|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. április
Vonattal menni vidéki előadásra, az mindig izgi kaland, amennyiben a MÁV-ban teljesen megbízni nem lehet. Bár késett a vonatom, de azért tegnap reggel gond nélkül odaértem Kecskemétre, hogy megnézzem a Ciróka Bábszínház legújabb előadását, a Vörösfejű manikonyikot. (Hát a címét sehogy nem tudom megjegyezni, legfeljebb úgy, hogy Manyimanyik.) Kistermi produkció, Cseri Hanna írta, Jankovics Péter rendezte, Dupák Fanni, Kedves Csaba, Szekeres Máté játsszák. Színes, gurulós farácsos valamik alkottak játszótéri forgót, azon játszott, majd marakodott, huzakodott, verekedett két óvodáskorú fiúbáb, Zolika és Marcika. Az egyikük lelökte a másikat, aki onnantól kezdve furcsa kalandokba keveredett különböző lobbanékony, csúnyán beszélő, dühös, agresszív, verekedős, ennek ellenére alapjában véve kedvesnek ható báblényekkel. Hamar felfogtam, hogy Cseri Hanna telitalálatos módon a lehető legaktuálisabb témát választotta gyerekdarabja tárgyául: a modort, az emberek közötti érintkezés módját, kereteit, a hangvételt, az indulatkezelési problémák lehetséges megoldási kísérleteit. (Picit talán túlbiztosítva, sokszorosan is sulykolta belénk az előadás az intencióját.) Mindenesetre maga Zolika vezette és vette rá a különös, szőrös, szó szerint nagy szájú valamiket és a kócos kesztyűsbáb másvalamiket, majd a vörösfejűt arra, hogy kórusban énekeljék: Miért mondanék csúnyát, / ha szépet is lehet, / minden apró lénynek kijár a tisztelet. / Miért is kiabálnék, ha szépen is lehet. / Fájhat a szó is, ha bántanak vele. / Ezernyi haragnak elég a fele. Megtudhattuk mind, kicsi és nagy nézők, hogy ha dühösek vagyunk, számoljunk tízig, és mondjuk vagy énekeljük el a fenti versecskét. Hát nem ártana! (Hazafelé már rögtön szebben gondoltam a MÁV-ra, bár a visszavonat is késett úgy 20 percet.) Amikor tüntetni megyek, az általában úgy néz ki, mint tegnap. Pontos ember lévén kivonulok a meghirdetett időre – esetünkben az Erzsébet híd távolabbi végéhez –, aztán félórán át nem történik semmi. Csak jönnek az emberek és gyűlnek. Amikor már nagyon sűrűn állnak, akkor kicsit kijjebb megyek, mert fojtogat a tömeg. Amikor mellettem rágyújtanak, akkor szintén odébb araszolok. Így aztán lassan eljutottam a híd feléig, ahonnan már nem nagyon lehetett hallani, mit mondanak azok, akik közben a színpadon beszélni kezdtek. Jó, Hadh. Ákost még viszonylag hallottam, az utána következő labriszos nőből is elkaptam ezt-azt, de a továbbiakból semmit. Viszont sodródva az Erzsébet-híd pesti hídfője felé volt módom látni, hogy elég rendesen megtelt a hely. A híd pesti oldalán már senki nem hallott egy mukkot sem a beszédekből. Azt a hídfelet eluralta a házibuli- és piknikhangulat. Lejőve a hídról a Dunakorzóra, ott érdekes módon jobban szólt a hangszóró, Para-Kovács hangját meg is ismertem. Utána már annyira átfújt másfél óra alatt a szél, hogy hazajöttem. Ha tudtam volna, hogy Lengyel Tamás is színpadra lép, alighanem maradtam volna még. Ugyanakkor bizonyosan nem meneteltem volna további három hidat elfoglalni, rendőrsorfallal szembemenni. Örök életemre coitus interruptusra vagyok ítélve a tüntetésekkel és forradalmakkal. Ki kellene találnom, mi az én műfajom, mivel tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy ne így legyen, ahogyan most van. Előrebocsátom, hogy áprilistól csökkentem a színházi programjaim számát, és ez naplóritkulást eredményezhet. Közös, egybehangzó családi igényként merült fel, hogy tölthetnék több estét itthon. (Mint egy real nyugger.) Másrészt jön a tavasz és vár a Dunakanyarban egy ház abbamaradt állapotban. A két szobája közül momentán egyik sem lakható. Készen csak a konyha van. Márpedig én már ott, a nyári rezidencián szeretnék lakos lenni, ha megjön májusban a meleg. Úgyhogy el kell kezdeni kijárni befejezni a meszelést, aztán a lestrapált padlószőnyeget újra cserélni a szobámban, aztán összerakni az Ikeában vett franciaágyat, amely ott áll a dobozában, a hűvös halomba hordott egyéb bútorok között. Estébé, estébé. Tegnap bele is fogtunk a nyár előkészületeibe: Gödön reluxát rendeltünk az új konyhaablakra és teraszajtóra. Ezután rövid kerti és házi szemlét követően elmentünk Szokolyára a Szalajkai Közösségi Tér házába, a községi könyvtárba, ahol a Hamvas Béla Megyei Könyvtár vándorkiállítása látható Csehov életéről és munkásságáról. (Március 31. és április 11. között.) Jól látszik az épületen, hogy ez egy valóságos, élő intézmény, maga a könyvtár is – ahol a 13 csehovos rollup áll – otthonos, nemcsak lakályos, de belakott hely is. Amit Anton Pavlovicsról ismertetnek, az egyrészt átabotában összegző, kicsit ad hocnak is ható, de példásan érdekes és figyelemfelkeltő. Némelyik állványon összefickált kockák láthatók (QR-kódok), azokról előadások foghatók, a drámáiról, a művei ihlette filmekről például (Mihalkov és a Vezess helyettem), vagy novellát olvas fel khm Németh Kristóf. Megelégedésünkre szolgált ez a kis kulturális kaland. (Bónuszként váratlanul belebotlottam a nevembe, mert az egyik tablón felsorolják, kik fordították magyarra Csehov műveit. Mondjuk biztosan nem teljes a lista, mert Kozma András például nincs rajta.) Jókedvűen távoztunk. Egyben avval a konklúzióval, hogy ez a vándorkiállítás mennyivel jobb a dunakanyariaknak, mint a Déryné Program némelyik kiszállása! Sokkal. Tegnap este a Vígszínházban a Büszkeség és balítélet szünetében kicsit latolgattam, ne menjek-e haza. Nem szívesen gondoltam így, de annak ellenére tanácstalannak, kietlennek és unalmasnak találtam a Valló Péter rendezte előadást, hogy szeretem a szerzőt, a művet és a főszereplőket is. Ha nem lenne minden ruha fehér, bizonyára nem hatna ez ennyire sterilnek – morfondíroztam. A színek mégis adnának némi színt az egésznek. Az első felvonásról az volt az alapérzetem, alapbenyomásom, alapképem, hogy a jobb hátul ülő kis kamarazenekar muzsikájától kísérve fehér alakok bolyonganak cserepes gömbcsillárokkal a kezükben, de egyfolytában. Nem értem, mit akart ettől Valló Péter. Ráadásul avval a modern beütéssel, hogy a rivaldához kiállított, vallomásmonológokat mondó