|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2025. szeptember
Cikkem :-) Így festett tegnap, jövetben a Balaton. Egy olyan mackót hoztam magammal a veszprémi kis szállodánkba, Horvát Máté nevűt, aki még sosem utazott. Leültettem a teraszunk párkányára, hogy lefényképezzem őt a viadukttal. Vagy kíváncsi volt, vagy honvágya, de mihelyst egy pillanatra nem néztem oda, azonnal levetette magát a mélybe. A portáslánnyal és egy nagy partvissal vonultam aztán le, az altető fölötti legközelebbi szobába, hogy valahogy behúzzuk vagy tovább lökjük a mackót, mert ott feküdt elterülve egy tetőrészen. A lány hadonászott, horgászott, közelebb vonta, aztán kihasaltam és elkaptam. Mondjuk nem féltem egy pillanatig sem, hogy baja esett vagy odavész vagy mellé esem. A másik horrortörténet a jakuzziban zajlott. Olyan fürdőruhát hoztam magammal, amely valamiért bélelt. Nem úgy, hogy szőrmével vagy vatelinnal, de mindenesetre a teljes elülső részében két anyag van összevarrva. És valahol bement a kettő közé a levegő, amit a pezsgőfürdő felhajtott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy vagy légmellem lett, vagy legalábbis 150-es mellbőségem. Le kellett engem ereszteni, mint egy gumimatracot. Más szörnyűség nem történt. Eleve már a hírnek is örültem, hogy Gálffi László egyszemélyes előadást készít Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvéből. Ebben az ötletben nekem minden kedves, a szerző, a könyv, az előadó és a kapcsolódásuk. Ha van valaki, aki Darvas Iván, A Darvas „szerepébe” beléphet, az Gálffi László, ez kétségtelen. Nemcsak a közös múltjuk miatt, főleg hogy együtt játszották az Equust (de volt ott Amerikai Elektra, Sirály, Tangó is), hanem az olyan, hasonló vonásaikra tekintettel is, mint elegancia, intelligencia, műveltség, méltóság, rang és valószínűleg sorolhatnám még, ha kicsit is számottevő személyes emberi tapasztalataim lennének róluk. (Ha van valami, amiért képes lennék a saját vállamat megveregetni, az az, hogy harminc éve egyszer összeszedtem a bátorságomat és addig jártam a megfáradt és az interjúzásért egyébként érthetően kicsit sem lelkesedő Darvas Iván nyakára a Játékszínbe, amíg egyrészt megjött a kedve a beszélgetésünkhöz, másrészt megkérdezte, hogy rokonom-e a szintén Stuber vezetéknevű néhai nagynéném, akinek ő csapta a szelet valaha, harmadrészt elkészült ez a cikk.) Tegnap láttam az előadást az Örkény Stúdióban, ahol ezúttal helyre szóló jegyeket adtak, és ez a jótékony eljárás mindig alapvetően megváltoztatja az előadásra váró közönség állagát és hangulatát. Pár sornyi szék a díszlet, a régi Örkény-székek, elpatinásított kárpittal. Ott ül Gálffi László példánnyal a kezében, amíg gyülekezünk. Farmernadrágot, könnyű sötétkék inget, szürke zakót visel és vár bennünket. Nem tudom, hogy második előadás volt-e ez, de kicsit olyannak hatott. Indiszponáltág érződött, sok szövegtévesztés („gatyázás”), és lehetséges, hogy ez a színészt jobban zavarta, mint a közönséget. Evvel együtt sokszor felfénylett az előadás, röptette a szöveg ereje – a börtönőrrel való párharc a könyvnek is kiemelkedő csúcsvonulata –, a színész szeme és heve. Külön csemege, hogy egy-egy finomság (halvány gesztus, fejmozdulat, homlokvakarás vagy mondathangsúly) felidézi Darvas Ivánt. Meg kell majd néznem ezt még egyszer, később, bejáratódva. Egyszer régen, olyan 25 éves koromban kábé, írtam magamnak egy levelet. Abban hosszan, tételesen felsoroltam, hogy miért is értelmetlen az életem. Úgy rémlik, öt év haladékot adtam akkor magamnak. Miután leragasztottam a borítékot, ráírtam, hogy öt év múlva, ilyen hónap ennyiedikén bontsam fel. Ha az elolvasásakor ugyanúgy gondolom, mint a levél írásakor, hát ne habozzak véget vetni az egésznek. Öt évvel később eszembe sem jutott a levél. Biztosan megvan valahol, de nem akadt a kezembe azóta. Ha egyszer előkerül, talán elolvasom, talán mosolygok rajta. Drága, édes Fiatalok! Csak a fiatalságot kell kibírni valahogy! Aztán az öregedés már megy, magától és gyorsan. Láttam két színházi előadást tegnap és tegnapelőtt, talán indokolt lenne visszaállnom a nem-nyári időszámításra a naplómban. De úgy döntöttem, addig tart a nyári szezon, amíg nem készülünk el a nyári lak lakható részének három évre nyúlt rendbehozatalával. Ehhez részemről még kétnapi munka, az előszoba-folyosó kétszeri lemeszelése hiányzik. (Még nem mondtam: meghosszabbítjuk a felújítást Bicskéig. Amennyiben novemberben festés-mázolás következik Pesten. Ihaj.) Az Eötvös10-ben jártam az Aranyszamár Bábszínház Bartal Kiss Rita tervezte-rendezte bemutatóján, A legkisebb boszorkányon. Egy nagyon kedves, bölcs, rendhagyó Lázár