|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. október
Vettünk a könyvek összecsomagolásához egy kis porszívót. Olyasmi morzsaporszívót, mint amilyennel apukám annak idején a szúnyogokat üldözte a gárdonyi nyaralójukban. Ez már szemre is modernebb darab. Ahogy a konyhapulton áll a töltőjébe belehelyezve, úgy fest, mintha valami laboratóriumi csudamikroszkóp lenne, esetleg kisebbfajta rakétakilövő-állomás, rakétával. Ebben a mostani, tisztogatós könyvcsomagolásban az a jó, hogy a porszívózás miatt fel is kell hajtani a könyv fedelét. Tehát látom, hogy pontosan mi az – „nahát, ez is megvan? Akkor ezt most nem is teszem dobozba, hanem magamhoz veszem” –, és számos esetben azt is, hogy melyikünk kapta jutalomkönyvként mikor (milyen remek könyveket adtak jutalomkönyvekként az iskoláink!) Szóval jól elvagyok. Visszajöttem. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a csodálatos Molnár Piroska ma nyolcvanéves! Éljen, éljen, és legyen jól! Két nap alatt két oszlopnyi plafonig érő könyvsort vettem le, tisztítottam meg és raktam különböző stószokba az egyforma méretűeket, mert dobozolásnál az előnyös. Láttam magam előtt, hogy a festők jönnek, kifestenek, távoznak, és én még mindig pakolom lefelé a könyveket. De tegnap érkezett kedves, értékes, hatékony segítségnő, úgyhogy mostanra már felhalmozódott 15 doboz könyv. Ez kábé egyötöde az összesnek, és más egyébbel még nemigen haladtunk. Na, remélhetőleg gyorsulunk. Voltam egyébként színházban, az Örkény Stúdióban az Ostromdresszen. Kókai Tünde egyszemélyese, Bíró Kriszta szerezte és rendezte neki. Az alapkönyv Tolnainé Kassai Margit Óvoda az óvóhelyen című memoárja, pontosabban levelei a munkaszolgálatos férjének. (Nyugtalanít a gondolat, nem tudom, hogy visszajött-e az az ember és elolvashatta-e.) A zsidó származású asszony – az ostrom alatt Sztehlo Gábor egyik gyermekgondozójának bujkáló munkatársa – az 1944-45-ös Budapestet beszéli el, a németek bevonulásától, Szálasi hatalomra kerülésén át a szovjetek érkezéséig és tovább. Tudnék itt mindenfélét mondani a produkcióról, de írom a Revizornak. Jól sikerült. Helyenként egyenesen felemelő. Különös módon rendkívül eleven az egész, maga a szöveg is. A hősnő, egyben a színésznő tónusa annyira mainak érződik, hogy kicsit emlékeztetett Pottyondy Edinára. (Nem is tudom, mi. Egy gesztus? Egy hang? Egy minősítést jelző, mosolyos arckifejezés?) Ugyanakkor minden szempontból benne van az eredeti korban is. Olyannyira, hogy a karácsonyukról eszembe jutott a nagyapám, akit akkor intéztek el a nyilasok. Szinte teljesen biztos vagyok abban – és ezt igazolja az Ostromdressz is –, hogy a túléléshez, az átvészeléshez szükség lehetett humorérzékre. Evvel persze nem azt akarom mondani, hogy a nagyapámnak, aki belepusztult, nem volt humora. Miért ne lett volna? Minden, általam ismert Stuber kapcsolatba hozható a humorral. Milyen egy befejező mondat ez…? Ilyen. A Szkénében tegnap bemutatott Leláncolt Prométheusz némiképp olyan, mint egy kis best of alternatív. Stúdió K, Vádli, Apertúra-színészek keverednek pályakezdő diplomásokkal, akiknek társulati tagság eddig még nem jutott és meglehet, nem is fog. Viktor Balázs rendezéséhez Fenyvesi Orsolya írta át az eredetit. Nagyon konkrét, nagyon aktuálnak ható gondolati síkon. (Helyenként szó szerint is.) Praktikusan pedig sötét, semmi jót nem ígérő politikaifilozofikus tartományban mozog. Egy energikus üldözéses verekedéssel kezdődik az előadás, amikor is az Erő és az Erőszak legyűrik az ellenállást tanúsító Prométheuszt. Neki, mint tudjuk, az a súlyos bűne, hogy átadta a tüzet az embereknek. (Esetünkben az első sor közepén ülő nézőnek.) A lendületes akciójelenet Bán