|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. november
Nem volt répatorta a budaörsi színház büféjében tegnap, amikor odaértem. Ott virított a cédulája a vitrinben, de a tálcája üresen állt. Ezt csak azért mondom, mert kurrens lehetett a répatorta, ahogy A répakirály-előadásuk is az lesz várhatóan. Csodálatos, hogy a Latinovits Színház képes egy ilyen, tőről metszett operett-előadást kiállítani! Közös élményünk-szerű telefonautomatás beszélgetéssel kezdődik, és a bicskei nagybani zöldségpiacon kavargó, forradalmi fináléval záródik. A kettő között pörgősen lejátszódik Offenbach és Sardou nagyoperettje. Méretében és zenei megvalósításában kicsit a társulatra szűkítették, de azért szakszerűen a klasszikus forma ez, a színpadon ülő zenekarral és kortársira fordított dalszövegekkel és poénokkal, ahogy az egy operettnek dukál. Ha nem lettem volna fáradt egyfelől, másfelől a dalszövegek jobban kivehetők lettek volna az éneklésből, akkor sorozatban jegyeztem volna meg a poénokat. Felvillanyozóan jó munkát végeztek az alkotók, az átdolgozó Kovalik Balázs és Ari-Nagy Barbara, a dalszövegeket író Závada Péter, a zenei adaptációt készítő Furák Péter és még egyszer (többször) Kovalik Balázs, a rendező. És a fóliajégcsapokkal keretezett tribünrészletdíszletet tervező Antal Csaba, és a színésznőket jólesően elegánsan és előnyösen öltöztető Benedek Mari, aki Mertz Tiborra olyan répajelmezt adott, hogy legszívesebben azonnal nekiálltam volna megtisztítani egy kiskéssel. És a színészek. A történet az, hogy a kissé léha, nemtörődöm, haszonelvű királyfi helyébe (akit a kópés bájú Sas Zoltán ad) a helyi oligarchák ötlete nyomán egy p(ö)rimitív répát választ meg királynak boldogan és lelkesen a nép(nemzet). A királyfi kiszemelt menyasszonya (Szőts Orsi) is szívesen nyújtja neki a kezét. Spolarics Andrea nevét még le kell írnom, aki a nemdohányzás apostola a játékban. Ez az operett-előadás – amely néha fricskásan átmegy musicalbe is – szabadszájú (és -elvű), friss, vagány, szellemes és harapós. Jó mulatság. Még a Vezúv is kitör benne, pukkanva, tüzelve, habot hányva. (Tulajdonképpen cakkpakk megvehetné a produkciót az Operettszínház, hogy autentikus operett-előadást szerepeltessen a műsorán. Aha…) Ascher Tamással beszélgetve szóba került, hogy kisgyerekkorában nagyon szerette a cirkuszt, elsősorban a bohócokat. Súlyos sérelme, hogy egyszer, amikor egy német cirkusz vendégszerepelt Budapesten, és a szülei már meg is vették a jegyet az előadásra, kiderült, hogy aznapra a Magyar Szovjet Baráti Társaság szavalóversenyt rendezett az iskoláknak. A tanárnőjük pedig épp őt delegálta az osztályból. Hiába tiltakozott, ellenkezett, háborodott fel, el kellett mennie szavalni, a cirkusz helyett. Pontosabban annyit sikerült kiharcolnia a szüleinél, hogy a cirkusz első részét még megnézhette, de a szünetben az édesanyja taxival elvitte őt a szavalóverseny helyszínére. Pedig az ágyúból kilőtt embert a második részre ígérték! De nem volt mese, Tamásnak muszáj volt részt vennie a szavalóversenyen. (Bár aztán – jaj! – lekéste a fellépését.) – Sztyepan Scsipacsov A Néva ágyúi című versét kellett megtanulnom és elmondanom – mondta. – Scsipacsov? – kérdeztem. – Igen. – Tényleg? – Igen. Ismered? – Nem. Hihetetlen, hogy azt mondod, Scsipacsov. Gyerekkoromban hallottam egyszer ezt a nevet, amikor ország-várost játszott a család, és apukám Öreg Ló nevű barátja bemondta híres embernek, hogy Scsipacsov. És akkor röhögésbe fúló, késhegyre menő vita zajlott le. Vagyis nem, mert mind úgy gondoltuk, hogy ezt a híres szovjet költőt ő most találta ki. És persze senki nem hallott róla azóta sem. – Látod, ennyi év kellett, de a dolgok végül kiderülnek. Utóirat. Találtam Scsipacsovot. Úgy tűnik, régi falvédőgyáros család leszármazottja lehetett… At vaere eller ikke at vaere. Ez dánul a lenni vagy nem lenni – tudatom magabiztosan a 700 napos dán duolingo-kurzusom birtokában. Megnéztem a netflixen A tökéletes álca című dán bűnügyi sorozatot – jó, mint általában ez a műfaj a skandinávoktól: szikár, minimalista, átütő színészekkel. Mindig eredeti nyelven nézem a netflixet, és ez esetben helyenként felvakkantottam örömömben, amikor teljes egészében megértettem egy-egy mondatot, hiába hogy magam nem bírnék egyetlen érthető dán mondatot sem kiejteni a számon, csak leírni, legfeljebb. Egy másik jó hír, amit egy ideje már konstatáltam, csak még nem jegyeztem be ide. Eltűnt az Egyetem térről a könyváztató szökőkút-kompozíció. Van a helyén valami folyomány, az sokkal kevésbé zavarja a szememet és fájdítja a szívemet. A Budapest Bábszínházban bemutatott A sárkányfutó átkának érdekes nevű szerzője: Arjun P. Anard. Ha létezik is író e néven, aligha írt annyit ebbe a darabba, mint a rendező, Fábián Péter. És én szeretem Fábián Péter már-már túlzsúfolt fantáziáját, az asszociációt, az idézeteit, a túlzásait, a torlódásait, az agymenéseit, ezúttal a sakk kapcsán. (Kicsit olyan a mű, mint a Jumanji.) Mindez a Bábszínházban, az ottani színészekkel és technikákkal – hát én olyan izgalommal és élvezettel néztem, mint egy gyerek. Délelőtt volt, iskolás osztályokat hoztak tanárok, kiskamasz közönség ült a nézőtéren. Visítottak, amikor sötét lett, aztán amikor szerelem környéki helyzet alakult ki. A világos király részegségét azonnal felismerték, és a tapsnál kórusban kiabálták Bobby, a bástya nevét, akit Teszárek Csaba játszik. Az előadás egy kinyílott pitypang – megírom. Arra gondoltam, míg este a Nemzeti felé sétáltam – kicsit csodálkozva azon, hogy a homlokzat molinója így novemberben a 2024/2025-ös évad bemutatóit hirdeti –, hogy eléggé leszoktam erről a színházról. Vidnyánszky Attila rendezéseit még csak megnézem (legutóbb az Esthajnalt), de a külföldi rendezőiktől már elment a kedvem, mert tapasztalataim szerint általában másodlagos frissességű, nem ide, nem nekünk készült és nem nekünk szóló produkciókat állítanak ki. Hogy Aleksandar Popovskinak a harmadik ottani rendezésére, a Candide-ra is elmentem most (A Mester és a Margarita és a Don Juan után), annak a macedón rendező vizuális bőkezűsége az oka. Oly sok kényszerűen szegényszínházat