Ervin-mese dinamikus, pezsgő, viharos jókedvű előadása. Házikószerű fém rácskeretben, sok piros-kék, hevederszerű gumis szalaggal és bájos, seprű alapú boszorkánybábokkal dolgozik három színész: Érsek-Csanádi Gyöngyi (az a magabiztos huncutsággal használt, kútmélyi alt!), Baranyai Anita (akiről most állapítottam meg, hogy jó színésznő), és Krausz Gábor (ígéretes menekülőúton a Kolibri után). A színvonalas programú Városmajori Szemle utolsó előadása zajlott tegnap, a miskolciak jöttek A kétfejű fenevaddal. Láttam tavasszal, remek előadás, ezért beugrónak alkalmazom a Mozgó Világba, a Mézesvölgyön elmaradt Kőműves Kelemen helyett. Tehát elmentem újra megnézni, felfrissítendő az élményt. Itt is feltűnően jól megélt a Szőcs Artur rendezte előadás, még messzebbről nézve is. (A második részre hátrább költöztem.) Ez a játszóhely mindig tartogat meglepetést a tekintetben, hogy hová esik majd a játékban a városmajori templom harangjának hangja. Most éppen megfelelő pillanatban jött, Fandl Ferenc IV. Mehmedje és Gáspár Tibor I. Lipótja diplomáciai találkozójakor. Talán különös, de ez az előadás annyira dús, gazdag és életteli, hogy akár aktualizálás vagy improvizálás nélkül is reflektálni látszott mindenre, ami tegnap történt: K. Boglárka lesújtó halálától Kötcsén át a vérholdig. A pesti vonathoz mentem, és megláttam a peronon Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspököt. (Most megnéztem, 82 éves. Tízet nyugodtan letagadhatna.) Tudni lehet róla, hogy idén költözött be a Migazzi idősotthonba, ahol nekem önkéntesmúltam van; 2022 nyara. Némi tétova toporgás után nagy levegőt vettem, követtem a felszállásnál és beültem annak a kettős ülésnek a folytatásába, ahová ő ült le. Azután rögtön meg is szólítottam. Beszélgettünk az úton. Dunáról, olvasásról, Bakáts téri zeneiskoláról, internetről és egyebekről. Természetesen kikérdeztem, mi újság az otthonban. Pontosan lőttem be, hogy hol lakhat ő abban az épületkomplexumban. A kápolna emeletén, ahol reggelente misézik is. Megtudtam, hogy József atya utánam még három évig feküdt az ágyban. Két hete temették. Ildikó, a mentálhigiénés nővér pedig még mindig ott dolgozik, hiába hogy nyugdíjba ment. Mindketten épp rövid szolgálati látogatást tettünk Budapesten. Én gyerekelőadásra mentem, ő esketni. Az vicces volt, hogy amikor megérkeztünk a Nyugatiba, egyszerre állt fel a közvetlenül előttünk ülő két utas, akikre nekünk nem volt rálátásunk. A püspök úr előtt egy fiatal férfi ült, előttem egy középkorú nő. Ahogy felálltak, mindketten rögtön hátra fordultak és ránk pillantottak. Megnéztek maguknak. No, gondoltam, valószínűleg végighallgatták a beszélgetést. Megtudtak belőle egyet s mást a hit- és a színházi életről. Olvastam interjút Babarczy Eszterrel az Apám meghal című könyvéről, úgyhogy tartottam ettől az olvasmánytól. Nem ismertem Babarczy Lászlót, és a munkásságához sem fűződik semmilyen markáns személyes élményem. Viszont nekem is volt apám, aki meghalt, és a halála előtt sok éven át segítségre, gondozásra, ápolásra szorult, egyre nagyobb mértékben. Azt is tudom, hogy a szülő-gyerek kapcsolatnak ez a megváltozott szakasza érzelmi kilengésekkel is járhat. Kicsit megpróbáltam ellenállni a könyv elolvasásának, de nem sikerült. Az ember magának olvas, és „a maga tapasztalati mérlegét” használja. (Hogy Háy Jánost idézzem). Valahol a könyv elején ezt írja Babarczy Eszter: Szeretném, ha nem te lennél az apám. Mivel nekem ilyen gondolat sosem jutott volna eszembe, viszonylag hamar tudtam, hogy ez a kötet engem nem fog magáévá tenni. Így is lett. Vitán felül áll, hogy jelentős könyv. Ha én írtam volna – mint ahogy nem írhattam persze –, nem adtam volna ki. Mindenekelőtt az emberi méltóság miatt. Más. A nyári dupla Mozgó Világban olvashatók Márai Sándor és felesége levelei Olaszországból az Amerikában élő orvosbarátjuknak és feleségének. Ismerem az illetőket Máraiék naplóiból, így tulajdonképpen egyetlen meglepetés ért csak, de az nagy. Lola a naplójában sosem írja le a férje nevét, mindig úgy említi őt, hogy Ő. Itt meg, a levelekben, azt írja: Sanyi. Csak így, per Sanyi! Megdöbbentő. Végeztem a meszeléssel. A ház lakható részét lakhatóvá (sőt csinossá) tettük, le lehet zárni a nyári szezont és várni a jövő nyarat. Fokozatos lesz azért az elszakadás, mert fügét szedni úgyis jönni kell rendszeresen. Búcsúzómul a hagyományos szüreti felvonulást és mulatságot tartotta tegnap a falu, ez alkalomból fellépett Fabók Mancsi A halhatatlanság országával, köszönettel vettem. (Lehet, hogy most ő túl jó is volt ide, az önkormányzati kedvezményes műanyagtányéros gulyáslevest fogyasztó közönséghez.) Kiolvastam