|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. december
Ezen a ’955-ös keltezésű fotográfián a híres győri Rosta-féle csónakház gyermeklubickolójában lógáljuk lábunkat pezsgőfürdőt imitálva magunknak. Jól láthatóan, szomorú csak én vagyok. Rajtam kacarásztak, ma is tisztán hallom, mivel egyedül nekem nincsen kék-fehér divatos fecske fürdőgatyám, csak olyan, amit anyám varrt otthon: az a fekete, az a fényes klott. Emiatt kicsit szégyellem magam az újvárosi csibészek, a csitri lányok előtt. Sosem felejtem, milyen durván dobtak a stégről a sodró Rába folyóba... (Előtte csak a bétoroki Paprét-patak tehénhúgyszagú kiöntött vizében tapsikoltam nagy-nagy esőzések után, amitől mindig kisebesedett a bokám.) „Oppardon, zsupsz!” – lódítottak a zavaros vízbe, utánam üvöltözve: az élet csak megúszás, legjobb esetben is úszkálás, ha lesz egy kis szerencséd, elérheted a Radó-sziget csücskét! Öregkorodra a túlsó parton ugrálsz, foghatsz gyíkot, foghatsz szöcskét...
megőszült bennem egy kisgyerek.
tétlenkedvén hetvenvalahány évesen a sziget csücskén, kezében azzal a dinnyétől maszatos, még mindig ragacsos, hazug fotóval. A képen viháncoló egykori újvárosi haverok, hahotázó csajok már régen égi útlevelet váltottak. A Rosta-féle híres csónakház? Itt csücsül fölöttem valahol a Nagy Göncöl rúdján.
körös-körbe vesz ez a selyemfinom lombsusogás. Ez a szusszanásnyi vers, meg ez a már-már kihagyó, halkuló szívdobogás. 78 éves győri költő, Pátkai Tivadar verse. A legutóbbi ÉS-ben olvastam, megérintett. A tegnapi napló ráment az utazásra. Mivel Zentán jártam, Baalt néztem hétfőn este. Szeptemberben rendezték idén a miniévadot a Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette Zentai Magyar Kamaraszínházban, nem tudtam részt venni rajta. Elmaradt akkor a programban szereplő Baal-előadás. Ez persze nem öröm, de volt ez a pozitív hozama számomra, hogy lehetett most pótolni. A színpadkép, Ondraschek Péter díszlete első pillantásra alagútnak tűnt, vagy pókhálónak, vagy kinagyított zsiráfmintának. Azután erdőnek láttam, végül pedig abban állapodtam meg magammal, hogy ez egy emberi test belseje. Előre nem tájékozódó léha személy lévén tulajdonképpen arra számítottam, hogy Vilmányi Benett játssza a címszerepet az Anca Bradu rendezte előadásban. (A rendezőnőt jól jegyzem, erdélyi magyar színházakból ismerni a munkásságát.) Enyhe meglepetésemre Balázs Áron adja Baalt, és mivel ez a korai Brecht-darab (az ősváltozat) nem is rövid, meg nem is könnyű, neki-nekirugaszkodó jelenetek sora, vagy nem is sora, hanem kavargása… szóval volt érkezésem eltűnődni a szereposztáson. Releváns döntés, ha egy ilyen feladatot a társulati szakmai hierarchia csúcsán álló színész kap, a legjobb színész, de muszáj volt arra gondolnom, hogy Balázs Áront huszonhány éve ismertük meg Kisvárdán diadalmas fiatal férfiszínészként, az akkori őt látom, visszaemlékezve rá, Baalnak. Most túl jóllakott, túl kiegyensúlyozott, veszélytelen Baalnak érzem. El sem hiszem a verseit. Ez az én képem, eszmém, természetesen nem von le semmit Balázs Áron színészetének formátumából. Mezei Kinga brillírozik hol mint Baal tanfelügyelőnő forma anyja, hol mint elegáns, kopasz Eckart. (Vilmányi Benett 1. polgárként úgy csinál karaktert, hogy az ujjait feszesen, széttárva tartja minden pózában, és ettől egészen különös látványt nyújt. Annyira hosszúnak látszanak az ujjai, mintha műujjperceket húzott volna, vagy esetleg egyszerűen földönkívüli lény.) Egyáltalán, az egész társulatnak – pici, mindent maga végző társulat ez, odaadó vendégekkel, színinövendékekkel kiegészülve – nagy teljesítménye ez az értékes, noha nehéz nézésű előadás. Ült velem szemben egy lány a metróban, kezében a mobiltelefon, a két hüvelykujjával írt bele géppuska-sebességgel. Ez még hagyján, de néha nem is nézett oda, hanem elkószált a tekintete. Vakon írni a telefon gyufásskatulyányi billentyűzetén, ilyet nem egyszerűen nem tudok, de még elképzelni sem. Munka után vagyok, most jutalmul krimit olvasok, Jo Nesbř: Minnesota. Az erkölcs az, ahogyan szeretnénk, ha a világ működne, a gazdaság pedig az, ahogy valójában működik – mondja hősünk, Sulyok Viktória fordításában. A régi Vidám Színpadon jártam (az a mostani Centrál Színház volt), az újban, amely a Böröndi Tamás halála utáni tulajdonvitáról híresült el némiképp, idáig nem. Most először. Egy óbudai bevásárlóközpont emeletén, a plazamozi komplexum egyik 400 fős nagytermében működik, abból alakíthatták ki (valamelyest). Hát a magamfajta őstulok nézőnek kicsit fura, de kétségkívül kényelmes. A széles színpad két oldalán elhelyezett monitorokon filmecskék futnak a repertoárról, pozitív (ön)kritika jellegű kísérőszöveggel. Ez képet adott a színház profiljáról: szobavígjátékok. (Gazdag Tibor, Götz Anna és mások.) De nem vidám színpadi produkciót mentem nézni, hanem a Veres1 vendégjátékát, Az Ackroyd-gyilkosságot, Simon Kornél rendezésében. Az Ackroyd-gyilkosság volt az első olyan Agatha Christie-krimi, amit elolvasván úgy éreztem, ez egyszerűen nem fair. Ugyanis a történetet elbeszélő szereplő lényegi információkat elhallgat előlünk. Gondoltam, hogy színházban ez még súlyosabban inkorrekt lesz, mint a könyvben, de nem lett igazam. Ezt a maszatolást a narráció mellett is elfedte némiképp a játék játék jellege. Gyerekkoromban láttam filmen Peter Ustinovot Poirot-nak, körülbelül úgy is képzeltem el. Hiába gőgös és nagyképű figura, mégis találtam benne valami huncutságot és szeretetreméltóságot. Valaha a fiatal Kocsis Györgyre néztem úgy, hogy ő lehetne majd Poirot, de nem érte meg. Veresegyházon Kálid Artúr játssza a kis belga nyomozót, talán meglepő ötlet, de teljesen beválik. Van benne klasszikus báj, enyhén Benedek Miklós-os elegancia. Az előadás flott, jól összerakott, megfelelő ritmusú, szóval rendesen működik. Ebben fontos tényező az is, hogy szakszerű színészekkel dolgozott Simon Kornél, Szabó P. Szilveszterrel, Száraz Dénessel például. És akkor még ott vannak az olyan nők, akiken látszik a színpadi munka öröme, a karakterizálás élvezete, mint például Fésűs Nelly („érdekfeszítő”… :-), Molnár Gyöngyi vagy Zorgel Enikő. Sepsiszentgyörgyön vagyok (egyetlen egy sincs velem a szanaszét evakuált Horvát Mackók közül), ahol miniévad kezdődött tegnap este. Itt igazgatóváltás történt