|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. június
A Marat/Sade-ot és Az öngyilkost kínálta tegnap a Miskolci Nemzeti Színház. Amikor beültem délután a nagyszínház nézőterére és ránéztem a nyitott színpadra, eltűnődtem, hogy vajon Marat-ék jönnek be ide mindjárt, vagy Podszekalnyikovék. Első pillantásra a díszlet charentoni elmegyógyintézetnek éppúgy elmegy, mint társbérletnek a korai Szovjetunióban. De Sade (Harsányi Attila) és truppja érkezett aztán, Rusznyák Gábor rendezésében. Arra jutottam az előadás láttán, hogy ez a darab annyira direkten nekünk szól a mába – bár erre a külsőségek, díszlet-jelmez-stb. jótékonyan nem utalnak –, hogy talán el sem kell játszani. A miskolci előadás nem egyenletes, de derekas csapatmunka. Ez abból is látszik, hogy az ember bátran választhat, kit nézzen, kit tartson folyamatosan szemmel. Ha mondjuk Feczesin Kristóf vagy Bodoky Márk mellett dönt, akkor végig le fogja kötni a figyelmét az, hogy erősen jelen vannak és játszanak: minden rezdülésük, szempillantásuk, mozdulatuk telített, precízen és energikusan végrehajtott. Bodoky Márk játssza a Kikiáltót, egykori Máté Gábor-növendékként az egykori Máté Gábor-szerepet. Emlékeztet is rá kicsit: a kabátszerű hosszú köpenyében, a frizurájával (a Circus Maximus-ossal), a szeme állásával, a hátulról csípőre tett kéz mozdulatával. (Arról nem is beszélve, amiket mond.) A két koros nézőnő, aki srévizavé előttem ült jobb 1-2-n, sok mindent nem láthatott, mert takart nekik az elmegyógyintézet igazgatójának színpadszélre ültetett családja. Ráadásul a tapsnál is előttük tapsolt állva 2-3 néző. (Tetszik ez nekem, hogy a miskolci közönséget nem zsenírozza, ha kisebbségben, egy-két tucatnyian áll fel a tapsnál. Mindkét tegnapi előadáson így történt.) Az öngyilkost, a mindjárt százéves Erdman-darabot Szabó Máté vitte színre úgy, hogy áthelyezte a (szerintem) hetvenes évekbe, de mindenképpen a Brezsnyev-érába, lakótelepi lakásba. (A lyukaktól úgy fest a ház, mintha szigetelés alatt állna.) Most azt nem firtatom, hogy lehetett-e munkanélkülinek lenni akkor, anélkül is úgy érzem, hogy a darab némiképp talajt vesztett ettől a lehorgonyzástól – noha ennek is direkt a mondandója máma. Nagyjából annyi esélye maradt a feleolyan távoli múltban, hogy megpróbáljon épkézláb komédiaként működni, ami felé a dramaturgi munka is vinni igyekezett (érzésem szerint, mondom, mert nincs most időm elolvasni az eredetit.) A társulat itt is szépen helytáll. (Menetközben számos ponton eszembe jutott, megképződött előttem az Ascher rendezte 1988-as kaposvári Az öngyilkos. Hát azért nem olyan sok, 35-37 évvel ezelőtti előadásra emlékszik az ember tisztán.) A miskolci bemutató legnagyobb és elvitathatatlan érdemének azt tartom, hogy Fandl Ferenc megkapta Podszekalnyikov főszerepét, és kitűnően él vele. Színes, gazdag, érzékletes: minden mondata előttünk születő gondolat. Jelentős alakítás. (Míg én klasszikusokat néztem Miskolcon, kedves férjem szintén: vadkacsát a hátsó kerítésünk tetején.) Pontosan tudom, mikor mutatták be Pintér Béláék a Kaisers TV, Ungarnt. 2011 őszén, nem sokkal anyukám halála után. Meg is ütött akkor, hogy Enyedi Évának (vagyis Baráznay Amália grófnőnek) mindjárt a darab elején szintén meghalt a Szamosi Zsófi játszotta anyukája. Rapid kritikát kellett írnom róla másnapra, és emlékszem, ez volt az az év, amikor ezt a Pintér Bélát (valamint a katonás A mi osztályunkat) nem válogatták be a POSZT-ra. Tessék, POSZT már jó ideje nincs, a Kaisers meg még mindig sikerrel megy, ha nem is ugyanott játsszák és nem is pont ugyanazok a szereplők. Stuttgarti rokont vittem rá az Átriumba, kíváncsian. Az elején kicsit megijedtem, mert a Szkénénél nagyobb tér kietlennek hatott, és a mikroportos szereplők éles hangosítása is riasztott. Némiképp sután indult a játék, meglehet, maga a darabkezdés nem döccenőmentes. De aztán túljutottunk ezen, az előadás iperedett, nőtt, teljesedett kifelé. Pintér Béla – mondjuk így – érett Petőfi lett mostanra, de a fóradalmár költő pophéroszos működése, a színész élénk játékkedve, lehengerlő humora ugyanaz. A férfiszereplők, akiket újaknak aligha nevezhetünk, hiszen réges-régen vették át a szerepüket – Thuróczy Szabolcs, Adorjáni Bálint, Takács Géza, Fáncsik Roland, Szabó Zoltán – kifogástalanok. Mégis azt hiszem, hogy az előadás élő, lélegző lelkét tulajdonképpen azok a színésznők adják – Enyedi Éva, Stefanovics Angéla, Szalontay Tünde és Szamosi Zsófia –, akik már nem tartoznak a társulathoz, nem itt játszanak, de a Kaisersbe visszajönnek, nyilván mert a szerep mélyen az övék, és nem szívesen válnának meg tőle. Megnyugtatóan és biztatóan nagyszerűek ők. A Kaisers 14 éves szériája azt is jelenti, hogy kis híján