Bálint, Bánki Mihály és Lehel Vilmos között zajlik. Mosolyt érő, hogy a gumimozgású, csupa ín és csont, egyben széllelbélelt alkatú Lehel Vilmost vállban, felkarban kitömték ahhoz, hogy meggyőző Erőszak legyen. Miután elkapták Bán Bálint Prométheuszát, Zeusz parancsára Héphaisztosz (Nagypál Gábor) rászereli őt a hegyre. Innentől kezdve a címszereplő egy nagy, gyűrött ejtőernyőnek ható lepel közepéből emelkedik ki félmeztelenül. A továbbiakban a történést számomra az jelenti, ahogy Bán Bálint esztétikusan és artisztikusan küzd az elemekkel. Jól beszél (beszédtechnikailag is), okosan és lelkiismeretesen. Ő segítette hatalomra az új főistent, aki zsarnokká vált. Tudja Prométheusz, látja előre, hogy meg fog bukni a zsarnok. De neki addig is és azon túl is méltósággal és hajlíthatatlanul bűnhődnie kell. Rajta ne uralkodjon olyasvalaki, aki magán sem tud uralkodni – mondja egy ponton. Prométheusz Bán Bálint-i alakja bámulatraméltó. A néző meg olyan esendő ember, hogy jobban vonzza őt Nagypál Gábor az összes, simlis megalkuvó vagy csicska szerepében, mert eleve, ahogy néz… Nagypál Gábor módfelett tud nézni a nagy, sötét szemével. Vagy Ókeanosz lánya, a kis vízcsepp Pallagi Melitta, aki mindig valamilyen elragadó pofácskát vág. A végén, illetve amikor azt hisszük, hogy már vége, Bán Bálint és Nagypál Gábor istenségei még diskurzust folytatnak. Ugyan, mire juthatnak? Legfeljebb arra, hogy meg vagyunk mi áldva egymással, istenek és emberek. Szombaton majdnem egy teljes nap szabadságot vettem ki a pakolási munkahétből, arra a célra, hogy dolgozzam. Cikkeket kell megírnom. Ami a Rózsavölgyiben látott Búcsúlevélt illeti, abban volt egy szellemes mondás, amelyet helyben meg is jegyeztem. Az élet olyan, mint egy fapados járat. Semmi sincs benne a jegyárban! Minden szolgáltatásért külön fizetni kell! Így folytatódik aztán, az asszony mondja: A boldogság opcionális, az egészség opcionális, a szerelem opcionális, és szinte semmi nem fér bele abba a két – egyébként kurva drága – feladott poggyászba! Egy egész könyvesfalat rendeztünk le máig. Abból kitelt, vagyis betelt 35 könyvesdoboz. Nem tudom, hogy fogunk végezni evvel.* Ja, hát úgy, hogy valahogy, aztán amikor kész lesznek a munkások, akkor újrakezdjük, csak ellenkező irányban. * Tisztára szerencse, hogy fizikai munkával foglalkozom most, mert ilyenkor nálunk a házban még nincs fűtés, és éjjel-napal masszívan 18 fok van a szobámban. Tegnap esti leltár. 45 doboz könyv. 1 doboz naplók. 5 doboz cédé. 6 doboz ruha. 3 doboz pohár, üvegnemű. 2 doboz fényképek, albumok. 2 doboz fali képek. 2 doboz munkadossziék. 3 összeszippantott zacskó ágynemű. De még annyi minden van… Történtek jó dolgok a napokban. Megszületett egyfelől Stuber Veronika Ildikó, másfelől Krasznahorkai László Nobel-díja. Lopott pár órában elmentem az Árva sajtóvetítésére. Nem nagyon olvastam elébe a filmnek, de azt az interjúanyagok és ismertetők címéből is megtudhattam, hogy Nemes Jeles László (vagy ahogy a film főcímében írják: Nemes László) voltaképp az édesapja történetéből, személyes sorsából, gyerekkorából forgatott filmet. (Milyen érdekes, hogy nem a filmrendező apa készítette el ezt az alkotást, hanem a filmrendező fiú.) Ez a tudásunk egyébként bizonyos ponton dramaturgiailag határt szab annak, hogy mi történhet, tehát kevésbé kell izgulnunk. Azt tudom mondani, hogy ez a film, amely 1957 tavaszán játszódik Budapesten az 1956 utáni óvatos dermedésben, minden elemében profi és művészi. Az operatőri munka, a zene, a képi világ, A legapróbb részletig tökéletes, egészen az utcán átsétáló, egymásba karoló fiatal nők pöttyös ruhájáig. (Pedig csak pár pillanatig és háttal látjuk őket.) Igen jók a