nemrégiben, pontosabban a Bocsárdi László távozása után megbízott igazgatónak kinevezett Pál Ferenczi Gyöngyit követően pályázattal Albu István került a társulat élére – a gyergyói Figura Stúdió Színházból jőve –, amit megnyugtató folytatásként és biztató jövőként értékelhetünk. Eltekintve attól a bizonytalansági tényezőtől, hogy hamarosan bonyodalom lesz a színházépülettel. A kedvenc panzióm kedvenc szobájában szállok, benyitottam és olyan volt, mintha hazaérkeztem volna, amikor otthon nem is tudok hazamenni (erről majd máskor), hát jólesett. Este a legfrissebb, pár napos Radu Afrim-rendezést láttuk Kommuna címmel, amivel még nem tudom pontosan, hogy mit kezdjek. Talán cikk lesz belőle a Mozgó Világnak, de nem biztos. Radu Afrim mindig érdekes, legtöbbször vicces is, ha a nézőt hangulatba hozza, ugyanakkor a mértéktelenség és a helybenjárás sem idegen tőle. A tegnapi kétórás első részben előfordult, hogy elvesztettem az előadást vagy az előadás engem. Viszont a rá hangolódott színészei mindig csodálatosak, most Szakács László volt a kedvencem, és az ő erősen helyi hangvételű párja, Gajzágó Zsuzsa. No, nem tudom, most elmegyek reggelizni, aztán pedig alighanem gyerekelőadást nézek, Fabók Mancsi jár erre, szóval majd jelentkezem, csók, üdvözlöm a Mikulást. Délelőtt megnéztem Fabók Mancsitól Az égig érő fát, azt haladéktalanul beiktatom Spiri-cikknek. Az esti Mikor lesz nyár? című előadást Barabás Olga írta és rendezte, Csehov-elbeszélésekből fűzte össze lágyan a cselekményt. Fővonalnak azt találta ki, hogy két nő levelez (Szalma Hajnalka és Korodi Janka), egyikük családanya egy semmirekellő férj mellett, és az előadás végére elveszíti a „cseresznyéskertjét”. (A férjet Kónya Ütő Bence adja, aki zenészként olyan, hogy még fűrészen is jól játszik, vonóval, csak úgy porzik a hangszere.) A másik hölgy színésznő-énekesnő eleinte, Mását játszta a Sirályban, aztán végül már inkább csak statiszta legfeljebb, és megélhetési francianyelv-tanár. A Csehov iránti rajongásuk köti össze őket, akivel sosem találkoztak, de tervezik, hogy egyszer majd felkeresik. A történetükbe ékelődnek epizódjaik Csehov-novellák hőseiként. Korodi Janka Tányája egyszer, miután épp megnézte a Sirályt a Művész Színházban, meglátja Anton Pavlovicsot az utcán, de nem megy oda hozzá. (Megértem. Én például Kónya Ütő Bence-rajongó vagyok, úgyhogy amikor beszélgetni lehetne vele, azt nem tudok.) A színpadkép épp olyan meleg hatású, mint maga az előadás. Vörösesbarna fa keretezés, elhúzható homályos üvegfalak, és a kialakuló terekben helyet kapó kis történetekben markáns férfiszínészek vonulnak fel sorban, partnerként a két nő mellé. Ez egy nagy társulat sok jó színésszel, úgyhogy minden kis feladatra jut egy-egy figyelemreméltó szereplő, Derzsi Dezsőtől Kolcsár Józsefen át Varsányi Szabolcsig (hogy abc-sorrendben ugorjak elejétől a közepén át a végére). Arra gondoltam az 1 óra 50 perc egyben után, milyen szívderítő, hogy vannak még színházak, ahol ilyen ódivatúnak is mondható, finom, érzékeny előadásokat (is) csinálnak. Nekem jólesett. A nézőtérről kijövet egy kedves itteni szaknő nyilatkozni hívott, mikrofont tolt elém – jaj, mindig ez, hogy beszélni kell, hát nem vagyok én arra való –, próbáltam nyilván bénán megfogalmazni valami elismerőt hirtelenjében. Persze elmulasztottam említeni, ami pedig az előadás legszebb erénye: átadja, kifejezi azt a részvétet, amit Csehov érez és éreztet az emberek iránt. Elolvastam Krasznahorkai László Nobel-díjas beszédét. Ágyban olvastam, és éreztem, ahogy fektemben felemel. (Mint a fuldokló, akinek le kell érnie a medence aljára, hogy elrúghassa magát felfelé – mondja kedves férjem a beszéd kapcsán most a szkájpon, ami már nincs is, mármint a szkájp.) Pont negyven évvel ezelőtt jártam egyszer életemben misén, karácsony éjfélkor a Rózsák terei templomban. Emlékszem, hiányoltam az áhítatot a bulihangulatban fecserésző közönségből. Aztán tizenéve Budai Kata gyászmiséje – avval is csak bajom volt. Most itt Sepsiszentgyörgyön, ahol látszik vasárnap a nyugodtan sétáló embereken, hogy templomba mennek vagy onnan jönnek, gondoltam, érdeklődőn ellátogatok a déli szentmisére. Zsúfolt teltház volt, ennek ellenére bensőségesnek érződött a hangulat. Meg lehetett sejteni, hogy összetartó erő működik itt. Az elején a Csipike Óvoda nagycsoportosai énekeltek, és később is – ministráló gyerekek, fiatalok felolvasásai között – zenés részek akadtak, helyenként szinte musicales dallamossággal. Érdekes volt az egész. Két meglepetés ért. Az egyik, hogy a pap a beszédében sűrűn emlegette a Sátánt – le is fordította mai cselekedetekre a jelenlétét, és a szabadságvágyat is többször említette vele kapcsolatban –, mert nem gondoltam, hogy az istenhitben ennyire erősen hangsúlyos az antagonista szerepe. A másik a Hiszek egy Istenben ima szövege – kivetítették –, amelyben szerepel az a sor a „Jézus Krisztust megfeszítették, meghalt és eltemették” után, hogy „alászállt a poklokra”. Nem tudtam, hogy Jézus a feltámadás előtti napokban a pokolban időzött, és nem is értem, miért került oda. No de nem illetéktelenkedem tovább a témában, legyen elég nekem annyi, hogy tanúja, kívülálló nézője lehettem egy szakrális (és teátrális) közösségi eseménynek. (Szokásomhoz híven tartózkodtam az interaktivitástól.) Este a Háromszék Táncstúdióban a Dirty Dancing című előadás szerepelt műsoron, Eryk Makohon koreográfiája, négy táncossal. Idézem a honlapot: Az előadás a kínos előadás politikai potenciálját vizsgálja – mint a társadalmi elvárásokkal, normákkal és nyomással szembeni ellenállás stratégiáját. Mélyen fájlalom, hogy nem a Vadnyomot adták az M studiósok, azt nagyon szívesen megnéztem volna élőben is. Hanem ez a rámenős produkció mérhetetlenül idegesített. Már nem vagyok Sepsiszentgyörgyön, és tegnap színházi írnivalóm sem akadt. Ma is csak annyi, hogy miután ügyesen elfelejtettem már A sárkányfutó átka Budapest bábszínházbeli előadását, valamint azt a kitűnő kritikát, amit Gabnai Kati írt róla, tegnap elmentem újra megnézni, hogy aztán megírjam végre a magamét a Spirire. De akkor most itt az alkalom, hogy beszámoljak, mi a helyzet minálunk. A lakásunkkal némiképp elakadtunk, pontosabban beékelődött egy 7-10 napos szünet. Egyrészt mert a festőinknek lejárt az ideje, mentek tehát tovább, máshová dolgozni. Ami nálunk még hátra maradt, azt száradási időlyukakban jöttek-jönnek elvégezni. Másrészt mi magunk is mással voltunk elfoglalva. Rengeteg munkánk volt (kedves férjemnek több, nekem kevesebb) a „Jos” emléklaborral, amiről itt volt szó. Múlt hétre minden elkészült, és lezajlott szépen az ünnepélyes laboravató, közben én meg színházi turnéztam is. Ma felszerelik nálunk az új, hőszivattyús bojlert. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, mert a garancia miatt erre hivatott szakembert kellett szerezni az üzembe helyezéséhez. Hétvégén a festők elvégzik a belső kis ajtóink mázolását. Ha megszáradtak, akkor mehetek takarítani. Utána fel kell pakolni a könyveket a könyvespolcokra, hogy legyen hely a bútoroknak. És ha a cuccok zöme a helyére került, akkor lehet hazaköltözni. Hát ahogy így számolom, ez kábé karácsony. Szerencsére változatlanul van hol laknunk, és ha karácsony, hát akkor karácsonyra hoz nekünk a jézuska, vagy mi viszünk a jézuskánknak egy tiszta, fehér, újszerű, visszarendezett, egyszerűsített, meleg otthont. Tasnádi István Norvégminta című darabja Kecskeméten a Ruszt József Stúdiószínházban, ahol mindig úgy kezdődik a színház, hogy fel kell mászni egy hosszú, magas lépcsőn a nézőnek. Közös bemutató a Nézőművészetivel, Scherer Péter rendezte, Katona László, Kovács Lehel és Jankovics Andrea játsszák. Valamilyen vendégfogadó szálláshelyen vagyunk egy norvég fjordnál, ahol a gondnok és az egyetlen vendég ismerkedik és barátkozik össze. A vendég, mondhatni, bujkál itt, mert egy olajvállalat főnöke, és a természetvédő aktivisták vehemensen tüntetnek ellene. És ha már így alakult, akkor kesze-kósza színpadi szándékai között az is szerepel, hogy szeretne kipróbálni dolgokat, pl. koldulni vagy Pennyben vásárolni. (Annyi mindent nem szerettem még – mondja Kovács Lehel.) Néha előkerül a gondnok felesége, előbb lázálomszerűen, dizőzként, aztán valóságosan is. Voltaképp semmilyen értelemben nem lenne szükség a jelenlétére, gondolom én, éppen elég lenne hallani róla, de nagyrészt rá van kiróva az, hogy a műben a biztonság kedvéért énekelnek is. Zenés kamarakomédia, ez a műfaji megjelölése. Nem érzem izmos anyagnak, de egy rövid színházi estéhez megfelel. Túlnyomó részt nők ültek a nézőtéren, igen jól szórakoztak, a tapsnál hujogattak-csujogattak is. Katona László és Kovács Lehel rutinos színészpárosa kedéllyel játszik együtt, ez az előadás potenciálja, éltető eleme és élvezeti forrása. Katona bermudanadrágban, alatta harisnyával, pipaszár lábán mintás zokni, szandál – lehetne komikus figura is, de nem az. Méltósága van. Nyugodt, magának való, nem zavarja a csend, nincs beszédkényszere. Kovács Lehel vizesen, egy szál törülközőben jön be, de azonnal érződik rajta a gazdag ember magabiztossága. A sztori vége kicsit összecsapottnak tűnt, a megpendített konfliktusok, a felvetett problémák szétszaladtak, de Katona László figuráját, alakítását olyan végtelenül szeretetreméltónak találtam – még egy szívszorítóan közepesen előadott, melankolikus dala is van –, hogy kifényesítette az estémet. Száz évvel ezelőtt a Színházi Élet aktuális száma – korabeli hetilap úgy 138 oldalon – bőséges terjedelemben foglalkozott Herczeg Ferenc A híd (Broen) című történelmi drámájának Nemzeti Színház-beli ősbemutatójával, amelyet Hevesi Sándor rendezett Pethő Attila (Széchenyi) és Kiss Ferenc (Kossuth) főszereplésével. A magyar társadalom Herczeg Ferenc írói jubileumának 40. évfordulójára készül, a Nemzeti úgy fogadta a drámát, mint istentiszteleti aktust, a színészek nagy áhítattal dolgozták ki és imádkozták el szerepeiket – írják. Mindazonáltal az elragadtatott kritikánál terjedelmesebb a Ragyogó névsor a Herczeg-premieren című, következő cikk: Pénteken este olyan ünnepi házat gyűjtött össze a Nemzeti Szinház nézőtere, amilyenre még kevés példa volt. Herczeg Ferenc varázserejű neve és müvének jelentősége ünneppé avatta a Nemzeti Szinház bemutatóját. A regiszter a futó felvonásközökben többek között a következő „jelenvoltak" neveit jegyezte föl. Megtekintette a premiert látogatásával Horthy Miklós kormányzó gyermekeivel és vejével, továbbá Hard szárnysegéddel, ott volt gr. Bethlen Istvánné, aki felgyógyulása után először jelent meg a nagy nyilvánosság előtt. A grófnő igen kitűnő szinben van. Megjelentek ifjabb gróf Bethlen István, Klebelsberg Kunóné grófnő. Karácsonyi grófné, Ripka Ferenc fő-polgármester és Sipőcz Jenő polgármester együtt ültek és felvonásközben együtt gratuláltak az illusztris szerzőnek. Berzeviczy Albert a Tudományos Akadémia elnöke családjával vonult ki a nagy társadalmi eseményre. Ott láttuk a földszinten gróf Zichy Ágostont, egy földszinti páholyban Szászy-Schwartz Gusztávékat. Pártálásra való tekintet nélkül jelent meg a szinügyi bizottság. (…) A földszinten ott láttuk a fürge, szimpatikus Papp Géza bárót, Wolfner Józsefet, a páholyokban Almássy-Balogh Tihamérékat , Petry Elek államtitkárt, ifj. br. Wlassics Gyula, a földszint első sorában foglalt helyet. A direktor páholyában Hevesi Sándorné Jászai Marit látta vendégül, de innen nézte a két utolsó felvonást Márkus Emilia és férje Párdány Oszkár is. Zsúfoltságával és érdekes tartalmával tünt fel a jobb ötös páholy, amelyben Cs. Aczél Ilona és Bajor Gizi töltötték be a háziasszonyi tisztet. Márkus Emiliáék is itt tartózkodtak két felvonáson keresztül. Csathó Kálmán, Zilahy Lajos, Rajnai Gábor ismert arca mosolygott le a páholyból. Nem hiányzott a premierről természetesen Nádossy Imre* országos főkapitány se, akit a szerzőhöz személyes barátság is füz. Nagy számmal vonult ki a sajtó is. Sorolják még tovább a budapesti társasélet, a művészvilág és a vidék jelenlévő képviselőit, de nincs több férőhelyem. *Pár nappal a premier után egy magyar huszárezredes lebukik Hollandiában a hamis ezerfrankos bankjegyeivel, amelyeket hivatalos körülmények között gyártottak Budapesten, hazafias tettként, bosszúból Trianonért. A világbotrányt nem lehet teljesen eliminálni, az akciót irányító országos rendőrkapitányt, Nádosy Imrét 1926-ban lecsukják, másfél év múltán kormányzói amnesztiával szabadul. Menni kell fügefát metszeni. Az örömteli várakozással várt Chicagóról, amit tegnap este láttam a Kamrában, majd holnap. Addig kicsit még igyekszem megszeretni az előadást.
