|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. február
Bementem a kerületi rendelőintézet számomra ismeretlen nőgyógyászatára, csak hogy mammográfia beutalót kérjek az éppen rendelő, javakorabeli szakorvostól. Mert időpontom már volt, mindössze a beutaló hiányzott. Nem töltöttem bent három percet sem, csupán amíg megírta a prapírt. Ezalatt leszúrt, mert nem mondtam még, hogy van időpontom, valamint sikerült az asszisztensnőjével karban, elítélőleg magyarpétereznie egyet. Nem reflektáltam, köszöntem, távoztam. Nem hiszem, hogy teljesen normálisan működő országokban történik ilyen. Itt kell élned (s halnod), hogy elhidd. Erről jut eszembe, a Duolingo nyelvleckékben hétköznapi társalgási kifejezések szerepelnek, úgyhogy ahhoz a szatmári, doorsos III. Richárdot kellett látnom román nyelvű feliratozással keretezve, hogy megtudjam, románul a bassza meg: futu-i. Ez tehát a barcelonai előadásról írt cikkem. Xirriquiteula-ék – akiknek a nevét meg sem próbálnám kimondani – nagyon örültek neki. Kortárs spanyol drámaíró, Juan Mayorga darabjának bemutatóját láttam a Belvárosi Színházban Orlainál, a szerző társaságában. (Mármint nem vele mentem persze, hanem egy 59 éve ismerősömmel, akivel ritkán találkozom). María Luisa a címe az előadásnak, Hernádi Judit a címszereplő, neki találták ki a színrevitelt. Az első jelenetet fölöttébb biztatóan kedvesnek találtam, amikor főhősnőnk a portás eleganciájú házmesterrel (Gyabronka József) beszélgetett a lépcsőházban, a kapu bejáratánál, ahol a postaládákat játszó táblára körülbelül a legizgalmasabb vagy leghíresebb spanyol személyiségek neve van felírva krétával. Előkelő ház. Aztán bement az asszony a lakásába, és onnantól kezdve átlépett a történet kissé talán túl feszesre is szabott szürreálba. Jó választás az ebben a színházban mégis kissé szokatlan fordulathoz Rusznyák Gábor rendező, akinek van fantáziája – gondoltam. De aztán úgy alakult, hogy a hely, a közeg, az idő nem bizonyult elég alkalmasnak a szürreálhoz. Túlságosan és aprólékosan tárgyias lett ez a világ, a jellegtelen lakással, a seprű- és partvisfejű bábokkal, a függönnyel mint takaróelemmel és az összes színpadias részlettel. A játék nem sejtet titkokat és nem mutat eddig ismeretlen Hernádi-arcokat. Ráadásul a vége élesben, direktben szomorú. Volt azért örömöm, mindenekelőtt a ritkán látott Debreczeny Csabát nézni, ha csak ilyen… alig valamennyire szerepben is. (Legalább egy Nessun dorma jutott neki.) Fábián Gábort és Csákvári Krisztiánt ugyancsak szívesen fogadtam, nem is beszélve Peremartoni Krisztináról, akit ezer éve… (Talán főiskolásként vagy pályakezdőként játszhattak legutóbb együtt* ők ketten Hernádi Judittal a Vígszínházban. Jó estét nyár… vagy Az üvegcipő mondjuk.) Amikor az ember nézőként elvész egy előadásban, akkor még mindig érheti őt az a szerencse, hogy akad a színpadon egy színész, akire támaszkodhat. Nekem ilyen volt tegnap este Gyabronka József. *Helyesbítek: összehozta már őket Orlai Tibor a Válaszfalakban is, csak azt nem láttam. Akadt tegnapra is egy színházi megkísértés, de ezúttal eredményes ellenállónak bizonyultam. Kedves férjem mutatta G. H. Bennett The American Presidency 1945-2000 című könyvét. Konkrétan azt, amit abban Gerald Fordról írnak. Politikai ellenfelei azt terjesztették róla, hogy olyan ember, aki arra sem képes, hogy sétáljon és rágógumit rágjon egyszerre. Mondjuk ennek a jellemzésnek az értelmezésén még gondolkodnom kell, de talán majd egyszerre vagy kétszerre… Rágódom rajta kicsit. A boldogság ügynöke, többszörös díjas dokumentumfilm, Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya munkája. A dél-ázsiai Bhutánban forgatták. Különleges film. Eleinte révült mosollyal néztem, ahogy a Bruttó Nemzeti Boldogság vizsgálatára kiküldött közvélemény-kutató főszereplő és munkatársa járják az országot, kérdőívezik az embereket, megállapítandó a boldogságindexüket. Aztán idővel egyre nehezebb lett a szívem. Nem, az az ország sincs rendben, Bhután. A lakói egyszerre varázslatosan tudatlanok és bölcsek. Sokuknak nem hogy vagyona, java nincs – az egy mobiltelefonon kívül –, de állampolgársága sem, évtizedeken át hiába kérelmezik a királynál. Közben a hitük, a lélekvándorlás, az újraszületés gondolata nyilván alapvetően mássá teheti a viszonyukat az élethez, a halálhoz. Mindenesetre a 93,6%-uk boldognak mondta magát. Két privát megjegyzés a film kapcsán. Az első jelenetben a főszereplő, ez a roppant szeretetreméltó, ábrándos szívű ember körmöt vág az idős, gondozásra szoruló édesanyjának. Én is vágtam a szüleimnek, tudom, milyen nehéz idős emberek megkeményedett körmét vágni. És vettem észre mostanában, hogy már én is olyan idős ember vagyok, akinek nehéz vágni (vágnom) a körmét. Később az út mentén egy aggastyánt kérdezgetnek főszereplőink, és a magyar felirat szerint az iránt érdeklődnek a kitöltendő adatlap mentén, hogy hány éves az öreg. De én egészen biztos vagyok abban, hogy az eredeti kérdés úgy szól, hogy melyik évben született. Hiszen a boldogságfelmérők tapasztalt szakemberek, tehát tudniuk kell, amit én a Migazzi idősotthonban önkéntesként megtanultam: az idős ember a hány éves? kérdésre hasra ütve válaszol, mert nem számolja a születésnapjait. Azt kell kérdezni, hogy mikor született, mert azt az utolsó pillanatig pontosan tudja. Nem olyannak terveztem a tegnapi napot, mint amilyen