szereplők is, az Andort játszó Barabás Bojtorján mint vad, szeretetéhes, apahiányos, dühös tekintetű gyermek. Vagy a vizes szemével fürkészőn néző, drabális vidéki hentes (Grégory Gadebois). Vagy a Sárit adó Szabó Elíz, akiből ki lehetne nevelni egy mai, ikonikus Méhes Mariettát. Vagy Ruszina Szabolcs, aki kerekesszékben ül valamelyik zsidó ünnepen az asztalnál, és a mozdulatlan arcán, a szemében ott van a pokol, amelyben tűz nem ég, csak hamu minden. A felsorolt erények ellenére az történt, hogy egyáltalán nem volt rám hatással az Árva. Nem jutott el a szívemig a film szíve. Talán ha csak nélkülözhetetlen hosszúságú mozi lenne, akkor másként jártam volna. De erről most már nem fogok tudni meggyőződni, se pro, se kontra. A hétvége minden estéjére szerveztem színházat, hogy legyen miből választanom következő Mozgó Világ-cikket. Kincses Réka munkáiról kedvezőek a tapasztalataim, úgyhogy bizalommal mentem a Pesti Színházba a Madame Tartuffe-re, amit ő írt és rendezett. Aztán kicsit értetlenül jöttem haza. Nem láttam be, minek kellett idekeverni magyarországi (veszprémi) napjainkba Moličre hőseit. Ráadásul úgy, hogy közben többen közülük nemet váltottak, ezért a cselekmény menetében nemegyszer meg kellett állnom (főleg eleinte), és megkérdeznem magamtól, hogy: akkor ez most kicsoda? Az analógia persze világos. Madame Tartuffe ugyan nem annak a Tartuffe-nek a felesége, de annyiban ideális társa lenne, hogy szintén ott mozog a kétes hit terepén, sikeres csaló-szélhámosként. Udvaros Dorottya mint vendég kapott egy színészileg hasznavehető szerepet. De hát ott ültem közel (mert mostanában a Vígben-Pestiben legelőre ültetik a kritikusokat), néztem a játszókat, Kövesi Zsombort, vagy Liber Ágostont, vagy Ertl Zsombort vagy Majsai-Nyilas Tündét. Hát milyen szerepek ezek? Semmilyenek. (Jó, hát annyiban adekvát, hogy Moličre sem sok szereplőjét kényeztette el.) Tegnap Pintér Béla-premier az Átriumban: Kabuki. Úgy kezdődött, hogy Stefanovics Angéla két lábbal átgázolt rajtunk, úgy jött be a hatodik sor közepére. Angéla, ez már az előadás? – kérdeztem tőle. De nem. Elvi alapállásból igyekszem nem szpoilerezni a mindig új Pintér Bélát. (És ha anélkül lehetetlen kritikát írni róla, akkor inkább nem is írok kritikát róla. Úgyhogy az utóbbi 7-8 évben egyedül Az imádkozóról publikáltam.) Erről a mostani, Szabó Zoltán* pazar versmondásával kezdődő, családi generációkon átívelő meséről annyit mondok, hogy precízen kusza, játékos lázálom. Volt olyan pillanat, amikor fájt is. Nem nélkülözi az előadás a kabukit sem, mármint a klasszikus japán színházi műfajt. A kedvenc részem: Petőfi Sándor (Takács Géza) és József Attila (Jankovics Péter) szakmai párbeszédet folytatnak Uram, zseni lakik önben! / Önben uram, nemkülönben stílben. És Takács Géza pontosan azt a Petőfit játssza itt, akit Pintér Béla játszik a Kaisersben. *Szabó Zoltán tónusának nyersesége kicsit megidézi Thuróczy Szabolcsot. A Kabuki előadásának végefelé az egyik szereplő ezt mondta: Nem éri meg. Otthon aztán – még van otthon, bár romokban (könyvdobozállás: 65) – az előadásról beszélgetve kiderült, hogy nem egyformán értettük ezt a kijelentést. Ketten kétféle dologra vonatkoztattuk, de mindkettő súlyos. (Aki megnézi az előadást, és aztán van tippje az értelmezésre, az diszkrét privátban tudassa. Úgy veszem ezt, mint egy titkos szavazást valami Ferdinand von Schirach-előadás után.) Tulajdonképpen (részben) hasonló dolgokról szól az Octogon is a Kamrában, a Máté Gábor rendezte előadás, amely egy 1943-as amerikai regény színpadi változata. Hogy ugyanis megéri-e. Hogy mi mit ér meg. Valamint arról is szól mindkét bemutató, hogy ha nem vigyázol, benyel. Mindegy, hogy