Füstös lokálhangulat fogadja a Kamrában
a Chicago nézőit az előcsarnokban, és az ember egy pillanatra el is
bizonytalanodik, hogy nem a Kabarét fogják-e adni itt, műsorváltozás keretében.
Maguk a szereplők is beleillenének a Kabaréba; Pásztor Dániel enyhén fél- vagy
alviláginak vagy frivolan kísértetiesnek ható Konferansziéja és a nők. Mindenki
Kit-Kat görl itt, az összes cellista (cellatangós), az előzetes letartóztatásban
lévők. Valamennyien tagjai az impozáns karnak, csak egyikük-másikuk olykor
kiválik és beáll a szerepébe, Pálmai Anna decens Mary Sunshine-nak, Jordán Adél
fehérhajú, kékszemű, már-már földöntúli Amikor rákezdtek együtt a nyitódalra, megleptek, hogy új fordítású a szöveg (Závada Péter), és egy szót sem értek belőle. Rezes Judit Velmájának legalább háromszor kellett elénekelnie a refrént, hogy felfogjam: All that jazz helyett azt énekli: oldott dzsessz. Amikor a fordítás itt-ott meghagyta az angol eredetit, ott legalább képben voltam fülileg. A szöveg mocskosabb, drasztikusabb, mint a régi – ezt nem hányom szemre, indokolja a közeg. Különleges és egyéni Gergye Krisztián koreográfiája, élményszerű az öttagú zenekar a színpad balján, és az egész előadás nagy erővel, energiától fűtötten, már-már tolakodóan nyomul ránk, mint egy ellenfél közelharcban. (Nagy-szín-pad! nagy-szín-pad! – skandáltam magamban. Ugyanakkor sosem nyílt még ilyen szép, hosszú, antréhoz meg abganghoz való tér járásnak hátrafelé a Kamrában. Vagy nem sosem, csak nagyon régen: a ledarálnaknáleltűntemnél.) A szereposztás ideális, mindenki ragyogóan végzi a dolgát. (Hay Annát külön bírtam Hunyákként.) Az volt a benyomásom, mintha csontra húzták volna a Chicagót – a csontjai a dalok. Kicsit meg is ingattak: tényleg jó ez a darab a remek zenéjén túl is? Tökéletesen kivitelezett betétszámok követték egymást. Nemigen maradt hely köztük jeleneteknek, kiérdemelt vagy kivívott színészi pillanatoknak. Úgy tűnt, ezt az estét Székely Kriszta arra szánta, hogy a Katona bebizonyítsa: Broadway szintű profizmussal képes egy első osztályú musicalt elénekelni, eltáncolni, előadni. De engem erről nem kellett győzködni, mert ez nem volt kétséges számomra sem az előadás előtt, sem közben, sem utána. Fabók Mancsi új gyerekelőadásáról a Spirin. A győri RÉV Színház vendégszerepelt a MU Színházban. (Szokott.) A Szivák-Tóth Viktor írta és rendezte Legalja című produkciójukat adták. Utóbb olvastam, hogy Puskás Panni Megmenteni bárkit című regényéből inspirálódott a mű. Ezt nem ismertem fel, bár olvastam a könyvet. (Igaz, főleg a menekülthajós vonal ragadt meg bennem, arról meg itt nem volt szó.) Ha jobban belegondolok, a lánytestvérek – bár más a nevük – meg az anyjukkal való, sérelmekkel teli kapcsolat azonosítható. De mindegy is, az egyik regény, a másik színházi előadás, nem kell vizsgálódással erőlködni. Szemre bohókásnak tűnik: három lány elegáns fekete pizsamában, három fiú piros kockás pizsamában. Piros subaszőnyeg, felfújható szürke fotelágy, vízzel telt borospoharak szélén körözve zenélés. Jól indult, egy jelenettel a lánytestvérek és a sógor között. Később elharapózni látszottak a monológok. Tartalmát tekintve depis este. Drog, függőség, szeretethiányos, elhanyagolt gyerekek, alkoholista szülő, lelépett apa, elgyötört anya, nincs megoldás a problémákra. De enyhítette a nézőre rótt szenvedést az előadás játékossága, a színházi forma: a folyamatos szerepcsere, vetésforgóban, a színészek között. Néha énekeltek. Az egyik fiúnak (Szabó Gergely), akit azt hiszem, nem láttam még, velőtrázó az orgánuma. Az egyik dal egyik sora azt mondja (talán nem szó szerinti pontossággal jegyeztem meg), hogy minden nyitány után jön csukány. Ezt eltettem magamnak. Érdekel az EgyÉletem önéletrajzi stand up sorozat eleve, ennek ellenére eddig csak Szinetár Dóráét láttam a Centrál kisszínpadán. Thuróczy Szabolcsét tulajdonképpen csak bénaságból nem kaptam el nyáron a Mézesvölgyi Fesztiválon. Mucsi Zoltánét pedig úgy kerültem el, hogy pont aznap szerepelt a nyíregyházi színház nagyszínpadán, amikor a kamarában a Három nővér premierje zajlott. Most Csuja Imre állt elő a maga élettörténetével és kivetített filmes-fényképes illusztrációval a MOM kulturális központban. Ez volt a bemutatója tegnap, izgult kicsit, úgy éreztem. Mivel csináltam vele papírinterjút, rádióműsort, olvastam Csáki Judit beszélgetőkönyvét, meg nézem őt a színházban évtizedek óta, ismerem a milyenségét és sok mindent az életéből, amit már elmondott magáról. És hát egy évben születtünk, kortársak vagyunk, ezt onnan is tudni, hogy – mint a műsorban is mondja – 2 forint 50 filléres jeggyel látta a filmeket gyerekkorában a hajdúnánási moziban, ahogy én is, Pesten, a Bethlenben. Hamar arra jutottam, hogy nem lehetett egyszerű ezt az estet összeállítani, megszerkeszteni (rendező: Lévai Balázs). Mert az a bő hatszáz ember, aki eljött, valószínűleg az Üvegtigrisből, A mi kis falunkból és szinkronszerepekből ismeri és szereti Csuja Imrét, ő viszont láthatóan szívesen helyezné fénybe magát verset mondó színészként ezen a nagy színpadon. Szavalt is, Petőfit, Adyt. (Az meg kedvesen majdnem abszurd ötlet, hogy 2025-ben versmondó Latinovits Zoltánt, Major Tamást és Kabos Gyulát parodizál.) Szóval itt valamiképpen egy gyékényen kellett árulnia, ezt is, azt is. De sikerült neki, mert nagyszerű színész és nyilvánvalóan szeretetreméltó ember. Busszal hazafelé jövet különös égi jelenségre lettem figyelmes a Budai Vár mellett, a Sándor palota és a Várszínház fölött: ott lebegett nagyban Szűz Mária portréja, majd három királyokká és egyéb képekké vált. Viszonylag gyorsan rájöttem, hogy világító drónoknak kell lenniük, azok alkotnak itt fényjátékot. Mögöttem ült egy fiatal pár, ők is észrevették és csudálkoztak. Lehet, hogy Orbán Viktor születésnapja van – mondta a fiatalember és nem viccelt. Molnár Erikáról az Aase-díj kapcsán. Krasznahorkai László A magyar nemzet biztonsága című új regényét olvasom. Azt mondja benne a főszereplő lepkeszakértőnek a Krasznahorkai László nevű író, (…) hogy soha nem