|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ezt a verset mindig is szerettem volna idetenni. Most megfelelő a pillanat, és van is egyelőre bőven hely a novemberi kockás füzetben. Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia Néhai K. E. festőnő halálának évfordulójára Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben (Ahonnan más "igazi" asszonyok testéből Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn Ágakat és kacskaringós utakat görbített Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti Különös táj amit meg is akartál festeni akkor Indákkal a tenger alatt, cserjekorall Korallbozót, aminek más nevet adtak Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel A népszerű orvosi lapból kitépett cikket Melyből sok latin szó közül kettőt értettél Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába De neked csak az volt az élet ami költői és regényes Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmetes egyszerre Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna Hogy milyen "festői" lesz az, kék ravatal És gyertyák és szónok és magad kinyúlva Naiv középkori szent boldog Mária-arccal Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat Amitől művész lettem magam is – bizony jó Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon Lelkendezel: "igazán? meghaltam? jaj de érdekes!" És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen "igazi" dolog történt Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal Igen bizony és még mit is akartam mondani Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben Ahol két évig kóboroltál valamikor régen És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek (De azóta sajnos megváltozott a világ) Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át Otthon vagyok én – s bejártam éjjel a várost Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel Reggel a mesterhez – ez itt a Schack-Galerie Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bränhaus Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban Ezt meg akarod írni nekem – hol is? – ott a sarokban Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim Beethovent hogy érti és "talán mégis inkább Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot" Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút És most még csak annyit, hogy másnap éjjel Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet Busa fején regényes kis német vendéglőben Apró ablakok Vogel és Busch modorában Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost Amint felpislant, vállat von, percre elámul Aztán – álmos filiszter – fordul egyet az ágyban Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét Gondolván álmodott alszik horkolva tovább S a hideg éjben három pont világít csak Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb És most már tudtam a szót, emlék az ő neve Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók Ablaka mellől lesve ki fekete ködben Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet, Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél Isten veled, eltünő mult, valaha valóság Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam. Csendespihenő volt tegnap. Megnéztem este a Csíki Játékszín Koldusoperájának felvételét, Szőcs Artur rendezését. Vágóhidas napokat élek – ez is ott játszódik, annak apropóján, hogy Maxi (Kozma Attila) emberei egy lepukkant önkormányzati vágóhidat foglaltak le alternatív esküvő céljára. A nászajándékokat kartondobozokban hozzák a banda tagjai. Az egyik doboz egy rózsafa csembalót alakító színészt rejt – utóbb Polly, vagyis a jelentős színészi erővel éneklő Tóth Jess Chopint játszik rajta –, a másikban kalaptartóra való bólogató kutyát megformáló lány. A harmadikban zászló, amely zászló szerepében egy lány végiglobogja a lagzit a két karjával. Táncolnak az esküvőn – az Ágyú-dal csodálatosan összemixelődik egy népies mulatóssal –, ahogyan táncolnak a fogasra akasztott koldusok is (köztük pályát módosított előadóművész és pedagógus is található), valamint a kurvák, karban. Bodor Johanna koreográfiája – mint már a Hegedűs a háztetőnnél is – komoly hozzáadott érték. Mindent át- és megmozgat, minden vonatkozásban. Beöltözött húsfeldolgozó-ipari szakemberek adják a narrációt és a zajszekciót. Már az elején, a Cápa-dalnál felsorolták Maxi bűnei között, hogy állítólag ott volt és csak nézett a (bukaresti) Colectivban, ahol hatvanan haltak meg. Peacockot Páva Jánosnak hívják (Hatházi András), alapítványi elnök, és végül természetesen ugyanúgy összejátszik a korrupt rendőrfőnökkel, Tigris Barnával (Puskás László), mint Maxi. Mindenki más besorol a vágóhídi kampókra a fináléban. Ezúttal nem a koronázáskor zajlanak az események, hanem a választások napján. Az akasztás előtt a királyi hírnök helyett a választási eredmény érkezik meg: a hatalmon lévők újabb fényes győzelmet arattak. Még szép, hogy Maxi kegyelmet kap. Bár épp kikiáltja, hogy mi egy ember meggyilkolása a közfoglalkoztatásához képest. Kicsit talán bőbeszédűbb a kelleténél az előadás, de felvillanyozóan friss, érvényes, lényeglátó. Kedvenc részem: Maxi alkudozni készül a szökéséről a börtönőrrel. Mond valami homályosat, amit a smasszer nem ért. Maxi: Ez virágnyelv, bazmeg. Őr: Nem tudok virágul. A tegnapi pécsi nézésről (Emil és a detektívek, Vízkereszt vagy amit forgattok) majd holnap. Menni kell, napi munkarend vár a nyári lakban. De hogy mondjak valami tudósat is, amit Jungnál olvastam Az archetípusok és a kollektív tudattalan című munkájában. „Minden gazdag mögött ott egy ördög, és minden szegény mögött – kettő.” (Svájci közmondás.) Az Emil és a detektívek pécsi előadása semmilyen értelemben nem tett rám mély benyomást, úgyhogy majd igyekszem megmozgatni az agytekervényeimet, amikor megírom. A főszereplő egy 2024-ben 12 éves pécsi Emil (Kecskés Alexisz), aki Budapestre indult a Mecsek IC-vel, a nagymamája helyett az elvált apjához igyekezett, hogy kölcsönpénzt vigyen neki, és ehhez igazodtak