a NER vagy az amerikai kapitalizmus, de a tisztességedet felzabálja az utolsó morzsáig. (Kivéve azokat persze, akikből eleve hiányzik a tisztesség, sőt a fogalom sem mond nekik semmit.) Míves színházi este az Octogon, szerettem a képi világát. Mint egy korabeli fekete-fehér film, miközben a falak redőit épp úgy nézhetem magyar hullámpalának, mint divatos függőleges reluxának. Rujder Vivien olyan, hogy bármelyik régi hollywoodi színésznőidol helyébe lehetne állítani. Nemcsak sztárként, színésznőként is. Ahogy a rezzenéstelen arcán halványan ráng az ideg, amikor a szerelme sorsáról van szó. Tasnádi Bence gránitszilárd Howardjába szerelmes, meg is lehet érteni. Tasnádi Bencének még a korszak öltözködési trendje is jól áll, a bőszárú nadrág nadrágtartóval, plusz a zsebre dugott kéz. Az előadás nézésének legfőbb élvezete talán épp a színészek élvezete. Dúskálnak a játékban. A főszereplőktől, a gazdagul bizarr hangon fel-felnevető Keating-Bányai Kelemen Barnától az interdentálisss Toohey-Kocsis Gergelyen át az impozánsan tekintélyes Wynand-Elek Ferencig és tovább. Ez tehát a cikkem a Rózsavölgyi Szalon bemutatójáról, csak hát fizetős. Ennek még az is hátránya, hogy a lap kérésére jövő év végéig nem lesz feltéve a honlapomra a cikkek közé. Mostanában már csak azért kétnaponta írok, mert nem jut idő reggel a naplómmal foglalkozni. Elvileg ma kezdtek volna a lakásfestők. De csúsznak az előző munkájuk befejezésével, tehát az új kezdésével is. Ez abból a szempontból nem baj, hogy nem vagyunk készen a csomagolással. A másik vége felől viszont baljós, mert a kölcsönben lakhatásunk korlátozott idejű. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt a könyvdobozoló munkanapom végén elmenni egy könnyed, zenés, szórakoztató előadásra. Konkrétan a Madách Színházba, a Jégvarázs című Disney-musicalre. Nem tudtam, mire vállalkozom. Tulajdonképpen az lett volna az adekvát reakcióm az első jelenetre, a zenés-táncos nyitányra, ha kirohanok a nézőtérről. De egyrészt nem tennék ilyet, másrészt ha akartam volna sem lettem volna képes. Sokkot kaptam a színek, fények, díszek, népművészeti motívumok fékevesztett tobzódásától. Utána még nehezebb lett kicsit, amikor felcsigázott gyerekszereplőkre szűkült a fókusz. Nem ismerem az eredeti alkotást, mármint a rajzfilmet, de nyilván az már maga egy giccsparádé. (Gyanútlan kislányok alakuló ízlésére támadó veszedelem.) Szirtes Tamás rendezése bizonyára hűen tolmácsolja az alapművet. A mese hősei rajzfilmfigurák, a színpadon élő szereplőkké elevenednek. Inkább csak énekesi munkát végeznek, semmint színészi alakítást nyújtanának. Volt egy pillanata ennek a jól szervezett, csiricsáré kavalkádnak, amikor a Hans szerepében fellépő Jenővári Miklós eljátszotta, hogy véletlenül útjába állt egy táncosnak. Végtére is ő egy színész, gondoltam ekkor, pillanatnyi nyugvópontra jutva. Nem hagyta teljesen reflektálatlanul, amit színház címén csinálnak. A produkció flott, gördülékeny, hangos, mozgalmas, látványos, vetítéses. Megállíthatatlanul fog haladni a siker útján. Jártam Kecskeméten, a Katona Nemzeti József Nemzeti Színházban, megnéztem a Száz karácsony című előadást. A cím pontos. Ha nem látjuk is mind a száz karácsonyt, de egy Erdélyből Trianon után Budapestre települt család száz évét szemlézzük az ünnepi összejövetelek alkalmából. A főváros egyesítésének 150. évfordulójára kiírt drámapályázatra készült a mű, Szabó Borbála írta, Kovács Lehel vitte színre. A kis Ruszt Stúdióban adják, ott szorong a tizenkét szereplő a fekete műfenyők között. A gárda kábé vegyíti a korábbi zenés-szórakoztató színházi társulati kontingens tagjait a prózai művészetre tartogatottakkal. Egyik kedvenc