közben Pikli Natália Shakespeare minden időkre című könyvét. (És remélem, nem mulasztottam el mind az összes „később majd lesz még szó erről” típusú szerzői megjegyzés folyományát kipipálni.) Jól olvasható, hasznos könyv, rengeteg eleven tudást tartalmaz, tetszőleges mennyiségben magáévá teheti az ember. (Erről jut eszembe a Fővárosi Nagycirkusz minapi közleménye, miszerint az igazgató Szentpéterváron járt szakmai konferencián, és „a Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola nevében együttműködési szerződést írt alá a Moszkvai Egyetemmel. A jövőben tanárok és diákok utazhatnak rövidebb vagy hosszabb időre, hogy egymás tudását elsajátítsák.” Most nem is az, hogy ha elsajátítanak egymástól, akkor kinek mi marad, hanem „a Moszkvai Egyetem”. Milyen Moszkvai Egyetem? „Moszkvában egy egyetem van.” Reagálván a mailben kapott közleményre vissza is kérdeztem a sajtófőnöknél. Lehet, a válaszból megtudom, hogy alma materemen, a Lomonoszov Egyetemen már cirkusz is van. Visszatérve a Shakespeare-könyvre, az különösen találó, amit Gabnai kollegina írt a Facebookon – ahol ő tulajdonképpen egyszemélyes, értékcentrikus kultúrportált visz az oldalán –: Shakespeare, ahogyan azt a kétezerhúszas évek Magyarországa érezte, vette, birtokolta. Ahogy slattyogtam a Belvárosiba, az jutott eszembe, hogy szinte mindig elmegyek az Orlai-bemutatókra, ha tudok. Az lehet az oka, hogy bizalmam van bennük. Dacára annak, hogy viszonylag ritkán keltenek bennem elégedettséget azok a kortárs színdarabok, amiket műsorra tűznek. Most például előre megnyugtatónak találtam, hogy a Szuvidált szenvedélyeket Paczolay Béla rendezte, akit jó szakembernek tartok, és vonzott a négy színész is: Király Attila, Pataki Ferenc, Mészáros Martin és Barta Ágnes. Jól is indult, ahogy Király Attila mint zenére főző séf, sürgölődni kezdett a konyhában. Nem is hogy sürgölődni, hanem oly otthonosan, oly magabiztosan lakta be és uralta a néhány négyzetméterét, hogy gyakorlatilag azonnal megteremtette a maga gasztronómiai nagyságának képzetét. (Kicsit emlékeztetett David Beckhamre a konyhájában, a róla szóló dokumentumfilmben.) Aztán az egész első részben türelmesen vártam, hogy legyen ebből valami. Hogy színházszerű helyzet vagy eseménysorozat alakuljon ki a séf, a barátja-tulajdonostársa-befektetője (Pataki Ferenc), a pincérje (Mészáros Martin) és a rámenős marketinges (Barta Ágnes) között. (Volt már olyan, hogy sikerült, lásd Arnold Wesker A konyháját.) A szünetben nálam autentikusabb háziasszony nézőtársaktól kaptam nem elhanyagolható információkat. Egyiküktől azt tudtam meg, hogy a Lehelen a halasnál 1500 forintba kerül egy darab fésűkagyló. A másiktól, aki szakavatott főző, azt, hogy Barta Ágnest evvel a szanaszét hajzatával be sem engednék egy étterem konyhájába. Hogy felüljön a munkapultra, az meg végképp lehetetlen. Hümmögtem. Én csak odáig jutottam magamban, hogy nem nagyon szeretném megkóstolni a Király Attila szakács főztjét, mert rendszeresen lenyalja a kavarókanalát. A darab áldásos rövidsége miatt nem különösebben indokolt szünet utáni második részben is vártam még, hogy legyen ebből valami. Lényegében nem lett. De kicsit mégis. És ez a mégis – nincs kétségem – egyértelműen a négy színész, Király Attila, Pataki Ferenc, Mészáros Martin és Barta Ágnes érdeme, az ő dacos, áldozatos, lelkiismeretes, ugyanakkor mégiscsak elfecsérelt munkájának eredménye. Mint már máskor is előfordult, szeptember 15-re esett a színikritikusok díjainak átadása. Ezúttal kis költségvetésű, szűkebb körű ünnepség zajlott az Eötvös10-ben, a Dante Közösségi Alkotótér, Jászberényi Gáborék szervezésében-rendezésében, jobbára a De mi lett a nővel?-előadásuk fogadásos epizódjára felhúzva, a Slapstick együttes stílusérzékeny közreműködésével. (Amikor a szőke énekesnőt megnevezték, Mayer Szonja, rögtön rájöttem, hogy ő az, aki játszott a Kamrában egy Máté Gábor-rendezésben. Istenem, még mindig csak húszéves!) De tulajdonképpen ott kezdődött az egész, koradélután, amikor a Lehel téri aluljáróban összefutottam Pálffy Hobó Tiborral. Megörültünk, feljött velem a piacra, bemutattam neki a Rajk László tervezte épületet, és utólag, este úgy éreztem, hogy nemcsak magamnak kellett volna mákvirágot vennem a Vadkovász pékségben, hanem neki is. Több helyről hallottam egyébként, hogy nagy sikert aratott a vendégszereplésük hétvégén A viharral az Örkényben. Négyszer akkora közönség előtt játszották, mint otthon szokták. Ez is felizzíthatta őket. Nagy örömöm telt a díjakban. Szokatlanul sok olyan alkotó-alkotás nyert, akire-amire én is szavaztam. Különösen becsesek számomra a határon túli díjazottak, László