látok, néha megvágyhatja az ember a látványt. Ám ez a modern Candide-átirat – szerb író munkája nyomán – csalódást okozott számomra. Nem túl nagyigényűen szórakoztató, velőtlen zenés komédiának tűnt az előadás. Nem volt telt ház, a szünetben az is fogyott kicsit. A második részben potyogtak fehér emberek az égből. Kapható a Nemzeti büféjében henger formájú, piros-fehér-zöld színű cukrászsütemény. Nincs előtte árcédulácska, nem firtattam, mibe kerül. Ez a nem jól gazdálkodás tipikus esete, hogy ma nézek két színházi előadást, plusz egy művészprogram, de tegnapról nincs semmi megosztanivalóm. Félretettem egy Markó Béla-verset a Mozgó Világból, hogy idehozzam, legalább a második felét, az aspektusa miatt. Senkinek nem kívánhatjuk a halálát, amennyiben hiszünk a mindenhatóban. És akkor sem, ha nem hiszünk benne. Nem lehet még gondolatban sem gyilkos az ember. Csak a teremtő. Megteremtett, hát meg is ölhet. Egy idő után egyre gyakrabban szagolgat minket, hogy nem penészedünk-e. Arra gondolok néha, hogy Isten országa talán mégis alkotmányos monarchia, vagyis majdnem köztársaság. Van körforgás. Hol fent, hol lent. Egyszer ember, máskor fűszál. Ilyen a demokrácia. Ahol mindenkit ki kell cserélni előbb-utóbb. A koldust és a királyfit is egyaránt. A portást és a miniszterelnököt. Mert hogyha nem, a penészről is könnyen azt fogjuk hinni, tavasz van. Zöld a mező körös-körül. Orlai Brooklyni meséje kedvet csinált az idős Woody Allenhez, tehát bejelentkeztem a Centrál Színházba a Puskás Tamás rendezte Tiszta őrület premier előtti – és Woody Allen 90. születésnapját pár héttel megelőző – előadására. (Azt írták, hogy a fotósokon kívül az jöjjön ezen a délelőttön, aki nem ír kritikát.) Ez a vígjáték más, mint a Brooklyni, jobban hasonlít a szerző párkapcsolatokkal foglalkozó munkáihoz. Egy házaspár (Parti Nóra és Hevér Gábor), az asszony gyámolítandó húga (Balla Eszter), egy neki kiszemelt pali (Szabó-Kimmel Tamás) és a férj volt felesége (Martinovics Dorina) a szereplők. Fog ez a dolog működni rendesen és eredményesen. A színészek karakteresen játszanak. Voltaképp Parti Nóra a legerősebb, a legkevésbé gyenge pont, és nem lehetetlen, hogy ez a tényező az előadás gyenge pontja. Úgy értem, hogy ha ő nem bunkósbotszerű fölénnyel tartaná a férjét a papucs alatt, ha kiderülne számunkra, hogy valahol szereti a férjét, akkor talán kicsit árnyaltabbnak mutatkozna az egész. De lehetséges, hogy ez rajtam kívül egyetlen nézőnek sem fog hiányozni. Délután az újságíró-szövetség székházában beszélgetős programsorozatban Máté Gábor volt dr. László Ágnes vendége. Elmentem, egyrészt mert Máté Gáborra vevő vagyok, számora mindig érdekes interjúalany, másrészt mert a kolléganő a MÚOSZ hírlevélben írt ajánlójában kicsit felbosszantott evvel: „A korszak egyik legjelentősebb darabját, a Mi kis osztályunk-at ő rendezte.” (Helyesen: A mi osztályunk.) Gondoltam, adok esélyt a korrigálásra. A 19 há 07 a Radnóti Színházban ért, a Fehér Balázs Benő rendezte, Kováts Adél, Tóth Ildikó és László Zsolt játszotta Gyerekek-előadáson. Az 5. és 10. perc között jött a lelombozó felismerés, hogy én már ezt láttam a Rózsavölgyiben. Minden eszembe jutott. Értem a jószándékot, de ezen a darabon szerintem a jó színészek sem segíthetnek. Három Kossuth-díjas színész a színpadon. Igaz, csak egy kapta meg közülük. (Talán ha a rendező kitalált volna valami el-, fel- vagy átemelőt…) Volt azért váratlan dolog: bedőlt a színpadra egy világítási elem, de szerencsére senkit nem veszélyeztetett. Nem is tudom, hogy kerültem oda tegnap koradélután az Eötvös10-be. Vagyis hogy miért hívtak kedves levélben a Láthatáron Csoport Boldogságunk története című bemutatójának fotóspróbájára. (Hacsak azért nem, mert este úgysem érek rá, mivel színházban vagyok.) Mindenesetre valóban fotóspróba volt egy kis teremben, és a féltucatnyi fotós mellett én voltam talán az egyetlen olyan néző, aki csak nézett. Ebből következett, hogy én lettem az az egy, kijelölhető személy is, akinek ki kellett volna vájni a szemét. A Feuer Yvette játszotta, fekete holló vagy fekete angyal küllemű lény erre szólította fel a Tóth András játszotta fiút, aki a közösségéért való önfeláldozásra hajlamosan és képesen elindult a boldogság madaráért. Ez a tibeti mese a beltörténet, mert egyébként egy nyugdíjas asszony és a mamahotelben ragadt, harmincas, állását vesztett filozófus fia reménytelen történetét adták elő. Egy ütős, „minden jó, de nem jó” tárgyú belépővel, csipkével takart televízió műsorának bódító társaságában, valamint egy kékszoknyás zenélő lány (Takács-Nagy Jázmin) figyelő tekintetétől kísérve, aki éppúgy Nirvana-pólót viselt, mint Tóth András. Picit direkt az egész, de jószándékú, nyitott szemű, némiképp költői és balladisztikusan drámai is. Vass Szandi írta, Siflis Anna rendezte. (Tóth András figurájának középen összecsukható biciklije van. Ilyet még nem is láttam.) Este a Gólemben a Lefitymármegint bemutatója, amely konkrétan a Lefitymálva folytatása, ugyanazoknak a szereplőknek és figuráknak a felvonultatásával. Ezt én csöppet sem bánom, mert nagyon bírtam az előzményt. És annyi biztos, hogy Vinnai András, a szerző és Borgula András rendező ezúttal is találtak ki remek, frappáns, az életből vett abszurd alaphelyzetet némelyik nagyjelenethez. Többet most nem mondok, mert elvállaltam ezt a kritikát is a fiataloknak, ami alatt a szinhaz.netet értem. Érzelmeket sok spontán együttléttel, vagyonközösséggel, minden udvariassági kör mellőzésével, veszekedéssel, gyors megbocsátással, rántott karajjal, tehát magától értetődő összetartozással fejez ki az ember. Nem gesztusokkal, nem szavakkal. – írja Kemény Lili a Nemben, aminek a harmadánál járok. Hogy is vitatkozhatnék egy ilyen határozott lánnyal, aki 31 évesen önéletrajzi regényt írt? Nem volt miért tartani a műtől, a szerző írástudománya kétségtelen, a könyv egyenesen olvastatja magát. Egy sokra hivatott, öntelt, mégis szorongós bakfis lányregénye keveredik benne egy gőgös egzisztencialista kinyilatkoztatásaival. És ez még csak két összetevője. Szívesen megnézném, miket ír majd Kemény Lili harminc év múlva. Csak azt én