|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2020. június
Kortársi küllemű Hamlet a West Endről, az Almeida Színházból 2018-ból (filmítve), Robert Icke rendezésében. Megláttam a címszereplő Andrew Scottot, azonnal nekigyengültem. (Mivel ő játszotta a Fleabagben a papot.) Természetes mód szenvedélyes, sok könnyet ejt. A többi szereplőt nem ismerem, Gertrud olyan, amilyen Gertrud Pálfi Kata lesz húsz év múlva. Amikor Horatio jön beszámolni a szellemről Hamletnek, a magával hozott Bernardo és Marcellus zsinórfülű biztonsági őrök, az egyikük igen nagy darab ember, úgyhogy Hamlet vele váratlanul inkább nem kezet fog, hanem összeüti az öklét. Ezen a közönség úgy nevet fel, mint aki már tíz perce várta, hogy nevethessen. Rosencrantz fehér fiú. Guildenstern fekete lány, és a herceg inkább csak az utóbbit kedveli. Ophelia igen erősen dekoltált ruhát vesz fel az Egérfogó-színházba. Vajon mire gondolhatott, amikor a történtek után kirakta a fél cicijét. A sírásó – akit a Szellemet és a Színészkirályt játszó színész ad – pakolgatja kifelé, hányja szét a sírból a koponyákat, némelyik törik is. Ilyenkor úgy szedegeti össze – mint tányér cserepeit a konyha kövén –, hogy a nagyobb darabba belerakja a kisebbeket. Horatio beavatja Gertrudot Hamlet levelébe, amit a hajóról írt neki. A királyné tehát mindent tud a férjéről, annál többet is. Önként issza el fia elől a mérget. Gondolkodtam, hogyan fognak ezek a modern fiatalurak párbajozni. Hát kézenfekvően: szabályos, sport-szerű párbajtőr-mérkőzést vívnak páston. A legvégén akik már átmentek a túlpartra, békésen buliznak kint az üvegajtók mögött a teraszon. Úgy néz ki, hogy Hamlet ott is magányos lesz majd a szép, nagyszabású, gyászoló tömegtől feketéllő, tévén közvetített temetése után. Meséli Annamari, hogy elmentek a chicagói szolidaritási sétára. Az rendben zajlott, fiatalok, középkorúak, 50 év alatti emberek, úgy kétharmaduk színes, egyharmaduk fehér. Közben meg már autók égnek, Chicago belvárosát szétverték. A jogos felháborodás, a düh, a tehetetlenség, az általános elégedetlenség agresszióba torkollt. (Annamari szerint nincs az életnek, a társadalomnak olyan területe és intézménye, ahol a feketék ne szenvednének hátrányt az USA-ban.) Látom aztán a felvételt, ahogy a Michigan sugárúti Nike bolt betört kirakatán keresztül ki-bemászkál a fosztogatók tömege, boldog mosollyal viszik a szajrét. Nem tudom, mi a megoldás az emberekre. Mai: Szilágyi EszterAnna A Nyíregyháza utca című nem akármilyen színdarabja volt a kezem alatt a Nyílt Fórum kötet révén. Lehet, kitalálta, hogy élvezettel olvasom őt, mindenesetre elküldte a Noncoronat című nemrövid egyfelvonásosát, amit a Litera felkérésére írt. Ki drónnal száll fölébe, annak hőtérkép e táj – szól a mottó. Éva, Ádám és Lucifer többféle alakban és helyszínen – Rómától Újlipótvárosig, különös tekintettel a bezárt Vígszínház nagyszínpadára –, csupa gunyoros, poétikus szkepszis. LUCIFER Na jól van, el kellett jönnöm megnézni hogy vannak a magyarjaim a virus maximus idejében… Vicces kis járvány ez különben, semmi extra, de pont jó arra, hogy felkaparja ami már szépen tokosodni kezdett és úgynevezett életbevágó kérdés lesz az is – minek nézik ezek ? Választott népem, a jelentés-tulajdonítás ősi népe mit lát bele most. Úgy lehet menni most az Állatkertbe, ha az ember előre megváltja neten a jegyet, mert csak meghatározott számú látogatót fogadnak. Felmerül a kérdés, mi van, ha a jegy napján zuhog az eső, ezért az állatok ki sem dugják az orrukat, márpedig a zárt termekbe egyelőre nem engednek be. Ilyenkor vajon prolongálják a jegyet vagy visszaváltják, vagy így jártunk? Ennek tesztelésére nem került sor tegnap, mert szép idő volt. Az állatok is direkt keresték a szabad teret és szinte a nézőket is. (Fura lehetett nekik az elmúlt hónapokban közönség nélkül. Vagy inkább nem, sőt?) A szibériai tigris például kifeküdt a látogatókhoz a tigrisszállító kisteherautóra. A zsiráfoknál a bőség zavarával küzdöttem. Jó, hát a kukucsgorilla nem engedte ki a kukucsgyereket, viszont a négynapos puputevebaba – esti gyerek lehet, sötét – úgy feküdt kint a placcon, mint aki még nem pihente ki a születés fáradalmait. A jegesmedvék egyfolytában csókolóztak – mint hallom, fiútestvér létükre ez a szokásuk –, a nemrég született tapírkölyköt viszont bent tartják. Ez nem lepett meg, mondhatni, prapírunk van arról, hogy tapírkölyköt nem láthatunk. De nem a panasz hangján akarom befejezni a bejegyzést a napról, amikor elhagytuk a lakást, és nyitottunk az (állat)világ felé. A karantén rámolással és rendezéssel is járt. Egy levéllelet 35 évvel ezelőttről. Nem nekem küldték persze, de megkaptam emlékbe. Tisztelt szerkesztőség! Jóvolna megtudni, hogy ki ez a Stuber Andrea nevezetű hölgyemény? / A kérdés higgyék el helyénvaló.!