Csaba legjobb férfi főszereplő, Kónya Ütő Bence legjobb férfi mellékszereplő. A miskolci A kétfejű fenevad kiemelkedő elismerését is jogosnak tartom, a Sirállyal, a Brooklyni mesével, Csákányi Eszterrel és egyáltalán, szinte mindennel egyetértek. Meg jól is esett boldog embereket látni, Szőcs Arturt, Török Tamarát és folytathatnám. Megrendítően szép volt az életműdíjas Blasek Gyöngyi blokkja és felszólalása. Az eleje gyorsan ment, azután jótékonyan részletezőbbek lettek a díjazottak, a vége pedig elkomorult. A Jövő-díj (én adtam át) az Apertúráé, amelynek kérdéses a jövője. A Kurázsi-díjat (Jászay Tamás által átadva) a Kolibri Színházat elhagyó hatvan (!) távozó kapta. Küldötteik felsorolták mindazokat a személyeket és intézményeket (hosszú lista), akik és amelyek kiálltak mellettük. Ugyanakkor ami történt, amit láttunk, hallottunk az este (az átadás utánt is beleértve, a tortázó asztalok melletti beszélgetéseket), az reményt is adott. Azt jelezte ugyanis, hogy tartás van a színházi emberekben. Még azt akartam mondani a díjátadóról, hogy jó volt viszontlátni az évekkel ezelőtt visszavonult Zappe kollégát, aki eljött erre az eseményre. Valamint jó volt megtudni, hogy Mácsai Pál a kritikusdíja laudációját olvasván elküldte nekem telefonon az oroszlánt; képet a képről szobája falán. Na, akkor itt az ideje elkezdeni folytatni a színházba járást, gondoltam tegnap, és kinyitottam a napi színházműsort. Játékszín: A Da Vinci-kód, Szente Vajk rendezése. Legyen. Szépen felújították a nézőteret, kék, csinos. Az előadás úgy kezdődik, hogy kivetítik nekünk a szerzőt, Dan Brownt, aki elmondja, hogy fantasztikus előadásban lesz részünk, a kiváló rendező, a csodálatos színészek, ilyesmi. Aztán belevágtak. Nagy, hangzatos, filmes vagy tévéhíradós jellegű zenékre beszélnek rá a mikroportos színészek. Sok vetítés, szinte mindent illusztrálnak, vetítéssel vagy néma színészi játékkal. Maga a történet, amelyet a regény tudományossággal pumpált fel, nyilván le lett egyszerűsítve a követhetőség és fogyaszthatóság érdekében. Talán ettől vált egyre erősebbé az a benyomásom, hogy voltaképp baromság az egész sztori. Nem mondhatok semmi rosszat a színészekről, ha akarnék se. (De sosem akarok.) Korrekten teljesítik a rájuk bízott feladatot a pörgős produkcióban. A Tom Hanks szerepét játszó Kolovratnik Krisztián feltűnően egyben van. Gubik Petra bájos, dolgos. A szárazsamponított Makranczi Zalán szálkásan, lázasan, megszállottan adja az albínó gyilkost. Nagy Sándor fogpiszkálót rágcsál és vicces. Én kókadozva unatkoztam. A közönség elégedettnek tűnt. A végén a tapsnál volt némi vagy bátortalannak, vagy mechanikusnak hangzó sikoltozás. Nem teljesen kizárt, hogy albínó szerzetes öldösött a sötétben. Robert Redford haláláról az jutott eszembe, hogy kidőlt egy oszlop. De a leggazdagabb, legnemesebb fajta, korinthoszi. Nem is tudom, maradt-e még másik egyáltalán. Meg kell néznünk az Ilyenek voltunkat. Vagy A nagy balhét. Vagy mindkettőt. Misztikus erők visznek engem oda, ahol a Hobó van – gondoltam, amikor megláttam Pálffy Tibort a Wizzair brassói járatán. Aztán a célállomáson kiderült, hogy többen jöttek, a hátramaradt „viharosok”, szóval ez volt az „aranygép”. Ők haza tartottak Sepsiszentgyörgyre, én azonban Székelyudvarhelyre mentem (jöttem), amint az immár szokásom ilyenkor, a Tomcsa Sándor Színház dráMA nevű kortárs magyar és román dráma fesztiválja idején. Jaj, nagyon szép út volt, sütött a nap, látványos startocumulus felhők sorakoztak fel, alattuk végigfényképezhettem a Dunát Pesttől a Dunakanyarig. Aztán feljebb szállva vattacukorfelhők jöttek és estek be itt-ott a romániai hegyek közé. Azt hittem, Brassó előnyös Udvarhely szempontjából, de kiderült, hogy talán még tovább is tart az autóút így, mint ha Marosvásárhelyre repültem volna. Kicsit el is késtem a délutáni előadásról. Úgy estem be a nem tudom, hová – mivel tatarozzák a szín(művelődési)házat, ezért szanaszét vannak idén a helyszínek, az előadások –, hogy fogalmam sem volt hirtelen, mi ez a román előadás, amit három fiatal játszik. A feliratozás a nézőtér másik oldalára esett, és képtelenségnek bizonyult összehoznom az olvasószemüvegem és a távolos színházi szemüvegem együttműködését. Mindegy, az egyik jelenetben a két fiú kvázi modellnek öltözött (vetkezett), pózolva, táncolva, ekkor rögtön kiderült, hogy egyiküknek eleme a mozgás, pár másodperc múlva a füléig feldobta a lábát, onnantól kezdve az ő mozgása volt a biztos néznivaló pontom, színészi támaszték a szememnek a Robert Kocsis rendezte produkcióban. A kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület Gyűlöletvarieté című, Bélai