akart író lenni, ezt általában elég gyakran hallani induló irodalmároknál, amiről aztán a legtöbb esetben kiderül, hogy csak amolyan riszálás ez, afféle kamaszos romantizálása önmagunknak, rendkívüliségünk hangsúlyozása talán, vagy a legesleggyakrabban a gyerekes egó nyitó trükkje, trükk tehát, ám az ő esetében, és ezt már csak az életkorából adódóan sem vonhatják kétségbe, szó sincs ilyesmiről, ő nem csupán író nem akart lenni, ő soha nem akart lenni semmi, és ehhez tartotta, és tartja magát máig, ha megbocsátja, hogy ez nem ide tartozik, és tudja, hogy csak a tanár úr jóakaratán múlik, hogy nem torkolja le, és nem mutat neki ajtót, hogy ennyit beszél, kanyarog, fordul összevissza, csak hát, muszáj neki, húzta el a száját, más szóval úgy hallgat, hogy beszél, egyszerre és mindenről beszélni, ebben él, de már nem nagyon bírja (…) A tegnapi nap elég zűrös volt, úgyhogy este futva indultam színházba, a Radnótiba a Parasztopera premierjére. Csak a kismetróban vettem észre, hogy nincs rajtam a szemüvegem. Állandó szemüveges lettem mostanra, multifokálisat csináltattam (és egy perc alatt megszoktam, semmi gondom nem volt vele). Így aztán nem hordok már magammal sem olvasószemüveget, sem színházit. A csupasz arcomhoz érve rögtön tudtam: csökkent értékű néző leszek (csökkent értékű véleménnyel). Érdekes ez, gondoltam már a színházban ülve, hogy a három pesti művészszínház közül épp a Radnóti mutatja be Pintér Béla és Darvas Benedek remekművét. Az Örkénynek és a Katonának lenne olyan szereposztása – mondom látatlanban –, amelyben mindenki jól tud énekelni. A Radnótiéról ez nem mondható el. Nem feltétlenül akadály persze, Pintér Béláék sem tudtak olyan nagyon énekelni, amihez jól passzolt a tiszta, szikár, visszafogott játékuk. Itt, érzésem szerint helyenként túl van cifrázva. (Egyébként élek a gyanúperrel, hogy a Parasztoperát nem is igen lehetne elrontani.) Szikszai Rémusz rendezte az előadást, akinek a darab egyszer már megvolt, tizenéve, Temesváron. Kisvárdán láttam. Pazar a díszlet (Zöldy Z Gergely), a falvédőmintázat. Komoly a koreográfia (Takács Lacek), olykor érdekesen keveredik benne a népitánc a diszkóval. (Nem, ma már valószínűleg nincs olyan, hogy diszkó. Nem tudom, hogy hívják most az olyan helyet, ahol táncolnak a fiatalok.) Szépen, hatásos giccsig emelve zajlik Tündérke (a remek Bata Éva) és Krisztik Csaba (Kovboj) páros hintagyakorlata, légi kűrje. Pál András az állomásfőnök, robbanásszerű rolleres antréval. Szívesen megnézném azt is (szemüvegben), ha Pál András és Krisztik Csaba egyszer szerepet cserélnének ebben az előadásban. A végét, a Kimegyek a hegyreeee… utáni színpadi történéseket rendezői túlkapásnak tekintem. De az utolsó kép megkapó. Minden esély megvan arra, hogy sikeres széria lesz, és jó arra gondolni, hogy a Radnóti nézőinek egy része talán most találkozik majd először Pintér Bélával. Sietek dologra, úgyhogy most csak gyorsan ideírom mint egy naptárba, mint egy előjegyzési (utójegyzési) füzetbe, hogy tegnap A bosszút láttam Kecskeméten, ami Kleisttől A Schroffenstein család, Kovács D. Dániel rendezésében. Majd evvel jövök legközelebb. Vagy ha mégsem, akkor annyi mindenképpen álljon itt, hogy bár ez eredetileg szomorújáték öt felvonásban, itt viszonylag vidám játék két részben. Tulajdonképpen kedvesen, zömmel szellemesen elbohóckodták – mintha egyszerre adnák a művet és a paródiáját, szeretem az ilyen műfaji csavart vagy csavargást –, zenés kísérettel, sötét tükrös falak között, pasztell bordóban-zöldben, ordítóan paróka parókákban, szakállas és borotvált poénokkal, nem egy élvezettel túlzásba eső színésszel. (Horváth Lajos Ottó például különösen látványosan tud feldúlt és bosszúéhes lenni. Orth Péter bájosan rázza-dobálja hosszú szőke hajfürtjeit, Koltai-Nagy Balázsra meg a frászt hozza a zene. Lakatos Máté pedig eleve kiküldött vagy beküldött vicces emberünk.) Bölcsen, jó érzékkel értékelte az előadást a tegnapi, kicsit szellős ház középiskolás diákközönség kontingense. Lehet, hogy most már meg is írtam erről a produkcióról a bejegyzést, úgyis rövidek a nappalok. Az Erkel Színházban most jártam először, amióta gálánsan musicalszínházat csináltattak belőle a pénzünkért. Pirosban úszik a homlokzat, szívecske, hesteg dobban a szív, odabent elegáns piros estélyis jegyszedőlányok. Szekciók feliratokkal: itt fényképezkedjél, ott fessél, töltsd ki kérdőívünket, hogy még jobban szeress majd hozzánk járni! Erkel boltban egyebek közt piros Tiborcz-mellény minden méretben. A falakon szívek, a (női) vécében a tükrön is szív és biztatás: bízd a szíved rám. Csinos ház, erős marketing- és reklámközpontos beütéssel. Az Álomutazót adták, karácsonyváró hangulatban, sok szülő sok gyerekkel. (Most megnéztem: jóval kevésbé drágák az Erkel jegyei, mint a Madáchéi vagy az Operettéi.) Nem láttam a darab korábbi bemutatóját, de a fényképek alapján szemre kábé ugyanaz. Bár lehetséges, hogy eredetileg nem volt benne Reklám Marcsi és Reklám Marci szereplőpáros keretes szerkezetben. Profi az egész, színvonalas musical-előadás, talán majd összeszedem magam és megírom a Spirire. A probléma, amit a mű pertraktál, lényegében az alváshiány, mármint hogy ebben a futurisztikus történetben – Vinnai András az egyik szerző – az emberiség lemondott az alvásról az élet hatékonysága érdekében. Evvel odavesztek az álmok is, és a három, különös batáron közlekedő dalos álomkészítő hölgy sajnálatosan munkanélkülivé lett. (Hivatalosan nyilván álláskereső a nevük nekik is, bár azt nem tudom, hogy merre keres állást egy álomkészítő, és milyen munkáról álmodik.) Mindenesetre abszolút rezonáltam, és teljes erőmmel azon voltam, nehogy megszegjem a nézőtéren az alvási tilalmat. Ez nem is volt könnyű feladat, mert egész nap takarítottam. Juronics Tamás rendezésében talán a koreográfiája a legimpozánsabb, de a látványra sem lehet panasz. Szabó Győző alvósállatot játszik, bárányt, felhólyagosodottnak tűnő kiskabát jelmezben, sikkes lábakkal. Szeretnivalónak találtam nem is annyira a figurát, mint a színész talpraesettségét, a