|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. március
Tegnap a 160 éves (mínusz hány év?) SZFE-n jártam, A halál kilovagolt Perzsiából előadásán. A végzős fizikai színházi osztály produkciója, egyikük, Hevesi Fanni rendezte. (Régen nemigen volt ez, hogy a diákok maguk rendezték az osztályuk előadásait. Viszont az is igaz, hogy régen nem voltak ilyen sokoldalúan felkészültek, ilyen mindenben jók: színészet, tánc, mozgás, koreográfia, zene, ének.) Még tavalyi bemutató, tehát vagy ez ihlette a Katona József Színház Bagossy Júlia rendezte Hajnóczyját, vagy egymást ihlették, vagy magától került elő kétszer is ez a mű. Amely egyébként nem egykönnyen színháziasítható, mert olyan nagyon irodalomnak szaglik. (Ezúttal került bele Lázár Ervin Capricciójából és Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című filmjéből is /Ternyák Zoltán!/) Az osztályfőnök, Horváth Csaba meglátszik egyebek közt azon, hogy van egyfajta tárgy, egy segédeszköz. Vagy húsz darab színes, levehető kerek tetejű műanyag ülőke, amilyen minden háztartásban volt a hetven-nyolcvanas években, vette az ember a háztartási boltban. Ezekből lehetett építkezni, görgetni, fejre tenni, rugdosni, pohárnak vagy piásüvegnek használni. A már végzett Lelkes Botond játszotta az alkoholista főszereplőt, bomlásnak induló kötött pulóverben, kedves esengéssel a nézők felé is, szeszért és megértésért kuncsorogva. Regős Simon betegség miatt kimaradt ebből az estéből: észre sem vehettük egy szereplő hiányát. Megoldották, szétosztották ügyesen, Gálhidy Gizella, Fehér Diána Aida, Ferenczy-Nagy Boglárka, Lehel Vilmos (plusz Erdős Lili). Megnéztem a sajtónyilvános amerikai és ukrán elnöki találkozó felvételét az elejétől a végéig. Ment azért úgy-ahogy, mindkét fél igyekezett kordában tartani, és az alku, az üzlet felé terelni. (Főleg a bizniszmen, aki büszke a tárgyalási tudományára.) Úgy 40 perc után megszólalt az amerikai alelnök, és számon kérte ukrán látogatójukon a hálát és a tiszteletet. Forgatókönyvileg körülbelül úgy képzeljük el ezt a fellépést, mint ahogy (kicsiben) a Fidesz kommunikációs (!) igazgatójáét, amikor a véletlenül arra járó sajtónyilvánosság előtt elképzelhetetlen modorban nekiugrott az ellenzéki kihívónak a gyermekotthon bejáratánál. Avval a megbízatással érkezve – rögtön erre gondoltam –, hogy alázzon, gyalázzon és lehetőleg tettlegességig hergeljen. Soha nem gondoltam volna, hogy ide fajulhat a világ. Hogy az országok irányítása, a népek képviselete ilyen színvonalra süllyedhet stílusban, gondolkodásmódban, jellemben, elvtelenségben, morálban. Hogy elszaporodnak az olyan vezetők, akiknek a politikai és anyagi haszonszerzés mindenek feletti, sőt egyedüli hatalmi célja. Eleinte csak a saját bőrünkön éreztem, de mostanra már a nagypályán is folyik. Rémisztő gondolat, hogy hová vezet ez. Ami jön a világban, annak rajtpisztolyszerű momentuma lehet, ahogy az amerikai vezetők az orosz háborús támadásnak ellenálló ukrán elnököt leckéztették, provokálták. És ehhez a civilizálatlan diplomáciai attakhoz kisbetűs lábjegyzetként odaírják majd a történelemkönyvekben, hogy az európaiságból kicsekkoló és bennünket is kiírató magyar miniszterelnök fennhangon ünnepelte ezt. 333 ember vágott neki tegnap délután a Méltóságot és békét Ukrajnának! elnevezésű szolidaritási menetnek, amelyet a Civil Bázis szervezett. Azért tudom, hogy annyian, mert amikor az Onkológiai Intézetnél kiváltam a menet elejéből, akkor mielőtt áthaladtam volna a Kékgolyó utca túloldalára, a Déli pu metrót célozva, pont megszámolhattam, hányan vonulnak el előttem. Én voltam a 333. Nem számítottam tízezrekre, ezrekre, sem forradalmi hangulatra, zajongásra, hőbörgésre. Ez a csendes, békés 333 fős embercsoport pont jó volt, részint a méretes zászlókhoz, részint pedig ahhoz, hogy már csak a fotók és felvételek jóvoltából is láthassa ország-világ, hogy nem, nem mindenki gondolkodik úgy, ahogyan a hivatalos Magyarország hirdeti. (Amíg sétáltunk rendőri felvezetéssel egy sávban a Krisztinán, egy autós úgy négy-öt percig kénytelen volt várakozni a mellékutcában, hogy kihajthasson. Undormányok vagytok! – kiabálta a menet felé, és ma már ezen az ember nem is csodálkozik. Azon kicsit talán még mindig igen, hogy a szolidaritási menet sajtóhíre milyen dühödt és utálkozó hozzászólásokra sarkallt számtalan fészbukozót.) Egyébként azért váltam ki a Kékgolyó utcában a sorból, azért nem tudtam az Istenhegyi útra az ukrán követségig eljutni velük, mert Budaörsre készültem színházba. Úgy tudtam, hogy van két jegyem Az igazság gyertyáira. Sajnos azonban a pénztár nem tudta úgy. (Hm… nem az orosz titkosszolgálat rafinált elhárító akciójának estem áldozatul vajon?) Reménykedtünk, hogy talán marad azért két egymás melletti hely nekünk a nézőtéren, de minden két helyet elfoglaltak a többi nézők, amit igazán nem róhatok fel nekik. Majd eljövök újra, bepótolom. Hazafelé jövet a darabról beszélgettünk. Egyszer csak felmerült Börcsök Enikő. Hogy milyen nekivaló lenne a Kovácsné Kovács Márta! Hogy mennyire jó lenne ő ebben a szerepben! Tegnap a Kabóca Bábszínház Szélkötő Kalamonáját nem láttam a Budapest Bábszínházban, mert elmaradt. Úgyhogy ma ezt: Elbutult a mi időnk és minden elbutult körülöttünk. Elbutultak a madarak, az emberek, az öregek, a hivatalnokok, a sportolók, a verebek. Elbutult az intelligencia, elbutultak az értelmiségiek, a filozófusok, a humoristák. Elbutultak és sírba dőltek. Elbutult az országunk, noha soha nem volt különösebben eszes. Elbutult Anglia, amikor meghozta a legbutább döntést egész, amúgy nem buta történelme folyamán. Elbutult az Amerikai Egyesült Államok, amikor egy komplett idiótát választott elnökének. Elbutult Franciaország is, a drága, ahol antiszemiták és idegengyűlölők törnek hatalomra. Maguk az idegengyűlölők is elbutultak, az antiszemitákkal együtt. Elbutultak a közösségi platformok kedvelői, de az ellenségeik is. Elbutult és meghasadt az orosz ellenzék. Sok ország parlamentje és kormánya butult el. Nem találván építészeiket, elbutultak az utcák, a kertek, az útkereszteződések. Elbutultak maguk az építészek is. Elbutultak a turgenyevi lányok és a nimfomániások, a playboyok, a szerzetesek és a banditák. A banditák közül még a legnagyobbak is elbutultak. Elbutult a rendőrség is a maga buta kínzásaival. Elbutultak a börtönök és elbutult a munkásosztály. Utóbbi teljesen meghibásodott és elbutult. Szemünk láttára butulnak az űrhajósok, a szegények, a koldusok, a tolvajok, a bankautomaták és az oligarchák. Brazília mondhatni egyetlen nap alatt butult el. Elbutultak a levelek a fákon. Még nincs itt a tél és már elbutultak. Elbutult szeretett Lengyelországom, a gólyákkal a háztetőkön. Lengyelország, ahol a Fekete Százak fajankói kerültek hatalomra. Elbutult, hogy konkrét legyek, országom kormánya. Elbutult a hadsereg és a flotta, a bálnák és a tigrisek, a tengeralattjárók – mind elbutultak. Elbutult a tajga. Elbutultak a rénszarvaspásztorok, a rénszarvasok. Elbutult Murmanszk és Arhangelszk. Elbutult a Krím az új gazdái alatt, jóllehet az előzőek sem voltak szörnyen okosak. Elbutult a távoli Gaudeloupe. Elbutultak az örömlányok, a nacionalisták, az iskolai