Marcel rendezte előadását a jégpályán felállított sátorszerű színházban adták este. Ügyelnem kellett, hogy ne fagyjak meg. Magamtól azt gondoltam volna a látottak alapján, hogy ez itt fiatalok, netán főiskolások szabad, fesztelen és nem elég feszes szakmai gyakorlatozása, amely itt-ott határozottan a tehetség jegyeit mutatja. De a szűkszavúan publikált fesztiválinformációk alapján ez egy kész mű (Sarah Onham Harter a szerzője), amelynek a Légy, a Féreg, a Patkány és a Görény a szereplője. Közülük előbb a konferanszié Legyet játszó Kerekes Barbara tűnt ki számomra, majd a közönséggel igen magabiztosan kommunikáló Kerekes Ákos. (Nincs cikkmegbízatásom, úgyhogy várhatóan itt a füzetben fogom bő lére ereszteni magam, ha úgy adódik, hogy lesz bő lé.) Járt itt a fesztiválon a hét elején az Örkény Színház Karácsonyozzatok-előadása, és nagy, jogos, érthető sikert aratott. Csákányi Eszter ezért nem volt jelen a kritikusdíj-átadón. Én pedig ezért nem láttam itt a vendégjátékukat, mert a díjátadón voltam. Így kerültük el egymást sajnos. Tegnap délelőtt a szakmai beszélgetésen halványan úgy éreztem, ez most az az eset, amikor a produkciót – a kolozsvári fiatalok szereplését – szeretettel felértékelik a hozzászólók. A játszók egyébként együtt végeztek színészként, és hárman azóta a kolozsvári független társulatokkal dolgoznak, egyikük pedig Pesten próbálkozik. Azután nem volt könnyű napom, mert két román előadás szerepelt műsoron. Az utóbbi ráadásul este 8-tól, két órában a jégpályán. Azt úgy kell elképzelni, mint a Városmajori Színpadot, hideg estén. Mindkét darabot nő írta és meg is rendezte. Jasmina Cloşcă Nu mă simt tocmai bine (Nem vagyok túl jól) című darabja háromszereplős, két férfi és egy nő, de voltaképp a nő monológja. Körülbelül arról szólhatott, amiről a címe, és időről időre enyhítette a problémákat egy-egy tánc- vagy mozgásszínházi betét. A galați Fani Tardini Színház Leta Popescu jegyezte Regina Noptii (Az éjszaka királynője – ez saját fordításom!) egy moldovai faluban játszódó történet, amely roppant mulatságos lehet, mert rengeteget nevetett a közönség, és teljesen felvillanyozva hagyta el a jégpályát. Sokszereplős előadás már csak azért is, mert az emberek között-mellett ott voltak a színen a háziállatok is. Nagyra értékeltem az állatokat játszó színészek energikus, odaadó, precízen kidolgozott alakítását. Főleg az izgága sárga-szőke csirkét és az alighanem baglyot adó színésznőt, aki úgy tudott laposakat pislogni, hogy nem egyszerre a két szemével, hanem külön-külön. Amikor megláttam a fesztivál kitűnő fotósát, Kelemen Kingát, rögtön eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor itt kaptam igen rossz hírt otthonról. Kértem is őt akkor, hogy hagyjon le engem az életképekről, ha lehet. Eltelt egy év, és épp mostanra végeztünk otthon a bajjal. (Mindazonáltal most sem szívesen vagyok rajta a fényképeken. Van az a kor, amikor az embert már minden fotó avval szembesíti, hogy mennyire eltávolodott egymástól a külső és a belső képe. Mármint nem a röntgen.) Zajlott tegnap pódiumbeszélgetés a színházi abúzusról Székely Csaba moderálásával, drámakötet-bemutató és felolvasószínház Kiss Csaba Júdás hallgat című új darabjából, Háy János által átírt Mandragóra a nagyváradi társulattól Hunyadi István rendezésében, végül Edith Piaf-est László Zsuzsa előadásában, Zakariás Zalán rendezésében, Zakariás Zalán és Dávid Gulácsi Zsuzsanna zenei kíséretével. Ezekről most azért nem írok itt, mert én vagyok az ügyeletes krónikás, aki ma délelőtt a tegnapi napról beszámolót nyújt be a színház honlapjára. A pénteki napról. A T. E. A. nevű program keretében mindig alkotókkal zajlik beszélgetés. Tegnap a Jámbor Tehénben az udvarhelyi színház színész-rendezője, Tóth Árpád kérdezgette Szűcs Ervin kolozsvári színészt, aki a kézdivásárhelyi színház produkciójának „m.v.”-jeként érkezett ide. Délután marosvásárhelyi vizsgaelőadást láttunk. A színinövendékek zöme és a rendező egyetemista, a William Shakespeare – Bertolt Brecht – Bánki Gergely – Gáspár Ildikó – Fazakas Réka – Dögei Mátyás szerzőcsapat Coriolanusát adták elő. Ha jól értettem, ez az osztály dolgozott már Mohácsi Jánossal, ez kicsit meglátszik a munkájukon. Mai hangvételű, rohamozó, svungos, rokonszenves csapatmunkát mutattak be Dögei Mátyás rendezésében. A szereplők zöménél beszédtechnikai problémát diagnosztizáltam, bár az a szellemes és bájos poén persze nem tartozik közéjük, hogy Coriolanus nevét általában nem tudták kimondani a szereplők. Megpróbálták, de elakadtak. Este a kézdivásárhelyiek szerepeltek. Talán ez a legkisebb erdélyi társulat, az Udvartér Színház, mindössze négy színész alkotja. Lung László Zsolt igazgatja, aki egyben a főszerepet is játssza A boldogság titka című, háromszereplős kortárs román darabban. Partnerei Gecse Noémi és Szűcs Ervin. Az egyik legsikeresebb román (bulvár?)szerző műve ez, Alexandru Popáé, Tóth Árpád rendezésében. Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy engem egy darab/előadás kihoz a sodromból, de most ez történt. A mű egy kellemetlen villámtréfa, amelyet írója 140 percesre dagasztott és nyújtott, és rásuvasztott egy drámai véget. Feszengtem a nézőtéren. Már fáradok. A tegnapi első szakmai beszélgetésen megtudtam, hogy a Coriolanus rendezői vizsga volt, és Dögei Mátyás itt nem egyetlen osztállyal dolgozott, hanem többfelől válogatta csapatát. Megjegyzem, a címszerepet játszó Hajas Krisztián a fiatal Viczián Ottóra emlékeztet, és az orgánuma, a hangja alapján sztárszinkronszínész lehetne Magyarországon. A második részben a kézdivásárhelyiek beszéltek, akik szemlátomást módfelett elégedettek A boldogság titkai-előadásukkal, amelyet tulajdonképpen a hasonló című 2018-as román film váltott ki belőlük. Ideidézném a rendező mondását, miszerint a szerző zseniális, és ők még meg is haladták a szerző zsenialitását. A nap rangos magyarországi vendége Thuróczy Szabolcs volt, aki a T. E. A. - n (Találkozás Egy Alkotóval) kezdte, ahol egyebek mellett szórakoztató és kimerítő belpolitikai tájékoztatót tartott az otthoni helyzetről. Azután koraeste eljátszotta a jégcsarnokban a Meg se kínáltak című, Bödőcs Tibor írta egyszemélyes darabját. (Szép, meleg idő jutott nekünk tegnap, hozzá az a tapasztalat, hogy a jégpálya mind a hideget, mind a meleget felerősíti.) Most kikerestem, mit írtam erről a 6szín teátrumi produkcióról négy éve, amikor láttam, ezt: Most is ez volt a benyomásom róla. Kicsit talán eklektikus. Világos, hogy a kórházi éjszakai sztendapszerű betét indokolt aktualizáláson esett át. És benne rezeg, sajdul az egészben a fájdalom ezért a sorsért, az ilyen sorsokért. Ahogy a T.E.A-n megfogalmazta, valahogy így: a gyász nyolcszázezer magyar alkoholistáért (vagy nyolcmilliót mondott, korszakosan összegezve?), akinek nem maradt más megoldása az életére. Este Gianina Cărbunariu-előbemutató szerepelt műsoron, Magda by Gianina címmel, Boros Kinga kolleginám dramaturgi és fordítói segítségével. Ebbe most azért nem fogok bele, mert egyrészt csomagolnom kell, másrészt ez volt a tegnap zárult fesztiválon töltött öt napom legérdekesebbnek bizonyuló programja, úgyhogy majd holnap szánok neki egy külön bejegyzést. Gianina Cărbunariu darabja eredetileg rendesen be lett volna mutatva, de aztán a színház igazgatója, ahová készült, sms-ben lemondta. Így most prezentációszerűen, maga adta elő az első részét (felvonását), beavatva bennünket a munkába. Tőle nem meglepően dokumentarista színház lesz ez, Magda by Gianina címen. A főhősnő, Magda Bordeianu, Németországban élő román rendező, aki 1968-ban, rendező szakos hallgatóként Bukarestben egy ifjúsági ház padlásán létrehozta néhány diáktársával a Padlás Színházat, más fordítás szerint Híd Színházat. Ennek a ma is működő színháznak az első időszakát tárja fel a szöveg. Egy ideig gördülékenyen és sikeresen működött a fiatal amatőr színjátszókat fogadó alternatív színház. Aztán hamarosan fennakadtak az intézményes rendszeren, a kultúrpolitikai korlátokon, tehát az lett a vége, hogy Magdának is és a ház igazgatójának is távoznia kellett. (Azon tűnődtem tegnap, hogy 1968-ban nálunk egy ilyen szabad színházi műhely aligha jöhetett volna létre. A románok azonban nem vonultak be Csehszlovákiába, náluk akkoriban épp olvadásosabb időszak zajlott még egy ideig. Nálunk meg mondjuk az Orfeo hetvenes évekbeli). A darabnak nem véletlenül az a címe, ami, hanem mert rendezőnőről van szó benne, ennek súlyosbító körülményeivel vagy következményeivel együtt. S ebben Gianina talált párhuzamokat a saját pályájával. Vagy ha nem is kifejezetten párhuzamokat, de legalábbis felvillantja vagy felvázolja, hogy évtizedekkel később milyen nehézségekkel találta szembe magát egy (másik) rendezőnő. Az előadás után Boros Kinga beszélgetett Gianina Cărbunariuval, olyan fél- vagy harmadháznyi ott maradt közönség előtt. Az első sorban ült egy idős, ősz hajú román pár. A végén, amikor a nézők is kérdezhettek, hozzászóltak és elmondták, hogy ők jártak annak idején a Padlás Színház előadásán, és milyen élmény volt. Ezek a pillanatok felemelőek voltak. Felrajzoltak egy ívet, amely ív a végére érve, az utolsó pontján egyben le is zárta az idei, XVI. dráMA fesztivált. Bőven volt időm a brassói repülőtéren. Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyvét olvastam. Beszálltunk, leültem, és belefogtam a következő elbeszélésbe, amelyben valami menőszerűk nők egy fesztiválra tartottak. Egyszercsak megrázkódott a gép, néhányan felsikoltottak, a kapitány bemondta, hogy a biztonsági öveket becsatolni, turbulencia, vasbeton felhők közeledtek, „pánikszag áradt szét a légkondiban”, a kapitány észnél volt, „hirtelen függőlegesre vette az irányt”, na jó, gondoltam, ebből itt most elég, átugrottam ezt a novellát, és tovább léptem a következőre. Az volt a terv, hogy ma elutazom Zentára öt napra, a Kamaraszínház miniévadára, mert idén is szerettem volna látni Mezei Kingáék színházának összegyűjtött produkcióit. De úgy alakultak a körülmények, hogy az út lemondásához vezettek. Itthoni színházi programom sincs helyette, tehát lehet, hogy kicsit hallgatni fogok, hümmögni csak magamban, íratlanul. Váratlanul elmehettem tegnap színházba, és mentem is. Amikor az Átriumban felhúzták a függönyt, és színpadra lépett tetőtől talpig hófehér Gábriel angyalként Mucsi Zoltán, és beszélni kezdett hozzánk, engem nyugalom, béke, szeretet fogott el, mert rögtön tudtam, hogy itt nekem jó lesz. És úgy is lett. Három angyal beszélget, előszobázva az Úristennél. Ez nem egy vicc eleje, hanem a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma című Delta Produkció Németh Gábor írta részének része. Úgy folytatódik, hogy három angyalát testbe ugrós magyarországi kiszállásra küldi az Öreg. Mucsi Zoltánt, Kádár Kingát és Olasz Renátót. Három favorit. Realisták: nem jó embert keresni jönnek, hanem a Jókai-bableves ügyében intézkednek mint afféle Mennyei Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (MÉBIH). Istenem… van a mi angyalkáinknak egy flashbackje 1972-be a Rózsakert vendéglőbe. Azt, úgy érzem, valamelyest a Titkaink ihlethette. Elég ránézni a pincért játszó Kádár Kingára, aki itt többféleképpen is olyan, mint Thuróczy Szabolcs a Titkainkban, és még az ő hangján is beszél. Mucsi Zoltán pedig körülbelül úgy, ahogy Bánhidi László a Rózsa Sándorban. Kicsit sajnáltam, amikor vége lett ennek az angyalos történetnek. De aztán idővel a következőt, a Biró Zsombor Aurél egyfelvonásosát is megszerettem. Abban Mucsi Zoltán orvosapja a másik két színész figurájának. Lendületük van. Dimenziójuk. Keresztes Tamást jelentékeny rendezővé avattuk már? Ha még nem, akkor most. Sokat nevetett a közönség. Én is. Miközben ontológiai szomorúság áradt az egészből. Vagy ha talán nem is ontológiai, de lokális mindenképpen. Igazi, szívfájdító, sírva vigadtató magyar nyomorúság. Claudia Cardinale emléke legyen áldott. Az is lesz, amíg világ a világ és filmeket néz. Claudia Cardinale a női főszereplője a filmtörténet egyik legnagyobb filmjének, a Volt egyszer egy vadnyugatnak. Amelynek egyszer s mindenkorra az a legcsodálatosabb vonása, ahogy Sergio Leone rendező az emberi arcokkal, a szemekkel dolgozott, lassan, türelmesen. A játékidőnek az átlagosnál jóval kisebb része a szöveg, viszont a tekintetek mindent elmondanak, lebonyolítanak dialógusokat. (Plusz még ott van hozzá a filmtörténet egyik legnagyszerűbb zenéje.) A melegbarna szemű Claudia Cardinale két, világító szemű vadnyugati cowboyjal áll szemben. Elejétől kezdve tudja: Charles Bronson a jó, Henry Fonda a rossz. És persze az utóbbi nyúl őutána, erőszakosan. A végén pedig Claudia hiába próbál a szemével gyengéden hatást gyakorolni Bronzira, hogy maradjon, vagy legalább jöjjön majd vissza, be kell látnia, hogy reménytelen. Jason Robards mint haldokló Cheyenne együttérzőn nézi. Claudia Cardinalének nagy formátumú pasasokkal volt itt dolga, aztán ott marad egyedül, hordja a vizet a munkásoknak, és majd lesz valami unalmas vasútépítő palija. Az én együttérzésem is az övé. Van egy plakát a lakásunkban a falon a Volt egyszer egy Vadnyugat forgatásáról. Egy kivágott fa törzsén ülnek a színészek jelmezben, mögéjük hajol a rendező. A férfiak előre néznek, Claudia viszont rendezői balra fordítja a fejét, Henry Fondára nevet rá. Kérdeztem egyszer kedves férjemet, hogy miért Fondára néz vajon. Mondta: ő volt a legnagyobb sztár. Hát jó, de ebben a társaságban még Jason Robardshoz is Lauren Bacall ment feleségül! Nemrégiben a Facebookon egy jeles rendezőnk felelőssége tudatában kijelentette, hogy a Netflixen található The Good Doctor (Doktor Murphy) sorozat főhősét, az autista orvost alakító fickót magában minden idők legjelentősebb színésze címmel jutalmazta („mer olyat, amit ez a csávó művel, én még nem láttam és nem is valószínű, hogy ilyen lehetséges”). Haladéktalanul bele is fogtam a sorozat nézésébe. Az első egy-két rész alatt eléggé húztam a számat, mert a történetet, a