végigjátszották a jelenlegi rezsim eddigi másfél évtizedén. A szövegen nem újítottak, akadnak benne olyan, akkori aktuálpoénok, amiket már elfelejtettünk, de most felidéződnek. És egyáltalán: azt mondani a színen, hogy most pedig visszatérünk a jelenbe, az esedékes évbe, és bármi megtörténhet! Ez hosszú tanulmányokban kifejthetően egész mást jelentett 2011-ben, mint 2025-ben. Az Orlai-bemutatóról, részemről. A tegnapi munkanapomat most nem részletezem, de már közeleg az idő, hogy saját szobámat saját meszelésem alá vonhatom. Este a Szervita téri templomban voltunk, ahol a Musica Ludens Kamarakórus három szólistával előadta Théodore Dubois Krisztus hét utolsó szava című művét, Balás Péter vezényletével. Egy francia komponista, karmester és zenetanár legismertebb műve ez (én persze nem ismertem), amelyet azután szerzett, hogy 1866-ban kinevezték a párizsi Szent Clotilde bazilika karnagyává. Mi úgy kerültünk oda, hogy régi barátunk, Péter, tagja ennek a kórusnak. Szép társaság, úgy harminc éneklő ember, feketében, a nőkön különböző színű sálacskák. Plusz a három szólista: szoprán, tenor és bariton. A templomi padokban ismertetőt meg egy lapnyi kottát helyeztek el, és az elején a karmester elmondta, hogy kérik, a latin nyelvű mű utolsó részét, amelynek a kottáját megkaptuk, énekeljük majd velük. Ez elég fenyegetően hangzott számomra. Komolyzene egy templom zengzetes akusztikájával – ez eleve olyasmi, ami az embert hangulatba hozza. Meghittbe vagy magasztosba, nosztalgikusba, vagy derűsbe, vagy filozofikusba, kinek hogy. Péter, ahogy elnéztem, épp úgy énekel, ahogy annak idején gitározott. Élvezettel. A karmestert, aki nekünk ugye háttal állt, leginkább akkor láthattuk, amikor a végén, az utolsó résznél felénk fordult, hogy vezényelje a belépőnket. Igazán kedvesen, barátságosan és segítőkészen integetett. Nem állítom, hogy sokakat dalolásra bírt körülöttünk, de azért nem maradt teljességgel eredménytelen az igyekezete. Háromnapos miniévadot tart a veszprémi Kabóca Bábszínház a Vár alatti szép, tágas, új színházkomplexumában. (Ahol résen kellett lennem a vécében, mert egy magamfajta múlt évezredi öregasszony számára nem feltétlenül kézenfekvő, hogyan kell a vízcsapot megnyitni vagy miként lehet hozzájutni a folyószappanhoz. De sikerült? Igen.) Markó Róbert igazgató és csapata ez idő alatt 11 előadást mutat meg. Úgy alakult a program, hogy minden napra akadt egy-kettő olyan, amit már láttam. De távol maradni semmiképp sem akartam, pontosabban kifejezetten vágytam oda, ezért a tegnapi napra elmentem. A Szélkötő Kalamonát, Markó-Valentyik Anna, majd Czéh Dániel egyszemélyesét adták (Eye-cathching, illetve Patkó Bandi) végül a Sárkányék háza című „vegyes” produkciót, amelyben a társulathoz tartozó Kocsis Pál, a vendég Róbert Gábor és Krucsó Rita, valamint két egyetemista, Szakács Nadin és Simon András játszik nemzedékileg össze. Pont megfelelően jött össze a közönség. Egyrészt célgyerekek, másrészt körülbelül harminc érdeklődő szakmai vendég, akik természetesen ott időznek reggeltől estig, a nap végi szakmai beszélgetéssel bezárólag. Közöttük öt-hat kritikus, közöttük két fiatal, viszonylag friss céhtag kollegina, aminek külön örülök, mert akkor a gyerekszínházi kritikának is van esélye a jövőre. Többet én most nem is írok erről ide, mert létezik egy „önfenntartó” gyerekszínházi kritikai portál Spiritusz néven, és azon én egy cikket majd okvetlenül publikálok erről az eseményről. Thália Télikert, Bűnözőzsenik, írta George F. Walker, rendezte Zayzon Zsolt, és tulajdonképpen nem szeretnék beszélni róla. Öt szereplő bénázik és durvul egy motelszobában, rosszul sikerült bűnelkövetés közepette. Talán lehet nevezni abszurdnak, én inkább csak blődnek mondanám. A jó blőd az nem utolsó dolog, de nálam ez lenne az utolsó. (Rendben, azt elismerem, hogy a dialógustechnikához ért a szerző.) Mondjuk én Tarantinóra sem vagyok fogékony. Mindenekelőtt mérhetetlenül zavart, hogy a szereplők szájából másfél órán át folyamatosan ömlött a trágárság. A többi nézők ezt zömmel komikusnak találták, és egyébként is jól szórakoztak, a végén ünnepelték az előadást, vagy legalábbis a színészeket. Katona Péter Dániel, Bede-Fazekas Szabolcs (ők apa-fiát adnak), Domokos László, Csarnóy Zsuzsa, Kövesi Csenge. Bede-Fazekas Szabolcsról harminc éve tudom, még Nyíregyházáról, hogy milyen színész. (Jó.) Domokos Lászlóról gondoltam most azt, már nem először, hogy benne több van, mint amit tudunk, láthatunk. Este rákerestem az előadásról írtakra a neten, és némi vívódás után rákattintottam az origo kritikájára, noha azon a portálon nem jártam sok-sok éve, nem véletlenül. De igazán kár lett volna kihagyni a színikritikusuk csodálatos cikkét erről a bemutatóról. Kétszer