már nem fogom látni. Ahányszor láttam a független színházi színész-rendező-szerző Csábi Annától valamit, mindig kisütött belőle a tehetség, a frissesség, a világ látása, észrevételezése. Olykor csak kicsit sütött ki, de valamennyire mindig. Most itt van az Irigy-varieté, a Pinceszínházban mutatták be tegnap este, a Szegedi Pinceszínházzal és az Ágens Társulattal szövetkezve. Három nő – három generáció – babakékben, csillámban, flitterben, bárányfelhős égmintás zuhanyfüggönyök előtt, szerény költségvetésű varietészínpadon. Ágens, Szorcsik Kriszta és Csábi Anna. Beszélnek, énekelnek, kommunikálnak a közönséggel. Az irigységből mint tárgyból indulnak ki, amire a nézők rezonálnak is, de aztán valójában elhagyják ezt, és a csillogó varietével bizarrul és drámaian ellentétben álló sorsokról lesz szó. Nehéz élethelyzetekről, bántalmazó családokról, alkoholista szülőkről és hasonlókról. Némiképp henye talán az anyag szerkesztése; dalok, versek, történetek innen-onnan. De ezt egyáltalán nem rovom fel az alkotóknak, mert pont ilyen a produkció: szabad és független. A három nő egy-egy külön fejezet, eltérő mentalitással, hatókörrel és színpadi személyiséggel. Ágens igazi nagyasszonydíva, agyoncigarettázott alttal, sztárénekesnő-kisugárzással. Totális, fölényes uralommal bír a helyzet, a hangulat, a pillanat és a közönség felett. Szorcsik Kriszta feszes és igyekvő, mint aki esetleg nem érzi még teljesen a magának ezt a játékot, de így is kivívja és betölti olyor az első dáma pozíciót. Csábi Anna úgy résztvevő, hogy egyben felügyelő, vezénylő és figyelemfelhívó is. Úgy képzelem, lesznek nézők, akik megütköznek a zenés szórakoztatásnak ezen a groteszk, már-már durva formáján. Szerintem üdvözletes. Erős és bátor. Van például egy (szerep)dala Ágensnek, amelyben részletesen elmeséli-elénekli, milyen gyermeki szófogadással vetette alá magát a procedúrának, amikor az apja büntetésből rendszeresen megkorbácsolta. Ennél megrázóbbat ebben az évadban még nem éltem át színházban. Semmi, semmi, csak megírtam hétvégén két cikket, és most már csupán eggyel tartozom, magamnak a Spirire. Még soha nem volt dolgom indukciós tűzhellyel, amilyen itt van, a kölcsönlakásban. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb ezen grízzel dolgozni, mint az otthonin, mert nem ugrálnak ki a fazékból égési sérüléseket okozó bugyborékok. Ráadásul az itteni edények nehezek, aminek az az előnye, hogy nem csúszkálnak le a helyükről kavargatás közben. Lehet, ide fogok majd járni puliszkát csinálni. Minap azt mondta nekem egy színházi ember (nem az Ascher), hogy mostanában engedékenyebb vagy jóindulatúbb vagyok a naplómban. Például az x előadással. Vagy az y előadással. Meg szoktam írni a naplómban – mondtam erre –, ha csak egy kicsi jót is látok abban, amit látok. Tényleg? – kérdezte. – Tényleg. Huszonév alatt nem vetted észre? – Nem – felelte. Akkor jól nézek én ki… Temetésre mentünk az Óbudai temetőbe. Ahogy az ember öregszik és fájóan halnak körülötte kedves emberek, lassan megismeri a különböző budapesti temetőket. Kicsit olyan is, mintha lakást nézne magának, hiába hogy nem áll szándékában. Mielőtt elindultunk, én mint korlátlan kölcsönkérő, kivettem a szekrényből egy fekete kabátot. Szeretettel levettem a válláról az unokaunokanővérem szép, hosszú, fehér hajszálát. Javasolta kedves férjem, hogy vágjuk szét kis darabokra és szórjuk vissza nekem a kabátra. Hihihi – mondtam erre, de szomorúan. Az egyetemi évfolyamunk egyik házaspárjának férfi tagja halt meg. Laci egy osztállyal járt fölöttem a Madách gimiben, de a moszkvai kezdésre behoztam az előnyét. A feleség pedig, Kati, kedves férjemnek volt évfolyamtársa a fehérvári gimnáziumban. Privát okból egészen pontosan tudom, mikor volt az esküvőjük évtizedekkel ezelőtt*, és most felidézte a zamárdista Sanyi barátunk, hogy Laciék Visegrádon voltak nászúton, és ő meg én meglátogattuk őket a Trabantommal, vittünk egy görögdinnyét is a friss házasoknak. Na, erre egyáltalán nem emlékszem. (Nincs jelentősége, hogy a Trabantom akkor még nem volt meg, apukám kölcsönzött néha kocsit nekem. Legfeljebb a dinnye sem volt görög talán.) Nem vesztettük Katiékat szem elől a későbbiekben sem, egyrészt mert IMO-sok voltak, és az IMO-sokkal valahogy maradtak meg kapcsolataink. Másrészt mert korábban, a kovid előtt, amikor Laci még nem volt beteg, kedves férjem pedig járt velem színházba, gyakran találkoztunk össze velük, örömünkre, színházban. Főleg a Vígben. Kaszás Attila énekelte a Fényév távolságot Laci végső, szórásos távozásához. Voltam este a Jurányiban, de azt átmismásolom holnapra. Ja, és ilyen volt részemre vagy részemről az Ostromdressz. *Két esküvő játszott döntő szerepet a mi sorsunk alakulásában (a saját esküvőinkön kívül), és most már mindkét esküvőhöz tartozik egy-egy temetés is. A Passióról pedig ez. Nem friss előadás Az arab éjszaka a Jurányiban, mármint úgy, hogy 2023-as. De ha nem láttam eddig, hát akkor most – gondoltam tegnap. Az arab éjszakát, a darabot megszerettette velem Bagossy László az Örkény Színház színészeivel (uristen, huszonéve annak a bemutatónak is), ugyanakkor az etalon Franziskám az álomarcú Gulácsi Zsuzsanna egy gyergyói előadásból. No, ez a mostani Az arab éjszaka egy Füge–SzínMűhely–Freeszfe produkció Nyári Ádám rendezésében. Ez az első olyan interpretációja a darabnak, amely szinte zeneműnek mutatja, és ehhez szerszám jellegű hangszerek is hozzájárulnak. (Az előadás után beszélgetést és hangszerbemutatót is tartottak, de akkor én már, rám jellemző módon nem voltam sehol.) Négy kis tribünt alkottunk mi, egymással szemben ülő nézők. A köztünk kialakított keresztszerű terület és annak szélei biztosították a játékteret a színészeknek – Berkó Boglárka, Imre Krisztián, Juhász Bence, Kerek Dávid, Szász Gabriella –, valamint a hanghatásokat keltő eszközöknek. Hogy zeneműszerű a produkció, ez sajnos avval is jár, hogy zavaró és fájó az esetenkénti pontatlanság, a szereplők olykori tévesztéses egymásra beszélése. Ami amúgy teljesen érthető abból a szempontból, hogy minden bizonnyal ritkán szerepel műsoron az előadás, és így nehéz lehet karban tartani