színésznők fejét kivetítik nagyban a színpadra. Már-már kínosnak találtam ezt a görcsös, célkereső igyekezetet. De örülök, hogy nem hagytam ott, mert a második részben lábra kapott az előadás, vagy legalábbis jobban csúszott. A végére még úgy is tűnt, hogy a közönség tetszéssel, lelkesedéssel fogadta. Meglehet, siker is lesz. A döntő pozitívum az emberi, színészi tényező, a mikroportra fogott szereplők. Például Varga-Járó Sára, aki gyengéden megfelelteti magát Jane Bennet karakterének: szép, simulékony, önbizalomhiányos, érzésektől fuldokló. Vagy Medveczky Balázs, aki nem pusztán bájosan esetlenül viselkedő Mr. Bingley. Hanem ha valaki, akkor ő megérzékíti, milyen fájdalmasan ártalmas az emberi lelkekre nézve ez a csupa forma, csupa álságosság társadalmi élet, hőseink közege. Vagy Wunderlich József, akinek rendkívül jól áll Mr. Darcy, főleg ahogy férfias szemérmességgel mentegetőzik és szégyelli magát. Elsőrangú. Mindenekelőtt pedig ott van Mr. Bennet, ötlánygyermekes családapaként Lukács Sándor, aki olyan elegáns és hatékony színész (ráadásul olyan vígszínházi színész), amilyet ma már alig látni. Hibátlan, tökéletesen stíluskonform, klasszikus nagyszínpadi színészet, amit csinál. Élmény nézni, hallgatni. Isten és a színházak bocsássanak meg nekem a gondolatért: Hamletből láttam életemben 35-37 különbözőt, az normális. Hogy Augusztus Oklahomábanból is négyet-ötöt, az nem annyira. Jó, hát persze nem kötelező, nem törnek be vele a lakásunkba, magam megyek el megnézni, mint ahogy most is, Szombathelyre. (Tudom persze, miért szeretik a darabot a színházak, három-négy női szerepéről el lehet hinni, hogy rendes, jól játszható szerep, és ez azért nem gyakori a kortárs színművekben.) Szóval a szombathelyi színház – ahol egyébként létrehoztak az épületben a régi konyha helyén négy vendégszobát, kedves blokk közös étkezővel, a folyosókon Steko portréival Törőcsik Mariról, Jordánt Tamásról, Spiró Györgyről, Dés Lászlóról és így tovább – Alföldi Róbertet hívta a darab rendezésére, Kiss Marit pedig vissza a főszerepre. Van is ez a nehézsége a drámának, hogy társulatpróbáló, amennyiben e családi történet sok szerepe jó színészeket kíván a lehető legkülönbözőbb nemzedékekből: nagyanyák, anyák, apák, fiatal gyerekek, és mondhatom, hogy a Weöres Sándor Színház társulata kiállja ezt a próbát. (Plusz a családtagokon kívül a háztartási segítő, az indián lány, akit Herman Flóra játszik, nem nélkülözve valami egzotikus vonást.) No de nem mesélem el ezt a minden bizonnyal sikerre ítélt, korrekten teljesítő produkciót, mert arra gondoltam, hogy felajánlom az ugyancsak halálra ítélt Criticai Lapoknak. (Legyen ott is hattyúdalom, ha úgy alakul.) Csak azt a kedvesen mulatságos pillanatot hozom fel, amikor a halotti toron a kicsi Charlie-t játszó Gyulai-Zékány István ügyetlenkedett egy tepsi babbal. Úgy értem, hogy ügyetlenkednie kellett, leejteni, kiborítani, de ügyetlenül ejtette le: nem borult ki, így aztán ügyeskednie kellett, még egy kicsit pótlólag emelgetni és rázogatni, hogy földet fogjon a bab. A dunaújvárosi Ruminiról. Rendelt pizzát ebédelve a szombathelyi színház vendégszobáihoz tartozó kis étkezőben, az asztal mellett a Candide-előadásból megmaradt rózsaszín flamingó álldogál. Olyanformán, mint aki várja, hogy neki is jusson valami. Merőben praktikus okból a fejére húztam kifordítva egy nejlonzacskót, amelynek a belseje kicsit vizes lett, hadd száradjon. Nem emlékszem, hogy végül levettem és eltettem-e. Remélem, igen, mert különben talán azt hiszik majd a később érkezők, hogy szipuzik. (Egyben azt is remélem, hogy jó étvággyal elfogyasztják a hűtőszekrényben felejtett dánszalámis útiszendvicseket, mielőtt megzöldülnének, mint Oscar Madisonéi.) Délután a friss bemutató, a Furcsa pár, Béres Attila rendezésében, Domokos Zsolttal és Orosz Róberttel a főszerepekben. Lényegében nincs a korába téve és a mába se, és New Yorkba se és Szombathelyre se. Egyszerűen színpadra, színházba van téve és remekül működik. Jól csinálják. Nem szoktam én egy vígjátékon ennyit nevetni. A nézőtér alapzaja a halkan gyöngyöző, bugyborékoló asszonyi nevetés volt. (Megy bele az előadás a fent említett cikkbe.) Este aztán Celldömölkön a Kemenesaljai Művelődési Központ és Könyvtárban a Déryné Program társulatának Szilágyi Andor írta A bajnokok bajnoka Papp Laci című előadása, az igazgató Kis Domonkos Márk rendezésében. A Déryné Program, a nagy pénznyelő, amely misszióként viszi a minőségi színházat az ország ellátatlan területeire. (Mondjuk jelen esetben olyan városba, ahol különben van jó színház, a Soltis Lajosról elnevezett.) Hogy mit adnak Dérynéék minőségi színház címen, kiknek, hányaknak a 200 forintos jegyért, arról keveset tudunk. Az alapműbe most nem megyek bele, arra lesz nekem a Mozgó Világ. A produkcióról is legyen elég itt annyi: voltaképp egyedül a tapsrend megrendezésébe ment invenció. A bemutató szakmai fényét a beregszászi színházból átszármazott, Jászai Mari-díjas színészek emelik. Nem először látom, hogy 400-450 férőhelyes vidéki művelődési házban lehangolóan kevés nézőt érdekel a Déryné Program eseménye. Tegnap az első sorban négyen ültek (a további 5-6-ban szinte senki, óvatos duhajként távolabbra helyezkedtek a celldömölkiek), az első sor közepén egy nő az este nagy részét a mobiltelefonjába mélyedve töltötte. Nehéz eldönteni, mi lehet kínosabb: nézni az előadást vagy játszani. Tegnap az Újszínház VIII. Keresztény Színházi Fesztiválján az Udvari Kamaraszínház László király táltos paripája című zenés meseelőadása szerepelt műsoron, azt néztem meg, nem kímélve magam. Megragadtam a lehetőséget, hogy ingyen és bérmentve láthatom ama színház produkcióját, amelynek maga a min.elnök biztosít rendeletileg évi több százmillió magyar adóforintot, és amelynek igazgatóját, Andrási Attilát maga id. V.A. szerette volna a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójának kineveztetni most legutóbb. (Ezt hallottam.) A Szent László királyt magasztaló gyerekdarabot a színház dramaturgja, Szigeti Réka írta és rendezte. Pál Péter, Illés Dániel, Krizsik Alfonz, Hevesi-Tóth Evelin játsszák, mikroporttal felszerelkezve a szoba méretű Bubik István Stúdióban, ahol a színpad közepén egy mulatságosan gagyi ágas-lombos fa szolgált díszletül. (De utalásszerűen ábrázolta a Tordai hasadékot is, amit ajánlottak megnézésre a mesélő szereplők a közönségnek.) Volt tehát egy ló, egy herceg – akiből aztán király lett és tündöklött a szívének tisztasága –, apa, báty és sok ellenség. Hőseink módi szerint folyton a békéért indultak csatába. Ehhez gyerekeket toboroztak katonának a nézőtérről. Persze a gyerekek, ha már, akkor László király magyar seregébe akartak beállni, nem az elűzendő úzokéba. De aki mégis hajlandó volt az ellenséges úz Krizsik Alfonzhoz csatlakozni, az a fiúcska nem könnyen adta magát az Adj király katonát!-nál. Nyúlcipőt húzott és szaladni kezdett körbe, menekült az üldözői elől. Az előadás interaktivitási gyakorlatainak még ez volt a legértelmesebbje. Mert máskor azt kellett mondani kórusban, hogy trapp, trapp, trapp, lovam trappolgat. Ebben a színházi értelemben nagyon szerény gyerekelőadás-kísérletben az volt a kedvenc részem, amikor az elején a barna plüssjelmezes ló (Illés Dániel) azt kérdezte a nézőktől: Ugye elhiszitek, hogy táltos paripa vagyok? Erre egy kislány mögöttem rávágta, hogy: De! Színháztalan nap volt a tegnapi, de tudtam, miről szeretnék bejegyezni ma, csak aztán annyi minden jött reggeltől estig (zömmel munka) és estétől reggelig (főleg miegyéb), hogy nem jutott időm írásba foglalni. Így aztán csak ennyit mondok máma, Erdős Virágot: az igazságnak nem kell rögtön győznie. elég ha már látszik. Délután a Mikszáth térre egyetemi hallgatók hirdettek tüntetést a gyülekezési szabadságért. Az első felszólaló meghatódott, hogy milyen sokan eljöttek. Én mint öregdiák csatlakozó, csalódott voltam, hogy a budapesti egyetemisták tízezreiből mindössze 150-200 fiatal gyűlt ide, közülük is vagy húszan a fotósok voltak. A menet, amely aztán elindult a kiskörútra és közben szaporodott is, derekasan kiabálta, hogy a gyülekezés alapjog, és hogy mi hallgatók nem hallgatunk, és hogy aki dudál, velünk van. Érdekes, hogy mindig akadnak, akiknek nem lenne muszáj az ablakukból nézni az ellenzéki tüntetőket, mégis odaállnak, hogy mutogatással kifejezzék ellenséges indulataikat. Az Erzsébet hídi programban jelentős csúszás állt be attól, hogy a szervezők nem kaptak elég időt a színpad felépítésére. Természetesen esélyem sem volt arra, hogy végig bírjam. Felfedeztem, hogy a híd bal széle kevésbé szeles, mint a jobb (rendezői jobb, Pestről). Szemre ismerős törzsgárdista tiltakozók: egy zebrajelmezes ember, egy dinó. A korlátnál álltam, a korlát kurrens hely, mert támaszkodós. Lecövekelt mellettem egy fiatalember, aztán idővel megkérdezte, nem zavar-e, ha rágyújt. Könnybe lábadt a szemem. Még soha ezt nem kérdezték tőlem tüntetésen. De, zavar, igen, feleltem megbocsátó mosollyal. Nem minden felszólalóból részesültem, de a pedagógusnő jól beszélt. És Puzsér Róbert mondott fontos elvi dolgokat. A legszebb táblát egy fiatal lány vitte. Ezt írta rá piros-fehér-zölddel: Haza mennék, de már itthon vagyok. Van bizalmam Schwechtje Mihályban – ő az egyik színházi alkotó, akinek a leglassabban és legfigyelmesebben kell leírni a nevét, a másik Fröhlich Kristóf –, a Jurányiban rendezte meg a Stég című darabot. Az alapművet a Budapest 150 drámapályázatra írta Kontos Miklós, ebből, ennek alapján dolgozott az alkotócsapat. Ugyancsak kedvemre válogatott színészek: Szabó Domokos, Nádasi Iván László (Hajdú Szabolcs-os és Stúdió K-s reminiszcenciák), Szamosi Zsófi, Olasz Renátó és végül Varga Péter, akit nem ismerek. Vékony, vicces abszurd tragédia – így foglalnám össze. Egy kavicsbányában dolgozó csóri emberek fojtogatóan nyomorult élete. Már az elején, amikor Nádasi Iván László megbízható rutinnal, a gép zaja miatt ordítva irányította a munkát, éreztem, ő olyan ember lesz, hogy én majd szeretném ölbe venni és vigasztalni, biztatni. Ő volt a magányos jóság. Azt is lehetett viszonylag hamar sejteni, hogy mi lesz a sorsa Olasz Renátó gyenge eszű kamaszfiújának. (Enyhe Gézagyerek-fíling.) A történet avval kezdődik, hogy hirtelen improvizálni kell hamvakat egy temetésre, amelynek keretében apuka maradványai egy cserépnyi uborkapalántába kerülnek tápanyagnak és in memoriam. Mivel a produkciónak markáns része a morbid humor, aminek egyébként nélkülözhetetlen eleme a semmirekellő kavicsbányász családfőt játszó Szabó Domokos nyegle fanyarsága. Szamosi Zsófi játssza az elhantolt apuka lányát, az elgyötört asszonyt. A temetéshez passzentos-gombos alkalmi fekete ruhát vett fel, alá világos cicanadrágot – Tihanyi Ildi jelmeztervező briliáns választása a lábvastagító mintázat –, lábán pink papucs, amely ugyan sem a szettjéhez, sem az alkalomhoz nem illik, de talán ez az egyetlen, rendes boltban, nem pedig kínaiban vett holmija. A Stég előadása rövid, szórakoztató este, amelynek keretében majdnem megszakad a szívünk a hősökért. Meghallgattam a Revizoron Orosz Ákost. (Nekem is jó emlékem Orosz Ákos a régi Q-s rádióműsoromból.) Mesélte most Jászay Tamásnak, hogy főiskolásként láttak korai Maladype-előadást, és egy kumma szót sem értett belőle, de nagyon tetszett neki az energiájuk, úgyhogy a Maladypéhez szeretett volna menni végzés után. (Ment is.) Ezen a „kumma szót sem értettem”-en nevettem egyet. Mert én is pont így voltam vele, csak nekem kritikát kellett írnom róla! Azt hiszem, a mai lesz a napja az első igazi nyugdíjam érkezésének. Nemrégiben megjött ugyanis, egyazon napon a határozat mindkettőnknek a nyugdíjról. (Épp a Spárban pakoltam el a vásárlást, amikor felhívott értesíteni erről a nyugdíjügyintézőm. Nem igazán hallottam ott a zajban, mit mond, mindenesetre megköszöntem a munkáját.) Az én nyugdíjam nem éri el az átlagnyugdíjat, sem a mediánt, sem a 200 ezer forintot, mégis több, mint amit reméltem. Kedves férjemé szép összeg. És hát dolgozunk tovább, ami az én esetemben anyagilag ugyan semmit nem jelent, kedves férjem esetében viszont de. A megnövekedett rendszeres havi bevétellel szépen elleszünk, legalábbis amíg a kormány el nem inflálja. Terveink vannak! Például támogatni fogunk, független színházakat, független sajtót, független civil szervezetet (és Gábor Miklós-díjat). Megjelent a békéscsabai Hamletrockról szóló írásom a Revizoron, de csak az olvashatja, aki előfizető. (Nekem még úgy sem sikerült egy darabig tegnap, de aztán végül megoldották a szakértők.) Kicsit úgy vagyok én is a Kamrában tegnap látott 2031 című előadással, hogy csak előfizetőknek tenném nyilvánossá a véleményemet. Most vicceltem. De az tény, hogy volt ennek az estének gátló tényezője, ami miatt nem szívesen osztanám meg, hogy miket gondoltam a történtekről. Miközben megvilágítva ültük négyzetesen körbe a színpadot, jól látva egymást is a játéktéren innen és túl, talán picit feszengve is, talán azt érezve az első percektől kezdve a végéig, hogy valami nem smakkolással ülünk szemben. Dohy Balázzsal közös koncepció alapján írta: Biró Zsombor Aurél, rendezte Dohy Balázs, játsszák Fekete Ernő, Béres Bence, Tasnádi Bence, Vizi Dávid, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Kanyó Kata. Egy tíz éve végzett rendezőosztály találkozik nagynevű volt osztályfőnökével, a kábé halálra ítélt pesti művészszínház igazgatójával. Az egész darabkonstrukció olyan, mintha túl sok lapáttal dolgoztak volna bele. Felvet fontos kérdéseket, és az alkotói igyekezetből összejön valamiféle vízió is, konfliktus is, egy-egy éles helyzet vagy igazi színházi pillanat is, de közben mintha inogna az egész. Mintha nem lenne biztos az alapja, noha bőszen igyekeztek túlbiztosítani. Számomra legalábbis erről tanúskodik az is, hogy ott van ez a sok kitűnő színész, és egyik sem hatott úgy, mintha kiteljesedett volna a feladatban, az alakításban. Nekem tulajdonképpen az volt a legjobb, hogy pont velem szemben nyílt a barlangvasút bejárata, és jólesett néznem. Az Átriumban kezdtem, ahol előbemutatták a Delta Produkció és a Duma Színház együttműködésében készült Burn out baby – A hatékony vezetés 6 szabálya című egyszemélyest. Ónodi Eszter dr. Benczés Ágnes Judit felsővezető, coach képében előadást tart a fizető közönségnek. Siker és hatékonyság, ezek a kulcsszavak. Elgondolkodtam rajtuk kicsit, de hamar abbahagytam, mert nem tudom értelmezni. Inkább gondoltam Csehov A dohányzás ártalmasságáról című monológjára, mert az is ilyen: egy ember belefog előadásába megadott témáról, aztán az élete keveredik ki belőle. Litkai Gergely írta a darabot, tehát szellemes, de nem vicceskedő. Talán jobban örültem volna, ha megmarad a középfajúságnál, és nem ambíciója drámaisodni a végén, de ha így, hát így, Ónodi Eszter mindenre kiváló, mindennek az eljátszására. (Kiss-Végh Emőke a rendező ebben a szép összeműködésben.) Kettőre a Hősök terére siettem (szürkén és szürke kokárdával felszerelkezve), hogy részt vegyünk a Kutyapárt Legyen mindenki egyforma! békemenetén (legalábbis a felén). Megítélni ott a sűrűségben a szürke tömeg méretét nehéz, de ameddig szem ellát alapon úgy gondoltam, lehet itt is legalább egy Erzsébet hídnyi ember. Korábban, amikor részt vettünk kutyabékemeneten, az valahogy hangosabb és kedélyesebb volt. Most csak annak skandálását hallottam, hogy „Egyforma” és hogy „Ruszkik, gyertek!”. Viszont a felvonulók házilag gyártott táblákkal közlekedtek, úgyhogy pusztán a közelünkben látott táblák szövegén is jól mulattam, mint például ÉN NEM, vagy MA MALIBU, HOLNAP MÉLABÚ, vagy SEMMI KÜLÖNÖS, vagy MAKE AMERICA GREY AGAIN, vagy NE TÜNTESS TÉTLENÜL, TŰRJ EL MINDENT vagy BUDAPESTEN MINDEN 3. LÁNY FIÚ, és pólóról is hallottam avval a felirattal, hogy NEM UTÁLJUK MI EGYMÁST VALAHONNAN? Tegnap volt a nagy budapesti bemutatóeste: egyszerre tartottak premiert tucatnyi színházban. Én a Fővárosi Nagycirkuszba mentem a Splash! – vízicirkuszra. Talán mert életemben nem láttam még olyan ízetlen és érzéketlen marketingfogást, mint tőlük. Április elsején – amikor a kőszínházaknak finanszírozási szerződésük még nem volt, független színházak pedig már a halálsoron – azt a drámai hírt adták ki, hogy bezár a Fővárosi Nagycirkusz. Ilyen tréfásan kezdték promotálni az új produkcójukat. De arról majd holnap, mert most gyerekszínházba megyek. A Splash! kalandos időutazás, visszarepít az 1920-as évekbe, fergeteges nyár, a cirkuszporond helyén hatalmas medence és szökőkút, az épületre rá sem lehet ismerni, átépítették 100 évvel ezelőtti stranddá, vízipólópálya, evezősközpont, plázs napernyőkkel – így a Fővárosi Nagycirkusz honlapja. Aki ettől nekiindul, mindenesetre csavarja le a várakozási gombját egyesre, mert erős túlzásokba esik a leírás. A plázs az épület előtt egy zöld borítású pódium, azon tucatnyi kék-fehér csíkos nyugágy. A bemutató estéjén még nem lehetett használatba venni ezt a placcot, elhajtó emberek őrizték. Bent az oszlopokra kék-fehér csíkos vásznat csavartak derékig. A porondon víz nem mutatkozott. Az elején megidézték a húszas éveket zenével, tánccal, jelmezzel, de ez hamar abbamaradt. A mutatványok „régi cirkusz” attrakciók, vízhez nincs közük. A számok közé régi olimpiai közvetítéseket ékeltek be: Vitray Tamás verbálisan űzi, hajtja Darnyi Tamást, Egerszegi Krisztinát, vagy más olimpiákon más kommentátorok magyar vizes sportolókat. Az archív győzelmeket hurráhangulat, zenés cirkusz kíséri. A nagyszabású, szökőkutas fináléra végképp magyar sportolók dicsőségcsarnokának ünneplésévé vált az este. (Bár ha már portréfotók futottak a falakon, érdemes lett volna neveket kiírni, hiszen hány magyar olimpiai bajnokot ismerünk a háromszázvalahányból. Ugye.) Jó, nem vártam, hogy vízzel árasztják el a cirkuszt és fóka- vagy delfinidomárt léptetnek fel. Bár ha rácuppantunk a magyar sportra, színre léphetett volna egy Dömötör nevű elefánt, hogy lóbáljon. A számok zömmel hagyományosak: két orosz bohóc, egymást tartó és elkapó emberek, ilyesmik. A vízicirkuszság a látványos szökőkútra szorítkozott. (Amelyet Fekete Péter már egy korábbi cirkuszi rendezésében is a porondra épített.) Mindenesetre volt egy csodálatosan hulahoppkarikázó artistanő, akinek remekül állt a szökőkút. Megemlíteném még azt a párt, amelyik szerelmes zenére szerelmezést ábrázolt művészileg a levegőben, karikán. Különlegesnek találtam az olasz állatidomárt is, aki gyönyörű, nagy, tanult papagájokkal kunsztozott.
Már otthoni gondolat: szerencsénk, hogy
Az Apertúránál látott Szegény Dzsoniról majd holnap. Pájer Alma Virág még egyetemi vizsgaként csinálta meg a Szegény Dzsoni és Árnikát, azután játszotta a Budapest Bábszínházban, és most az Apertúra műsorán szerepel. Eddig valahogy nem láttam, de a jobb későn, mint soha bevált módszerem, és az is meglehet, hogy a Mesebolt Bábszínház tavalyi kitűnő előadása, Lukács Gábor játéka megszerettette velem a Szegény Dzsoniékkal való egyszemélyes bíbelődés műfaját. Pájer Alma Virágnak is jól áll ez a dolog, az egésznek a kedvessége. Eleve az, hogy amíg a közönség gyülekezik az előtérben, ő is odakint van, forgolódik, beszélget, de csak úgy, mintha ő is egy lenne a nézők közül. Viszont ha látnánk már Árnikát – egyszerű, fából faragott, fejénél fogantyús lánybáb –, akkor rögtön megsejtenénk, hogy ennek a mosolygós, bohócos arcú lánynak, Pájer Alma Virágnak biztosan van valami köze hozzá, mert a farmerhez felvett fehér blúza válla ugyanolyan áttört mintát mutat, mint az Árnika ruhája. A színpadon két rozzant kredenc, üveg nélkül tátongó ajtókkal, fiókokkal. Középen egy íróasztal forma tálalószekrény, fölötte talán ablak függönnyel, de az egy pillanat alatt átlényegül bábszínházi függönnyé. Félig konyha, félig színház. Így lesz szódásüvegből rabló, vagy különböző befőttesüvegekből testvérek, vagy sok régi női portréból Százarcú Boszorka. A történet a legmélyén voltaképp nehéz, súlyos – Lázár Ervinhez méltóan jelentős –, hiszen az a kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz a(z érzelmi) szabadság és a szerelem. Szabad-e szerelembe szegődni, tekintettel annak minden várható és elkerülhetetlen fájdalmára, túl az örömén. De ezt a gondolatot persze nem az előadás tukmálja ránk, csak én. Az előadás csupa fény, könnyedség és játéköröm. Tegnap reggel elmentem Veszprémbe a Kabóca Bábszínházba megnézni A szegény halász meg a túl sokra vágyó felesége című, Markó Róbert írta, Boráros Milada rendezte, Markó-Valentyik Anna és Horváth Márk játszotta előadást. Azt majd a Spirire megírom. (Itt csak annyit: mennyire aláment az élet, a NER ennek az előadásnak!) Este pedig a Marczibányi téren jártam a Loupe új produkcióján, Az éjjel soha nem érhet véget címűn. Azt csúsztatom holnapra. Az biztos – gondoltam magamban a Marczibányi tér felé kaptatva –, hogy a Loupe Színházi Társulás megteremtette a maga renoméját szakmailag is, ha ilyen válogatott csapatot tud játékba hívni, mint Az éjjel soha nem érhet végeté: Bánki Gergely, Samudovszky Adrián, Stefanovics Angéla, Znamenák István és Trill Beatrix játsszák Csicskár Dávid és Horváth János Antal színdarabját Horváth János Antal rendezésében. (Otthon vannak a Marczin, ez abból is látszik, hogy alkalmazkodnak a színházterem hátrányaihoz: az emelkedés nélküli nézőtérhez, amin segít a díszlet állványozása és a kivetítés.) A zseniális nevű Végend faluban vagyunk, ezt onnan tudom, hogy a helyi focicsapat VÉGEND SE feliratú mezben játszik. (Lehet, hogy Tímár Éva épp úgy hisztérikusan nevetne a falu nevén, mint Mitéren a vasútállomáson a Te rongyos életben.) Végenden futballöltöző (ahonnan a min.elnökünk ismeri Magyarországot), azon túl munkanélküliség, nyomorúság, alkohol, agresszivitás, kitörni vágyás. Samudovszky Adrián fiatal, tehetséges focistát alakít, megye három szerte híres csatárt. (De lehet, hogy nem mondták meg, pontosan milyen poszton játszik.) Znamenák István az edző, aki tud, futballszakmai és emberi minőségben egyaránt, és el sem lehet képzelni, hogyan került ebbe a kilátástalan faluba egyáltalán. Az elmúlt egy hétben három kortárs drámát láttam, és sóhajok közepette jut eszembe: vajon van-e ma kortárs magyar dráma, amelynek ne érzené a nézője már az első negyedórában, hogy jó vége ennek nem lesz. (Hiába kell lenni jó végnek a Szecsuánit író Bertolt Brecht szerint.) De nem azt mondom Az éjjel soha nem érhet végetről, hogy egy merő nyomasztás. Önmagában véve már az is örömforrás, hogy bejön Stefanovics Angéla anyaszerepben, és a kislányhangján kisfiamozik. Bánki Gergely a párja, aki Mucsi Zoltán-i magasságba emeli az emberábrázolást: egy sunyi, alamuszi, erőszakos, haszonleső, semmirekellő, egyben szánalomraméltó, szerencsétlen fickó megformálását. Az előadás alapvető konklúziója az volt számomra, hogy Znamenák Istvánból igazi nagy színészbölény lett. Pár évvel ezelőtt bementem egy környékbeli szaküzletbe ingyenes hallásvizsgálatot csináltatni. Azt mondták, még épp jó a fülem. Azóta eltelt némi idő, már észlelem, hogy kicsit nagyothallok. Két dologból derült ki ez. Egyrészt itthon ha valaki egy másik helyiségből mond nekem valamit, átkiált, azt nem hallom eléggé ahhoz, hogy értsem. Másrészt színházban feltűnt, hogy mondjuk a 10. sor, az már sem a szememnek, sem a fülemnek nem elég jó. Úgyhogy a múlt héten elmentem megint abba a boltba. Megtudtam egyrészt, hogy 2018-ban jártam náluk. Másrészt hogy némely tartományokban 20 decibelt is romlott azóta a hallásom. Nem tudom, mi a mértékegység, de akkor 18-asnak találtak, most pedig 32-nek. És harminctól javasolják a hallásjavító készüléket. Azt is mondta a szakasszony, hogy a legjobbkor jöttem, mert a beszédértésem – amit szintén vizsgált – még 100%-os. Ha az elkezd utánaromlani a hallásnak, akkor már hiába hangosítanak a fülembe, nemigen segít. Hát jó, gondoltam, bár némiképp lelombozott ez a fejlemény, mert rögtön láttam magamat anyukámként, a fülén olyan készülékkel, amely mintha egy sétabot vastag, görbe fogantyúja lenne. De hát azóta sokat fejlődött ez az ipar, ma már nem olyanok a hallássegítők, mint tíz-húsz éve. Ez rögtön világos lett, amikor a rövidhajú szakasszony rámutatott a sajátjára, amit észre sem vettem, pedig már egy órája beszélgettünk. (Az első félórában egészségügyi rémtörténeteket osztottunk meg, egymásra licitálva.) Minden arra utalt, hogy a lehető legjobb kezekben vagyok, tehát hallgattam rá a készülékválasztásnál. Az okosabb gépet javasolta, és (szokásommal ellentétben) nem a kevésbé drága mellett döntöttem. (15 napi próbára kaptam, azután veszem meg, 50%-os tb-támogatással.) Ez a készülék irányhallást is tud. A mobilomon applikáción állíthatom be, hogy merre hegyezze a fülemet. Színházban a lehető legoptimálisabb módon: 75 vagy 100 fokos körcikkben előre. Vagyis ha tovább romlik a fülem, jó esélyem lesz a székszomszéd cukorkázása vagy színházjegy-gyűrögetése helyett kizárólag azt hallani, ami hang a színpadról jön. Lássuk be, hogy ez csodálatos perspektíva. Tegnap késő este megjött Annamarink! Európai szabadságát Londonban, majd Brüsszelben kezdte, ahol barátokkal találkozott, és ezután érkezett haza, bő egy hétre. Túró Rudival, kertünkbeli nárcisszal és tulipánnal, valamint üresen hagyott naptárral, színháztalan estékkel vártam. Apukája aktívabb fogadóbizottsági tag: épp gombapaprikást főz. (Úgy utazik, repül a lány, mint aki, mittudomén, villamossal jár munkába. Talán nem mondtam még, hogy az általa vezetett amerikai team mellé megkapta tavaly az AXA kanadai egységét is, úgyhogy azóta nemcsak Chicagóba repül be havi-kéthavi rendszerességgel Portlandból, hanem olykor Montreálba is megy. Bírom, hogy világnő.)
Nyilván mindkét fél számára trauma távol
lenni egymástól ilyen hosszú ideig, Szusi kutya és Annamari viszonylatában, és
azt ugye nem lehet tudni, hogy Szusi pontosan megértette és elfogadta-e a
magyarázatot. Ráadásul vőnk urunk dolgozik, de a munkanap közepén hazaugrik
sétáltatni. Szusi tehát jóval többet van most egyedül otthon, mint szokott.
Hanem az elutazás előtt felszereltek a lakásban kamerát, amelynek segítségével
Annamari telefonos applikáción nézheti, mit csinál Szusi. Ha szükségét látja,
akkor beszélhet is a kutyá Márciusi keresőkifejezések, amelyekkel érdekes emberek a honlapomon kötöttek ki: átlátszó pezsgőtorta hogyan szerzünk jobb fiút dolgok, amik egykor ingyen voltak Önöt Mi a neve annak a színháznak amit József Attiláról neveztek el? Nem tartozom a katolikus egyház hatálya alá, de annyit talán mondhatok, hogy az összes pápa közül, akit láttam, a most elhunyt Ferenc pápát találtam a legrokonszenvesebbnek. Együttérzek a gyászolókkal. Más. Olvastam már magával ragadó regényt Murakami Harukitól, úgyhogy várakozón belefogtam a Mesterségem a regényírás című munkájába. Haladtam is benne türelmesen, mígnem kénytelen voltam belátni, hogy valóban arról szól, hogy ő hogyan ír regényt. Ez különösen izgalmas lehet az olyan olvasók számára, akik regényt szeretnének írni, de én nem. Idővel leváltam a könyvről. Most Stefano Bottoni A hatalom megszállottjáját olvasom. Az elejét főleg nagyon érdekesnek találtam, ahogyan a szerző leírja Orb. Viktor gyerek- és ifjúkorának világát, színterét, a Kádár-korszak hetvenes-nyolcvanas éveit. Nincs köztünk nagy korkülönbség, hozzávetőleg ugyanakkor voltunk hozzávetőleg ugyanannyi idősek, mint a főhős. Fehérváron járt gimnáziumba, akárcsak a kedves férjem, de nem ugyanoda. A két jó, egymással rivalizáló gimi egyikébe és másikába. Kedves férjem éles eszű és racionális elme lévén műszaki irányba tartott, de a humán tárgyak is vonzották, azokban is kiemelkedett. A történelemtanárnője erősen kapacitálta, hogy jogra menjen. El is tudom képzelni, hogy joghallgató, mozgalmárkodik, kétségkívül ott a helye a Bibó szakkollégiumban. Aztán tíz-tizenöt évvel később talán miniszterelnök lesz, és úgy is marad. Lehet, hogy akkor most kézilabdacsarnok állna a dunaszéplaki ház mögött. Bár nekem édesmindegy lenne, hiszen nem én nézném a konyhaablakból, mert biztos valaki más lenne a felesége. Tegnap már mentem volna színházba, de elmaradt az előadás, amit néztem volna. Így elmarad a naplóbejegyzés is meg az esetleges kritika (egyelőre). Ha már, akkor eszembe jutott ez, amit Brauneck német színháztudóstól olvastam, nem tudom, hol és mikor, de rögzítettem, mert azt reméltem, hogy valahol mégis igazol engem: A színházi előadásokról szóló nyilatkozatok mindig a résztvevő emlékeiről, élményeiről, színészi vagy nézői minőségben szerzett tapasztalatairól szólnak, s ezért a tudomány nyelvével alapvetően nem objektivizálhatók. (…) Ez legitimálja egyszersmind a színikritika szubjektivitását. Megnéztem monitorszínházilag az Alaszka című marosvásárhelyi előadást. Elise Wilk darabja, Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat, Sebestyén Aba rendezése. Nőkről szól, nagyanya-anya-lánygyerek vonalon. Férfiak is szerepelnek, de őket is a színésznők játsszák: Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet, Gecse Ramóna, Nagy Dorottya. Arra gondoltam aztán, mennyire nem volt könnyű az élet az elmúlt 70-80 évben itt Közép-Kelet-Európában. Mostanra annyit változott a helyzet, hogy már sehol sem könnyű, nemcsak itt. Ha a celldömölki Soltis Lajos Színházat látni lehet Pesten, akkor menni kell, tehát mentem is. Az SZ. M. K. című előadásukkal jöttek, amely címről magamtól nem találtam volna ki, hogy a szülői munkaközösség rövidítése, de ez nyilván csak azért van, mert távol esik tőlem időben. Író a társulat, rendező Bora Levente, akit legutóbb alighanem a Vaskakas Bábszínházban láttam színészként. Mozgalmi revünek nevezik a produkciót, ami nagyjából pontos megnevezés. Egy iskolai tanévnyitótól tanévnyitóig tartanak a zenés események, szereplők tanárok, szülők, meg egy, sokáig homályban maradó kirakati baba. Van az egésznek némi iskolai színjátszó jellege, valamint erős retró vonása, utóbbi a jelmezektől és az átírt dalszövegű mozgalmi daloktól, amelyeket szépen két szólamban énekelnek a játszók. Kedveltem azt a szolidan bizarr, visszatérő poént, hogy olykor sárga-fekete (színtévesztő szándékból: piros-fehér) szalagokat találtak és húztak elő a színészek csak úgy. Hatan voltak, és bőszen szereptöbbszöröztek. Feltűnt Kőszegi Mária karakterteremtő ereje, Boznánszky Anna tökéletesre tömött feneke, és Temesi Zsolt, a Májusból visszajáró szép emlékével. Nem nagy merítés és nem nagy humor, de a végére eljutott valahová ez a szerény, formás este. Privátim felfedeztem, vagyis azon kaptam magam, hogy a Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról című dal boldog, örömteli hangulatba hoz. Sejtelmem sincs, mi lehet a konkrét élményem vagy emlékem, amit felidéz. Talán kiránduláson énekelte az általam vezetett Radnóti őrs, nem tudom, de jó érzéseket keltett bennem a dal. (Lehet, hogy az úttörő is soha nem érhet véget.) Akartam tudni, mit mondott pontosan a miniszterelnökünk az övéi közt, ezért felvételről megtekintettem szereplését a p.v.vári fórumon. Ennek kapcsán kijelentem, hogy teljes mértékben a magyar nemzethez tartozónak vallom magamat. Dacára annak, hogy utoljára 1990-ben szavaztam a fiatal demokraták pártjára. Dacára annak, hogy a kormányfőnk szavaival, tetteivel, politikájával már hosszú ideje nem azonosulok. Többek között a balsorssal való élcelődésével sem, amelyet egyébként a tisztelet sajnálatos, kártékony hiányának tudok be. Kérem vallomásom szíves tudomásulvételét. Stuber Andrea magyar állampolgár Nem mondhatnám, hogy nagy tétet tettem a tegnap estére, amikor elindultam a Katonába az Egy nyár előadására. Egyrészt mert csak két óra éjszakai alvás volt mögöttem, másrészt mert az elmúlt negyven évben már észrevehettem, hogy Goldoni nem az én szerzőm. A maga idejében nyilván revelatívan hatott az életessége, de a komikuma, a humora az azóta eltelt háromszáz évben eléggé elhasználódott. És valahogy mintha soha nem is próbált volna Goldoni a felszín alá menni. (Ha már kell az 1700-as évekből olasz, akkor én Carlo Gozzit mindig érdekesebbnek, titokzatosabbnak találtam.) Be is igazolódott az, hogy nehezen tartottam magam ezen az inkább 22 óra felé hajló, mint 21.30-as előadáson. Amikor megláttam a színpadon a kárpitozott zöld székeket, sóhajtottam egy aprót: hogy Khell Zsolt és Ascher Tamás együttműködéséből szinte mindig ez jön ki! A hatvanas-hetvenes évek dizájnja. Ascher Tamás 76 éves rendező, művész, értelmiségi, abszolút a valóság talaján áll, minden iránt nyitott és érdeklődő, kíváncsian és tájékozottan, szügyig benne a mai magyar tényvilágban, és hatvan évvel ezelőtt divatos ruhákat viselő, háromszáz éves figurák szerelmi, pénz- és házasságszerzési, helyezkedési ügyeivel pepecsel a színpadon. Rengeteg finomsággal, aprósággal, átgondoltsággal persze. Hát jó – bólintottam gyengén a nyakam és a fejem utolsó erejével. Sirályok vijjogtak reggel, kabócák ciripeltek ordítva a nyári éjszakában, Matisz Flóra Lili énekelt csodálatosat dizőzként, a forgószínpadon elforogva. Közben tizenhét olasz hős próbált jutni egymással valamire, szolgák és urak, léhűtők és lémelegítők. (Szacsvay László hiányzott.) Kitűnő katonás színészek csapatának színvonalas munkája. Akadtak köztük kiemelkedőek – Fullajtár Andrea például –, talán akik a leginkább élvezték. Nekem személy szerint a legtöbb gyönyörűségem Keresztes Tamásban telt. Nemcsak a poénérzékenységében, a mozgásában, hanem önmagában a látványában is: nyüzüge fiúból karcsún is tekintélyes külsejű, sármos középkorú férfi lett az őszülő loboncával. Goldoni egyébként jól járt Ascherral. Benne van az előadásban a figurák életének kicsit fájó és idegesítő hiábavalósága. Annamarink hazautazott. Most megint jó ideig nem látjuk élőben. Akartam mesélni, hogy volt egy napunk a Városligetben, amikor megmutattuk neki az ottani új létesítményeket. (A Néprajzi Múzeumot még mi sem láttuk.) És bár a ligetvédőknek bizonnyal igazuk volt, becsülöm is őket a harcukért, ez az épület legalább jól sikerült. Nem olyan semmilyen, érdektelen és fantáziátlan, mint amilyenek általában az új házak nálunk. Nagyvonalú, mutatós és alkalmazkodó. Mindazonáltal tettünk a köreinkben egy-két kritikus megjegyzést. Annamari azt, hogy jobb lenne, ha az emelkedő háztetőkre kevesebb szúrós dísznövényt ültettek volna, és több fát meg füvet, hogy oda lehessen telepedni. Van ugyan némi fás-füves rész is, de azt nem lehet oldalról vagy felülről megközelíteni, csak alulról. Kár – ez volt az én hozzáfűzésem –, mert ha az ember felment az emelkedő tetejére, és aztán lejött, akkor nem biztos, hogy még egyszer képes felcaplatni a félútig, a füves területhez. Kedves férjem pedig azt vethette fel, hogy az egyébként jó méretű és jó emelkedésű lépcsősor mellé nem ártott volna korlátot felszerelni, legalább az egyik oldalon. Mert felfelé tartva még lehet támaszkodni a félfalra, de kapaszkodni nem lehet belé lefelé jövet. Magam láttam az előttünk haladó, nálunk jóval idősebb asszony küzdelmét a fogódzkodásért lejtmenetben. Több most nem jut eszembe. Ahogy A tanúban Kállai Ferenc Pelikán elvtársként mondja a fogpiszkálós felsorolós résznél. (Gyorsan megnéztem, nem is ezt mondja. Többre nem emlékszik? – kérdezi Vámos László. – Most nem – feleli.) Délelőtt a Budavári Virágok – színházi séta a Várban programon vettem részt, a Táncsics utcai középkori zsidó imaháztól indulva – amelyben jól szólt Juranics Gergely hegedűszava –, a Budapesti Történeti Múzeumig jutva, ahol meg a harmonikázó Darvas Kristóf biztosította a zenés finálét. Homonnai Katalin vezetett bennünket, 25-30 sétálót, a családja történetét mesélve el, elvileg legalábbis. Nem olvastam az alapművet, a Budapest egyesítésének 150. évfordulójára kiadott Budapest Nagyregényt (itt jegyzem meg, különös és borzasztó, de tisztán emlékszem arra, amikor Budapest egyesítésének 100. évfordulóját ünnepeltünk, akkor állították a Margitszigeten a lángszerű szobrot, egyharmad budapestnyi tehát, amióta az eszemet tudom), így aztán fogalmam sincs, hogy a családtörténetből mennyi a Cserna Szabó András írta eredeti szöveg, mennyi tett bele-hozzá Boronkay Soma dramaturg, Simányi Zsuzsanna rendező és maga Homonnai Katalin, de az biztos, hogy tettestárs volt Bacsó Péter is A tanúval. Ritkán járok a Várnegyedben. (Legalábbis amióta a Várszínházat annektálta a min.elnök.) Csak mint egy turista. Most volt módom felfedezni, megismerni a sétálókkal helyeket. Például a Vörös Sün házat, amely a legrégebbi, ma is használatban lévő budapesti épület, ráadásul itt működött az első magyar gyerekszínház, a XVIII. században! És láthattam, mikkel építik-nagyzolják-archaizálják tele a kormányzati negyedüket. De inkább a családtörténetre figyeltem. Különösen szép volt, színházilag, az utolsó jelenet. Este Orlai-premier a Belvárosiban, a Macskazene Máté Gábor rendezésében. Mondjuk nem tekintettem jó előjelnek egy Mészáros Máté-interjút a napokban, amelyben újra elmondta, hogy túl sokat kell játszani, fáradt, lestrapált, nincs idő és mód pihenni (már tíz évvel ezelőtt erre panaszkodott az Ahol hely vanomban). Arra gondoltam, mire jutunk Feydeau-val, ha a játékkedv, a játéköröm nincs meg a színészben. Kritikát vállaltam az előadásról. Már megbántam. Miben reménykedtek, mire bazíroztak vajon – latolgattam három felvonáson át. A végére kiderült. De az már aligha segít. Félő, hogy igazán jó szavaim csak Rainer-Micsinyei Nóráról lesznek. Ez már akkor világos volt, amikor még nem sejtettük, hogy ő lesz végül a váratlan hősnő. Tulajdonképpen magam is azok közé a megszállottabb színháznézők közé tartozom, akik anyagi okokból visszaszorították az újranézések számát. (Istenem, voltak idők, amikor egy-egy előadást háromszor, ötször, tízszer vagy hússzor is megnéztem!) Most azonban úgy döntöttem, hogy időszerű újranézésem jegyében elviszem a Katonába a Mefisztólandra kedves férjemet és Erzsi barátnőmet, mert ők még nem is látták. Ütős, eleven, kicsattanó az előadás most is, a közönség is ekképpen reagált rá. Voltak némely dolgok, a képnek apróbb elemei, amik csak most, harmadszorra álltak össze bennem. Kedvenc részeim tegnap este: Tasnádi Bence rendezőjének performansza, melynek keretében Nagy Ervin pankómorzsába panírozta őt. A szőke kócparókás Dömötör András (Szacsvay László szerepébe beugorva), amint a filmforgatási jelenetben eldobta Hitler, vagyis a több alakban remeklő Fullajtár Andrea agyát. A végtelenül imponáló alakítást nyújtó Takátsy Péter szaunamesteri műsora a végén. Még volt egy kedvenc jelenet, hazafelé. A ház előtt ott állt három ősz ember: Molnár Piroska, Jordán Tamás és Lukács Sándor. Mint kiderült, A két pápa 100. előadását játszották az este a Rózsavölgyiben, és kicsit ott ragadtak. Idén kicsit csúsztam az áprilisi temetőlátogatással, de a hóvéget még elcsípve, bejártam tegnap Cinkotát és Rákoskeresztúrt. Beletelt ugyan fél napba, mert bedugultam egy közlekedési dugóba, ahol közel egy órát vesztegeltem. De azt akartam mesélni, hogy az év elején egy kollégának eltűnt a Facebook-fiókja. Ez megijesztett. Hogy egyszer csak odaveszhet 15 év emléke, fényképe, bejegyzése, hozzászólása, mindene. Megnéztem, hogyan lehet cakpakk letölteni. Két módszert is találtam, de egyikkel sem sikerült. Úgyhogy nekiálltam manuálisan archiválni apránként. Minden nap felhoz egy-egy emléket az eddigi másfél évtizedes azonos napjáról, azt minden nap lementem. Ami a naplóm napi Facebookja, azt olykor el is olvasom, így tehát végigolvastam 2020 márciusát, áprilisát, a covid – akkor inkább koronavírusnak hívták –, a karantén időszakát. Isten és a betegség minden áldozata, szenvedője, gyászolója bocsássa meg nekem, de számomra szinte idilli időszak volt. Ketten itthon, a konyhaasztalon felállított közös irodában, munkaidőn túl pedig az a digitális paradicsom, amit akkor az internet kínált színházból, filmből, zenéből, operából. Említettem ezt most kedves férjemnek, aki azért nem így emlékszik 2020 tavaszára. Hanem hogy vért izzadt részint a saját tantárgyával, részint a tanszék oktatási felelőseként, gyorsan elkészíteni, megszervezni és lebonyolítani az online tanítás formáját, rendjét. Szóval magamra maradtam a szép nosztalgiámmal, és ez speciel így is van rendjén. Hiszen még négy évvel ezelőtt ilyenkor is ezt publikáltam a naplómban: újraközlöm. Ebben a hónapban nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