lett: merőben ügyintézéssel telt, egészségügy és nyugdíj vonalon. Érkezett a kormányhivataltól egy adat- és okmánypótlásra szóló felhívás a nyugdíjkérelmem kapcsán. Nem tudom, miért, de az jutott most eszükbe, hogy vajon 1988.05.01. és 1991.03.19. között volt-e biztosítási jogviszonyom. Persze hogy volt, pontosan szerepel abban a határozatban, amelyben legutóbb 2022-ben összegezték az eddigi szolgálati és biztosítási időmet. Pályám első tíz évében mindössze három lapnál dolgoztam (Film Színház Muzsika, Esti Hírlap, Népszava), de ezenközben volt úgy hat-hét munkahelyem, mert a rendszerváltozás környékén oly dinamikusan változtak fejem fölött a vállalati viszonyok, hogy csak a Film Színház Muzsikát kiadó Lapkiadó Vállalatnak lett egymás után vagy három különböző neve. Mindenesetre gyorsan befénymásoltam nekik az egykori munkakönyvemet az összes névvel és pecséttel. Egy másik adatpótlási kérdésük arra vonatkozott, hogy van-e jövedelemigazolásom az 1991. szeptember 1. és december 29. közötti időszakról. Hát nincsen. De rájöttem, hogy mi volt akkor, tulajdonos- és cégnévváltás: Robert Maxwellé lett az Esti Hírlap. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy eltettem és megtalálom, de igen, előkerült a munkaszerződésem 1991. szeptember 1. dátummal! Sőt, a munkaszerződés-módosítás is, 1991. október 1-jével: 29 ezer forint alapbér, plusz 21 ezer fix honorárium! Életemben nem volt ilyen hatalmas fizetésem! Emlékeim szerint amikor megkörnyékezték a lapot, megígérték az újságíróknak az 50 ezres fizetést. Mondták, hogy aki nem igényel ekkora összegről szóló szerződést, hanem beéri papíron (és közteherileg) kevesebbel, az jobban fog járni, mert szép ráadást kap majd zsebbe. Valószínűleg egyedül én ragaszkodtam a legális jövedelemhez. Kaptam is két hónapig. Aztán decemberben elbocsátottak. És ráadásul – a hivatal adatkérése ezt sejteti – talán nem is fizették be utánam, amit kellett. Ez milyen jellemző… Azt hiszem, hogy később a Népszavát megvásároló Fenyő Jánossal ugyanígy jártam. Vagy már összekeveredik egyik emlékem a másikkal. Tisztújító közgyűlést tartott tegnap a kritikuscéh felkészülten és célirányosan. Éljen a régi elnökség: Puskás Panni, Kovács Bálint, Papp Timi! És éljen az új elnökség: Turbuly Lilla, Papp Timi, Lénárt Gábor! Azután siettem a Jurányiba az Exit Generáció Már nem álmodok velük című előadására. Dokumentarista, verbatim színház, mondhatni: ügyszínház. Plakátszínház, felhívja a figyelmet egy súlyos társadalmi problémára: a törvényileg és politikailag sokat emlegetett gyermekvédelemre, amely első körben pénzkérdés, további körökben pedig minden ebből is következő. A szöveget állami gondozásban nevelkedettek vagy ott dolgozók interjúiból állította össze Zsigó Anna, Hárs Anna és a rendező Farkas Ádám, aki igyekezett a textust legalább valamelyest színpadszerű helyzetekbe és mérsékelten ál-, tárgyszerű dialógusokba foglalni. Sok rettenetes dolog hangzik el, olyasmi, amit el tudunk képzelni és amit el sem. A produkció nem különösebben színháziasabb attól, hogy játszótér forma helyszínt kapott és a színészek a színes, összerakható játékelemeket pakolgatják, variálják, másszák, néha pedig nejlonfóliát borítanak magukra, amitől aztán szépen száll a hajuk. De négy olyan színész alkotja az előadást – Simkó Katalin, Török-Illyés Orsolya, Szamosi Zsófia, Dénes Viktor –, akit kedvelek, becsülök, és akit nem gyakori élmény színházban látni, úgyhogy, nincs úgyhogy. Jaj, de jó este volt, kedves férjem az egyetemről mesélt. Mármint nem a mostaniról, hanem a negyvenhány évvel ezelőttiről, amikor ott tanult. A két dudásról egy csárdában, Csibi professzorról és Simonyi* professzorról. Plasztikusan elmagyarázta, hogy az utóbbi volt jobb, és miért. De különben ma csak a januári statisztika keresőkifejezés rovatának kedvenceimjeivel akartam jönni: mikor lesz vége a három nővérnek minek van cipzárja hány órától lehet fúrni mijét helyesírás művagina házilag mitől szúrhat a szívem hogyan ityeg a fityeg szőnyegporoló más néven (A szőnyegporolóra rögtön én is rákerestem, mert nem jutott eszembe a neve, aztán megállapítottam, hogy az illető hiába esett be evvel a honlapomra, a bölcsész szakdolgozatomba, a Csirkefejbe jutott, de ott nem találta meg a prakker szót, amire valószínűleg gondolt.) *Simonyi professzor egyébként a háború alatt a Holdra radarozott Verőcén! (Jaj, de jó, Nánay kolléga írt a tegnapi naplóbejegyzésre, mert őt is tanította Simonyi professzor!) A Hamlet premierjére készültünk Ascherral a Magyar Színházba, és mivel olvastam a rendező, Eperjes Károly interjúját, valamint eszembe jutott az ő Rómeó és Júliája meg oly sok Hamlet, amit láttam, úgy döntöttem, hogy legyen ez a következő Mozgó Világ-cikkem. Hát az előadás alatt most jegyzetelni nem fogok Ascher mellett – gondoltam (hogyisne, még majd beleír, kihúz vagy átír /mondják, hogy interjúnál legalábbis ilyen/) –, inkább leszerveztem, hogy ma elmegyek még egyszer megnézni. A jegyátvételnél kiderült, hogy Ascher jegyét a VIP pultnál adják, az enyémet a másiknál, szóval szétültettek bennünket a földszinten, őt előbbre, engem hátrább, ám aztán kérésemre ezt korrigálták, így kerültünk az erkély első sorának pótszékeire. A vízilabdázó Faragó Tamás ült előttünk (de ezt nem panaszképpen mondom, sőt). A szünetben megjegyezte nekünk, érdekes, hogy amit az idősebb színészek mondanak