a szöveget, a ritmust, az összehangoltságot. Ennek ellenére szép munkának vélem ezt. Elsősorban a Fatimát játszó szívarcú lány, Szász Gabriella tetszett. Legjobb pillanatnak pedig azt találtam, amikor a konyakosüvegbe került Kárpáti Péter, vagyis Imre Krisztián a színpad közepén felnézett, ki a flaska száján nyilván, és azt a lényegbevágó kérdést tette fel, hogy… felírtam utána a színházjegyem hátára, hogy mit, de most látom: egyáltalán nem fogott a tollam. A drámakötet pedig pár sarokkal arrább, valahol, egy lefóliázott dobozhegy alján vagy közepén. Úgy persze könnyen nincs válasz, ha a kérdés sincs meg. Dr. báró Kemény Gábor külügyminiszter az alábbi beszédet mondotta a rádióban: Ezen esztendő szent akarása után kitárult a magyarság előtt Európa kapuja. Ezzel a történelmi ténnyel sorsdöntő fordulat elé került egész Délkelet-Európa. A régi Európa mostohagyermekei hosszú évszázadok hősi erőfeszítése, megszentelt áldozata és elszánt kitartása után várták a történelem hívását. Most bennünk, magyarokban kiteljesedett a gondolat, felmagasztosult az Eszme és győzött az erő. Ezer éve vár a magyarság erre a szent pillanatra és az ime: bekövetkezett! Ez 1944. október 16-ának történelmi jelentősége. Tudjuk, nem az ezeregyéjszaka meséi tárulnak fel most sem Nemzetünk előtt. Délkelet-Európa életterébe benyomult a pusztulás, betört a halál. Égzengés és földindulás dúlja a magyar életet. Az egész európai nagytér hatalmas vajudással készül megszentelt újjászületésére, amelyért az új világrend minden erkölcsi, szellemi és anyagi ereje harcrakelt. A jó, az igaz és szép abszolutuma felé törő emberi akarat a nemzetiszocializmusban világmegváltó háborút vív az örök rosszal, hazuggal és rúttal. Az erkölcs küzd az erkölcstelenség ellen, a szellem az eszmenélküliség ellen, az anyagi rend a kaosz ellen. A hit ellen lázad a hitetlenség, a hűség ellen az árulás, a hősiesség ellen a gyávaság. Az új korszak roppant mérkőzése itt tombol közvetlenül a határainkon. Nem várhatunk csodákat. A csodát mindenki önmagában és önmagán keresztül valósítja meg: az akarat, az elszántság és az áldozat csodáját. Ez ebben a háborúban a győzelem záloga. Hiába tárulnak fel Európa kapui ma előttünk, ha fenmaradásunkat nem tudnók biztosítani. Ezer esztendőn át mindent tízkörmünkkel, vérrel és verejtékkel kellett magunknak kiharcolni. Akik a Hungarizmus eljövetelét szebbnek, derűsebbnek vélték, akik csodát vártak és azt hitték, hogy magától értetődő lesz azonnali elismertetése is, azok elfelejtik a törvényt, hogy történelmi nemzet a maga történelmi elismertetésének titkát önmagában hordja: elhivatottsága hősi kifejezésre juttatásában. Mi boldogok és büszkék vagyunk arra, hogy kemény sorsunkat hősi erőfeszítéssel gyűrjük le. Mert ez a biztosíték arra, hogy a világnézetek e szörnyű vérzivatarában is helyt fogunk állni. Harcolni kell magunkért és a közösségért, mert mi nemcsak haszonélvezői, hanem cselekvő részesei is akarunk lenni az új világ új rendjének. (Pest napilap, szerda, 1944. október 18., Szálasi Ferenc hatalomátvétele harmadnapján.) Nem is tudom, mikor láttam legutóbb Cserhalmi Györgyöt. De most már tudom, mert megnéztem: tíz évvel ezelőtt, Fehérváron a Hamletben. Mostantól lett egy estje az Örkény nagyszínpadán – ha jól értem, hogy repertoárdarab –, Székfoglaló címmel, Novák Eszter rendezésében. Tegnap mutatták be, rangos szakmai közönség előtt. Amikor bejött és megszólalt, törtnek tűnt a hangja. De ezt vagy bebeszéltem (magamnak), vagy ő bebeszélte aztán magát, mert elmúlt. Impozáns színész, impozáns ember, mindig is az volt. A fizikuma ugyanolyan sportos, laza, mint korábban, miközben billegve jár, bottal, de nyugodtan hihetnénk, hogy csak a sétabot eleganciája miatt. Jól áll neki. Rajta kívül három szereplője van az előadásnak, Szép András zenész, Roszik Hella, akit ugyancsak jólesik viszontlátni, és aki csodálatosan hegedül és énekel egyszerre, valamint Sütő Anikó súgó, akire Cserhalmi György sűrűn támaszkodott. Két meghitt és barátságos óra telt el, mire konkrétan a címszereplő székfoglalóba fogott; abból olvas fel, amit négy évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémia friss tagjaként előadott a tagságnak, bizonyára meglepve az akadémikus kollégáit. Az ezt megelőző része az előadásnak meg engem lepett meg: Cserhalmi György derűs kedéllyel, lenge bájjal, irodalmi igénnyel és igényességgel mesélt a családjáról, a gyerekkoráról, a szakmai és magánemberi múltjáról. Kicsit olyan volt ez az este, mintha Cserhalmi György vendégül látott volna bennünket az otthonában. Ami a színpad. Már nem tudom, mit csináltam, amikor a némacsend bemutatóját tartották a Katonában, de nem tudtam elmenni rá. Aztán ab ovo olyan közönségvonzónak bizonyult az előadás, hogy csak sokára kaptam jegyet rá: tegnapra. Gondosan kerültem, hogy bármit olvassak róla, de egyszer véletlenül elém került egy fotó, és fennakadt a szemem a díszlet láttán: ez a Hamlet a Vas utcában játszódik, az Ódry Színpadon, az előterében! (Azt nem tudni, hogy a kis Vidnyánszky idejében vagy az apjáéban.) Ez elég elképesztő. Az ember azt hitte (a színháznéző fajta), hogy tudja, milyen ifj. Vidnyánszky Attila színháza, pont a legutóbb, a Vígben csodálkoztam rá a gazdagodására, szélesedésére, aztán csinál evvel a társulattal valami ennyire szuggesztív egészen mást. Egy – minek is nevezzem – lázálomszerű táncszínházi burleszk-thrillert. Ami megragadó az első pillanattól kezdve – onnantól, hogy Fekete Ernő a Vas utcai kísértetkastély cipőkihangosító padlatára lép – az utolsó, oly meglepő, hogy engem végelégedett mosolyra késztető pillanatig. Közben itt-ott elenged, de kell az is, hogy az ember kicsit szüneteltesse a feje kapkodását, és eltegye magának, hogy például Dankó István Claudiusa milyen kűrt fut?! )
Nem sok szöveg hangzik el Shakespeare
darabjából, ami igen, az is inkább csak utalásképpen vagy helyette, vagy
törmelékesen, motyogva. De a darab ismeretében – és ki ne ismerné, aki színházba
jár?! – nem is hiányzik különösebben. Az a kérdés merülhet fel, hogy miről szól
ez a virtuóz produkció. Erre személy szerint nekem legalább három válaszom van.