/ aki egy ideje az önök újságjának hasábjain rontja a levegőt. Hogy engedhetik meg, hogy egy nemsen finom lap, mint az Új Tükör kibírjon efféle eszeveszett filmkritikákat. A lélegzetem is eláll. Nem akarok rosszindulatú lenni, de ez a „tündér” bizonyára valakinek a pártfogoltja, csak így kaphat lehetőséget. Arról nem is szólva mennyire sértő, hogy minden szovjet filmről ő publikál, ezek szerint a szovjet filmek ennyit számítanak Önöknél. Egyszer valami színikritikát is közreadott. Vidéki előadás volt azt hiszem, de arra emlékszem, hogy rosszindulatúan gúnyolódott a maga kis primitív módján. Minden írása visszaköszön hét, mint hét, mostmár direkte figyelem is, és oly egyformák, hogy szörnyű, de a tudatlan benfentes önbizalma nem hiányzik nála. Furcsa tényleg, hogy egyországos hírű lap ilyen embert tart státuszban. Vannak Önöknél szakemberek, akik munkájukat színvonalasan látják el, nem lehetne esetleg rájuk támaszkodni. Ki ez a nő tulajdonképpen, mert hogy nem újsági ró, az egyszer igaz. Stuber tehát nem oszt, nem szoroz. Véleményem szerint jobb lesz, ha megszabadulnak tőle. Ez nem rosszindulat higgyék el. Bp. 1985 június 20. Temes Gyula, Bp. Aba u. 27. 1135 (Emlékszem, rosszulesett, de értékeltem, hogy névvel és címmel írták. Bár ahogy most látom, az Aba utcában messze nincs 27. szám, pontosabban arrafelé minden házszámot a Rendőrkapitányságként jelöl a gugli.) Jut eszembe az előző bejegyzésről: kaptam akkoriban egy levelet a tegnap meghalt Szegvári Menyhért rendezőtől is Pécsről. Az most nem került a kezembe, a tartalmára nem emlékszem, de az biztos, hogy nem szidalmazott. Talán reagált valamire, illetve úgy értettem, az a levél jelzés volt. Észrevett egy induló fiatalt (engem), és figyel, jóindulattal. Nem ismertem őt, de onnan, ahonnan én néztem, az látszott, hogy jó szakember és – a lépései alapján – tisztességes ember. Ez nem kevés. Néztem délután a beszélgetést a szabadtéri színházi igazgatókkal. Sok türelmük és nagy elszántságuk kell hogy legyen, az tény. Jönnek-mennek a döntések, mikortól játszhatnak a színházak és hogyan, mintha lehetne ezekhez egyik-napról a másikra igazodni egy színháznak. De hát nem lehet. Nyári színházat, infrastruktúrát kell felállítani, szerződni, próbálni, bemutatni – ez mind időigényes előkészületeket követel. Volt tegnap a neten kritikusprogram is, online évadértékelő. Én persze elhárítottam a részvételt, mivel ódzkodom a nyilvános szerepléstől, de örülök is, hogy Urbán Balázs mellett – akinek ismerem a rendkívüli nézésteljesítményét és az ízlését – fiatal kollégák beszéltek, Dézsi Fruzsina és Fritz Gergely. Magam is arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy ők mit néznek és hogyan látnak. Be is váltották a hozzájuk fűzött várakozásaimat, noha nem volt könnyű szóhoz jutniuk Balázs mellett. Egy óra múltán azonban el kellett kapcsolnom róluk, mert hivatalos voltam a Nagy-Kálózy Eszter Rudolf Péter pár otthonába a Madách Színház Örökké fogd a kezem! című produkciójának bemutatójára. Ezt átgazdálkodom holnapra. De ma is adják, és hátha valaki hezitál, hogy megnézze-e: szerintem érdemes. Nem találtam meg a könyvespolcon a Csehov szerelmei kötetet. Pedig gondoltam, hogy nekem a Csehov-Knyipper levelezés biztosan jobban megfelel Radnai Annamari és az édesanyja fordításában, mint Carol Rocamora tollából, illetve Csukás Márton és Csukás Barnabás fordításában. De aztán nem akadt kifogásom az Örökké fogd a kezem! szövege ellen. (Beleértve a drámarészleteket is, mert az már csak természetes, hogy ha az író és fő színésznője beszélnek vagy leveleznek, akkor szerepeket idéznek.) Szirtes Tamás rendezte a produkciót és első lépésben igen jól kitalálták a műfajt, azután pedig komfortosan ki tudták tölteni. Se nem olyan, mint a színház, se nem olyan, mint a film – de pont karanténos együttlétre való, úgy nevezném: szkájpszínház. Ült Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter nagyjából a figurának beöltözve egy zöld kanapén, mögöttük pálmafa-falikárpit, ajtó, másik szoba – szépek a kilincsek –, és az arcomba nézve beavattak a pár mindössze hat évet átfogó történetébe. A válluk össze-összeért, máskor meg az teremtett intimitást, hogy egyikük előbbre hajolt ültében hozzánk. Először barátok, aztán szeretők, majd házasok. Kevés időt tölthettek együtt, mert Csehovot az egészsége nem engedte Moszkvában élni, ahol viszont a színésznőnek folyton Csehov-szerepeket kellett játszania a Művész Színházban. Nagyszabású, szenvedélyes ívet írtak le a színészek. Eszter izgult jobban, ez hallatszott a hangján, Rudolf Péter a magáét diszkrét köhögésekbe fojthatta szerepből. Helyesek voltak és meghitten tehetségesek. (A zongora-aláfestést kissé nyálasnak találtam.) 