Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

2020. december

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Az izomláz napja volt tegnap.

     Én nem tudom, de kicsit túl gyakran akarja látni a fülemet a fülész főorvosnő. Tegnap jártam nála harmadszor egy hét alatt, és holnapra is visszahívott kontrollra megint. Már nem gyógyszerel, de nincs még kész a fülem, fáj is, be is van dugulva. Gondoltam arra, hogy esetleg igénybe venném a Gondnokok szemszippantóját, hátha fülszippantásra is jó.

     Amikor az Anyám tyúkjában elmondta Mácsai Pál a Himnuszt, akkor eszembe jutott nevetve, hogy gimnazista korában Máténak magyarórára meg kellett tanulnia a verset az összes versszakkal együtt. Úgyhogy sokszor felmondattam vele, és amikor elakadt, akkor segítségül szó nélkül, „Most mutasd meg!” módon jeleztem neki, hogy mi következik. És vasárnap este a Mácsai szavaira – aki persze nem akadt el – felmerültek bennem a módszereim, pl. a vérözön lábainál, vagy a kedv s öröm röpkedtek.

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Úgy döntöttem, szó nélkül megyek el a tegnapi napon ismertté vált rémesen röhejes események mellett. Noha még bővítette is a szókincsemet egy olyan szóval, amit egyébként aligha használnék.

     Háy János A cégvezető című regényét olvasom. Hát olyan behúzós, háyos fajta könyv. Szomorságos ábrázolása az életünknek és az éveinknek, az elmúlt évtizedekre visszamenően. Na, talán egy helyütt nevettem. Ahol a szerző leír/elképzel egy davaj csaszis orosz katonát 1945-ből, aki Pestről elér Berlinbe meghalni, a zubbonyzsebében egy levéllel a feleségének, amely levelet az őt holtában kirabló bajtársa otthagyta, látván, hogy csupán egy darab papír. Idézem a többit: „Dorogój Nyina, nem tudja senki, hogy így kezdődött-e, s hogy akinek szólt, mikor tudta meg, hogy nem él az a férfi, meghalt a hazájáért, hős volt, ezt írták a táviratban”.

     De én tudom, hogy nem így kezdődött a levél. Mert az orosz katona bizonyára nem mulasztotta el egyeztetni a melléknevet a női névvel, tehát Dorogaja Nyinával indította a sorait.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     Orvoshoz indulván tegnap váratlan nagy hideget találtam az utcán, éreztem, ahogy a kötött sapkán keresztül megy bele a fülembe. Áthidaló megoldásként kesztyűt húztam a fülemre, aztán rá a sapkát. A főorvosnő ezúttal gyógycsíkot helyezett be, jelentsen is ez bármit. Nem volt rálátásom, mi az. Kiderült, hogy a pikkelysömörnek köze lehet a fülgyulladáshoz. Ez is milyen, hogy a bajok még kedvesen meg is hívják egymást?! Gyere te is!-sms-ben vagy hogy? Mindenesetre addig most már nem fogok itt panaszkodni, míg a vírust el nem kapom valahogy. (Csak legalább ne fájna a fogam is!)

     Maradjunk még Háy Jánosnál, A cégvezetőnél:

     A te hazádban a tizenkilencedik század örökéletű. Minden olyan gondolat, amely újra akarná értelmezni a haza fogalmát, halálra van ítélve, a gondolat képviselőit pedig a többségi társadalom tagjai kiközösítik és megbélyegzik, mint árulót, valamely idegen hatalom titkos ügynökét, Mekcsey, mutogatnak rá, mert nem emlékeznek rá, hogy Hegedűs volt az áruló, és gondolatban kivégzik, ahogyan Dobó István kivégezte az egri várban a törökkel lepaktáló gazembert, ahogyan a valahai harcostársak kivégezték apádat, amikor fel akarta fedni a bűneit. És ez a nemzeti gondolat neked és más hazai vállalkozóknak jól jön, hiszen csökkenti a versenyt, s a ti csapatotokat kedvezményezi, különösképp ha a bevételből kellő mennyiséget juttatsz a megrendelő privát bankszámlájára. Ha a bevétel, mármint az a része, amit nem kellett a megbízóknak elutalni, a te zsebedben marad, mondogatod egy-egy tender kapcsán, az tulajdonképpen a miénk, a nemzet vagyona, holott csak a tiéd volt, s persze nem kevés alkalommal nem is a te zsebedben volt, s nem is a hozzád hasonló cégvezetők zsebében, hanem egy ismeretlen kisállam bankjában, vagy épp egy külföldi utazáson, síelés, egzotikus nyaralás, szórtátok el, gazdagítva ezzel is egy idegen ország lakosságát.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     Képzelhetetlen tömege van még a régi európai társadalmakban az akadályoknak, melyek az ész, az értelem virágzásának útjából elhárítandók. De az emberi genie nagy felfedezései mind ezt az irányt szolgálják s mind arra munkálnak, hogy az emberiség sorsa innen-tul ne buta esetlegességek, ne kieszelt különbségek, ne önkényesen osztogatott privilégiumok által intéztessék, hanem a legbecsesb emberi tulajdonság által, a szerint és viszont annak érdekében.

      És a nemzetek értéke nemzeti intelligenciájuk mértékével fog meghatároztatni. Hatalmuk, becsületük a szerint lesz több, vagy kevesebb. A jó és helyes kormányzás nagyrésze tehát abból fog állani, miképpen vagyunk képesek nemzetünk értelmi tőkéjét gyarapítani. Minő színvonalra vagyunk képesek emelni a nemzet iskolázott részét. Ha helyes tudással és nemzeti érzülettel el tudjuk tölteni, akkor sem a pokol kapui, sem a muszka, sem a német hatalom erőt nem vehetnek rajta. 