(Az nincs közöttük, amit pedig vélelmezek: beleépül az előadásba egy megterhelt
apa-fiú viszony.) Az egyik tehát: Gloviczki Bernát (egyfelől) meghatóan gyámoltalan,
elveszett, világba kivetett Hamletje, aki legszívesebben visszabújna az
anyukájába. A másik: Lengyel Benjámin éneklő Horatiója, aki nem résztvevője az
eseményeknek, minden mellette-fölötte játszódik le. Ő a néma, döbbent tanú. Mint
mi magunk. A harmadik – last, but not least – Fekete Ernő szellemalakjának
próbaordítása. A ki nem szakadó ordítás a főszereplő, igen. Minden további
ordítás az övének csak halvány vissz Szombathelyen jártam tegnap, két előadást nézni. Délután a Takarásban ment, amelyről színlaplátatlanban az lett a benyomásom, hogy alighanem Nagy Péter István rendező szerezhette egy dramaturggal, de utóbb megtudtam, hogy két írója is van, Mikó Csaba és Závada Péter. Az alaphelyzet az, hogy egy vidéki színház rendező-színésznő házaspárja közös munkára készül, Domokos Zsolt a Három nővért viszi színre (egyéb pénzforrás híján a Lázár Ervin Program keretében), Nagy-Bakonyi Boglárka pedig azon izgul az olvasópróba előtti napon, hogy vajon melyik szerepet fogja ő játszani, mert ezt a férje még nem árulta el neki. A két és fél óra egyben során aztán sok minden lesz ebből, párkapcsolati zavarok, megcsalások, cserék, avantgárd színház, pályázati muszájból zenés produkció. De már így is sokat mondtam ahhoz képest, hogy kritikát vállaltam. (És kicsit már meg is bántam, ami, hát, tekinthető nem különösebben jó előjelnek.) Eszembe jutott utána, hogy most láttam negyedszer zenés Három nővért (legalább részben). Eötvös Péterén túl azt, amit Fekete Ernő Máté Gáborként rendezett az Ascher Tamás Háromszékenben, majd Szente Vajk kecskeméti munkáját. A közönség érdekes volt, szombat délutáni idős ház a Márkus Emília teremben. Egyszerű nénik és bácsik. Három oldalú nézőtér lévén jól láthattam őket. Hűvösen nézték, nemigen nevettek. Nem találták viccesnek a faszokat és lófaszokat sem, pedig azokon szoktak kuncogni, néha csak zavarukban. Sokan nem is tapsoltak a végén, ugyanakkor hosszabb tapsot tapsolt el a ház a pusztán udvariasnál. Este Háy János darabja, az Utánképzés ittas vezetőknek. Egyszer meg lehet nézni – gondoltam magamban –, és egyszer én már láttam. De nem volt igazam, mert Szikszai Rémusz rendezésében a szombathelyi színészek előadásában egy flott, arányos, jól fogyasztható, nagy sikert arató vígjáték lett belőle, amely a végére a mulatságosnál tágabban is képet adott a magyar társadalom egyik-(másik) súlyos problémájáról. (Ma jószerével nem lehet olyan, nem klasszikus előadást látni színházban, ahol el ne hangozna vagy a Gondolom, nem gyalog, vagy a Minden fel lesz jegyezve és minden el lesz rendezve. És ez legalább annyira szomorú, mint vicces.) Alföldi Róbert nem csupán húzónév, kurrens színész, hanem egészében népszerű ember. (Jó, nyilván vannak szélsőségek a fogadtatásában.) Az egyénisége vonzereje lehet az oka, hogy szerepeket fordítanak rá, formálnak köré. Tavaly Budaörsön Kovalik Balázs Liliomba oltotta őt, most Pelsőczy Réka (és Bíró Bence dramaturg) Bruscon állami színészbe, A színházcsinálóba, az Átriumban, Orlai Produkció gyanánt. (Úgyhogy itt most elismételheti azt a szöveget Thomas Bernhardtól a színházcsinálásról, amit a Liliomban is elmond.) Nem állítható, hogy konzisztens így a darab – hát van benne olyan monológ, amely annyira direkt, hogy jobban illene nyílt levélbe vagy Facebook-posztba. Esetleg tüntetésre – jut még eszembe ez a lehetőség, arról, hogy a publikum sietett beletapsolni. De egyrészt megszólal a mű az előadásban, másrészt igazolja a feladatkitűzést. Alföldi Róbert bírja energiával, erővel, szenvedéllyel, koncentrációval, pontos színpadi beszéddel, fanyarsággal és bármire vonatkozó reflexióval. Lehet, hogy általános vagy újgenerációs közönytől kísérve minden összeomlásra és elsüllyedésre van ítélve, de ő maga biztosan nem. Szép szériának néz elébe. Mint naplóíró kritikus, okvetlenül rögzítek egy privát reakciót. Színházcsinálónk heves és átfogó dilettánsellenes kirohanásai közepette kifejezetten meghatott engem a kritikusokat illető megjegyzések közül az, hogy szeretik-e egyáltalán a színházat a kritikusok. Ezt a felvetést már hallottam párszor életemben, de jó régen. Még akkoriban, amikor a kritikusok akár „érdekből” is járhattak színházba, hogy ott töltsék évadonként az estéik felét-kétharmadát. Elvégre kaphattak például fizetést vagy rendes honort, tiszteletjegyet nulla forintért, útiköltséget, ilyesmi. De ma? Színikritikusnak, hivatásos nézőnek lenni? Nem szeretve a színházat? Az mazochizmus. Vagy bűn. És bűnhődés. Esetleg ördögök. Gondoltam hirtelen felindulásból, hogy hörgök kicsit a tüdőlövéstől, de aztán legyintettem. Jött tegnap mail a Pécsi Nemzeti Színházból, miszerint előző nap az Audencia-előadásukkal szerepeltek a Pesti Vigadóban. Mondjuk jobban örültem volna a levélnek, ha egy nappal előtte küldik, nem utána. Mert akkor esetleg magam is részese lehettem volna az élménynek. „A Pécsi Nemzeti Színház hálával és tisztelettel köszöni a lehetőséget, hogy az Audienciát a fővárosi közönség elé vihette – és a pécsi előadásokhoz hasonlóan itt is mélyen megérintette a nézőket Václav Havel örökérvényű üzenete” – írják. Közben eljutottunk a retúrig: a lakásunk ki van festve (mint a kondorosi csárda), és nekiláttak az emberek a könyvespolcok visszaépítésének. Abban egyébként egészen biztos vagyok, hogy lesz majd egy-két dolog, valamik, izék, bigyók, amiket soha többé nem fogok megtalálni, hiába keresem majd, miután a többfelé tárolt holmijainkkal visszaköltözünk haza. De hát ez konkrétan a valamit valamiért esete. A Jurányi Kamaratermében