a színpadon, azt hallja és érti, amit a fiatalok, azt nem. Teljesen igaza volt. (Engem elsősorban az bántott, hogy Kiss Anna Gizella Ophelia-mondatainak első szava, szavainak első szótagja után általában elhalt a többi.) Fölöttébb érdekesnek találtam az itteni premierközönséget. A szünetben – amikor is mi ülve maradtunk a helyünkön, beszélgettünk egymással, Faragó Tamással, és Eperjes Károly is odajött megölelni Aschert („ha megengeded”), de különben a teljes erkély kiment és hallhatóan társasági, protokolléletet folytatott odakint. Ez a morajból ítélve akkor is bőven tartott még, amikor az előadás már folytatódott. Az erkélypublikumnak úgy az egynegyede lemaradt Polonius haláláról, és talán sosem tudja meg, mi történt Viczián Ottóval. Eszembe is jutott, hogy a focimeccsek közönsége ilyen szabadfoglalkozású, nagy részük haza is szokott indulni a vége előtt, amikor már eldőlt a meccs. Drukkoltam, hogy a nézőtársak ne távozzanak rögtön Hamlet halála után, hanem várják meg Fortinbrast és a végét. Sikerült. Az előadás Arany János fordítását használja, amiből zömmel szavalás lett. Haumann Máté heroikus küzdelmet folytatott a címszerepben, a címszereppel. Tehát tegnap is elmentem a Magyar Színházba a Hamletre. Haumann Máténak a bemutatón mindenekelőtt a hangjáért kellett dolgoznia, hogy meglegyen, mert elment. Hamlet-szöveg feladvány három egymás utáni estén, bizonyára ráfér ezután most némi csendespihenő. (Mondta Ascher, az tipikus, hogy egy Shakespeare-darabnál a színész oly sokat kiabál a főpróbahéten, hogy a premierre bereked. Ha már Aschert említem megint, felhozom: annyira hiányzott ez! Hogy egy komoly ember Lukáts Andorhoz, az ő súlyához, egyben a nekrológ műfajához méltó módon emlékezzen meg Lukáts Andorról! Olyan jó, hogy megírta. A Swift sírfelirata, amit nem ismertem, külön ajándék. „Itt nyugszik Jonathan Swift, ahol a vad felháborodás nem marcangolhatja többé a szívét.”) A Hamlet találkozik apukája szellemével jelenet – némiképp sután megrendezve, mert Hamlet fent áll egy hídon, Fillár István Szelleme pedig alatta középen csattog le lépcsőn, úgyhogy nehéz követni őt az intésére –, szóval a Szellem a fiát úgy tájékoztatja a történtekről, hogy közben Hamlet a színpad jobb oldalán felé fordulva áll, s hallgatja. Ekkor Haumann Máténak van egy mozdulatsora: előbb a jobb kezét a mellén tartja, majd karba fonja a kezét, s ebből a pózból a jobb kezét felemeli az állához, és így, töprenkedve figyel. Ez a gesztus annyira az apukájáé, Haumann Péteré, tisztán láttam magam előtt! Az jutott eszembe rögtön, hogy de szívesen megnéztem volna Haumann Mátét Hamletnek Hamlet-korában, úgy tizenhány évvel ezelőtt, a Szellem szerepében Haumann Péterrel. Tárnoki Márk és Tarnóczi Jakab együtt végeztek a színiegyetemen, és hasonlóan szépen indult a pályájuk, úgy emlékszem. Tárnoki Márk aztán nem került annyira előtérbe, mint Tarnóczi Jakab. Felteszem, ebben része lehetett annak, hogy az ő Katona-beli kezdése – a Teremtmények – nem sikerült olyan fényesen, mint Tarnóczi Jakab első ottani munkái. Mindenesetre ő is rendezett jókat azóta, nagyon szerettem például a Májust a Soltistól. A Hol a színészünk? és a Pánik is kedvemre volt. Úgyhogy élénk érdeklődéssel mentem Szegedre, ahol tegnap két Tárnoki-rendezés szerepelt műsoron, délután A kaukázusi krétakör, este A varázsfuvola. A Krétakör-előadás kifejezetten jólesett – hálás tudok lenni az erősen emocionális játékért. (A Székely Kriszta-féle nagyszerű előadásból is kiderült, hogy hiába Brecht, vagy akár nemhiába, ettől a darabtól nem idegen az érzelemgazdagság.) A szegedieké már-már szenvedélyes is, egyáltalán nem függetlenül a zenéjétől. Lelkes Botond meghatározó résztvevője a produkciónak, ő a zeneszerző, a zenész, az Énekes (úgy is mint narrátor) és maga a kérdéses gyermek. Kivéve amikor a kisdedet egy szőrmegalléros kabát jeleníti meg. A prém a gazdagság jele. A kormányzóék gyerekének még a babakocsija is prémszegélyes. A grúz kolhozparasztok vitája ezúttal mintha egy, a szocializmusból ránk maradt művelődési házban zajlana, a mi zűrös, zavaros, kvázi polgárháborús történetünkként, amelyből nem rínak ki olyan, hétköznapi mondatok, amelyeket amúgy már hallottunk közszájon forgó szájakból. Ács Petra Gruséje nem bonyolult, de markáns teremtés. Ő is belenyúl pénzért az elmenekült kormányzóné (Szilágyi Annamária) ridiküljébe, aztán megkísérti a jó, és nem képes ott hagyni a bajban a csecsemőt. Onnantól kezdve pedig alig tudom levenni a szememet az ő űzött tekintetéről, amely egy megőrült világot tükröz, a normalitás egyre teljesebb hiányát. Megjegyzem, végtelen és féktelen irigység fogott el Gruse bátyjának (Borovics Tamás) kék ég alatt zöld mezőben tarka tehén legelészik mintájú mellénye láttán! Folytatnám még, A varázsfuvoláig és tovább, de lassan indulom kell Dunaújvárosba, napközi Liliomot nézni. Majd pótolok. Halványan úgy éreztem, hogy a szegedi nagyszínház nézői (vagy mondjuk: egy részük) talán kicsit idegenkedik az olyan A varázsfuvola-előadástól, amely egy szegedi lakásban játszódik (az ablakon túl a távolban a dóm), a falon WOLF GANG plakát három punk énekesnővel, az Éj királynője udvarhölgyeivel, a heverőn pedig egy farmernadrágos Tamino álmodik-álmodozik, akit épp az imént láttunk biciklivel hazatekerni (kivetítve). Sarastro birodalma könyvtárnak vagy tudományos intézetnek hat, szemüveges, szürke öltönyös, nyakban lógó belépőt hordó tudós társaság dolgozik benne. Papageno katás kiskereskedő lehet madár vonalon, kinézetre pedig talán karbantartó a házban. Csengettyűje bűvös hangjaira gyermeki körtáncba réved egy talpig felfegyverzett TEK-es csapat. A kígyó a laptop zsinórja, az Éj királynője által küldött útmutató fiúk Tamino forma kiscsávók. És így tovább. Miért is lenne zavaró ez a játékosan és elevenen mai környezet? Mozart zenéjét eléneklik itt, ahogy kell (felteszem), és a szereplőgárda prózában ugyancsak jól működik, helyenként színészileg is kitűnnek. Az előadás teli utalásokkal, asszociációkkal, mókás ötletekkel. Miközben árad belőle a mű szerteágazó gazdagsága, sokszínűsége, kedélye, szenvedélye, mindenekelőtt pedig életszeretete és -öröme. Szívesen feledkeztem bele a happy endnek abba a szép, elnyúló pillanatába, amikor Horák Renáta Paminája és Ódor Botond Taminója felsétáltak a szegedi Belvárosi hídra, hogy szerelemlakatot helyezzenek el, majd tovább mentek a híd két különböző oldali járdáján, párhuzamosan, el a végéig, és mire átértek, addigra már… Egy pár maradtak így is, úgy is, ami mégiscsak a remény legfelsőbb foka. A Liliommal jövök holnap. Amikor a dunaújvárosi színház kisszínpadán a szereplők elkezdtek küzdeni a Liliom díszletével – hét kopott festékű ajtó görgőkön, huzigatták, pakolgatták, rendezgették, a kezdő jelenetben még pont jól állt, úgy hatott, mint a bezárt körhinta, holott egyébként már a másvilágon tartózkodott a hintáslegény, a fogalmazóval, cigit kért éppen, és abban a jelenetben költészet volt, benne a Liliom nadrágzsebében –, na, elgabalyodott ez a mondat. Szóval arra gondoltam az elején, hogy miért nem raktak ez alá az előadás alá egy kis forgószínpadot. Hiszen később volt olyan abszurd átmenet is, amikor a színészek az ajtók zárta kör alakú térben belülről kalapálták hosszan, hogy összecsatolják a görgős ajtókat és megforgathassák ezt a tákolmányt. De ez részletkérdés. Nekem Czukor Balázs ideális Liliom, zsebre dugott kézzel, előre tolt csípővel, ívesen hátra hajló felsőtesttel, orrát néha megszívva, haját hátra sodorva, neki-nekidűlve a körhintaváz ferde vasainak. Ráfeküdt, ráhintázott a szöveg dallamára, ritmusára, egészen szépen, kényelmesen, bár idővel talán túlzásba is vitte a textus hullámoztatását. A Julikát játszó Duma Katát – kaposvári egyetemista – nem láttam még soha. Nem olyan, mint amilyennek én Julikát gondolom, pláne kevéssé illik össze Sipos Vera létezhetetlen tájszólással beszélő (majd arról leszokó) Marikájával. De volt egy pillanat a ligetben, a razziát követően, miután távoztak a rendőrök, amikor Duma Kata kihúzta magát, és egyszercsak megtalálta a lány tartását. Onnantól kezdve elvoltam vele, bár a végén szerintem tévútra vitték a hangvételével, az indulataival. Nagy Péter rendezte a Platform Analog produkcióját, aki nekem hiányzik színészként a fehérvári színházból. Értékes, innovatív rendezői ötleteket tartogatott az utolsó három képre. Közben úgy is hatott ekkoriban a játék, mintha kissé kontrollt vesztettek volna. De azt nagyon szerettem, hogy Czukor Balázs Liliomja – amint az amerikai filmekben szokott történni – halála után kívülről nézőként ott maradt a színen. Az előadás a Déryné Program keretében volt látható Dunaújvárosban, és erre még értetlenül visszatérek holnap. Szóval a Platform Analog honlapján az olvasható, hogy a Liliom a Déryné Program hozzájárulásával valósult meg. És ha az ember belebogarászik a Déryné Program honlapjába, ott az Országjárás alprogram kínálatában megtalálja ezt a Liliomot. Az Országjárás alprogram ismertetőjében pedig ez szerepel: célkitűzése, hogy magas minőségű, színvonalas színházi produkciókat juttasson el az ország minél több településére, különös tekintettel azokra a helyekre, ahol az ott élők eddig hiányt szenvedtek a magas kultúra terén. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház mint helyszín biztosan nem ez a kategória, és érdekes is lehet, hogy a jelentkezési adatlapon Őze Áron mindkét oldalon szerepel, befogadóként és alkotóként is. (Ugyanis Linzmann, az Orvos, a Fogalmazó és a Rendőr szerepében részese az előadásnak.) És még azt írja a Déryné Program honlapja az Országjárásról, hogy Az alprogram támogatásának köszönhetően az előadások ingyenesen vagy maximális 200 Ft-os regisztrációs jegy megvásárlása ellenében tekinthetők meg. A középiskolás nézőtársaink 4000 forintos diákjegyet kaptak, mi kritikusok pedig félárú szakmait 2250 forintért. Őze Áron dunaújvárosi színházigazgató a tegnapi naplóbejegyzésem után írt is rögtön, ezt: A Liliom előadásai nem a Déryné program keretén belül valósultak meg. A Bartók Színház hívta meg és finanszírozta az előadást. A produkció elkészítését támogatta a Déryné. Ez a premierig tartott. Utána az előadás légüres térbe került, mert az Országjárás programba külön kellett pályázni. Közben mi meghívtuk az előadást és még kétszer szeretnénk szerepeltetni. Ez alatt bekerült a programba és hirdetik. Most már tehát tudjuk, amit tudunk. Volt tavaly Stuttgartban ez a litván Sirály. Feltettem a Cikkek évenként 2024-be a tavalyi cikkeket. Egy nehéz nap után elmentem este a Centrálba, bekéretőzve az Oleannára. Sajnos 7-re. Ott tudtam meg, hogy fél 8-kor kezdődik. Leültem egy fotelkába, és negyed 8-kor úgy éreztem, hogy ha összeszedem minden erőmet, akkor talán még fel tudok majd állni, de lehet, a lépcsőket felfelé már nem fogom tudni megmászni, legfeljebb lefelé. Aztán csak felhúztam magam a korláton a kisteremig. Leghátul ültem pótszéken, úgyhogy nem mindent láttam és nem mindent hallottam. De azt simán felmértem, hogy jól, lekötően játszanak a színészek, Hermányi Mariann és Szabó Kimmel Tamás, Puskás Samu rendezésében. Azt viszont egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy maga a darab ugyanez volt-e, amikor először láttuk, még a kilencvenes években a Radnótiban. (Keresem, látom, írtam róla 1994-ben a Népszavában, Nem tiszta Amerika címmel. Hopszi, hát a 2021-es, más fordítású, más című verzióról is írtam, amikor Valló Péter rendezte David Mamet darabját a Thália Télikertben, Zajzival, Julcsival /bocsánat, ez most így csúszott ki./) Azon tűnődtem, hogy vajon átigazították-e kicsit, vagy egyáltalán nem nyúltak hozzá, csak a kontextus változása hatott rá – a metoo a maga kirobbanó erejével, minden pozitív és negatív hatásával. Mindenesetre Hermányi Mariann egyetemistája már alapállásból arrogáns és dühös. Cserébe Szabó Kimmel Tamás tanárja eleve öntelt és irritáló. Úgy áll a világ, hogy miközben a hangvétel már szinte észre sem vehetően durvább és agresszívabb lett, a lány győzelme mind egyértelműbb, fölényesebb és kivédhetetlenebb. Valahogy minden, minden el van rontva már közöttünk. A Nézőművészeti Kft Súlyos című premierjére mentem a B32-be, avval az örömmel, hogy Nézőművészék „megtartották” Soltész Bözsét a Közeleg az idő után. Ráadásul Szőke Abigélt szerződtették mellé a lánya szerepre, akiről szintén fölöttébb pozitívak a nézői (főleg filmnézői) tapasztalataim. Ezt a Gyulay Eszter rendezte (és felteszem, írta) produkciót ifjúsági előadásként jelölik, amely az evés és a testképzavar problémáját járja körül. (Amúgy az egyik szereplő szép testű lány, a másik szép testű középkorú asszony.) Közben fel-feldobogattak egyéb problémákat is; kommunikációs deficit, magányosság, társkapcsolati szükség, apahiány. Nem nagyon tudok mit mondani. Bár szívesen néztem a két színésznőt, de ez a soványka egy óra (amelyet pszichológus szakértővel zajló feldolgozó beszélgetés követ, amit nem vártam meg) semmilyen értelemben nem érte el az ingerküszöbömet. (Pedig egyébként volt az életemben olyan, hogy fogyókúrával küzdöttem, meg azt az érzést is ismerem, amikor az embernek muszáj kiennie a hűtőszekrény teljes tartalmát.) Hazafele vettem észre, hogy a Bálna épülete – amely nekem mindig is tetszett – úgy van kivilágítva, mozgó fényekkel, mintha úszna az a bálna. Már csak ezért is, ha egy túlsúlyos vagy magát túlsúlyosnak gondoló nő azt mondja magáról, hogy ő olyan, mint egy bálna, akkor odairányítanám gyönyörködni a látványban. Rettegi György Emlékezetre méltó dolgok című memoárját olvasom. Vidéki középnemes volt Erdélyben, Doboka vármegye pénztárnoka, majd alispán. 68 évet élt az 1700-as évek közepén. Az 1970-ben megjelent kötete hosszú bevezető tanulmányában megróják amiatt, hogy hiába az olvasás és az írás volt a mindene, ódivatú pasas; a könyvtára csupa 1600-as évekbeli kiadványt tartalmazott, a XVIII. századi modern irodalomra rá se bagózott. Ezt írja az emlékiratairól (követőjének tekintem magamat): Ha szintén valami nagy dolgot nem írtam is, de amit írtam, igaz lelkemismérete szerint írtam, amint láttam s amint bizonyos relatióból megtudhattam… hazugságot nem írtam egy virgulat is. Tegnap ünnepélyes külsőségek nélkül beléptem a nyugdíjkorba. Egy évtizeddel később, mint anyáink nemzedéke. (A nyugdíjam összegét majd áprilisban fogják meghatározni – mondták elsőre a Nyufigban /így híjják/, aztán még haladékot kértek levélben.) Az ember 30-35-ön túl alig hiszi el az évei számát. Folyton csak csodálkozik rajta, és mire megszokja valahogy, addigra plusz eggyel kell megbarátkoznia megint. Ebből a szempontból a 65 mégiscsak kiválik, mert már legalább egy-másfél éve tréningeztek rá engem a BKV-ellenőrök: nem kérték a bérletemet. Volt nagy buli, csak nem nálunk, hanem az utca túloldalán, nagyteraszos gazdagéknál. Dübörgött bele, ha nem is zene, de ritmus a fél éjszakába. Úgy képzelem, hogy a szórakozás csúcsaként kezdhették el naranccsal hajigálni a házunkat. Felrobbant narancsbomba az erkélyünkön, takaríthattuk reggel. Kicsit húztam a számat, milyen kisvonalú társaság ez, narancsszezonban naranccsal célba lőni. Legalább görögdinnyét dobáltak volna. Kedves férjem májat resz(t)elt, krumplipüré-melléklettel. Dán koronát kaptam ajándékba a fiúktól, nagyon jól néz ki! Nem a fejemre való, hanem a zsebembe, és nem fogok félni használni! Tegnap a kormányhivatalban a foglalkoztatási osztályon a kezembe adtak kinyomtatott papírokat: határozatot az állástalanellátás megszűnéséről, igazolásokat, összesítéseket. Ezeket hazahoztam és beszkenneltem. Ma a lábammal elmegyek a Nyugdíjintézetbe, hogy ott az ügyfélszolgálaton a kezükbe adjam a tegnap kapott papírokat. De holnap kezdetét veszi az az új korszakom, amikor is menetjegy nélkül (jó, nem ingyen, helyjegyért) elmegyek vidéki bábszínház előadását nézni. (Ha nem ez lenne holnap, akkor tüntetni mennék a Kolibri Színházért. Egyébként is igényem volna egy nagy, gyűjteményesen tiltakozó tüntetésre.) A menésről jut eszembe: – Elutaztam Agárdra, és képzeld, visszafelé kétszer annyiba került az út! – Nem tudtad, hogy Agárd visszafelé drága? (áááááááá…..) Till Attila És mi van Tomival? című filmjének titokban az a címe, hogy És mi van Sanyival? Mivel a főszereplője Szálka Sándor (a hajas Thuróczy Szabolcs), sőt eredetileg nyilván ifj. Szálka Sándor, akinek az apja nagy színész volt. Ő maga bábszínész. A film első perceiben némi aggasztó piafeltöltés-felkészülés után bábot húz a kezére, és egy igazi bábszínész partner (Bánky Eszter) mellett bezúdul az „arénába”, a színpadra a gyerekközönség elé. Majd az előadás után feloldódik a szakmai közegben. Hajnalban durván részegen megy haza, és mondja feleségének (a képzett bábszínész Fodor Annamáriának), hogy hát értse meg, fesztivál van, eljöttek a cirókások, a bóbitások… El voltam ragadtatva. A film fősodra az alkoholizmus és az alkoholizmussal felvett személyes és csoportos küzdelem. Ez egy dolog. De van egy csodálatos jelenet, amikor a bábszínházból kirúgott hősünk vásári bábjátékosként kíván boldogulni, úgyhogy házal a bábjaival, a bábjátékával. Bemegy egy Auchanba az igazgatóhoz, hogy szeretne előadásokat tartani a gyerekekkel érkező vásárlóknak, ha az épületben nem engedik, akkor legalább a parkolóban. Az ajánlat persze nincs ínyére az igazgatónak, de mielőtt kidobná Thuróczyt, kiderül, hogy ő a néhai nagy színész, Szálka Sándor fia. Akit az igazgató csodált, tisztelt, imádott. Szó szerint idézi, hogy mit mondott a valamilyen film végén, és ódákat tudna zengeni róla. Nem tudom, ki játssza az Auchan-igazgatót, valószínűleg nem színész, hanem civil. Pontosabban nem civil, hanem egy igazi, klasszikus, rajongó néző, akit a művészet megérintett, megfertőzött és örökre magába bolondított. Kecskeméten jártam a Cirókában, megnéztem negyedikes gyerekek társaságában az Atanáz, a lámpaláz című, Varsányi Péter írta-rendezte, kissé atelier jellegű előadást, öt színésszel: Szekeres Máté, Horgas Ráhel, Lendváczky Zoltán, Dupák Fanni, Kedves Csaba (ketten újoncok). Arra gondoltam aztán hazafelé, hogy végül is nem kell minden gyerekelőadásnak megváltania a világot. Álltam este a Lenin Erzsébet körúton és nem értettem a helyzetet. Mert a Bástya mozi helyén nyílt Bástya Színház előadására jöttem, és én aztán tudom, hol volt a Bástya mozi, de a helyén nincs semmi, csak egy kihalt, üres, sötét kirakatú földszint. (Elkerülte a figyelmemet a meghívónak az a sora hogy a Dohány utca felől kell bemenni.) Igazi off-Broadway játszóhely. Szűknek éreztem a nézőforgalmi teret és a nézőteret, a levegő is idő előtt elfogyott bent, de úgy gondolom, kárpótolni fogja ezért a közönséget a Minden jót, Leo Grande-bemutató. Hamar elfoglaltam a helyem, úgyhogy míg a többiek gyűltek be zsongva, ketten ültünk némán, gondolkodva. Udvaros Dorottya a színpadon az ágyon, már koncentrálva, magába mélyedve, én meg azon törtem a fejem, hogy vajon ki játszotta a filmben a szerepét. Nem egykönnyen jutott eszembe, végül arra jutottam (nem tévedve), hogy Emma Thompson. De hogy ezt ilyen nehezen tudtam felidézni, elárulja: nem volt rám nagy hatással a film. (Van egy kardinális különbség a két színésznő alakítása között, de ebbe most nem mennék bele.) Keresztes Tamás rendezte. Leo Grandét Medveczky Balázs játssza, aki tökéletes a jóvágású szexmunkás, a színvonalas szolgáltató szerepében. Különösen szép a fürkészve figyelő tekintete az első, ismerkedős találkozón, és később a kiborulása is hibátlan. Udvaros Dorottya utóbbi nemzeti színházi korszaka… hát legszívesebben oda sem néztem volna. De most örülök, hogy itt tanúja lehettem a színészi ragyogásának. Olyan érzékeny, élénk, gazdag, finoman reflektált ennek az asszonynak a szerepében, hogy tulajdonképpen a világ minden nőjét eljátssza, a legkülönbözőbb vonatkozásokban. Nem is lehet elképzelni egyetlen olyan nézőlányt, nézőasszonyt, nézőmatrónát sem, aki Udvaros Dorottya figurájának valamelyik pillanatában, reakciójában, gesztusában ne ismerne rá saját magára. Olyan hideg van a héten, hogy módfelett aggódom Füge Ferdinándért. Ő nagy és erős lett az utóbbi évek során, mi pedig kicsik és gyengék. Már esélyünk sincsen téli palotát emelni neki. Egyedül kell vigyáznia magára, hogy el ne fagyjon. Denevér Ernő sem tud tenni érte semmit, és más se, csak arra számíthat, hogy nagyon drukkolunk neki. Tegnap este a Pinceszínházban jártam főpróbán, a Székely Csaba által írt és rendezett MI vagyokon. A tatabányai színház színésznője, Bakonyi Csilla adja elő, fehérben, színes selyemsálakkal. Nem akarok beszélni róla. Ha elmesélném, hogy amolyan intellektuálisabbra vett Shirley Valentine-ból hová, merre tart a történet, melyik fordulatról melyik film jutott eszembe, akkor spoiler lenne a bejegyzésem neve, műfaja. És ha a sztorit lelőném, mi maradna a leendő nézőknek. Épp a nagyváradi A revizoron dolgoztam tegnap, aztán elmentem este belőle a Marczibányi térre a Loupe Színházi Társuláshoz, és ott is majdhogynem A revizorba estem. Mármint a történetbe. Belső ellenőrnek nézték Lovas Rozit a Vinnai András írta, Horváth János Antal rendezte Titkosszolgák, avagy kiesett, kiugrott vagy kilökték című előadásban, amely a titkosszolgálat szigorúan őrzött irodaházában játszódik. (Lovas Rozi balsikerű családanyát és újságírót alakít, utóbbinak kevésbé látszik, előbbinek sokkal inkább. Az a bő midiszoknya például, amely folyton hozzátapad a harisnyás lábához, az telitalálat.) Míg gyűltünk a nézőtéren – pótszékes teltház –, Lovas Rozi már ott ült a hivatal aulájában, vele szemben Molnár Áron posztolt a portaszolgálaton mint abszolút hatalmi tényező. Én régóta szeretem Vinnai András blőd humorát, a szertelenségét, a féktelenségét, a megfelelni nem feltétlenül vágyását (vagyis a szabadságát). Ettől persze némiképp egyenetlen is az írói munkássága, ahogy én látom. De most úgy tűnt, hogy szerencsés a találkozása evvel a társulattal, ezekkel a színészekkel – Molnár Áron, Mohai Tamás, Rainer-Micsinyei Nóra, Rusznák András, Lovas Rozi –, akik nagy játékkedvvel és hatalmas energiákkal dolgoznak a színpadon. Ebbe, felteszem, az is belejátszik pozitívan, hogy csak magukra és a közönségre számíthatnak. A közönség pedig megadja nekik, amire szükség van: érdeklődést, a jegy dinamikusan képzett árát, a figyelmet és a velük menést. Jól szórakoztak a nézők ezen az abszurd, tehát nagyon is reális mai magyar vígjátékon. (Van egy nagy sikerű, parodisztikus jelenet, amelyben a bemutató óta már valószínűleg tovább kellett volna túlozni a Washingtonra vonatkozó poént, hiszen az életben szinte a hihetetlenig fokozta az amerikai elnök.) Nem frenetikus produkció, kicsit mértéktelen, aránytalan, talán formátlannak is hat olykor, de nevettem háromszor-négyszer (ami nagy szó). A többi nézők – belső budai ellenzéknek vagy budai belső ellenzéknek érzékeltem a közönséget – rendkívül élvezték és egy részük állva tapsolt a végén. (Akartam említeni, hogy ha kritikát írnék a Titkosszolgákról, az lenne a cikk címe: Ablak a jövőre. De ezt úgyis csak azok értenék, akik látták.) Békéscsabát hagyom el éppen, amely város telis-tele van Munkácsy Mihállyal – egy hídfőnél ásít és nyújtózik a megszobort inas –, és az Élővíz-csatorna sétára kiépített partján egyszerre látni élő kacsákat meg szoborkacsákat. Különben azért jöttem Békéscsabára, mert összekötöttem a hasznost a hasznossal. Egyrészt mint a Spiri önkéntese megnéztem a Hej, tulipán, tulipán című előadást a Napsugár Bábszínházban. Másrészt a Gábor Miklós-díj bizottság kiküldött tagjaként a Hamletrockot a Jókai Színházban. (Mostantól ugyanis bármikor szívesen elvonatozom előadást nézni azokba a vidéki színházakba, amelyek megaltatnak egy éjszakára.) A Hej, tulipánt 1-3 éves célközönségre dolgozó babaelőadásnak mondanám, a kezdőképe szinte hattyút ígér: kerek fehér szőnyegen fehér ruhás lány derékból előredől a földre, mögötte a fekete falon nagy fehér kör, vetítőfelület. Czumbil Emőke a lány, aki a fehér szőnyeg láthatatlan lyukaiból könnyű, színes sálkendőket húz elő, azokból lesz víz, napsütés, szél, madár, béka, neki pedig egyre színesebb szoknyája, ahogy a derekára tűzi az összes lejátszott kendőt. Egyszerű és szép az egész. Lovas Gábor zenéje szól közben, L. Deák Réka a látványtervező, Csortán Erzsébet a rendező. Amikor már számos lehetőséget kimerített a röpködő, tekerhető, csavarható, bogozható kelmékkel, akkor kvázi bábozni kezd két, fehér sálból alkotott libegő szellemalakkal. Körülbelül itt már elfogyott az aprócskaközönség türelme és figyelme, de jól volt így, mert utána még következett a nézők élénkítő és aktivizáló játszhatása színes rongyokkal, textilekkel. A Hamletrockot, a Shakespeare – Zalán Tibor – Szűts István – Seregi Zoltán alkotónégyes munkáját ki nem hagytam volna, mivel véletlenül láttam róla riportműsort a királyi televízióban, és abban elmondta a rendező Seregi Zoltán, hogy Zalán Tibor zseniálisan írt bele Shakespeare-be. De a Hamletrock maradjon holnapra. Kell nyitnom neki egy egész bejegyzést.
Tegnapi elképzelésem szerint ma
elmesélném a Az kicsit meglepő, hogy ha az ember a békéscsabai Jókai Színház honlapján rákeres a Hamletrockra, elsőre egy augusztusi hírt talál, a januári bemutatót beharangozót. Illusztrációja egy fotóegyüttes, amelyen Kovács Edit, Kocsis Dénes és Bartus Gyula portréja látható. Gertrud, Hamlet és Claudius – felteszem. De aztán a színlapon, az előadás szereposztásában a három színész közül kettőnek nincs nyoma. Gertrud tényleg Kovács Edit, ám Claudiust Lénárt László adja, Hamletet pedig Juhász Bence m. v., aki tavaly végzett az SZFE-n, az utolsó előtti „régi” évfolyamon, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Körülbelül ez lehet az első jelentős színészi feladata. A békéscsabai kedves vendéglátás része volt, hogy a luxusülést kaptam a nézőtéren. Az ötödik sor bal egyese ugyanis egy „kövéremberszék” (esetleg: segegűeknek), amely körülbelül másfélszerese szélességben a többinek. Emlékszem, Fekete Péter akkori igazgató az épület legutóbbi felújításakor milyen büszkén avatta fel. Abból néztem most a Hamletrockot. Nem töltöttem ki, de igyekeztem terpeszkedéssel rászolgálni. Láttam egy közvetítést a neten, feltette valaki, ahogy Chicagóban tüntetnek Ukrajnáért. Álltak az emberek végig a Michiganen, a kedvenc hidamon, ukrán zászlókkal, táblákkal, Ukraina is not for sale, USA be brave és hasonlók. (Kaptak az amerikaiak a nyakukba egy hajmeresztő Trumpot, de lehet, hogy ők nem adják olyan könnyen.) Eszembe jut, hogy három évvel ezelőtt mennyi segítőkész, empatikus, szolidáris magyar emberrel találkoztam. Emlékszem, amikor február végén utaztam a villamoson, a másik oldali két ülésen egy anya ült a 10 év körüli lányával, sebtében csomagokkal, orosz-ukránul beszéltek. Megkérdeztem, honnan jönnek, merre tartanak, tudok-e segíteni. Három-négy utas bekapcsolódott, kérték, mondjam meg, hogy ők tudnak adni vagy ajánlani ezt vagy azt, mindenki együtt érzett velük. Elolvastam most a naplómban 2022 márciusát, amikor menekülteket fogadtunk be hozzánk, meg átmeneti szállás portáján posztoltam, és napi tapasztalatom volt, hogy mindenki megtesz értük, amit csak tud. Aztán az állam átvette a menekültellátást, egyben kizárta az ügyből a civil embereket. Jobb, ha mi nem találkozunk a valósággal – gondolhatták. Mi történt azóta? Az ukránok egyik része elmenekült otthonról, a másik része ott maradt, igyekszik túlélni, vagy harcol, védi a hazáját, nem adja fel. Nálunk pedig a hivatalos politika az ukránokat ekézi, az „Ukrajna nevű terület” lakosait. Épp csak az nem hangzott még el, hogy Zelenszkij tört be a hadseregével Oroszországba. De mindenképpen a szomszédaink okvetetlenkednek, és miattuk nincs még mindig béke. A villamoson ma már beszólnak az oroszul beszélőnek, ha ukránnak vélik. Ezt a mentális fordulatot – és a dehumanizálás egyéb drámai eredményeit – nyugodtan nevezhetjük a miniszterelnök személyes sikerének. Sokat nem gondolkodtam azon, hogy Köldökzsinór-varieté, hanem mentem Csábi Anna után, ezúttal a B32-be, az általa írt-rendezett előadásra. Hanem amikor az elején a színészek rögtön kiosztottak a nézőtéren egy több oldalas, valós kórházi dokumentumot, amely szüléssel kapcsolatos tájékoztatást és beleegyezési nyilatkozatot tartalmazott – az én időmben, emlékeim szerint ilyen még nem volt –, akkor azonnal tudtam, hogy roppant körültekintetlenül, már-már felelőtlenül jöttem ide. Mert ha van valami, amit igazán nem akarok színházban (van egyébként több is), akkor az mindenekelőtt ez: szülni. Na jó, viszonylag hamar meglett a gyerek, akit általában egy párna játszott pink sapkában, néha pedig Györgyi Anna, elragadóan, szintén a pink sapkában. A szülés utáni, csecsemős, kisgyerekes problémákra fókuszáltunk anyai szemszögből, a szoptatástól, a kialvatlanságtól kezdve az elvárásokig és a munkába állas dilemmájáig. Kórházfehérbe öltözött négy szereplő pörgette a jeleneteket: Györgyi Anna, Szegvári Júlia, Kosznovszky Márton és Sárközi-Nagy Ilona. Nem tipikus magyar családot láttunk, hanem olyat, amelynek minden tagja színész: apa, anya, anyós. Ez több szempontból is nehezítette számukra a logisztikát. A produkció enyhe revüjellegét néhány markáns, Szegvári Júlia–Seitz Attila szerzette betétszám biztosította. Nem hosszú este, elégedett kis közönség. Nekem a leginkább talán Györgyi Anna mozgáskultúrájában telt örömöm, amit voltaképp most fedeztem fel. Rómeó és Júliát nézni jöttem Zalaegerszegre. Amikor a Hevesi Sándor Színház nagyszínpadán felment a függöny, hirtelen azt hittem, hogy a West Side Storyt rendezte meg Mihály Péter. Nem bántam. Mintha háztetőn lennénk, tetőteraszon, balra hátul összegrafitizett liftakna, távolabb magas házak, már-már felhőkarcolók. A színen kortársi divatszakadt férfiak és nők: a Montague- és Capulet-csapat. Vad zenére fenyegetően felállnak egymással szemben és huzakodnak, verekednek. Nagyon dinamikus tabló, kicsit bele is szeret magába ez a jelenet, tovább tart, mint kellene, talán ezért veszít az erejéből a végére. Aztán jön Rómeó (Ticz András) és pont olyan, mint az a Rómeó, aki egész éjjel szenvedett és sóhajtozott Róza után. Fáradt, álmos, enervált. Sajnos előadás-hossziglan nem tudott a színész ebből az állapotból kikeveredni, magasabb energiaszintre jutni. Végig lent maradt, lent és lent. A Capuleték bálja egy nagy, elektronikus zenés buli, extrém jelmezes vendégekkel. Júlia (Dura Veronika) nem „világlik ki”, hanem épp olyan plázacica jellegű, szőkített hajú, erős sminkű lány, mint egy másik. Jó, nem sorolom tovább a problémásnak érzett pontokat. Eleve a színpadi beszéddel némelyik szereplőnek gondja van, úgy találtam. Ez egy nagy személyzetű darab, tehát képet ad a társulatról. Ennek alapján avval a súlyos váddal kell illetnem a Lőrinc barátot, valamint egy prológot mondó veronai utcaseprőt játszó dr. Besenczi Árpádot, aki immár 15 éve igazgatja ezt a színházat, hogy még mindig ő itt a legjobb színész. Ami komoly mulasztásokat takar. De nem, mégsem kell kimennem ebből a bejegyzésből egyetlen jó szó nélkül! Dura Veronika a második részre egyrészt lesírta a sminkjét, tehát tisztábbá, láthatóbbá vált az arca. Másrészt a tragikus fordulatok csapot nyitottak benne: szenvedélyes lett, lendületes, kifejező. Személyes színészi erőfeszítése sikereként végül is felépített, felizzított, majd halálba hanyat… hanyatlatott… hanyatlattatott… hanyasztott egy szerelmes Júliát. Naponta elmegyek a Deák téri metrólejáratnál az orvoskamara plakátja mellett, amelyen az szerepel kék alapon fehér betűkkel, hogy a férfiak harmada nem éri meg a nyugdíjat! (tobbeterdemel.hu). Már hetek óta ott lóg a falon ez a plakát, összeugrott a gyomrom tőle mindig, amikor ránéztem. De tegnap kifújhattam a beszorult levegőt, mert kedves férjem, hálisten, megérte a nyugdíjat! (Bár hogy mikor érkezik majd az első nyugdíja, azt persze nem lehet tudni, de úgyis dolgozik tovább.) Gyomorösszeugrás közben meg azt is gondoltam, hogy igen, szembesülnünk kell a tényekkel, minden területen. Éljenek (és hirdessenek, és tüntessenek március 8-án) az orvosok, a tudós, lelkiismeretes, fáradt, rendes és bátor orvosok! Éljenek, hogy mi is élhessünk! Ilyen nap nincs ebben a hónapban. Ilyen nap nincs ebben a hónapban. Ilyen nap nincs ebben a hónapban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