      Újévi vezércikk, Budapesti Hírlap, 1890. január 1.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Most egy olyan antibiotikumot kapok, amivel még nem volt dolgom. Elolvastam az önéletrajzát, a lehetséges mellékhatásainak hosszú sorát. Egyebek közt az szerepel az „Azonnal forduljon orvoshoz, ha ezek közül a tünetek közül bármelyiket észleli” listában, hogy hiperaktivitás. Na, ezt biztosan észreveszem. De mi van, ha a „fekete szőrös nyelv” is bejön, csak nem látom?!

     Majdnem nem néztem meg Hajdu Szabolcs Békeidő című filmjét, mert azt hittem, hogy azonos a Békeidő című színdarabjával, amit Temesváron rendezett meg 6-8 éve, és az megvolt nekem. De nem azonos. Egészen más. Elképesztő, hogy Hajdu Szabolcs mennyire ismeri az életet – nem tudom ezt másképp megfogalmazni. Minden helyzet, minden dialógus tökéletesen leképezi a valóságot. Olyan szituációt, amiben vagy volt már részünk, vagy lesz vagy lehet. És aztán a film utolsó öt-tíz perce elhagyja a talajt. Az összes kisebb és nagyobb szerepre talált a rendező jó színészeket és jó figurákat. (Hatumákat is :-), Sándor Annát, Ötvös Kingát, Bocsárdi Magort például.) (És felismertem a cseresznyemintás fölit Tóth Orsin, amit a Kálmán-nap előadásában még Török-Illyés Orsolya viselt.)

     Van egy jelenet, amikor Sárosdi Lilla bemegy egy virágboltba. Na az a párbeszéd úgy visz el a botrányos végkifejletig, hogy az ember közben pontosan bemérheti, személy szerint ő maga meddig menne el ebben a teljesen hétköznapi frusztrációs incidensben.

     Azután egy másik részben (spoiler!) egy lakásszínházi előadás után Schilling Árpád rendező és a barátja hazavisznek kocsival egy fiatal lányt. És jellemző a gyanútlanságomra, hogy csak egészen sokára jöttem rá, milyen helyzetet modellálnak itt. Ez alighanem ugyanaz a gyanútlanság, mint amivel beültem volna a kocsiba az eredetiben.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     Az ember hálátlan. Hiába hozott életemben oly sok csokit a Mikulás, mégis az jut eszembe róla, hogy elvitte az anyósomat 12 évvel ezelőtt.

     Néztem A kő premierjét tegnap, mert a következő mozgó világos cikkemnek a távszínház lesz a tárgya, körülbelül a k2 február végi Búcsúkoncertjétől indulva, eddig a pesti színházi bemutatóig eljutva. Feltűnt közben, hogy a díszletet mennyire nehéz megítélni így kamerán keresztül. A távnéző az anyagokat nem látja, nem érzékeli. Itt például a színpadot szegélyező díszletfal valami mintás műmárványnak hatott, fürdőszobaérzetet keltett bennem.

     Kicsit meglepett Marius von Mayenburgtól ez a színdarab, amennyiben az eddig ismert művei – Lángarc, Mártírok, A csúnya, A hideg gyermek – szikárabbak és eredetibbek. Ez a darab valamilyen szinten érzelmes és némiképp sematikus, vagy legalábbis kiszámítható.  A kő gyönyörű vallomás a családi legendákról, szeretetről, árulásról és újrakezdésről – mondja az ismertető. Még hogy gyönyörű… – mondom én. Ez a dráma ugyanazokkal a bűnökkel szembesít, az emberi közönyből és irigységből fakadó nemzeti tragédiával, mint mondjuk az Egy piaci nap a Radnótin. Ügyeskednek is azon Michal Dočekal rendező és alkotótársai, hogy a helyszín – Németország/Magyarország – enyhén összemosódhasson.

     Csodálkoztam, hogy Nagy-Kálózy Eszter nagymamát játszik, majdnem felnőttnyi gyerek nagymamáját. De aztán kiderült, hogy ide-oda ugrálunk az időben 1935 és 1993 között, és így már helyénvalónak mutatkozott a figurája. Szilágyi Csenge tetszett nekem a legjobban. Például úgy játszott kislányt, hogy egyedül a hangjával fejezte ki. Nem változtatta el gyerekhangra vagy ilyesmi, épp csak olyan tisztán, csengőn, egyenesen és egyszerűen beszélt, mint egy gyerek.

     Mostanra kicsit belefáradtam én ebbe az egészbe.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Megnéztem az Egy maréknyi mozi nevű FB-csoport útján a Prágai történet című, 2007-es dán filmet. Amely filmben Mads Mikkelsen a 27 éve nem látott apja halála kapcsán Prágába utazik, és ott megy gajra a házassága. Azt akarom itt dokumentálni, hogy aki ezt a filmet írta-rendezte, Ole Christian Madsen, egészen biztosan látott már életében a szocialista vendéglátóiparból visszamaradt pincért.

     Elolvastam, mit írtam annak idején a Katona Háztűznézőjéről. Ebben az én szövegemben felsejlik némi szemrehányás. De sikeres előadás lett és hosszú széria. Nézzem hát, lássam hát, milyen most, a sajátos körülmények között – gondoltam. Úgyhogy becsatlakoztam a tegnap esti távszínházba. Biztos, hogy egy ilyen sokat ment, kipróbált előadás esetében valamivel könnyebb üres nézőtér előtt játszani, mint ha a produkció még nem is látott közönséget. (Mint szombaton a Pestiben.)