a dolgok az előadásban, amely jelképesen aktivizálta a közönséget is. Ja, az nem igaz, hogy semmi nem hatott rám, mert olyan zene volt, hogy a bassz megint a székemben döngött. A dolgok oda-vissza köszönnek egymásnak, gondoltam a Nagy Péter István rendezte Vízkereszt vagy amit forgattok alatt. Vagy egyszerűen vannak divatok és találkoznak. Ez is, akárcsak Bodó Viktor sepsiszentgyörgyi Shakespeare-je, átírt, átszűrt, vulgáris nyelvezetű, és meglehet, hogy lényegében felmérés a célja: a társulattal ismerkedő rendező kitudja, melyik színész elég kreatív, fantáziadús és öntevékeny az ilyen figurafelpumpálós feladathoz. Hát sosem mind. Messze nem mind. (A szünetben a vécében egy idősebb női hang – nem az enyém – : Mit vétettem én, hogy ezt kell néznem?) Illyria ezúttal egy fél szigeten (egy sziget felén) épült filmgyár, stúdió. Olivia (Györfi Anna) a főnök és a gyászoló díva, Józsa Richárd Orsino filmsztár, akinek épp leáldozik, és a prímet a drogozó-piáló és/vagy kanos semmirekellők, Köles Ferenc, Urbán Tibor és Bera Márk viszik, valamint a talpraesett sminkes, Mária, vagyis Stubendek Katalin. (Az egy jól kitalált és szépen megcsinált, szellemes jelenet, amikor Malvoliót átverik a levéllel. Cseten írnak neki, egymás kezéből kapkodva ki a laptopot. Látjuk elöl Malvoliót, amint olvassa, hűl el, majd forrósodik fel. Lipics Zsolt játssza, és az ő száraz, dinamikusan nyers komikusi modora illik ehhez a figurához.)* Sudár lány adja Viola Fjordmussen gendersemleges norvég környezetvédőt, kis szőke parókában: Bukovszky Orsolya e. h. az SZFE-ről. Úgy érzem, el tudná játszani az eredeti Violát egy olyan előadásban, amelyik hagy időt és teret a hősök közötti kapcsolatokat kialakulására, megélésére, és amelyet nem ural el ennyire a (ki)csapongás. *Hah, ki ne felejtsem. A minden bizonnyal gagyi film, amit hőseink forgattak, menetközben rendezőt váltott. A nézőtéri járásból érkezett az európai művész, kócos őszes bozonttal, hosszú, lengő kabátban, igen erőteljes antréval. Amikor pár perccel később kivetítették az arcát – mert persze vetít Nagy Péter István –, akkor ismertem fel, hogy Laklóth Aladár. Jól meglepődtem. Kapom kéretlenül postán a Magyar Teátrumot, és szívesen el is olvasom. (Már nemcsak Bal. Tibor munkásságát lehet tanulmányozni benne, de nézői kritikákat is közölnek. A békéscsabai Az a szép fényes napról. Pozitívakat természetesen.) A fejlécen azt írják: 268 Ft, határon túl 1 Euro. Ó – gondoltam –, szívesen elmennék a szerkesztőségbe eurót venni tőlük 268-ért. Az utóbbi napok legnagyobb élménye az volt, hogy felfedeztem Fogi autónk egyik legszebb tulajdonságát, az ülésfűtést. Csodálatos dolog! Megyek mindjárt a vonathoz, mert a leendő vendégszobának nem volt elég a kétszeri meszelés, másfél falát még egyszer le kell kennem, hogy ne legyen picit sem foltos. A konyha konyharésze és étkezőrésze már a falfúrós dekorációs szakasznál tart. Majd télre vagy nyárra kész lesz az egésznek a fele. Most jött ki a gyergyói anyag. Hazaértem tegnap, lezuhanyoztam a meszelést, felöltöztem, fogtam a színházjegyemet, hogy megyek, és akkor észleltem, hogy nem is november 5-re, hanem 7-re szól. Amivel csak az a probléma, hogy november 7-re van másik jegyem is. Néztem némi Netflix-sorozatot (ma a végére érek), aludtam, felébredtem, látom a híreket. Lehangoltan, szomorúan odagondolok Annamariékra. Elolvastam tegnap a fenti gyergyói cikkemet, és hiányoltam belőle valamit. Hogy ugyanis nem hiányoltam benne Máthé Annamáriát, aki kedvelt, becsült gyergyói színésznőm, és nem szerepelt a miniévad egyik előadásában sem. Egy ilyen pici társulatnál ez csak két dolgot jelenthet, elszerződést vagy gyermekszülést. Megnyugvással értesültem aztán, hogy az utóbbiról van szó, és az évad második felében már visszatér a színházba. Szóval a tegnapi bejegyzésre pillantva, fogalmam sem volt, mi az a sorozat, hogy Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori. Hogy ez a sorozatsorozat egy-egy megtörtént bűnügyet dolgoz fel tévésorozat formájában. Épp csak láttam az előzetesében Javier Bardemet, és voltaképp rá „vettem jegyet”. Na, rögtön az első részben szitává lőtték őt és a feleségét, történetesen a felnőtt fiaik. Aztán a további részekben kiderült, hogy Bardemék a szörnyetegek, és a két gyerek okkal ölte meg a szüleit. Már rég abba kellett volna hagynom ennek a nyomasztó, deprimáló filmnek a nézését – amely egyébként képileg egészen hitelesen a nyolcvanas évek végén játszódik (amikor is én először jártam az Egyesült Államokban) –, de volt egy jelenet, amelyben a fiatalabb fiút játszó Cooper Kochról váratlanul kiderült, hogy jó színész. Elhitette velem, hogy igazat mond a figurája. Ez megingatta a várakozásomat, pontosabban a véleményemet az esetről. Így aztán kénytelen voltam végignézni az egész sorozatot, hogy megtudjam, mi lett az eredmény a bíróságon, kiderült-e az igazság, és mit adtak érte. (Mondjuk egyszerűbb és gyorsabb lett volna rájuk keresnem az interneten, rögtön megtudhattam volna, hogy ma is börtönben ülnek.) Családias, kis temetésen jártam tegnap Farkasréten, magam és a Stuber család nevében. Apu gyerekkori barátjának felesége halt meg, 92 évesen. Harminckilenc évi özvegység után most odatették a hamvait az urnasírba a férjééi mellé. A fia egy szál fehér rózsát helyezett oda, az egyik lányunokája pedig egy zöld plüssállatot. Megállapítottam, hogy így november elején legalább szép a temető. Nemcsak a fák őszi színei miatt, hanem mert még élnek a halottaknapi virágok mindenhol a sírokon. Nem állítom, hogy nagyon vonzott, de elmentem a Pesti Színházba Az egy nő anatómiája előadására. Meglepett, hogy mennyire eltér vagy letér Mundruczó Kornél Pieces of a Woman filmjétől. Lett belőle itt egy mérsékelten hitelesnek ható nagycsaládi dráma. Azért a szülést a maga részletességében megkapjuk, vajúdik egy félórát Petrik Andrea. (Az előttem ülő férfi ezalatt elaludt.) Amikor az elején megláttam a díszletet, hőseink otthonát, amelyhez a szülés helyszínéül ragaszkodtak, arra