részem: Koltai-Nagy Balázs egy Zoárd nevű dédunokát játszik futólag, karácsonyi pulóverben, a hátán egy fenyőfa mintával. És lépked, ahogy Lázár Ervinnél kell. Olyan dinamikusan változtak az elképzeléseim a jövő havi Mozgó Világ-cikkem tárgyáról, mint a színházjegyárak. Végül is ezt fogom leadni, ezt a kecskeméti kortárs magyar ősbemutatót. A könyvelpakolás végeredménye: 83 doboz. Magam is kicsit már a végemet járom. De majd remélhetőleg feltámadok. Az üvegcipőket mindig szívesen kripróbálom (ezt a kis Máté mondta így), ennek jegyében mentem tegnap Debrecenbe, a Csokonai Színházba. A régi nagyszínházban adják, nem a plázaszerű újban, jobban illik Molnár Ferenchez. Megjegyzem, megnéztem valamikor felvételről a miskolciak tavalyi vállalkozását, Az üvegcipőn túl című folytatványt, Lőrinczy Attila írta, Keszég László rendezte, azonos főszereplőkkel, Rudolf Szonjával és Harsányi Attilával. Az anyag fő problémája az szerintem, hogy hiányzik belőle az eredetiség. De maga az ötlet helyénvaló. Jogosnak tartom színdarab formájában nyilvánvalóvá tenni, hogy nem lesz virágzó kikelet és örök boldogság Sipos Lajos és Szabó Irma házassága. A debreceni Az üvegcipőt Göttinger Pál rendezte, és úgy éreztem, hogy vagy nem elég biztos kézzel, vagy ellenkezőleg, biztos kézzel, komótosan vezette alkotótársait kilengésekhez, túlkapásokba. (Önmagában a díszlet is sajátos művészi ambíciót jelez.) Az Irmát játszó, Kolozsváron tavaly végzett Balázs-Bécsi Eszter figyelemreméltó. A második felvonásban láttam a legjobbnak, ami arra utal, hogy erős drámai vénája lehet. Nem volt gyerekpartnere, mivel Lilike babakocsiban elhelyezett csecsemővé fejlődött vissza. Irmánk a végén egy ölelésnyi köszönetet mondott Adélnak, ezt szépnek találtam. (Für Anikó volt az első és egyetlen olyan Adél a látottjaim közül, aki anyaiféle módon viszonyult Irmához.) Újhelyi Kinga üzem- és ritmusbiztos Adélnak hatott, mígnem a második felvonásban kibillent és elragadtatta magát a lakodalom kommandírozásában. Bakota Árpád Siposa szép, száraz éltes ember. Örültem látni Roticsnénak Majzik Editet, egykori debreceni Irmát. (Eszembe jutott, hogy Stohl András a vígszínházi Az üvegcipőben milyen hihetetlenül pontosan tudta, hogy mikor és hogyan kell megszólalni, amikor Irma vallomására némi döbbent csend után így reagál: Hogy mersz engem tegezni?) Odavoltam a Valuskáért, amikor annak idején a főpróbát láttam (a kerekesszékes Eötvös Péter tágabb társágában). Megörültem, hogy múlt hétvégén pár napra újra műsorra tűzte a darabot az Operaház. Ráadásul erősen jutányos áron árulta a jegyeket rá. A vasárnap délelőtti matinéra 1900 forintért adták az utolsó sorokat, márpedig tapasztalatom szerint az Eiffel Műhelyház Bánffy termében az utolsó sorok is igen jó helyek. Vittem magammal három embert. Élveztük. Nem elég, hogy mindene jó az előadásnak – alapanyag, zene, szöveg, Varga Bence rendezése és valamennyi szereplő, az énekkarral bezárólag – ráadásul 2023 óta még kifejezetten aláment az élet, ezt lehetett érezni az elején, a költői-balladisztikus társadalmi-politikai helyzetleíráskor. Tegnap beköszöntek a festők. Az első napjukon szobafestésileg még egyetlen kapavágás sem történt, mert voltaképp azt csinálták meg közösen velünk, napszámban, amit mi nem bírtunk elvégezni időre. A könyvespolcok leszerelését, a galériaágy szétszedését, a bútorok és a könyvdobozpiramis elrendezését. Már egy ideje tudom, hogy ez a több mint időszerű lakásfelújítás – amire voltaképp a Dunakanyarban már kipróbált festő testvérpár módfelett kedvező ajánlata miatt szántuk végre rá magunkat – meghaladja a hanyatló fizikai erőnket és állóképességünket. Kipurcantunk. De nincs visszaút, illetve