     Bár éreztem halvány kedélytelenséget az előadáson, inkább az első részben, ugyanakkor rendkívüli előnyei mutatkoztak a profin rendezett közvetítésnek. Szinte olyannak hatott az egész, mintha tévéjáték lenne. Csodálatos közeliket kaptunk. Belenézhettünk Fekete Ernő csillogó, világoskék szemébe a kerek szemüvege mögött. Megszámolhattuk Keresztes Tamásnak a sapkája alól kiágaskodó, égnek álló, őszes hajszálait. Gyengéd pillantást vethettünk a Jordán Adél Agafjájának ijedt szemeire és a homlokán keresztülfutó gondterhelt ráncokra.

     Amikor a végén Fekete Ernő Padkaljoszinja az ablakon át menekült a házból, akkor az előadás közönsége az Óperenciás tengeren innen és túl nevetésben tört ki. Ezt tisztán hallottam.  

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Megörültem, hogy már Operabeavatót is lehet távszínházban nézni. Egy Don Giovanni-este felvételét adták őszről, maszkos időkből a Hatszín Teátrumból. Két, pár perces részt vettek a műből, a második felvonásból egy tercettel és Don Giovanni egyik nőfűző áriáját.  

     Úgy néz ez ki, hogy van Dinyés Dániel a zongoránál, aki igazi szenvedéllyel beszél a zenéről, a formáról, Mozart megoldásairól és minden egyébről, ami eszébe jut. Ez még a zenei alapok hiányában is rendkívül élvezetes és hasznos. (Tarthatna alapozót is az olyan gyengébbek kedvéért, mint például én. Dinyés Dániel zenei általános iskola esti tagozat.) Őt hallgatva az embernek mindenesetre azonnal operába menni támad kedve, lehetőleg fülessel, amibe az előadás közben Dinyés Dániel mondja bele a kommentjeit. Közreműködik Kolonits Klára (mindig), és esetünkben Cseh Antal Leporellóként és Kovács István Don Giovanniként. Mondjuk Kovács István éneklésekor folyton csak az első sor szövegét értettem, a többiből egy szót sem, és ezt azért is különösnek találtam, mert többször elénekelte a magáét, de én minden alkalommal így jártam. Próbálkoztam a szájról olvasással is, ám operánál az nem sanszos. Megkönnyebbüléssel és megnyugvással fogadtam, amikor átváltott olasz nyelvű éneklésre. Abból sem értettem egy szót sem, de az nem rajta múlt.

     Dinyés után Göttinger Pál lépett színre, rendelkezőpróba formán az adott jeleneten dolgozni, ötletelni az énekesekkel. Bár jelen esetben, úgy éreztem, ez a konkrét anyag nem szolgált olyan lehetőségekkel, amik nagyon felcsigázták és elszabadították volna a rendezői és a színészi kreativitást.

     Akkor a mai programom ez a Don Giovanni-előadás lesz.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Nyári felvétel az Aix-en-Provance-i fesztiválról, Jean-François Sivadier rendezte Don Giovanni. Üres, kicsit megemelt színpad a díszlet, amit körbejátszanak a szereplők, körbeélnek a játszók. Mögötte nagy, repedező, fehér fal, amire idővel liberta szó kerül vörös festékből, de csak amikor már eltemették a Kormányzót, mert az ő sírkeresztje adja ki a T-t. Felülről be-belóg a képbe egy-egy színes villanykörte.

     Majdnem meglep, hogy még énekelnek is a szereplők, mert olyan gazdagon élnek színészi eszközökkel. Don Giovanni (Philippe Sly) manöken alkatú férfi vöröses szakállal és szőkés fürtökkel. Olyan könnyedén és jól képzetten mozog, mint egy musicalszínész, egy táncoskomikus. Amikor a Pezsgő-áriáját adja elő, az már-már chippendale-számhoz hasonlít. Tudok örülni annak, hogy Don Giovannié nem tenorszerep, hanem bariton, sőt, jószerével basszusok szokták énekelni. Leporello (Nahuel di Pierro) kisebb, zömök, barna férfi, Sganarelle-nek is beválna Moličre-nél. Eleonora Buratto átszellemült Donna Annája szeme alatt meg nem szárad az odafestett csillámos könny, Donna Elvira pedig Isabel Leonard, akit már a Metropolitan Marnie-jában is csodálatosnak láttam. David Leigh Kormányzója a meztelen hasán a halálos sebével és füstbombaszivarral jön végül az ügyet elintézni. Don Giovanni egy szál gatyában, állva hal, és ott marad a színen sorban az a sok nő, mind egyedül, férfi nélkül nem tudva élni. Nyilván ráfanyalodnak aztán valamelyikre (Háy Jánost olvasok megint, A gyereket), végül tehát elmondhatjuk Don Giovanniról azt, ami például a Liliomról is el volt mondva: olyannak is kell lenni.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Legyen csak fülérlelő meleg, meg fogom mászni ezt az előnyösen közeles egri várat!

vissza a lap tetejére

11. péntek

     A Látcső című fővárosi napilap I. évfolyam 1. száma 1864. június 1-én jelent meg. A 4. oldalon Idegenek névsora címmel közlik, hogy május 31-én melyik budapesti szállodában kik szálltak meg. Az Angol királynétól a Magyar Királyon át az Arany Sasig (amelyről tudom, hogy a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán állt) terjed a felsorolás. Látom ám, hogy az Európa Szálloda vendégeinek listáján szerepel „Gr. Migazzi földb., Nógrád.”