gondoltam, hogy ennyi erővel mehettek volna kórházba is. Mert úgy néz ki a lakásuk, mintha egy tágas irodahelyiség lenne mondjuk az egészségügyi minisztériumban. Később hálás lettem ezért a színpadképért, amennyiben mégis jobban elidegenített, mintha egy meghitt, belakott hálószobát látnánk. Magát a szülést Alföldi Róbert rendező némiképp váratlanul, hetykén beforgatta elénk. Az ágyból konyhai étkezőasztallá avanzsált bútordarab körül zajló családi találkozóhoz ha hozzászólnék, magam is csak mondvacsinált lennék. Istenien néz ki Petrik Andrea laza rózsaszín-piros szettben. Valahogy elmúlt ennek a színésznőnek a karcossága, valóban. Telekes Péter a férje, aki eleinte ideális férj, aztán a nyílt színi jelenetváltás közben elromlik. (Három hónapja volt erre a szöveg szerint.) Jól játszott Telekes Péter, akit szerintem nem kezel értékén a Vígszínház. Waskovics Andrea alakítja a beugró bábát. Amikor leteszi az éjjeliszekrénysorra az újszülöttet, mert már észrevette, hogy valami nem stimmel vele, akkor háttal áll nekünk. Ráteszi a két karját a babára, és mintha újraélesztésbe kezdene. Hö – mondom magamban –, ezt inkább ne tegye. Azt tanultam ugyanis a tanfolyamon, hogy csecsemőnél szívmasszázst csak két ujjal szabad csinálni. Amint az A zsúr kapcsán felmerült, el is mentem megnézni a 2022-ben, Freeszfe-produkcióként bemutatott A nagy kacsashow-t. Ez a tegnapi volt az utolsó alkalom, hogy Szántusz Noémi Noya kimondta az igent a kacsabilijének. A lakodalom színhelye a K11 nevű művészeti tér volt a Király utcában, nem jártam még ott. Üvegtetős, és szépen fel is díszítették kábé az iskolai farsangok modorában, megtekert krepp-papírszalagok, égősorok, miegymás. Terített asztalok a nézőtérrel szemben, bennünket várnak oda, ez már a bemenésnél kiderült. Körülnézelődve rögtön érződött, hogy minden apró tárgy, ami itt látható, jelentőséggel bír az előadó számára. Én ugye az a hendikepes néző vagyok, aki annyiban biztosan nem ilyen jellegű performanszokra született, hogy néző szeret lenni a színházban, nem pedig résztvevő. Istentelen gondolataim is támadtak, például hogy milyen izgalmasan bizarr lenne, ha ebben a nagyon közvetlen, személyes, hétköznapi tónusú produkcióban Szántusz Noémi színpadi beszédet alkalmazna, mintha irodalmi szöveget mondana. Az sem lógna ki jobban, mint bármi más ebben a bájos nemtörődömséggel, illetve éppen hogy törődömséggel összehordott felhozatalban. Vagy például: nevezhető-e öncélúnak az olyan művészet, amely egyébként szándékában és gyakorlatában is közcélú: hogy mást nem mondjak, valóban lagziba torkollik, evés-ivással, menyasszonytánccal. És bizonyára nagy buli kerekedik belőle, csak azt a ráadást én már kihagytam, ami remélhetőleg elnézhető egy magamfajta öregasszonynak. Mindeközben pont ugyanúgy jártam, mint a múltkor. Hogy jött egy jelenet, amelyben Szántusz Noémi, fülében zsinórral egy telefonbeszélgetés során összefoglalta eddigi szerelmi életének kudarcos mivoltát, reménytelennek látszó, egyedülálló címkéjű családi állapotát. És az ebből kisütő igenis színészi tehetség ismét lefegyverzett. Úgyhogy csipetnyi gyanakvással és enyhe zavarral talán, de biztosan elmegyek majd a következő Szántusz Noémi Noya-projektre is. Két színvonalas előadást láttam tegnap Szegeden a Nemzetiben. Délután az Iván, a rettentőt a Kisszínházban, este a My Fair Ladyt a nagyszínházban. Az Iván, a rettentő a Bulgakov–Fábián szerzőpáros műve, amit úgy értek persze, hogy a rendező Fábián Péter hozzányúlt a szöveghez, de hát tudjuk régóta, hogy van ehhez jó keze. (Izgalmas perceket éltünk át, amikor a Rédei Roland játszotta Tyimofejev feltaláló időgépe jó- vagy inkább rosszvoltából a jelenben kötöttek ki hőseink: Gömöri Krisztián házfelügyelő-cárja és Vicei Zsolt Miloszlavszkij tolvaja. Rácsodálkoztak a nézőtérre, megkérdezték, kik vagyunk és milyen évet írunk. Egy nézőnő bemondta, hogy 2024, mire elhangzott még pár kérdés, és sajnos senki nem válaszolta a közönségből A tanú című filmet idézve azt, hogy „A menyasszonyom nem kéne?”) De nem mondok többet, mert a produkció elég muníciót adott ahhoz, hogy az esedékes Mozgó Világ-cikkem tárgya legyen. A Barnák László rendezte My Fair Lady szakszerűen lebonyolított musical-előadás, alkalmas főszereplőkkel, jelentős létszámú, profi tánckarral (Henry Higgins házában négy szobalány és két lakáj szolgált, nem tudni, minek, a táncon kívül), az énekszámoknál a színpadra alakzatokat forgató reflektorokkal és nagy sikerrel, lelkes fogadtatással a végén. Lehetséges, hogy egyedül én unatkoztam. De oly sokszor láttam a darabot (majd' 20 éve is már hányszor), a dalok is a könyökömön jönnek ki. És minél régebben, minél többször nézem, annál abszurdabbnak tűnik a történet. A Novák Eszteréknél idén végzett Fekete Patrícia játssza Elizát. Könyörögtem magamban, hogy gyorsan tanítsa meg a fonetikaprofesszor normálisan beszélni, mert nehezen viseltem a fülsértő rikácsolását az elején. Azután a fiatal színésznő szépen, magabiztosan végezte feladatát. Ő az első olyan Eliza a praxisomban, aki – magyar módra helyesen –, két gével énekli a tanára nevét a Várj, te gaz Henry Higginsben. Borovics Tamás szintén módfelett rendben lévő főszereplő. Háttal állt nekünk, amikor a követségi bálra induló Eliza megjelent a lépcső tetején. Azért figyeltem ki ezt, mert sosem fogom elfelejteni Balikó Tamás arcát ekkor, egy régi pécsi My Fair Ladyben. Ritkán lehet színpadon tetten érni, hogy szerelem ébred a drámahősben. Ez ilyen pillanat volt. (Egy másikra is emlékszem, Szombathelyről, Bánfalvi Eszter makrancos Katája és Bányai Kelemen Barna Petruchiója első találkozására.) Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja – ezt láttam tegnap este a B32-ben. Nemcsak a címe nagyon jó, de az egész egy remek kitalálás. Csábi Anna író-rendező két olyan színésznőt hívott-küldött be a szerény független színházi térbe és a közös munkába, akik között nemcsak a majdnem ötven év tesz különbséget, de ebből eredően a működésük is teljesen eltérő korszakokra esik. Egészen más volt Bánsági Ildikó pályakezdése, mint amilyen az SZFE-n tavaly végzett Jeney Lucáé lehet. Különbözőképpen tekintenek a szakmájukra, a színházra, a próbára, a partnerekre, a tolakodó érintésre, a kritikára, a szerepekre, a sikerre, a célokra, és biztosan lehetne folytatni még. Másféleképpen beszélnek és viselkednek a színpadon. Bánsági Ildikó teátrálisabb, Jeney Luca sallangtalanabb, természetesebben kommunikál a közönséggel, de az is biztos, hogy mondjuk egy nagyszínpadon aligha állna meg a hozzávetőleges artikulációval elmondott Haimón- vagy Irina-monológja. Kettejük könnyed színpadi önvallomásának, vagy inkább nyilvános eszme- és tapasztalatcseréjének laza keretet ad Az ember tragédiája néhány színe, amibe könnyedén belegyömöszölhető vers vagy ének is. Arányos, megejtő hangulatú, bensőséges kis este. A fentiekben azt soroltam hosszan, hogy Bánsági Ildikó és Jeney Luca mi mindenben nem hasonlítanak egymásra. Úgyhogy éppen az a szép az egészben, hogy mivel mindketten színésznők – játékosak, kíváncsiak, érzékenyek és színpadon lenni vágyók –, mégis milyen jól megvannak egymással ebben az előadásban. Mi nézők is, ha figyelünk, tanulhatunk abból (horribile dictu, még egy kritikus is), hogy látjuk, miként figyel egymásra és tanul egymástól egy egészen fiatal, kezdő színésznő és egy másik, aki már mindent tud és mindent elért, amit ezen a pályán csak lehet. A Három Hollóban jártam tegnap este, ahol a székesfehérvári Örökség Csoport lépett fel a Feszített víz című előadásával. Nem először találkoztam velük, hiszen láttam a névadó Az örökségüket. Evvel egyébként kész is a nézői tapasztalatom az amatőr színjátszókról – ezen tűnődtem el. Számos kollégám, például a mellettem ülő Gabnai Kati, jól ismeri ezt a területet, ezt a munkát, az ilyen teljesítményeket, de én járatlan vagyok ebben. Így aztán azt sem tudom, hogy a szakmai visszajelzés, ha van olyan, mire terjed vagy terjedhet ki. Alapjában véve azt gondolom, hogy az amatőr színjátszás legfőbb erénye a játszók közös munkájának öröme és tapasztalása. Ha aztán a nézőknek élményt szereznek, mondanak nekik valami fontosat, vagy igazi színházi pillanatokban részeltetik őket, az a plusz, az a tiszta haszon. A Feszített víz az élsportban játszódik, uszodai közegben, olimpiai felkészülés közepette. Somos Ákos írta és rendezte, aki sportriporter (is), tehát nem idegen számára a terep. A díszlet mozaikmintás rajtkockákból áll (folyton pakolgatják ezeket a szereplők), de voltaképp a játszók jelentik a fő látványelemet. Végig színen vannak, ülnek a rajtkockákon és figyelnek. Nem mesélem el a sztorit, van benne durva edző, nyúlkálós gyúró, politikus-üzletember klubelnök, sportújságírók, úszógyerekek és hanyag szülők. A történet céltudatosan, gyorsan és plakátszerűen zajlik. Menetközben színesedik és izmosodik valamelyest – ekkor már szinte érezni kezdi benne az ember az egész országot. Annyira talán mégsem erősödik meg, hogy a végén elbírjon súlyos, drámai, sőt tragikus terheket. Meglepett, de tetszett, hogy a tizenegy szereplőnek csak kisebb része egészen fiatal, a többiek inkább a középkorúság felé tartanak, ha jól láttam. Rokonszenves csapat, egységesnek mutatkoznak a játszók, szépen működnek együtt. Kiemelném a bajnokot adó Somos Gergő megvesztegető mosolyát. És a balhés volt úszófiú, Darkó Dániel szőkeségéből is fakadó férfierejét. Színészileg a legtöbbre, úgy tűnt, az edzőt alakító Balogh Mihály jutott. Csöppnyi aggodalommal mentem a Katonába a Radical Relaxra. Mert Tarnóczi Jakab nagyon sokféle előadást rendezett már, és ha az utóbbi munkáira gondolok, azoknak volt egy vonala. A Magányos emberek lenyűgözött úgy formailag, mint tartalmilag (Hauptmann, ugye), az Extázisnál viszont már azt éreztem, hogy ha ez lesz az út, akkor ezen az úton, meglehet, engem le fognak morzsolni. A mostani darab is szerzői színház, a fiatalokkal és a jól bevált korosabb színészekkel. (Plusz Vajdai Vilmos, aki szerintem nekem vicceli el ezt a kispályás üzleti gurut.) Három plusz egy hősünk elmegy egy erdei menedék- vagy keleti vallási helyre, nem tudom pontosan. Mindenesetre afféle elvonulókúrára, ahol egy hetet töltenek többé-kevésbé szigorú előírások között, meditálva, dolgozva, beszélgetve. Történik velük, köztük némi ez meg az, miközben helyben kevert hanghatásokat tesznek alájuk. Két operatőr közvetíti azokat a jeleneteket, amelyeket akár élőben is láthatnánk, ha nem lennének eldugva. De inkább vetítik. Olyankor a kép és a hang nincs egészen szinkronban, ez engem mindig idegesít. Én személy szerint nem voltam különösebben fogékony az előadásra, ahogy a buddhizmusra sem. Nincs persze semmi baj – gondoltam magamban –, hiszen olyan színészek nézésével telik el két órám, akiket mindig érdemes nézni. Ott van például az, hogy eddig még sosem láthattam Rujder Vivient ilyennek: ahogyan egyedül táncol. És akkor Bányai Kelemen Barnát még nem is említettem. Fáztam és éheztem, nem vártam meg a vége utáni, szünet utáni koncertet. Hazafelé szaporáztam már, amikor eszembe jutott, hogy kire emlékeztetett itt most Bányai Kelemen Barna. Láttam a Netflixen, meg nem mondom a címét. (De, kikerestem: White Lines.) Abban a kemény fickó, aki kidobó és biztonsági ember egy bűnöző famíliánál. Na ő volt ilyen. Egyáltalán nem akart a főszereplőnő beleszeretni, de nem tehetett mást. Épp csak becsekkolok most ide, mert hosszú előadás a Horváth Csaba rendezte székesfehérvári Úri muri, későn értem haza belőle. Most meg mindjárt megyek egy gyerekelőadásra. Úgyhogy vagy majd délután jelentkezem, vagy csak holnap. De az ördög nem alszik, mert ébren tartja a rá vonatkozó szilárd tudás – amint azt nemrég olvastam Király Kinga Júlia Apa Szarajevóba ment című regényében. Nem az ismert Úri muri-adaptációt játsszák Fehérváron, ezt Tóth Réka Ágnes és Horváth Csaba maga írta színpadra, alkalmazva a divatban lévő narrációt is. Meglehet, nem volt hozzá szívük, mármint rövidíteni, mindenesetre majd 3 és ľ órán át tartott. Kissé