néztem a Moonlight Pictures-t. Podlovics Laura – finom alkatú, szép, ábrándos szemű bábszínházi színésznő – második írói-rendezői színházi munkája ez, a Nem félünk a sötétben után. Kisszínpad, sötét. Napraforgófüzérek. Sok kék tüll. Két helyes kis rongybaba, a szereplők bábalakja. Egy fiú: Georgita Máté Dezső meg egy lány: Hermányi Mariann. Egymásba szeretnek. Örülnek. Eleinte szépen beszélnek egymással, aztán csúnyán. Együtt vannak egy ideig, majd szétmennek. Az eset fő kárvallottja a Katona László játszotta szótlan szenior Cupido, aki a fiatal párnak sorsfelügyelője, szívügyintézője vagy őrangyala. Mosolya mint a frissen sült cipó. A darab fajsúlya és kósza stilizáltsága arra utal, hogy talán terápiaként, szakítás feldolgozásául vagy sebzett romantikus lelkületből jött létre. Az előadás alig érte el az ingerküszöbömet. Elképzelhető persze, hogy rajtam is múlt a kudarc. Végtére is én vagyok fáradt és öreg, nem ők. De tudom, amit tudok. (És mondjuk a szerelem elmúlása tárgyában nem nagyon tudok ennél jobbat.) Hát igen. Mikor is láttam A sárkányfutó átkát a Bábsziban? Hó elején. Aztán annyi volt a dolog, hogy csúszott, húzódott a megírása. Most meg kijött a szinhaz.neten Gabnai Kati kritikája. És az annyira átütő, feltáró, problémafelvető, elismerő és pontosan fogalmazó, hogy egyszerűen le kell tennem a tollat, amit még fel sem vettem. Mert biztos, hogy ilyen jót, szépet, gazdagot nem tudnék írni. Kiolvastam persze Kemény Lili Nemjét már, és most nem megyek itt abba bele, hogy mely szempontokból idegenkedtem tőle. Viszont azt a nagyobb részt, amelyben az SZFE egyetemfoglalását írja le, értékes dokumentumnak találtam. Most Anthony Hopkins Jól csináltuk, kölyök! című emlékiratait olvasom, túl a felén. Érdekes, hogy mennyire bamba, lassú felfogású, semmire sem jó, semmit nem akaró kisgyereknek látszott – így írja le magát –, aztán úgy is lett színész, mint aki semmi másra nem jó. Olyan kilencévesen véletlenül találkozott Richard Burtonnel, pár évvel később újra összeakadt vele, nézte, ahogy beszáll a szürke Jaguárjába és kikanyarodik az útra. Ez az! Ilyen akarok lenni én is – gondolta magában. Lett is. Mindaz, amit magáról, a színészi pályája kezdetéről, alakulásáról, a munkamódszeréről, a stílusáról, a közlekedéséről a színházban, az alkoholizmusáról, az agresszióiról, a győzelmeiről hűvösen elbeszél – hát… Visszavágyom a könyvéből az Alan Rickman könyvébe. A Lohengrin „én a kedvencem” a Wagner-operák közül. Annyira jó darab, talán még zene nélkül is megállna. (Lásd itt, onnan meg ide.) Az Operaházban most bemutatott, Almási-Tóth András rendezte produkcióban látványos díszletben, színes kórusembetömegben küzd egymással az arany és a fekete. (Eleve az arany van fölényben, birodalmi méretben. Az amerikai elnök lájkolná.) Lohengrin hattyú vontatta érkezése nem annyira dekoratív, mint a plakáton, abból inkább csak az előadás-hossziglan hulldogáló hattyútollak szépek, de hát itt olyasmi a koncepció, hogy átvitt értelemben és praktikusan is valamiféle erdei terephattyúk birkóznak meg a jó és a rossz képviseletében. Két táncos, Vincent Epias Heyme és ifj. Bátor Tamás alakításában. Az elején izgalmasan hat, hogy jön a német Heinrich király (Derek Welton) hadakat kérni Brabanttól, mert védekezni kell a támadó magyarok ellen. Ekkor a teljes színpadi nép kifordul felénk és ránk néz, mintegy szemrehányólag. Aki a nézőtéren magyar, elpirul. Aztán a történeti-politikai-hatalmi szál vége az, ami szokott, kissé tán közhelyes. De ebben az előadásban az emberi viszonyok lényegesebbek. Az, ahogyan Elsa (Johanni van Oostrum) és Lohengrin (Christopher Sokolowski) egymással járnak, továbbá Telramunddal (Egils Silinš) és Ortruddal (kinek szerepében Kutasi Judit nagy erővel és bizonyos lefegyverző nyegle megvetéssel ármánykodik.) Hát hogy ez a nő, Elsa von Brabant elbukik a párkapcsolatban. Nem is annyira a kíváncsiság miatt nem képes betartani a férjének és megmentőjének tett ígéretét – miszerint sosem fogja firtatni, hogy ki ő, honnan jött, mit csinál –, hanem női gyengeségből, állhatatlanságból. És nem is ő fizeti meg a legnagyobb árat ezért, hanem Lohengrin, aki beleszeretett, aztán mehet végül haza nélküle Gráliába. Meg is viselte rendesen a házassági kudarc a címszereplőnket. A Lohengrint játszó Christopher Sokolowski nagyon fiatal, vékony (hattyúvállú), fiús, zilált hajú. Az ember szinte alig hiszi a hangot, ami kijön belőle. Amikor eldőlt, hogy fel kell fednie a származását, úgy hittem, mindjárt azt fogja énekelni, hogy „ifjabb Johann Cruyff holland futballista vagyok”. De nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna élőbb, elevenebb Wagner-figurát, mint amilyen Christopher Sokolowskié. Mint azt tudjuk (én), Verebes István kérésére, az ő 1994-es nyíregyházi rendezéséhez lefordítottam Csehov Három nővérét. Azóta ezt a szöveget tíz produkcióhoz használták (így-úgy) színháziak. Most pedig visszatért Nyíregyházára, a Móricz Zsigmond Színházba, ugyanabba a térbe, a Krúdy Kamarába. Szervét Tibor rendezte az előadást, és a tegnapi bemutatón négyen vettünk részt, „régiek”: Pregitzer Fruzsina, a 31 évvel ezelőtti Olga Anfiszaként, Fülöp Angéla segédrendező rendezőasszisztensként, Peremartoni Krisztina egykori Natasa nézőként, én szintén. Valamint ott volt a színpadon ugyanaz az óra is (a mama órája, amelyet Csebutikin összetör), mert megmaradt régről kilenc darab, és annak alapján gyártottak újakat a mostani sorozathoz. Rokonszenves, dolgos, szép színészi munkát láttam az összes szereplőtől. Nehéznek találtam a helyzetüket elsősorban azért, mert kevés terük, módjuk, idejük jutott alaposabban belemenni helyzetekbe, kapcsolatokba. Főleg az