tanítók. Elbutultak a középiskolás diákok és az óvodások. Elbutultak a babák a jászolban. Elbutultak a szülészorvosok és a fogorvosok. Elbutult Magyarország, mert nem fogadta be a bevándorlókat, de gyötrelmesen elbutult Németország is, amely bőkezűen befogadta őket. Elbutult az emberi emlékezet. Elbutult egészében Európa, mely lemondott a vallásról, elbutult a vallás, mely lemondott a hitről, elbutult a hit, mely lemondott Istenről, de elbutult maga az Isten is, Isten bocsássa meg, hogy ezt mondom. (Viktor Jerofejev: A nagy gopnyik, fordító: Bokor Pál) Tavaly nyáron történt, még mindenek előtt, hogy egy kedvező Wizzair-napon repülőjegyet vettem Koppenhágába, egy pár napos idén márciusi látogatásra. Papp Timi is vett. Azóta sok idő eltelt, volt időnk tervezgetni, felfedezni, hogy nem feltétlenül egyformák az igényeink és az érdeklődésünk. Együtt jöttünk, együtt megyünk, egymástól 15 percre lakunk, vannak közös programjaink meg egyéniek. Tegnap, ahogy megérkeztünk – útközben volt szerencsém lefényképezni a Dunakanyart, a sapkás hídtól Zebegényig, és ha jobb telefonom lenne, mármint fényképezésben jobb, akkor még a dunaszéplaki házunkra is rá tudnék most nagyítani a fotóimon. Szóval miután megérkeztünk a koppenhágai repülőtérre – ahol az emberek dán papírzászlócskákkal várják a hazatérő szeretteiket, a reptéri vécéfülkék pedig valóságos kis fürdőszobák –, a repülőtértől a város nem messze lévő délkeleti csücske felé vettük az irányt, ahonnan, gondoltam, bizonyára rá lehet látni a Koppenhága és Malmö közötti Öresund hídra. Európa leghosszabb hídja ez, és már csak A híd című sorozat miatt is erős vonzerőt gyakorolt rám. (Különben sem voltam Skandináviában még soha, pedig érdekel.) Dragor, ahová kibuszoztunk, ódon, bájos falucskaféle, nádfedeles házakkal. Aztán egyszer csak az egyik kis utca végén ott magasodott a távolban a híd. (A Brooklyn bridge, az is így tud egyszer csak ott teremni a házak mögött-fölött.) Busszal jöttünk be utána a városba, végig a különböző zónákon, Koppenhága-külsőtől a Belvárosig. A sok vöröstéglás ház kicsit emlékeztet Cambridge-re. A házakon, tornyokon lobogó dán nemzeti zászlók keskeny, hosszú formájúak, mint a lovagoké. Az ukrán zászlók azonban rendes méretűek, amelyeket a Városháza szép terén több fontos épület tetejére kitűztek. A metró vezető nélküli – tehát be lehet ülni az első sorba, a vezető helyére. Az állomáson üvegfal mögött várakoznak az utasok, hogy kinyíljon nekik a fal a metróajtóra (akárcsak Párizsban), a fedett sétahajót pedig – amelyre demerungkor szálltunk fel, és már kivilágítva nézhettük meg az Operaházat és számos érdekes épületet – fűtötték, szerencsémre. Tetszik nekem ez a hely, mindenestül tetszik. Lehet, hogy a dánok hűvösebb hőmérséklettel is beérik a szállodai szobákban, mint én, aki minél élemedettebb vagyok, annál fázósabb, viszont legalább magasak a dánok, gondolom abból, hogy a paplan jó hosszú, alá lehet rendesen csomagolódni éjszakára. Kábé egyórás vonatút Helsingőr. A sínek szinte végig a tengerpart közelében mennek, amelyet csak kisebb részt építettek be házakkal, inkább hagyták a természetnek. (E nemben Chicago Michigan-tavi partszakaszára emlékeztet.) Helsingőr igen helyes, ódon kisváros történelmi levegővel, amit jólesik beszívni. Igaz, hogy a 600 éves Kronborg vár nem igaziból a Hamlet helyszíne, de ettől még nagyon szépen el tudtuk helyezni Papp Timivel a shakespeare-i narratívát. A vár körüli vizek melletti korláton nyilván azóta tartanak kifüggesztve mentőövet, amióta Ophelia odaveszett, és a magunk részéről azt a helyet is megtaláltuk, ahová Hamlet Polonius holttestét rejthette. A várban élményszerű kiállítás látható, lehet például 600 éves világtérkép puzzle-t kirakni, vagy lúdtollal, tintával papírra írni próbálni. Én felmásztam a torony tetejére is – mert magasba törő vagyok –, szép onnan a kilátás egyrészt Helsingőrre, háromrészt a tengerre. Ellátni Svédországig is, mert itt esik a legközelebb Dániához. Ha már ott jártunk, megnéztük a Helsingőrhöz illően kicsi, de rokonszenves akváriumot, és egyetlen nap (vagy félnap) alatt visszatérő vendégek lettünk egy családias hangulatú vendéglőben. Nem érződött durván turistásnak Helsingőr, mintha mértékkel üzletiesítenék a Hamletet. Nincs minden harmadik házban szuvenírbolt, ahol Hamlet-kulcstartót árulnának vagy Yorick koponyát csokoládéból. (Fehér csokiból.) Miután visszaértem Koppenhágába – Timi előbb kiszállt, hogy valahol vidéken megnézzen egy kortárs művészeti kiállítást –, felmentem a Borgen tetejére. (A Borgent szintén van szerencsénk ismerni egy dán sorozatból.) Ez a Christianborg palota, ahol a dán parlament működik. Még aztán bementem a Nikolaj Kunsthallba, ahol Lars von Trier tárgyú installációszerűség található, sőt ha már szembejött a sétálóutcán, akkor az Illúziók múzeumát is megtekintettem. Körülbelül bokáig lejártam a lábamat estére. Ez volt a fehérvári Windsori víg nők (még nem volt érkezésem elolvasni). A koppenhágaiak biciklis népség, nem is akármilyen szinten. Nem pusztán jók a kerékpárjaik, de extrák, személy- és teherszállító kapacitásban kimaxoltak. Akad, amelyiknek plusz ülése van, a másikra utánfutót akasztottak, a harmadikra előttfutót. Olyat is láttunk, hogy egy nő egy egész kis óvodás csoportot tolt maga előtt a biciklijével. Észnél kell lenni gyalogosként a sűrű bicikliforgalomban. Elmentem tegnap délelőtt az állatkertbe, és nagyon rendben találtam. Nemcsak az állatoknak biztosítanak széles, tág, természetes tereket, de a látogatóknak is. Például a víz alatti állatok nézőhelyein szinte mindenhol székek, asztalok, piknikezőhelyek. Mégiscsak másképp eszi az ember az uzsonnáját, ha közben a jegesmedve is épp ebédet kap, így aztán ismeretlen néhai állat hat-nyolc bordájáról tépdesi a húst velem szemben. Később egy panda ebédjéhez is társaságot biztosítottam. Ült előttem, bambuszágakkal az ölében és falatozott. Érdekesnek találtam, hogy nem is annyira a leveleket, mint inkább az ágakat ropogtatta előszeretettel, mégpedig úgy, hogy nem szemből harapott rá, hanem egészen oldalt, a hátsó fogai közé dugta be a szájába. Délután a Dán Nemzeti Galériában tettem kíméletes látogatást. Az 1900-1930-as francia művészetet bemutató, Henri Matisse, Pablo Picasso, André Derain kiállításra fókuszáltam, de azért utána a kortárs dánokat is megnéztem kicsit. Most látom, meghalt Sopsits Árpád. Amikor megismerkedtünk, pályakezdő Film Színház Muzsika-koromban, akkor ő első filmre reménytelennek látszón várakozó rendezőasszisztens volt. Egy gyerekszínjátszó csoporthoz küldtek ki riportra, ott tartott épp vendégórát, így találkoztunk, és aztán egy ideig – keresem az igét – kerülgettük egymást. Mondott nekem abban a pár hétben néhány fontos mondatot. Sajnálom, hogy nincs többé. (Írtam aztán az első filmjéről, a Céllövöldéről kritikát az Esti Hírlapba. Idetűzném, de különös módon az Arcanumból pont hiányoznak azok az 1990-1991-es évek, amikor én ott napilapos újságíróként ontani voltam kénytelen a cikkeket. ) Délelőtt elmentem a Teatret Zeppelin nevű gyerekszínház Rod (Piros) című előadására. Háromszereplős darab, egy veszteglő vasúti tehervagonban játszódik, ott húzza meg magát egy