aránytalannak hatott, főleg a több mint kétórás első rész, amely egyáltalán nem Szakhmáry Zoltán-centrikus. Ha nem, akkor micsoda? – kérdezhetni. A közeget, a falut akarta Horváth Csaba megmutatni, úgy gondolom, a végére egészen a máig elmutatva a lelki kezével. Elrajzolt ez a falu, már-már parodisztikus. A díszlet stilizált tornác, hozzávetőleges gémeskút (lónak is beválik), jelzés- és seprűszerű búzamező. Plusz ami még kell. Háromtagú népizenekar. És mindenekelőtt jó színészek, bajusszal. Számos fehérvári színész már nagyon tudja ezt, hogyan kell Horváth Csabánál karaktert mozogni, milyen találó hanggal és gesztussal lehet a figurát kinöveszteni. Sághy Tamás például. Vagy akik eleve Horváth Csaba-színészek persze, például Pallag Márton, aki a reszelős hangján százféleképpen tud beszélni, és egy valóságos fregolizóbajnok. (Elképzeltem, hogyan mondhat otthon mesét este a gyerekeinek.) Le-leül a játék időnként, és akad olyan is, ami félremegy. (A búzában perfektuálódó Zoltán bácsi–Rozika szerelmet a diákközönség ép érzékkel röhögte ki szerintem.) Ugyanakkor nagyszerű jelenetek is vannak. Például Csörgheő Csuli (a hordóhassal felszerelt Krisztik Csaba) és egy veréb (Horkay Barnabás) csodálatos kettőse a második felvonás elején. A legeleje is felvillanyozó: a kocsmai népek, a spriccert sprickoló pincér. A fröcskölés idővel sok lett, szám és mérték szerint is. Amikor egy fél üveg szódavizet locsolnak Imre Krisztián Wagnerének fejére, az már nem vicces. Érdekes, hogy itt ez a sok belevaló, nagyszerű fizikais színész – Krisztik Csaba, Horkay Barnabás, Pallag Márton –, és mégis akadt egy szereplő, a jelenlegi Horváth Csaba-növendékek közül, aki egyszerűen letáncolta vagy lemozogta az egész társaságot. Sok szerepben fordultak meg a növendékek, úgyhogy nem egyszerű az azonosítás (pláne nem a 15. sorból, a fehérvári színház egyébként egészen kiváló, kényelmes és jó kilátású nézőteréről), de azt hiszem, ő Lehel Vilmos. Soha még ilyen szépen nem égett a Szakhmáry-birtok, mint itt. Ott maradtam el csütörtökön, hogy mentem 10-re a Kolibri Színházba A mágikus állatok iskolája – A kísértetfolyosó című előadásra. Amikor 11-kor nem vége lett, hanem szünetet mondtak be, akkor megértettem, ha végignézem, nem érek be délig a háziorvosunk rendelőjébe, pedig mennem kell papírokért. Úgyhogy kicsit rossz lelkiismerettel bár, de eljöttem. A lelkiismeret egy dolog, viszont szívfájdalom nélkül távoztam. Az előadás azt az érzést keltette bennem, hogy ideje a változásnak, a megújulásnak a Kolibri Színházban. Szinetár Dóra életrajzi standupját, az Egy életemet azóta szerettem volna megnézni, hogy tudok róla, és azóta tudok róla, hogy Kovács Bálint kolléga írt róla lelkesen valahová. Észrevételeztem, hogy a Centrál Kisszínházában megy tegnap este. Egy életem, egy halálom, megpróbálom – gondoltam –, és be is fogadtak oda kedvesen. Szinetár Dóra még a Rádió Q-ba jött hozzám egyszer a műsoromba, azóta sem találkoztunk, de ismik vagyunk a Facebookon, úgyhogy látom, tudom, milyen ő. Tiszta, bátor, vagány. Én egyáltalán nem fogyasztok bulvárt, ám neki gyerekkora óta annyira kint volt a nyilvánosság előtt az élete, hogy még én is tisztában vagyok a biográfiája főbb adataival. (Apropó bulvár. Az olyan, hogy ha használod, ő is használ. Elmész mindenhová, válaszolsz a magánéletedre vonatkozó kérdéseikre, aztán amikor már nem akarsz, akkor nem állnak le, hanem majd gyártják maguktól az ujjukból vagy más ujjából szopott tartalmat rólad.) Szóval kiáll a színpadra, minden értelemben elegánsan, természetesen. Beszél könnyedén, kiszámítottan, humorral. Prezentációját képi, filmes illusztráció kíséri. (Rendező: Lévai Balázs.) Érzem, hogy ha telt ház lett volna – messze nem volt az –, magasabb hőfokra juthatott volna az este, de így sem fáztunk. Szépen, okosan csinálja. Nyert ügye van. Az rá a legfőbb garancia, hogy sokkal több benne az önirónia, mint a sérelem. Szombathelyen jártam, és gondoltam, hogy ma majd jól beszámolok itt az ott látott két elődásról. De aztán menetközben elvállaltam a dupla kritikát róla, úgyhogy mégsem nagyon mesélek most. Kondákor A. Panka végzős SZFE-hallgató (Horváth Csaba és Rába Roland osztályából) Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabját összerántotta úgy időtartamban, mint szereplőgárdában. Lett belőle rövid, tömören költői-misztikus-abszurd-teátrális-fizikai-színházi produkció. Fejetlenség uralkodott a színpadon, amennyiben hét ember nagyságú, fej, illetve arc nélküli férfibáb ült a díszletben, a hét játszó színész stabil társaságát adva. Érdekes volt a közönség. Különösnek nem mondanám, mert nekem eddig is csupa jó tapasztalatom volt a szombathelyi közönségről. Zömmel idős emberek ültek a nézőtéren, a reagálásnak nagyjából semmi jelét nem adva. Azt nem lehetett pontosan tudni, hogy értetlen csönd vagy mélyen érző-értő csönd ül a nézőtéren, de a végén a taps arra utalt, hogy az utóbbi. A taps egyértelműen meghaladta az udvarias taps kereteit, a hossz és az intenzitás alapján. A nagyszínpadon aztán A fösvény ment Telihay Péter rendezésében, Németh Judittal Harpagon szerepében. Ezt még fejtegetem magamban, hogy miképpen vezetendő le a nemi kérdés, ha Németh Judit férfiapát játszik nagyjából egy kalóz külsejével, aztán a végén kifordulunk a darab eredeti menetéből, és közben Európa Kiadó meg URH-számokat is énekelnek a szereplők, mindenesetre egy riasztónak ható világban. Az jutott eszembe a szombathelyi színházi túráról, amit a Magyar Narancsban, a Horváth Patrícia által készített interjúban mond Szergej Maszlobojscsikov (ukrajnai színházi ember, nálunk is sokat dolgozott díszlettervezőként), hogy a színház nem tükör, hanem nagyító. Mielőtt megírtam a pécsi Emil és a detektíveket, elolvastam a regényt, mert körülbelül annyira emlékeztem az eredetiből, mint... mint mindenki, aki javakorabeli*. A Móra Ferenc Könyvkiadó Az én könyvtáram sorozatában van meg nekünk, 1961-es kiadás, Déry Tibor fordítása. Bájosan ódivatú szöveg, jót mulattam rajta. Felnevettem