első két felvonás pörgött olyan türelmetlenül, sietősen, mintha a rendező félne az elmélyüléstől, a csendtől, az unalmasság rémétől. Vagy a közönség tűrőképességétől, ha fél nyolckor kezdődik az előadás és tíz után érne véget. Két érdekes egyéni vonást mutatott az előadás, amit nagy elismeréssel dokumentálok itt. Az egyik az, hogy Szabó Nikolett Másája szereti a férjét. Nem szerelmesen, de kedvesen, melegen. Ez esetünkben nem is annyira meglepő, mert Kuligint Horváth László Attila játssza, aki ugyan túlkorosnak tűnik a szerephez, de ő a legjelentősebb színpadi személyiség a színen. (Kicsit furcsa, hogy egy Három nővérben épp Kuligin emelkedjen ki a mezőnyből, de így alakult. A másik régi harcos, Pregitzer Fruzsina is kicsillog Anfiszaként, igazi bábuskás mosolyos arccal.) Tar Dánielt húzom még alá és felkiáltójelezem. Egyrészt megtalálta a módját, hogy az energiájával helyet hasítson ki magának az alakításhoz. Olyan, kistermetűnek ható Tuzenbach lett belőle, aki a negyedik felvonásban lélegzik fel és talál magára, amikor párbajozni megy Szoljonijjal. Nem láttam még ilyet. Ez a fiú nem meghalni indult, hanem megölni azt a kellemetlen fickót, akit Irina nem kedvel. Alighanem azt gondolta, hogy a párbajgyőzelem hőssé teszi őt, és a lány sitty-sutty beleszeret. Hát nem. Duma Kata Irinája gyakorlatilag azonnal, könnyű szívvel átváltott a dolgozni akarás egyszemélyes életpályamodelljére. Régóta egyáltalán nem nézem a Magyar Televíziót. De tegnap este, egy radiátor-visszaszerelős és beüzemelős félnap után (a meleg radiátor igazi boldogságforrás), gondoltam, most mégis. Mivel véletlenül értesültem arról, hogy a kulturális csatornán, az M5-ön szegedi operett-előadást adnak este 9-kor. Koltai M. Gábor rendezte Marica grófnőt. (Az az álláspontom ugyanis, hogy még mindig jobb egy színházi előadást távszínházilag látni, mint egyáltalán nem látni.) Odakapcsoltam szépen, és döbbentem észleltem, hogy a képernyő jobb felső csücskében három másodpercenként kinő piros-fehér-zöldben egy nemzeti konzultáció felirat. Nem akartam hinni a szememnek. Tényleg itt tartanak, hogy már egy színházi előadást sem engednek a televízió nyilvánossága elé az agysejtpusztító propagandájuk nélkül?! Kerestem a megoldást ennek az abszurd vizuális támadásnak a kivédésére, és végül kitettem a monitorom szélére kicsiben a közvetítést, hogy a felirat ne is legyen olvasható. (Ez a tekintetben nem is tett rosszat az előadásnak, hogy ebben a méretben a primadonnán nem látszott, hogy túl van már a fiatal főhősnő szerepkörén.) Hangilag érvényes volt egyébként az élmény, szépen énekeltek. A hétvége a miénk a lakásban: fúrhatunk, szerelhetünk, pakolhatunk, takaríthatunk. Ahogy a falfúrás porát szedtem össze, eszembe jutott ez a poros Petri Györgytől, a Varázs című verséből. a porra por száll amit a porba ejtenek arra is mint a porra por száll ha majd engem felejtenek itt akkor is még az a por száll De addig még lakni akarok újra otthon. Vannak beszédes napok és beszédetlenek. A mai az utóbbi. Tegnap zavaros, bölcs és kicsi volt a Duna. Amikor Ascher Tamással beszélgetek (szoktunk beszélgetni), az mindig ad programot utánára. Megemlít, kifejt, elemez, dicsér, magyaráz, kritizál valamit, amit nem ismerek, akkor utánanézek, elolvasom, felkutatom. Ha film, megnézem. Véleményt cseréltünk Babarczy Eszter könyvéről, ennek apropójából is mondta, hogy volt pár éve Eszter lánca címmel egy dokumentumfilm Babarczy Eszterről és az Angliában tanuló fiáról. Megnéztem a youtube-on. Gondoltam, hátha minden értelemben megértőbb leszek tőle. Érdekes is a film, Varga Ágota 2017-es munkája. Elénk tárja a bipoláris depresszióban szenvedő anya és a gyerek kapcsolatát. Sokat elmond parentifikációról, őszinteségről, családon belüli érzelmi viszonyokról, felnőttkori (úgy, ahogy) helyrehozatalokról. Úgy tűnt, szerencséje van Babarczy Eszternek a fiával. Pontosabban: minden nehézsége ellenére jól csinálta, ha így vannak egymással ők ketten, ahogy vannak. Utat talált a szeretet. Evvel szemben van egy némiképp dermesztő jelenet a filmben, amikor Eszter elmegy az édesapjához, Babarczy Lászlóhoz, aki akkor még (értelemszerűen) élt. Ülnek a rökamién, egymástól karnyújtásnyi távolságra, kicsit zavartan, kicsit hűvösen. Az apa többször odanyúl a lány vállához, megérinti, megcirógatja. Közben elutasítólag beszél a lánya betegségéről. Eszter olyan zártan ül, mint egy páncélszekrény, és maga elé meredve válaszolgat. Azt lehet érezni, hogy ez reménytelen. Itt irdatlan sérelmek merevíthették meg a frontvonalakat. Két erő áll (ül) egymással szemben, és már nem lesz áttörés. Vajon van-e megoldás az ilyen patthelyzetre. Halál? Könyv? A kettő kombinációja? Arthur Millert eléggé passzénak érzem, de állok (ülök) elébe, ne legyek semmi jónak elrontója. Székesfehérvár, Az ügynök halála, Hargitai Iván rendezésében. Helyet foglalva a zsöllyében ránéztem a színpadra: bőröndökből épült falak keretezik a játékteret. (Mintha az amerikai Tóték nem dobozokat, hanem bőröndöket hajtogatnának éjszakánként.) Bejön Varga Marika, kórószerű, botorkáló öregasszonynak játszva Linda Lomant, és a vasalással kezd foglalatoskodni. Hátul a bőröndfalak mögé korabeli manhattani képeket vetítenek (amennyire kilátszik), szól a New York, New York a régi típusú rádióból. Mindösszesen rögtön az elején az ásatagság fuvallata csapott meg a színpadról. Úgyhogy kicsit sem lepett meg, amikor Gáspár Sándor úgy lépett színre balról két bőrönddel, mintha Tímár József lenne, esetleg Both Béla. Az előadás kimerítette a színházmúzeum fogalmát. Hűvös, kongó, ódon ter(m)eket kínált. Messziről kerülte a modernkedés látszatát. Azt az egy kivételt leszámítva, hogy a honlapon meg nem nevezett fordító által (nem) jegyzett drámaszövegben számomra kissé váratlanul bazmegek termettek, bokorban. Én annyira unatkoztam az első részben, hogy nekifogtam megszámolni a bőröndöket. 