|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. július
Jutott eszembe, nem először, de most tényleg: küldtem egy mailt a rendőr-főkapitányság kommunikációs osztályának (Tisztelt Gál Kristóf!), megkérdeztem, hogyan áll a nyomozás a Nemzeti Színházban 2023. november 10-én történt munkahelyi baleset ügyében. Először igazolást kértek, hogy mely médiatartalom-szolgáltatótól keresem őket (mely, mely… stuberandrea.hu), majd ezt válaszolták: a kérdéses esettel kapcsolatban a Budapesti Rendőr-főkapitányság foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétség gyanúja miatt folytat nyomozást. Az eljárás folyamatban van, gyanúsítotti jogállású személy az ügyben nincs. Megpróbáltam aztán elképzelni, miként folyik ez a nyomozás, konkrétan, napjainkban, de nem sikerült. Bútor-összeszerelések és előadásfelvétel-nézések ideje. Az M Studio egy táncszínházi/mozgásszínházi formáció Sepsiszentgyörgyön. Húsz éve alapította Uray Péter, és a Tamási Áron Színház kebelében működik. Láttam már tőlük jó néhány előadást, de ilyet és ennyire érdekeset, mint a Vadnyom, még nem. Olga Tokarczuk Hajtsad az ekét a holtak csontjain át című regénye nyomán készült, és nem eljárva, eltáncolva, elmozogva van, hanem elbeszélve, eljátszva. Prózai, epikus előadás, amely helyenként, szinte váratlanul, részlegesen, vagy jelzésszerűen mozgás- vagy táncszínházi betéteket tartalmaz, általában némán, zene nélkül. Nem mondom, hogy mindegyik szereplőnek jól áll a beszéd, de van egy nagy, sötét ereje a produkciónak. Mindenekelőtt azért talán, mert a főszereplőt, az elbeszélő asszonyt Polgár Emília alakítja, akit először egy Figura-előadásban, a Malomban láttam 21 évvel ezelőtt Kisvárdán, és máig emlékszem rá, annyira figyelemreméltó színpadi személyiség. A Vadnyom előadása úgy kezdődik, hogy még sötét van, de halljuk a főhősnőt, amint ezt mondja: Abban a korban vagyok, hogy lefekvés előtt mindig lábat mosok, ha éjszaka esetleg elvinne a mentő. Rögtön az jutott eszembe, hogy nahát, én is, bár még nem vagyok abban a korban szerintem, viszont bútort szerelek egy dúlt házban. A szolidaritás nem nagyon jellemző vonása a magyar embereknek. (Ezt a magyaremberekezést a miniszterelnöktől tanultam.) Legutóbb – mármint az idei Pride előtt – tömeges szolidaritás alighanem 2022 tavaszán volt tapasztalható, amikor érkeztek a menekülők az oroszok által megtámadott Ukrajnából. (Persze lehet, hogy az akkori segítőkészséget a kormány azóta átminősítette ukránpártiságnak, háborúpártiságnak, esetleg egyenesen hazaárulásnak.) Egyfajta szolidaritás azonban van, amely minden politikai és társadalmi körülmények közepette működik. Az, hogy az autósok rávillantanak figyelmeztetésül a szembejövő autósokra, amikor rendőri ellenőrzés vagy sebességmérő radarozás mellett haladtak el. Mondjuk pont ez az a készségesség, amit én személy szerint helytelenítek. Úgy értem, azt tartanám kívánatosnak a közlekedésbiztonság szempontjából is, ha a gyorshajtásra berendezkedett sofőrök ha másért nem, legalább a büntetés elrettentő hatása miatt leszoknának a szisztematikus gyorshajtásról – mondom nénisen. Ennyire futotta mámma – és most még egy kicsit tűnődöm azon, hogy ki mondta így, valószínűleg a családban: mámma. Ezt írtam volna tegnap reggel, de nem írtam tegnap reggel. Aztán viszont olvasni kezdtem a Padmalyt, és most azon nevetek, hogy 1848. március 15-én mindenhol mindenki úgy gondolta – forradalmárok, hatalomban ülők, hivatalnokok –, hogy ebédelni mégiscsak kell, tehát tartottak ebédszünetet a forradalmi napon. (Erről egyébként tudtam korábban is, azt hiszem, de Spiró György olyan elragadó, szolid pikírtséggel írja le regényében a nap eseményeit, hogy azon muszáj nevetgélnem.) Eredetileg az volt a terv a tavalyi házszigetelés és ablakcserék utánra, hogy a szobámból szanáljuk anyukám szekrénysorát, a régi könyvespolcokat és a Pillangó duplaheverőt, amely még anyósomat szolgálta itt (és nem linkelem ide a nagymúltját). Aztán a meszelés és a padlószőnyegcsere után elhelyezzük az új, nagy IKEA-ágyat (a matracot már öt éve megvettük hozzá), és ez egyelőre elég is lesz nekem, egyben közös hálószobának. De belefutottunk abba az IKEA-akcióba, miszerint előleg, önrész, kamat, illetve THM nélkül lehet tízhavi részletre vásárolni. Ebben a konstrukcióban rögtön bebútoroztuk a szobát. Már túl vagyunk többszáz oldalnyi összeszerelési füzeten – egy-egy kisebb sérülés történt, részint bútoron, részint rajtam –, és majdnem kész a szoba. Még nem áll minden, de két könyvállvány már igen, úgyhogy elindultam a tetőtér felé, ahová tavaly tavasszal kötegelve hurcoltam fel a könyveket. Körbejártam, körbenéztem, pakoltam ide-oda a hozzáféréshez, de két napon át tört a frász, mert sehogy sem találtam a nagyapám szép könyvsorozatait az 1920-40-es évekből. Gondoltam, hogy nem nyúlta le senki, inkább arról lehet szó, hogy ezeket különös becsben tartom, és a különös becs nem volt sehol. Aztán meglett. Az Erdélyi Szépmíves Céh sorozat világos köteteit még külön csomagolópapírba is burkoltam, mintha postán akarnám feladni. Mindig meghat, hogy a nagyapám milyen könyveket, mennyi irodalmi értéket rendelt és vásárolt össze. Még nem mindent olvastam. Most, ahogy cipekedtem le a szobámba, kiválasztottam egyet – amelyben egy régi, meg nem írt képeslap fekszik könyvjelzőként, rajta Kondoros, Régi csárda –, Jean Giono Magasban című regénye. 1944-ben adta ki Révai. Annak az évnek karácsonyán végeztek a nagyapámmal a nyilasok. Talán ez volt az utolsó könyv, amelyet vett. A harmadik oldalon nagybetűs szerzői ajánlás: APÁM EMLÉKÉNEK Nagyon szép volt az ég tegnap estefelé, otthonról hazafelé, Pestről a Dunakanyarba jövet. Egy fiatal színészről beszéltem kedves férjemnek, akit ő nem látott még, mert az utóbbi években már ritkán jár velem színházba. Leírtam, hogy tehetséges, fiús és férfias közt félúton, mézszőke, van benne alkati finomság, és valami skandináv, dán. Híd a szájában? – kérdezte. Pedig ő sorozatokat sem néz. Különben ma idéztem volna Moritz Föllmer A Harmadik Birodalom kultúrtörténete című könyvéből. (Fordító: Kurdi Imre) A háború kitörését közvetlenül megelőző években azonban immár eleve és tudatosan számításba vette a nemzetközi tiltakozásokat a Harmadik Birodalom vezetése. Ekkor ugyanis többé már nem a meggyőzés, hanem a lehengerlés volt a cél. Ehhez pedig Németország hatalmi igényeinek demonstrálására volt szükség, mégpedig befelé és kifelé egyaránt: pontosan erre szolgált a Speer tervezte Új Birodalmi Kancellária, az újonnan megépített linzi „Nibelung-híd”, és erre szolgáltak a Rómában vagy Szófiában megrendezett német könyvkiállítások. Ugyanerre a konstellációra vezethető vissza továbbá az is, hogy – az 1936-os berlini olimpia időszakától eltérően – semmiféle imázsszempont nem korlátozta többé az antiszemita kirekesztő politikát. A nemzetközi tiltakozásból fakadó kockázatokat eleve bekalkulálta számításaiba a nemzetiszocialista vezetés, mivel a belső ’tisztaság’ és a kifelé mutatott ’erő’ szempontja felülírt immár minden egyéb megfontolást. Kritikusdíj-szavazás ideje van, úgyhogy a 200 élőben látott előadásom mellett továbbiakat nézek felvételről, pótlásul, kiegészítésül, szakmai érdeklődésből, kíváncsiságból és élvezetből. Impressziók, emlékezetességek: Ahogy Kucsov Borisz a szabadkai Kosztolányi Színház Lenz-előadásában felmegy egy elképesztően meredek pallóemelvényen, megáll a tetején, háttal nekünk, mint Caspar David Friedrich vándora. Mertz Tibor milyen váratlan és milyen kellemes jelenség báró Tarpatakyként a miskolci Csókos asszony második szereposztásában. (Az elsőben a rendező, Szőcs Artur játssza a szerepet.) A zalaegerszegi Griff Bábszínház Anna Tükörképföldön előadásában a címszereplő kislány édesapja elveszti az állását. A szülők, Szolnok Ágnes és Szilinyi Andor fanyar mosollyal kártyáznak a sárga csekkekkel. Amelyiket apa kihúzza, az lesz befizetve. A salgótarjáni Vidám kísérteten egyszer sikerült nevetnem, amikor a spiritiszta nőszemélyt, Madame Arcatit görkorcsolyában játszó Xantus Barbara azt mondta: De jólesett az alkonyi erdőn átgurulni! Görkorcsolyával már egy szabályos macskaköves utca is rémálom. Milyen lehet egy alkonyi erdő? Az Albu István rendezte gyergyói Szép magyar komédia eleve imponáló ötlet. Balassi Bálint! Alig egy-egy szavát érteni a réges régi nyelvezetének. Az egykamerás főpróbafelvétel lényegében használhatatlan. Arra viszont tökéletes, hogy a néző megvágyja az előadást. Látni akarom élőben! Szerencsére általában kifejezetten jók a felvételek. És ami tényleg jó, az monitorról is tényleg jó! Mint például a miskolci A Nyugat császára vagy a szombathelyi A Noszty fiú esete Tóth Marival. A közel hozott igaz színészi pillanat – az felülmúlhatatlan. Csak most, amikor feltettem az első félévi cikkeimnek egyelőre csupán a listáját a cikkek évenkéntbe, vettem észre, hogy megjelent ez az írásom a Hullámtörésről. Miket néztem tegnapelőtt óta? Például a szatmárnémeti színház Bélai Marcel rendezte Kohlhaasát, de azt inkább hagynám. A sepsiszentgyörgyi Angyal szállt le Babilonbát, ami hosszan lenyűgözött, egyben eléggé meglepett. Egyrészt Friedrich Dürrenmatt darabja, amit egészen biztosan olvastam a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanasok elején, amikor a drámakötetet vettem, csak elfelejtettem. Most, hogy Bocsárdi László elővette, nem értem, hogy miért nem láttam soha színházban. Hogyhogy nem játsszák? Hiszen szellemes, éles, pikírt. Odavág nekünk. Vagy idevág nekünk. Másrészt pedig az előadás szarkasztikus humora miatt, mert a rendező humora eddig nem nagyon szúrt szemet nekem. És a társulat. Az egész színpadot és estét betöltő Mátray László. Pálffy Tibor. És a többiek. Isten adta lánykát is megkapót találtak: Göllner Borókát. Tegnap esti pihentető levezetésnek szombathelyi Vesztegzár a Grand Hotelben, Halasi Dániel rendezésében. Zenés-táncos, lendületes, vicces. Volt egy pillanat, amikor Domokos Zsolt mint rendőr, egy pizsamás férfit keresett a szálloda bárjában. Németh Judit visszavonult operaénekesnője a párbeszédük végén azt kérdezte tőle: ha egy rendőr egy pizsamás férfit keres a Grand Hotel bárjában, nem kellene az életén elgondolkodnia? Mire Domokos Zsolt egy ívelt fejmozdulatot tett félre irányban, és elgondolkodott. Isteni színész a pali. Politizálni könnyebb, mint valamely szakmához érteni – írja Spiró György a Padmalyban. Kossuth Lajosról többször elhangzik a regényben, hogy bársonyérc hangja van. És egy tömör jellemzés: A tanács főként arra való, hogy éveken át tárgyaljon ugyanarról, magával a tárgyalással az ügy már el is van intézve. Észre sem veszik, hogy határozat mégsem született. Szép országút vezet Attalára, amely egy 900 lelkes, gyarapodó falu Tolna megyében. Lassan Dombóvár agglomerációjává válik, mert kiköltöznek oda a fiatalok, úgyhogy teltházas az óvoda, és pár éve már bölcsődéjük is van. Attalán lakik a Kovács házaspár, korunkbeli emberek, egy jól menő galvanizáló üzemük, műhelyük van. A fiuk a Műegyetemen tanult – kedves férjem is tanította –, majd végzés után létrehozott egy nagyon sikeres, nemzetközileg is jegyzett informatikai céget. Aztán pár évvel ezelőtt meghalt. A szülei egy alapítvánnyal kívánják megőrizni az emlékét, amely alapítvány a járműinformatika ifjú tehetségeit támogatja. Ennek az emlékalapítványnak a létrehozásán, beindításán és működtetésén másfél éve dolgozik kedves férjem, és mostanra eljutottak oda, hogy már épül az egyetemen egy jól felszerelt labor a hallgatóknak, amely ősszel lesz átadva. Továbbá a dombóvári középiskolák végzősei közül két-három jól tanuló, mérnöki szakra jelentkező, felvett, szeptemberben nappali tanulmányokat kezdő diák az alapítvány kuratóriumának döntése alapján ösztöndíjat kap, az őszi félév kezdetén pedig 10-15 villamos kari műegyetemista szociális támogatásban részesül. Kedves férjem időről időre megy az alapító szülőkhöz beszámolni, megbeszélni. Végtére is ez bizalmi ügy: az alapítók pénzt adnak, ők meg elköltik. Most engem is elvitt magával. Talán azért, mert a szülők már erősen forszírozzák, hogy ő mennyi fizetséget kapjon a munkájáért, de ő ezt folyton elhárítja. Azt hiszem, maga mellé akart állítani, ültetni valakit, aki megerősíti a tényállást: vannak fontos dolgok, amiket nem pénzért csinálunk. Kedves, jóérzésű, beszédes emberek. A házuk két, tágas, életteli konyhájában jártam, ültem. Mindkettőben ott van fekete szalaggal az egyetlen gyerekük, a Máténk korú fiatalember egy-egy portréja. Odáig már nem is szeretnék elgondolni. Voltunk soron kívüli, kihelyezett zamárdi moszkovita gyűlésen Budán, egy főnyeremény lakásban a Bartók Béla úton. Ezúttal eljött egy olyan, lomonoszovos évfolyamtársnőm is, akit nagyon régen nem láttam, már csak azért sem, mert évtizedek óta az USA-ban él. Moszkva után pár évvel a chicagói egyetemre ment tanulni – el tudom képzelni a különbség sokkját –, és most már hosszú ideje Texasban, az austini egyetemen matematikaprofesszor. Semmit nem változott különben. Hogy csak egyet rögzítsek abból, amiről azon az estén szó esett – ezt a zamárdi „kakukktojás”, a tiszteletbeli moszkovita barát mesélte –, Békés Italának volt egy pálmája, amelyet még gyerekkorában kapott az édesapjától. El lehet képzelni, mekkorára nőtt, mire utána maradt. Kérdéses volt, kire lehet hagyni, kinek lehet adni, ha egyáltalán valamilyen szakemberek képesek összecsomagolni és elszállítani. Lett megoldás. Az Örkény Színházhoz került a növény – ez jó érzés mindenkinek –, és a Merlin épületében helyezték el, egy megfelelően nagy lépcsőfordulóban. Tudja csak, aki látja majd! A Dunakanyarban mostanra elkészült a szobám! Úgy értem, berendezve, bepakolva, harmonizálva. Öröm ülni-feküdni benne az ágyon és nézegetni. Most aztán, nincs mese, a másik szoba következik. Kihurcolni – de hová?! – mindent, ami oda lett bezsúfolva a munkák idejére, meszelni hármat, takarítani és visszaköltözni. Már csak egy ágyat kell vásárolni, a meglévő szekrények és az íróasztal nagyszülőmi darabok. Ráadásul oda AMI-ágy jön, az sokkal kevesebb darabból álló, egyszerűbben összerakható, mint az IKEA-s. Szóval előbb-utóbb a végére érünk itt a végére érendőknek. Novemberben Három nővér-bemutató lesz a Móricz Zsigmond Színházban. Szervét Tibor rendezi, és az én fordításomat veszi igénybe hozzá. Mondanom sem kell, milyen örömteli, mennyire jóleső érzés, hogy a 31 évvel ezelőtti Verebes-rendezéshez készült fordításom három évtized elteltével kámbekkel Nyíregyházán. Sokkal tartozom Verebes István mellett Anton Pavlovicsnak is, sok hálával. Egyáltalán nem gondoltam arra annak idején, vagy pláne nem számítottam rá, hogy ennek a szövegnek utóélete lesz. Ez a tizedik alkalom, hogy használják, és az esetek nagy részében fizettek is érte a színházak. Gurrá, gurrá, gurrá! Ebből az apropóból próbáltam most fényképet keresni az 1994-es nyíregyi előadásból. Nemigen találtam. Volt két jó fotó, amit Angélám küldött a telefonomra pár éve, de sajnos ott is maradt abban a telefonomban, amit elloptak. Sok másik Három nővér-képet végignéztem a Nemzeti Archívumban, ezt találtam a legérdekesebbnek. 1947, Vígszínház, Marton Endre rendezése. Az a benyomásom a képről, hogy messze Bárdy György lehetett a legizgibb mint Szoljonij. A megörökített jelenetben nincs benne Natasa, akit Ruttkai Éva játszott. Biztosan kacéran mondta Szoljonijnak a második felvonásban, hogy „nem tudtam, hogy itt van, én meg pongyolában vagyok.” (Kosztolányi szavaival.) A mi falunk megbízhatóan és szakadatlanul jobbos minden választáson. A terület országgyűlési képviselője Rétv. Bence, aki tolja ide a pénzt, amely rengeteg pénz elköltése mondjuk nem feltétlenül áttekinthető, szembeötlő vagy látványos. Szóval Had. Ákos bőven találhat (talál is) itt is olyan ügyeket, amelyek beleillenek az ő tiszteletreméltóan dolgos, fontos, feltáró, munkás profiljába. Legyen az például az eredetileg emeletesre tervezett római őrtoronyemlékmű – amelyből csak egy rozoga zsiráfketrec lett –, vagy a strandfelújításra kapott több százmillió. Ez utóbbinak csinos kis epizódja, ami mostanában derült ki: építettek-kialakítottak a strandon egy baba-mama szobát abból a célból, hogy a kisgyerekekkel strandoló családok anyukái normális körülmények közé mehessenek szoptatni, tisztába tenni, ilyesmi. Erről azonban szinte senki nem tudott, zárva tartották a szobát, csak egy szűkebb társaság látogat(hat)ta esténként. A pelenkázónál nagyobb hangsúlyt kapott benne a tévé meg a fotelek, és a mosogató mellett a szárítón sem cumisüvegek sorakoztak, hanem borospoharak. Most nem térnék ki az elmúlt évtizedek mindössze két polgármesterére, akikben a hírek alapján biztosan megvan az a szerencsés adottság, az az üzleti gén, amely a miniszterelnök rokonaiban és barátaiban is oly hatékonyan működik és teszi őket igen sikeres és vagyonos üzletemberré. Ezt csak azért meséltem most, mert Magy. Péter országos rodeózása közben erre járt tegnap, és beszédet mondott, pontosabban beszélgetést kezdeményezett. Nem lepett meg, hogy több száz ember gyűlt össze ebből az alkalomból a kis főterünkön. Ha már házhoz jött, mi is meghallgattuk. Meglepően elég pozitív benyomást keltett ez az ember. Felkészült, rengeteg adat van a fejében, jól forgatja a szót, és bár a terveik között nem egy illuzórikusnak ható elképzelés akad, mégsem feltétlenül kereste a hallgatóság kegyeit; egy devizahiteles felszólalót-kérdezőt korrekten le is hűtött. Úgy tűnt, nem okvetlenül konfrontatív, hajlamos az együttműködésre, az integrálásra, a szakértőkkel dolgozásra. Felmerül, hogy humora is van. Igazán, kormányfői szempontból jó okkal költöttünk a tavalyi évben 20 milliárd adófizetői forintot a lejáratására. Egyet idézek tőle. A vasútról volt szó. Említette Baross Gábort, a fáradhatatlan „Vasminisztert”, aki egyébként 44 évesen már nem élt, de addigra már megteremtette a vasútközlekedést, a személy- és teherszállítást, elindította a Vaskapu csatorna beruházást, telefonkapcsolatot épített ki Budapest és Bécs között, megalapította a Postatakarékpénztárat, stb. stb. Idézte Magy. Péter Baross Gábor jelmondatát, miszerint minden ember annyit ér, amennyit a közért tesz. Korunkbeli utódát, Láz. Jánost egynapos miniszternek nevezik, mert erre a munkakörére heti egy munkanapja jut. Hogy Láz. János szerint ki mennyit ér, az meg köztudott. A nagyatyai íróasztal olyan monstrum, hogy egyben, egészben meg sem tudjuk mozdítani, ezért a meszelendő szobából való kihozáshoz szét kellett szedni három részre. (Hát amióta van egy csinos kész szobánk, azóta kicsit lassabban megy a további munkálatok folytatása.) Amikor külön részekre meztelenedett az íróasztal, kicsit reméltem, hogy rábukkanunk egy titkos rekeszre, amelyben kincseket találunk, esetleg hirtelen pengőmilliomosok leszünk, de nem. Hát jó. A pesti lakásban kedves erdélyi vendégcsaládot fogadunk egy időre, mi meg úgyis utazgatunk mostanában. Én például Szegedre indulok mindjárt, a Thealterre. 35. alkalommal rendezik meg ezt az önerős, központilag meglehetősen negligált, független színházi nemzetközi fesztivált, és én még sosem jártam ott. Ez nem állapot, belátható. De nem lehet túl későn elkezdeni. Kellett hozzá némi magam számára is meglepő bátoraság, mert légkonditlan helyszíneken zajlik napi három-négy előadás – számos olyan, amit még nem láttam és érdekel, vonz –, és háromágyas kollégiumi szobákban adnak szállást. (Végtelenül kedves, megértő támogatással fogadták a jelentkezésemet, az akkreditációs kérelmemet, úgy éreztem.) Aztán láttam tegnap a szegedi időjárás-előrejelzést a hétvégére: 36-39 fokot prognosztizálnak. Ijedtemben rögtön kivettem egy fürdőszobás, légkondis, felteszem, tanári szobát. Viszek magammal több gyűszűnyi vizet. Drukkoljunk érettem. Miután leszálltam a léghűtött vonatról a szegedi vasútállomáson, durván arcon vágott a hőség. Legutóbb Izraelben éreztem ilyet, kiszállva a kocsiból Eilatban. (Vagy a Holt tengernél.) De a színházi termekben viszonylag elviselhető volt a meleg, este pedig eseti vihar sietett a segítségünkre. Tapintatosan előadás alatt támadt, és onnantól kezdve szinte kellemes lett az idő. Nyitányként Szász Zsófia lépett fel a Lágymagány című produkciójával. Előbb a közösségi tapasztalatait összegezte oly módon, hogy eljárt egy moldvai körtáncot egyedül, majd a magányról táncolt-tornázott harangszóra ez a maga horgolta kapucnis, kezeslábas zöld csipketerítőbe öltözött, érdekes lány. Bámulattal néztem. Nagy magabiztosságot és önbizalmat feltételezek ehhez a fajta szubjektív és szuggesztív művészi önkifejezéshez. Balog József a kis családias megnyitó beszédében szóvá tette, hogy 15 éve élünk kulturális ellenforradalomban. Erre így még nem gondoltam. Szabó Réka a Tünet helyetti Szünet együttesével szabad, csoportos edzésszerűséget mutatott be, amely közös, közösségi, közönségi táncban végződött, s kívülállóként egyfajta elragadtatás jegyeit véltem felfedezni rajta. Azután a Magnum Produkció (Budapest) és a MASZK Egyesület (Szeged) Rosszkedvünk tele szegedi bemutatóját láttuk, O. Horváth Sári írta és rendezte, Dobra Mara játssza, és úgy érzem, ez a legfőbb erénye, hogy Dobra Mara színpadon van vele. 10-től még marosvásárhelyi egyetemisták szerepeltek Brecht nyomán, Némedi Emese rendezésében, de akkor én már az életemért küzdöttem a nézőtéren. Volt az ötfős szereplőgárdában egy igen figyelemreméltó fiatalember, Andrassew Milos Fülöp, tulajdonképpen ő tartott ébren. Tegnap délelőtt bábelőadás gyerekeknek a Kövér Béla Bábszínházban a JuBo Társulattól, a Lenka és a szemüveges lány. Lenkát, a duci vörös kislányt ismerem a Palkóval zajló meséből, ez most új volt nekem, egy újabb iskolai áldozat, a Lenke nevű szemüveges kislány, akit immár Lenka helyett bántanak az osztálytársak. A legmegrázóbb szegedi élményem az lett, hogy egy hétéves nézőkisfiú egészen pontosan érezte, mikor vált már sokká, elviselhetetlenné a bullying(ábrázolás). Azon a ponton ő elsírta magát, nem is tudta abbahagyni, úgy kellett kivinni a nézőtérről. Innen fogom folytatni. Bár nem sok maradt hátra, legalábbis nekem. Úgy értem, épp jövök már elfelé Szegedről. Vasárnapnál tartottam, aznap is négy előadás ment Szegeden a Thealteren. (Az utolsót, az Urbanovits Kriszta-féle Színházcsinálót nem néztem meg, mert azt már láttam.) Volt egy részvételi színházi vagy színházi nevelési előadás, a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciója a színház balett-termében, a Kék Tesla. Középiskolásoknak játsszák, prevenciós jelleggel, a droghasználat a témája. Sziládi Hajna és Kállai Ákos a jelenetek szereplői – utóbbi, ahogy értem, nem színész, vagy nemcsak színész, hanem drámapedagógus és mentálhigiénés szakember. Az ilyen előadásokban tapasztalataim szerint általában a téma szakembere a kulcsfigura, aki „vezeti a műsort” és közvetlenül osztja meg a tapasztalatait. Itt ez a személy Búsi Dávid szociális munkás volt, és úgy találtam, igen jól jártunk vele. A fesztivál nézői persze nem a célközönséget képviselték, de érdeklődő, közlékeny és résztvevő publikum állt össze (engem leszámítva, aki szemlélődő típus vagyok). Este az Apertúra lépett fel a Brománccal, amelyet Király Dániel írt és rendezett. Jó érzékű az egész, jó érzékkel írva, rendezve, játszva. (Hogy kicserélődött különben mostanra a K2, sőt az Apertúra is! Hová lett Piti Emőke? Hiányzik!) Borsányi Dániel, Urbán Richárd, Formán Bálint, Kocsis Gábor, Major Irma és Gellért Dorottya játsszák a darabot, amely alapjában véve egy férfibuli. Így élni a színpadon, ilyen életesen élni, mint ők itt, ezt talán a régi beregszásziaktól láttam utoljára, ők tudták nagyon. És akkor még néha gyönyörűen énekelnek is az előadásban. Pazar. Jut eszembe, drukkolok, hogy ne csak a Jövő-díjat kapja idén az Apertúra a színikritikusoktól, hanem a Sirállyal is nyerjenek.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
