|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Debrecenbe mentem tegnap, megnézni a Vojtina Bábszínház új előadását, az Emma csöndjét. A szerző, Gimesi Dóra rendezése ez. Nagyon sikeres regényéből készült, csak nekem voltak némely gondjaim vele, amikor a Kolibriben bemutatták. Az előadásról ide most nem írok, hanem majd a Spirire. Talán csak annyit, hogy egyetemi hallgató szereplőkkel lehetett nézőként ismerkedni. A bábszínház királylány- és királyfiigényes műfaj, tehát mindig kell érkezniük fiatalabb fiataloknak. Ingyen utazó nyugdíjas gyanánt fizettem odafelé 650 forintot az IC helyjegyért, és aztán eltűnődtem, mit nyújtott azért a MÁV. Tájékoztatást nem. A vasúti kocsiban a monitoron MÁV csoport kiírás látszott mindvégig. Internet fel sem merül, hiába írják ki a vagonra. A konnektorban nincs áram. A kocsi, ahová az összes helyjegyet eladták, zsúfolt, meleg. Se levegő, se léghűtés. Végül húsz perc késés, amiből tíz perc már eleve megvolt, minthogy a menetrend szerinti induláskor még ki sem írták a Nyugatiban a táblára, hogy honnan indul a vonat. Hazafelé inkább jöttem a helyjegytelen interrégióssal. Igaz, félórával hosszabban, de úgyis írtam közben a Macskazenét. Erről jut eszembe, a Macskazene-előadás elején a vacsoránál – értékeltem, hogy üvegnek tűntek a pezsgőspoharak – behozott az inas talpas, öblös, fagylaltosnak látszó poharakban valami vízszínűt. Rögtön azt gondoltam, ez az átlátszó pezsgőtorta! Amire kerestek nálam, és ami létező dolog! Ebből az következik, hogy ha én lettem volna a vendég Párizsban Pacareléknél, nem úgy bőgtem volna le, mint Krasznai Vilmos Dufausset-ja, hogy inni kezdem a kéz- vagy szájöblítő vizet – vagy minek nevezték –, hanem úgy, hogy kiskanállal, esetleg kisvillával állok neki elfogyasztani. Pont láttam a Barcelona-Internazionale BL-meccs első percében a szép nagyra nőtt kis Thuram sarkazását. Az álomgólomat csinálta meg. Mindig szerettem volna lőni egy ilyen gólt, amikor a gyerekekkel fociztunk a múlt évezredben. Természetesen sosem voltak megfelelőek a körülmények hozzá. Mentem tüntetni a Kossuth térre kutyakötelességből. Nem volt nagy tömeg a parlament előtt. Láttam egy vak fiatalembert. Egyedül állt, bottal a kezében, szemüvegben. Megtapsolta a felszólalókat. Elhallgattam ott négy-öt beszédet, és megállapítottam, hogy nagyon nehéz műfaj ez. Az ember vagy gondolatokat közöl a színpadról (mint a rokonszenves Fleck Zoltán jogszociológus például), vagy megerősítést küld, vagy hevíteni szándékozik. És ezek közül bármelyik céllal írta meg vagy gondolta el a beszédét, megfelelő előadásmódot is kell produkálnia. Mint önkéntes táblatudósító, ismertetem a környékembeli táblák legjobb szövegeit. Volt egyébként egy filctollas, kartonpapíros különítmény, úgyhogy bárki helyben felviríthatta a közlendőjét. NIX LUXI NERRE TOVÁBB? Jogállamot kérek szülinapomra! A Fidesz nem jó. Megnéztem tegnap a Véletlenül írtam egy könyvet című magyar filmet. Gondoltam, majd arról írok ide valami szépet ma. De ez sajnos nem fog menni. Olyan kicsináltnak, minden ízében hamisnak, bosszantóan életünktelennek érzékeltem ezt a gyászidillt. Azon túlmenően megdöbbentőnek és kirívónak találtam egy epizódot, amikor a főszereplő kislány első menstruációjára került sor. Hát teljesen kizárt, hogy egy ilyen filmben bármilyen formában vér folyjon. Minden egyéb helyett: ezt írtam a veszprémi Kabóca Bábszínház előadásáról. Délutánig reménykedtem, hogy esetleg lesz helyem este az Apertúra Sirály-premierjén, de senki nem mondott vissza jegyet, úgyhogy nem lett. Itthon maradtam, és megnéztem távszínházilag a Nem akarok felnőni! című előadást. Ez a debreceni Csokonai Színház és a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatának közös munkája, meglepően érett és profi produkció. Az új debreceni színházépület a maga pláza jellegével arra épp jó lehet, hogy az előtérben érdekes kérdésekkel-feladatokkal várják a középiskolás közönséget. Romankovics Eda írta a darabot, Madák Zsuzsanna rendezte, tizenévesek játsszák. Egy házibuli az egész, amit a 17 éves főszereplőlány tart, amikor a szülei elutaznak, és otthon hagyják őt a két évvel fiatalabb öccsével. Feljönnek a barátok meg barátok barátai. Van minden, ami egy bulin lehet. Két okból is fölöttébb jó élmény volt. Egyrészt ritkán látok olyan ifjúsági előadást ifjúsági szereplőkkel, amely valós, hiteles, természetes benyomást kelt. (Hát például az Igen, igen, igen!-t a múltkor a Kolibriban igen mesterkéltnek találtam. Talán a Gólem tanoda Erkélye volt legutóbb hasonló pozitív nézőkalandom.) Másrészt mert ötven évvel ezelőtti érzéseket idéztek fel bennem a játszók. Hát hogyne. Megvolt nekem is gimnazista koromban az a fiú, aki folyamatosan elfoglalkoztatott, mert hol úgy viselkedett, mintha tőlem akarna valamit, hol meg úgy, mintha mástól. És akkor úgy érzi az ember lánya, hogy meg kell bolondulni. Azt hittem eddig, hogy értem Tárnoki Márk rendezéseit. De tegnap némiképp elbizonytalanodtam a Kecskeméti Katona József Nemzeti (vagy Kecskeméti Nemzeti Katona József?) Színházban a Veszedelmes viszonyokon. Egy felstilizált szalon dobozdíszletben játszódott (jobbról fürdőszobáig, kádig meghosszabbítva), amit kezdésként olyan sárgásszürkére világítottak, hogy még a szőlőszem is sárgásszürkének látszott. Aztán át- meg átszínesedett a kép, még lilára is. Főleg a jelmezeket találtam furcsának: viszonylag korhű szabás és anyagok, ahhoz képest viszont túl sokat mutattak a női testekből. Märcz Fruzsina márkinéja váll nélküli ruhában, Kovács Panka Tourvelnéje pedig kicsit úgy festett, mintha Frida Kahlo készülne itt egy frivol jelmezbálba. Azt, hogy időnként felbukkant egy-egy mobiltelefon, vagy hogy Adorjáni Bálint vikomtja, miközben illatos levélkéket lopatott el a szolgájával, laptopon írt mailt, hajlamos volnék bájos poénnak tekinteni. A szünetig elég sok csalódás gyűlt össze bennem. Lényegében attól, hogy ha már ezek az 1700-as évekbeli francia úr és hölgy hősök ennyire gonoszak, számítóak, cinikusok, önteltek, becstelenek és dicstelenek, akkor mégis kell lenni a játszmáikban legalább eleganciának, hogy érdemes legyen nézni őket. De eleganciát nemigen találtam a játékban. A második rész inkább vitt. Az előadás végét pedig már szinte fogtam is. Úgy tűnt, úgy sejlett, hogy egy rohadt korszak elrothadt emberei állnak a színen, egy korszakvég küszöbén, pezsgőspohárral a kezükben. De lehet, hogy csak fin de sičcle követ fin de sičcle-t. A közönség nem falrengetően, de azért nevetgélt az este túlnyomó részében. Fogalmam sincs, min. A budaörsi Cyrano-előadás színe sárga – pedig talán össze sem beszélt Az igazság gyertyáival –, és már az érkezésünkkor benne zsizseg a nézőtérben. Persze nem tudtam előre, hogy Pelsőczy Réka nem az eredeti Rostand-darabot rendezte meg, ifj. Ábrányi Emil fordítását, amivel nekem a legjobb színházi találkozásom harminc éve történt a Vígben, amikor Verebes István rendezte és Szervét Tibor meg Szabó Gabi játszták. Hanem ez egy más nyelvezetű darab, amit fülhallomás útján egyértelműen Závada Péternek tulajdonítottam, de aztán kiolvastam, hogy eredetileg Martin Crimp az átíró. (És került bele még mindenféle kortárs magyar irodalmi és dalszöveg.) Az előadás értelemszerűen nem pont a magamfajta nézőre számít, aki a szavak egy részét nem is érti, hiába hogy 100 százalékosra mérték a beszédértését. Érdekes tulajdonsága ennek az eleven, szótehetős, virtuóz szövegverziónak, hogy a szembeötlő maiságával rávilágít, mekkora hülyeség valójában ez a történet. Más nevében csajozni verbálisan, aztán a harctéren elesett álcapali tiszteletére elhallgatni, majd végül mindenesetre színt vallani, hadd gyászoljon a nő egy szerelmest kétszer is. A nekem nagyon tetsző Koós Boglárka Roxane-ját egyébként eléggé devalválja az, hogy alapigénye a szép szavú, választékos, szellemes, irodalmi igényű udvarlás, miközben ő maga kortársi módon fasságokat meg nagy szarokat emleget. Közben lezajlik a háttérben egy társadalmi folyamat is: egyrészt leértékelődik az irodalom, a kultúra – amint arról Bohoczki Sára irodalmi kávéház-tulajdonosa beszámol –, másrészt meg az ellenálló és szó szerint harcos fiatalok némelyike beékelődik a francia nerbe, másika meg nyomorog. A címszerepet játszó Böröndi Bence úgy fest, mint egy impulzív erdei manó, kapucnis föliben és pufajkából varrt nadrágban, amelynek szárán vékony csíkban felhajtották kifelé a kiskockás bélést. Elbírja ez a kis slammer ember a vállán az előadást, fogja és viszi. Mindenekelőtt jól beszél, úgy értem, beszédtechnikailag is kifogástalanul. Van ereje és energiája végig nyomni és nyomulni. Olyan produkció született a felnőtt budaörsi színházban, amit, megértem, ha szeretni tud a fiatal közönség helyettem is. Egyebek mellett most futom az idei Gábor Miklós-díj tárgyi köreit (plakett, plakettdoboz, mappa, oklevél), rémesen elfáradtam estére, úgyhogy erősen inogtam, érdemes-e elmennem a Janovics hosszú előadására a Nemzetibe. De nem volt szívem kihagyni. Méltatlan körülmények között indult: a Gobbiban játsszák a kolozsváriak, ahol befutóra szólnak a jegyek. Tán ha három perccel 7 előtt nyitották ki az ajtót, addig ott préselődött a közönség. Nem engedtek csak az egyik lejáró felé, így ott beszorult a tömeg, odalent pedig rögtön látszott, hogy nagyon sok széket raktak le, az első négy sorba emelkedés nélkül, hátrább pedig szélesebben, mint ahogy be lehetne látni az épített kicsi színpadi díszletbe. Ezért aztán a nézőtéren is folyt tovább a test test elleni küzdelem, tolakodás, feszültség, hangos veszekedés. Aztán elkezdődött: az Ifjú barbárok Bartók Bélája, a csodálatos Imre Éva bedeszkázta az ajtót, ahogy abban a korábbi előadásban láttuk. Rögtön jólesett az idézet, a kép, a színész. Bács Miklós játssza Janovics Jenőt, a kolozsvári színház egykori színész-rendező igazgatóját, akinek művészi életéből és munkásságából fragmentáltan színháziasulnak itt részletek. Viharzó, villódzó, lehengerlő a játék. Azt hiszem, ez a legbodóviktorosabb ifj. Vidnyánszky Attila-rendezés, amit eddig láttam. A szünetben újabb vívódáson estem át, hogy képes vagyok-e végigülni. Maradtam, és örülök, mert a második résznek, amely a románok által elvett kolozsvári magyar színház 1919-es utolsó Hamlet-előadásának estéjében csúcsosodott ki, drámai ereje is nőtt. (Nemcsak attól, hogy játékosan becsaptak bennünket a befejezésével.) Ritkán látom a kolozsváriakat, feltételezem, jólesik a színészeknek ez a fajta fiatalos, szabad, féktelen, mozgékony színészet. Kiemelt gyönyörűségem: Imre Éva tánca. A rapelő Bodolai Balázs mozgása, lágy kézmozdulatai. Gedő Zsolt a Molnár Áronéra emlékeztető feszes, szabatos energikusságával. Meg is kell nézem mindjárt, miket játszik Kolozsváron. Remélem, méretesebb színészi