kommunikációját egy ekkora közönség gyerektagjaival. A többit hagyjuk meg nekem. Nem mindig van kedvem elolvasni az ÉS-ben a versrovatot, de ezt most kár lett volna kihagyni. Tóth Krisztina: Kabát Ha valahol Bernanos nevét látom leírva, mindig elfog a szégyen, és én sokáig azt képzeltem, az emlék miatt van, ahogy állok, friss ösztöndíjas, a Sorbonne fapadlós termében, ahova éppen késve estem be, már megy az óra, bámulnak rám a diákok, a hosszú kabát miatt, ami nehéz, meleg, amilyet senki se hord itt, az a kabát egy vagyon volt, indulás előtt vettem magamnak, toporgok ott, az elnémult terem középen állva, és ordít rólam, hogy idegen vagyok, akit valakik véletlenül ideraktak, és a tanár kérdezi, feliratkoztam-e, mert eddig még sose látott, Bernanosról beszél, akitől nem olvastam semmit, de buzgón figyelek, ahogy a többiek, és mikor nem néznek már, a dögmeleg kabátot leveszem végre óvatosan, mint egy átizzadt kisgyerek, azt hittem sokáig, hogy az a hosszú, fekete kabát volt a szégyen, hogy a kabát tehetett róla, amit aztán évekig hordtam, hogy mandzsettás ujjában bújt el, a még fel se vágott zsebében, de az a kabát már rég nincs, és az érzés még mindig ott van, és ott volt, amikor később Bernanost olvastam, ott volt az órák végén, amikor hátramaradva elindultam resto U-be, mindig magamban, és mutogattam, hogy igen, én ma is csak a köretet kérném, ügyelve rá, hogy a szavakat pontosan ejtsem és ne túl halkan, pont, mint a többiek, könnyedén, de az a kabát elárult mégis, mert volt a menzán egy lengyel asszony, aki mindig többet adott, és csak mosolygott rám, azonnal meghallotta, hogy én is új vagyok itt, és sovány is, mint a lánya, akit hátrahagyott, és egy idő után már féltem, hogy ott lesz megint, fehér kendőben, rá se pillantva löktem tovább a tálcámat a fémsínen, és bár nem néztem fel, ő azért rakott a tányéromra bőven, sokkal többet, mint bárki másnak, és innen visszanézve azt hiszem, hogy én, az anyátlan, akkor utoljára lehettem volna otthon, ha felnézek és válaszolok szomorú, foghíjas mosolyára, de levetni ezt már nem lehet, úgyhogy belülről hordom, leér a földig Bernanos dupla gombos, válltöméses kabátja. Utánvéttel, a tegnapi vershez Terék Anna: külFÖLD a Puskinban sírtam először pesten, valami buta filmre ültem be, nevetséges vígjátékra, másra nem volt már jegy, másra nem volt már pénzem, és nevetett a moziban ülő másik hat ember. hosszú könnyeim lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig egészen a dekoltázsomba. már sírva kértem a jegyet, a kasszánál a nő nem nézett a szemembe, s ennek először végre örültem, mert akkor még kerestem a tekinteteket pesten. szerettem volna, ha bárki megkérdi az utcán, hogy mégis mi fáj? vagy ha legalább néznek rám. nekem évek kellettek, hogy rájöjjek: itt még vendég sem vagyok, hanem csak társadalmi probléma vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka. s egy problémának jobb, ha nincsenek könnyei, szemei. tűrni kell. (?/!) a villamoson, ha kanyarodik vagy ha finoman fékez, itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak, nem érintik a vállukat, nincsenek véletlen egymáshoz hajlások. pesten nem nézik a férfiak a nőket, pont úgy lesnek ránk, mintha szégyellni kéne magukat, mintha a nők nem tudnák, mintha a nőket nem is kéne nézni, s csak a munkások füttyentenek kötelességből a nők után. pesten furcsák a férfiak, és furcsák a nők. és én egy ideig hittem, hogy vajdasági lányként inkább vagyok érdekes, mint félelmetes. de a magyar fiúk hátrébb léptek, ha megmondtam, honnan jöttem, az egyetemen azt mondták rám: szerb vagyok. s először vicces is volt az ötlet, kis fölényességgel ki is nevettem tudatlanságukat. egyszer egy pesti fiúval beszélgettem, ő is, mint minden pesti fiú, színlelt intelligenciával próbálta menteni menthetetlen sármját: okossággal próbálta takarni szorongós tekintetében a dühöt. megkérdezte, milyen volt élni a háborúban, s én meséltem neki a számomra természetes üres polcokról, fátlan karácsonyokról, játékos áramszünetekről, detonációtól remegő ablakokról. nézett rám, hosszan, mint aki érteni akarja az érzéseket, s megkérdezte: te is öltél bosnyákot? az egyetemen azt mondták, hamisítom a papírjaimon álló adataimat, mert annak ellenére, hogy a nevem ékezet nélkül Terek az útlevelemben, én mégis Teréket mondok. nevettem: szerbül ékezet nélkül írják, de attól én még ékezettel vagyok, úgy ejtem. azt mondták, rendőrt kéne hívniuk, s ne nevessek, inkább örüljek, hogy ilyen elnézőek velem. mellettem egy amerikai diák kérte ki hallgatói jogviszonyát, érdekes módon, nem fonetikusan olvasva mondta ki a nevét, s érdekes az is, hogy ebből nem is lett baj. aztán sírtam én szinte mindenütt pesten: a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben, a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren, a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán az Astoriánál esőben, a Városligetben napsütésben. a tekintetek mindig elsiklottak mellettem, ebben a városban nincsenek tekintetek, ebből a városból nem lehet kitekinteni, menekülni kéne, de látni sem lehet innét a kiutakat. aztán lassan a hosszú könnyek egészen rövidek lettek, ma már úgy nézek szemekbe, hogy nem keresek válaszul tekinteteket, már nem nevetek ki „leszerbezéseket”, megelőzendő: nem mondom, honnan jöttem, mert nem tudom, hová tartsak, és hogy kihez tartozzak. ők szeretnek választani, lehet, én mégsem vagyok magyar? nekem már nincs szép középzárt e betűm, nekem kezd eltűnni az akcentusom, csak pár beékelt szerb szó és káromkodás jelzi, hogy nem vagyok „teljesen magyar”, rajtam már nem látszik, hogy szakadt jugó vagyok, rólam nem tudja senki, hogy nem tudok vízum nélkül utazni, s hogy az országhatáron az összehajtogatott alsóneműmet is darabonként átnézik, rajtam már nem látszik, hogy alig van a pesti élethez pénzem, hogy dolgozni a munkanélküliségbe fogok jönni haza. de rólam üvölt, ha testem keresztbe feszül is, hogy máshonnan jöttem. már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba. a lábnyomaimat a sár is visszadobja. már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét, már nem tudom, hány dinárba kerül egy vekni kenyér, egy liter tej. itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek, és félek, ha férfiak egymást verik az utcán. már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás, zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor bárhol sós perecet venni, hogy a városi buszokra több mint tíz percet kell várni, hogy az épületek nem is olyan magasak, engem itthon is bántanak, csak egy másik akcentus miatt. nekem nincs saját hivatalos nyelvem, és csak kevert kultúrám van. már mindegy, milyen nyelven kérem a kenyeret a boltban, s hogy a szeretőm magyarul mondja-e, hogy kellenék neki. nekem már mindegy, hogy decemberben van-e karácsony, s hogy hanyadikára esik újév. nekem már mindegy, nemzetileg hova sorolnak. pedig jó lenne végre valahol valóban külföldinek lenni. Még soha talán ilyen csapzottan és lestrapáltan nem mentem színházba, mint tegnap az Örkény Stúdióba a Megmenteni bárkitre. Annak a kérésnek sem tudtam eleget tenni, hogy fehéret viseljek, mivel télre vagyok csomagolva, úgyhogy egyetlen fehér cuccom sincs elérhető közelségben. Szerencsére adtak a nézőtéri bejárat előtt kölcsönklepetust a szegény, színes vagy sötét nézőknek, magamra kaptam gyorsan egyet. Sok értelmét aztán nem láttam, hogy ebben a viseletben szentnek vagy kerubnak avatódjunk, de ha csak annyi ez a gesztus, hogy jól mutatunk a pást jellegű nézőtér két oldalán, egymást is látva szemközt, hát legyen, készséggel ülök elébe. (A másik oldalon ült egy asszony, akinek elég hamar elkezdett nem tetszeni az előadás, látszott az arcán. Egy idő után teljesen bezárt, lopva leste az óráját, de a színpadra szinte oda sem nézett. A végén a tapsnál jószerével azonnal kiindult volna, a férje kicsit visszatartotta, hogy dehát még előbb tapsolunk. Meséltem ezt aztán kedves férjemnek, mondtam, remélem, én nem szoktam ilyen arccal ülni színházban. Mire súlyosat, nyomatékosat bólintott, amit úgy is lehet érteni, hogy de. De csak nem…) Gálhidy Sára rendezte a Megmenteni bárkit pszichedelikus katakrézis alcímmel vagy műfaji megjelöléssel. Nem mondanám, hogy az én színházam ez (az alapműről, Puskás Panni regényéről sem mondtam volna, hogy az enyém), de tehetséggel telített, ez nem kétséges. Van egy világa az előadásnak. (Ez a te világod! Ez aztán a világ! – mondja Nietzsche, de másra.) Kerekes Éva az anya – Kerekes Éva megtartó erejű színésznő lett –, Kókai Tünde és Pigler Emília a lányok (Pigler Emíliának helyenként jólesően Für Anikó-s az intonációja), Zsigmond Emőke a vak, leszbikus barátnő. Vajda Milán minden férfi, az összes férfi, plusz még Krasznai Vilmos. Az előadás legszebb pillanatában Kókai Tünde vizet kért, mire ráborult fentről, hosszú hasáb vagy cső alakban egy világoskék tüll vízesés. Most, hogy karácsonyra az Államkincstár vérforraló és agysejtpusztító politikai propagandát küld hivatalos levél gyanánt az ügyfélkapun keresztül, mit kívánhatnék egyebet a kedves Olvasóknak, mint nyugodt, békés, hírtelen, dologtalan, meghitt, szép ünnepeket. Mondjuk nálunk nem pont ilyen lesz. Csupa könyv a szobám. De abban bízom, hogy ha karácsonyfát nem is, ágyat legalább állíthatunk már estére. Kiveszem a szokásos pár napos karácsonyi naplószünetet. Viszlát! Az idei karácsony legfényesebb pillanata az volt, amikor végeztünk az új szagelszívó felszerelésével. Eddig is tartottunk szagelszívót a tűzhelyünk fölött, de úgy kábé 25 éves lévén már nem sok mindent csinált, főleg nem szívott semmit. Újszagú lakáshoz újszagelszívó dukál. Az új készüléket az IKEA-ban vette kedves férjem, nem cicózott, elegáns és drága, én alighanem beértem volna feleannyiba vagy harmadannyiba kerülő darabbal is, de ennek az a fő erénye, hogy tisztíthatóak a szűrői. Másfél napig dolgoztunk rajta. Mostanra már elég rutinos össze- és felszerelővé váltunk, de kedves férjem kijelentette, hogy még életében nem látott egyetlen műszakiféle termékben ennyi konstrukciós hibát. A felső záróelemet kis műanyag pucukák összeklikkelésével kellett összeállítani, de gyengének bizonyultak, nem tartották meg a feleket. Úgy kellett őket kiékelni idegen anyagokkal. Arról nem is beszélve, hogy az elszívó cső 15 centiméterrel hosszabb volt, mint amekkora az őt takaró, hasábszerű fém elem. Lefűrészeltünk belőle 15 centit. Végül az egészet fent a magasban, a falon, szemmel nem látható, egy milliméteres átmérőjű lyukon kellett összecsavarozni. Amikor minden a helyén volt, akkor kiderült, hogy a munkafolyamat közben odabent, a borító alatt kicsúszott a csatlakozó a helyéről – mivel feltevése közben a burkolat maga kilöki a dugót –, így az elszívó nem jutott áramhoz. Meg kellett bontani a külső takarást, hogy valahogy hozzáférhessünk és beljebb nyomhassuk a dugót. Végül sikerült. Működik, világít, szagelszív. Apolló 13-nak neveztük el. Nem lehet mindig itthon húzni az igát vagy az igét. Tegnap színházba mentem, a Kamrába a Jóccakátra, ismétlőleg. Egyrészt mert Ascher Tamás folyton kárhoztatja a kritikusok korai nézési gyakorlatát (premier vagy utána hamar), másrészt mert Erzsi barátnőm nemrég látta és nagyszerűnek találta. Elsőre is kedvemre való este volt, most pedig az ültetéssel is szerencsésebben jártam, mint akkor. Van valami leheletnyi fátyol az előadáson, élvezhetőségből, karakteres iróniából, humorból szőve, amely azonban egyáltalán nem takarja el azt, hogy alatta, belül hogy fáj az egész. Ez az élet, a család, a reménytelenség. Hogy semmin és senkin nem lehet segíteni. Sem a már megholtakon, sem a még élőkön. Kocsis Gergely szikár, tárgyszerű figurája hiába számon kérhető, ő is csak az életéért küzd, önvédelemből működik úgy, ahogy, a köteles testvéri szeretet és gondoskodás szükséges és lehetséges mértékéig. Keresztes Tamás alakítása, az össze-összefacsarodó arca, a kedves bénaságai, az érthető sunyiságai, a természetes indulatai pontosan kifejezik, hogy szeretni talán lehet őt, de elviselni alig. Kedvelte a tegnapi közönség az előadást. Nézőileg is szívmeleg este