csavargólány, aztán egy fiú is, miután a lány idővel, némi harc után beengedi. A fiú a főszereplő, szakadtan, véresen, sebekkel. Az első szava(i): apám (min far), ezt még pont értettem, és bántalmazó apára gyanakszom. Később a lány traumája is kiderült, ő álmában látott (árnyjátékban) piásüveggel a kezében tántorgó anyát (ez a tippem). Szóval két nehéz sorsú, szökött, hajléktalan kamaszt láttunk (valahol Európában*), ezt levettem. Sokkal többet értettem volna a szövegből, a duolingós 487 napos dán kurzusommal, ha feliratozták volna, de minek feliratoznák, ha a nézők még nem is tudnak olvasni. Ez most kis túlzás, de meglepően kiskorú gyerekcsoportok jöttek az első sorokba (maximum 7-8 évesek lehetettek), aztán a további sorokban egyre nagyobb gyerekek ültek, kábé 16-17 évesekig. (Nem, nem ültem be nyugdíjas korúnak az utolsó sorba, hanem előbbre mentem üres helyre.) Volt ennek az egyórás produkciónak egy-két határozottan színházi pillanata, de a legérdekesebbnek ezt találtam, ezt a vegyes korú közönséget egy durva ifjúsági előadáson, amelyet az összes, szélsőséges életkorú néző teljes és mozdulatlan figyelemmel kísért végig. A taps után a három színész azonnal odament a nézőkhöz beszélgetni. Délután felültem egy Flixbusz emeletére, és átmentem a Hídon Malmőbe. Még otthon megvettem a 13:40-es járatra a helyjegyemet – így egy hétig előre is örültem neki –, az első sor egyest, panorámaülést. Evvel egyébként letaszítottam a dobogómról Koppenhágát abban a vonatkozásban, hogy így már csak a negyedik legészakibb város, ahol életemben jártam. (Az első kettő Tallinn és Leningrád.) Sütött a nap, nevetgéltem. Odafele fényképeztem, visszafelé aztán szabad szemmel gyönyörködtem ebben a lenyűgözően impozáns hídban, amely egyszercsak lemegy a tenger alá, alagútba, hogy úgy érje el Koppenhágát. Bő másfél órát töltöttem Malmőben, sétálva az elegáns, modern, építészetileg érdekes házakkal körülvett, kültelki buszpályaudvar környékén. Amely buszpályaudvar egyébként úgy festett, mint ami be van zárva. Maga a buszsofőr is úgy nézett ki, mint aki időn és valóságon kívül tölt másfél órát a volánja mögött. Majd újra felszálltam fölé a buszba – az ő személyes ufója –, és hazahozott Koppenhágába. Így. Tehát mindössze egy tétel maradt hátra a bakancslistámon. (Meg egy olyan, amiről már valószínűleg le kell mondanom, mert ugyan melyik profi ejtőernyős vállal el tandemugrásra egy nyugdíjast, ha mégoly sportos is – mármint nem az ejtőernyős, hanem az öregasszony.) Megyünk ma haza. * Felülmúlhatatlanul énekelte ezt Haumann Péter. Bár a szél miatt logikus, mégsem gondoltam volna soha, hogy a tengerben is helyeznek el szélkerekeket. Ott állnak derékig a vízben, integettek a repülőmnek. És nem üti meg őket az áram. Gene Hackman halála kapcsán legalább annyit mondanék, kettőt. Láttam őt New Yorkban 1992-ben, amikor a chilei Ariel Dorfman A halál és a lányka című drámai drámája debütált a Broadwayn. A darab három szerepét Glenn Close, Richard Dreyfuss és Gene Hackman játszották. Azt a képet látom magam előtt, ahogy ült a karosszékhez kötözve, beragasztott szájjal. (Ő volt a bűnös.) A másik: a magam részéről elképzelhetetlennek tartom, hogy egy hétig, vagy akár csak három napig semmit ne tudjak idős, beteg szülőmről. Tegnap délután az Art Színtérben jártam (ami a korábbi Spirit Színház, ahol láttunk Ascherral egy ne tudd meg típusú Macbethet). Jonathan Larson Tikk-takk… bumm! című, Dicső Dániel rendezte musical-előadásán, amely lényegében Ember Márk kunsztja. Sajnos olyan előnytelen pozíciójú pótszékes néző voltam, hogy legfeljebb az előadás profilját láttam, azt is gyakran elvakítva reflektorral. Zömmel inkább hangjátékként fogyasztottam. Úgyhogy most én is úgy írok ide a Tikk-takkról, hogy ne legyen látható, amit. (Ez vicc volt.) Világosan kiderült, hogy teljesen helyénvaló, műfajazonos produkció megy ezen az off-(off)-Broadway jellegű játszóhelyen. Fölényes biztonsággal, tévedhetetlenül alapoznak egyrészt Ember Márk adottságaira és képességeire, másrészt arra a népszerűségre és közkedveltségre, amire színészi pályája első évtizedében szert tett, A Pál utcai fiúktól a Demjén-filmig (amit én még nem láttam), harmadrészt a személyességre – mert igyekezett magára húzni a szerepet. (Volt erről is egy önreflexív betétje, hogy mi mindenféle munkát elvállalt.) Asszisztál két éneklő és zenélő színészpartner – Dobó Enikő és Csiby Gergely –, valamint zenekar. De mindenképpen Ember Márk viszi a vállán az előadást, könnyedén, fesztelenül, játékosan. Nemcsak a nézőkhöz való kapcsolódásban, kommunikációban, interaktivitásban jeleskedik, de simán improvizál egy rockszámot, megadott témára, kulcsszavakkal, rímes dalszöveggel. Szóval szép teljesítmény ez. (Megnézem, mibe kerül a jegy – gondoltam az imént. De nem látszik, mivel mind elkelt a jövő hónap végéig.) Utána az Örkényben a Szerelem, az azonos című Haneke-filmből, Pogány Judit és Gálffi László főszereplésével Na, ez műfajilag közelebb áll hozzám, mint a kismusical. (Annak ellenére is, hogy a rendező Ördög Tamás munkái mindig keltenek bennem némi idegenkedést, amelyet majd meg is próbálok megfogalmazni a Színház.netre írandó kritikában.) Nehéz este volt. Az én koromban a történet egy része – az ápolás, a gondozás, vagy a leépülés végignézése – ismerős. Megtapasztaltam. A még közelebbi, még fájóbb érintettség sincs már messze. (Most, hogy rákerestem, meglepve látom: apukám halála előtt egy nappal láttuk a moziban a filmet. És nem emlékeztem arra, hogy ez volt a vége, ami.) Székely Csaba: Az igazság gyertyái. Kiváló és fontos darabnak tartom. Örömmel vettem hírét tavaly nyáron, hogy bemutatják Budaörsön Alföldi Róbert rendezésében. Rögtön a második érzésem a csalódottság volt, amiért nem Spolarics Andrea kapta Kovács Márta szerepét, hanem vendéget hívtak rá, Pelsőczy Rékát. Aki jó színésznő, és ezúttal is szépen dolgozik, de én őt annyira jellegzetesen urbánusnak látom, hogy kérdéses, fellelhetem-e benne az erdélyi szombatos parasztasszonyt Bözödújfaluból. (Különös módon a szerzővel ellentétben nem bözödújfalusiaknak, hanem bözödújfalvaiaknak nevezik itt a szereplőket. Egyébként Bíró Bence dramaturg jeles munkát végzett, a húzás sem ártott.) A kék-sárga színpadkép, a tologatott házfal, valamint a falu népe kihagyása lecsupaszította kissé a darabot, és némiképp demonstratívvá tette az előadást. Ez hozzájárult ahhoz, hogy az én nézői lelkemben ezúttal nem szárnyalt fel a mű. Visszatérve a színészekre: elfogadom Pelsőczy Réka éles hangú, derb Kovács Mártáját, de közben visszasírtam a marosvásárhelyi előadásból B. Fülöp Erzsébetet, mert az ő alakításában volt a hősnőnek egy belső magja gyengéd, esendő szeretetből. Ilyés Róbert Kovács Mózesét marconának és egy tömbből faragottnak előítéltem ugyan, de talált a színész kedélybe oltott férfibájt a figurához. Fröhlich Kristóf, Hartai Petra, Sas Zoltán, Koós Boglárka és a többiek is mind derekas teljesítményt nyújtanak. Ezen túlmenően Hartai Petra eléri, hogy hazafelé minden néző kipróbálja az utcán, miként lehet egyáltalán járni úgy, ahogy az ő bicebóca Sárikája jár, amikor az egyik lábfeje teljesen merőlegesen áll a másikra. (Remélem, minden néző