500-900 nézőt bűvöltek meg csütörtök este. Kedvenc részemben lázasan tárgyalták a Három nővér készültét. Eszter-Knyipper csodálatos (színész)női kérdéseket tett fel: – Ööööö… lesz benne nekem is szerep? – Muszáj Másának mindhárom felvonásban fekete ruhát viselnie? – Muszáj átcipelnünk Tuzenbach testét a színpadon? Kirándulás a Dunakanyarba. Mérsékelten lelkesítő programtervezet: a rózsasor és a málnás kigyomlálása. Kellemes meglepetés, hogy a málnásban szüretelni is lehet! – A kicsit éretleneket nem szeded le? – Nem. – De nem jövünk 2-3 nap múlva leszedni! – Nem baj. Hátha Denevér Ernő szereti a málnát. Mert hazajött az Ernő. Idén ugyan elég rossz volt a sajtója neki, de mi erre nem adunk. Bájosan aludta az igazak álmát a pincelépcső fölött a falon. Ismét Thomas Adčs volt soron a Metropolitanban mint szerző és mint karmester, Az öldöklő angyal című operája, a Buńuel-film alapján. Audrey Luna adta a főszerepet, aki már A vihar Arieljeként is extrémeket sikoltozott, ebben a műben pedig kiénekelt egy olyan hangmagasságot, amit még ember nem hallatott a Metben. Mindazonáltal az este legkülönlegesebb pillanatai azok voltak, amikor a kezdés előtti kulisszariportban láthattuk a három birkát, aki rögtön a nyitóképben fellép. Álldigáltak, készülődtek a színen, a kísérőik kicsit fésülgették őket, hogy szebbek legyenek. Aztán felment a függöny – nyitány gyanánt harang- és kolompszerű zene szólt –, és a három birkákat egy fekete frakkos, fehér kesztyűs úriember elhajtotta a centrumból, így kezdődött az előadás. Később egyébként egy barnamedve is színre lépett, de az nem volt igazi, és színészileg szerintem a lába nyomába sem ért a Jordán Adél medvéjének A bajnokból. Tegnap Verdi Otellóját adták, abból inkább csak a klasszicista plexi házdíszletre meg a gyönyörű, anyagdús abroncsos szoknyákra voltam vevő. Közben hat hét után végre hazakerült a szervizből az e-olvasóm, úgyhogy most betűdőzs. Arra gondoltam nemrég, szeretném látni, hogy vannak, hogy élnek mostanában az oroszok. Tehát kortárs orosz filmeket néznék. Találtam is magamnak rögtön egyet, Andrej Zvjagincevtől a Leviatán címűt, amelyet egyébként 2015-ben a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjra jelöltek (hm… némiképp meglepő is ez, mármint hogy a hivatalos Oroszország jelölte {bajuszos zárójel – így nevezi a könyvében Nádasdy Ádám ezt a zárójelet, ami idekívánkozik}). Nonsztop prodaksn – megrázóan ez volt kiírva cirill betűkkel a főcímre, a filmgyártó cég neveként. Majdnem két és félórás film, és a felénél még mindig nem tudtam, mire számítsak. Nem lehetett eligazodni a film műfajában, zsánerében. Hogy krimi lesz ez, vagy dráma, vagy szatíra, vagy valami Kolhaas Mihály-féle sorstragédia. Lassú volt és baromi erős. Egy lepukkant, hideg, északi, tengerparti orosz kisváros, amely ott maradt a fejlődésképtelenségben, és a modernitás jegyében legfeljebb nem Ladával jár a polgármester, aki – nem lepne meg – talán a tanácselnök vagy a párttitkár volt régen. Korrupció, bűnözés, bosszúállás, erkölcstelenség, gátlástalanság, szürkeség, reménytelenség, erőszak, vizespohárnyi vodkák egymás után (akár férfitorok, akár női), cigeretta, kifejezésképtelenség, szenvedély, indulat, keserű lélek. Végignéztem és úgy éreztem, máris képben vagyok. Mikszáth Kálmán újságírói munkásságába merültem. Írt színházi tárcát is olykor, egész hosszan például a Barričre nevű francia szerző vígjátékának előadásáról (1877, Budapesti Napilap). Részletesen és ironikusan elmeséli a cselekményt, utána a közönséget is. A darab jellemzésére még annyit, hogy Szefaludy (!) Nácinak a foga fájdult meg az előadás alatt. Komócsy azt kérdezte Csepregitől, hogy nem-e tévedésből van „vígjátéknak” megjelölve a színlapon, – a színházban csendes és figyelmes hallgatag modort követelő Vadnay Károly pedig folytonosan Gyulaival csevegett az előadás alatt: még maga a derék Lendvayné is, ki pedig negyven esztendő óta mindig jól mulat azokon a darabokon, amiket már ötvenszer látott, s kortársak egyhangú emlékezete szerint még sohasem ásított, – most végtelenül unatkozott. Némi szellemet azonban nem lehet megtagadni a darabtól és egy eredeti alakja is van, Gaston herceg; kár, hogy elmosódik. A többi alakok azonban, ezerszer látott sablonok, kiknek színtelen cselekvénye egy helyütt sem bírta fölmelegíteni a szép számú közönséget, melyet ma legjobban érdekelt a színházban – Andrássy Gyula. Némán, csendesen ült ott, szemei csak nagy ritkán fordultak a színpad felé szomorú megadással és szenvtelen apátiával, mintha mondta volna: »csinálok én nektek különb komédiát is ennél.