     Ó, hát ő ismerős! Verőcén volt, illetve van a kastélya. Isten hozta! Vitte. (Lehet, azért ragadt Pesten, mert lekéste az utolsó vonatot.)

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Az is érdekes, hogy melyik színház mit csinál a klasszikus élő színház helyett, mivel pótolja. A Dollár Papa Gyermekei például filmet készített az Otthon című előadásából, méghozzá amolyan Dogma-filmet, ezt adta tegnap este a Trafó. Szép munka.

     Tulajdonképpen kézenfekvő gondolat, lakásszínház filmen, ez Hajdu Szabolcséknál is jól bevált az Ernelláék Farkaséknál esetében. Az Otthon itt annyira lakásszínház a maga realitásában (kézikamerával, ahogy a Dogma-filmek szabályzata előírja), hogy szinte el is irigyeltem ezt a tágas, világos kéterkélyest, amibe felhallatszik a villamos csilingelése.

     Most azt nem is tudom, hogy láttam-e én ezt az előadást valamilyen tornateremszerű helyiségben. Vagy nem ezt láttam, hanem valamelyik másik nagyon hasonlót tőlük, amelyben Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás és társaik szintén ránk pirították a legszemérmetlenebb életszerűséggel az életet. (Strindberg alapú a darab, naná, attól is ennyire nyomasztó.) Urbanovits Krisztina az anya – úgy néztem, zacskós tésztalevest főzött a családi ebédre –, Georgita Máté Dezső a fia, Kiss-Végh Emőke a lánya és Ördög Tamás a veje. A fiatalok épp most jöttek haza a nászutukról.

     Lényegében egy bensőséges rejtvény volt az egész, úgy értve, hogy a néző a maga bensejében eldönthette, ki a legsötétebb és legveszedelmesebb rákfene ebben a családban. Az anya? A néhai apa? A gyerekek? A vő? Mondjuk Ördög Tamás annyira lehengerlően tud tenyérbemászó, lekezelő és bicskanyitogatóan pimasz lenni, hogy ő eleve három méter előnnyel indult.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     Eleve úgy fogtam hozzá a Kvittek vagyunk című Molnár Piroska-könyvhöz, úgy vettem a kezembe, hogy gyengéd tisztelettel. Még nem értem a végére, de azt már látom, hogy Molnár Piroska szavaiból, az ő egyéniségéből annyira egyszerűnek tűnik az egész. Mármint amit csinál, ahogy dolgozik, ahogy él. Tiszta. Ködtelen. Méltó. (Amit Japánról mondott, a narai élményéről, azt felolvastam kedves férjemnek, mert ő is járt ott.)

     Az is világos már most, hogy a könyvet készítő Bíró Kriszta szépen dolgozott. Arányos a szöveg, helyénvaló a hangvétele. Hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy amik kétszer vannak leírva, azok nem véletlenül lettek egynél többször említve.

     Azt hiszem, én is tudok/tudnék Piroskával jó interjút csinálni, talán egy egész könyvnyit is. De Bíró Kriszta helyzete más, az überelhetetlen. Ő ugyanis, azon túl, hogy intelligens, írástudó ember, a fiatalabb kolléganő pozíciójából kérdez. Szinte látom őket magam előtt, ahogy trafikálnak, pletykálnak, szakmáznak, nevetgélnek, boronganak, miközben ezer olyasmi kerül szóba köztük, aminek „könyven kívül” a címkéje.    

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     A Naszály hegy tetejéről ilyet lehet látni (más fotóján). Persze mi tegnap legfeljebb ilyesmit láttunk volna (de ez sem az én fotóm). Mármint ha nem tévedünk el. Pontosabban nem találtuk meg a célhoz vezető utat. Közben néhányszor magánterületre tévedtünk az erdőben, aztán feladtuk. Majd egy másik alkalommal, felkészültebben.

     Tegnap leadtam az idei év utolsóelőttielőtti cikkét. Vagyis még van két megírandó. Ahhoz képest, milyen megszorult év volt ez, egész sok cikket tudtam írni.

     Vissza akartam még térni a Látcső című napilapra, mert ilyeneket is közölt 1864-ben:

     Megbüntetett kocsisok

     Fuvarmegtagadás, kocsibér-túlcsigázás és a közönséggel szemközt tanúsított udvariatlan magaviseletért következő kocsisok büntettettek meg májusban a pesti kapitányságnál; a 35., 45., 53., 70. számú fiakkerek, az 54. és 134. számú comfortablek, és a 2. és 53. számú omnibuszok kocsisai.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Elolvasva Ljudmila Ulickaja Csak egy pestis című, „kisregénynek is olvasható” munkáját, amellyel negyvenhány évvel ezelőtt egy forgatókönyvíró-pályázatra jelentkezett, arra gondoltam, hogy nem, nem kell mindent kiadatni, amit az ember írt valaha és a fiókban most megtalálta.

     Jelenleg a Tények és tanúk sorozatban megjelent, „A Földön élni ünnepély” című könyvet olvasom, Szüts Miklós festő életét, családját. Rögtön az elején irigyeltem. Nagyapja, Degré Miklós 1940-ben megírta A család története című, kétszáz oldalas visszaemlékezését, amelyben erősen támaszkodott apja, Degré Alajos (Szüts Miklós dédapja) 1884-ben megjelent Visszaemlékezéseire. Jó lehet egy ilyen, írásban megőrzött emlékezetű család.