épségben hazaér.) A legnagyobb örömöm a tanítót játszó Nagypál Gáborban telt. Ahogy ő megjelent, megszólalt, belém hasított hirtelen a nélkülözés fájdalma. Hát mikor láttam utoljára nagyszínpadon Nagypál Gábort?! Akinek pedig minden szava, hangsúlya, levegővétele, nézése, gesztusa, mozdulata tökéletesen használja és kihasználja a nagyszínpadot. Végezetül még annyit: nem baj, hogy nekem ez az előadás nem lett a szívem csücske. Beérem avval, ha minden más nézőnek az lesz, és hosszan megy majd telt házakkal a Latinovits Színházban. Izgalmasan indult az Angyalok Amerikában előadása a Radnótiban. Színre lépett egy vén, szemüveges rabbi, fehér hajjal, dús fehér szőrzettel az arcán, frappáns temetési beszédet mondott öreges hangon, és nem tudtam megfejteni, hogy ki ez. A keze nőiesnek hatott, de nem ismertem a szereposztást, úgyhogy csak tippelgettem magamban, ki lehet. (Utóbb, amikor már minden szereplő megjelent, akkor azonosítottam Tóth Ildikóként.) Ezután is impozánsnak látszott az előadás, mert Nagy Péter István rendező nagyon ért ahhoz, hogy modernre, mozgalmasra, mutatósra vizualizálja a színpadi eseményeket. Hanem egy idő után elkezdtem unni a dolgot, dacára annak, hogy kitűnő színészek elismerésre érdemes munkája. Megkapóan szép pillanatokat köszönhetek Simon Zoltánnak, Bata Évának, az őszülő parókás Pál Andrásnak, Lestyán Attila jelenlétért pedig külön hálás vagyok. Ámde több idő után már szenvedtem is. Negyedszer látom életemben ezt a drámát. Az volt az előfeltevésem, hogy most majd erősen megszólal, kirobban belőle a mondandó (nem csak) Amerikáról, a melegek társadalmi helyzetéről, a politika részéről az el- és befogadás szándékos akadályozásáról, a tudatos gyűlöletkeltésről. Ám ehelyett azt éreztem csak, hogy Tony Kushner darabja nem elég jó. Vagy legalábbis nem tudta felvenni a fonalat a mában, hanem ott ragadt az időben. De nem hárítanám feltétlenül másokra a felelősséget. A bő három és félórás előadást a közönség végül nagy, lelkes tapssal fogadta, ami óhatatlanul felveti azt a lehetőséget, hogy nem a produkcióval volt gond, hanem az én nézői teljesítményemmel. A Nemzeti Színházba battyogtam, és a szoborparkjánál az jutott eszembe, hogy miért nincs még ott a Soós Imre körhintás szobra mellett a Törőcsik Marié is? Már négy éve, hogy meghalt. (Kállai Ferenc mellszobrát mostanában avatták fel a házban. Hát, a Kaszás Attila domborműnél mindenesetre jobb.) Szóval sétáltam, korán odaértem, aztán kiderült, hogy nem elég korán, mert az Esthajnal előadása 6-kor kezdődött. (Nyilván mert hosszú, három óra 20 percesre jelezték, de nem volt annyi.) No, hát szégyenkezve beosontam, szerencsére még előtte voltunk annak, hogy Lojko Zabar (Herczegh Péter) és Esthajnal (Katona Kinga) találkoztak. Engem meglepett, hogy ma egy vagy két alkotót – Szarka Tamás író-zeneszerző és Vidnyánszky Attila rendező – épp Gorkij Makar Csudra című elbeszélése, cigány balladája ihlette meg, amely a színlap szerint „a szabadság és a szerelem szívmelengető drámája”, és Szarka Tamás szavaival megfogalmazva „két gyönyörű, erős és büszke emberről szól, akiknek annyira erős a szabadságvágya, hogy nem bírják el a világ legszebb kötelékét, és inkább belehalnak”. Konkrétan az a cselekmény, hogy a szerelmes fiú megöli a szerelmes lányt. (Gorkijnál cserébe a lány apja leszúrja a fiút, de ez az előadásban elmaradt, úgy láttam.) Hogy ez a történet magasztosuljon fel annak az országnak a Nemzeti Színházában, ahol statisztikailag nagyjából hetente gyilkosság áldozatává válik egy nő (túlnyomó részt az otthonában), azt kicsit furcsának találom. Különben az előadás hangulatos, mozgalmas, látványos, folklorisztikus énekes-táncos zarámbolás (playbackről), gyerekelőadásra emlékeztető díszlettel, néptáncosokkal, artistákkal, gyerekekkel, két elegáns lóval, vendégekkel, házigazdákkal. Gróffal, csendőrökkel, belengetett törvénnyel, alighanem a Monarchia Magyarországába áthelyezve, de résznézőként nem lehetek mindenben biztos. Csak abban, hogy a Makar Csudrát kopottas díszes mentében játszó Blaskó Péter babzsákon ülve órákon át tudott a nézőtér sötétjébe meredve szépen nézni. Bizonyosan ez a produkció is siker volt, ám ezt nehéz megállapítani, mert a végén zenére tapsoltattak bennünket, ameddig csak akartak. Ma egy hete jártam a Hídon. A tegnapi cikkírás előtt megnéztem a Szerelemet, a Haneke-filmet. Nem kis mértékben azért, mert azt jegyeztem be a naplómba 13 évvel ezelőtt, a film után, hogy ez a pár nem hasonlít ránk, kettőnkhöz. Nem emlékszem, mire gondoltam, amikor ezt írtam ide. Talán ha megnézem újra, eszembe jut. De nem. Nem tűnt fel semmi. Meglehet, azóta, az elmúlt 13 évben elkezdtünk hasonlítani rájuk. Nem tudom. Mindenesetre megírtam tegnap a kritikát az Örkény előadásáról, és ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el. Egyrészt mert úgy érzem, nem sikerült rosszul. Másrészt mert benne van, amit akartam mondani. Úgy is, hogy vannak annak határai szerintem, hogy mit lehet egy kritikában leírni. A tegnapi színházat elvitte a cica. Mai: John Donne: Ájtatosságok fontos alkalmakra XVII. meditáció Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól. (Sőtér István fordítása) Shakespeare korai, még pályakezdőnek mondható tragédiáját, a Titus Andronicust nem gyakran viszik színre. Lendületes, de súlyra, mélységre még nem méretes darab. Horrorisztikus rémdráma sok halottal, gyilkosságokkal, csonkítással, meggyalázással, végül szívélyes vacsorameghívás keretében a királynő anya megetetése a leölt fiai maradványaiból készített pástétommal (Májkrém. Csontkrém.) Kérdeztem Aschert, látott-e jó előadást belőle, mondta, hogy egyszer, Bécsben, a Burg kisebb játszóhelyén, az Akademietheaterben. Én a Kamaraszínház kistermében láttam úgy negyedszázada, Soós Péter rendezésében, és hogy valamelyest emlékszem belőle Szölöskei Tímea Tamora királynőjére, annak az is lehet oka, hogy talán kívánnivalót hagyott maga után. Nem volt szerencsém a Bocsárdi László rendezte gyulai bemutatóhoz a 2000-es évek elején, Blaskó Péterrel, Alföldi Róberttel és az övéivel (Bocsárdiéival). Aztán 2018-ben Pálfi György filmrendező készített belőle Szombathelyen valami vad metál cuccot Bajomi Nagy Györggyel a címszerepben, de azt élőben már nem sikerült megnéznem, mert akkor lett beteg a Gyuri, csak felvételről láttam. Ehhez a tegnapi bemutatóhoz az épp most 35 éves (hurrá!) RS9 Színházban nem nagyon tudok hozzászólni, mert nem igazán értettem, hogy hogyan, miért, milyen megfontolásból csinálják ezt. Lábán Katalin rendezésében, katonai terepruhába öltözött szereplőkkel – férfiakkal és nőkkel és férfinak öltözött nőkkel –, a színpadon hullámosan leterített leplekkel, amikbe könnyű belebotolni vagy belegabalyodni, szavalással és mozgásművészeti betétekkel, táncos átvezetésekkel. Néha az volt a benyomásom, hogy az abszurd vagy a paródia felé veszik az irányt – és igen, ez egy lehetséges megközelítése a műnek! –, de alapjában véve azt kellett hinnem, hogy komolyan gondolják. Becsülöm az alkotókat az erőfeszítésükért, ha az eredmény nem hatott is meggyőzően rám. (S intézzük úgy az államügyeket, / Hogy ily dolgok többé ne essenek – ezek a darab és az előadás utolsó szavai.)