« (…) Az előadás féltízre ért véget; senki nem volt megelégedve, csak a foyerben ácsorgó Szigethi Imre azért, hogy – ő nem játszott. Nyert pénzt a Spiritusz az NKA-tól, jelentem. Annyiban nem segít, hogy az idei év első felében megjelent kevés cikkből már nem lehet sok cikket csinálni, de legalább tudunk dolgozni, már ha van mit megírni mostanság. Jellemzően az interjúműfaj az, ahol pótolni lehet. Fel is vettem tegnap egy interjút a Reykjavíkban élő Tengely Gábor bábrendezővel. Még ilyet soha nem csináltam: videó-interjúbeszélgetést. Nem is rossz módszer. Külön előnye, hogy nem kell közben jegyzetelni, mert rögzítettem. Elolvastam Spiró György Malaccal teljes éveink című új kötetét, közben jöttem rá, hogy a túlnyomó részét már olvastam, bizonyára a 2000 folyóiratban. A címadó hosszú írás a szerző egyetemista éveiről szól. Ennek kapcsán fedeztem fel, hogy Spiró György és Bereményi Géza ugyanabban az 1946-os évben születtek, és ugyanabban az öt évben (1965-1970) jártak az ELTE bölcsészkarára. Különös egybeesés, hogy épp most írta meg a fiatalkorát Bereményi is, a Magyar Copperfield című könyvében. Érdekes, hogy ugyanaz a korszak, ugyanaz az intézmény, ugyanaz a kar, ugyanaz a tárgyszerűség és – jobb szavam hirtelen nem lévén – stiláris szenvtelenség, mégis mennyire más képet festenek! Szinte semmi egyezés. (Spiró említi Bereményit egy korabeli novella szerzőjeként, és akad a két műben egy azonos szereplő, aki iskolatárs.) Semmiből nincs két egyforma a világon. Még két tojás sem úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Hetek óta nézzük a Kártyavár sorozatot, esténként két részt. Egyszer elragadtattuk magunkat, amikor úgy volt, hogy meghal az amerikai elnök, akkor négy részt nyomtunk le egyhuzamban. Azt nem mondom, hogy drukkoltunk, akár Kevin Spaceynek, akár Robin Wrightnak – aki mindig jelentőségteljesen néz a szemével, és nagyon dekoratív jelenség, még otthon, a saját rökáján is olyan szűk ruhákat visel, amilyet én öt percig sem bírnék ki magamon –, hiszen rémítően, ridegen politikus és üzleties szemléletűek. Hoci-nesze alapon működik minden és mindenki. A Doug nevű kabinetfőnök az egyetlen, aki bizonyos nézői érzelmi kötődést keltett bennem (talán a szeme miatt), nem mintha ő nem lenne bűnöző, de mégis valahogy. Épp ezért sosem fogom tudni értelmezni és megbocsátani neki, hogy (spoiler!) elásta az egyetlen, többé-kevésbé rokonszenves női szereplőt. A sorozat úgy fikciós, hogy segít elképzelni a valóságot, amire a kiábrándító nem is elég jó jelző. Én egyébként magyarországi viszonylatban körülbelül az 1990-es évek végétől kezdtem úgy érezni, hogy egyetlen embert sem tudok jóhiszeműnek, idealistának és tisztességesnek feltételezni, aki beáll politikusnak. A Momentum jelentkezése ezen a képemen kicsit derített, de őket leszámítva azóta aztán végképp eluralt mindent az eluralás. Az elásós jelenetről jut eszembe a Kékszakállú herceg vára, amit a Metropolitanból adtak a minap. Kezdésként gyönyörű erdő a színpadon, sudár fák tömege, középen a csokornyakkendőjét megoldott Kékszakállú egy megásott sír mellett áll. Láttuk az autót is be- és kigördülni, amivel jött a pár. Megérkeztyunk – énekelte a Kékszakállú. – Jugyit, jossz-e még utánam. (Rögtön lehetett tudni, hogy orosz az énekes.) Aztán bejártuk a börtönszerű, rémisztő várát, jobbára lifttel, és a végén csak a sírnál lyukadtunk ki a felfordult erdőben. Nem nagyon valószínű, hogy normális körülmények között cikkmegbízatás nélkül, önerőből elautóztunk volna Miskolcra a Francia rúdugrás bemutatójára. (Előzetesen nem, csak most kerestem ki a naplómban az első és a második találkozásomat evvel a Mohácsi-művel.) De a színházszimulátorban már annyira kiéheztem a real színházra! Lehet, még egy Godot-ra várváért is elzarándokoltam volna több száz kilométerre! Szép, napos késődélutánt-koraestét töltöttünk Miskolcon Világbéke-pizzával, fagylaltozással, kávézással. Aztán fél kilencre mentünk a miskolci színházkomplexum két épülete közé ékelődő szabadtéri színpadra. A maszkos fogadóasszonyok fejbe lőttek bennünket hőmérővel, majd elfoglalhattuk a helyünket egyenként a nézőtéren, a meghívott egészségügyi dolgozó nézőkkel egyetemben. (Nincsenek közösháztartás-székek duóban, trióban. Nem szabad.) Még csak három szereplő volt a színen, amikor tíz perc játék után jött a viharos szél, villámlás, mennydörgés, zivatar. Nem sokáig lehetett húzni így, hamarosan abbahagyták. Bő félórát álldogáltunk itt-ott, fedelek, ponyvák, ernyők alatt, majd Béres Attila igazgató sajnálattal bejelentette, hogy ez az előadás ma elmarad. Valamelyest függetlenül attól, hogy ez a színdarab, különösen az első negyedórája mennyire acélos vagy acéltalan, engem kicsit megijesztett az élmény. Mármint: hogyan lehet majd így vígjátékot játszani, szórványnézőknek? Megélhet-e ilyen keretek közt ez a műfaj? Mit kezdenek a színészek, a nézők avval, ha nincs többé hullámzó nevetés? Csinál ezen a hétvégén a Partizán a Facebookon egy négynapos online rendezvényt POSZT, Pandémia