     Ó, aztán ezt írja:

     De a nagy ezüstláz idején a hetvenes években, amikor a szovjeteknek az űrprogramhoz sok ezüst kellett, s egyszer csak a tört ezüstért a dupláját adták, anyámék az utolsó kiskanalat is eladták. Ha igazán fontos lett volna, sosem adják el.

     Emlékszem erre az időre. Ha volt némi ezüstünk, anyukám eladta akkor – most kell megtudnom, hogy a szovjet űrhajózást támogattuk vele! –, és rossz néven vette, hogy apukám nem dobta be a leveses kanalát. Így az megmaradt végig, lett belőle ütött-kopott, vékonyra szopogatott kanál, Verőcén van a konyhafiókban.

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Az Újpesti Szakrendelő fül-orr-gégészetének folyosóján az egyik fal lila, a másik fehér. Gondoltam is rögtön, ha majd bemegyek, avval a klasszikussal fogom kezdeni, hogy Ide megyek, oda megyek, Bene Feri hülyegyerek. De aztán inkább megtartottam magamnak. Vagyis a naplómnak.

     Fodor Ákos: TAKTIKAI KONCEPCIÓ

     Mindig egyenlő

     távolságot tartani

     önmagaimtól!

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Láttam Marton Évát a Lohengrinben szenvedélyes boszorkány Ortrudnak, most megnéztem Brabanti Elza szerepében felvételről a Metből 1986-ból. Az előadás amolyan klasszikus fajta, borús ég alatt a kórus mint megannyi zsoldos a Süsü, a sárkányból. Esküvőre sok lépcső és sok fehér ruhás gyerek, majd felvirágozott nászi budoár. Lohengrin a németfocista-fejű Peter Hoffmann, a hattyúját, amin érkezik, nem mutatta meg, csak énekelt róla érzelmesen. Az ezüst csizmácskáján ugyan nyertek neki 5-6 cm az alacsonyságához, de Marton Éva így is sokat rogyaszt meg térdel mellette ügyesen, hogy ne legyen magasabb a férfinál, akire védtelen nőként rábízta magát. Természetesen az éneklés a lényeg, úgyhogy amit én itt írok, az erősen elhanyagolható. Marton Éva Elzaként színészileg átszellemült, minden mozdulatát szinte lassított felvételben végzi, így igyekszik növelni annak érzelmi hatását például, hogy a kebelére teszi a kezeit. Nem tudom, említettem-e már, hogy benne vagyunk a Lohengrin-sztoriban: Henrik király a magyarok ellen gyűjt hadakat Brabantban. (Ó, hát el lehetne ezt képzelni modernben, annál is frissebben, mint ahogyan Katharina Wagner emlékezetesen megrendezte az Erkel Színházban 2004-ben, Marton Éva Ortrudjával.)

     Néztem délután a Sztrájktévében Mácsai János előadását Beethovenről. Érdekes, hogy nem hasonlít a testvérére, az intonációját kivéve, mert abban hasonlít.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     A nagyon rokonszenves gyergyószentmiklósi kisszínház, a Figura Stúdió tette közzé A 12-es kórterem című előadását 2016-ból. Amolyan társulati színház ez,  Barabás Olga írta-rendezte Tóth Krisztina műveinek felhasználásával. Emberek egy kórház folyosóján, várójában. A főszereplőnő, akit a férje évekkel ezelőtt elhagyott, döntési helyzetben van: a balesetet szenvedett, agyhalott férje szerveit felajánlja-e átültetésre. Az asszonyt a csodálatos, bátor, fékezetlenül érzelmes Máthé Annamária játssza. Mindenki másnak van egy-egy ügye/monológja;  Bartha Boróka, Tamás Boglár, D. Gulácsi Zsuzsanna, Dávid A. Péter (! az övé a legerősebb magánszám), Kolozsi Borsos Gábor. Eszembe is jutott róluk az a jelenet, amikor anyukámat havonta-kéthavonta vittem a Kékgolyó utcába az onkológushoz, és egyszer a doktor el akarta hagyni a gyógyszereit. Anyukám erősen nagyot hallott, úgyhogy míg ott ültünk hárman, halkan odaszóltam az orvosnak: ha nem ad neki gyógyszert, azt fogja gondolni, hogy lemondott róla, és már nem tartja érdemesnek kezelni őt. Nézett egyet, és felírt valami gyógyszert.

     De visszatérve A 12-es kórteremre, olyan előadás, amiben szív dobog.