például ezen a kifejezésen: „bedaciztam”. Ezt gyerekkoromban hallottam utoljára, de akkor sem iskolás gyerek mondta. Most pedig elmegyek kicsit színházi fesztiválra Szatmárnémetibe. Majd onnan találkozunk. *Megtaláltam nálam, hogy láttam Emil és a detektíveket 1986-ban az Arany János Színházban, és írtam róla az Új Tükör elejébe. Kikerestem az Arcanumon. Jó, hát nekem majdnem semmi se jó. Írom hogy: „A második részben — ahol a dolgok már túl hosszan jóra fordultak — sok is szemnek-fülnek a diadalzaj, az örömzene, a harsogó győzelem. Már a nyomozópalánták is túl dinamikusan vásottak, a nehezen viselhetőségig hangosak és izgágák. A színház ifjú stúdiós növendékei óriási vehemenciával vetették magukat a szereplésbe. Kellemes és jóleső köztük a főiskolás Görög László (Emil) a maga csendesebb hitelességével.” A kétévente megrendezett Interetnikai Színházi Fesztiválból a 11. zajlik most Szatmárnémetiben, ahol egyébként az interetnikálás hétköznapi dolog: román, magyar, német, zsidó közösségek élnek együtt ebben a vegyes nemzetiségű városban. Tegnap először a Harag György Társulat Káoszát láttam, amelyhez áprilisban már volt szerencsém itt. Bár most nem ugyanabban a szereposztásban ment, mint akkor, mert Keresztes és Gál Ágnesek mellett ezúttal Moldován Blanka játszotta a harmadik, vehemens nőt, amely szerep jól is áll neki. Ezután a nagyszebeni Radu Stanca Színház német tagozata adta elő a Botond Nagy rendezte rövid, négy színészre összehúzott Macbethet. Szép, dekoratív, sötét képek kísérteties hang/zene kíséretében, thrilleresre rendezett előadásban. Míg ezt a nekem kicsit magas művészetet néztem, empatikusan lekötött az együttérzés a román diákközönséggel. Egészen biztosan nem tudták lekövetni a sok skót nevű szereplőt, meg egyáltalán, hogy aki épp megjelent az alulvilágított színpadon, azt láttuk-e már, vagy csak most jött, ki ez és mit akar. Arra itt ki sem térnék, hogy Lady Macbeth hogyan végezte, mindenesetre elénekelte őrülése közepette a Skyfallt. Élményszerűen végződött aztán az este, Háy János A halottemberével, amelyet a csíkszeredai Dálnoky Csilla adott elő Kányádi Szilárd rendezésében. Láttam én ezt a darabot sok éve a Szkénében, Mészáros Sárával, Bérczes László rendezésében, és úgy maradt meg bennem, mint egy nagyon drámaira felstilizált, túlterhelt, súlyos, fekete valami. (Itt van, ni.) Jön Dálnoky Csilla, akit egyébként évek óta nem láttam játszani, elénk áll megéretten, kiteljesedetten, világítóan letisztult színésznőként, és megcsinálja egyszerűen, tévedhetetlenül. Nem vesz igénybe csak egy álló mikrofont és egy hangfalat, a kismintás, elölgombos otthonkaruháját kardigánnal, és az érzéseket az arcán, pontosabban a hősnője hiányzó vagy eltompult érzéseit az arcán, és elmondja. Beleénekel olykor egy vérfagylaló dalt, és soha nem a kézenfekvő pontokon fogja el a sírhatnék. Hibátlan munka, rabul ejtő alakítás. Lelki szájam bravót kiáltott a tapsnál. Tegnap elutaztam a reggeli naplót. De megálltam Debrecenben, és megnéztem a Vojtina Bábszínház Paradicsomjáték című előadását, amiről majd be is számolok a megfelelő helyen. Szatmárból mi az elmaradásom, lássuk. Keddig visszamenve: a szakmai beszélgetéseknek bármikor lehet haszna, adott esetben például a kritikus megtudja, hogy amit átlagos, semmi különös produkciónak talált, az lehet szakmailag revelatív az alkotók számára, más nézőknek pedig rendkívüli. A 11 napos fesztivál számos délutánjára jut egy-egy könyvbemutató. Kedden a Füles becenevű, hetvenéves Fülöp Zoltánról szóló köteté. Ő Vásárhelynek, majd Szatmárnak, majd Csíkszeredának kedvelt színésze. Volt aztán két előadás. Az egyik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem produkciója. Nem diákok készítették, hanem tanárok: Patkó Éva rendezte, Monica Ristea és Hatházi András játsszák, Patrice Pavis írta, Ványa és Ő a címe. A nagy Ő neve Jelena, tehát lehetnek a Csehov-dráma hősei (pláne hogy Hatházi játszotta Ványa bácsit). De nem feltétlenül. Egy párt látunk, két koros embert, akik még vagy már szerelmesek, vagy még vagy már nem, vagy még é smár. Dinamikusan változó a viszonyuk, és minden bizonnyal elválaszthatatlanok. Sok rossz történhet még velük is, köztük is, de az összeköttetés már kétségkívül végleges. Gondolhatni, hogy rezonáltam. (Lehetséges, hogy nem is erről „szól”, amit itt írok, de nekem ezt mondta.) Este a nagyszínpadon a Csíki Játékszín az Amadeusszal, héttől majdnem tízig, teljes terjedelmében ez a túlbeszélt darab. Mondanám, hogy jobban jártunk volna, ha inkább a Koldusoperájukat hozzák a fesztiválra, de a közönség nevében, amely kedvelni látszott az előadást, ezt nem jelenthetem ki. Kozma Attila elbírta Salierit, és a Mozartot adó Nagy Gellért figyelemreméltón, karakteresen játszott. Kedves kolozsvári kritikus kolléganőmmel, Köllő Katával (ezt az alliterációdömpinget nem lehetett kihagyni) még ittam egy pohár bort a fesztiválbázis kocsmában. Álltunk kint az udvaron, némi távolságban a színészek asztalaitól. Láttam magamat kívülről: a budapesti kritikus, aki nem vegyül, és maszkot hord, mint aki nem kíván egy levegőt szívni. De mint oly sokszor az életben (és a színházban): semmi nem olyan, mint amilyennek látszik. Mindennek van oka, a maszkviseléstől kezdve az elbújáson át az olykori előbújásig: hogy aki bátrabb, mint én, és kíváncsi, kezdeményezhessen. Még eddig ilyen nem fordult elő, hogy a Gábor Miklós-díj bizottság három tagjának sikerült együtt színházba menni. Most először, Szolnokra, a Vízkeresztre, a színház szíves vendéglátásában részesülve. Odafelé mellettem Gabnai Kati (GM-díjbizottságon felüli utas) és Ascher Tamás Pottyondi Edináról beszélgettek elismerően. Jó, gondoltam, tájékozódnom kell Pottyondi Edinailag. A Vízkeresztet Vladimir Anton rendezte, aki egyébként a Csíki Játékszín művészeti vezetője. Felvonul a színen a társulat apraja-nagyja, úgy értve, fiatalok és törzsgárdisták. Meg van csinálva az előadás. Én most erről többet ide nem is írok, mert ha minden igaz, kritikát