Okozta Színházi Találkozó címmel. Amennyi beszélgetést tudtam, meghallgattam. Nem lettem vidámabb, de jóvá írtam például Gulyás Mártont mint értelmes kérdezőt és Gáspár Mátét mint értelmes válaszolót. Érdekesnek találtam, hogy a nemszínész résztvevők arcára mennyire kiültek az érzéseik, legyen az akár sértettség, megfelelési vágy vagy gúny. Három nővért néztem a müncheni Kammerspieléből, Susanne Kennedy rendezésében. A térbe kivetett tükrös dobozban színtelen és arctalan, vagyis fekete folt arcú matrjoskababaként sorakozott a három nővér. Minden további szereplő fejét kopaszmaszk borította, csak a szemük volt benne saját és egyedi. Darabosan mozogtak, kicsit úgy festett a dolog, mintha kirakati bábuk adnák elő a darabot. Pontosabban nem is a darabot, hanem csak fragmentumokat. Futurisztikus víziónak tűnt az egész. Alighanem a múlt, a jelen és a jövő kísérteties egyvelege, amit thrilleres zenék és hangeffektusok kísértek. Vetítések is belevegyültek, ez élőben alighanem lenyűgöző: nézed és nem is tudod eldönteni, hogy amit látsz, az micsoda, színházi valóság vagy képi illúzió. E téren azonban saját farkába harapott a kígyó. Hiszen a monitor előtt ülve számomra minden vetített és semmi sem valós. Nincs különbség. Nincs varázs. Elgondolkodtam, mit szólnék ehhez a különleges produkcióhoz helyben. Nyilván örülnék, hogy a Csehov-darabot ismerem, tehát nem kell értetlenül ülnöm, hogy mi történik itt egyáltalán. Ám ha jegyet váltottam volna erre a Három nővér-előadásra Münchenben, és úgy kellett volna kijönnöm az élő színházból, hogy egyetlen színész arcát sem láttam… Hát nem tudom… Esetleg ismerősként mosolyogtam volna a színházból jövet(-menet) a müncheni kirakatok bábuira. „– Kérem, ugyanebben a sorrendben mondja utánam a következő szavakat. Tintatartó, aligátor, búzavirág, csók, gyalupad, fogpiszkáló. Na? Ez eddig nem sok. – Nem, ez eddig nem sok. – Próbálja. – Fogpiszkáló. – Elölről kezdje, kérem! – Fogpiszkáló. – Többre nem emlékszik? – Most nem.” Emlegettük A tanú című filmből Kállai Ferencnek (és Vámos Lászlónak) ezt a csodálatos jelenetét a minap. De csak odáig jutottunk, hogy aligátor, fogpiszkáló. Rákeresett az imént kedves férjem, és elégedetten állapította meg, hogy erre rögtön az én naplóm jön fel elsőként a gugliban. De aztán alaposabban megnézve látszott, hogy valójában nem a naplómra mutat a link, hanem a Facebookra, ahol egyszer ezt a szósort adtam a napi poszt címéül. Ezért most konkrétan be kellett írnom a naplómba, hogy legközelebb, ha nem emlékszünk ezekre a szavakra, idebent gyorsan megtaláljuk. Molnár Viktor levele Krammer Terézhez Az Elektra bemutatója alkalmából Molnár Viktor közoktatási államtitkár a következő levelet intézte Krammer Terézhez: Nagyságos Asszony! A tegnapi szép Elektra-előadás hatása alatt kedves kötelességemnek tartom Nagyságodnak meleg köszönetet mondani azon nagy műélvezetért, amelyet Nagyságod kiváló alakítása, gyönyörű szép éneke nyújtott. Mindazok számára, akik szerencsések voltak és tisztelt Nagyságodat ebben a szerepében láthatták, felejthetetlen fog maradni Nagyságod nagy és kiválóan értékes művészete. Kiváló tisztelettel Budapest, 1910. március 12., igaz híve: Molnár Viktor, s. k. (Pesti Hírlap 1910. március 15.) Tegnap végére értünk a Kártyavárnak, így felszabadult az esti nézőkapacitásom. Szépen bemutatta ez a sorozat például azt a hatalomtechnikai eszközt, miszerint: találj ki egy külső ellenséget, érd el, hogy az emberek féljenek tőle, evvel egyrészt eltereled a figyelmüket az üzelmeidről, másrészt rendkívüli állapotot teremthetsz a különleges jogokért. Persze lehet továbbfejleszteni, a célnak megfelelhet a belső ellenség is, szintén kinevezés útján. Például mondhatta volna Kevin Spacey a nem rá szavazókra, hogy amerikagyűlölő amerikaiak, nemzetellenesek, hazaárulók. Akarhatta volna őket városnyi méretekben büntetni. Gátlástalan gazember a Kevin Spacey figurája, de idáig nem ment el. Még csak néhány szó a pártokról. A mindenféleség tarkasága jellemzi a személyes elveket, miknek éppen az a hibája, hogy nem elvek. Vannak jámbor jobboldaliak, kiket csak a hivatalhajhászat elve tart odaragasztva a Deák-köpönyeghez, és viszont rendületlen balpártiak, kik csak azért vannak ellene a közügynek, mert a kormánypárt még mellette van. Tisztelet a vas-meggyőződésnek! Az áhítatos katolikus párt mint töredék játssza gyermekjátékait, a jobboldal szárnya alatt. A türelmes jobboldal mosolyogva nézi abban a tudatban, hogy úgyis a bölcsőben fog meghalni az idétlen gyermek. Hadd mulasson szegényke! (…) És minde pártokon felül mint legnagyobb unikum magaslik ki azon különben igen derék férfiú, ki maga képez egy pártot, kinek mindig extra-elvei vannak valami csudálatos vegyülők szélső- és középbalból, az arianizmusból, a