feladatokat is bíznak rá. (A mai naplóbejegyzés Facebook-posztjának az a címe, hogy Struggle for life.) Telefonált az egyik stuttgarti rokonom, Pesten van épp. Beszélgettünk, aztán mondtam neki, hogy ne haragudjon, de csöngettek, és egy ágy van az ajtó előtt. Kérdezte, van-e benne valaki, mondtam, nem, dobozban van az ágy, és még össze kell szerelnünk. Vettünk egy új ágyat, amely 26 évvel fiatalabb és 20 centivel szélesebb a mostaninál. Natúr fenyő ez is, mint a régi. Még éretlen a színe, de majd egy-két évtized alatt hozzásötétedik a többi bútorhoz. Első lépésben szét kellett szedni a régi ágyat, hogy aztán majd nem tudom, mi legyen vele. És ahogy pakolgattuk a darabjait, egyszer csak koppant valami a parkettán. Egy csavar, gondoltam, de nem. Hanem a kedvenc fülbevalómnak az elveszett fele! Kedves férjem tervezte és csináltatta, kicsi, szépvonalú darab, egy csöppnyi smaragd körül. 2023 karácsonya végén mentünk Ildikóhoz, és a villamoson a jobb fülemhez kaptam, hogy jaj, nincs meg a fülbevalóm. Feltakarítottuk a villamost, aztán hazafelé átvizsgáltuk a megállót és az útvonalunkat, de nem találtuk meg. Január 3-án jött a válaszlevél a BKK talált tárgyak osztályáról, hogy nem adták le náluk az adott személyleírású fülbevalót. Én azonban mindig hittem abban, hogy léteznek apró, jótékony, boldogító manók, akik olykor odatesznek fontos tárgyakat a megfelelő helyekre. Most például a fülbevalóőrző, ágyszerelés-irányító manó lépett fel nálunk. Neves francia-osztrák koreográfus, rendező, képzőművész, Gisčle Vienne színháza szerepelt a Trafóban az Extra Life című előadással, amely – amint azt egy tudós kollégától megtudtam – a 31. helyen áll a német szaklap, a Nachtkritik által közzétett százas best of-listán az ebben az évszázadban német nyelvterületen bemutatott előadásokból. Kezdetnek két fiatal bukkant elő lassan a füstben derengő sátorból, testvérpár. Egy buli után voltak. Háton feküdtek, rágyújtottak. Fáradtnak, de idillinek sejlett a hangulat. Beszélgettek földönkívüliekről, aztán abuzáló nagyapáról, majd lassan elszabadult egyfajta színpadi pokol. Ha muszáj lenne, valószínűleg tudnék értekezni róla, de valójában engem meghaladt ez a művészet. Lehet, másokat is, mert 8-10 ember elment menetközben, ami a Trafóban a szabad, sans gene nézői véleménynyilvánítás megszokott formája. Megterhelő volt számomra a zene meg a világítás egyszerre lehengerlő és zaklató jellege. Nagyon intelligens reflektorokkal és lézerfényekkel dolgoztak, amelyek dekoratívan felszeletelték a teret, impozáns színes metszeteket vágva ki a színpad fölötti füstös légtérből. Hárman játsszák-mozogják-táncolják az előadást, Adčle Haenel, Katia Petrowick és Theo Livesey, komoly fizikai teljesítményt nyújtva. A fiú lányos, a lányok fiúsak. Bár megszenvedtem a két órát (hajnali 4-kor keltem tegnap), de kár lett volna kimaradni belőle. Az biztosan bevésődik az emlékezetembe, ahogy a bokájukig gomolygó füstben lassított felvételszerűen mozogtak a szereplők. Ezt olyan hosszan csinálták, hogy közben alkalmam volt kifigyelni, milyen tetoválást visel a fiú a felsőtestén, az oldalán, a fehér trikója alatt. Egy macskafej az ott, úgy tűnt nekem. Volt két erős munkanapunk a Dunakanyarban a házban. Ennek következtében a nézése meg a járása is olyan mindkettőnknek, mintha nem egyszerű nyugdíjasok, hanem leszázalékoltak lennénk. De nagyot léptünk előre avval, hogy egy falubeli házaspár elvitte az előszobából az ötvenéves szekrénysoromat, amit még a VII. kerületi lányszobámba vettek a szüleim. Ennek helyére aztán Péter baráti segítségével átcipelhettük az anyukám harmincéves szekrénysorát. Így miután zsákokat hordtam ki és fel a tetőtérbe, lényegében felszabadult, kiürült a szobám. Tehát kedves férjem kábelezési munkálatait követően nekiláthatok kimeszelni. Ha az meglesz, lecseréljük a tropára ment szőnyegpadlót, és összeszereljük, felállítjuk az új nagyágyunkat. Márpedig ha egy házban van működő konyha, fürdő, vécé, internet és egy szoba, amiben ha más nem is, de egy szép nagy ágy, akkor az a ház már lakható! Reményeim szerint május végére, június elejére eljutunk ide. Onnantól pedig már helyben lehet apránként haladni a mi napos, boldog, fényes, nyaralós jövőnk felé. Jó kitalálás ez az Anyegin az Örkényben. Egyrészt érdekes színházi kaland Dohy Balázs rendezése, amennyiben itt az ember nézőként maga is a szokottnál látványelemebbje, sőt akár résztvevője is a produkciónak. Ráadásul esetleges, hogy a néző a 10 fős csapata színének megfelelően, a zászlócskás idegenvezetőjét követve merre mikor jár, és melyik színész előadásával találkozik. Másrészt mert bár a produkció nem az ismert Anyegin-szöveggel dolgozik, tökéletesen közvetíti, kifejezi a remekmű jelleget. Mondjuk amikor beléptem az Örkény Stúdió előterébe, és a nézőtér felől füst dőlt ki meg nagyon hangos, monoton zene, akkor kicsit megijedtem. A jegyemet kezelve megkérdezték, melyik szereplő vonalán szeretnék menni, de én szokásomhoz híven nem tájékozódtam előzetesen, úgyhogy sejtelmem sem volt, miből és mit kellene választani. Ekkor Mona megkérdezte Polgár Csabát, hogy milyen színt adjanak nekem. Mire Csaba azt válaszolta, hogy tündéset. Így lettem sárga, és battyogtam fel az Örkény épületének 3. emeletére, ahol a színház irodistáinak kiskonyhájában Kókai Tünde várt bennünket, és jópofa, játékos kedvű háziasszonyként belefogott