fogok abszolválni. Tele volt a pótszékezett nézőtér. Zömmel idősek, szívesen trafikáló nők és meglepően nagy arányban férfiak. Élvezték a játékot, örömük telt benne. Helyenként olyankor is, amikor én inkább szomorkodtam kicsit. Valahol a közelemben egy idős női hang elragadó szemérmes kuncogásokat hallatott. Szünetben beszélgettünk Barabás Botond igazgatóval, megtudtuk, hogy jól megy a színház – leszámítva a legfrissebb anyagi megszorítást, ja, hivatalosan talán nincs is ilyen szó, hogy megszorítás, akkor mondom precízebben elvonásnak –, sok a néző és ügyesen racionalizálták a működést. Ma hajnalban, az első metróhoz menet szép volt a friss hó, ropogós. A repülőtér nem csípi a havazást. Az ilyenkor bevetendő jégtelenítő szakemberek nyilván kevesebben vannak, mint az indulandó gépek. Az enyémnek is ki kellett várni a sorát, így a tervezettnél bő egy órával később szálltunk fel. Stuttgartba jöttem, hogy ezt a Szatmárnémetiben elkezdett színházi fesztiválos hetemet stuttgarti színházi fesztivállal fejezzem be. Bagossy László színházában, a Theater tri-bühnében zajlik több héten át tartó nemzetközi fesztivál, azon néztem ki és nézem meg az egyik kurrens előadást, a litván Sirályt. Családlátogatás keretében teszem ezt, ami értelemszerűen avval kezdődött, hogy a boldog Luna kutya a lábam elé hordta a házban fellelhető papucsokat, sőt felajánlotta a kedvenc textilcsirkéjét is. Hamar el is mentem vele sétálni az erdőszélre. Itt is havazott tegnap. Ági unokanővérem gyors lefolyású hízókúrára fogott haladéktalanul. Elmegyek az unokabátyámékhoz is. Nem említettem még, hogy Vanessának és Dávidnak – akiknek frankfurti esküvőjén tavaly júliusban vettünk részt – nemrégiben hármas ikreik születtek! (Véletlenül, vagyis annyiban nem véletlenül, hogy Dávid maga is iker.) Két kisfiú ééés… igen, egy kislány! Utóbbi az első e nemben az unokabátyám kilenc unokája közül, a többi mind fiú. Felteszem, királykisasszonyi státusza lesz. Szóval nemcsak a litván Sirályt nézni öröm, hanem a családot is. Volt itt egy Emil és a detektívek. Az utazási menetrend általában nem kedvez a naplófeltevésnek. Most tehát még a szombattal tartozom. Kedves meglepetés gyanánt a Tri-bühnében kisebb szakmai berek jött össze magyarokból: Tihanyi Ildivel és Gáspárik Attilával találkoztam a Sirályon (Bagossy Lászlón kívül természetesen). Ez a litván Sirály a vilniuszi Koršunovas Színház produkciója, Jokūbas Brazys rendezésében eredetileg vizsgaelőadásként született pár éve, vagyis minden szereplője fiatal. Körülöttük szinte semmi. Összecsukható műanyag (vagy fém) székek, meg egy gurulós keret, amibe bele lehet pakolni egymásra a székeket. (Lett szerepe.) Dézsák. Almák. Kibelezett hal. Halott sirályt imitáló csontok és pihék. Nagyjából ez minden. A színészcsapat egységes, erős. Csehovi alakok – kicsit sem vígjátékban –, dühvel, szenvedéllyel, méreggel, kétségbeeséssel telve, a mában mozogva. (Kedvencem Kosztya, Domantas Starkauskas néven.) Eleinte lefegyverzően egyszerűnek és természetesnek találtam a játékot. Később többször fennakadtam a rendező furcsa ötletein. Ehhh – gondoltam értetlenül és sajnálkozva. Miközben a formátum vitathatatlan. De még dolgozik bennem az előadás, és nem tudni, mire jut végül, mire megírom. Mert írva lesz. A tapsnál a közönség pont úgy dübörgött lábbal, mint ahogy vizsgaelőadáson szokás. Kijött a rendező is meghajolni, lyukas pulóverben. De nem úgy volt lyukas, hogy beakadt, kiszakadt vagy elhordták már, hanem ez volt a mintája, a dizájnja. Kicsit ilyen ez a kirobbanó előadás is, mint a rendező pulóvere. Különleges, művi, haute couture, kivagyian tehetséges. Budapesten közben mindenGYEREK fesztivál kezdődött a Jurányiban, ott a helyem. A fehérvári színházzal kezdtem a részvételt, A kék hajú lány című előadással. Dóka Péter regényéből színpadra írta Dóka Péter és Perczel Enikő dramaturg, rendezte Kerkay Rita. Megláttam a díszletet a Kamarateremben: ócska kórházi ágy, szekrény, tumbocska. Na, itt biztosan nem a Kékgolyó utcát ábrázolják, gondoltam, mert ott sokkal színvonalasabb a fekvőbetegek elhelyezése. (Bár lehetséges persze, hogy a színpadképet tekintve a költségvetés meghatározóbb tényező, mint a valósághűség. Jut eszembe, amikor a King Lear Show-t néztem a Nemzetiben, akkor itt a naplómban szóvá tettem, hogy sokba kerülhetett a díszlet. Aztán utóbb mondta nekem egy szakember, hogy nem volt az vészes, egyetlen eleme lehetett nagyon drága, az így-úgy állítható, komoly, profi kórházi ágy.) No, négyen játsszák ezt a darabot. Imre Krisztián 13 éves kisfiú, aki leesett egy fáról, így tett szert kartörésre. Imre Krisztiánt inkább csak mellékszerepekben szoktam látni Fehérváron, szívesen néztem most főszerepben. A kék hajú kislány daganatos beteg, őt Kiss Diána Magdolna adja, Ladányi Júlia sürög-forog még a színen és Kelemen István. Kelemen István fénylett fel nekem itt, ő volt az este meglepetése számomra. Egyrészt az a Rigó doktor, akit kicsit Benedek Miklós-osra vett. Másrészt mint az a gyerek, akit azért kezelnek, mert mindenre angyalszárnyakat fest. Ahogyan ennek a kisfiúnak szép, gyerekes, rezignált életbölcseséget adott ez a színész, akire évtizedek óta nem figyeltem fel. Máténk nyolc éve repült ki a családi fészekből. Az elhagyott szobáját a covid környékén átalakítottuk kedves férjem dolgozószobájává. De a galériaágy – amelyet egyébként a gyerek nem használt, inkább lent aludt a fotelágyban – megvan ma is. Amikor most itt van, akkor forgunk egyet: Mátéé a nagyszoba, kedves férjem megy az én kis lányszobámba (ami eredetileg persze nem tőlem lányszoba, hanem Annamarinktól), és én mászom fel a dolgozóban a galériaágyra, ahol nagyszerű zugom van, még vezetékes internetet is kaptam fel oda, mert a vifidoboztól a lehető legtávolabb esik. Említettem itt 20 évvel ezelőtt (:-D, húsz! őrület!), hogy látszik a galériaágyról a főz süt fűt neonreklám a Bajcsyn. Hát most már nem látszik. Részint mert 2005-ben leszerelték – mint azt most megtudtam, rákeresve –, részint