347-nél nem jutottam tovább, mert nem mindegyik látszott, olykor takarták egymást. Gáspár Sándor becsülettel, nagy szaktudással, derekasan nyomta végig Sztanyiban a főszerepet. A fiai, Sarádi Zsolt és Egyed Attila funkcionálisan harsánykodtak mellette, hol pizsamanadrágban, hol pedig sportdresszben. Ilyenkor, amikor flashbackben gyerekek, kicsit magasabb hangon kiabáltak. (Vajon van-e annak koncepcionális jelentősége, hogy a Loman fiúk, vagyis az őket játszó színészek ketten együtt több mint százévesek?) A legvégén, az utolsó percekben, a temetés után, Varga Marika által az előadás mintha, talán, majdnem kiszólt volna a mába. Meglehet, mondani akart valamit nekünk, 2025. novemberi nézőknek. Nem biztos, de nem is lehetetlen. Nekem akkor már rég odavolt az estém. Dombóváron vagyok. De hát itt nincs is színház! Jó hogy! Nem kritikusi, hanem sofőri minőségben jöttem. A hotel bejárata melletti postaládaszéfből kellett kivenni a szobakulcsot, mert sötét este értünk ide. Nem is tudtam, mi lehet az ablakunk, az erkélyünk mögött az éjszakában. Az üres lobbiban arra lettem figyelmes, hogy egy falióra lapján a számok helyén különböző madarak láthatók. Azért vettem észre, mert a liftre vártamban épp 10 óra lett, és ezt madárcsicsergés jelezte az óra irányából. A természet utat tör magának. Még megvárom a reggeli 10 órai csicsergést, aztán hazaindulok. Nem emlékszem, hogy hallottam volna tavaly Boross Martin Nyersanyag című filmjéről, de lehet, hogy ez az én hibám is. Úgy értem, a közpénzmillióinkból, milliárdjainkból készült filmek esetében marketingre is sokat költenek, amire az önerős, minimális költségvetésű, állami támogatás nélküli munkáknál nem jut. Úgyhogy résen kell lenni, figyelni. Most mindenesetre megtudtam, hogy van, és meg is találtam a videán, megnéztem. Boross Martin rendező szinte minden, színházból ismert erénye megmutatkozik ebben a moziban is. A valóságismeret, az életközeliség, az árnyaltan gondolkodás, a nem elvágólagos ábrázolás, a helyzetek és az emberek bonyolultságának érzékeltetése. A történet szerint három pesti (budai) művész: rendező (Dér Zsolt, újra látható!), színésznő (Mészáros Blanka) és operatőr (Baki Dániel) elmennek egy faluba valamiféle nyári workshopot vagy filmkészítő szakkört tartani a helyi iskolásoknak. A polgármester pályázati projektje ez, akit Pál András játszik. Legalább annyira veszélyes fickó, mint amennyire barátságos és közvetlen. A többiek, a falubeliek – leszámítva Tankó Erikát, aki polgármesterfeleség-féleség és boltos – igazi falubeliek, többségükben talán romák. Hőseink ha nem is könnyen, de boldogulnak a gyerekekkel, ám ahogy véletlenül vagy természetszerűleg belelátnak a falu életébe, egyre több dolog nem tetszik nekik. A falusiak sorsa, a szegénység, a nyomor, a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, a bánásmód. A polgármester persze mindenkinél jobban tudja, hogyan kell támogatni és megváltani az embereket. És hát úgy alakul, hogy mindenből, amit másokért tesz, valahogy mindig neki lesz anyagi haszna, az (uzsora)kölcsöntől a kilakoltatásig. Ahogy ehhez a három fiatal viszonyul, az háromfelé osztja őket, az empátia, a segítőszándék, a beavatkozás mértéke és módja mentén. A film élvezetes, miközben süvít belőle, hogy milyen szomorú és igaz. Az a legszomorúbb, hogy tudjuk, hogy így van, és mégis így van, így lehet, már mióta és még meddig. Ezt írtam a Gólem Színház Lefitymármegintjéről. Krusovszky Dénes 2018-ban megjelent Akik már nem leszünk sosem című regénye jó olvasói élményem volt hét évvel ezelőtt. Már csak ezért is elmentem a Budapest Bábszínházba, ahol az Orlai Produkcióval együttműködve mutatták be egyszemélyes előadásként. Macsuka Patrik készítette az adaptációt, Eklics Dániel szerezte hozzá a zajt-zenét, Dékány Barnabás rendezte, Barna Zsombor játssza. A kissé kényelmetlen, háttámlátlan Kemény Henrik teremben megy az előadás, 90 percben, maximálisan kitöltve a másfél órát. Meglepett engem, hogy történetileg nem azt kaptam, amit vártam, mert főleg másra emlékeztem a könyvből. Tehát az alkotók másik vonalat emeltek ki és erősítettek fel, mint ami bennem megragadt. De a döntésükért teljes mértékben helyt álltak – és pláne nem maradtak adósak a történelmi emlékezetileg jelentős fejezettel –, úgyhogy egy szavam sem lehet, nincs is. (Folytatom azért.) Barna Zsombor utaztából érkezőnek látszik. Bejön egy semleges térbe – intézményi szekrény, állófogas, asztal, szék –, elővesz egy régivágású, fém elsősegélydobozt, és az lesz a varázsdoboza a játékhoz. Mint tüdőkórházi ápoló, ebből a dobozból veszi elő a megfelelő segédeszközöket ahhoz, hogy tárgyanimáció útján jelenítse meg a szereplőket, finom mozdulatokkal, egyedi hangokat pásszítva hozzájuk. Mindaz, ami joggal előkerül, egy-egy embert ábrázol. Kedvencem a kékeslila gumikesztyű. Az Marosi doktornővé válik, kifejezetten kecses mozgással, olyasfajta nőiességgel, amellyel a főnöki akaratát is ellentmondást nem tűrően ráerőlteti főhősünkre. A kopott fémdoboz hamarosan átlényegül vastüdővé, amely a főhős főhőse, a Heine-Medin-kórosnak látszó, lélegeztetőmaszk játszotta Aszalós Ferenc börtöneként szolgál. Szép teljesítmény ez. (Egyébként így ír róla felkészült, konzekvens elvárásokat támasztó, kedves kollégám, Lilla.) Arra gondoltam hazafelé jövet, milyen csodás, hogy ma már olyanok a bábszínészeink, hogy ilyen produkciók is kitelnek tőlük. Nincs ilyen nap ebben a hónapban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
