|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. január
Javítás a Belvárosi Színházban: Brooklyni mese. (Világbemutató. Vagy hogy mondják ezt. Itt játsszák először Woody Allen színpadi művét.) Végtelenül kedves gondolatnak találom a komédia alapötletét, miszerint stílust, modort, ízlést, szemléletet, életcélt, világnézetet változtat, hogy a középpályás bűnöző lakásába orgazda* révén bekerül Raffaello egyik Madonna-festménye. Mulattató, szórakoztató vígjáték Szabó Máté rendezésében. Főleg a második rész működik ellenállhatatlanul. Élvezettel néztem Szakács Györgyi jelmezeit, a csíkos gengszteröltönyökön túl a nők változó outfitjét. (Bár egy idő után László Lili úgy festett, mintha néha összetévesztené, hogy mit vesz fel mihez.) Mészáros Máté a főnök és családfő, elemében van a színész. (Ugyanakkor a negyedik sorból úgy tűnt, még jobban lehetne szeretni őt, ha nem egyfolytában használna élesen kiabáló hangot.) Különösen kedveltem Rohonyi Barnabás vékonybajszú ifjú maffiózóreménységét és Mészáros Martin még mozgásában is klasszikus forma filmes gengszterfiguráját. Aztán 2025 lett. Legyen a múlt évből a legmaradandóbb az a három szál, piros szélű sárga rózsa, amit december 23-án kaptam kedves férjemtől, és azóta is virul az ablakban. Túlnézni rajtuk, előrefele az időben, nem is szeretnék. A mobiltelefonom kezdőképernyőjén egy régi fénykép: ülünk az ölünkben a gyerekekkel egy kőfalnál. Ez nem látszik, de tudom, hogy a János-hegyi kilátó falánál. A pipik kicsik, mi fiatalok és szépek vagyunk. Amikor ránézek, tulajdonképpen nem is értem. Egyszerűen nem tudom összekötni az idővonal két végét. Vagy az a magam tűnik hihetetlennek, akit ott látok, vagy az, akit most. Na, csak egészség legyen. Kertjeink, amiket művelhetünk. Őriznivaló integritás. Minden jót kívánok, kedves Olvasók! *Gyerekkoromban orrgazdának képzeltem. Máténknál szinte mindig megy a tévé. Vagy sport vagy az Animal Planet. Így aztán volt szerencsém valamelyik nap egy természetfilmhez, Papp János csodálatos hangjával, élénk, magával ragadó narrációjával. Megismerkedtünk egy albatrosznővel, akit a párzás után otthagyott a pasija. Ez nem gyakori eset, mert az albatroszok általában monogámok, tartós párkapcsolatban, évtizedekig élnek együtt. Ha a hím lefalcol, az súlyos csapás, mivel a tojó egyedül nem képes a fiókát felnevelni. Ketten kellenek, mert vagy tojáson, ill. fiókán ül a madár, vagy élelmez. (Ez a fehérfejű amerikai sasaink ismeretében nem újdonság számunkra.) Tehát a faképnél hagyott albatrosz mindent elkövetett, hogy gyorsan találjon mást. Mórikálta magát, riszált, mígnem landolt mellette valaki, akinek felkeltette az érdeklődését, és hamar csőrözni is kezdtek. Sikerült új partnert fogni. Miután a tojás már megvolt, a tojó elszállt feltáplálni magát. Ez viszonylag hosszabb időt vesz igénybe, tehát nem egy délutánt vagy egy csajos estét vett ki, hanem napokig, hetekig volt távol. Mire hazajött, a tojása hűlten hevert, mert a másik albatrosz a saját tojásán ült. Neki is lett egy. Arról ugye nem értesültünk, hogy albatrosz barátnőnkben tudatosult-e már az elején, hogy nem hím társra lelt, hanem nőneműre. Mindenesetre a hazatértekor avval a drámai helyzettel szembesült, hogy az ő szaporulata oda, viszont a másik tojásából sem lesz semmi, ha ő nem segít be. Főhősnőnk némi tétovázás után úgy döntött, hogy nem szakít szélhámos partnerével, hanem azonos nemű párként fognak utódokat nevelni. Így is lett. A továbbiakban a kétévente esedékes tojásokat felváltva tojták, és együtt gondoskodtak az albatrosz-utánpótlásról. Pintér Béla tollára méltó eset. Elolvastam Alekszej Navalnij Hazafi című könyvét. Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjainkjából lehetett némi fogalmam arról, hogy az orosz embereknek mit hozott az ottani „rendszerváltás”, a Szovjetunió szétesése. De mégis az volt most a legmegrázóbb számomra Navalnijtól, ahogy leírja az 1990-es évek Oroszországát, Moszkváját. Amikor is ő a Lumumba Egyetemre járt, amely – mint megtudhatjuk tőle – az első nagyszabású fővárosi drogközpont volt, a nigériai diákok üzemeltetésében. A rendőrség felvette velük a harcot, mert konkurrenciát jelentettek számukra, hiszen a drogrendőrség is kábítószerrel kereskedett. Így indult Oroszországban a piaci verseny. Ekkoriban a Lumumba jogi karán tanulás és vizsgázás nélkül lehetett eljutni a diplomáig, tantárgyanként csak egy százdollárost kellett belehelyezni az illető tanárnak átnyújtott leckekönyvbe. A valamilyen csúcsmodell autóval járó évfolyamtársnak nemcsak rendőrségi villogója volt a kocsijához, de vizsgálati immunitást biztosító papírja is, amit a belügyminisztériumban állítottak ki neki. I tak dalse. 1978 és 1983 között éltem Moszkvában mint szerencsés némiképp kívülálló: külföldi egyetemista. Láttam, tapasztaltam az áruhiányt, a szegénységet, a látszat- és rendfenntartást. Minden rosszul működött, úgyhogy bármit elintézni jószerével csak ügyeskedéssel, protekcióval, lekenyerezéssel és/vagy agresszív fellépéssel (kiabálással) lehetett. De még onnan nézve is elképzelhetetlen számomra az a helyzet, amit Navalnij lefest. Konkrétan a mindent, de mindent és mindenkit át- és beszövő korrupció, amely – meglehet – egyetlenegy állampolgár számára sem hagyta meg még keskeny sávban sem a tisztességesség útját. És hát korrupción alapuló gazdaságban, társadalomban esély sincs demokráciát építeni. (Vagy fenntartani.) Ezt természetesen tudta Navalnij, akit nyugodtan tarthatunk szimpatikusnak vagy antipatikusnak, akár le is lehet nacionalistázni, sovinisztázni, de az erkölcsi nagysága, a tisztasága, az elszántsága, a bátorsága, a hősiessége megkérdőjelezhetetlen és példaadó. Belefogtunk az ünnepek alatt a Száz év magány nézésébe a Netflixen, bár kicsit ódzkodtam tőle. Az ún. mágikus realizmus annyira a fejben, a fantáziában mozog, nem biztos, hogy akarom konkrétan, tárgyiasítva látni – gondoltam magamról. És igazam is lett ebben. Voltaképp egyedül Macondót néztem szívesen, a házakat, a fejlődést, ahogy faluból kisvárosias lett. Aztán a harmadik rész után már végképp nehezemre esett odaülni a tévé elé. Ugyanis akkor váltották le a szereplőket, időmúlásból kifolyólag. A fiatal színészeket idősebbekre cserélték. Zömmel rendben volt ez, nagyjából hasonlóak maradtak a karakterek. Hanem az új José Arcadio Buendíát egyszerűen elfogadhatatlannak találtam. Az eredeti figura magas volt, élénk tekintetű, huncut mosolyú a rövid szüneteket beiktató fogsorával. El lehetett hinni neki nemcsak az erőt, a karizmát, a vezető szerepet, de az intellektust, a tudomány iránti lázas érdeklődést is. Az idősebb változata teljességgel idegen tőle: egy alacsony, zömök, széles szájú, surmófejű ember. A magam részéről felmondtam neki. Ment a Volt egyszer egy Vadnyugat is valahol. Megnéztem, kábé hatvanötödször. Némiképp zavaró, hogy mennyiféle verzióban adják. Hol kivesznek kisebb részeket belőle, hol betesznek. De a legnagyobb erőpróba számomra az új szinkron volt. Nem mondom, hogy gagyi. Igazán igyekeztek, nívós színészekkel csinálták meg újra. Reviczky Gábor például kiváló szinkronszínész, de ebben a filmben speciel egy idős, beteg ember hangján beszél a Henry Fonda szájával Frankként, akit annak idején Sinkovits Imre nagyon is életerős gazemberként hozott vokálisan. (Most megnéztem és meglepődtem: Fonda 63 éves volt, amikor ezt a filmet forgatta. Olvastam, imádta, hogy végre egyszer rosszfiút játszhat.) Charles Harmonika Bronson Fekete Ernő, Jason Cheyenne Robards pedig Gáspár Sándor. Elsőrangú. Jellemző a film örökkévalóságára, hogy Cheyenne zenéjében egy ismétlődő rövid futam mintha azt jelezné, hogy üzenet érkezett a mobiltelefonjára. Kicsit bizarr, kicsit időutazásos érzetű, nagyon tanulságos estém volt. Újszínház: Elvásik a veres csillag. Wass Albert regényéből színpadra írta és színre vitte Kiss József. (Remake, ha jól értem. Békéscsabán csinálta először tavaly.) Majdnem teljes teltház, szépen felöltözött, szívüket is ünneplőbe öltöztetett nézők. Sokat nevetnek és a jelenetváltások sötétjében szívesen tapsolnak. Drámának nem nevezhető, ami a színpadon megy, inkább anekdotikus párbeszédek sorozatának mondanám. A székely Mózsi a főszereplő, népi vadőr és családapa. Nehéz életét 1946 és 1956 között követjük Erdélyben. Józan eszű, pikírt, furfangos ember, aki kollaborál a szovjet komisszárral, de túljár az eszén, és ügyesen, ravaszul mindig megszerzi, ami a megélhetéshez szükséges. Az előadás legkínosabb perceiben Mózsi megköveteli a kommunista jegyzőtől – akit eleve gonoszra sminkeltek és III. Richárd-osra vettek, jobb keze, jobb lába rossz –, hogy kecskebucsát csináljon, ami bukfencet jelent. A féloldalára béna szereplő lassan, nehezen elkezd leereszkedni a földre, hogy bukfencezzen. Végül a színész bohózatira veszi a szituációt. A darab a „szociálizmust” és a románokat csepüli, és parodizálja a szovjet gerontokráciát. Érdekes, hogy az orosz katonák jelenléte vagy a fiaikat hazakövetelő anyák jajszava nem hallik át, az észrevétlen marad. Két abszolút méltányolható, elismerhető színészi teljesítményt rögzítek. Az egyik Jánosi Dávidé, aki Mózsit adja a legteljesebb egyszerűséggel, szikáran, zártan, sallangtalanul, szinte végig lent tartott hangon. A másik épp ellentétes alakítás: Jászai László szovjet komisszárja. Már ahogy bejön a nézőtér felől, azt énekelve, hogy Pa ulicam nagyela balsaja krokogyila (ennek semerről nincs semmi értelme). Megformál egy nagyhangú, nagy kedélyű, nagy svungú, nagy orosz lelkű, barátságos, érzelmileg fogékony, mindenre figyelő és mindenre kiterjedő embert. Nem tudom, hogy ez aktuális koncepció vagy egyszerűen színészi menekülőút, de valószínűleg A tizedes meg a többiek Grisája óta nem láttunk ennyire szerethető orosz megszálló katonát, mint itt Jászai Lászlótól. Nem vagyok járatlan a Thália Színházban, de gondoltam, ha már a Tótékjukról írok, akkor ránézek a fővonalra: a szórakoztatásra. Elmentem hát A hülyéje című előadásukra, amelyet ősszel mutattak be Kelemen József rendezésében. Telt ház, a közönség jól mulatott. Én haldokoltam az unalomtól. Ez egyrészt azért lehet, mert a nézők bizonyára nem látták még ezt a Feydeau-bohózatot, sem A hülyéje, sem A balek, sem A tökfilkó, sem más címen. Én meg sokszor. (Azon belül például Pontagnac és Redillon első találkozása a Vatelin-lakásban emlékeim szerint Miskolcon épp ugyanígy volt megcsinálva, mint itt. Leszámítva, hogy forradalmi újítás gyanánt ezúttal nem Redillonnak hívják a Jámbor Nándor játszotta belamit, hanem Babillonnak.) Másrészt én ebben az ízlésében minimum avulékony darabban soha nem találtam semmit. (De, egyszer. 2006-ban, egri előadásban.) A színészek rajta vannak a feladaton, nem mondom. Czakó Julianna – aki Miskolcon már eljátszotta Lucienne-t – kecses, kellemes. Katona Péter Dániel ügyes, könnyed, és valahogy mindig Miskin herceget keresem benne, csak mert sötét a szemealja, mint Czukor Balázsnak. Jaskó Bálint összehoz egy kedélyesen szilaj karaktert. Vida Péter kiélheti erős komikusi hajlamait. A londinert alakító Sipőcz András e. h. nagyon helyes, megdolgozik a szeretnivalóságért. Kicsit sok, de ezt soha nem rónám fel egy színinövendéknek. Hevesi Lászlónak van egy mosolyomat érő pillanata, amikor akar egy férfiasat köpni, de úgy sikerül, mintha egy nő próbálta volna. Ez minden. Lényegében két felvonáson át egyszer sem éreztem azt, hogy színészi vagy rendezői innovációban részesítettek volna. A harmadikra már nem vitt vissza a lábam a nézőtérre. Kicsit több levegő jut a többieknek – gondoltam emberbaráti mentségül. Amikor hazaértem a Kamrából A halál kilovagolt Perzsiából Bagossy Júlia rendezte előadásáról, le akartam venni a könyvespolcról a kötetet, de nem találtam ott, a Jézus menyasszonya mellett. Pedig megvolt nekem, emlékszem a borítójára. Bizonyára azt is Moszkvában, a Druzsba könyvesboltban vásároltam, 1979-ben, ahogyan az 1981-es Jézus menyasszonyát is ott; bele van pecsételve, hogy 0 rubel 92 kopejkába került. Tulajdonképpen az sem csoda, ha elkeveredett vagy nem vigyáztam Hajnóczy Péter kisregényére (esetleg kilovagolt Dunaszéplakra) – nem olyan fajta könyv, amit készültem volna újraolvasni. Talán mert az a viszonyom az alkoholizmushoz, hogy félek tőle. Mármint nem úgy, hogy én magam alkoholizmusba esnék valaha – ahhoz konkrétan inni kellene, számottevő mennyiségű folyadékot fogyasztani, és abban nem vagyok jó. Tapasztalatokat is inkább csak közvetve szereztem részeges emberekről, de az is elég ijesztő ahhoz, hogy félelmetesnek tartsam. Hajnóczy Péter mintegy kívülről szemlélve magát megírta az alkoholbetegségét, amelynek eredményeként csupán pár évtizedes felnőttlét jutott neki a végül is szintén csak pár évtizedes Kádár-korszakban. Bagossy Júlia jó érzékkel úgy készített előadást a műből, hogy nem annyira nyomasztó, mint lehetne. A főhős ifjú barátnője (Tóth Zsófia) szeret táncolni, és kedveli a korabeli slágereket. Ez jó alkalom arra, hogy Tasnádi Bencének legyen pár pazar táncdalénekes-betétje, ami mégis üdítően hat a rémálmok mellett és között. A Kamrában egy csupasz szoba a játék tere. Üres üvegek és írógép az időnként megmozduló falak között. Itt osztozik a melegítőnadrágos Hajnóczy Péteren három színész. Mészáros Bélát mondanám főfőszereplőnek, de Vizi Dávid és Jakab Balázs sem alábbvalóak. Megszenvedik mind, amit meg kell. Mindenekelőtt a feleséget játszó Rujder Vivien, gondolom én. Az előadás egy pontján három szereplő behoz a színre egy pálcás bábot. Percekre odaragadt a figyelmem a bábra, a technikájára, a mozgatására. Úgy kaptam aztán észbe, és szégyelltem el magam, amiért épp lemaradtam Mészáros Béla nevetéséről, nem láttam. Mikor pedig odavagyok Mészáros Béla nevetéséért. Szokás szerint mit sem tudva mentem az Örkénybe, A nyúl fülére. Vagyis annyit tudtam, hogy Fábián Péterrel dolgoznak. (Aki 14 évvel ezelőtt, 21 évesen, kaposvári színinövendékként járt a rádióműsoromban, és az Örkény Színház volt akkor az álma, a vágya). Megkérdeztem valakit, hogy legalább kicsit gyerek- vagy ifjúsági-e ez az előadás, tekintettel a Spirire, de nem. Amikor Znamenák István mint Aesopus megnyitotta az estét, felment a revüfüggöny és megláttam a görlöket, még egyenként fel sem ismertem a színésznőket, de már örült a lelkem nekik. Hogy az Örkényben ilyenek a lányok: szépek, formásak, jól táncolnak, jól énekelnek. Megérdemlik ők is, mi is, hogy időnként zenés-táncos szórakoztató előadást játsszanak. A mesék, a dalok, a dalszövegek, a konferansz (sorrendben az alkotók: Aesopus, Fábián Péter, Dargay Marcell, Parti Nagy Lajos, Znamenák István) minden szellemes, gazdag, áthallásos. Kicsit didaktikus, kicsit túltolt, kicsit sok is – mindkét felvonásnak akadnak fáradékony szakaszai –, de érdemes, érvényes és élvezetes este. (Hogy az é betűimet elhasználjam.) Állatmesék, tanulságos történetek. Kígyó, béka, rókák, madarak, tengeri herkentyűk, bárányok, farkasok, hódok, kutyák, hiénák csordástul-hordástul. Nagy Fruzsina jelmeztervező és tettestársai minden bizonnyal élvezettel dobták el az agyukat, a színészek meg elkapták. (Friedenthal Zoltán a sintértelepen komondorként a jelenet végén körbefordult kétszer, mintegy a Frédikét idézve.) Amikor Hajduk Károly amerikai fehérfejű rétisasként jelent meg – énekelhetett volna ő akármilyen ősmagyar turuldalt, engem be nem csap: igenis amerikai fehérfejű rétisas! –, akkor előre dőltem ültömben, nehogy akár csak egy hangyabokányit elmulasszak ebből az ő fölényesen lenyűgöző számából. Úgy gondoltam, ez az este csúcspontja. Mindaddig így gondoltam, amíg a vége felé elő nem állt a címszereplő nyúlként Zsigmond Emőke elénekelni a Basszátok meg, első Leó! refrénű lelépőjét. Hogy megrázva és hátszőrfelállítva menjünk aztán haza. Amikor megjött decemberben az NKA-tól a Spiritusz-pályázat elutasítása – „megértő tudomásulvételt” kérve –, a forráshiányt nevezték meg indokul. Azt is közölték, hogy fellebbezésnek nincs helye, de kifogást be lehet nyújtani 10 napon belül. Úgyhogy benyújtott kifogást a lapot kiadó Csák György, miszerint a döntés és az indoklás ellentmondásba ütközik, mivel egyfelől forráshiányra hivatkoztak, másfelől pedig az online lapokra szánt meghirdetett 40 milliónak a felét sem osztották ki. Megérkezett tegnap a válasz: „az elutasítás indoklása adminisztratív hiba okán tévesen került rögzítésre, amelyért szíves elnézését kérjük”. Azt is írják, hogy a Színházművészet Kollégiuma a rendelkezésre álló teljes összeg tekintetében döntött. Ez a közlés ellentmond annak az egyetlen (kettetlen) információnak, amit tudunk, miszerint 40 millió volt a keret és 19 milliónyi támogatást szavaztak meg. Vagy esetleg azt akarják mondani vele, hogy eleve a bizottságtól is elvettek tízmilliókat, nemcsak a lapoktól. Mindegy, lényeg, hogy nincs se tévedés, se látnivaló: nem támogatnak. Mindazonáltal Spiri-cikk van és lesz. Mostanra jutottam el oda, hogy elolvassam az Itt élet alapanyagát, Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő című regényét. (A címével nem vonzott volna, fellengzősnek hat, megjegyezni és emlegetni sem könnyű.) Ezt írja egy helyütt: Elég egy mondat, elég felütni a tartalomjegyzéket, elég egy bekezdés, egy sor, egy betű, bárhol folytatható vagy. És tényleg elég volt. Szegedről írt pár sort, felemlegetve ezt-azt, például a Csirke borozó tőgypörköltjeit. Rögtön avval folytattam, hogy megkérdeztem kedves férjemet – aki Szegeden volt katona, igaz, korábban –, hogy a Csirke borozóban ette-e a tőgypörköltet, mert szokta emlegetni. De mondta, hogy nem. Hanem valami sörözőben. Fehérvárra utazván a Szikora János rendezte A windsori víg nőkre, mondtam Aschernak, hogy lehetőleg ne erről az előadásról beszélgessen majd velem, mert kritikaírást vállaltam róla. Mindjárt el is mesélte, hogy az édesapja igazgatta Állami Déryné Színházban látta valaha a darabot. Ennek nyomán szóba került Ascher Oszkár és Major Tamás érdekes viszonya. Rivalizáltak bizonyos vonalon: mindketten ismerték József Attilát és mondták a verseit, jellemzően eltérően interpretálva. De most ezt nem folytatom, mert látok az interneten egy fennforgást, ami miatt idegesen el kell rohannom egy bankfiókba. Az előadásról is csak annyit itt, hogy a fehérváriak a komáromiakkal fogtak össze, tehát vegyes a csapat (Falstaffot Gál Tamás játssza), és beülvén az egyébként is kedvenc színházépületem nézőterére, konzervatív öregasszonyként igen jó érzéssel konstatáltam, hogy a színpadkép olyan élet- és korhű, mintha mondjuk egy brit filmes Shakespeare-adaptáció vagy a Szerelmes Shakespeare-film valamely kocsma- vagy fogadóhelyszínét tették volna elénk. Szeretem nézni az ilyet. (A színpadon, a padlón szalma. Mondta Ascher, hogy a szalmázást Ljubimov pesti Don Giovannijánál látta először, aki előírta, hogy a szalmaszálaknak rövideknek kell lenniük, legfeljebb tíz centimétereseknek.) A fehérvári előadás némiképp meglepő módon magában foglalja A windsori víg nőkön kívül a IV. Henrik című Shakespeare-drámát is, de még a La Mancha lovagjára is hasonlít, csak kevesebbet énekelnek benne. A Thália színházas cikk kapcsán megnézegettem a színház honlapján a közérdekű adatokat. Az éves beszámolók közhasznúsági mellékletéből meg lehet tudni például azt, hogy mennyi működési támogatást kap a színház az államtól, mennyi a bevétele, a költségei, ilyesmi. A Tháliának az utóbbi években rendre évi egymilliárdot adtak. (Ehhez jönnek még hozzá egyebek, például a 2024. őszi minisztériumi döntés nyomán: „kiemelt művészeti értékekkel bíró szakmai programok támogatása” és „szakmai fesztiválok támogatása” címen összesen 53 692 000 forint. Egy szórakoztató színházról van szó, úgyhogy kicsit meglepő ez a bőkezűség, mondjuk összehasonlítva avval, hogy ugyanebből a keretből ennél kevesebbet juttattak például az egri, a tatabányai, a zalaegerszegi, a székesfehérvári vagy a szombathelyi színháznak. De az egymilliárd nekem csak egy szám, nyilván összehasonlításban mond valamit, úgyhogy megnézegettem más fővárosi színházak támogatását is. Nem rendkívüli ez a nagyságrend, de azért általában nem kommersz színházak kapják. (Megjegyzem, a Játékszín és a Turay Ida Színház oldalán nem találtam közérdekű adatokat. Lehet, nekik nincs dolguk közérdekkel – magánszínházak lévén talán nem kötelesek nyilvánossá tenni ezeket az adatok –, csak közpénzekkel. Mert kapnak előadó-művészeti támogatást, sokat, ezt tudjuk.) A legfigyelemreméltóbb számokba az Újszínház honlapján futottam bele. 2023-ra 100 előadás megtartását vállalták, 2 bemutatót ígértek. Meg is tartották. 104 előadásukat 20820 néző látogatta, tehát a 330 fős befogadóképességű színházban előadásonként 192 néző fordult meg. 57 617 000 Ft jegybevételre tettek szert. A színház vezető tisztségviselőinek nyújtott juttatásra 32 424 000 forintot fordítottak. A vezetők javadalmát tehát bőven kitermelték. A többit – a működést, a művészetüket – zömmel az adófizetők állták. Olyan színház van épp, amit megírok majd a Spirituszra, ezért most nem is mondok róla semmit. Egyébként pedig tegnap minden erőm a jártányiba ment, az írtányiba nem maradt mára. Majd holnap. A Lajka című előadást néztem a barcelonai Teatro Romeában. (Amikor múlt héten meséltem szkájpon Annamarinak, mire készülök, kissé meghökkent, hogy ilyen szörnyű drámára. Azonnal kiküldte a szobából Szusit, nehogy a kiskutya megtudja, milyen sors jutott az egykori kollégának.) Nem ez a színház volt az ok a barcelonai futó látogatásra, hanem sokkal prózaibb. Nyáron mintegy véletlenül rátévedtem a Wizzair honlapjára, ahol épp nagyon olcsón kínálták fél év múlvára a barcelonai repülőjegyet. Erről eszembe jutott, hogy amikor 2018 decemberében először jártunk Barcelonában, akkor a Picasso múzeum mellett egy csodálatos laposcipőboltra bukkantunk, ahol vettünk nekem két pár cipőt, azóta is kedvenceket. Hanem az egyik már eléggé tropára ment. Ideje újat beszerezni. Tehát azonnal elkapkodtam két, legfapadosabb jegyet. Hogy aztán találtam erre a hétvégére Lajkát is, amely 2021-ben a legjobb családi előadás címet nyerte el, az külön öröm. Attól, hogy katalánul adják, nem tartottam. Érdekes nyelv, a hangzása valahogy hasonlít a miénkre. Ha katalánul beszélnek a közelemben, úgy hat, mintha magyarul beszélnének, épp csak nem értem, hogy mit. De Lajka kapcsán nem aggódtam már csak azért sem, mert biztosra vettem, hogy többet tudok róla, mint a többi nézők, katalán kisgyerekek és fiatal szüleik. Gondoltak erre az alkotók is (mármint nem rám): az előtérben néhány színes táblán illusztrálva ismertetik a korszakot, az űrversenyt, Lajka életét és munkásságát (angolul is). A Teatre Romea 610 férőhelyes, elegáns nagyszínház a Rambla közelében. Nem gyerekszínház, de adnak arra, hogy ilyesmit is adjanak. Négy színész szerepel és a technika: írásvetítő, vetítés, animáció. Lajka komplett báb, fémből és fából, feje, szája, lába, farka mozgatható. Kedvenc, futurisztikus jelenetemben az egyik szereplő derekán öv, az övből bot nyúlt ki előre, az ment bele a holdfényű Holdba. A színész az egyik kezével a villogó lámpájú leszálló egységet, a Sast tartotta dróton, manőverezett vele a Hold körül, a másik kezével pedig kiléptette az űrbe Armstrong űrhajóst, aki aztán dróton vezetve nagy léptekkel ugrált a Holdon. Még a lábnyomait is odapecsételték az írásvetítővel a falra. Pompás volt az egész, na. Az első barcelonai napon kiderült – amikor a reggeli érkezés után délután 3-ig, a szállodai szoba elfoglalhatóságáig a várost róttuk –, hogy kirozzantunk ebből a műfajból, az egész napos mászkálásból. Lábtól lábig mindenünk fájt. Levontuk azt a következtetést, hogy az ilyen rövid, intenzív városlátogatás már nem nekünk való. Hosszabb, kényelmesebb, pihenhetőbb utat kell tervezni, ha ugyan valamilyet még egyáltalán. Ennek a tapasztalásnak olyan konzekvenciája is lett, hogy több pár cipőt vettünk nekem, mint amire készültünk. Belátván, hogy még egyszer aligha jövünk el ide, megoldottuk életfogytig a laposcipő-ellátásomat. A cipőbolton kívül a Sagrada Familiát kerestük fel ismét – nemcsak az építkezés kívülről látható előrehaladására voltunk kíváncsiak, de szívesen megcsodáltam újra a belső szépségét is. Néztük a nagy darut, ahogy lefelé szállított: lehet, hogy amit építenek reggeltől, azt délután lebontják – talán azért készül ilyen sokáig. A helyzet 1905-ben, 2018-ban (amikor először láttuk) és most. (Az elmúlt 6-7 évben elkészült egy-két torony, és a leendő legmagasabb a fejére nőtt a többinek. Egyszerűen csodálatos, hogy száz éve építik és nem hagyják abba! 2026-ra ígérik, hogy kész lesz, de szerintem titokban azt tervezik, hogy sosem érnek a végére.) Ellátogattunk a tengerpartra – viharos hullámokat és elszánt hullámlovasokat találtunk. Felmentünk a Montjuďc hegyre funicularral, amit siklónak vagy fogaskerekűnek nevezhetünk, bár közel sem olyan csinos vagy látványos, mint a budaiak. Majd zárt fülkés libegőben tettünk egy kört a hegy felett, a tengerre (is) nézve. Jóhiszeműen blicceltünk egyet, mert a pénztárnál nem oda-vissza jegyet kértünk, csak odát – azt hittük, tudjuk, hová tartunk. De senki nem vizsgálta a jegyünket, és egyetlen állomásnál sem szóltak, hogy ez az oda, mi pedig egyre vártuk, hogy odaérünk, ahová hittük, végül azonban oda-visszát abszolválva ott kötöttünk ki, ahol felszálltunk. Váltottunk bérletet a tömegközlekedésre, és az én kártyámat három nap alatt háromszor kellett kicseréltetni, mert hiába dugdostam be a metróállomásokon, folyton kiköpte a masina. Ami arra utal, hogy a BKK nem tökéletes. A repülőjegyemmel viszont jól jártam. Félig telt gépen családegyesítési és szabad mozgási lehetőséget kaptunk, így kerültem ablak mellé. Épp a jó oldalon ahhoz, hogy a csillogóan tiszta, téli napsütésben végignézzem fél Európát: Barcelonától a Pireneusokon át, a tenger fölött, a part mellett, végig a francia Riviérán, Észak-Olaszországon át az Alpokat, az összes hegyet-völgyet, tekergő folyót és minden helyes kis települést és nagyvárost. Fantasztikus látványsorozat volt. Nincs más panaszom, mint hogy nem írják ki nagy betűkkel odalent, hogy mi micsoda, így utólag kell a fényképeim alapján azonosítani helyeket. (Itt például Cannes és előtte a Lérins-szigetek, Antibes és a tengerbe nyúló nizzai repülőtér látható.) Az jutott eszembe most, amikor 98 évesen elhunyt Békés Itala, amit a Novák család mondott a Tata halálakor: Ünnepeljük az életét! Kis ismeretségem volt Békés Italával, az is inkább közvetve, de nem kellett ahhoz nézőnél vagy olvasónál többnek lenni, hogy az ember tisztában legyen a formátumával; egy izgalmas művész, egy különleges életpálya értékével. Talán hiba volt, de elmentem este színházba kipihenetlenül, ami sosem tesz jót az ember befogadókájának. A Trafóban adták Szilvay Máté rakéták, szintik, istenek című alkotását Szabó Veronikával, Martinkovics Mátéval és a Soharóza kórus hat tagjával. Szilvay Máté fiatal, pályakezdő rendező, láttam tőle a sepsiszentgyörgyi Jégtortát, és úgy volt még az évadtervben, hogy a Katonában rendez idén, de azt most nem találom. A darabban Johann Sebastian Bach és Jurij Gagarin összejönnek valahol sehol az időben – ez az alapötlet. Nagyjából ott is marad, alapötlet szinten. Az űrhajó és a szintetizátor találkozása (a boncasztalon), csillogó fóliacsövek között. Van ebben a hetven percben mindenféle: ötlet, humor, zene, technika, gondolatféle, ismeretterjesztés, játékosság. Mindenből egy kevés. Mindenből kevés. Nem elég. Ígéretes – gondoltam eleinte. Utána többször biztatóan megismételtem ezt magamban, bár egyre lankadtabban. Egyszer még felcsillantam – amikor Martinkovics Máté szép képekben és íves hanghatások közepette megejtette az űrutazást a Vosztok–1-en –, aztán hamarosan vége lett az előadásnak. (Lajkát nem említették.) Barcelonáról még annyit, hogy amikor külföldre utazunk, mindig jegyezni szoktam a költségeket – ne érjen meglepetés. Amikor lezártam és eltettem a számítógépben a mostani táblázatot, megláttam a 2018-as utunkét. Kinyitottam. Megtudtam, hogy ugyanannyi napot töltöttünk ott, mint most, és ugyanolyasmire adtunk ki pénzt: közlekedés, látnivalók, élelmiszer, vendéglátóhely (és cipő). Majdnem pontosan ugyanannyi euró ment el mindkét alkalommal. Ebből felmérhető, hogy ott, a tőlünk lemaradó, bajban lévő nyugaton közel sem iramlott meg annyira az infláció, mint nálunk. (Jó, a cipőm most pár mukival többe került, mint hét éve.) Ráadásul a mi kormányunk pénzrontó politikájának eredményeként minden egyes kiadott euró 100 forinttal többe került nekünk, mint 2018-ban. Mi magyarok így hasítunk, így lövünk ki, így repülőrajtolunk. Megnéztem tegnap délelőtt a Budapest Bábszínházban a Mindenki legyen kufli!-t. Bár nem olvastam Dániel András meséit, de színházban volt már szerencsém a kuflijaihoz. Ez az előadás – Cseri Hanna adaptációja, Ellinger Edina rendezése – szépen csúcsra járatja őket. Kivirulnak itt a hétköznapi kis kalandjaik ezeknek a változatos, bumszli forma, többségükben fityegő orrú kedves lényeknek. (Kedvencem a kötöttsapkás, borostás, puffancs Zödön volt, pláne Ács Norbert gyermekien nyitott, barátságos hangjával.) Színek, formák, történetek, dalok, váltások, ritmus – a helyén. Ez a társulat dúskál mindenes színészekben: komponálnak, zenélnek, terveznek, rendeznek, szerveznek, játszanak és ráadásnak láthatóan kedvtelve. Bárhány évesen jó hozzájuk menni nézőnek. Kár, ha egyedül maradnak intézményileg Pesten. De a Kolibri Színházról talán majd holnap. Naplóm, tíz éve, 2015. január 14.: A színiegyetemen jártam tegnap (ott is mi lesz, területfoglalás, mi?, Kaposvár túl messze van, és egyébként is minek az ilyenből kettő, egy kézben szeretjük tudni a dolgokat, mármint maguk az egy kezek), a harmadéves bábosok jóhírű Homokember-előadását néztem, Meczner János és Tengely Gábor osztálya Szász János rendezésében. Nem tudom, mire írtam ezt, de eszerint már akkor felsejlhetett az einstand. Tudjuk a NER-ről, hogy jobban szeret elfoglalni, mint létrehozni. Megcsinálhatták a Karinthy Színházzal (az alapító tulajdonos szándékát, végakaratát semmibe véve), megcsinálhatják a Kolibri Színházzal is. Viszik a harminchárom éve életre hívott, sikerre vitt Kolibrit, Novák János és alapító társai életmű-színházát. (Művészi szempontból ráfér a frissítés, de ehhez házon belülről és kívülről is jelentkeztek megfelelő szakmai erők. Olyanok, akik a társulat elé tárták a terveiket.) Az érdekes kérdés az, hogy miért Zalán János? Mi célból? Az ő 100 oldalas pályázata nem publikus ugyan, de a HVG számos elemét ismertette. Riasztóbbnál riasztóbb tervek. A pénzéhség mellett a legrémisztőbb talán az, hogy egyáltalán nem utal semmilyen elkötelezettségre a minőségi gyerekszínház és formálandó gyerekközönsége iránt. Szóval miért is történik ez? Talán Zalán János személyében egy már bizonyított színházigazgató (Pesti Magyar Színház…cö) megment itt egy csőd felé (nem) tántorgó színházat? Vagy egy csőd felé tántorgó Zalán Jánost ment meg egy színház? Vagy Zalán János olyan fontos káder, hogy nem lehet őt színház nélkül hagyni? Vagy még mindig Vidnyánszky Attila negyedszázados sérelmeiért kell bűnhődni? Vagy jelzés ez a bábszakmának, hogy elért már odáig is a NER keze? Vagy azért kell színházat elkobozni, hogy legyen mit kezdeni a jövő évtől kiáramló diplomás SZFE-seiekkel? Vajon további színházaknak is a végzősök lesznek a végzete? Felmerül a kérdés, hogy mielőtt minden az övék lesz, nem kellene-e vészhelyzeti rendelettel bevezetni a sorkatonaság mintájára a sornézőséget. Ennek jegyében nemcsak ingyenes, hanem kötelező jellegű lenne a színházaik látogatása. Remélem, lesz felső korhatáros kedvezmény: mentesség a nyugdíjasoknak. Halihó! Nagyváradon vagyok, a 6. MAFESZT-en. Az erdélyi Magyar Színházak Szövetségének találkozója ez, idén a Nagyváradi Szigligeti Színházban tartják. Pont sikerült beesni a délutáni könyvbemutatóra, ahol Boros Kinga kolléga Javítgatott kiadás – esszék színházról című kötetével ismerkedtünk és beszélgettünk szűkebb, de érintett körben arról, hogy miként lehet egyáltalán teatrológusnak és/vagy dramaturgnak és/vagy színikritikusnak lenni, valamint ötvözhető-e vagy hasznosítható-e mindez együtt vagy egyáltalán. Olyan meghatóan kedves, figyelmes, személyre szóló, gondoskodó fogadtatásban volt részem az igazgatóságon, hogy annak részleteit itt most el sem mesélem, nehogy úgy tűnjek fel, mint aki 1.) kérkedik, 2.) lekenyerezhető (lefánkozható) színikritikus :-) A nagyváradiak A revizorja szerepelt műsoron Kovács D. Dániel rendezésében, telt ház előtt, érdekesen fura díszletben, egyenetlen padlatú zárt, faburkolatú térben, a nagyszínpadnál jóval kisebb dobozba szorítva a kisvárosi notabilitást. Sebestyén Hunor játssza Hlesztakovot, Balogh Attila a Polgármestert – jó erők, és a többiek is flottul teljesítenek. Az előadás pörgős, élénk és átütően érvényes. Menetközben felmerült bennem, hogy ez talán ugyanaz az a szövegverzió, amit Tatabányán Fehér Balázs Benő készített-rendezett. Ott robbant ilyen nagyot a Polgármesterné roppant idevágó monológja Danis Lídia által, itt pedig Tasnádi-Sáhy Noémi adta elő ugyancsak lehengerlően. De nem ugyanaz ez, értelemszerűen dolgoztak a szövegen; nyesték, faragták, a képükre, a helyükre formálták. De azért az előadás után, a Karsai György vezette szakmai beszélgetésen felvetődött a kérdés, hogy vajon mennyire univerzális a produkció. Maga Gogol-e ez, az eredeti, vagy pedig a magyarországi társadalmi-politikai helyzetet ábrázolja, nyolc kilométerrel a magyar határon túl. Én úgy gondolom, hogy ez mindenképpen a néző fejében dől majd el. A kép, az asszociáció, a hatás minden egyes néző egyéni tapasztalatai alapján születik meg. Az meg nem kétséges, hogy az előadás formátumos. Az elejétől kezdve egyre viccesebb és egyre szomorúbb. Amit ugyanis a legerőteljesebben kifejez, együttérzésre késztetve, az az, hogy milyen nyomorultak az emberek, akik ebben élnek, legyenek bár áldozatok, bűnöcskések vagy gátlástalan gazfickók. Utóbb kiderült, hogy írni kell majd kritikát A revizorról. Legyen. Tegnap délutánra lapbemutató jutott, az erdélyi Játéktér folyóiraté. (Azon pár színházi folyóirat egyike, amely kapott pénzt az NKA-tól idénre.) Majd a Nagyvárad Táncegyüttes Suttogások és sikolyokja Györfi Csaba rendezésében, Boros Csaba zenéjére. Először meglepett, hogy tánc- vagy fizikai színházi előadást csináltak ebből a Bergman-filmből, aztán közben meg az lepett meg, amikor egyszercsak beszéd hangzott fel, narráció Ágnestől, felvételről. Addigra már belefészkelődtem a szó nélküliségbe. Szép előadás ez, komoly teljesítmény. Mindössze az a súlyos nézői problémám volt vele, hogy én a fizikai fájdalmat rosszul viselem. Ha csak nézni kell, nem érezni, már akkor is. Ráadásul a kedvenc váradi táncosnőm – akit még a Figaro házasságában vettem meg –, Barkóczi Réka játssza a haldokló Kiss-Végh Emőke-szerepet. Este a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház lépett fel a Timon című előadásával, amely az Athéni Timon, Bereczki Ágota átdolgozásában, Zakariás Zalán rendezésében. (A Gábor Miklós-díj bizottságnak is nézek itt, értelemszerűen.) Az én személyes blikkemre úgy tűnt, hogy itt egy teljesen beállt athéni bulibáró tántorog a színen és tukmálja a pénzét aranyruhás, semmirekellő nyaloncokra. Aztán miután mindent legomboltak róla vagy legombolt magáról, és hiába várt viszonzást, akkor józanul, nincstelenül, a népgyűlés által halálra ítélve, sértődötten kivonult a társadalomból az erdőbe, mint Moličre mizantrópja. Elvonóra, rehablitációra. (Alceste helyett El-szeszt.) De aztán a szakmai beszélgetésen megtudtam egyebek között azt, hogy Timon mint korábbi sikeres hadvezér tulajdonképpen poszttraumás háborús veteránként osztja szét a vagyonát, és hallottam ott különböző, sehová nem illeszthetem magyarázatokat is. Az előadás a teljes nézőteret is bejátszó, energikus színészi csapatmunka. A rendezés gondolatisága nem győzött meg. Sajnáltam különben, mert éreztem a Timont alakító Barabás Árpádon, hogy határozottan és okosan akar ő nekünk mondani valamit evvel a szereppel. Kedves vonása ennek a fesztiválnak, hogy erdélyi bábszínházak, bábtagozatok is részt vesznek rajta. A hazudós egérrel szerepeltek tegnap a szatmáriak. Négy színész, zöldben, Szabó Attila rendezésében, jól kitaláltan. Két-három hazudós egér-mese, néhány báb, kiindulási pontként az állatkocsmában. (Kedvencem a Bartal Kiss Rita tervezte bábok közül a farkas volt, farkasfogmintával a szájában, pink rövidnadrágján farzsebbel.) Utána a szakmai beszélgetés Turbuly Lilla vezetésével egyszerre volt jó hangulatú, informatív és problémafelvető – ez azért nem mindig szokott így alakulni. A délután is a szatmáriaké volt (és a ma este is), a Harag György Társulat elsőként a Bélai Marcel rendezte A kriplit mutatta meg, Szabó János Szilárd megnyerő címszereplésével. Beültünk a Stúdióba, ahol a csupasz színpadon hullámpalaszerű fémfalak között a Csámpás Billy nénikéiként két egyformán öltöztetett, egyformán felparókázott és sminkelt színésznő csiszatolta a falat. (Mindazonáltal megismertem és megkülönböztettem őket, Bogár Barbarát és Rappert-Vencz Stellát.) Amikor belefogtak a szövegükbe, néma sóhaj kíséretében arra gondoltam: nem elég, hogy a textusban folyton ismétlik magukat és egymást, ráadásul tök egyformák is – halálra fogom itt unni magamat. De aztán nem így lett. Egyrészt mert a néniket adó két színésznő – elsőül Bogár Barbara – hamar rákapott a szövegritmus ízére. Másrészt mert a rendezői ötletek egyfajta műfaji kavalkádot állítottak elő – a horrorisztikustól a groteszken át a revüszerűségig széles skálán mozgott az előadás. Harmadrészt mert a színészek játékstílusa nem feltétlenül simult össze, s ami túltolás nagyon kirítt, azt zavarónak találtam. Voltaképp a Bobby babát pincehangon megszólaltató Poszet Nándortól kezdtem el megvenni az előadást. Olyan hűvösen, bánatos kívülállón, integritást őrzőn tudott nézni az ő figurája, hogy látni kezdtem a szemén át ezt az Inishmaan nevű porfészekszigetet. Szívesen maradtam volna A kriplit követő szakmai beszélgetésre, de túlságosan csábított, hogy Boros Kingával átmehettem a nagyszínházba, ahol még csak félórája kezdte a román társulat az esti előadást, A nép ellenségét, mégpedig az Ostermeier-féle változatot, amelyben a népgyűlést kinyitják a nézők felé. Innen folytatom holnap. (Úgy emlékszem egyébként, hogy öt évvel ezelőtt Berlinben csak pár nappal maradtam le az eredeti Ostermeierről a Schaubühnében.) A Radu Iacoban rendezte román A nép ellensége díszlete látványosan belevegyít minden helyszínt a fürdőbe: fehér csempék futnak a magasba a falakon, rajtuk zuhanyszerűségek – utóbb kiderül, hogy valójában lámpák. Hátul középen egy fali kútból folyamatosan jön az ominózus víz. (Még jó, hogy van a duolingón román kurzusom is, így aztán tudtam, hogy amikor a színen azt mondják: „apa”, akkor nem az apjukat emlegetik, hanem a vizet. Néhány szót értettem csak, de ez nem gátolt abban, hogy eligazodjam a darabban, miután becsatlakoztunk az előadásba. Hamar vettem, hogy Stockmann doktornak ezúttal nem apósa van, hanem anyósa, és női személy a lapkiadó is.) A Stockmann fivéreket két UNITER-díjas színész játssza, egy barnahajú harmincas férfi (Răzvan Vicoveanu) és egy ősz ötvenes (Richard Balint). Sokalltam a korkülönbséget. Úgy értem, egy testvéri viszony minden szempontból más, ha nem együtt gyerekeskedtek, hanem az idősebb már szinte felnőttként kapott öcsit. (No de mindegy. Kigugliztam, valójában nincs köztük 15-20 év, csak kilenc.) A darab szövege és a Stockmann család meg lett rövidítve, és oda futottunk ki, hogy a szünet után következő népgyűléshez mikrofonállványokat tettek a rivaldához. Az esemény teljes fényben zajlott, és a polgármester, majd dr. Stockmann bekiabálásokkal megakasztgatott beszéde után egy moderátor a közönséget kérdezgette. (Ezt persze nem értettem, de a válaszok nemritkán viccesnek tűntek, amennyiben sokat nevettek a nézők.) Az előadás végét úgy értelmeztem, hogy Stockmann és a felesége nem fognak elmenni. Itt maradnak, benne ragadnak. Mondja Kinga, hogy a bemutató pont a novemberi elnökválasztás napjára esett, amikor is egy olyan, szélsőjobboldali tiktokker politikus kapta a legtöbb voksot, akit az ország fele még csak nem is ismert. Lehetséges, hogy ezt az Ibsen-premiert – az ide adaptált népgyűlési beszédekkel együtt – már másnap át kellett volna rendezni. Tegnap reggel az Árkádia Bábszínházban láttunk helyes Lenka és Palkót, amely mint Bartal Kiss Rita-rendezés-tervezés, nem volt ismeretlen számomra. Este szatmári III. Richárd. Csúsztatom holnapra, addigra már hazaértem. A szatmári III. Richárdot Vecsei H. Miklós Shakespeare-átirata nyomán Albu István rendezte. Ezúttal Doors-számokat vegyített az általa színre vitt darabba. Tehát Nagy Csongor Zsolt voltaképp nem pusztán a címszerepet játssza el, hanem Jim Morrisonként énekel is. A rendező gyergyószentmiklósi Liliomjában kicsit jobban összesimultak a társult felek: Molnár Ferenc és a Tankcsapda, mint itt. Már csak azért is, mert a Doors-számok értelemszerűen angol nyelven szólalnak meg, és a kivetítőn lehetett olvasni a magyar és a román fordításukat. Az előadás koncertre is emlékeztető, látványos képi világa egy piros színű, fém állványzatra épül, amelynek három szintjén a szereplők és a zenészek – színész az összes zenész, a gitárosoktól kezdve a billentyűsön át a fúvósokig! – mozgó tablóképként (is) mutatkoznak, neonfény alakzatok előtt-alatt. De persze nemcsak koncert, hanem színház is ez. Befelé is fordul viccesen, atelier-játékba, és kifelé is viccesen, lekenyerezve, lehúsozva a közönséget, hogy éltesse Richárdot. A legszebb jelenetben Lady Anna egy szamovárszerű urnában hozza a megölt férje hamvait, és szélgép segítségével szétszórja, összehamvazva magát és a rámozdult Gloster Richárdot. Budizsa Evelyn olyan erővel, olyan elemi felháborodással adja a fiatal özvegyet, hogy Nagy Csongor Zsolt Richárdja tulajdonképpen tévesen ítéli meg (vagy csak hamisan állítja), hogy elnyerte ezt a parázs asszonyt. A produkció több mint háromórás, és végül már annyira fáradt voltam, hogy utána a szakmai beszélgetésen arra kellett ügyelnem, le ne forduljak a székről. Miközben ájult tisztelettel csodáltam a színészeket. Ha én ennyire kimerültem, mennyire lehet kimerítő számukra ez a nagyívű, nagyszabású, mindenféle teljesítőképességüket igénybe vevő előadás? Még annyit Nagyváradról: már elég sok éve látogatom a színházát, és öröm nézni, ahogy ez a város szépül. Valamit jól csinálnak – lehet, a szavazást, így talán nincsenek folyton büntetésben a kormányuk részéről, amely valószínűleg nem adja el Nagyvárad egy-egy nagyobb darabját arab emírségeknek –, mindenesetre van pénzük arra, hogy folyamatosan dolgozzanak a felújításokon, aminek látványos az eredménye. Emlékszem a belvárosuknak arra a képére is, amikor mindenfelé roskatag, felújítandó házakba botlott a sétáló, de mostanra már alig akad egy-két ilyen. A folyó két partján is majdnem teljesen elkészült a sétány, végig lehet bandukolni mindkét oldalon a hotel és a színház közötti távot. Mindent, ami elkészült, igen szépen, diszkréten és dekoratívan világítanak meg, úgyhogy esténként elegáns fényárban úszik a belváros. A Lukáts Andor-képemet mindenekelőtt és meghatározóan Az eszkimó asszony fázik teremtette meg. Persze nem úgy van, hogy azóta süketnéma állatgondozónak látnám őt, de mégis az a lázas tekintetű, szenvedő alak képződik meg bennem, ha Lukáts Andorra gondolok. Jól illeni látszott hozzá Kaposváron a nyugtalan, fűtött, szenvedélyes Othello, és persze Alceste is, bár abból A mizantrópból inkább Börcsök Enikő Célimčne-je ragadt meg bennem, eleve, ahogy hazaérkezett, fehér műkorcsolyával. (Épp nemrég emlegettem ezt Aschernek, aki rendezte.) Nem ismertem Lukáts Andort, illetve egyszer csináltam vele interjút a Kisvárdai Lapokba, amikor komáromi rendezése szerepelt a fesztiválon. Izgultam erősen, mert amilyen jelentős színházművésznek tartottam, olyan nehéz természetnek gondoltam. De a beszélgetésnél nem igazolódott az aggodalmam. Tegnap este a Bethlen téri Színházban jártam A Spoon River-i holtak előadásán. Már azt biztosan többször írtam, hogy ez volt a mozink gyerekkoromban. Két sarokra laktunk, és minden filmet láttam, amit itt vetítettek. Ez nem volt olyan nagy kunszt, mert egy hétig ment ugyanaz az egy film, legfeljebb néha kettő. Ami tetszett, azt többször is megnéztem az egy hét alatt. A John és Maryt például, vagy A lovakat lelövik, ugyé?-t. Vagy a Csárdáskirálynőt, attól tartok. Eszembe jutott ez tegnap már csak azért is, mert helyileg kábé pont ott ültem, ahol gyerekkoromban az első sorban. Csak most háttal. Mert a másik irányban van a játéktér. Költészettel dolgoztak a fiatalok Lehel Vilmos rendezésében, Edgar Lee Masters sírverseinek kötetéből. (Dramaturg: Csernai Mihály.) Három fiú, három lány és hat sárga műanyag kuka. Különböző SZFE-s osztályokból: Hevesi Fanni, Liber Ágoston, Gálhidy Gizella, Bari István, Németh Áron Valentin, Pigler Emília. Tulajdonképpen már az első percben megvettek, amikor a kukákból egy lovas fogatot raktak ki utasokkal, és a hátsó két kukába bújt két lány lófarka játszotta a ló farkát. Érdekesek voltak. És pont ez a dolguk színinövendékként, hogy érdekesek legyenek. Egyáltalán nem terveztem tegnap színházba menni, de aztán jött a lehetőség, és kicsinek bizonyult az ellenálló-képességem. (Érzem ám, hogy nagyon beszűkültem a színházra az utóbbi hónapokban. Se egy mozi, se egy kiállítás, olvasni is kevesebbet olvasok, noha lenne több mindenből több minden is, ami érdekel.) Az SZFE-re mentem, a Labirintus című előadásra. (Kérdeztem Aschertől, néz-e mostani SZFE-seket. Mondta, igen, előfordul. Inkább diákok hívják el vizsgaelőadásra, mint tanárok, bár az utóbbi is megesik.) A Labirintust a végzős prózai osztály (ifj. VidnyA, HDG) növendéke, Kukovecz Ákos hozta létre Daniel Keyes Virágot Algernonnak című művéből. Szerettem gyerekkoromban ezt a regényt, nagy hatással volt rám. A filmet viszont nem kedveltem, nyálasnak találtam a főszereplőt. Az egyetemre tartva eszembe jutott az a megrázó pillanat, amikor összefutottam a liftnél Szervét Tiborral, és megkérdeztem tőle, vajon mi oka lehet elszerződni a Radnóti Színházból a Tháliába. Mire azt válaszolta, hogy művészi ambíciói vannak, színpadra adaptálni akar, rendezni, játszani, és a Virágot Algernonnakot említette. (Meg is csinálta aztán. Nem láttam az előadást.) Az egyetem negyedik emeletén egy kis helyiségben egy pelyhedző legénytollú fiatalember fehér trikóban és kantáros farmernadrágban gubbaszt egy fekete kockán. Mellette Márkos Albert – zöld kockás ingben, zöld keretű szemüvegben –- markánsan belecsellózik az előadásba. Amikor a fiú először ránk néz kinyíltan, felcsillan Charlie élénk tekintete, zárt, együgyű mosolya. Amikor feláll, kiderül, hogy jól megtermett, kisportolt fiatalember. Amikor hirtelen karaktert elkülönítve kezd beszélni az orvosok szerepében, azt a színészi fogást én elengedném. Vagy ő is elengedi később, vagy hozzászoktam. Szépen játszik Kukovecz Ákos, egyszerűen, kerülve a túlzást, az erős emocionális kitettséget, ugyanakkor végig fenntartva a figyelmünket építi fel az ívet. A produkció kíváncsivá tett a tehetsége iránt. Volt egy pillanat, amikor a természetessége természetességével Vilmányi Benettre emlékeztetett. Talán nem is tudnék ennél erősebbet mondani egy fiatal férfiszínészre. Papp Timi az idei országos színházi találkozó egyik válogatója, így hát jár olyan színházakba, ahová én nem feltétlenül jutok (vagy megyek) el. Szívesen csatlakozom hozzá partnernek, ha visz. Így kerültem délután a Turay Ida Színházba, a Forgószínpad előadására. Nem láttam a darabot sem a Madáchban, sem ugyanitt, a Józsefvárosiban 34 éve, Perczel Zitával, Lukács Margittal. Most úgy képzelem az 1960-as születését, hogy Noël Coward háza előtt több tucatnyi idős, foglalkoztatatlan, elfeledett vagy elhanyagolt színésznő tüntetett, szerepet követelve. Talán túl zajosak voltak, botokkal, kerekes székes felvonulással, nem tudom, de a népszerű szerző megírta nekik ezt a hosszú, lapos, mondvacsinált művet. A Turayban Szerednyey Béla rendezte meg, Darvasi Ilona igazgató tervezte a díszletet, a jelmezeket. A helyszín – nyugdíjas angol színésznők idősotthona – patinásan csinos. A bejárattól három lépcsőfok vezet le, mellette három lépcső fel, hogy ugyanarra a szintre jutva indulni lehessen az emeleti szobák felé. Örülhetnek a lépcsőknek az idős színésznők szerepben és szerepen kívül. A jelmezektől a legkevésbé sem sajnálták a pénzt: sok pazar szettet mutatnak be, kalapokkal, turbánokkal, és a ház karácsonyi zsúrjára csillogó, flitteres nagyestélyiket vonultatnak fel a lakók. A színésznőkről mondhatok jókat. Rátonyi Hajni beszél a legjobban. Hámori Ildikó finom és elegáns. Bencze Ilona tudja a legtöbb méltósággal felruházni hősnőjét, Pásztor Erzsi pedig doyenne létére a legvirgoncabb, legkicsattanóbb szereplő. (Imádta őt a közönség.) Amikor Vándor Éva figurája tánc közben lerogyott és meghalt, Hámori Ildikó pedig konyakot igyekezett a szájába önteni, akkor sajnos röhögni kezdtem, és mert nehezen lehetett abbahagyni, igyekeztem sírásnak álcázni. Jött ezután egy drámai jelenet Hámori Ildikó és a darabbéli fia között, és a halál meg ez olyan váratlanul érte a nézőket, hogy hallhatóan nehezen birkóztak meg a műfaji fordulattal. Nyugtalanok, mocorgósak, beszélgetősek lettek. Ráadásul megszólalt egy mobil, valaki felkiáltott, hogy „Nyomd már ki!”, szóval történéses délután volt. Utána egy nagyon élvezetes kis estét töltöttem az RS9 Vallai-kertjében a Tulipán című előadáson, Csábi Anna, Száger Zsuzsa és Urbanovits Krisztina alkotók társaságában. De erről majd holnap. A Tulipán 2023-as tavaszi előadás a KV Társulattól, de most lett csatlakozásom hozzá az RS9-ben. Csábi Anna írta-rendezte, és ő játssza a menyasszonyt, Száger Zsuzsanna az anyját, Urbanovits Krisztina a leendő anyósát. Esküvő előtt állunk, ám a jegyespár a leány/legénybúcsún összevész, így a menyegző lemondásának kínos procedúrájába csöppenünk bele nézőként. Néhány hercig népdal ad kihúzott derekat a játéknak, de a keret az, hogy a két bánatanya elmegy a szétment fiatalok helyett a párterápiára, annyira szeretnék rendezni a helyzetet. Azután pedig többnyire ők a rövid, szellemes jelenetek főszereplői. A férj nélküli anya, aki világéletében túldicsérte, túldicsőítette a lányát, és a férjes fiús anya, aki voltaképp megbánta, hogy a férje rovására mindig a gyereket favorizálta. A lányt játszó lánynak gyakran az jut, hogy félrehúzódjon, várjon, figyeljen vagy ott se legyen. Női előadás, női szemszög. Vicces, életrevaló, emberismerő. Mindenkit meg lehet érteni. Illetve… többször elhangzott szereplők szájából, hogy „ez megalázó”. A megalázás valami olyasmi, amit én el sem igen tudok képzelni családi viszonylatban. De különben… Volt anyukám, volt két anyósom, úgyhogy nem szenvedtem hiányt nevetős ráismerésben az előadást nézve. Csábi Anna tetszik nekem, az éjfekete hajával, a kivilágló kék szemével, a pajkossággal a tekintetében, a karakteres arcával, a mély hangjával. És akkor ott van mellette az a két remek anyaszínésznő, egymásra hangolva, tökéletes összerezgéssel. Utóirat gyanánt, szakmailag irreleváns privát megjegyzés: volt egy jópofa jelenet, amelynek során Száger anyuka elvitte a lányát vásárolni. Mi, nézőtér alakítottuk a ruhaboltot. A két szereplő megmustrált bennünket. Kendőket, sálakat, ruhaanyagokat, pulóvert nézegettek-tapogattak-vizsgálgattak rajtunk. Száger Zsuzsa megállt mellettem is, egy pillanat alatt alaposan felmért, és ajánlotta a lányának, hogy itt az öltözéket összehangolják az óraszíjjal és a fülbevalóval! (Titokban hálás örömmel fogadtam az észrevételezést.) Tegnap este is a Rumbachban jártam, a zsinagógában, a Maladype és Debrecen A bábjátékos-előadásán. Csúsztatom holnapra, de utána helyretolom a naplómban kizökkent időt. A bábjátékost Gilles Ségal írta. Romániai születésű, zsidó származású francia színész, pantomimes, író, aki 1929-től ugyanazt a bő 80 évet élte le és meg, amit apukám. A művét játszották szerte a világon – főleg Amerikában –, és többnyire bábbal, mármint báboztatva a címszereplőt, aki lódz-i bábművész. Berlinben él, 1950-ben, bezárkózva egy panzió szobájába, abban a hiszemben, hogy a háború még mindig tart. Ezt mondja legalábbis, és nem hagyja magát meggyőzni az ellenkezőjéről. De lehet, hogy csak azért nem akar kimenni, hogy ne találkozzon a megmaradt emberiséggel azután, ami történt, Birkenau után, ahol elpusztították a várandós feleségét. Akit báb alakban alkotott újra magának. A darab – fájdalmas, jó konstrukció – magyarra most lett lefordítva Rideg Zsófia által, amikor a holokauszt emléknap, az auschwitzi láger felszabadításának 80. évfordulója alkalmából a Maladype, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház és a Mazsihisz együttműködésében eljátszották a Rumbach Zsinagógában. (Lehet, hogy nem is jártam még ott soha.) Balázs Zoltán rendezte, aki adott a világhírű bábjátékost játszó, delejes Kiss Gergely Máté mellé egy báb-, vagy egyenesen rongybaba mozgású feleséget (Elise Paris Turco). Minden másra pedig ott van Újhelyi Kinga és Mercs János, akik több figura kiállítása mellett főként énekelnek (zene, zenei vezető: Kovács Adrián) a színesen világító, görgethető díszletelemek között enyhe revüszerű hangulattal könnyebben viselhetővé téve a feszes történetet. (Halványan és jótékonyan mintha megidéznék a Kabaré Berlinjét is.) Örültem Kiss Gergely Mátét viszontlátni. Elég messze ültem, onnan nézve bizakodtam, hogy kicsit ki van tömve, nem pedig megvastagodott, amióta visszament Debrecenbe Pestről. Persze jobban passzolna ez a formás előadás egy szűkebb helyre, kamara- vagy stúdiószínházba, másfelől viszont kétségtelenül adott is hozzá ez a tágas, szép, szakrális tér, a környezet és a nézőközönség vélhetően számos olyan tagja, aki máskülönben esetleg nem jár színházi előadásokra. (De hogy tudják ezt az irdatlan sok szöveget megtanulni? Ráadásul nemcsak magyarul, de németül, angolul és oroszul is beszélnek? – kérdezte a mellettem ülő asszony a partnernőjét.) (Ó, látom, hogy Zalán János épp tíz éve lett a Magyar Színház igazgatója, és így kezdte.) Nem fértünk be a Futni mentem első félmillió nézőjébe, de azért most már elmentünk rá a Puksinba (sic). (Telt ház a kisteremben, kukoricáznak, ropogtatnak, rágnak, csámcsognak, megőrülök! Avval jöttem haza, Kern András mérsékelten dallamos hangján harsogott bennem, hogy „Én nem megyek moziba többé!”) Herendi Gábor filmje teljesen rendben van szerintem. Tudja, amit kell: leköt, szórakoztat, nevettet, meghat. (Még a másfél óra fölötti plusz 15 percet sem reklamálom, mert nemigen tűntek fel üresjáratok.) Dacára annak, hogy a forgatókönyv a zsáner általános kliséivel dolgozik ügyesen, szakszerűen*, mégis halványan érzékeltet valamit az életünkből is, nem konkrétan Magyarországra értve, hanem a világ állásáról 2025 környékén, az emberekről, a családokról, kapcsolatokról, a helyzetekről, a státuszokról, a karrierekről, a társadalmi szerepekről, az elvárásokról, a vágyakról és így tovább. (Némely vonatkozásban felidézte kicsit Woody Allen „három nővérét”, a Hannah és nővéreit is.) Nem mondom, hogy sok mindennel azonosulni tudtam – hát például az a bakancslista… nem nagyon volt rajta olyasmi, amire én személy szerint vágynék. Az például, hogy a Csuja Imre játszotta családfő kitűzött céljai között szerepelt a maraton lefutása, egyenesen abszurdnak hat. Bele is halt volna, ha nem halt volna meg már előtte. (Egyáltalán, az én korosztályom már csak későn találkozott a bakancslista kifejezéssel, alig maradt ideje ráírni valamit.) Kevés pénzből és kevés forgatási napból becsülettel kihozták a legtöbbet. Jó színészek kellettek ehhez, voltak is. Magam is meglepődtem a véleményemen, de úgy találtam, hogy a Tenki Réka–Csányi Sándor házaspár lejátszotta a vászonról az egész társaságot. (Miközben a film gondosan jelezte a félmeztelen Csányi Sándor megjelentetésével, hogy hú, de régen láttuk őt, ezt a született filmszínészt.) * Nem írtam itt, mert azt gondoltam, közismert, hogy a forgatókönyv nem eredeti, egy 2019-es cseh film az alapja. Ismerjük ezt a tehetséges zenés színész osztályt, amelyik tavaly végzett Novák Eszternél és Selmeczi Györgynél, és megalapította a SICC-et (mely név alatt immár a Frontátvonulást is játssza), és bemutatta a Nagy Feró-féle Hamletet. Azt néztem tegnap az Engels Erzsébet téren az Akváriumban, Gábor Miklós-díji érintettségből kifolyólag is. Szerencsére nem vagyok a 444 újságírója, így egyrészt nem kell úgy tennem, mintha tudnék összehasonlító szakmai elemzést írni az 1986-os eredetiről és a mostaniról, mivel nem láttam Nagy Ferótól annak idején. (Hah, most találtam meg, fent van az album a youtube-on, meg fogom hallgatni.) Másrészt nem érzem szükségét annak, hogy a közönségről írjak, tagjait nyeglén címkézzem, politikai oldalakra osztva őket. A hely sötét, mármint nem úgy, hanem alig van világítva bemenéshez a terem. Talán csak azért nem ígér koncertet a hangszerekkel felszerelt színpad, mert középen emelkedik egy nagy idom, olyan formájú, mint az a négycsücskű papírhajtogatós játék, amit az ember három ujjára húzva kiszámolósan mozgat és után minden sarok felfed valamit. (Na, lehet, hogy ez a leírás nem elég érthető, de nem megy jobban.) Nehéz, elveszős terep ez, itt szaladgál, bolyong, dülöng Turi Péter kockás mellényes, enyhén nemecsekernős, élénk tekintetű, viharzós Hamletje. Anyja kisportolt, bordó estélyi ruhás királyné, élvezeti nő a komédiás kedvű Sas Zoltán révén. Apja csillogó ruhás, puhány Claudius Liber Ágoston alakításában. Ophéliája magas, szép, szőke basszgitáros: Gálhidy Sára. Ahogy értem, a zöldben csillogó Kerek Dávid a legmenőbb gitáros, több szerep előadása közepette. És még fellép, s dobol nyári mikulásos műszőrzettel Fülöp Kristóf, valamint Vatamány Atanáz. Nyilván hozzáadtak az eredetihez ezt-azt Krasznai Vilmos rendezésében, szöveget is, zenét is, szép barokk betétet például (Händelt). Olyan az egész, mint egy gyors, vad zenei galopp Shakespeare Hamletje körül. Nem akar semmilyen elvárásnak megfelelni – mittudomén, szoros olvasás, precíz értelmezés, mély szerepelemzés, árnyalás, ilyesmi – de viszi az energia, a lendület, a zene, amely engem egyfajta ritmus adta bódulatba ejtett szűk másfél órára.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