a történetbe, eljutva Tatjana megzenésített leveléig. (Looper a nyolcadik szereplő.) Járt aztán nálunk Ficza István (a látott férfiszereplők nőies kezeket virítottak, gyűrűkkel, körömlakkal), kétszer összevonódtunk idegen színű csapattal, majd Ujvári Bors átvitt minket máshová, ahol Anyegint prezentálta számunkra. (Talán Mácsai Pál egykori igazgatói szobájában vagy annak előterében időzhettünk ekkor. Abból gondolom, hogy a falon ott lógott a Mácsai István-féle Budapest-térkép.) Ide érkezett aztán kócos, jegelt érzésű Tatjánának Erdős Lili. Komoly logisztikai vállalkozás lehet ez az előadás, és nem is igen tudom elképzelni, miben volt részük a más színű csoportoknak. (Úgy gondolom, árulhatna a színház nagyon kedvezményes bérletet azok számára, akik a teljesség igényével többszöröznék a nézést.) Minket sajnos nem hozott össze a sors Für Anikóval és Patkós Mártonnal, csak a legvégén, a stúdió terébe visszatérve, ahol én jó érzékkel Matisz Flóra Lilihez tendáltam, aki aztán levezényelte a zenés finálét. Kimaxolták ezt az egyéni ötletet, úgy éreztem. Már nem tudom, hogy mit olvastam róla vagy miért, de meg akartam nézni a Szerethető című norvég filmet. Egyik este rá is klikkeltem, ám késő volt már, tudtam, nem fogom végignézni. Csak egy kicsit, az első negyedórát vagy félórát, gondoltam – szoktam néha így –, aztán majd másnap folytatom. Hanem olyan szomorú volt, ami ott kialakult, hogy nem bírtam abbahagyni a nézést. Meg akartam várni, míg jobbra fordul a szereplők sorsa. Egy házasság romantikátlan története ez. Szereti egymást a feleség és a férj, láttam. Majd csak kibogozódnak valahogy a nehéz időszakukból – ezt reméltem. Hát nem úgy alakult. Amikor megkérdezték a főhősnőt, mi lesz, ha a férje elválik tőle, gyorsabban mondtam ki a választ, mint ő: akkor meghalok. A film végül nem olyasfajta megnyugvásba torkolt, mint amit én el tudnék képzelni magamnak, de ez nem változtat azon, hogy bámulattal gondolok a norvég filmrendezőnőre, Lilja Ingolfsdottirra, aki ennyire pontosan tud, lát és kifejez szikáran-gazdagon. Kaptam azért vigaszdíjat: számos dán szót kihallottam, kiértettem a szereplők norvég beszédéből! Nnna. Amikor felment a függöny a fehérvári színház Hegedűs a háztetőn-előadásán, hirtelen azt hittem, hogy itt A cigánytábor az égbe megy megy. Kaotikusan zsúfolt színpad, fémállványzatok, lépcsők, szintek, rácsok, zsinórok és ezerféle tárgy. Például olyanok, amik Telihay Péter pécsi Don Juanjában is ott voltak: sörös/boros műanyagrekeszek, kirakatibábu-részletek. Jobbra hátul roncs-Trabant. Annak csomagtartójából vette elő a Tiborcz-mellényes, ciceszes Egyed Attila-Tevje a nagy tejeskannáját, miközben az össze-vissza öltöztetett társulat körülötte nyüzsgött. Nehezen barátkoztam evvel a telibehordott díszlettel már csak azért is, mert nem lehet fókuszt váltani benne. Így nem igazán lett intim hangulata a sábesznek, vagy fergetege az esküvőnek. Az egyetlen új, másnak ható képhez le kellett ereszteni egy hatalmas fehér leplet, a Cejtel nagymama jelenéséhez. Az volt a benyomásom, hogy Telihay Péter rendezésében túl nagy hangsúlyt kap a musicalműfajiság. A fogásai, a frontális éneklés, a széles gesztusok, minden magabiztos énekhang és tuti poén erős kijátszása. Közben elsikkadnak helyzetek, és nem fejlődnek ki az alakítások. (A harsogó dalok egyikének egy sora Sarádi Zsolté, akinek sajnos nem jut több, mint hogy az előadás legjobb kiállású nézője legyen a színen. Közben Krisztik Csaba abszurd szerepösszevonás részese lesz.) A második felvonásra viszont lábra kaptak a színészek, akkor már Egyed Attila sem annyira a közönséggel állt tárgyalásban, mint a teremtővel. Lassan kialakult a végére kiteljesedő dráma, amelynek feszültsége, a zsidó-orosz ellentét tulajdonképpen az első pillanattól kezdve érződött. Bónusz: miközben elismeréssel néztem a fehérvári társulat munkáját – Egyed Attila játékának legszebbje a Tevje elbizonytalanodásából lágyan kinőtt „Szeretsz engem?”-dal –, jólesően eszembe jutottak más Hegedűs a háztetőnök emlékezetes jelenetei. Például ahogy a szombathelyi előadásban Gyulai-Zékány István Mótelje végiggyötörte magát azon a kocsmai estén, amikor az ő Cejteljét Tevje a mészárosnak ígérte. Vagy amikor a Vígszínházban Kovács Patrícia búcsúzó Hódelje a szerelemről és az otthonról énekelt az apjának. Kértem több nap haladékot a Mozgó Világnál a cikkleadásra, hogy a tegnap nézendő bábszínházi Peer Gyntöt írhassam meg a júniusi számba. Odasétáltam a színházba ľ 7-re, és kiderült, hogy 6-kor kezdődött az előadás. Az összeomlást követően vettem egy vigaszmuffint a metróban, és mire hazaértem, kitaláltam, mit fogok tenni. Így viszont van helyem itt dokumentálni, mennyire megdöbbentem, amikor elolvastam a közélet átláthatóságáról szóló új törvényt, amely – ebben biztos vagyok – jövő héten már hatályos is lesz, a hírek szerint visszamenőleg. Ezt az átláthatósági törvényt azok szabják ránk, akik kitalálták és bevezették a magántőkealap nevű Barba-trükköt abból a célból, hogy ne legyen átlátható, kiknek a zsebébe kerültek közpénzeink milliárdjai. Most a nemzeti szuverenitás védelmében (a jogilag értelmezhetetlen, gyakorlatilag hiteltelen nemzeti konzultációkra hivatkozva) fellépnek minden olyan szervezettel szemben, amelyet veszélyesnek minősítenek. Nevesítik, mik a büntetendő és ellehetetlenítendő „külföldi támogatásból a közélet