     Egy keveset láttunk a két sornyi közönségből is. Csupa idősebb pár, elvitt férjek. Az egyik a lábfejét tekergette. A másik a fejét vakargatta. Így leplezték, hogy hatnak rájuk ezek az emberek, ezek a történetek. Ez a színház.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Volt egy ilyen projektem, elhatároztam, hogy megnézem az elmúlt tíz év Oscar-díjas filmjeit a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. (Legalábbis ami elérhető közülük, de szinte mind.) Az Egy jobb világ című dán-svéd drámát találtam a legérdekesebbnek, amely tulajdonképpen azt járja körül – vagy nem is körül, hanem inkább párhuzamosokkal keríti –, hogy erőszak ellen használ-e az erőszak. A dán Susanne Bier rendezte. Ezt követően tovább mentem a velemkorú rendezőnő munkáin. Az Esküvő után című filmjéről szintén azt gondoltam, hogy elég jó fogás volt. Aztán még a Testvéred feleségét is kínált izgalmas helyezeteket, bár itt már egyet s mást kiszámíthatónak találtam (a cím magyar fordítása eleve spoilerszerű), és ráismertem a rendezőnő kedvenc fogására: mindig kinyit Dániából valamerre a világ másik végére. Tegnapelőtt Az egyetlen című komédia került sorra. Ezt a kis vígjátékot azonban oly bugyutának találtam, hogy felbosszantott – dacára a bájos főszereplőnek, Sidse Babett Knudsennek, akit egyszer s mindenkorra megválasztottam dán miniszterelnöknek. Ezért átmenetileg megállok a rendezői sorozatban – gondoltam –, és este átpártolok az izlandi Benedikt Erlingssonhoz, az Izlandi amazon című filmjére. De közben elaludtam. És most meg kell várni, amíg felébredek.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     Nem találkoztam soha Szüts Miklós festő blogjával, de most, hogy a könyvében említi, beleolvasok a honlapján. Valami olyasmit mond róla „A Földön élni ünnepély” című kötetben, hogy amikor már napi 2-3 ezer olvasója volt, akkor abbahagyta a blogírást, mert zavarta őt, hogy ilyen sok emberrel osztja meg a családi ügyeit és minden egyebet. 40-50 olvasó tudatával még elvolt, de a több ezret már sokallta, idegennek érezte.

     Nagyon megértem az érzéseit. Az én honlapomon az idei március – amikor a vész kitört – kimagasló rekordot hozott az olvasottságban. Aztán ahogy teltek a hónapok és apadt a számottevő írnivalóm és mind nehezebb lett kitölteni a napi egy flekknyi teret, egyre csappant és csappant a látogatók száma. Ez a december – már látszik – negatív csúcsot dönt a statisztikában. Talán furcsa, de ez engem némi jóérzéssel, szinte melegséggel tölt el. Úgy értem, tudom, hogy most már csak a ragaszkodók vannak itt velem. Szíves üdvözletem küldöm.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     Visszatérve az Izlandi amazonhoz, egy 49 éves nőről szól, aki ökoterrorista Izlandon. A legjobban az tetszett a filmben, hogy miközben a nő szép zöld izlandi tájékon csatangolt hosszasan, szólt a filmzene, és egyszer csak elgyalogolt a működésben lévő három zenész mellett, máskor meg az épp hallatszó asszonykórus mellett. Idővel felbukkantak futólag a muzsikáló zenészek mindenhol, legyen az repülőtér vagy beázott ukrán árvaház. Ezt igazán szellemes ötletnek találtam.

     Alejandro González Inárritu Biutifulját néztem tegnap. Hosszú, nehéz, szomorú film, Javier Bardemmel. Nem tudtam, mely nagyváros zsúfolt, lepukkant részében játszódik, legalábbis sokáig nem. Aztán egyszer csak egy téren feltűnt néhány másodpercre egy ház bütykös csúcsdísszel. Azonnal beugrott, hogy ezt a házat akkor láttam, amikor két évvel ezelőtt ilyentájt Barcelonában egy áruház legfelső emeletén lévő önkiszolgáló kajáldában ebédeltünk az üvegfala mellett ülve.

     Az jutott eszembe, mi annyi szépet és érdekeset láttunk a világ annyi különböző helyén, hogy ha többet már nemigen lehetne utazni, meg tudnék békülni avval. (Chicago persze más tészta.)

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Vasárnap volt a napja, hogy meglegyintett a közelgő karácsony szele. Sóhaj követte ezt a széllegyintést: akkor tehát első lépés a takarítás. Bejglit évek óta nem sütöttem – öt éve sütöttem legutóbb, ha a naplómnak hinni lehet, márpedig lehet –, amióta találtam egy olyan süteményest az Astoriánál, amelyiknek a bejglijével elégedett vagyok. Karácsonyfából fekvőt tartunk a dohányzóasztalon – még hogy dohányzóasztal, húsz éve nem dohányzik itt senki, mármint hogy én –, amióta 12 évvel ezelőtt a Frédike mint koravén újszülött Pesten, elfoglalta az álló karácsonyfa korábbi helyét. Mondtam a bátyámnak, hogy sonkástészta lesz idén is, de nem helyben fogyasztással, hanem elvitelre. Sok év után most újra csak kettesben leszünk 24-én, Máté 26-án jön, a barátnőjével, akivel még nem találkoztunk. (Hopp, nem is tudom, hogy szabad-e nekem ezt ideírni, de már mindegy, kicsúszott.) Részünkről tehát a tisztifőorvosnő elvárásainak megfelelően ugyanolyan szolidan és szűkkörűen ünnepelünk, mint máskor.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Olvasom pont száz évvel ezelőttről a Nyugatot, a XIII. évfolyam utolsó számát. Lajta Béla építész meghalt, Elek Artúr emlékezik meg róla és értékeli műveit. (Nézem, ki Elek Artúr, 1944 áprilisában a német megszállás alatt öngyilkos lett.) Ezt mondja a házról, amelyben lakom: sokan kifogásolták a homlokzat színességét, abban is az asszír és egyiptomi díszítő motívumokat. De igaztalanul, mert a művész mérséklettel élt velük, s ha kísérlete merész is, színességével megeleveníti az egész házsort. Fontosabb eredmény ennél emeleteinek és ablakközeinek egymáshoz való finom aránya. Ez a műve már teljesen érettnek mutatja Lajta művészetét. A tömeggel most már nagy öntudatossággal és kifejlett arányérzékkel bánik.