protestántizmusból, a pecsovics hitvallásbul és a commune eszméiből. Nem feladatom bírálni pártállásának, elveinek helyességét. Ő maga bírálja azt meg. Cicero contra domo sua. Amit ma vall, azt holnap elítéli, eldobja – mint haszontalan limlomot. (Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok, 51. kötet, A jövő megyegyűlés, 1873) Amivel akiket hozzám hajtott a tudásvágy májusban: Itt van az egész nap előttem Olasz slágerek olaszul Neked nem osztottam lapot úgyhogy kuss Nyilas Misi fegyelmi tárgyalása Pénzkeresés blogírással Mű vagina házilag Mit adjak anyukámnak szülinapjára Június hanyadik hónap Udvaros Dorottya fia apja Elek Ferenc magassága Forest Whitaker szeme Tegnap a villanyos hálózat karbantartása miatt egész nap nem volt áramszolgáltatás minálunk a házban. Csak egy riasztó működött rendületlenül, sivított órákon át. Egyáltalán nem tudom, hogyan lehettek meg valaha az emberek elektromosság nélkül, ha olyankor a rúter sem megy, a mikró sem, és a fagyasztóban is darvadozni kezdenek a pálcikás jégkrémek. Meg kell mondanom, erősen szíven ütött Benedek Tibor halála, noha tudtam már egy ideje, miről van szó. Minden ember távozása veszteség, fájdalom és szomorúság, pláne az ilyen nagyszerűé. A bátyám bemutatott neki egyszer – vagy talán kétszer is –, bár ez nem releváns, de mégis örülök, hogy kezet fogtunk az életben. Budai Kata írta nekem anyukám halála után, hogy „örülök, hogy láttam, kezét fogtam. Minden számít.” De hát ő sem él már, a Kata, akinek végzetes autóbalesetét valahogy máig sem értem. Rosszul van ez az egész kitalálva.
A home office étkezőasztalunknál ültem
este, előttem tálcán a vacsoráig csúszott ebéd. Császármorzsát ettem
Gabnai-lekvárral, fejemen fejhallgatóval. Mivel kedves férjem épp egy diákkal
egyezkedett a záróvizsgájáról. Tömtem a fejem, közben ment A walkür a MüPából,
azt néztem. Siegmund – vagyis a szerencsétlen nyomorult menekülőnek kevéssé ható
Johann Botha – épp becsajozni készült. A mézsört emlegette Anja Kampe
Sieglindéjének, és én akkor pont sört ittam (bár nem mézt, hanem vöröst). Ilyen
kicsi a világ és ilyen vicces Wagner a
Ma jön a Siegfried, remélem, hozza magával a kedvenc lovamat. Tengely Gábor-interjú, jó lett. Nem jutottam el a Siegfried lováig sajnos, az egész nap és este másképp alakult, mivel Verőcén lett egy tetőkert. Nem direkt, csak olyan régen nem volt tisztítva a ház eresze a szomszéd felé, hogy komoly füvek, cserjék, bokrok, kisfák nőttek benne. Itt volt az ideje, hogy a fiúk nekiálljanak. Máté valami magasított létratákolmányról – amit folyamatosan tartani kellett – földtörténeti leleteket ásott ki az ereszcsatornából, kemény munka volt, nem is ért a végére. A hentesig eljutottam. Mondom az eladónőnek, akiről nem is tudom, hogy kerül ide, mert korábban a zöldségesnél láttam dolgozni. (Utóbb értesültem, hogy egy családi cég a két üzlet. „Egy brancs maguk mind”.) – Kenőmájast szeretnék, olyan hurka formájút, amilyen szokott lenni, bár most nem látom a pultban. – Olyat már két éve nem készítünk. Ez van helyette. – Hát nem is tudom. – Nyugodtan vegyen belőle, ezt szokta venni a férje. Na ez a jó a faluban. Természetesen nem számít sem józan érv, sem tradíció, sem petíció, sem a miniszterhez vagy az országgyűlési képviselőkhöz írt levél, sem demonstráció. A parlamentben és a hivatalban pont azt fogják tenni az illetékesek, amit a felsőbbség előírt. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet tehát, abban a formájában, ahogy ismerjük, amelyben benne van a másfél százados múltja és a jelene, likvidálják. (Az, hogy az egyetem által novemberben megválasztott rektor máig sincs kinevezve, konkrétan Ád. János elnök megmagyarázatlan mulasztása. Ha ugyan nem utasításra cselekszik/nem cselekszik ő is, akár a legutolsó beosztott a Karmelita kolostor álnevű várszínházi miniszterelnöki házban.) Viszont az a levél is teljesen szükségtelen – hübrisz a köbön –, amelyben Vidny. Attila és a mögé behúzódó színháziak megróják és kioktatják a tiltakozókat. Igaz, a levél nyilván propagandacélokat szolgál, a saját híveikhez szól, azokhoz, akik tárgyunkat esetleg úgysem ismerik eléggé ahhoz, hogy meg tudják ítélni az állítások valóság-, illetve valótlanságtartalmát. Mivel az SZFE melletti kiállás jegyében a demonstráción nemcsak magánemberi, hanem kritikusi minőségemben is részt vettem, meg kell jegyeznem, hogy szerintem jobb lett volna Hajduk Károlyt mint Színészkirályt hívni meg a Levegőt! elmondására. Este Az istenek alkonya a Müpából. Már a formát tudtam. Bár elismeréssel fogadtam a Brünnhildét éneklő Irene Theorin hangját, energiáját és játékkedvét, mégis hamar elcsábított engem az Akhnaten című kortárs amerikai opera a Metropolitanből. Az egyistenhitet feltaláló egyiptomi fáraóról szól (kontratenor) – Nofertiti férje, Tutanhamon apja –, életéről és haláláról. Philip Glass zenéjétől bezsongtam, az előadás pedig méltóságteljes látványorgia, három szinten, hieroglif- és antik művészet alapon, plusz labdazsonglőrök. Az istenek alkonya végéhez; tűzhöz, vízhez visszaértem. Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című darabját játszották Szegeden és a Magyar Színházban, de nem láttam egyik bemutatót sem. (Utólag halványan rémlik, hogy olvastam a szöveget.) Ha láttam volna, talán nem mentem volna el megnézni Dunaújvárosba tegnap. De hát ha az esőverte miskolci kísérletet nem számítom, akkor már 3,5 hónapja nem voltam színházban, amire 3,5 évtizede nem volt példa!! Szóval nekivágtunk Papp Timi kolleginával az autópályának. A darab, mint a címe pontosan közli, utánképzés ittas vezetőknek. Két pszichológusnő tartja kilenc embernek, akiknek elvették a jogosítványát. A visszaszerzés feltétele a részvétel a csoportterápia-szerű foglalkozásokon. (Kicsit úgy csináltak, mintha a nézőtéren ülők is csoporttagok lennének. Andrea vagyok, függő. Timi vagyok, függő. Mondhattuk volna.) A színdarab jószerével egyetlenegyet sem mutat fel azokból a számos fajta erényekből, amikkel Háy János különböző darabjaiban találkozhatunk. Sok a szereplő és a duma, helyzet semmi, felszín felszín hátán. Matyi Ágota díszlete szerény igényű gyerekelőadáshoz illő, Sipos Imre rendezése faék egyszerűségű. Kulminálás gyanánt időnként egyszerre tesznek mozdulatokat a színészek. A szereplők kisebb részében felismerhető legalább a figurateremtés szándéka. Minden második sorban ültünk (elvileg), és a nézők túlnyomó része maszkot viselt. A végén nagy, hosszú, meleg taps üdvözölte a játszókat. Felteszem, nem annyira az előadás érdemeinek szólt, mint inkább üzente vele a közönség a színészeknek: szeretünk benneteket, hiányoztatok! Elsétáltunk az utcán egy bolt mellett, hirtelen megállt, visszalépett, mint akinek feltűnt valami. Szemügyre vette a kirakatban „A” tárgyat. Nézd, milyen jó! – mondta. Aztán megnézegette az „A” tárgy mellett kiállított „B” tárgyat is, és kis gondolkodás után azt mondta: Az talán még jobb. Némán hümmögtem. Amikor hazaértünk, rögtön felköszöntettem az öt nap múlva esedékes születésnapja alkalmából, mivel az ajándékcsomagjában ott lapult egy „A” tárgy. Mit tehettem egyebet. Nem akartam, hogy azt higgye, tippet adott a születésnapjára. Valamint ha tényleg „B” tárgy tetszik neki jobban, akkor még van időm kicseréltetni. De nem kért cserét. Este néztem a Metropolitanből a Traviatát. Megcsodáltam Szonja Joncsevát, milyen hallatlanul könnyedén énekel. Van, hogy a dolgok összejönnek. De inkább csak a kicsi dolgok. Bár az is nagy dolog. Kedvtelve állapítom meg, hogy ha egy hollywoodi sztárszínész megöregszik és tehetős – van pénze, kapcsolatrendszere, produceri tapasztalata, élet- és munkakedve –, akkor abból ilyesmi születik, mint A Kominsky-módszer nevű sorozat. Michael Douglas műve. Hetvenes-nyolcvanas öregemberek a főszereplők, pontosabban a főszereplő az öregség a maga teljesen szubjektív-relatív mivoltában. Szerepe szerint Michael Douglas egy mérsékelten sikeres színészi pályán túl a saját színészstúdiójában tanít fiatalokat (akik jobbára tévésorozatok vagy hülye filmek jeleneteit hozzák, azokat játsszák újra a színpadon), épp rákos lesz. Egyetlen barátja a nála idősebb ügynöke (Alan Arkin), aki nagyjából visszavonult már, most halt meg rákban a felesége, és van egy elfuserált lánya. A két férfi szemérmes barátsága, szarkasztikus párbeszédei adják a film humorát, amin én igen jól szórakoztam. Ezt az egészet csak önironikus alapon lehet csinálni ugyanis. Sokat nevettem. Michael Douglas egyszerre hat rémisztően öregnek és rettenetesen fiatalosnak. Alan Arkin viszont egy nappal sem látszik kevesebbnek 80-nál. Jellemző – gondoltam sokatmondó bólintással és szájbiggyesztéssel –, hogy az ügynökbarát volt feleségét, valamint a következő szerelmét egy-egy rendkívül dekoratív, ősz hajú színésznő játssza. Hiába, no, öreg, kopasz férfifőszereplőnek is jár a gyönyörű partnernő. Az egymilliárd forintos Déryné program-díjas produkciók között szerepel a veszprémi Petőfi Színház Pillangó-előadása. Mivel a mi nappalinkba bizonyára nem utaztatják ide, ezért elmentünk tegnap Papp Timivel megnézni. Börcsök Enikő rendezte, amiből arra mindenképp következtethetünk, hogy Oberfrank Pál igazgató az egykori főiskolás osztálytársai között talált olyat, aki megfelelő szakmai színvonalú képzéshez jutott a fővárosi tanintézetben. (Be is ugrott épp egy kis szerepbe. Mármint Börcsi.) Lehet, lesz egy szerényebb, kistelepülési verzió, mert már az első jelenet is alig fért be a nagyszínpadra: gémeskút, kukoricagóré, falak, valamint az ifjú aratók tömege (feltűnt köztük egy alulöltözött summáslány). Régi falusi kilincsek