befolyásolására irányuló tevékenységek”. Értékeket támadni, negatív színben feltüntetni, „a demokratikus vita, valamint az állami és társadalmi döntéshozatali folyamatok befolyásolására” irányulni – „ideértve az állam közhatalmi feladatait gyakorló személyek döntéshozatali eljárását befolyásoló tevékenységet –, a választói akarat befolyásolására irányuló tevékenységet”. Nem értem, mit vacakolnak a külföldi támogatásokkal. És aki külföldi támogatás nélkül, pusztán meggyőződésből, empirikusan kormánykritikus, és a véleményszabadság jegyében, ingyen folytat a választói akarat befolyásolására irányuló tevékenységet, az annyit is ér? Vagy lesz törvény arra is, hogy az ilyeneknek be kell majd fizetniük a bérük/nyugdíjuk huszonötszörösét az állami költségvetésbe, netán a kormánypártkasszába? (Itt jegyzem meg, a törvénynek ez a mondata: „Ez a tevékenység súlyosan veszélyezteti a nemzeti szuverenitást, amellyel szemben az állam köteles fellépni” – a vonatkozó névmás helytelen használata miatt valójában azt jelenti, hogy az államnak épp a nemzeti szuverenitással szemben kell fellépnie. Ez esetben az állam kinek fizet? No persze tudjuk, kinek fizet, akinek az állam fizet.) Tegnap bejártam Tolnát-Baranyát, de szó szerint. Este a Radnóti nézőterén rájöttem, hogy a jobb 6. sor 1. tulajdonképpen jobb hely, mint a mi bal 7. sor 1. ülésünk. Valahogy előnyösebb a kilátás, és nincs rajta felcsapható pótszék. Zsúfolt volt a nézőtér, az új bemutatót adták, és majdhogynem álló nézők is sorakoztak mindkét oldalon, helyre vagy pótszékre várva. Szívesen jöttem én is a Hullámtörésre, sőt kritikának is bevállaltam, sajnos. (Emlékszem, láttam már egyszer ezt, Soltész Bözsére alapozva, ő meg is maradt bennem. A mostani mintha nem egészen az a darab lenne.) Úgy képzeltem, hogy ez a Szenteczki Zita rendezte előadás majd jó lesz nekem. De hiába igyekeztem ezen. Mind borúsabban gondoltam közben arra, hogy érdemes-e a csodálatos Sodró Eliza rengeteg szép színészi energiáját ebbe a művészi machéba ölni. A többi nézők leszavaztak engem, ezt megállapíthattam az előadásvégi nagy, erős tapsnál. Amikor tavaly ilyentájt kihirdették az Örkény Színház következő évadát, benne Füst Milán Boldogtalanokját Bodó Viktor rendezésében, azonnal felcsillantam. Szeretem a darabot, és jól emlékszem Bodó Viktor marosvásárhelyi Boldogtalanokjára Zayzon Zsolttal, Tompa Klárával, B. Fülöp Erzsébet Rózsijával, Kisvárdán láttam 21 évvel ezelőtt. Aztán ránézve az Örkény tervezett bemutatójának ömlesztett szereposztására: Nagy Zsolt, Tenki Réka, Csákányi Eszter és tovább, rögtön látszott, ki lesz kicsoda, és hogy ez a szereposztás telitalálatos. Azonnal tudtam, hogy ezt a premiert fogom a legjobban várni az egész 2024/25-ös szezonban. Tegnap láttam az előadást, és nem csalódtam. Pedig nem, sem Nagy Zsolt, sem Tenki Réka nem olyan, mint amilyennek elképzeltem – Csákányi Eszter viszont özvegy Húber Evermódnéként pont azt nyújtja, mindazt, amit reméltem tőle –, de így jó, így nagyon jó, ahogy van. Többet nem is mondok, mert a Peer Gynt tegnapelőtti elbukása után ez lesz most az, amit megírok a Mozgónak. (És a Peer Gynt átütemeződik a következőleg esedékes számba.) A hétvégi dunakanyari munkálatoknak egyetlen érdekes momentuma volt. Kidobásra ítélt szekrényeket vertünk szét, és egyszer csak rossz helyen hagytam az egyik ujjamat – lecsapott rá a nagykalapács. Az ujjam vége perceken belül lila és fekete lett, akkor azt gondoltam, hogy ez az ujjpercem le fog esni. Amikor aztán a lilulás-feketéllés lejjebb húzódott egy ujjperccel, akkor attól tartottam, hogy ha tovább halad, az egész ujjam fog leesni. Figyeltem, hogy megy-e még, eljut-e a csuklómig, mert ekkora darabról már igazán nehezemre esne lemondani belőlem, de megállt, máma már nem szalad tovább a véraláfutás. Általában megnézem a magyar filmeket, nagyjából zsánertől függetlenül. Vannak olyanok, amelyekhez eleve több a bizalmam vagy a kedvem, ez alkotófüggő. A Sünvadászathoz vonzott a nálam elsősorban színházilag, darabilag jegyzett Schwechtje Mihály, valamint a főszereplő Mari Dorottya. Mari Dorottya szombathelyi színésznő, és nem elsőre kedveltem meg, hanem megdolgozott érte az utóbbi évek, évadok során. Harmadrészt a Sünvadászat mint cím is mondott nekem személy szerint ezt-azt. Megnéztem tehát, és rögtön az elejénél csettintettem egy elismerőt. Milyen vagány avval kezdeni egy mozit ma, hogy a főszereplőnő civilszerű arccal Händel-áriát énekel hosszú perceken át! Nem emel nagyot ez a film, vagy talán az a sok kicsi, amit emel, az végül komoly súllyá áll össze, életünk ábrázolása tárgykörben. Ilyen tökéletesen helyénvaló apró gyerekszereplőkhöz nyilván csak gyártási úton lehet hozzájutni. Mármint hogy maguk az alkotók (a rendező és a producer) létrehozzák és előnevelik őket. A filmben Polgár Csaba az apjuk, kinek figurájától eléggé kinyílt a bicska a zsebemben. A főszereplő a bébiszitter, őt játssza Mari Dorottya, minimálban. Sokat hallgat, keveset rezdül. Bátortalan, gátlásos lány, vagy csak szokása a gyomrába szorítani le a reakcióit. Az ember utólag gondolkodva fedezi fel magában, hogy milyen gazdag ez a szűkszavú, zárt, lefojtott alakítás. Tegnap este a sepsiszentgyörgyi A vihar végén Ascher Tamás átadta az idei Gábor Miklós-díja(ka)t Korodi Jankának és Pálffy Tibornak, a Bodó Viktor rendezte Shakespeare-előadás Ariel-Prospero