volt. Miközben a játszók operettre is kacsingatva kószáltak ebben a furcsán felosztott közös színházi térben, figyeltem a jobbnál jobb színészeket, és arra is gondoltam a szinte sminktelennek ható Ónodi Eszter láttán, hogy húsz év múlva gyönyörű Törőcsik Mari-arca lesz. Nem vagyok előre tájékozódó színházi néző, de utólag megnéztem, mit ír a Vígszínház színlapja a Házi Színpadon műsorra tűzött, Könnyűvel indul című előadásról, Pass Andrea darabjának ősbemutatójáról. Ezt írják: „Vágyakozni, akarni, cselekedni, mindent megtenni. A végsőkig elmenni. Kudarcot vallani, elfojtani, elengedni nem tudni. Jó szándékból cselekedni, óvatosan fogalmazni, örülni nem merni, ismét kudarcot vallani. Könnyek nélkül elnémulni. Az előadás középpontjában az önzetlen szeretet áll, és a képesség arra, hogy „átlépjük” önmagunkat egy másik ember érdekében.” No, ebből semmi ki nem derül. Ha tudom előre, hogy lombikbébis darab ez, akkor talán el is kerülöm. Most már mindegy, megnéztem a Pass Andrea által rendezett előadást. A cselekmény talán személyes, talán valós történet alapú, talán írói fantázia, vagy e három egyvelege. Mint drámai mű, nem különösebben vastag szövetű vagy erős támasztékú. Jó pár jelenet úgy hatott rám, mintha a Családi kör nevű, évtizedekkel ezelőtti tévéműsor tanmese-epizódját látnám. Valószínűleg a lírai abszurd műfaji megjelölés kedvéért belekerült a játékba Halász Judit és Igó Éva mint amolyan örökké szülni kész ősanya, más esetekben pedig zenék-zajzörejek és pirosas fények közepette pátoszosan szólongó Lao-Ce részleteket mondtak a szereplők egymás arcába vagy a nézőkébe. Számomra mindössze kétszer nyújtott az előadás valami átütően igazit. Két szereplő képében. Az egyik Kőszegi Mária a maga teljes, valóságos, életszelet hozó színpadi lényével. A másik Medveczky Balázs, aki a szülész-nőgyógyászt játszotta. Még csak háttal láttuk, ahogy fehér köpenyben ment matrózléptekkel, fenn hordott orral, zsebre dugott kézzel, de azonnal felismerhettük. Mármint nem a színészt, hanem az orvost, a szülész-nőgyógyászt, aki mint legfelsőbb hatalom, átvonul birodalmán, az osztályán. Jaj annak az egészségügynek, jaj annak az egészségügybe került nőnek, akinek egy ilyen fensőbbséges emberben kell bíznia, mert nincs is más, akiben megbízhatna. Igaz, azt nyomatékosan leszögezhetjük, hogy Nagy-Kálózy Eszter – az általa játszott anya – nem is a doktorban bízott voltaképp, hanem saját magában. Bár ez, lássuk be, ritkán elég az in vitro fertilizáció sikeréhez. Sürgős postamunkában összeállítottam tegnap este a 2025-ös* top tízemet. Siettemben le sem írom most a szabályaimat, csak idelinkelem a tavalyit. Sőt, ha valakinek a hiánya nyugtalanítani fog, akkor talán még hozzá is nyúlok majd a listához. Tehát az évem fénypontjai: Lajka (Barcelona) Kétfejű fenevad (Miskolci Nemzeti Színház) Stég (Jurányi) Peer Gynt (Budapest Bábszínház) Boldogtalanok (Örkény Színház) Sirály (Apertúra) A sárkánykirály (Vojtina Bábszínház) A répakirály (Budaörsi Latinovits Színház) Irigy-varieté (Pinceszínház) némacsend (Katona József Színház Színészek neve a kéményemben: Zsigmond Emőke (A nyúl füle, Örkény Színház) Budizsa Evelyn (III. Richárd, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat) Znamenák István (Az éjjel soha nem érhet véget, Loupe Társulat) Fandl Ferenc (Az öngyilkos, Miskolci Nemzeti Színház) Gellért Dorottya (Sirály, Apertúra) László Csaba (Ház a blokkok között, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat) Kókai Tünde (Ostromdressz, Örkény Színház) Kádár Kinga (Mindent bele, Delta, Átrium)** Christopher Sokolowski (Lohengrin, Magyar Állami Operaház) Gloviczki Bernát (némacsend, Katona József Színház) *Nem a bemutató időpontja számít, hanem a megnézésé, és még nem is volt érkezésem összeszámolni, hányat láttam idén. **Erről az előadásról írtam a decemberi Mozgóba, csak nem tudom, megjelent-e már ez a szám. Majd utóbb ideteszem. Amikor hírelték, hogy téglajegyet lehet venni a Freeszfe készülő FREEDOM épületéhez, vettem. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel ugyan nem fogok találkozni, de lesz majd egy székem a színháztermükben. Most aztán kétszer is ki van írva a nevem a támogatók falán, amit kicsit túlzásnak érzek. Sóhajtottam erre a székre egy szép fájdalmasat, mert az Örkényben és a Radnótiban lévő székünk Stuber család néven fut, de ez a freedomos már árvaszék. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyedülszék, hisz’ ugyan hol lenne nekem székem a kedves férjem nélkül. Hol. Itthon. Na, szóval tegnap tartotta a Freeszfe a Szabolcs utcai új otthonuk megnyitóját. Rögtön rájöttem, hogy ez a hely nem ismeretlen számomra: a második emeleten működik a KIMI (Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakközépiskola), láttam már ott vizsgaelőadást. Mostantól az egész ház művészeké, alkotóké; színház-, zene-, film-, tánccsinálóké. Pont megfelelő méretű eseménynek találtam ezt a több órás megnyitót, folytak az emberek, vagy tömörültek egyálltó-, együltőhelyükben. Jószerével minden emelet minden kis helyiségében zajlott valami, de a lépcsőházban meg a folyosón is. Az ember bárhová ment, vigyáznia kellett, nehogy véletlenül rálépjen egy performerre vagy gyakorlatozó színészpalántára. (Antipólusként eszembe is jutott Gálffi Lászlóról – aki ott volt – a Jógyerekek képeskönyve: Akit taposott már meg csecsemő, az tudja, miről beszélek.) Haladtam lefelé az ötödikről, a Bálint Marcell és Gattyán Eszter kijelölte érzéktelenedés útján, benéztem mindenhová. Az írásképző szobában csupa fiatal lány ült, két osztályteremben viszont szenior színjátszókat találtam – teljes életkori skálát felölelnek itt. A legpasszentosabban nekem való hely talán a Nemtudás Központ lett volna, de nem szálltam be, mert szemlélődő típus vagyok, nem résztvevő. Annyit azért tudok: jó, hogy létrejött ez a hely, ahol olyan színházi emberek fognak tanulni, tanítani, kinevelődni, dolgozni, akik olyan színházat fognak csinálni, amilyen legyen is, utánam is, mindig is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*