úgy említi magát a színibírálatában, hogy E Sorok Írója. (Megadja a tiszteletet a kritikusnak.) Elmeséli apróra a cselekményt, majd felsorolja, hogy milyen fontos társadalmi kérdésekről szól a darab, például a női emancipációról. Shirley, a bűnözők feje játszi könnyedséggel utasította maga mögé határozottságával a férfiakat. Két lábon állt a földön, a gyenge és bizonytalan férfiak között ő a nagybetűs, az igazi férfi. (Lehet, hogy ez az Alaptörvény Bátor Kritikája?) Álljon itt örök tanulságul a szaktársnő cikkének befejezése: E sorok íróját örömmel tölti el a tudat, hogy az alkotók igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni egy színjátékból, de a legjobban mégis a klasszikus értelemben vett színházi produkciók okoznak boldogságot. Viszontagságos napok miatti naplókimaradás. Eredetileg azt hittem, hogy csütörtökön már… De nem. Így viszont módom nyílt elmenni a Keleti István Művészeti Iskola Ördög Tamás vezette 13/A osztály vizsgaelőadására. (Amely osztálynak tagja Sári.) Nullánál is kevesebb címen, Bret Easton Ellis azonos című első regényéből ihletődött és készült a produkció. Meleg és levegőtlen osztályterem-színházteremben kemény egy óra volt mindannyiunknak, játszóknak és nézőknek egyaránt. Négy fiú és nyolc lány, ott hevertek előttünk farmercuccokban, a kétoldali nézőtér között. Gazdag kaliforniai családok gyerekeinek társasága. Drog, dugás, nihil. A végén aztán Tankcsapda-számhoz lyukadtak ki. Volt átütőereje a kollektív hányódásuknak. Hőseink fiatalok, akiket semmi nem érdekel eléggé. Hiába nem számít nekik, mi mennyibe kerül, úgyis mindenért meg kell fizetniük, gondolhatjuk. Amit és akiket eltettem magamnak. Egy harcias alt hangú lány, velősen cinikus nevetéssel. Egy másik, kicsit szőkére festett, aki hibátlanul tudta a zavarból fakadó, bakfisos nevetgélést. És még egy copfos barna lány, akinek a legjobban ment a monologizálás. Sári, remélem, öt éven belül eljátszhatja Antigonét. Az arcán felsejlik a hozzávaló dac és felháborodás. Tegnap aztán már Dunakanyar. Nem, nincs még kész szoba, nincs nyaralás, de kell rajta dolgozni, hogy legyen. És nem lehet folyton jönni-menni, utazni a munkanapokhoz, mert akkor abban fogunk elfáradni. Úgyhogy inkább itt aludtunk most, tábori körülmények között. Előbányásztuk azt az ágyat, amelynek Édes Anna-ágy a neve, mert a konyhában aludtam rajta ápolóként a szüleim házában, tessék. Van az úgy, hogy az életben olykor ismétlődnek motívumok. Kicsit aggódom Denevér Ernő miatt. Idén még nem láttam. A kis patkósorrú nem rövid életű fajta – viszont a legkisebb termetű európai denevérfaj –, jó esetben több évtizedig elélhet. Olvastam, hogy a legöregebb ismert, regisztrált egyed 29 éves matuzsálemként pusztult el. Ernő már biztosan nem fiatal, hiszen minimum 7 éve lakik nálunk. Abban bízunk, hogy ha a tavalyi házszigetelési munkálatokat kibírta – márpedig utána még találkoztunk vele –, akkor azután már csak nem hagyott faképnél bennünket. Nem lehetetlen, hogy azért nem lógicsál a lejáratnál, mert lejjebb húzódott a pincébe. Az is előfordulhat, hogy hallotta a hírt: Romániában 2024-2025-re a kis patkóst választották az év denevérének, és emigrálásra sarkallta a népszerűségvágy. Felmerül az a lehetőség is, hogy koros lévén visszavonult, talán a vallás felé fordult és beköltözött a Migazzi idősotthonba. (Minden évben kikeresem a neten, hogy mi is a Pünkösd. De aztán a következő évre mindig elfelejtem. Ez nem szép tőlem. Már annyiszor kikerestem, hogy nemcsak tudnom, de értenem is kellene pontosan azt a kiáradást, amit a keresztények ünnepelnek ilyenkor. Talán majd jövőre.) Ami kis erőm van ma reggel, azt viszont nem fordíthatom naplóírásra most, mert ha ma nem írom meg a Kabóca miniévadáról a tudósítást, akkor mikor. Kritikuscéhelnök koromban találkoztam először a KSH-s adatszolgáltatási kötelezettséggel, amelynek elmulasztását pénzbüntetéssel szankcionálják. Emlékszem, helyből küszködni kellett már a jelszóval, a belépéssel is, és hosszasan, körülményesen ügyintézni velük, hogy egyáltalán eljussak a sokfejezetes adatlap kitöltéséig. ELEKTRA a dolog neve, és miközben szívtam, arra gondoltam, remélem, hamarosan jön Oresztész és bosszút áll. Azután a céh elnökváltása megszabadított ettől a feladattól, viszont közbejött a Gábor Miklós-díj, amely alapítvány formájában működik, és bár gazdasági tevékenységet nem folytat, éppúgy vonatkozik rá az éves adatszolgáltatási kötelezettség, mint bármely cégre, vállalkozásra, egyesületre. Hét éve töltögetem az ELEKTRA adatlapját Gábor Miklós-ügyileg. Az első (!) oldalon tudakolják a kérdőív kitöltésére fordított időt. Ide hagyományosan 100 percet írok be – magamban gondolva, hogy szégyelljék magukat az időm rablásáért –, és nem is túlzok, mert idén például egy teljes estém ráment a hiábavaló próbálkozásra: sem a kitöltött űrlap mentését, sem pedig a beküldését nem volt képes teljesíteni a csapnivaló rendszerük. Harmadik napi kísérletre végül sikerült beadnom. De mesélni voltaképp azt akartam, hogy az adatlap egy pontján ki kell választani a „jelenlegi/tényleges tevékenységét a Gazdasági Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszere (TEÁOR '08) szerint!” Már többször végignéztem a TEÁOR mindahányat, de az adatlap legördülő menüjében az égadta világon semmi olyasmit nem találtam, amit összefüggésbe hozhatnék avval, hogy az évad legjobb Shakespeare-alakítását díjazza az alapítvány kuratóriuma. Ez minden, amit teszünk. Tevékenységválasztás nélkül viszont nem juthatok tovább. Még az első évben hosszas gondolkodás után a 1011 TEÁOR-számú Húsfeldolgozás, -tartósítás tevékenységet választottam. Áttételesen bár, de mégiscsak a húspiacon nézelődünk, és aztán díjjal tartósítunk. Sok éve úgy tudja a KSH, hogy a húsiparban dolgozunk. Szerencsére még sosem kértek tőlem 1 kila parizert, noha én vagyok a kapcsolattartó. Amikor beléptem a szolnoki Szigligeti Színház előcsarnokába az idei országos színházi találkozó megnyitójára és Dósa Mátyás épp a Fényév távolságot énekelte, rögtön be is léptem, a résztvevők háta mögött nagy garral ráénekelve a színészre. De remélem, hogy ezt nem vette fel senki. (Semmilyen értelemben.) Elsőbálozók a szolnokiak, kedvesen, rokonszenvesen igyekvő házigazdái egy Tisza-parti színházi fesztiválnak. A megnyitón felsorakozott és/vagy beszédet mondott polgármestertől főispánon, államtitkáron, kormánymegbízotton át mindenki, aki csak. A versenyprogram első előadását, Pálos Hanna orlais Mély levegőjét már láttam, úgyhogy inkább a Cserkészház nevű stúdiószínházi helyszínre mentem off-programra, Márfi Márk Lassan című előadására. A Telik című előzménydarab a Lóvasúton megvolt, azt vékonynak találtam, és most egy talán még vékonyabb kétszemélyes lett belehelyezve ugyanannak a pulykafarmnak a közepébe, beteg anyaként Für Anikót vonva be Márfi Márk családjába. Kétoldali nézőtér közötti sávban egy kerek pódiumon ült a két szereplő, olykor lassan megforgatták őket, így nem mindig ugyanaz a profil rajzolódott elénk. A kb. 90%-os háznyi közönség szeretettel fogadta a produkciót. Elnéztem Für Anikót, mostani szépségét. Huszonnégy éves, pályakezdő fiatal lány volt, amikor először találkoztunk, interjúilag, ehhez a Film Színház Muzsika-címlaphoz. Mennyi idő, mennyi szerep telt el azóta! Milyen nagy formátumú, univerzális színésznő lett belőle! (A magam részéről soha nem követelnék Tennessee Williamst, de ha valakiért kiáltott Blanche Dubois, az ő.) A marosvásárhelyiek miatt választottam a tegnapi fesztiválnapot, akiket az idei Radu Afrim-bemutatójukkal, a Ház a blokkok közöttel válogattak be a válogatók. Négyórás opusz a kitűnő társulat javával, az egyik javával. (A hosszán nem kellett rövidíteni, ám a magasságán igen, mert a teljes díszletlakásfal nem fért be a nagyszínpadra.) De erről az előadásról majd holnap. Vagyis ma, csak nem itt a kockás füzetben, hanem a szakmai beszélgetésen, amelyen részvételt vállaltam. Szóval bírtam a marosvásárhelyi Ház a blokkok közöttöt. Olyasmiket mondtam a szakmai beszélgetéseket vezető Seres Gerda, az állandó hozzászóló Faragó Zsuzsa, a társulat és az érdeklődők társaságában, hogy ez a gazdag, dús, hosszánál fogva színészt és közönséget egyaránt próbára tevő előadás rávilágított, hogy olykor a mértéktelenség is lehet erény. Az ember egyszer csak rájön: ha nem bírja már mindent befogó figyelemmel, akkor nyugodtan szelektálhat, kihúz egy fonalat, azt fogja, viszi, nézi, és mégis meglesz neki az egész gombolyag. Ilyen struktúrát épít a rendező, felkínál, ad, választhatsz és elengedhetsz belőle. Ez a nézői szabadság felszabadító érzését ébresztette bennem. Másrészt Radu Afrim és a társulat sokadszorra dolgozik együtt, megvan a képességük a szívmelengetésre. Gyakorlatilag bármikorba, bárhovába helyezve képesek nosztalgiát kelteni. Legyen az a 60-as évek Olaszországa (mint a tavalyi Emma élete képekben-bemutatójuk), vagy a 70-es évek Romániája a Retrómadár…-ban, vagy most, 1982-ben, a finoman jelzett Ceauşescu-érában, ahol a Both család a köz-tér jellegű (átjáró)házában igyekszik kapun kívül tartani a kommunizmust. Ez az előadás – ahogy én értem – a múlt talán indokolatlan, de kikerülhetetlen és elévülhetetlen szépségéről (is) szól. A humor szót elmulasztottam ott kiejteni a számon, pedig az is fontos. Szó esett a vizualitásról, hogy milyen különös módon válik harmonikus, vonzó otthonná ez a ház, giccses festmények tucatjaival a falon. Zsuzsával párhuzamokat vontunk Csehov-hősökkel, és beszéltünk a színészekről, a vezéregyéniségekről és a fiatalokról. Magam például alaposan körbedicsértem László Csabát. Ő játssza a kb. 93 éves, ágyában királynőként trónoló, a házat és a családot uraló Karolát (látszik, hogy nagyon szép asszony lehetett valaha), aki poszt-monarchikus Ranyevszkajaként már csak az elsárgult szerelmeslevelekben, az emlékeiben és a hazugságaiban őrzi az egykori tárgyi, szellemi és kulturális értékek (vagy fölény) maradványait, miközben odakintről behallatszanak a „fejszecsapások”, a bontás dübörgő gépzaja. Nagyszabású alakítás László Csabáé, még a karját is megsimogattam érte, mivel mellettem ült az asztalnál. Utána távoztam Szolnokról, mint ki jól végezte dolgát. A munkanap végén leültem a teraszon és kezembe vettem a Mozgó Világot. Ránéztem a címlapra, a nevekre, láttam, hogy nincs Parászka Boróka, pedig az ő hónaplójával szoktam kezdeni. (Néha már megjelenés előtt, a korrektúrában.) Fogtam tehát és hátulról pörgettem előre – bár sportrovat nincs –, ahogy az ember az ilyen vastagacskább folyóiratot szokta. Megállította a szememet egy bekezdés az egyik írásban: Megyek a szerelem után, mert mást nem tehetek és meg is fogom találni, mert Budapest, igaz, nagy, de a szerelem fel tudja hívni magára a figyelmet. Nekem csak résen kell lennem, hogy lecsapjak rá, hogy észrevegyem, hogy szeretnek és vissza is tudjak szeretni. Még pár sor, és vége. Mi ez. Ki írta. Előrelapoztam, Háy János: Lukács Erzsi. Részlet A csokimikulásos lány című regényből. Jól van – gondoltam. Akkor ezt elteszem magamnak a holnapi munkanap végére. Részleges tudósítás a Kabóca Bábszínház miniévadáról. Lett mostanában az M2 mellett, Vácon innen, Gödön túl egy nagy lila mező. Nem tudtam, mi az. Mondta kedves férjem, hogy mák, de alig hittem el. Hanem tényleg, tegnap már nem lila virágok, hanem gubók lengedeztek a szélben! Nem tudtam azt sem, hogy nagy mennyiségben a mák ilyen látványos. Gabnai Katitól én annyi mindent kapok, tárgyi értelemben is! Például kölcsönad papírból készült könyveket. Így most egyszerre olvasom tőle Lovass Ági Súgókönyvét, valamint Kerényi Miklós Gábor – KERO® (így írja a nevét a címoldalon) A zenés rendezés titkai című, Mesterfogások – kulisszatitkok – emlékek alcímű könyvét. Tulajdonképpen illik is egymás mellé a két kötet, amennyiben mindkettő tanító jellegű. Hah, láttam ám rögtön, az utóbbi könyvet felcsapva, hogy Kati ceruzával olvas! Ami ugye külön élvezet a kölcsönkönyvolvasónak. (Tíz évvel ezelőtti dobozba írom a naplóm „kéziratát”, így találkoztam az imént a mai és holnapi nappal 2015-ben. Hát engem akkor felvettek az SZFE Doktori Iskolájába! Ezt teljesen elfelejtettem, miután nem kezdtem ott tanulmányokat azon az őszön. Vajon egy ilyen felvételnek van lejárati ideje? Vagy még mindig beiratkozhatnék oda? Milyen érdekes lenne.) Nem volt könnyű bejutni az Apertúrába az évad utolsó Sirályájára. De sikerült. Kár is lett volna ennek nem-láttában fogni bele az idei kritikusdíj-szavazásba. Fontos, elevenbe vágó, alapkérdéseket felcsapó előadás, ráadásul játékos, virgonc humorú. Eleve az elején, amikor Urbán Ricsi nevű Trepljovunk „új formák kellenek!” címszó alatt szenvedélyesen kipakol, relevánsan szólamlik a mai magyar színházi életről, egy (vagy több) fiatal, független színházi alkotó nevében. És a későbbiekben is, sok ponton, sok szereplő tud személyességet kölcsönözni a játéknak. Egy térben vagyunk, az Apertúra lépcsős nézőtere és a színpada ezúttal egy tér, egy sornyi széken üljük körül. Egy-két nézőnő késve érkezik és ül be, figyelem őket, nem lesz-e valamelyikükből Nyina. De nem, Gellért Dorottya Nyina, akit láttam már ebben a szerepben (Bagossy Júliánál), de most az övébb. Emlékeztet a fiatal Szabó Mártára, a rebbenékenysége, a kisportolt teste, a tartása, a szögletes válla, a zárt szájú mosolya. A negyedik felvonásban beszél egy rendezőről, aki lehetetlen szerepnek titulálta Nyinát. Egyedül Hernádi csinálta meg, mondta a rendező (kicsit megoszlik erről a véleményem), és most Gellért Dorottya, teszem hozzá. Sajnáltam, hogy a negyedik felvonásra elvesztettük Urbán Ricsi Trepljovját (aki úgy hajítja oda a plüss-sirályt Nyina-Dorkának, mintha kapura lőne kézilabdában). Herczeg Adrienn igazi nagyvad színésznőanya, lehengerlő a fölénye és a lazája. Borsányi Dániel olyan házigazdának hat, aki mellett biztonságban érzem magam. Kocsis Gábor felfedezésszámba ment nálam, holott láttam Rómeónak a Magyar Színházban. Segéderőt ad, nincs is igazi szerepe, a szövegébe belevegyül Medvegyenko, Mása, Polina Andrejevna is, de a karaktere életre kel és egyre élesedik. Kit hagytam ki? Formán Bálintot, akit a zene és a dalszövegek dicsérnek, Trigorinként pedig kedves és tehetséges, aztán esetleg elfelejtem megemlíteni. Ez a Benkó Bence rendezte előadás valóságos kiáltvány. (Összefüggésben az előzmény-előadásaikkal.) Nagyon remélem, hogy nem végső sikoly, halálhörgés, siralom. Amit itt most a Sirályból csináltak, az kölcsönös büszkeségre ad okot nekik és Csehovnak: diadalra vitték egymást. Keretes szerkezetbe foglaltam a szolnoki országos színházi találkozót, amennyiben maga is keretes szerkezetbe foglalódott: első nap a marosvásárhelyiek adták az 1983-ban játszódó négyórás Ház a blokkok közöttet, az utolsón pedig az újvidékiek a Tomi Janežič rendezte négy és háromnegyed órás 1981-et. Ezt a két napot választottam és vállaltam szakmai beszélgetést. Az Újvidéki Színház tegnapi monstre fellépése után még a Radnóti Színház Oidipusza szerepelt záróelőadásként, egyben – úgy hiszem – a fesztiválhét legerőteljesebb, legmegrendítőbb produkciójaként. A szolnoki OSZT-ra engem részint a színészszeretet vitt, részint a szakmai beszélgetések sorozat szervezését segítő Papp Timi iránti baráti kollegialitás, és kézenfekvő volt olyan, hatuma előadásokat választanom, amelyeket nem láttam még (Kisvárdára a Balogh Tibor fémjelezte jelen korszakban nem járunk), és amely társulatok munkájáról talán jobban tudok beszélni, mint… mit jobban, egyáltalán: talán tudok beszélni róluk. Az újvidéki 1981 a menő szlovéniai rendező, Tomi Janežič dodekalógiájának (milyen szép, dallamos név: tizenkét részes sorozatának) tizedik része. Az 1972-1983 közötti évek feldolgozása különböző országok különböző színházaiban, az adott (ország) város múltja, az adott társulat emlékek és családi történetek alapú sok hónapos improvizációs munkája alapján. (A rendező őrült és állat – magamnak így fordítottam le a szakmai beszélgetésen elhangzottakat.) Az előadás értelemszerűen iszonyú nagy munka eredménye. Távol áll a tökéletestől (legfőképpen az arányok: sokkal több szöveg, tételes információ, mint helyzet, játéklehetőség, érdemi jelenet), de mindenképpen élményszerű. Pazarul kezdi Figura Terézia, végeérhetetlenül kacagva gyerekként egy temetésen. Azután szubjektív nézői revelációk értek. Például amikor a két szerb szereplő egyike – mert két kiváló, koros szerb színész is részt vesz a projektben, úgyhogy minden színész hol szerbül, hol magyarul beszél, kivetítőt használnak a fordításhoz –, szóval az egyikük egy teflonsütős fonákütés után Šurbeket említette. Magamban azonnal rámondtam, hogy Stipančić. Sejtelmem sem volt, hogy az agyamban őrződik egy ötven évvel ezelőtti jugoszláv pingpongpáros neve. Egy valóságos Bobcsinszkaja vagyok én, gondoltam, aki üzeni nem a cárnak (mint az eredeti, Gogolnál), hanem az egykori jugoszlávoknak, hogy van egy Stuber Andrea Szolnokon, aki Šurbekre rávágja a párja nevét. A Radnóti vendégjátékát követő szakmai beszélgetésről már senki nem tudta, hogy hol, mikor és melyik előadással kezdődik a fesztivál utolsó programjaként, de végül az alapszereplők összegyűltek hozzá és az is megvolt, éjjel lett, aztán hazajöttünk. Erdélyi szállásokról származik az a tapasztalatom, hogy arrafelé másmilyen a víz. Valahogy olajos. Amikor a szappant mosom le magamról, mindig úgy érzem, hogy nem megy le, ott marad, kicsit csúszósan, olajosan. Szolnokon a fesztivál első napján ott aludtam. Hazamentem a vásárhelyi előadás után egy kis panzióba, beálltam a zuhany alá, és hirtelen hiányzott a víz olajossága. Mert valahogy az rakódott össze bennem a körülményektől, hogy Erdélyben vagyok. De nem. Az utolsó fesztiválnapot a személyes évadzárómnak tekintettem. Legalábbis élő színházam már nem lesz ebben a szezonban, csak felvételeket kell néznem még számosat. Várhatóan át is fogok váltani nyári üzemmódra, másnaposságra, mármint a naplóbejegyzéseket illetően. És még akkor is, előfordulhat, hogy hiánypótlásként majd Kerényi Miklós Gábort idézek. …ha a mesejátékban Mátyás király igazságtevése ma is érvényes asszociációkat kelt, illetve az operában Bánk bán megállíthatatlan bosszúja jelenkorunkra nézve is átélhetővé válik, ha a Rómeó és Júlia musical az árokásás és gyűlölködés tragédiájáról üzen, és a Csárdáskirálynő a szerelem pénzügyi és osztálykorlátok fölötti győzelmét ábrázolja; nos, akkor elérhetjük a kívánt célt. Elérhetjük, hogy az előadás utáni reggelen a néző kételyeket és igazságokat pillantson meg a saját szemében, amikor tükörbe néz! Hívtak Törőcsik Mari-emlékhelyavatóra a XI. kerületbe, a Törőcsik Mari parkba a Feneketlen tó mellé, mentem. (Kicsit reméltem, hogy találkozhatom ott Terézzel, Törőcsik Mari lányával, akivel eddig mindig csak leveleztünk. Jut eszembe, amikor Törőcsik Mari emlékestjét tartották a Nemzetiben, és a nézőtéren összefutottam Csáki Judit kolleginával, egymásra nevettünk, mert azonnal tudtuk, hogy mi speciel bizonyára nem a Nemzeti Színház meghívottjaiként vagyunk itt, hanem Terézéiként.) Polgármester beszélt politikátlanul, valamint Bodrogi Gyula, továbbá az emlékműpályázat szakmai bírálóbizottságának elnöke és a kerületi önkormányzati kultúrtanácsnok (aki Barabás Richárd kiugrott színész). A bírálóelnök, Szabó Levente egyebek közt azt mondta: olyan országban szeretne élni, ahol így zajlanak az ilyen dolgok, mint ebben az esetben, és maga az emlékmű is ilyen, mint ez: nem hivalkodó, nem divatzsáner (ezt lehet, hogy nem mondta, csak én fordítom le vagy ki így), nem erőltet rá semmit sem a környezetre, sem az emberekre emlékezetpolitikailag, és a jövőre gondol, a használatra, a funkcióra. Erősen egyetértettem minden szavával. Azt is mondta, hogy látta Törőcsik Marit a Szent György és a sárkányban a Katonában (tehát van egy szép, személyes, élő színházi képe a színésznőről, mondom), emlékeztetőül felolvasott egy találó kritikarészletet. (Nem említette, ki írta, megkérdeztem utána: Kovács Dezső kolléga.) Két fiatalember tervezte az emlékhelyet, Hartvig Dániel és Kálna Dávid, ott ültek kedves zavarral és büszkeséggel. Egy sárga virágú (nem most sárga virágú, hanem amikor esedékes) tulipánfa köré kerítettek egy nagy kört, abban kavicsok és évgyűrűkként csíkokban feliratok, Törőcsik Mari szerepei és díjai megnevezésével. Van a szélén egy széles „kőpuff”, Törőcsik Mari emlékére felirattal, ott el lehet üldögélni, nézelődni, gondolkodni, emlékezni. Hétfőn szállítják a padlószőnyeget, addigra végezni kell a szobám háromszori meszelésével és takarításával. Endre Károly: AZ ÖREGSÉG DICSÉRETE De jó is lehet öregnek lenni, Kezeket pihenve az ölbe tenni. A vágyakat régen elégetve, Csendesen üldögélni, elégedve
Kalandos utakat dehogy róni S a bohón rajta vonulókat róni. De azért csak mindennel törődni S érzékeny kényeskedőn zsörtölődni. Boldogságért nem fáradva járni, Pohárnyi cukros vízben megtalálni. Magát hívságokkal nem áltatni, Becéztetni, áldatni, csodáltatni. Nem piszkoltatni és nem piszkolni, Árnyas kert békéjében bóbiskolni. Nem tolakodni, nem verekedni. Pipából jámbor füstöt eregetni. Kandalló fényéhez telepedni, Parazsánál álmosan melegedni. Észrevétlen, enyhén pontot tenni... Istenem, mért nem hagysz megöregedni. (Monte San Gabriele, 1917. szeptember, hát ja) Hát és otthon felejtettem a Kerényi Miklós Gábor könyvét. Kritikusdíj-szavazás közeleg, különös tekintettel a gyerekszínházi kategóriára. Úgyhogy gyerekelőadásokat nézek felvételről, szép sorban, csemegék közé csemegéket illesztve (meg persze kevésbé csemegéket is). Rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy milyen gyerekelőadások születnek szerte az országban. Milyen változatos esztétika, stiláris gazdagság, műfaji bátorság! Mennyi művészi ambíció mutatkozik bábelőadásokban is! Akad például szögletesen abszurdoid, mint a Vaskakas A gigantikus szógyára. Vagy gesamkunst, mint a Kabóca Táncoló festményekje. Vagy izgalmas, thrillerszerű, költői, mozgásszínházi, mint a Vojtina Sárkánykirálya. Vagy majdnem groteszk, mint a Vaskakas Felesemeséje, lilában, lila spagettivel. És sorolhatnám tovább. Az is látszik a felvételek némelyikén, hogy a gyerekközönség lekötve, figyelemmel nézi a játékot. Na, egy eset volt, a Magyar Színház Madák Zsuzsanna rendezte színházi nevelési előadásán, a Káin és Ábel ringbe szállon, hogy a kétoldali nézőtéren az egyik lány, illetve lehet, hogy nő, tanárnő (mert a gyerekközönség nála jóval fiatalabbnak tűnt) gyakorlatilag elejétől a végéig a mobiltelefonjába mélyedt. És közben igyekezett úgy tenni, mint aki nem. Mondjuk nemegyszer jutottam már arra, hogy a gyerekszínháznak ha van rákfenéje, akkor az a kísérő felnőttnéző. Egyedül voltam kint a napokban. Igaz, az ágy még nincs összeszerelve, de egy alaposan meszelt, bolyhos, puha padlószőnyegű üres szobában nagyon jól lehet matracon aludni. Reggel a Vitamintanyán megszólított egy nő, hogy ugye én vagyok én. Hát igen. Mondta, hogy ismeri a naplómat. Csakugyan? – feleltem erre kérdő hangsúllyal, mert így szoktam reagálni. (Amikor Sepsiszentgyörgyön a Gábor Miklós-díj átadása után mindenki az udvari dohányzó-ivóban zsizsegett, akkor haladtamban megálltam Kónya-Ütő Bence mellett, és mondtam neki, hogy én szívem szerint adtam volna egy harmadik Gábor Miklós-díjat is a Calibanjáért {aki végig úgy beszél, hogy közben szívja be a levegőt. Ez bennszülöttszokás lehet, később majd biztos megtanulja a gyüttmentektől a kifelé levegőző beszédet}. Erre ő – K.Ü.B. – meglepetésében valamit válaszolt, hogy Ó! Meg hogy köszöni, mire javasoltam neki ilyen esetekre a Csakugyan?-t. Ez a szó azért is jó, mert további beszédre sarkallja a partnert, és lehet, hogy akkor utána nekem már nem is kell mondanom semmit. Csakugyan? – kérdezte erre Kónya-Ütő Bence. (Azt hiszem.) (Most látom, részben megírtam én ezt akkor, rögtön, május 21-én.) Főleg a nyári hónapokat szereti a naplómban – mondta még a nő a Vitamintanyán. Volt már egyszer ilyen, pár évvel ezelőtt, hogy ugyanitt, a zöldségesnél megszólított hasonlóképpen egy asszony. Sajnos nem emlékszem az arcára, így aztán most nem tudom, hogy tegnap ugyanazzal az olvasóval találkoztam-e vagy egy másikkal. (Megtaláltam. Uristen, ennek is tíz éve.) Eljutottunk a nagyágyunk összerakásáig kedves férjem mesteri munkájával és irányításával. Felállítottuk, és soha többé nem is lehet kivinni a szobából. Hacsak nem szétszedve mind a 314 darabjára. Az is érdekes lesz, amikor a fölötte lévő mennyezeti csillárban égőt kell majd cserélni, Valószínűleg bakokat fogunk telepíteni az ágy két széle mellé és pallóval állást építeni ki. 40 oldalas volt az összeszerelési útmutató. Tartalmazott a csomaghalmaz 107 csavart, 48 bigyót, 109 pucukát, 20 sínt és vasat, 31 bútorlapot. Mind elfogyott a végére. Egy csavar hiányozott, de áthidaltuk. Jó, hogy nem emeletes franciaágyat vettünk. Voltaképp nem is tudom, hogyan képzeli ezt az IKEA. Hogy emberek képesek összeszerelni ilyen nagy, bonyolult, masszív bútorokat. Előfordult olyan a végefelé, az ágyrács rögzítésénél, hogy háton kellett behernyóznom az ágyrács alá, sorban mind a négy kis tárolófiók helyére, hogy olyan fémeket csavarozzak össze, amelyeken alulról nem is voltak láthatók a lyukak, és alig volt hely odaemelni a csavarhúzót. Kellett volna vennünk egy összerakható szerelőaknát is. Az IKEA világsikere mindenesetre azt igazolja, hogy az emberek nem annyira hülyék, mint amennyire hajlamosak vagyunk gondolni néha. Legalábbis ha evvel a bútorvásárlási módszerrel elboldogulnak. No szóval elkészültünk az ággyal, és most olyan a szobám – fehér hálószoba –, mintha egyetlen nagy ágy lenne. De ez nem téveszt meg, mert tudom, hogy a jövő héten újabb összeszerelendő IKEA-bútorok érkeznek bele. Nem voltam Pride-szűz, mert egyszer korábban, amikor a kormánypárt már szorongatta az LMBTQ-t és a rendezvényt, egy kordonos Pride-on részt vettünk. Még szerepeltünk is aztán egy nagy hírportál anyagának fényképén, mivel épp egy volt fideszes politikus vonult előttünk. (Nem találom.) Hogy most újra megyünk, az egy pillanatig sem volt kétséges. Amikor fél három tájban leslattyogtam a Városháza Parkba, már látszott, hogy sokan lesznek, de még nem volt vészes. (A munkahelyére induló kedves férjem is arról tudósított, hogy áradnak a magyarok a Belváros felé.) 3-ra, fél 4-re már mozdulni is alig lehetett a tömegtől, és sehogy sem akart elindulni a menet. Ekkor pánikszerűen megpróbáltam kihátrálni a menetiránnyal ellentétesen, törtem az utat hátra, kifelé, de sehogy sem akart véget érni az eleje, mert egyre csak jöttek mindenfelől az emberek. Már majdnem hazáig vágtam ki magam, de aztán megtudtam, hogy a kiskörutat odahagyva az Erzsébet híd felé indult a nép, és a Városház utcán végig sietve a Kossuth Lajos utcán csatlakoztam. Onnantól kezdve szélesen, vígan, sétálva lehetett áramlani át Budára. A Szabadság hídnál, ahol úgy 64 főnyi vármegye és 64 főnyi készenléti rendőr állt az üres híd közepén, azt nézték, amit mi is: hogy a menet eleje már az egyetemnél jár, miközben a vége még mindig nem látszik, mert nem ért oda a dugig tömött Erzsébet híd pesti lábáig. Én még életemben ekkora embertömeget nem láttam és nem voltam része. Az egyetemnél nagy színpad és egymás után több kivetítő várta a résztvevőket. Eddigre ugye már eltelt három-négy óra, úgyhogy miután ott találkoztam kedves férjemmel, el is indultunk haza. A 2-es villamoson a pesti rakpartról még fél 7-kor is azt láttuk, hogy a túloldalon özönlik a nép a Szabadság híd felé. A teljes program értelemszerűen nem a mi korosztályunkra méretezett. A beszédeket tegnap reggel néztük meg felvételről. Elégedett voltam a felszólalókkal. Nagyon tetszett a román EU-s képviselő (lásd Borókánál), és különösen megindítónak találtam az Örkény színházi színészek felléptét. Ahogy odaálltak támogatásul a Hazámat mondó Pogány Judit mögé. A kedves olvasók bizonyára vagy maguk is ott voltak, vagy láttak, olvastak már az idei betiltott Pride-ról mindent, vagy egyáltalán nem is érdekli őket. Ezért már csak annyit írok, hogy feltűnően sok gyerekes családot lehetett látni ebben a békés, jó hangulatú menetben. Ami minden bizonnyal azt (is) jelenti, hogy a szülők gyermekvédelem alatt mást értenek, mint a kormány. Alighanem úgy vélik: volna számos fontosabb feladata az államnak annál, hogy a gyerekeket meleg emberek színes látványától óvja. Ilyen nap nincs ebben a hónapban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