párosnak. (Először fordul elő a díj 25 éves történetében, hogy megosztva adjuk az évad legjobb Shakespeare-alakításért.) Még hétfőn jöttünk, mert akkor van brassói Wizzair-járat, és egyébként is biztonsági játékos vagyok; nem szerveznék díjátadót repülés estéjére. Mittudomén, eltérítenek, szélsőséges időjárási viszonyok, sok óra késés – nem lenne jó lekésni a saját díjátadónkat. Mondjuk én egy órával előbb kiértem Ferihegyre, mint Ascher – akiért mindig kell izgulni, mert hajlamos a késésre –, aztán mégis neki kellett várnia rám a beszálláskor a kapunál, mert én kényelmesen végigsétáltam kapuk tucatjain, gondolván, hogy a 31-es majd a 27-es után következik néggyel, de a 27-esnél fal várt, véget ért a folyosó, és futkoshattam vissza keresgélni más irányt. Még az volt, hogy kis kézipoggyász, 40x30x20 cm méret. Ebbe a nécessaire-en és Füzi laptopon kívül még díjátadós ruha és cipő és kistáska is bele volt gyötörve, ezért arra gondoltam, hogy beszállás után majd szétszedem legalább két csomagra. De mi lesz, ha leszálláskor is ellenőriznek, és nem engednek ki a plusz csomaggal, hanem fenn kell maradnom a gépen?! Kellemes kis hotelben szálltunk. Hétfőn szinte egész nap esett az eső, ágyi csábításként. Az előkészületeket mindig titokban igyekszem intézni, de hát ez egy színház – részben elterjedt, hogy díjátadás lesz, és találgattak, ki kap vajon. Részben pedig már az előadás előtt felfedezték Aschert, bár ebből nem feltétlenül gondoltak semmi jóra vagy rosszra. Abban biztos lehettem, hogy a két díj mindenképpen kellemes meglepetés lesz. Az is volt. Örültek. Utána a hidegdohányzóban még odasúgtam Kónya-Ütő Bencének – akinek néma rajongója vagyok, sosem beszéltünk –, hogy szívesen adtam volna egy harmadik Gábor Miklós-díjat is az ő Calibanjáért. (De hát már a két díj is egy kicsapongás.) Az előadás virgonc. A küldetés teljesítve. Hazaértünk. Azért visszafelé megvolt a többórás késés a repülővel. A tetőtéri szállodai szobám szekrényét akarom még megmutatni, mert tetszett. (Hiába linkeltem alá, nem látom a fotót. Nem tudom, miért. Szépen bele van építve a szekrénybe átlósan az egyik gerenda – mondom leírólag, ha sosem látjuk többet.) Hopp, ezt még gyorsan ideteszem az Erdély TV-től, vagyis Várkonyi Esztertől, a szállítótól. A profi tévés munkáján túl ő segített a díjak, a plakettek vasúti utaztatásában. Mivel nem mertem a nehéz bronzplakettekkel mint veszélyesnek minősíthető tárgyakkal megkockáztatni a repülést, nehogy a ferihegyi biztonsági szolgálatosok kapják idén a Gábor Miklós-díjat. Ránéztem a naptáramra, BB – ez volt az esti szakaszra írva. Igen, a Peer Gynt pótlása, és vigyázat, vigyázat, 6-kor kezdődik! – mondtam magamnak. Odasétáltam 17:50-re, megint meglepetést okozva az ottaniaknak, mert nem a Peer Gynt ment hattól, hanem a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el..., héttől. Arra volt jegyem. Ez a jobbik eset – gondoltam –, valamint hogy talán nem ártana személyi titkárt felvennem. Felnőttelőadás Gardenö Klaudia rendezésében – érkezéskor pálinkával kínálják kedvesen a nézőket, hadd oldódjanak –, vásári bábrevünek nevezik. Jókedvű, népies pajzán zenés vircsaft. Cimbalmosból, rézfúvósból és vonósból álló kis zenekar adja hozzá a talpalávalót. Délvidéki az alapanyag – Hársing Hilda adaptálta színpadra –, bár a szereplők beszédének íze nem idézi az ottani magyarokét. Három lány, Krucsó Rita, Podlovics Laura, Spiegl Anna és három fiú, Bartha Bendegúz, L. Nagy Attila, Tatai Zsolt. Elsőre bizarrnak hatnak a lányok a kovbojrojtos ciklámenszín revüszettjükben, de aztán letisztulnak a népi viseletig. A letisztulással egyidejűleg mindegyre kavarognak színek, ötletek, betétek, műfajok, hangzavarok. (Van egy erdei kupaktanács, meglepetészsiráffal, meg egy nyúllal, aki mindig valami dugókijövő hanghatással jelenik meg, na az volt a kedvencem.) Először is szépek a színészek. Öröm nézni őket. Másodszor jók is. (Bár talán lehetne ezen a kis helyen, az Ország Lili Stúdióban egy fokkal lejjebb csavarni a vehemenciájukat.) Az előadás csúcspontjának én személy szerint azt nevezem ki, amikor Spiegl Anna magát harmonikán kísérve elénekli Szabó Vilma balladisztikus történetét. Többféle bábtechnikát használnak, de elsődlegesen kesztyűsbábot. Gyönyörű, csodálatosan faragott, huncfutképű fiatalok és bölcs-derűs arcú öregemberek bábjait (Fülöpp Réka és Juhos-Kiss Csenge a tervezők). Soha nem láttam még bábszínpadon kesztyűsbábokat szeretkezni, és nem is gondoltam volna, hogy valaha fogok. Kitűnő, nagyszabású, bátor vállalása az Örkény Színháznak a Papp László Budapest Sportarénában rendezett 20. születésnapja. Az külön rendes tőlük, hogy adtak az odakívánkozóknak kritikusjegyet, így számos kollégám meg én is, együtt ünnepelhettünk velük. Vagy soha nem voltam ebben a sportcsarnokban, vagy nem emlékszem rá, vagy még a leégettben jártam, mindenesetre meglepetten láttam, hogy a nézőtér egyik oldalán a tribünök tetején világító feliratok hirdetik a különböző páholyok tulajdonosait, sorban a magyar oligarchákat, Mészáros és Mészárostól kezdve Valtonon és bdpst-en át MOL-ig, OTP-ig és tovább a Honvédelmi Minisztériumig. (Vajon van-e páholyuk az Operában is? Vagy csak majd ha Puskás-operát tűznek ott műsorra?) A távoli színpad fölött nagy, vízszintes-függőleges kivetítők, úgyhogy ha szabad szemmel senkit is, de amúgy jól, minden fellépőt lehetett