hát épp ez az, hogy lesz majd még utána a visszaút is, amikor mindent vissza kell csinálnunk a lakásban. Két megvett, kiváltott színházjegyemet felmágnescsíptettem a frigó oldalára, ahogy szoktam. Azután a felfordulás egy pontján levettem, hogy biztos helyre tegyem, hogy meglegyen majd. De fogalmam sincs, mit gondolhattam biztos helynek, ahol meglesz. Így aztán nincs meg. Szerencsére mindkét kedves színházi titkárság csekkolta a helyemet az adott előadásra, és megoldotta a hozzájutásomat. Így mehettem tegnap a Vígbe a ki sem tudtam olvasni című előadásra. (Aztán a legelején a sportos fiatal szereplők kirakták öntestükből, hogy Letargia.) Azt hallottam kollégáktól, hogy Leonce és Léna alapú a darab, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila írt (Németh Nikolettel) és rendezett. Hát persze – gondoltam –, hiszen a Büchner-darabnak az a vége, hogy „Építsünk színházat!” Ám ez az előadás most, úgy érzem, nem a szűken vett színházcsinálásról szól, mint a rendező több korábbi munkája. Hanem a máról. A fiatalokról. Az útjaik úttalanságáról. És tágasságáról. A lehetőségeikről. És a hiányukról. A végén aztán így is, úgy is rájuk marad az egész. Csinálják! De mit? A kérdés jogos. Egy középiskola tornaterme a helyszín, koszos falak, többségükben bordások. A tesitanár Borbiczki Ferenc, piros adidas-melegítőben. (Lehet, tanították a viseletet a testnevelési főiskolán, a mi Vera nénink a gimiben szintén ilyet hordott.) Leonce (a tovafürtösödött hajú, tökéletes Medveczky Balázs) és Léna (Kondákor Ajsa Panka, az omnipotens Horváth Csaba-növendék) idén érettségiző osztálytársak, akik egyszer csak felfedezik egymást. Ez így egyszerűnek hangzik, de semmi sem egyszerű a színpadon. Csapongó, villódzó, sziporkázó játéközön, játékroham. A szöveg egynegyedét technikailag nem értettem (sietős, torlódó és tömeges a beszéd, mint Mohácsinál), a másikat életkorilag, tartalmilag. De egészében mégis értem. Az első felvonás közepe táján átcsaptak a fejem fölött az előadás hullámai és majdnem elájultam. A szünetben magamhoz tértem, mintha engem is feltöltött volna a lehetőség, hogy a rivaldánál töltőbe dughattam a 7%-on fuldokló telefonomat. Az este alapélménye számomra, hogy ifj. Vidnyánszky Attila nagyon tud valami(ke)t. Ez nemcsak az előadáson és a közönségen látszik, hanem a színészeken is. Hisznek benne, mennek vele nagy kedvvel, lendülettel. Jó ezt látni, akkor is, ha én kívül esek. Vigyétek, csináljátok! – mondatja a rendező a ragyogó Ötvös Andrással. (De mit.) Az Örkény Színház október 23-án stílszerűen bemutatta Az orosz barát című színdarabot. Dohy Balázs rendezte, Kemény Lili írta, akinek Nem című regénye megvan az olvasgámon, és már jó ideje gyűjtöm a bátorságot ahhoz, hogy belefogjak, de még nem gyűlt össze elég. Az orosz barátot elnézvén az volt a benyomásom, hogy ez eredetileg egy regény esetleg, amelynek néhány epizódját látjuk, és a lyukak miatt talán fel sem fejthető maga a cselekmény, de a monológok is epikus természetről árulkodnak. Pazarul indul az előadás: 2000-ben egy pici hivatali helyiségben – talán a Mafilm irodái lehettek ilyenek – két vén filmes róka, két nagypocakú, nagyhangú, nagyétkű, nagyitkú filmrendező, Znamenák István és Mácsai Pál, plusz a sok évtizede melléjük-alájuk rendelt kiszolgáló személyzetnő, Csákányi Eszter az ezredfordulóra kiírt filmforgatókönyv-pályázat ügydöntő ülését tartják. Utóbb melléjük szorong még a fiatalabb nemzedék megbízható tagjaként Ficza István. Ezt a hosszú, élményszerű jelenetet Nagy Zsolt és Takács Nóradia baskíriai kalandjai, majd Hajduk Károllyal való sorsdöntő üzleti találkozása követi. A nem rövid előadás második része is két jelenetből áll, az