mert beleépült a képbe egy új ház a téren, amely magasabb az elődjénél. (Minden ház, amit a beváros közepén átépítenek, magasabb lesz, mint volt, ez a tapasztalatom.) Embermilliárdok közül én vagyok az egyetlen, akinek esténként hiányzik egy évtizedekkel ezelőtti neonreklám. Mindazonáltal most is nagyon szeretek elalvás előtt az ágyról nézelődni ki, a mozgó autókra, sétáló emberekre. Belátok a szemközti milliárdos műkörömcápa luxuslakásába is, de nem nézek oda. Jurányi, mindenGYEREK fesztivál, az Árvácska a marosvásárhelyi Arieltől. Pontosabban közös produkció a vásárhelyi művészeti egyetemmel, Vidovszky György rendezésében, Móricz Zsigmond kisregényének motívumai alapján. Kijött az elején öt fiatal lány fekete öltözékben, nejlonfólia palástban. (Rövid időn belül ez a harmadik fóliás előadás, amit látok. Sokallom.) A hatodik a hegedűs lány. Megálltak a kottaállvány mögött és hosszan, sokszor elénekelték az állami szót betűzve, hangonként. Aztán beburkolóztak a fóliába, majd kicsomagolták magukat. A kimódoltságnak ez a szintje semmi jót nem ígért számomra. Nagyjából be is tartotta. Túl sok mindent vett igénybe a rendező szerintem. Árvácska története olyan egyszerű, olyan nyers, leveti magáról a babra színpadi machinációkat. De Csöre bábja – egy röpködő keze-lábú, fehér textilbaba, alig kivehető szemekkel –, az mindent tudott, a maga védtelenségében tökéletesnek bizonyult az áldozat szerepre. A fóliából is sikerült szépet kihozni, amikor a Boris tehén megellett: a világgal és a gyerekkel ismerkedő kisborjút. Az öt lány, Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia, Vén Evelin precízen dolgozott, és sokat énekeltek a zsoltár fejezetcímekre alapozva. Nehezítette nézői helyzetünket, hogy óriási túlerőben voltak Csörével szemben. Középiskolás közönség ült a nézőtéren. Sokkal türelmesebbek és odaadóbbak voltak, mint én. Mondjuk az is igaz, hogy nekem Csöre már örökre nem Czinkóczi Zsuzsa marad, hanem Simkó Kati, Kulka János tekintetétől kísérve. Egy színházi fesztivál bonyolult dolog. Az a sok előadás… mindegyik máskor kezdődik… Tegnap úgy jártam, hogy amikor 4-kor elindultam volna a Jurányiba a fél ötös Csak azt akartuk, hogy szeressetekre, még vetettem egy pillantást a naptáromra, és azon az állt, hogy Jurányi 16.00. Úgyhogy ebből itthon maradás lett. Az most egyébként rendesen termékeny, napi egy megírt cikk az eredménye. Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötete a szocializmus produktumáról és a Szovjetunió széteséséről szól. Vagyis az emberekről, aki benne éltek, csinálták és elszenvedték. „Én nem szavaztam ezekre a rohadékokra! Én más rohadékokra szavaztam!” – idézi a könyv ismertetője. Idézek én is, egy másik megszólaltatottól: Egyszer, csak úgy megszokásból, benéztem egy könyvesboltba – ott hevert a Világkönyvtár meg a Kalandok könyvtára mind a kétszáz kötete, pont az a narancssárga borítós sorozat, amire annyit fájt a fogam. Néztem a borítókat, és sokáig próbáltam beszippantani az illatukat. Egy hegynyi könyv állt ott! Az értelmiségiek eladták a könyveiket. Persze az olvasók rétege elszegényedett, de nem ezért hordták ki a könyveket a házakból, nem csak a pénz miatt – a könyvek csalódást okoztak. Tökéletes csalódást. Már nem is illett ilyesmit kérdezni, hogy mit olvasol mostanában? Az életben túl sok minden megváltozott, a könyvekben erről nem találni semmit. Az orosz regényekből nem tudhatjuk meg, hogy legyünk sikeresek. Hogy legyünk gazdagok… Oblomov a díványon fekszik, Csehov hősei meg folyton csak teáznak és nyafognak… (Hallgat.) Csak változó időkben ne kelljen élnem, mondják a kínaiak. Kevesen maradtunk meg olyannak, amilyenek voltunk. Valahogy eltűntek a rendes emberek. Mindenki tapos és könyököl. (Fordító Iván Ildikó.) Szvetlana Alekszijevics könyve 2020-as. Azóta kaptak a nyakukba az oroszok egy hódító háborút. A Jurányiból, tegnapról: Tamás könyve, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház előadása, Csató Kata rendezésében, egy, a színlapon meg nem nevezett, feltehetően drámapedagógus fiatalember irányításával. Tantermi előadás ez, ahol a történetet olykor megszakítják és a diákokat kérdezik, illetve feladatot adnak nekik. A vékonyan eljátszott, vagy inkább csak modellált sztori (önéletrajzi regényben megírt igaz történet Habermann Annamáriától) egy 1959-ben 16 éves lányról szól, akit az apja nem avatott be a család múltjába. Varga Bori adja a lányt, és ő olyan színésznő, aki csodálatosan tud akárhány éves lenni, 3-tól mittudomén, 60-ig. Lukács Gábor az apa és még előkerül Kőmíves Csongor által egy kevéssé okadatolt báb. Áthidalhatatlanul nem én vagyok itt a célközönség, tudom, úgyhogy nem is kéne semmit mondanom. De nem sikerül szó nélkül hagynom azt a nézői érzésemet, hogy mennyire mondvacsinált a diákközönséggel való foglalkozás, az álkérdések, a divatszaknyelvi kommunikáció (pl. lekommunikálni), és mennyire nem érdemi és nem nyitott ez a dolog. A sémák által meghatározott menetben talán pont azt nem érzékeli a műsorvezető, vagy pont arra nem reagál, amire kellene. Utána Somorjai Réka Bojz című darabját láthattuk a Szkéné Színház és a SzínMűHely Produkció Staféta-nyertes előadásában, Dohy Balázs rendezésében. De ez a részletszerű mű sem kapott el vagy meg engem, pedig ebben Hajduk Károly is benne van, akit nézni minden körülmények között élvezet számomra. Most azonban más nyert nálam, Berta Csongor, aki a kevéssé megírt, nehéz sorsú, nagyszájú pár gyerek egyikeként olyan mellbevágó hitelességgel mozgott, beszélt, élt, hogy minden megjelenésekor valósággal bezúdult a terembe az utca hideg szele. Volt ez a két befogadói kudarcom tegnap. Arra intett, hogy talán túlnéztem magam mostanában. Sokat is utaztam, ezért megígértem a családomnak, hogy decemberben visszaveszek, megülök itthon, és a színházat igyekszem heti három előadásra szorítani. A kedves Olvasók fognak talán kevesebbszer látni, de majd csak átvészelik valahogy. Nincs ilyen nap ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