     De nem is ez a cikk a legérdekesebb ebben a számban, meg nem is a Légy jó mindhalálig XI. és XII. fejezete, vagy Babits, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád Baudelaire-fordításai, hanem a nyitó anyag, amit Kosztolányi Dezső írt Rákosi Jenő címmel, Rákosi Jenő írói (esztétai, kritikusi) munkássága félévszázados évfordulójára. A konzervatív Rákosi nem volt a Nyugat a munkatársa, sőt. Nem a sajátjukat, szerzőjüket, barátjukat laudálták itt tehát, hanem „szívós és nem baráti” ellenzőjüket. Akiben 78 évesen is „ég a tűz, indulatok, szenvedélyek, élcek szikráznak benne”. Aki „töretlen testével, szépen megöregedett, magyaros arcával, meredek homlokával rendkívüli ember benyomását teszi reánk”.  Akivel érzik „az írói munka gyönyörű testvériségét”.

     Nem tudom, hogy az ádáz ellenfél laudációja szokatlan nagyvonalúságnak számított-e akkoriban. Ma annak számítana. (Mindazonáltal lefogadom, hogy talált Rákosi Jenő olyan mondatot-félmondatot az írásban, amin megsértődhetett.)  

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Az idei utolsó cikkeim is megírás alá estek és megírásra kerültek.

     Tegnap az Aldiban a pénztárosfiú rosszul ütötte be az egyik tételt (a licsit), minek következtében úgy 200 forint haszonra tettem szert. Visszamentem hozzá, hogy korrigáljuk. Csodálkozott, nyilván nem erre számított, amikor újra odaálltam a pultja mellé. Mondtam, hogy mindig megnézem elpakolás előtt a számlát, és mindig visszajövök, ha a káromra tévedtek. Ebből következik, hogy akkor is, ha a javamra. Mosolygott egy szépet. Úgy tekintem, hogy karácsonyra kapott tőlem egy pirospontot az emberiségértékelő kiskönyvébe. A kedves olvasókra ezt az ajándékot kiterjeszteni nem tudom, de kívánom, hogy szép, békés, nyugodt, jóleső karácsonyt üljenek a következő napokban, amikor az én naplóm is aluszik.  

vissza a lap tetejére

25. péntek

vissza a lap tetejére

26. szombat

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

vissza a lap tetejére

28. hétfő

     Várady Szabolcs: Emléksorok egy régi felsülésre

     Hogy veled hol rontottam el,

     sőt hogy nem is volt elrontani mit,

     arra csak jóval később eszméltem rá.

     Azon a rögtönzött házibulin,

     ahol a szomszéd szobában

     a barátom is jelen volt,

     első szeretőd és még mindig szerelmed.

     ott akartál lefeküdni velem,

     aztán soha. Ilyen afrodiziákum

     többé nem adódott: hátha ránk nyit.

     Én ebből semmit nem sejtettem akkor,

     csak gyáva voltam, meg ügyetlen is.

     De te is csalatkoztál:

     ő aznap éjjel a házikisasszony

     csábításának engedett,

     miután mi többiek hazamentünk.

     A villamoson az életedet mesélted,

     aztán mentünk még moziba, múzeumba.

     A film alatt elzsibbadt a karom,

     merthogy fejed végig a vállamon.,

     és a Zeneakadémián, az első sorban,

     ragaszkodtál hozzá, hogy a kezedet fogjam.

     Istenem, milyen bonyolultak vagytok,

     Én meg milyen hülye! 

(A De mennyire című kis kötetből, ami karácsonyi ajándékom.)

((A begépeléskor két hibát ejtettem, restellem, javítottam, bocsánat.))

vissza a lap tetejére

29. kedd

     A víg özvegyet adták a Metropolitan Operából 2015-ből. Az operaénekeseknek nem okoz gondot Lehár Ferenc, egy minőségi operett eléneklése. De meglepve láttam, hogy lehetnek azért ennek a műfajnak olyan követelményei, amikre ők nincsenek igazán felkészülve. Nem is pont a táncra gondolok, bár gondolhatnék. Hanem hogy a Glavari Hannát játszó Renée Fleming – aki a tiszta arcával és a nagy kék szemével Peremartoni Krisztinára emlékeztet engem mindig – mennyire nem könnyen boldogult a primadonna-lépcsősorral. Még úgy sem, hogy ahányszor lejött azon a hat lépcsőn, két táncosfiú fogta a kezét jobbról-balról. Valahogy nem bízott bennünk, folyton le kellett néznie a lába elé. (Nyegus bezzeg élvezettel pittegett-pattogott a lépcsőn. Itt most megálltam: ki kell-e keresnem a Nyegust játszó színész nevét? Igen, határozottan ki kell. Carson Elrod.)

     Ami A víg özvegyet illeti – írtam egyszer régen az Operettszínház bemutatójáról –, mi is a történet lényege: sóherság, pénzsóvárság, „kommunikáció”, „diplomácia”. Igazán tudna ez szólni manapság, a mából a mának. De ez a New York-i előadás ilyesmit nem ambicionál. Hagyományos, igen látványos produkció – Susan Stroman Broadway-koreográfus rendezte –, montenegrói/pontevedrói népviselet és folklór. A csúcsfelvonásban szecessziós párizsi mulató, ahol még a levegőben is táncosnők kánkánoznak. Szépek, elegánsak, gazdagon díszítettek a jelmezek. (Ámde Renée Fleming fekete ruhájának ujjbuggyán kiszabadult egy fekete toll. Nincs is annál szomorúbb egy operett-előadáson, mint amikor tekereg, bódorog, szálldigál egy eltévedt toll.)