egyik egy online egyetemi óra a Covid-érából, 2020-ból, a másik 2025, harci zónából (azt hiszem.) Maga a darab szétfolyt a fejemben, de az estém alapérzése az volt, hogy leborulok az Örkény színészei előtt. Ahogy ők itt a testükkel, szellemükkel, tehetségükkel, energiájukkal, fantáziájukkal, poén- és stílusérzékenységükkel kitöltik az üres helyeket. Mindenekelőtt Kerekes Éva nyűgözött le, aki a Harry Potterről tartott online órát bölcsészkari hallgatóknak. Bár nyilván jobban szeretett volna inkább görög drámákról beszélni, de sikerült is neki. Hálát adok egyébként a sorsomnak és a különös ötletnek, hogy ötvenhány évesen elvégeztem egy bölcsész mesterszakot az ELTE-n. Így akadt néhány ilyen tanárom, mint Kerekes Éva. Aki szinte hittérítő: át tudja adni a hitét és a lelkesedését, amely őt a tárgyához fűzi. Jártam aztán tegnap a Stúdió K-ban a Moby Dick premierjén, Kovács D. Dániel rendezésén, ahol nem sikerült belenéznem egyenesen a bálna szemébe. Arra jutottam az utóbbi estéim tapasztalatai alapján, hogy nem szabad most színházba mennem, ha nem muszáj, mert iszonyú fáradt vagyok, és a fáradt néző rosszul teljesít a befogadásban. A több mint félévszázados Színház folyóirat, mint tudjuk, azért nem szűnt meg, mert öt fiatalabb kolléganő vállalkozott arra, hogy folytatja a szinhaz.netet. Én az ötök közül csak Holpár Annával állok ismeretségben, kit a cikkeit olvasván felkértem Spiri-szerzőnek, és írt is nekem pár kritikát. Most ő bízott meg engem az új szerkesztőség nevében, és rögtön tudtam, hogy támogatásom jeléül mindenképpen igent mondok. Bár a feladat egyébként vacillálásra késztetett volna: Háy János Passiójának előadása idén végzett, zenélő prózai színészek előadásában. Maga a Passió tett bizonytalanná, mert nem érzem magam kompetensnek a vallási témában. De hát előre el volt határozva az igenem. Az Ördögkatlanban mutatták be a produkciót és a Szkénében játsszák, ámbár nagyon ritkán, havi egyszer talán, ahogy látom. Oda mentem tegnap délután. Elkezdődött a játék, és öt perc után erősen felhorgadt bennem a szándék, hogy feladom, visszaadom. (Bevallom, némiképp válogatós szerző vagyok, szoktam nemet mondani, és nagy néha az is előfordul, hogy az előadás láttán hárítok, de az kevésbé korrekt eljárás.) Úgy gondoltam, nem tudok mit kezdeni evvel a modern zenés bibliaórával. (Ráadásul a székszomszédom székszomszédja a jegyet gyűrögetős fajtába tartozó férfi volt, plusz még ritmusra dobogott a lábával a fatribünön. Ez két halálom nekem. Mizofóniás vagyok, ha még nem mondtam volna. Kedves férjem szerint ez a háklinak az elegánsabb neve.) Telt-múlt az idő, Juniki Noémi, Atlasz Barnabás, Nyomárkay Zsigmond, Molnár András, Lukács Ádám (aki rendezte), Vass Gergely (aki a zenét szerezte) muzsikáltak, énekeltek, mondták, játszották, és mire az órájuk végére értünk, addigra valahogy kialakítottak egy bűvkört velünk. No, gondoltam, hát akkor mégis megpróbálom megírni. Egyszer régen, az agyi infarktus utáni, mozgáskorlátozott életszakaszában vittem apukámat haza valahonnan. Befordultam Ottíliával a tisztviselőtelepre, amelynek egyik utcájában állt a házuk, és az első fekvőrendőr előtt jobbra húztam a kormányt, a járdaszegély felé, hogy legalább az egyik kereket megkíméljem a zökkenéstől. Mire apukám felém fordította a fejét, rám kerekítette a nagy kék szemét, és figyelmeztetőleg közölte: „Nem itt lakunk!” Ezen akkorát kacagtam – hogy feltételezi, tévedésből másokhoz vinném haza –, hogy utána még huppantunk párat a további fekvőrendőrökön. Ez a Nem itt lakunk! szállóigévé vált nálunk. Most, amikor megyek haza, a házunk felé, látom az ablakainkat, a kaput, akkor mindig mondom magamnak, „Nem itt lakunk!” És továbbmegyek, addig, amíg egyszer csak itt lakunk. Voltam egyébként az Átriumban, megnéztem még egyszer a Mindent belét, hogy ezt írjam legközelebb a Mozgónak. Nem ment annyira jól, mint a múltkor, de annyira elég jól, hogy a közönség most is szerette és láthatólag örült az előadásnak. Pont arra gondoltam, hogy most már azért visszatérhetnék a napi naplóhoz. Csak nem jókor. 