Olvastam az ÉS-ben ezt az
írást a mostani madman-korszak kialakulásáról. Igen, magam is úgy gondolom,
hogy nálunk a 2002-es választás volt a kezdőpont. Amikor Orb. Viktor „a haza nem
lehet ellenzékben”-nel és a magyarok látványos kettéosztásával (kokárdásokra és
kokárdátlanokra) hadat üzent a normalitásnak, a józan észnek, a társadalmi
kohéziónak és a szavak jelentésének. Aztán 2010-ben hatalomra jutott, és
kialakította a rendszerét. Nem sorolom most, mennyi mindent tettek magukévá vagy
tönkre. A legszörnyűbb rombolást alighanem az uszítással végezték. Mivel
állandóan harcolnak. Sosem valamiért, mindig valami vagy valaki ellen, újabb és
újabb ellenségeket kijelölve. A velük egyet nem értő sima magyar állampolgár
nemlétező kategória. Az hazaáruló, Soros-bérenc, spekuláns, nyugati ügynök,
brüsszelita ellenség, Elmentem az ellenzéki tüntetésre. Szívesen hallgattam Sodró Liza és Rusznák András versmondását, és kevéssé érdekelt, hogy mit mond Magy. Péter. De ott akartam lenni, abban a tömegben, azoknak az embereknek a társaságában, akik az Orb. Viktor által kreált, képviselt és hirdetett Magyarországot elfogadhatatlannak tartják. Másrészt a rossz érzésünktől hajtva aktív tennivalót kerestünk. Ezt találtuk, ide küldünk pénzt. Beszéltünk is velük, megtudtuk, hogy sokan jutottak el mostanában hozzájuk hasonló lelki indíttatásból. * Lásd Viktor Klemperer LTI-jét. Cikkem a Nagyváradon látott szatmárinémeti bábelőadásról. Alkalmilag csatlakoztam az idei SZOSZT (Szolnoki Országos Színházi Találkozó) ötfős válogató csapatának nőihez, a derekas munkát végző Peremartoni Krisztinához és Papp Timihez, mentem velük Dunaújvárosba megnézni Florian Zeller A fiú című darabjának Dicső Dániel rendezte előadását. Esős vasárnap délután, harmadháznyi közönség a Bartók Színház nagytermében, de szipogtak nézők a végén és orrot fújtak, nem megfázásiból. Úgy alakult, hogy ezt adom most a Mozgó Világnak, hozzá is kell fognom haladéktalanul az íráshoz. Come what may! (Jöjjön, aminek jönnie kell! – ezt a mondatot Nádasdy Ádám Milyen nyelv az angol? című könyvében olvastam mostanában. Abból az apropóból hozta példának, hogy itt az ige kötőmódban van, ami kicsit sem izgat, de maga kifejezés tetszik, sóhaj vagy felkiáltás formájában.) Bethlen Téri Színház, Egy öngyilkosság anatómiája, SZFE, a Horváth Csaba – Rába Roland osztály, Hevesi Fanni rendezése. Ez egy igazi tehetséges előadás. Ha rendesen megnéztem volna az információt róla, és látom, hogy díjnyertes brit kortárs drámaírónő munkája, akkor meglehet, pici ódzkodót sóhajtottam volna, de így nem. A színpadon kilenc ajtó tokostul földön és levegőben. Felcsigázóan jól indult, egy házaspári kettőssel, szűken vett kórházi közegben, ahová az asszony öngyilkossági kísérlet (állítása szerint baleset) miatt került. Fehér Diána Aida és Gloviczki Bernát. (Jaj, de örültem, hogy Gloviczki Bernátot behívták a főiskolások maguk közé! Mennyi fájdalmat hordoz a szerepfigurája, finoman és méltósággal!) Aztán volt, hogy ketté (vagy hárommá) állt a fülem, mert rendszeresen szimultán játszódtak jelenetek, három ajtó körül három jelenet, három dialógus. Néha egybecsengtek, máskor külön. Közben összeraktuk a mozaikot – a rendező biztos kézzel vezényelte le ezt a hibátlan összjátékot, tökéletes pontosságot és koncentrációt igénylő eseménysort – , és a végén, bő két óra múltán megrendülten lezártuk a szereplőkkel együtt egy család történetét, amelyben örökítették tovább az asszonyok a szuicid hajlamot. A gyönyörű, izgalmas, borzongató hangú Fehér Diána Aidát már korábban megvettem. Lehel Vilmost is, aki úgy mozog, „mint egy sál”. (Ezt a megfogalmazást itt találtam a minap, tíz évvel ezelőtt, és felnevettem szeretettel.) Tudom, hogy abszurd gondolat Lehel Vilmos kapcsán, mert valószínűleg sosem fog ilyesmit játszani ez a fiatalember, de az jutott eszembe róla most, hogy milyen jól állna neki Jack Lemmon szerepe a Van, aki forrón szeretiben, vagyis színpadon az annak megfelelő Senki sem tökéletes.) Tegnap annak volt a napja, estéje, hogy megvettem Pigler Emília Zitát. Nem voltam tegnap színházban, de megnéztem felvételről egy Vízkeresztet. (Három vidéki színházban is ment a darab.) Orsino herceg (férfiszínész) egyszer csak lesmárolta kis szolgáját, Cesariót, vagyis az álruhás Violát (színésznő). Nem példátlan az ilyesmi a Vízkeresztben. Hogyan ítéli meg vajon a „gyermekvédelem”? Hatály alá esik vagy nem? Mi a teendő? Be sem szabad engedni kiskorúakat a Shakespeare-darabra, vagy le kell fóliázni a színészeket? Tudatom továbbá, hogy a napokban beköltözött a Harmincad utcába, a korábbi brit nagykövetségi épületbe az USA. Rácsokkal elkerítették a Harmincad utca huszonhét/harmincadát, és eltüntették a falról Mr. Bean macijának szobrát. Ha már utca. A Belvárosban mászkálok, és az a tapasztalatom az utóbbi időben, hogy megnőtt a hajléktalanok száma. (És nem az a gondom, hogy nem üldözik őket máshová.) Ha jól érzékelem a sokasodásukat, nem is csodálkozom rajta. Az elmúlt pár év élelmiszerár-emelkedését – amit hozzávetőleg 100 százalékosra teszek – senki ki nem kerülhette. Törvényszerű, ha a szegényebb rétegek teljesen leszakadtak, ha sokak lába alól kiment a talaj. Tulajdonképpen nem is értem, hogy bírják az emberek, hogy bírjuk az Európa-bajnok magyar inflációt. A tegnap esti programom: a Győri Nemzeti Színház vendégszereplése a Nemzeti Színházban az Ilja Bocsarnikovsz rendezte Szentivánéji álommal. Zömmel diákközönség színe előtt, mint hallottam, 200 forintos jegyért. Most akkor ez lesz nekik a Szentivánéji álom. (Bár a második részben, amikorra hátrább húzódtam a 3. sorból, egy olyan ifjú mögé kerültem, aki annyira unatkozott, hogy inkább passziánszozni kezdett a mobiltelefonján. Szerencséje, hogy sokáig nem vettem észre a ténykedését, mivel a Nemzetiben mégiscsak van rendes emelkedés a sorok között.) No, hát én már láttam néhány Bocsarnikovsz-rendezést, úgyhogy tudom: magát magas polcra helyező művészet ez. Helyenként szép, lírai képek, érdekes ötletek, mozdulatkoreográfiák, csak közben hajlamos elveszni a jelenetek értelme, és gyakran nehéz megfejteni, mit csinálnak a színészek és miért. (Egyet, azt hiszem, megfejtettem: némely szereplőnők valószínűleg azért hordanak a felkarjukon testszínű leukoplastot, hogy ne lássuk a színésznők privát tetoválását.) A színpadon széna, hátul mintegy üvegházban trópusi növények. Az athéni szerelmesek biciklivel közlekednek az erdőben, és van egy bájos párnacsatájuk, majd kisebb orgiába keverednek az erdei kórházi ágyon. Puck (akit Bakos-Kiss Gábor igazgató játszik) nagy fehér, kidurrantandó lufik képében hordozza a varázsvirágot, vagyis a port. A mesteremberek hozzávetőleg lenullázva: egy temetési brigád, amely Pyramus és Thisbe helyett Phaedrát ad elő, eléggé letaglózva a lakodalmi népséget a darab végén. Bár nem lehetetlen, hogy házasodó hőseink elővigyázatosan aludni feküdtek le a szénába a színpad elejébe, a Phaedra-előadás előtt, az epilógus után. Lett azért bónuszom. A Hermiát játszó Kovács Anna Boglárka, aki már ahogy berobbant az elején, tágra nyílt szemekkel, és aztán ahogy dacolt az apját alakító Csankó Égeus Zoltánnal, gondoskodott arról, hogy őt mindenesetre hazahozzam magammal az estéből, emlékezetre dolgozó néző módjára. (De most komolyan: ha Hermia ellenállhat az apjának és a királynak, és elszökik a szerelmével, akkor Júliának