     Pozitív végkicsengésnek tartogattam befejezésül a Danilót éneklő Nathan Gunnt. Jó kiállású, nyársat nem nyelt férfi, mackós bájjal. Sármőr is, csibész is. Ritka az ilyen bonviván. Meg tudom becsülni, ha a szemem elé kerül egy véletlenül.

vissza a lap tetejére

30. szerda

     A SzínházTV.com streamelte a Budaörsi Latinovits Színház Születésnap-előadását, ami ugye nem az a Születésnap, amit Harold Pinter írt, hanem ami a Születésnap című Vinterberg-film alapján készült, és Ünnep címmel játszotta nem egy színházunk. Magát a budaörsi színházi előadást ennek alapján most nem látom egészen tisztán – például nem tudom biztosan, honnan nézzük a játékot, ha a nézőtéren ülünk, talán a két hosszanti oldalról –, de úgy tűnt, hogy ennek a dolognak a tévéjátékszerűség nem mindenben válik előnyére. Egyrészt mert a közelikben kicsit zavaró látványelem a mikroport a színészek arcán. Másrészt mert a drámai pillanatokban jobb’ szeretném az operatőr helyett magam legeltetni a szememet az asztal (a színpadlóasztal) körül ülőkön. Persze úgy meg lesznek háttal lévők, akiket nem látok. (Nehéz velem.)

     Ugyanakkor nagyon profin, ügyesen és szellemesen közvetítették a játékot: volt olyan is, hogy a kamera előtt állt egy tányér lazacleves, és ekkor szinte a családfő szemével nézhettünk végig a társaságon. Pelsőczy Réka rendezése beemelt a puritán térbe hét zöld ajtót – mögéjük lehetett érezni szinte a Kékszakállú birodalmát és bűneit is. Drasztikusabbnak, brutálisabbnak hatott most szövegileg és tettleg is a színdarab, mint ahogy emlékeztem rá – írtam róla egyszer régen –, de nem tagadom ennek létjogosultságát. És az is biztos, hogy igen szépen dolgoztak a budaörsi színészek, Chován Gábortól kezdve Bohoczki Sárán, Takács Katin át Ilyés Róbertig és tovább.

     (Ha valaki kevesli a beszámolómat az előadásról, annak ajánlom figyelmébe a budaörsiinfo cikkét, már csak az élvezeti értéke miatt is. /Egykori kisvárdai szerzőmre emlékeztet a kritikus stílusa./)

     Jut eszembe, láttam a napokban Vinterberg legutóbbi munkáját, a Még egy kört mindenkineket. Hát húzós egy film. Négy punnyadt gimnáziumi tanár tudományos alapon elkezd alkoholizálni. Mads Mikkelsen az egyikük. Érdekes színész; faarccal játszik, mégis minden látszik rajta. Ha Winnetou nem halt volna meg fiatalon, akkor ötvenes asszimilálódott indiánként pont így nézne ki szerintem.

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

     Turbuly Lilla kollégánál olvastam az összesítését az évről színháznézőileg. Nekem ez eszembe sem jutott, de igaza van, rájöttem, szükségem lehet még rá. Tehát. 2020-ban 89 előadást láttam élőben. 80-at monitoron. Továbbá 47 operaközvetítést. Nincsenek idén sehol top 10-ek, de láttam érdemdús teljesítményeket. Ha visszamegyek tavalyig, vagyis a kritikusdíjból (egyelőre) kimaradt 2019/20-as évadig, ott volt például a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, a k2 Az apostola, a Bernd Róza, avagy Mentes Júlia Virginia cakumpakk, Kováts Adél A vágyban, Dankó István a Bánk bánból. Idénről a Kabóca Bábszínház Rómeó és Júliája, a miskolci Feketeszárú cseresznye, Czakó Julianna a miskolci Nem félünk a farkastólban, Szalay Bence a nyíregyi Mesél a bécsi erdőben, Fabók Mancsi Fekete kakasa. És a streamkorszakból is: az Örkény Kiváló dolgozókja, a k2 Búcsúkoncertje.

     ’Nullahúsz végére pedig pont megfelel ez, a Várady Szabolcs-kötetből.

     Szilveszter

     Voltak szörnyű szilveszterek. Az egyik:

     nálatok, öten, az ötödiken.

     Ahonnan hogy kiugrasz, fenyegettél,

     ha elhagylak csakugyan őmiatta,

     aki ott volt ugyancsak, nem velem,

     a barátommal, őmellette döntött,

     akkor úgy látszott, hogy véglegesen,

     és vele volt a barátnője is,

     aki majd az én későbbi barátom

     miatt nyitja magára a gázcsapot,

     de őt akkor nem ismerhette még.

     Hogy mi lehetett az a másik ok,

     amiért egyszer csak felzokogott,

     nem tudom, de sírt hosszan, görcsösen.

     És táncolni is kellett, azt hiszem.

     A legszörnyűbb szilveszter volt, igen.

     Mindenki elaludt hajnal felé,

     csak én ültem, jobb híján a fürdőszobában

     a kád peremén, és vártam a reggelt,

     hogy végre hazamehessek, elkezdeni

     a kietlennek ígérkező évet,

     azt, amelyik majd későbbi barátom

     híres versének zárószava lett,

     a ’kilencszázhatvanegyediket*.

*A Hogy elérjek a napsütötte sávigra gondol, amiről az jut eszembe, milyen jól mondta Polgár Csaba az Anyám tyúkjában.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra