|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ha esetleg volna túlvilág, akkor azt jól szervezett, szabályozott, közszolgáltató, emberközpontú, humanista elvű helynek képzelem. (És jól felszereltnek. Tisztítótűz elromlása esetére bizonyára tartanak tisztítótűz-szerelőt.) Feltételezem, biztosítanak evilági betekintést a klienseknek, mondjuk évente egyszer. Tegyük fel, hogy apukámnak az esedékes alkalom előtt az jut eszébe, hogy az íróasztal! Amely az édesapjáé volt, azután pedig az övé. Hogy ő szeretné látni, megvan-e még az az íróasztal és hol. Erre a betekintési központ embere, technikus munkatársa – mert úgy képzelem, fejlett ott a technika – először kikeresi a nagy életleltárban az illető íróasztalt, azután egy távlati képet mutat apukámnak, majd a koordináták alapján ráközelít a falura, az utcára, a házra, és akkor apukám pár percig láthatja az íróasztalt és a környezetét, meg persze azt is, aki esetleg épp ott ül a kissé trónszerű székében. (Azért csak pár percre, mert értelemszerűen rengetegen veszik igénybe a láthatást, tehát beosztással élnek a túlvilágiak.) De nagyon remélem, hogy apukám idei betekintése nem ezekre a napokra esik, amikor az íróasztala több darabban van felstószolva a tetőtérbe vezető leendő lépcsőházacska fala mellett, hanem majd a jövő hétre, amikor már tiszta, meszelt szobában áll a helyén. Megnéztük Az Apprentice – A Trump-sztori című életrajzi filmet. Az ifjú üzletember pályakezdéséről szól, amikor próbál kijönni a fényre a vállalkozó apa árnyékából. Szerencséje volt, amennyiben kissé ad hoc módon az a hírhedt ügyvéd, Roy Cohn lett a mentora, karriertanácsadója, akit az Angyalok Amerikábanból ismerünk. (A Radnóti mostani előadásában László Zsolt játssza.) Tőle tanulhatta – meg eleve lehetett benne fogékonyság rá – a gátlástalanságot, a nagyra törésben a bármilyen alja módszereket, a sikerért mindent! elvet és gyakorlatot. Volt egy-két nagyívű víziója – konkrétan toronyházak, a New York-it és a chicagóit ismerem –, és a megvalósításukat megfelelő időben, megfelelő helyen brusztolta ki. Most ide akartam írni, hogy milyen színvonalú embernek, milyen emberi minőségnek látom a főhőst, de kedves férjem azt mondja, úgy írjak, hogy talán akarunk még vízumot kérni az USA-ba, Annamari-látogatóba. A filmet az iráni-dán Ali Abbasi rendezte, Trumpot Sebastian Stan játssza – kitűnő munkát végeztek. Az élmény lehangoló. Eszébe juttatja az embernek a min.elnökünk szavait, miszerint „mi már Trump voltunk Trump előtt”. Aztán távolról, futólag felmerül az a gondolat is, hogy vajon lehet-e még Mész. Lőrinc elnök. Ha az Egyesült Államokban nem is, de Magyarországon. Timothy Snyder új könyve, A szabadságról. A megoldás az, hogy a szuverenitás fogalmát az emberhez társítjuk. A szabadság a legfőbb érték, mert ez az a körülmény, amelyben az összes többi értéket kinyilváníthatjuk. Egy kormány nem attól lesz legitim, hogy hatalma van és a szuverenitás szóval díszíti a hanyatlást és az átverést. Hanem attól, hogy lehetővé teszi a szabadságot azokkal az intézkedéseivel, amelyekkel lehetővé teszi a fiataloknak és a jövő nemzedékeknek, hogy szuverénné váljanak. (Fordító: L’Homme Ilona. Milyen szép név. Lefordítva Ember Ilona.) A számolók kiszámolták a kritikusdíj eredményét, itt van a dobogósok listája. Tíz határon túli „jelölés”, ezt örömteli fejleményként éltem meg. Öööö… lehet, hogy eltaktikáztam a viharosokat. Mármint a sepsiszentgyörgyi A vihar Gábor Miklós-díjas szereplőit. Mivel tudható, hogy szeptemberben az Örkény Színházban vendégszerepel a Bodó Viktor rendezte előadás, ezért arra számítottam, hogy akkor nézi meg sok kolléga, és majd a jövő évi kritikusdíjban fognak voksolni rá, tehát érdemes nekem is akkorra tartogatni a szavazatomat. Erre tessék, hárman is háromban vannak. Tizennégy kategória, mindegyikben három legjobb, az összesen negyvenkettő. 13 egyezésem van, vagyis a listából 13 teljesítmény szerepel a szavazólapomon. Ők azok a tizenhármak, akiknek, akikért külön drukkolok. A Frankfurtba tartó vonatról jelentkezem, elég csinos és kényelmes, 140-150-nel hasít, és a kattogás meg a rázkódás nem része a működésének. Stuttgartból jön, ahová tegnapelőtt érkeztünk, pihenéscentrikus nem hosszú nyaralásra. Stuttgartba a Wizz. hozott, Tóth Gábor kapitány, aki szokatlanul részletes tájékoztatást adott az utunkról. Azt is megtudtuk tőle, hogy a lehetségesnél és kívánatosnál kb. 100 km/óra sebességgel kevesebbel megyünk a szembeszél miatt. A fapados, egyetlen kis kézipoggyászos repülés egyébként nem laza kaland, de már megtanultam jól, apróra összecsomagolni. Ott van például helynek öntestem: egyszerre viseltem szoknyát és nadrágot, csak az utóbbit eltakarta az előbbit. Dafne, a brazil származású ifjú operaénekesnő jött értünk a reptérre – aki feleség a rokonság fiatal nemzedékében –, ő vitt minket haza, hogy boldoggá tehessük az otthon egyedül unatkozó Luna kutyát. Sikerült. Estére megjöttek a házigazdák, meghitt, kellemes, töltött paprikás estét töltöttünk a teraszon. Reggel elszállítottam Ágit műtét utáni kontrollra a szemklinikára, az ő kocsiján, egy Ford Fiestán. Ó! Csodálatos egy ilyen kis kocsi! Fölöttese vagyok a volánnál, uralva látom az orrát, a végét, és nem tudok úgy beparkolni vele egy mélygarázs szűk helyére, hogy ne maradna mellette bármelyik irányban, elöl, hátul, oldalt, vagy egy méter üres hely. Nekünk mindig családi autóink voltak, lehetőleg magasak, nagyfenekűek (kedves férjem magassága miatt), úgyhogy el vagyok ragadtatva egy ilyen kicsi, kezes jószágtól. A klinikáról is lesz majd szavam. Hazafelé menet megálltunk kaját bevásárolni. Én fizetek, mondtam, és kicsit izgultam, mennyibe fog kerülni egy háromnegyedig megpakolt bevásárlókocsi. Az utóbbi idők otthoni élelmiszervásárlói tapasztalatai alapján 50 és 80 euró közé lőttem be magamban. 25 volt! Ja, hát biztos azért, mert bár rothadó Nyugat-Európa, de nincs háború a szomszédjában. Nálunk legalábbis így mondják. Még csak délig jutottam el a tegnapi beszámolóban, majd innen folytatom legközelebb. Egy Spiri-cikk. Frankfurt növekvő népességű, 800 ezres nagyváros, ahol a lakosságnak már több mint 50%-a bevándorló hátterű. És bár nekem nincs elvi kifogásom a bevándorlás ellen, megértem, ha megrázó a németek számára az ilyen mértékű, gyorsnak mondható átrendeződés. Például a mi szállodánk környékén (a pályaudvartól nem messze lakunk, ami kényelmes számunkra) az egyik utca tiszta arab, a másik tiszta afrikai, aztán megint arab. Arab élelmiszerboltban vettem a gyümölcsöt (banán kilója 1 euró, isteni sárgabarack 1,99, stb.), ahol magyar tejfölt is lehet kapni, Hajdút, és rá van gyártva a dobozra arabul is, hogy micsoda. A Majna híres, régi vashídja, az Eiserne Steg rácsait a szerelmesek alaposan telipakolták lakatokkal, és rajtuk talán már több is a Jamila, mint a, nem tudom, Greta vagy a Louisa. (Gyorsan megnéztem a német lányneveket, Emma, Mia, Hannah, Sofia, Emilia a sorrend.) Frankfurtban gyönyörűen helyreállították az óvárost, vagy talán inkább újra felépítették az 1944-ben lebombázott régi óvárost. A Városháza téren épp magyar gitárospáros játszott Szűcs Judit-slágereket a turistatömegeknek, legalábbis a tér egyik részén, mert másikakon mások mást. Az új óvároson kívül felhúztak itt egy csomó toronyházat, amivel amerikaias benyomást keltenek. Hol Manhattanre emlékeztet Frankfurt, hol Chicagóra, amit én a magam részéről egyáltalán nem veszek rossz néven. Mindenesetre itt is be kell kukkantani a sarkokon a kis utcákba, mert lehet, hogy érdekes látvány vár ott a felhőkarcolók tükröződő üvegfelületeinek köszönhetően. Fellifteztünk a „Főtorony” tetejére, 55. emelet, pazar körpanoráma. Elmentem a zsidó múzeumba, amely nagymértékben interaktív. Például az egyik teremben öt idősebb rabbi üldögél kivetítve a falon, négy férfi, egy nő. Leültem egy fotelbe, előttem tablet, amelynek segítségével kérdezni lehet tőlük. Megnyomtam néhány kérdést – pl.: ki a zsidó? Vagy: miként vélekedik a homoszexualitásról? –, sorban válaszoltak, türelmesen meghallgatva egymást. Megkérdeztem azt is, mi a kedvenc helyük Frankfurtban. Ketten is azt válaszolták, hogy a Westend. Úgyhogy elmetróztam a Willy Brandt térig, és onnan cirkáltam. A Westend üzleti negyedtől sétáltam a Westend utcán át egy Zugló jellegű, csendes, messzebbre nézve jobbról-balról felhőkarcolók keretezte lakókerületen. A magam részéről szívesebben vettem volna, ha Frankfurt városa Schillerben vagy esetleg Kleistben utazik, de hát Goethe a celeb szülöttjük. (Meg Nestlé, Henri Nestlé.) Jó, felkerestem Goethe szülőházát, amely egyben múzeum is. Már a séta is érdekes volt, mert felőlünk indulva el a Kaiserstrassén eleinte arab boltok, keleti étkezők sorjáztak, azután egy szakaszon szexboltok és játéktermek váltották egymást. Már aggódni kezdtem, milyen egy környékre született a nagy költő, de idővel szépülni kezdtek a házak, az üzletek, és mire odaértem, elegáns városrész vett körül. Jómódú család voltak, négyszintes, tágas, szép házat mondhattak magukénak. Persze az eredeti megsemmisült a bombázáskor, ám 1951-re felépítették ugyanolyanra. Volt egy pont a történetükben, amit szívesen megnéztem volna: 1763-ban részt vettek a hétéves Mozart koncertjén Frankfurtban. A kis taknyos – gondolhatta a 14 éves Goethe, aki az iskolás és az ifjú éveit is ebben a városban töltötte. Hozzávetőleg a berobbanását jelentő Az ifjú Wertherig élt itt, azután költözött Weimarba, ahol több gőteség található és kereshető fel, mint Frankfurtban: háza, nemzeti múzeuma, sírja. (Ott nyugszik Schiller is, bár egyes források szerint az ő koporsója üres, maga Goethe babrált a maradványaival.) Vonattal tértünk haza Stuttgartba (odafelé is így), és a Hamburgból jövő ICE járatunk 19 perc késéssel érkezett a frankfurti főpályaudvarra. Megdöbbentünk. A német vasút sem a régi – gondoltunk. Aztán annyiban mégsem hasonlított a MÁV-hoz, hogy a továbbiakban nem növelte a késést, hanem lefaragta 9 percre. Huzamos ideig haladt 240-250-nel, mutatta a térképes monitor. Úgy érzem, Frankfurtot ez alkalommal nagyjából abszolváltam a magam módján, és megelégedésemre szolgált a színessége, változatossága, fűvel-fával ellátottsága, mindenekelőtt pedig a modern építészete, a köztéri szobrokat is beleértve. (Kedvenc házam ez a stílszerűen megbombázottnak, ágyúgolyóval meglőttnek ható üzletház lett.) Hazaértünk. Az a típus vagyok, szerencsémre, aki úgy érzi, hogy (el)menni is jó, meg (meg)jönni is. Stuttgartban részemről kihagytam a Mercedes Múzeumot, viszont megnéztem egy kábé velemkorú német művésznő (festő-szobrász-installátor), Katharina Grosse kiállítását a Slusszpasszon (igazándiból: Schlossplatz), a főtéren az aranyszarvas alatt, a Staatsgalerie-ben. Színes – a szó szoros értelmében –, nagyszabású, érdekes munkák. Majd körbesétálva a környéket megállapítottam: nem áll rosszul az Operaházuknak a park, a szökőkút, a tó, az össze-vissza úszkáló és mászkáló ludak, csak hát az a gond az utóbbiakkal, hogy a füvet és a sétányokat telitojják, minden csupa ganyé, így aztán nehéz ott sétálni. (Egyébként Frankfurtban láttam táblát a köztéri szabálysértések tarifáiról, a szemetelést 50, az embervizelést 70, a kutyakaki-otthagyást 180 euróval büntetik.) A tévétorony tetejéről elénk táruló panoráma fényét látványos naplemente emelte (vagy csökkentette), aztán még egy reggeli Áginál (pisztáciás parizer! úgy értem, apró pisztáciadarabkák a párizsiban, nekem bejött), aztán hazaindulás. A repülőgép negyedórával gyorsabban tette meg az utat, mint ahogy a menetrend jelezte, de aztán Ferihegyen ezt „behozták”: negyedórát vártunk a gépben, hogy autóbusz érkezzen az utasokért. A szemklinikát akartam még mesélni, ahová kontrollra vittem Ágit. Tágas, világos, modern, csendes, nyugodt, kulturált hely. A sok férőhelyű váróban kényelmes székek, asztalok, újságok. Mindössze három-négy ember ült ott. A pultnál álló nő azonnal hívta Ágit (akinek időpontja volt, de késtünk), majd bekísérte egy paraván mögé, ott megnézték, mi a helyzet a szemével. Nem is igen volt módom leülni a hívogató váróban, végeztünk, mentünk haza. Hát igen, elég színvonalasnak látszik ez a magánklinika – mondtam. Ez állami – mondta Ági. (Az államit illetően arra panaszkodtak a rokonok, hogy német orvosok már jószerével nem dolgoznak benne, ők elmentek Svájcba vagy privátba, úgyhogy arab, azerbajdzsáni, orosz, stb. doktorok kezelnek-gyógyítanak.) (Remélem, nem a naplómba bukott bele a német vasútigazgató.) A fogkefetervezők, fogkefegyártók és fogkrém-forgalmazók biztosan nagytudású emberek. De azt nem értem, miért nem fektettek le olyan alapszabályt, hogy a fogkefe hátulja ne ívelődjön, ne görbüljön, ne hajladozzon, hanem legyen egyenes, mint a cövek. Csak úgy magyarázható a mulasztásuk, hogy még sosem próbálták kinyomni a tubusból a fogkrém végét. Nem mondom, hogy akkor esetleg úgy járnának, mint az Illatszertárban a Balázs kisasszony által töltött tubusokkal, amelyekből hátul jön ki a paszta, de az biztos, hogy az ember a fogkrém végének kipréseléhez mindkét kezét használja. Tehát lefekteti a fogkeféjét, amely kicsit bizonytalanul, de ott marad. Hanem amikor ráeresztem az utolsó fél centi fogkrémet, akkor haladéktalanul felborul, és okvetlenül rákeni a fogkrémet a mosdóra. Hogy ez ellen miért nem tesznek semmit a fogkrémgyártók, az érthetetlen, legalábbis egyike az élet kisebb-nagyobb rejtélyeinek. Mostanra sikerült feltennem az idei első félévi cikkeimet a cikkek évenkéntbe. Ez elolvasással jár mindig. (Ennek nyomán két Spiri-cikkemben javítottam elütéses hibát. Nem szerencsés az, ha az embernek nincs szerkesztője.) Viszont ez a privát konzekvenciám: szerintem a Szerelem-, a Boldogtalanok- és a Hullámtörés-kritika jó lett. A szombathelyi A Noszty fiú esete Tóth Marivalt írtam meg most a Mozgó Világnak. Elővettem a Mikszáth-regényt, amit különben épp nemrégiben, legfeljebb pár éve olvastam újra. Azt mondja benne az omnipotens Bubenyik szolga – akinek szerepében Szombathelyen Horkay Barnabás… hogy is mondjam… a legletagadhatatlanabb figurája az előadásnak. Szóval ezt mondja egy ponton a könyvben: …sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is. Másrészt felmerült a napokban, amit Churchill mondott az amerikaikról: Az amerikaiak mindig megtalálják a helyes megoldást, de csak azután, hogy előtte minden egyebet kipróbáltak. Nem tudom, mi lehet a Magyar Népmese Színházzal, de egyrészt nincsen rajta a minisztérium Előadó-művészeti szervezetek 2025. évi támogatása döntési listáján (amin szokás szerint mérgelődtem egy sort, hiszen még annyi transzparenciája sincs ennek a jelentős közpénzosztogatásnak, hogy tudnánk, személy szerint kik azok a szakemberek, aki szakmai bizottságként döntenek ezekről a milliárdokról), másrészt nem jöttek fellépni hozzánk ezen a nyáron a strandszínpadra. A mi víziszínházunk egyébként némi fejlesztésen esett át*. Kapott egy kék sátortetőt, rácsozatos oszlopot, reflektorállványt, hátulra pedig egy kifeszített fekete leplet, amelyről a fellépők bizonyára azt gondolják, hogy eltakarja őket, de valójában ez a matéria áttetsző, tehát tisztán láttuk előadás alatt, ahogy a jelenésükre váró szereplők nekünk háttal, beszélgetve nézik a Dunát, a tájat. Merthogy jött a veszprémi Pannon Várszínház A dzsungel könyve musicallel, augusztus 20. alkalmából. Örültem nekik. Csak aztán akkora volt a tömeg, hogy bár korán kimentem, mégis csak egy kényelmetlenül rücskös kövön jutott már ülőhely nekem. A lábamon csipszeket ropogtató gyerekek álltak-ugráltak, és bár rengeteg néző jött, szúnyog százszor annyi, vadul rávetették magukat a közönségre. Láttam, hogy ez a sok-sok fiatal (és idősebb) veszprémi szereplő Vándorfi László rendezésében ezt az előadást helyileg kicsit talán szűkösen, de kékre-zöldre-pirosra világítva megcsinálja korrekten, számomra különösebben érdekes kalandot nem kínálva. Így aztán a szünetben – amikor az ég egyébként gyönyörűen kavargó alkonyati fényekkel-színekkel überelte a produkció látványos világítását – átadtam a kövemet valamelyik állóhelyes nézőnek. Távozván önfeláldozóan magammal csaltam néhány tucat szúnyogot, és vakációzó kritikusként lesöpörtem a vállamról egy esetleges Spiri-cikk megírását. *Kikerestem: 183 millió forintból valósították meg. Hát… Az majdnem annyi, mint a Thália Színház kiegészítő előadó-művészeti támogatása! Sosem voltam lidlista, de nemrégiben nyílt egy nagy Lidl Vác szélén, és elég hamar átpártoltam oda. Az árukészlet kábé ugyanaz, mint máshol, és ha a saját márkájú tejtermékeik meg fognak felelni nekünk, akkor nem ragaszkodunk a korábbiakhoz. Bevásárlókocsi-teltségi szemrevételezés nyomán az a benyomásom, hogy talán valamivel kevésbé drágák, mint az Aldi vagy a Spar. (CBA-ról – az van csak a falunkban – szó se essék.) Két jelentős előnnyel bír ez a Lidl. Az egyik, hogy Vácnak azon a végén található, ahonnan mi érkezünk. Tehát nem kell a heti egy-két bevásárlás során keresztülautóznom a városon és a tanulóvezetőkön. A másik az önkiszolgáló pénztár. Úgy tűnik, hogy itt a vásárlók az emberes pénztárokat szeretik, ott állnak sorba, miközben a nyolc önki pénztár üresen ásítozik. Ráadásul a pénztárszisztémájuk messze egyszerűbb és könnyebben kezelhető, mint bármelyik másik élelmiszerüzleté, amelyikkel dolgom volt. Nem kell zacskózni, lemérni, címkézni, minden elintézhető ott helyben, termékrendszerezés vagy abc sorrend szerint. Még az Aldiban vettem (utószor) egybecsomagolt négy kis spirálos jegyzetfüzetet. Mert jegyzetfüzet színházba, munkához, mindig kell. Kibontásig nem lehetett tudni, hogy milyen belül, vonalas, kockás vagy üres-e. Aztán kiderült, hogy egyszerre vonalas, kockás és pöttyös. Ilyen. Akkor majd ehhez igazítom a jegyzetelendő szavaimat. Mármint ha írok még egyáltalán színházról valaha. Mert most eléggé eltávolodottnak érzem magam. Esetleg maradok a mai féle érdekfeszítő bejegyzéseknél. Annyira azért nem estem távol a színháztól, hogy ne mennék el a kedvenc szabadtéri színházamba, Mézesvölgybe még ezen a héten. Kétszer. Bántani bátorul a bánthatatlant – jutott eszembe ez a nagyon babitsos sor. Az Oidipusz-fordításából való, pontosabban nála Oedipus király a Szophoklész-tragédia címe. Azt aki gőgben él, gőggel jártatja kezét és szavát, nem fél a Jog istenétől, az eget sem tiszteli, kerítse kezébe a Végzet, baljós kéjek ostora, ha igazság nélkül használja hasznát, tilos utakra tántorul s bántani bátorúl a Bánthatatlant. De különben Kreon itt az emberem, aki azt mondja: Én sohse mondom azt, amit nem gondolok. Azon töprengtem a Csönded vagyok – Cseh Tamás est után, hogy nincs-e bennem eleve berzenkedés az ellen, hogy Cseh Tamást énekeljenek nem Cseh Tamások. De nincs. Például a SICC Frontátvonulását jól fogadtam. Akkor vajon miért volt annyi bajom evvel az esttel, mindenével, egészében és részleteiben, egyenként s külön? Például mert nincs dramaturgiája, kontextusa, nincs kitalálva. Szereplők és számok esetleges, értelmezetlen halmazának hatott, sehol nem érintette a lényeget. Hat színész és egy operaénekes, eltérő megközelítésekkel és eltérő művészi ambíciókkal. Akadt, aki énekbravúrt hajtott végre, más a színészetét vetette be (ebben Rudolf Péter bizonyult a legmeggyőzőbbnek az Egy magyar túlélővel). Olyan színésznő is volt, aki nem is Cseh Tamásból dolgozott, hanem egy másik színésznő feldolgozásából. (Itt konkrétan arra gondolok, hogy a kitűnően éneklő Gubik Petra voltaképp a Tompos Kátya Ócska cipőjét adta elő.) Néhány szám kipoposodott, megslágeresedett, némelyik a mulatóst is súrolta. Nem értettem, hogy míg a szövegek pontosan a Bereményi Géza szavai, addig a dallamok el-elkorbelásznak az eredetitől. Például a Shakespeare William mind a kilenc verzéjét ugyanabban a dallamvariácóban énekelte Udvaros Dorottya, és az a dallam nem egyezett a Cseh Tamáséval. Hrutka Róbert olyannak tűnt, mintha az övé lenne ez az este. Végig ott állt jobboldalon, mikrofon mögött, gitározott, énekelt, és a műsor közepén beszélt is. Elmesélte, hogy egy évvel Cseh Tamás halála után Bereményi Géza azt mondta neki: színészekkel érdemes énekeltetni ezeket a dalokat, nyugodtan hangszerelje át nekik zenekarra. Aha! – gondoltam magamban. Meglehet, Bereményi Géza így vett – nem ok nélkül – személyes elégtételt. Mindig a Tamás aratta le a babérokat, az érdeklődést, a rajongást, Géza sokáig árnyékban maradt mellette, mögötte. (Ennek nemegyszer voltam tanúja.) Most pedig itt vannak nekünk ezek a dalok, csupa Bereményi, sok Hrutka, és alig valamicske Cseh Tamás. Hiszen a Somlai Margitot Für Anikó már nem is énekli, hanem versként mondja el! Nagyszerűen egyébként. Hogy tetszene ez Cseh Tamásnak? – kérdeztem magamtól inkább kicsit szomorúan, mint kajánul. Egyébként bizonyára egyedül maradtam (vagy legfeljebb hármasban) a véleményemmel Mézesvölgyön. Az előadás szép sikert aratott. Az unokahúgom fia jelentkezett, aki egyetemista, és kutakodik újabban a felmenőink (anyai ág) iránt. Küldött a szépszüleiről – az én dédszüleimről – egy újságcikket egy 1921-es vidéki napilapból. Az a PDF-file neve, hogy liszt. Na, gondoltam, míg izgatottan kinyitottam, talán valami közük volt a zeneszerzőhöz. De nem. Hanem azt közli az újság, hogy a békéscsabai királyi járásbíróság bűnösnek találta az 1920. évi 15. tc 1 &-ába ütköző s annak 4. és 6. pontjai szerint minősülő árdrágító visszaélés vétségében, amelyet úgy követtek el, hogy 1920 decemberében és 1921 januárjában ismeretlen egyéntől nagyobb mennyiségű lisztet szereztek be, s azt kisebb-nagyobb mennyiségben éjjelente ismeretleneknek eladták. A kir. járásbíróság egyenkint 200 (kettőszáz) korona pénzbüntetésre mint főbüntetésre, ezenfelül 200 (kettőszáz) korona mellékbüntetésre ítéli a vádlottakat. Elrendeli az ítéletnek vádlottak költségén hírlapban leendő közzétételét. Egyébb mellékbüntetés kiszabását mellőzi. A vádlottak a Bp. 480. &-a értelmében kötelesek az ezután felmerülő bűnügyi költséget az államkincstárnak megtéríteni. De e költségeket a kir. járásbíróság az 1890: XLIII. tc 4. &-a alapján egyelőre behajthatatlannak nyilvánítja. (…) A büntetés kiszabásánál vádlottak büntetlen előéletét, részbeni beismerését, valamint vádlottak nagy családjával járó nehéz megélhetési viszonyait oly enyhítő körülményként mérlegelte, hogy a btk. 92. &-ának alkalmazását indokoltnak látta.* Először megdöbbentem. Aztán sajnáltam őket. Végül megörültem. Ugyanis ezekről a dédszüleimről semmit nem tudtam a nevükön kívül. Csak annyit, hogy a dédnagyanya sokáig élt, ómamának hívták a családban, és amikor kilencvenvalahány évesen meghalt, már volt négy dédunokája, köztük a bátyám és én. Az ítélet közléséből megtudtam dédapámról, hogy r. kath. vallású, kishegyesi születésű, békéscsabai lakos, magyar állampolgár, nős, írni-olvasni tudó, vagyontalan, főmolnár. Dédanyám r. kath., asszonyfai születésű, férjes, hét gyermek anyja, írni, olvasni tudó, vagyontalan molnár neje. Kezicsókolom! * (A 23 éves géplakatossegéd nagyapám is szerepelt az ügyben harmadrendű vádlottként, de őt kifelejtettem, hátha így még alkalmasak lehetünk köztársasági elnöknek.) Néztem volna Kőműves Kelement a Mézesvölgyi Nyárban tegnap este, de elvitte az eső. Ez a munkaprogramom átszervezésére kényszerített. Három könyvet kezdtem el olvasni egyszerre. Vagyis amolyan versenytárgyalásos alapon: 2-3%-ig megyek el bennük, és annak alapján döntök a sorrendiségről, hogy melyiket olvasom el először. (Ez talán nem áll nagyon távol attól, amit Spiró György Padmalyában Táncsicsné Teréz szellemi iszákosságnak nevezett, a férjére vonatkozóan.) Pikli Natália szaktársnő Shakespeare minden időkre című könyve nyert. Ebből azóta már megtudtam, hogy miután Ben Jonson egy elfajult vita hevében leszúrta egy színészkollégáját, „a kivégzéstől csak az mentette meg, hogy tudta latinul idézni a Biblia megfelelő passzusát (az úgynevezett neck-verse-t), mely a tanult embereknek egyszeri felmentés jelentett a halálos ítélet alól.” Sosem hallottam erről a régi és rég eltörölt jogszabályról. De már gondolatnak is csodálatos, hogy az olvasásnak, az olvasottságnak, a klasszikus műveltségnek valaha kardinális jelentősége, szó szerint életmentő funkciója volt!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