mér’ nem jut soha eszébe lefalcolni Rómeóval?!) Azt nem tudom, hogy a Rumbach utcai zsinagóga hagyományos módon funkcionál-e, de az épület felújítása óta, úgy látszik, kulturális, művészeti térként működik. Oda mentem tegnap, Költészet és muzsika címmel Wunderlich József és Bach Kata estjére. (Bár én magamtól inkább fordítva írnám: Bach Kata és Wunderlich József estjére.) Pont azt kínálja a produkció, amit a cím ígér: költészetet és muzsikát. Bach Kata halvány rózsaszín vászonruhában, Wunderlich József sötétkék ingben, széles karimájú kalapban, gitárral. Ülnek a mikrofon- és kottaállványok mögött, énekelnek, verset mondanak, nézik egymást szeretettel. Elvégre ők egy kétgyermekes házaspár, kedvelt, becsült színészeim. Mindenekelőtt: szépek. Jól is áll nekik ez a cifra falú, impozáns, sejtelmesre és fenségesre világított épület. Egyszerűek, tiszták ott közepén. Wunderlich József megzenésített verseket, saját dalokat énekel, Bach Kata pedig zömmel kortárs verseket mond. Nem nagy versek hangzanak el – vagy csak elvétve egy-egy nagy vers, mondjuk a Tétova óda, vagy Karinthy Frigyestől a Nihil –, inkább olyan mindenfélék, amik az élet kisebb-nagyobb személyes dolgaival foglalkoznak, és többnyire van bennük valami derű, életöröm. Szabó T. Anna, Varró Dániel, Fodor Ákos, Nádasdy Ádám, Lackfi János, Grecsó Krisztián és sorolhatnám még. Érdekesnek találtam, hogy épp evvel kezdték, evvel nyitott Bach Kata: Rab Zsuzsa: Kötés Mert kell valaki, akihez beszélsz. Mert kell egy másik: mások ellen. Ne áltasd magad! Ennyi az egész. De ez – eltéphetetlen. Nem volt ez az este hosszú. Minden értelemben harmónia lengte be. Miskolcra jöttem előadást nézni, mert az egyelőre nyugdíjtalan nyugdíjasok is szívesen vonatoznak óccsóért. A kétfejű fenevadot néztem tegnap, Szőcs Artur rendezésében. Ez a Weöres Sándor-darab – a szerző meghatározása szerint történelmi panoptikum – nem könnyű (a szerkezete, a nyelvezete) és a sorsa sem volt az. Eleinte legalábbis, a hetvenes-nyolcvanas években. Azóta azonban nem is hogy révbe ért, de minél többször látom – harmadszor vagy negyedszer talán? –, annál remekművebbnek hat. A miskolci előadás hercig és huncfut. Túl a h betűkön: pezsgő, eleven, színes és minden vonatkozásban érvényes. Csöppet sem aktualizál, mégis kortársi érzetet kelt, és ehhez elég egy jelmez, egy kellék, egy hangsúly, vagy akár csak a színészi jelenidejűség ereje. A rendezés zökkenésmentesen összecsúsztat a játékban korokat, nemzeteket, műfajokat, táncot, zenét. (Ezt ne úgy értsük, hogy revü jellegű a produkció, bár kórus is van, hanem úgy, hogy például Rózsa Krisztián magyar hadirokkantja félkarúan, féllábúan is tud néptáncolni, hetykén átugrálva a mankója felett. Vagy hogy Varga Andrea mint török háremhölgy Ibrahim vendégeinek csábítóan elénekli a Bóbitabóbita táncolt, más esetben A birka-iskolát. Valamint vezérszólam szerepet tölt be a Szól a kakas már.) Kovács Dániel Ambrus díszlete egy hatalmas, félbetörött, ütött-kopott, lyukas harang. (Eszembe is jutott róla a Nemzeti Színház színpada fölötti sáv, a burkolat, amely szintén háborúviseltnek néz ki, a győriek vendégszereplésekor láttam.) A miskolci harangra azt vésték, hogy SI DEUS NOBISCUM, QUIS CONTRA NOS, ami azt jelenti: Ha isten velünk van, ki ellenünk? Csak éppen átírták a KI szót omnesre, MINDENKIre, falfirkaszerűen. A kétfejű fenevadot csak így lehet előadni, ahogy itt – és ahogy a Katonában 15 éve –: kitűnő társulattal. Ahol nem pusztán jó színészek hada menekül a hadak elől a történelemben, hanem ezek a jó színészek (Fandl Ferenctől Gáspár Tiboron és Harsányi Attilán át Mészöly Annáig és tovább sorolhatnám előre-hátra az ábécét) rendkívül dolgosak, energikusak, fáradhatatlanok is, és kedvtelve működnek csapatként. Úgyhogy az sem csoda, ha játék közben néha elnevetik magukat vagy egymást. Bocs, azért vagyok késésben, mert még az éjjel hazajutottam Miskolcról, aztán nem hosszú alvás után reggel a Jurányiba mentem A kiskondásra – de az mai színház, úgyhogy arról majd holnap. A Rómeó és Júliát láttam este Rudolf Szonjával és Bodoky Márkkal a címszerepben, Béres Attila rendezésében. (Hát, mondjuk Gábor Miklós-díjesélyes keresése szempontjából nem kifejezetten előnyös a nagyszínház nézőterének utolsó előtti sorába szóló jegy, ám előrébb lógtam.) Nem éreztem kiemelkedő előadásnak – Miskolcon elég erős a mezőny ahhoz, hogy a kiemelkedéshez sok kelljen –, de van benne rendezői innováció, és három nagyon szép jelenet. Ott van például Szőcs Artur szereplése, aki a társulatra jellemzően példás módon dolgozik a Patikárius Exitus nevű szerepében: fekete, kámzsás köpenyben járja végig az előadás három óráját, az arcát nem is látjuk, csak halljuk tőle a narrációkat és a József Attila-idézeteket. Itt jegyzem meg, hogy még életemben nem láttam ilyen sötét Veronát. Meglepően kevés lehet a napos órák száma, nyilván azért is hordanak a szereplők szinte mind fekete ruhákat. Amikor mindegy, mit mondanak, vagy úgyis tudjuk, mit, olyankor lendületesen olaszul beszélnek. A bál vad techno (zene: Pogány induló és Parno Graszt), és tulajdonképpen az hozza össze Rómeót és Júliát, hogy véletlenül ugyanaz a zene megy a fejhallgatójukban. Különben kész csoda, hogy egyáltalán megismerték és kiválasztották egymást a sok fekete ruhás, álarcos bálozó között. (Rómeó maszkja engem leginkább gázálarcra emlékeztetett.) Az első nagyon szép jelenet az erkélyes. Igaz, Rudolf Szonja kislányos Júliáról kissé elterelte a figyelmet az erkély felé törekvő délceg Rómeó számos sikertelen és félsikeres mászógyakorlata. De a hirtelen szerelemre gyulladó fiatalok hevét, gőzét, egyet előre - kettőt hátra dinamikáját megérzékítették. A második Rózsa Krisztián színes-fonott hajú Mercutiójának látomásszerű halála. A harmadik a nászéjszaka, az ifjú házasok a csúcsra jutott, majd elringatott nászágyukkal. Júlia rokonszenves fehér (jeges)macija maradt utánuk. (Ő, a mackó volt Júlia hallgatólagos partnere a Robogjatok parázspatájú mének… monológhoz.) A kiskondás a második családi produkciója a Fekete Anna–Bánki Gergely házaspárnak. Az elsőt is szerettem, A legcsinosabb óriást. Ki nem hagytam volna az új bemutatót tegnap. A kiskondás voltaképp A mindentlátó királylány feldolgozása a férfiszereplő szemszögéből, az olyan ügyesen elbújó, hogy a királykisasszony kezét elnyerő kiskondás elbeszélése. A (színpad)technika ugyanaz: a tervező odakészített egy komplett felszerelvényt, amelyben egyedül kezelhető bábok vagy díszletelemek vagy kellékek rejlenek, várják a színészt. Bánki Gergely tónusában és habitusában van valami kedves, egyszerű, gyermeki, csodálkozós nyitottság és közvetlenség, amivel eleve nyert ügye van. (Arról nem is beszélve, hogy a fejét, a haját arra teremtették, hogy egy madár – bábgalamb – belefészkeljen.) Mielőtt belefogott volna biciklis vándorútjába, felvette a kapcsolatot a közönséggel, beszélgetésbe elegyedett a gyerekekkel, és innentől kezdve elég vékony jégen járt. Mert ha a kicsiket a színházban megszólalásra buzdítják, onnantól kezdve nincs megállás, belebeszélnek. Ráadásul ha valaki bekiabál valamit, akkor utána még legalább ketten egymás után bekiabálják ugyanazt, mintha ők találták volna ki. Úgyhogy helyenként hangzavarba és eltérítésbe torkollt a játék, de a színész könnyedén, jól kezelte ezt. Akadt olyan reflexiója, amely talán nem is spontán jött, hanem előre elgondolta, mit kotyoghatnak ott bele a nézőcskék, és volt rá frappáns válasza. Engem ugyan tudnak zavarni a zsöllyében elkanászodó kisgyerekek, de jelen esetben igazán sajnáltam volna, ha (f)elszabadulásuk hiányában esetleg elmaradt volna egy frenetikus pillanat. Amikor Bánki Gergő kiskondás egyszer csak informálta a publikumot arról, hogy a rendesen elbújni nem tudó, kudarcot valló jelentkezőknek levágják a fejét és karóra tűzik. Már 99 fej meredezik karón – közölte –, az övé lehet a századik. A döbbenettől egy pillanatra elcsendesedtek a gyerekek, majd egy kisfiú felordított, hogy Mi vaaan?!?! Mint kiderült, a Harmincad utca átstrukturálása és átépítése egy filmforgatás kedvéért történt. Azóta helyreállt a rend, és Teddy mackó is ott lóg, ahol lógnia kell. Elmentem délelőtt a Várkert Bazárba a dunaújvárosi színház Rumini Tükör-szigeten című családi musical-előadására (a Firkin zenekar dalaival). Szeretem azt a jól emelkedő, színes kis nézőteret ott, gondoltam menve, aztán odaérve meglepetten láttam, hogy a színpad és a jól emelkedő, színes nézőtér közé helyeztek tíz, egy szintben lévő sor széket, így növelve bő duplájára a befogadóképességet. Egy kedves, engedékeny-praktikus munkatárssal találkoztam a bejáratnál, aki azt mondta, hogy ne menjek el az esőben a bazársor másik végén lévő jegyemért, elhiszi nekem, és beültet szélre, ha megfelel. Maximálisan megfelelt. Garajszki Margit rendezte a Vrabecz Botond főszerepelte előadást, majd inkább a Spirituszon írok róla. Jelzem, akadt egy váratlanul merész jelenet, amikor Ruminit megszállta a gonosz, és uralkodni kezdett a foncsorokon. Akinek nem tetszett a rendszer, azt leárulózta és elűzte, miközben meghirdette a foncsorok összetartását, avval, hogy egy csata ugyan meg lett nyerve, de a végső ütközet még hátra van. Este az Örkény Stúdióban a Sokszor nem halunk meg, Gáspár Ildikó színpadi átiratában és rendezésében. Érdekes ez, ahogy az Örkény Stúdióban hatogatnak egymásra a bemutatók, a rendezések, a térhasználatok*. Magával a darabbal és az előadásával pont úgy jártam, mint az eredeti művel, Tompa Andrea regényével. Az első szakasza fogott meg, amikor Erzsi és a férje (Takács Nóradia és Friedenthal Zoltán nagyszerű párosa) felnevelik a rejtegetett zsidó csecsemőt. Utána kamerázás, vetítés is kezdődött, meg különböző ötletek jöttek a feldobásunkra, de ekkor már a felszínen csúszkáltunk, úgy éreztem. Mindazonáltal egy percig sem vonom kétségbe az este élményszerűségét. Ráadásul szokatlanul jó érzékkel választottam ülőhelyet. Egyrészt ráláttam a zenélő Matisz Flóra Lilire, másrészt a kisbabát pazarul szinkronizáló Szaplonczay Máriára. *Arra gondoltam itt, hogy a rendezők ennek a játszóhelynek minden centijét felfedezik, berendezik, kihasználják, megmutatják. Gáspár Ildikónál láthattam (online) az épület különböző részeit az Andromakhéban, de szívesen emlékeztem vissza most a Solness hasonló elrendezésére is, a szemben ülő nézők közé beékelt szereplőkkel. Felidéződött bennem a kijárat irányában sok lufi és Znamenák István az Eörsi-darabban, meg ahogy Kiss-Végh Emőke a Romantikában tág teret nyitott a tekintetünknek az utca felé. Szóval úgy értettem ezt, hogy a rendezők különböző térszervezési koncepciói szinte párbeszédbe lépnek, a tapasztalataik pedig egymásra rakódnak, legalábbis a néző fejében. (Tegnaphoz lábjegyzet fentebb.) Délután a Kolibri Színházban megnéztem egy-két középiskolás osztály társaságában az Igen! Igen! Igen! című darabot, Grisnik Petra előadásában, Vidovszky György rendezésében. Eleanor Bishop és Karin McCracken kortárs szerzők műve, új-zélandi sikerdarab, magyar változat. A színésznő mesél és beszélget a diákközönséggel, kényes tinifiú-tinilány kérdésekről, helyzetekről, beleegyezésről, ilyesmi. Na, majd Gabnai Kati ír nekem erről az előadásról valami szépet a Spirire. Én nem tudnék. Érkezett elém beülni három gimnazista, két fiú, egy lány. Az egyik fiú meg a lány párt alkottak, a lány olykor ráhajtotta a fejét a fiú vállára. Érdekesnek találtam, hogy a fiú viszont rendszeresen nem a lánynak reagálta le a színpadi helyzetet és történéseket, hanem a másik oldalán ülő barátjának. Este a Rémségek kicsiny boltja a Pesti Színházban. Rögtön eszembe jutott ugyanitt, ugyanebben Méhes László. Uristen, annak épp negyven éve! Most Orosz Ákos adja Seymourt. Varró Dániel újrafordította a darabot, és Novák Eszter rendezte, a kívánatos szakértelemmel. A produkció azt bizonyítja, hogy a Víg társulata is jó musicalre is. Van egy világa az előadásnak és a kannibál kaktusznak, inkább mesei, mint horrorisztikus. Jóleső az a ’60-as évekbeli hangulat, amit elsősorban a női ruhák keltenek. A kesztyűs-ridikülös szettek, az alsószoknyák, a három szomszéd-revügörl-vokalista – Márkus Luca, Kovács Patrícia és Majsai-Nyilas Tünde – sikkes vonulászása. Külön öröm Radnay Csilla, egy hozzá méltó főszerepben, amelyben kieresztheti a nem akármilyen énekhangját. (Különböző osztályokbeli Novák Eszter-növendékek színpadi találkozója.) A második részre hátrább menekültem a szoknya alá néző második sorból, úgyhogy megfelelő távolságból vettem a finálét, a szereplőgárda megszívlelendő tanácsait. Az Örkény színházi Szerelemről. Jött a napokban egy levél a kormányhivataltól! Megállapították, hogy 36 év 5 nap figyelembe vehető szolgálati időt szereztem. Hát ez a 36 év 5 nap több annál, mint amennyit én évekkel ezelőtti határozat és saját számítás alapján kalkuláltam. Lehet, hogy a rossz színházi előadások óráit duplán számolták. Jogos. Nézem a Kamaszok című sorozatot a Netflixen. Dermedve. Amúgy még soha életemben nem láttam filmben ennyi menést. Ha valamelyik szereplő megy valahová, akkor végignézzük, ahogy megy. (Vágatlannak mutatkoznak a részek.) Különös, kiszámíthatatlan, nyomasztó és lenyűgöző is ez a sorozat. A gyilkosság vádjával letartóztatott főszereplőt, a 13 éves fiút játszó gyerek, Owen Cooper egy született színészisten. Délutánra programot szervezett a kritikuscéh, beszélgetést a színházi lapok jövőjéről. Terjedelmes árnyékot vetett rá a független színházak jövője, illetve az, hogy jelenleg a fővárosi közgyűlés sem kelt nagyobb bizalmat a maga működése iránt. No, ültünk a Három Holló pincéjében úgy húszan – igyekezve túlkiabálni a szomszédban próbáló rockzenekart –, számos olyan orgánum képviselője, amelyet az NKA lenullázott. Az utolsókat rúgja mind, akad, amelyik már dobja is fel a talpát. Mentem aztán merészen a Dantéba Budára, az Orgia, avagy a nyilas uralom dicső pillanatai című, múltszembesítő revü előadására. Nem olvastam Zoltán Gábor könyvét, nem véletlenül. Van néhány téma, amit inkább kerülök. De ez színház, gondoltam, gyerünk. Az előadást a fiatalok eredetileg a Vörösmarty gimi drámatagozatosaiként készítették 2019-ben, aztán most Regős Simon (SZFE, végzős fiz-koros) vezetésével felújították. A kezdés előtt datáltak bennünket: 1945. február 10-én vagyunk, mindjárt bejönnek az oroszok, de még előtte mulatérozunk egyet a nyilas gyűlésben, Kun páterrel és társaságával. Ahogy mentünk be a terembe, a folyosó téglafalánál ott álltak a szereplők egyenruhásan, harsány Kitartás!-okkal, Jó szórakozást kívánok!-okkal, nemzetes asszony megszólításokkal. Gyorsan beslisszoltam közöttük, mielőtt válaszolnék, hogy én inkább áldozatnak jöttem. Hat fiú, erőteljes játék, kis zene és tánc, némi szorongást keltő/oldó interakció a közönséggel. (Nagyon óvatosan elég hátul szélen ültem le.) Az előadás végére leizzadták a festéket, akkor kitisztult előttünk a kép az arcukról. Impresszíven dolgoztak. Közepes időtartamú facebookos kutatás után arra jutottam most, hogy Gerner Koppány lehetett közülük az, akinek a tekintete azonnal megfogott, amikor berontott egyenruhás nyilasként a színre. Nem tudtam én eddig azt, hogy a nyilasok, amikor vitték a zsidókat csoportostul a Dunába lőni, akkor négyesével egymáshoz kötözték őket. Azon praktikus okból, hogy ha esetleg valakit nem találna el golyó, vagy nem halálosan, akkor se menekülhessen ki a folyóból. Talán jobb lett volna nem tudnom ezt. Most aztán úgy látom magam előtt a fényképekről ismert nagyapámat, balról a másodikként egy négyesben. A revizort láttam valamikor Nagyváradon. Amikor a Dantéba siettem, a hídfőnél a viliről leszállva, a Margit körúton haladva egyszer csak Manhattan-szag ütötte meg az orromat. Nem tudom, mitől – felteszem, az üzlet miatt, ami előtt elmentem –, de jólesett. Tegnap azonban a Centrálba tartottam, A kripli délelőtti főpróbájára. Láttam az előadás plakátjait Básti Julival és Mucsi Zoltánnal, így azt hittem, ők ketten lesznek a csámpás Billy nénikéi. (Végtére is Mucsi Zoltán már járatos a mcdonaghi öregasszony-figurában, hiszen játssza a Leenane szépét. Itt is vénasszonyt alakít, csak nem azt, akire számítottam, hanem a Magyar Attila megformálta Johnnypateenmike részeges anyját.) Ezért meglepett, amikor az előadás elején beszaladt Kate nagynéni, az arcát nem lehetett látni, mert az ablakhoz ment és ott állt háttal, de a hangjáról rögtön megállapítható, hogy egyrészt fiatal, másrészt semmi esetre sem Mucsi Zoltán. Hanem Pálfi Kata. (Most rámentem a színház honlapján az előadásra, és az ottani plakátfotón is Mucsi szerepel, Básti Juli, Szécsi Bence és Magyar Attila. Hát minimum nem udvarias, hogy Pálfi Kata másik nagynéni-főszereplőnek nincs képi nyoma.) Az előadást Puskás Dávid rendezte – a szó szoros értelmében családi színház fejlődik itt, és azt nem is próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor Puskás Dávid rendezi a próbán Básti Julit –, a díszletet Bagossy Levente tervezte. Rá jellemzően hangulatos és precíz, bár az kicsit furcsa, hogy a Centrál széles színpadának jó része le van vágva belőle mindkét oldalról, tehát a meglévő térnél számottevően kisebbet használ, de javára írom, hogy ennek ellenére szélről is hiánytalanul látható minden. Korrekt előadás, jó az esélye a sikerre, remélem. Básti Juli mesterien játszik. Szécsi Bencének főleg a hangja, Pálfi Kata figurájának a rokonszenves esendősége, továbbá mindenki igyekvése. Mészáros Andrást különösen helyénvalónak találtam Bobby-babaként. Hermányi Mariann Helenje is rendben van, ámbár ebben a durva, nagyszájú lányban mégis lenne sebezhetőség és gyengédség, ezt azóta tudom, amióta Hartai Petrától láttam Szombathelyen. Ui.: Idevág, hát akkor ezt most ideteszem. A győri RÉV Színház tapasztalt társulat, iskolákba, tantermekbe is járnak, színházi nevelési és részvételi előadásokat is csinálnak, gazdag a repertoárjuk. Amikor Pesten lépnek fel, szoktak hívni, megyek. Tegnap a Bocs, hogy élek című, sima előadás-előadásukat játszották a MU-ban, vezetőjük, Balla Richie színész-drámatanár, rendező színrevitelében, három lány és egy fiúszereplővel: Horváth Dóra, Kiss Tünde, Tóvaj Ágnes, Szántó Dániel. (Színesszín-mentes szerelésben, az egyik lányon fekete macskamintás fehér blúz, a másikon is valami állatgyanús minta, de azt nem tudtam kiolvasni.) Kedvemre való, szilánkos este volt, alig több mint egy órában. Generációs (Z-generációs) közlésvágy mozgatta és művészeti kifejezésigény. Monológok, jelenetkék, már-már egypercesek keretében nemzedéki kifakadás, lázadás, torkig levetel, kesernyés kiröhögés. (Zene, gitárok, kis billentyűs hangszer.) Végiglapozzuk közben az életet, a szülészettől az óvodán át az iskoláig és azon is túl. Talán a legerősebb jelenet egy iskolai március 15-i ünnepségen Tóvaj Ágnes unortodox beszéde, Tolcsvay László Talpra magyarjával gitáron kísérve. Azután mindenféle. Önmagában is lesújtó harmincadik születésnap ünneplése otthon a szülőkkel, vagy elnézegetése a busz ablakán át egy rég nem látott pasinak, egy valahai szerelemnek, aki kiérdemelte, hogy inkább ne is emlékezzünk rá. És tovább, Kiss Tünde élvezettel elénekelt finálédaláig. Az előadás legszebb pillanata talán az volt, amikor az erősen kisminkelt, fekete rúzsos szájú Tóvaj Ágnes letörölte magáról a festéket, és láthatóvá vált egy tiszta, finom, egyénien és összetéveszthetetlenül szép lányarc. Ebből az irodalmat, lírát, drámát és szkepszist tartalmazó, jó érzékű, arányos előadásból azt szűrtem le végül: hiába hogy nem könnyű az élet, mégis fájdalmas, hogy hát elmúlik az egész. Naplóm elsődleges tárgya a színház. De voltak ebben a hónapban egyéb, kikívánkozó bejegyzések, amelyeket kiszorított az előző napi színházi előadás. Idegyűltek a hónap végére, tessék: Erősen helytelenítem, hogy a Momentum képviselői színes füstbe borították a parlamentet. Megint a tiszteletet kell felemlegetnem. Nem azért kell tisztelni az Országházat, mert a házmester ezt megköveteli, hanem a helyet, az intézményt, az ethoszát, a múltját, a jövőjét kell tisztelni. Itt dolgozott a 120 évvel ezelőtti magyar országgyűlés, és itt fog a 2145-ös is, remélhetőleg. Mindazonáltal a parlamenti szavazás eredményét, az ellenzéki pártok tiltakozását kiváltó törvénymódosítást, a gyülekezési jog korlátozását, tiltását, szankcionálását annyira felháborítónak tartom, hogy elmentem délután a Momentum felhívására a Kossuth térre tüntetni. Úgy 500 ember gyűlhetett ott össze negyed hatig, amikor az első szónok, a párt alelnöke színre lépett. Elmondta, hogy ő egyszerű, vidéki, kétkezű ember, aki három és fél éve ül a parlamentben – ezt az időintervallumot többször említette –, de ilyet még nem látott. Én sem. Felteszem, nem készült fel rendesen a szereplésre. Olyan színvonaltalanul beszélt, hogy amikor másodszor hívott fel bennünket arra, hogy „Védjük meg a jogfosztást!”, sarkon fordultam és hazajöttem. Hát ez így nem fog menni velem. * Nekem, hozzám, rólam Kovács Gergely beszéljen! * Ki találta ki azt az esztelenséget, hogy civileket, kormánytisztviselőnőket (saját felelősségre és önként, aha) pár hét alatt élesben kiképezzenek?! (Kedves férjem volt sorkatona, ráadásul robbantós egységnél, és azt mondja, nyolc hónapig nem adtak a kezükbe semmi valódit.) Ki a felelős azért, hogy ez megtörténhetett: harcászati felkészítés jegyében kiképzőtiszt mellett egy fiatal civil nő kezében kézigránát robban?! Hogyan lehetséges, hogy nem nyújtotta be a lemondását még aznap az az ember, akit ezért szakmai és/vagy politikai felelősség terhel? Micsoda alávaló, álságos szöveg a sajtótájékoztatón arra kérni a nyilvánosságot és a politikusokat, hogy a sérültekre és hozzátartozóikra való tekintettel tartózkodjanak a baleset körülményeinek további nyilvános elemzésétől? Milyen cinikus, hiteltelen közlés az, hogy vizsgálatot indítottak, és majd tájékoztatnak az eredményről? Mégis mire számíthatunk? Példának okáért a 2023. november 10-én történt nemzeti színházi baleset rendőrségi vizsgálatának mi lett a vége? Csak nem nyomoz a rendőrség azóta is? Arra bazíroznak, hogy majd mindent szépen elfelejtünk?
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