az ajtókon, éreztem lelki tenyeremen a fém hidegét. Enyhe fiz-kor beütéssel végezték a mez-gaz munkát a szereplők – a zene is dzsesszesre stilizált népzene –, de inkább úgy hatottak, mintha valami ifiklub udvarán incselkednének, üzekednének egymással fiúk és lányok. Nem nagyon látszott illeni ezekhez a fiatalokhoz a közeg, az óvatosan próbált tájszólások, konkrétan például egyetlen „szíp” sem hangzott hitelesnek. (Az idősebb veszprémi színészek járatosabban, jobban működtették a stílt.) Az előadás göcsörtös, szárnyatlan, önmás (ezt a szót az önazonos ellentétének szántam). A befejezés kábé mint a Titanicé. Ámde az eleje és a vége között láttunk egy meggyőző, sőt átütő Hitves Zsuzsikát. Bori Réka játssza, eleinte csak szép, kedves a mosolya. Aztán a mosolytalansága még szebb lett, ahogy beleélte magát ebbe a gyötrelmes szerelembe Hajdu Tibor Darabos Jóskájával. Különben egyáltalán nem értették meg egymást evvel a fiúval, egy percig sem. Részemről egy garast sem adnék a házasságukért. Az elmúlt időszakban megnéztem több skandináv bűnügyi sorozatot. (Egyik se ért A híd nyomába.) Nem mind egyformák persze, például az izlandiban – ahol lögreglannak hívják a rendőrséget, ez van a rendőrruha hátára írva – nincs lőfegyverük a nyomozóknak. Illetve csak a rendőrkocsiban van pisztoly, lezárt széfben, amihez a központ adja meg telefonon a kódot, ha fennforgás támad. A bűnözőknek sem volt lőfegyverük, úgyhogy csak késelték meg fejbe csapkodták egymást az emberek abban a sorozatban. Nézőként leszűrt tapasztalatomat ezúton osztanám meg fiatal skandináv lányokkal, akiket vonz a nyomozói pálya. Szinte az összes sorozatban nyomozónő volt a főszereplő. Későfiatal, középkorú asszonyok, mindegyiküknek volt gyereke. Mármost az világosan kiderült, hogy ehhez a foglalkozáshoz, munkamenethez és életmódhoz nem pásszítható a gyerek. Se a kicsi, se a nagyobb, se a kamasz. Ezért tanácsolnám az érintetteknek, mindenképpen időben válasszanak, hogy a gyilkossági nyomozói karrier vagy a gyerek közül melyik nélkülözhetetlen számukra. Vagy legalább a gyerekek dönthessék el, hogy akarnak-e nyomozó anyukához születni. Június 28-at írunk. Ideje, hogy bezárjam a derékba tört 2019/20-as színházi évadot. 131 előadást láttam élőben, online pedig nem tudom mennyit, sokat. Nyolcvanat? Százat? De most nincs naplóbogarászás, voks kitalálása, szavazatszámlálás, nincs évadbeszámoló cikk, nincs Nyílt Fórum-kötet sem nekem, valószínű. Lassan a naplót is az évszaknak és az éghajlatnak megfelelően lejjebb tekerem. Fodor Ákos TÁBLA EGY EGYIRÁNYÚ UTCA SARKÁN – az ecet bezzeg sose borosodik meg – Újcirkuszt néztem este a Müpából. A régi cirkuszt nem szeretem. Az új érdekes. Nagyigényű, becsvágyó, artisztikus. Ulickaja A lélek testéről című elbeszéléskötetét fejeztem be. Kellemesen olvastatja magát. Aztán a végefelé, az utolsó novella előtt három vagy néggyel egyszer csak elhagyja a talajt. Eleinte óvatosan emelkedik fel, aztán egyre magabiztosabban szárnyal, bölcsen és melankolikusan. Most van egy éve, hogy Radnai Annamari meghalt. Ha esetleg magamtól nem gondoltam volna rá sokat az elmúlt egy évben, akkor is sokat gondoltam volna rá, mert annyi olyasmi történt, ami – mi is lenne a legmegfelelőbb ige – igénybe vette volna az értelmét, az érzelmeit, a humorát. – Szokott-e önmagával beszélgetni? Ha igen, miről? – Ha az ember túl sokat beszélget önmagával, akkor rettentően sok kérdés tevődik fel. Időnként persze ezt meg kell tenni, de ha túl sokat beszélget önmagával, akkor nem tud dolgozni rendesen – legalábbis szerintem. – Szóval nem egy tépelődő típus? Szívesebben rendez vígjátékot, mint tragédiát? – Nem. Első vígjátékom a Mandragora volt, második a Lüszisztraté. Színpadon én jobban szeretem a komoly témákat, persze lazításnak nem árt a komédia. Nem mintha lenézném ezt a műfajt, mert tudom, hogy éppoly hatalmas érzelmeket tud kiváltani, mint a tragédia. Újvidékre a Káint jöttem rendezni, kiderült azonban, hogy nincsenek hozzá férfiak. Főleg nők maradtak a társulatnál. A Lüszisztratét a színház javasolta, és én elfogadtam. – Pedig azt hittem, hogy szándékosan rendez Arisztophanészt itt, ahol már annyira botrányos dolgok történnek, hogy csak nevetni lehet rajtuk. – Nem. Nem nevetséges dolgok ezek. Helyenként nem is értem teljesen a helyzetet minden dimenziójában. Nehéz megérteni, de én nem is akarok túl sokat gondolkodni rajta. Az a taktikám, hogy nem akarok tudomást venni sok mindenről a világban. Színpadon az más, ott a legnagyobb problémákkal kell foglalkozni. (Magyar Szó, 1991. november 11. Bartuc Gabriella interjúja az Újvidéki Színházban vendégrendező Vidnyánszky Attilával, a kijevi színművészeti főiskola ötödéves rendezőhallgatójával. Részlet.) Nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*