látni. Vicces indítás után Friedenthal Zoltán kezdett, felteszem, a társulat valamennyi tagja azt a számot énekelte, amit vágyott előadni egyszer egy ilyen hatalmas közönség előtt. Sok volt a kemény rock, ugyanakkor akadtak olyan dalok is, amelyek a színész személyes tematikája miatt váltak díszére a programnak, például Kerekes Éva társulati búcsúzó-búcsúztató Katona Klári-dala. Weöres Sándor Boleróját pedig a teljes társulat énekelte a capella a halottjaik tiszteletére. (Hárman húsz év alatt: Végvári Tamás, Bajomi Nagy György, Békés Itala.) Ha mi nem tudtunk is a legvégéig maradni, mert minden szempontból meghaladta a műsor mérete a befogadóképességünket, szép élmény volt ez a tökéletes profizmussal lebonyolított nagy koncert. Kedvenc részeim: ahogy Jéger Zsombor Révész Sándort, Csákányi Eszter pedig Idő vant énekelt. Pogány Judit fellépése (felülése) József Attila Hazámjával és Molnár Piroskával. Kókai Tünde a kis Örkény-tetkójával a dekoltázsában. De Máthé Zsolt volt az, aki mindent vitt, a Bohemian Rhapsody József Attila Mama-verseire írt változatával. Éljen soká az Örkény Színház! A tegnapi tüntetnivalóm meszelésbe fulladt, de estére, színházba már hazaértem. Az Örkény Stúdióba mentem, ahol a KV Társulat, a Freeszfe és az Örkény összeműködésében mutatták be a Fal című előadást. A Ne csak nézd! pályázat keretében valósult meg, amely a Freeszfe Egyesület, az Örkény István Színház, a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a Jurányi Inkubátorház közös pályázata független alkotóknak társadalmi kérdésekkel foglalkozó előadások létrehozására. Kalapos Éva Veronika Nem hagylak itt című ifjúsági regénye alapján írta és rendezte Czukor Balázs. Az alapmű, amelyből a darab kiragadtatott és előadásra szabódott, egy disztópia a magyar jövőről. Ez a színpadi feldolgozás egyértelműtlenebb, elmosódottabb, szelelteltebb, éppenséggel azt is lehetne gondolni róla, hogy a múlt, mondjuk Ceauşescu Romániájában. Szereplői egy fiatal lány (Sétáló Imola, tetszett nekem, nemcsak a neve, könnyen megragad az emberben), az anyja (Száger Zsuzsanna, akinél kevesen tudnak aggódóbb anya lenni a színpadon), egy munkaügyis nő, akinek szerepe van a család drámai történetében (Urbanovits Krisztina, megrázóan rózsaszín harisnyában), és egy szép, fiatal fiú (Wettstein Márk), aki ifjú hősnőnkkel megismerkedni vágyik és sikerül neki. A színpadon egyetlen fekete asztal és szék, mögötte vetítőfelület, azon látjuk, miként foglalkozik gyerekekkel a lány, ama gondolat nyomán, hogy egy rideg, ember- és személytelen diktatúrában a gyerekekkel kell foglalkozni, őket kell másra nevelni. Rövid, egyszerű történetnek hat, közben rendre visszaszámlálást hallunk, tíztől lefelé. Czukor Balázs hangja szerintem, a számsor végén az egyet úgy mondja, mint egy felfedezést. A végén meleg taps, a közönség méltányolta az egyórás produkciót. A szerzőnő (aki előttem ült, miután felállították a nem neki foglalt első soros székről) a meghatottság könnyeivel küzdött. Ungváry Krisztián A szembenézés hiánya című könyvéből: Ilkei Csaba az első 386 fős országgyűlés tagjai közül szúrópróbaszerű vizsgálattal minimum 25 személy hálózati érintettségét azonosította be. A valós szám ennél jóval nagyobb lehet, a dokumentumok egy jelentős része ugyanis nem kutatható. Sem a III/I. csoportfőnökség volt kapcsolatainak, sem a katonai hírszerzés ügynökeinek azonosító kartonjai nem kerültek át az ÁBTL-be, a III/II. (kémelhárítás), III/III. (belső elhárítás) és a III/IV. (katonai elhárítás) anyaga pedig hiányos. (…) A hálózatként nyilvántartottak koncentrációja minden bizonnyal a parlament Nemzetbiztonsági Bizottságában volt a legmagasabb. A 13 fős testületből legalább négyen („Havasi Zoltán” = Szokolay Zoltán – MDF, „Nagy László”= Szarvas Béla – MDF, „Palotás János” = Bereczki Vilmos – FKGP és „Magyar Károly” = Keresztes Sándor – KDNP) voltak korábban az állambiztonság ügynökei. Súlyosbító körülmény, hogy hárman közülük még a rendszerváltás éveiben is aktívak voltak. Milyen jól csináltuk eleve… Egy kedves kolléga hívta fel a figyelmemet Juhász Majára és Kovács Lucára, akik a Freeszfen végeztek színházcsinálóként, és a Trafóban szerepelnek idén egy performance-sorozattal. Minden hónapban csinálnak egy produkciót a Trafó Kabinjában (ez egy szoba a bejárattól jobbra fel), amely párszor megy, aztán a következő hónapban jön a következő. Tematikus és autobiografikus a dolog, vagyis mindig róluk szól, arról, hogy mivel foglalkoznak éppen. mostakkor. a címe, így aztán nehéz beleírni ebbe a bejegyzésbe, mert mondat elején mindenképpen nagybetű akar lenni a most m-ja, aztán a cím pontja után jövő gyanútlan szó is okvetlenül nagybetűsödni akar. (Csak hogy az én nehézségeimről is mondjak valamit.) A lányok helyesek, fesztelenek, van humoruk, ennyi biztos. Alighanem szerencsésebb lett volna, ha nem a mostakkor. S0E1E09, hanem mondjuk a S0E10E3-nál vagy a S0E10E6-nál találkozom velük először. Mert ez a befejező, darabtemető rész voltaképp pusztán az összegzéssel foglalkozott, majd pedig az alkotók érzelemgazdagon megköszönték egymásnak a közös munkát, a közös munkás életet. Kicsit soványnak éreztem ezt a tegnap esti adagot, bár azt mindenképpen a javukra írom, hogy ökonomikusak: 60 percben szabták meg önnön időhatárukat. Zömmel fiatalokból állt a közönség, amely a végén különös módon sem tapsolásba, sem távozásba nem fogott jó darabig. Az előadásban Juhász Maja és Kovács Luca prezentáltak egy szellemes statisztikai összeállítást a produkciósorozatukról. Kiszámolván, hogy 860-an látták ebben az évadban a fellépéseiket, megállapították, hogy a nézőik megtöltötték volna a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház szabadtéri színpadának 858 ülőhelyét. Kicsit fájt nekem, hogy a csinos ábrán h nélkül írták Zenthe Ferenc nevét. A felirat mellett ott zokogott a 860 nézőjükből az a kettő, aki nem férne be a salgótarjáni nézőtérre. Hogy ne legyen gond a két felesleges emberrel, fejbe kéne vágni őket kuppintóval – gondoltam. Már ha ez mond valamit is a fiataloknak. Hétfőn második meszelést végeztem a tetőtérben, ma megyek harmadszor lekenni. Tegnap tiszteletemet tettem a Hadh. Ákos-féle rendes keddi tüntetésen. Fiatalok léptek színpadra beszédet mondani. Például az ELTE öt fizikushallgatójának egyike. Érdekes, a Felszab téren még nem volt tömeg. Mire azonban elindultak a résztvevők az Erzsébet hídon át Budára, a Szuvéhihoz, megsokasodott, meghosszabbodott a menet. Kérdezte kedves férjem, hogy ha már nem a házon dolgozunk, akkor majd elmegyek-e ezen a nyáron is önkéntesnek a Migazzi idősotthonba, ahogy tavalyelőtt. (De nem, nem is. Nézem, tavalyelőttelőtt voltam.) Hát nem tudom. Ildikó, a fantasztikus mentálos nővér minden bizonnyal nyugdíjba ment azóta, készült rá. Ha esetleg egy kevésbé elhivatott nővér mellé kerülnék, az nem esne jól nekem. József atya, akivel oly élvezeteseket beszélgettem, gondolom, meghalt azóta. Viszont olvastam, hogy beköltözött a volt váci püspök Beer Miklós. Ő csáberő! Háy János írt egy színdarabot A kutyatartó lány címmel a Kecskeméti Nemzeti Katona Nemzeti József Nemzeti Színháznak. (Gondolkodtam, helyileg hol van a Nemzeti a névben, de nem tudtam biztosan. Nincs időm megnézni a honlapot, úgyhogy az a biztos, ha egyetlen lehetőséget sem zárok ki.) Az ember megy és megnézi. Sipos Imre vitte színre kicsiben, a kicsiben, a Ruszt stúdióban. Négy szereplő, két kutyás, összebarátozó nő, egyikük anyja meg egy férfi, aki szintén kutyás, ami – mint erről a darabban szó esik – kapcsolatteremtésre, társkeresésre (is) alkalmazható. (Hány kutya egy élet, latolgatja némelyik, egymás utáni kutyákat tartó szereplő. Értem is én ezt a kutyásságot, mint afféle gyakorlott – múltidőben írom a szót, vagyis már nem gyakorló – kutyás. Félkutyás vagy részkutyás létemre, aki egyetlen, pótolhatatlan kutyánál megálltam.) A mű olyan, hogy benne van a Háy-féle nagy, érzékeny, emberismeret alapú, szomorú tudás az életről. Nem gondolom, hogy igényelte a darab azt a több oldalú műviséget, amivel Sipos Imre rendezése ellátta. (A gyűrött papírívektől az alufóliabélésű szögletes kagylófoteleken át az illusztratív vetítésekig.) De a színészek végül is túllendülnek a színpadi környezeten – valamint az időnkénti szerepből kilépéseken, a színházi helyzetre való reflektálásokon, ami szintén nem látszik különösebben szükségesnek –, és szépen, intimen, hatékonyan, karakteresen játszanak. Hajdú Melinda olyan, kicsit naiv nő, amilyennek negyvenévesen már nem szabadna lenni, de szeretnivaló esendőség, ha valaki mégis ilyen. Jankovics Anna figurája csupa energia, amit a hitehagyottsága is csak kis mértékben csökkentett. Sára Bernadette érzelmi és érintési távolságot tartó anyahősnője érdekesen karcos. Máthé Erzsi-s tónusa lett a színésznőnek. Kovács Krisztián jelenléte, szereplése pedig eleve becses ajándék bármely vidéki és/vagy nemzeti színház számára. A tegnapi naplót a hírhedt határidő vitte el, amely idén június 2-re csúszott. Egyrészt a Gábor Miklós Alapítványnak is be kell adnia valamit a NAV-nak, és hát nincs könyvelőnk, mert a díjra szánt pénzből csak nem fogunk könyvelőt tartani, ahogyan más, nem díjas dolgokra sem költünk belőle. (De még előadásnéző utazásokra sem, a díjátadót leszámítva.) Doktor Kingával felváltva szoktunk különböző könyvelőknél kuncsorogni, hogy segítsenek beadni a beadandót. Ez évről évre egyre nehezebben működik, de megoldódott idén is. Azután az új (tavaly kapott) könyvelőnk megküldte éjjel a családi béténk bevallását, és az olyan meredeken eltért az én házi könyvelésemtől, hogy tegnap egész nap számoltam, ellenőriztem, újranéztem januártól decemberig. Közben emiatt odalett a délutáni színházam is, de estére eljutottam addig, hogy bár már nincs más választás, mint elfogadni a bevallást, de legalább tudom, hogy a jövőben mit nem szabad hagyni. Ha írtam volna tegnap naplót, akkor is szűkszavúan meséltem volna a Budapest Bábszínházban látott Peer Gyntről, hiszen azt tartogattam a Mozgó Világnak. Annyit elárulok Szikszai Rémusz rendezéséről és valamennyi színészről és alkotótársaikról, hogy kimaxolták a bábszínházat mint műfajt és mint varázslatot. De még úgy is mint a bunrakubáb és három mozgatója közötti különleges kapcsolatot. Amikor Ács Norbert Peerje a híres Aase halála jelenetben odaért a monológjában a Sória-Mória várhoz, akkor a titkos számmal rámosolyogtam Fejes Endrére. A Szerelemről bolond éjszakánban Zimonyi csajozik evvel a dumával, és amikor olvastam 15 évesen a regényt, nemcsak azt nem tudtam, hogy a Peer Gyntből való ez a szöveg, de azt sem, hogy nem s-sel, hanem sz-szel kell mondani a vár nevét. Meg is tartottam magamnak sö-vel, nekem az pont jó úgy.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