1.) Jól megfáztam. (Bár ez hogy jön ide.) 2.) Épp nincs túl sok kedvem a tegnap este a Jurányiban látott Pass Andrea-premierről, az Itt, ott, mindenholról beszámolni. A gyanúsan sok tárgyról a színpadon. Arról, hogy nem mutatkozott az előadásban abból szinte semmi, amit Martinkovics Máté az elején kedvesen ígért. Hogy egy épkézláb főbérlő-albérlős nyitójelenet után mennyire nem találtam a darab fülét, farkát. Hogy milyen sok szereplő lépett színpadra milyen kevés szereppel (DanteCasino). Hogy mire kellettek egyáltalán a félkésznek, csúnyának ható Muppet-bábok. Hogy a zenés körúti road movie megjelölésű, ambiciózus vállalkozás végül is milyen szerény eredménnyel futott ki egy igyekvő, fiatal generációs közérzeti katyvaszra. Hogy mennyi energia hullt a szinte semmibe. Számomra persze, aki a célközönség anyja-nagyanyja lehetnék. Ettől még más nézők sikerre vihetik a produkciót. Nekem mindössze két jó pillanatom volt, pár percnyi jó pillanatom. Az egyikben a rég nem szerepelt és örömmel viszontlátott Bartsch Kata előadott egy rövid, dalos balladát, 47 éves magányos tanárnőként a kisboltban vett üveg borral a kezében. A másikban Szalay Bence pazarul eljátszotta Zsótér Sándort. Gyerekelőadások révén ismerem az Eötvös10 harmadik emeleti kamaratermét, amelyet most Pilinszky János kamaraszínház néven új játszóhelyévé avat a Radnóti. Nézői szempontból kényelmes, kellemes színház. Emelkedő nézőtér, mindenkinek két saját karfa jár, és széles a hely a sorok között. (Ha kedves férjem színházba akarna jönni velem, oda vinném, mert jól elférne.) A radnótisok le is csaptak rögtön a sortávolságra: beküldtek színészeket a nézőtéri sorok közé az előadáson. A Hűtlenek című Ingmar Bergman-darabot mutatták be itt tegnap este Bagossy Júlia rendezésében. Egyfelől emlékszem, hogy amikor Bergman műveit könyvben olvastam, igen erős hatással voltak rám. Talán erősebbel is, mint a filmjei. Másfelől ahányszor színházban találkozom darabjával, filmfeldolgozásával, általában úgy érzem, hogy a színházi közelség nem annyira áll jól neki. Mindazonáltal ez egy komplett színházi este jó színészekkel, művészközegben, nagyjából abban a tárgyban, hogy mindenki úgy rontja el az életét, ahogy tudja. Fájdalmas is, bár az én fájdalmam inkább arra vonatkozott, hogy a humor, az irónia, az önreflexió mennyire hiányzik az egészből, dacára a narrálásnak. Mészáros Blankának azokat a pillanatait találtam a legszeretreméltóbbnak, amikor a nevetgélős öröm bugyogott ki belőle a férjét megcsalás izgalmától. Férje, az érzékeny, lágy arcú lúzer, Porogi Ádám. Hangos hurrával üdvözöltem volna a Radnótiba szerződött Krisztik Csabát, végre folyamatosan szem előtt lesz. Szépen belepasszol ő David impulzív, szenvedélyes, nyavalygó-dühöngő figurájába. A Mészáros Blanka – Porogi Ádám házaspár kislányát Katona Péter Dániel játssza. Enyhén groteszk gyerekfigura, akinek a dobfelszerelés a megbízható pont az életében. Schneider Zoltánnak az elbeszélő én álszerepe jutott. Van egy tűnődő mondata a színházi színészetről. Abban a szakma szót úgy ejti, ahogy Cseh Tamás ejtené, megbotló k-val. Én egyébként az előadás alatt magamban többször súlyosan felelősségre vontam a darab hőseit. Pláne a végén, amikor nem hangzott el az egyetlen releváns kérdés.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