cselekmény fordulatait, vagy talán inkább apropóit igen közhelyesnek, sematikusnak és fantáziátlannak találtam. Hanem aztán vagy ők jöttek bele a sztoriba, vagy én, mindenesetre nézem apránként. Azt hiszem, valahol a második évadban járok, és van még négy talán, úgyhogy eltartok egy darabig vele. A címszerepet a Freddie Highmore nevű színész játssza. Ide kell írni a nevét ezért a bámulatos alakításáért, de voltaképp nincs jelentősége, hogy hívják, mert ő egyszer és mindenkorra Dr. Shaun Murphy. Én még színész kapcsán ilyet nem gondoltam, de most azt hiszem, hogy nem akarom megnézni semmilyen más szerepben. Soha. Nekem ő már örökre ez a problematikus orvoszseni marad, aki, remélem, a hátralévő négy évadban a dacos, a zavart, a közönyös, a hűvös, a durcás, a koncentrált, a magabiztos, az elbizonytalanodott, az eltökélt, az önelégült, a megbántott, a zaklatott, a megkönnyebbült, az értetlen és a gyerekesen elégedett arckifejezésein túl majd felvillantja még néhányszor a griberlis mosolyát is. Duplázó premierszombat zajlott tegnap a kecskeméti Ciróka Bábszínházban. Megragadtam az alkalmat, a kettő az egyben lehetőséget. Először a kisteremben adták kisebbeknek a Kispipi és Kisréce kalandjai című előadást Kuthy Ágnes rendezésében. Klasszikus, paravános bábjáték, több síkban paravánnal, három fiatal színész, Bednarek Magdalena, Dupák Fanni, Kedves Csaba lendületes előadásában. Az elején, amikor egy szorgos hangya füves földdarabot, görgetett, majd útját állta két ébredező, de még álmosan pislogó tojás, akkor ezt a dinamikus zenére történő konfrontrációt olyan megkapónak találtam, hogy szívesen fogadtam volna ugyanilyen folytatást: szöveg nélküli, zenéhez passzított mesét. Aztán az egyik tojásból kikelt a kisréce, és tudatta, hogy Megszülettem! Innentől átmentünk normálba, szövegesbe, amit nem lebecsülőleg mondok, hanem normál A hangon. Utána a nagyteremben a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi bemutatója következett Kovács Géza rendezésében. Szép, költői, gazdag eszköztárú előadás: zene, tánc, mozgásszínház, árnyjáték, vajangbábok, fregolizó ördögtrió: (Fülöp József, Lendváczky Zoltán, Szörényi Júlia). Tündérországon privátim fennakadtam. Két tündérországi személyt ismertünk meg: Tündérszép Ilonát (Horgas Ráhel) és az édesanyját (Szörényi Júlia), akinek szarkalábas a szeme (a bábé). Panaszos szülő. Még alig cseperedett fel a lánya, máris gond van vele: szemet vetett egy földi fiatalemberre (Szekeres Máté), akiért szakítana a tündérséggel és az örök élettel. Ez utóbbit nem tudom elhelyezni. Tündérországban nyilván nem csak ők ketten nem halnak meg soha, hanem más sem. Tehát ott él velük Tündérszép Ilona tündérnagyanyja, tündérdédanyja, tündérükanyja, tündérszépanyja (stb.) is. Sok ez egy nevelés alatt álló gyereknek szerintem. Meg azt sem tudom elképzelni, hogy pontosan mikor lép be a tündérsorsba az öröklét. Megszületik a nőtündér, felnő, gyereket szül, szarkalábas lesz a szeme, elkezd öregedni, és onnan már csak egyre öregebb és öregebb lesz, végestelen végig? Ez olyan jó buli? Nem tudom, említettem-e már, hogy az egész nyári felújítási munkálkodás a Dunakanyarban olyan nagy kedvet csinált (hogy meghosszabbítjuk Bicskéig), hogy most a pesti lakást is alávetjük a körülbelül húsz-huszonöt éve esedékes festés-mázolásnak, parkettacsiszolásnak és tűzfali szigetelésnek. Ezt nem saját kezűleg intézzük, hanem szakmunkások jönnek elvégezni, de akkor is nehéz lesz. Tegnap nekifogtunk a lakás összecsomagolásának. Ahogy az összecsavart, lefóliázott nagyszőnyeget felraktuk a galériaágyra, avval a mozdulattal rögtön meg is húzódott a derekam. De erről majd nem veszek tudomást. 4000-5000 könyvet kell bedobozolnunk, ez jön most. Néhány napon csatlakozik hozzánk egy-egy kedves ember segíteni, mert kedves férjemnek a létra nehézség, nekem meg a könyvek pora, de majd csak boldogulunk valahogy. Szerencsére nem szükséges a lakást teljesen kiüríteni, sok minden itt maradhat becsomagolva. Még szerencsénkebbre van hová mennünk, két sarokkal lejjebb a Duna felé, a stuttgarti unokanővérem lakásába. Evvel együtt el sem tudom képzelni, hová fogjuk pakolni a rengeteg mindent, ami itt összegyűlt, meg azt sem, hogy ha egy hónapig egy bőröndből kell élnem, akkor mit rámolok bele, hogy semmi nélkülözhetetlen ne hiányozzon majd, amihez itthon úgysem fogok hozzáférni. Nem ígérem, hogy ebből a siralomvögyből majd rendesen naplót írok a következő hetekben – mostanában folyton csak nem ígérek –, de ha színház is lesz benne (lesz), akkor azért jelentkezem. A Rózsavölgyi Szalonba mentem este mintegy inkognitóban, a Revizor szerzőjeként a Búcsúlevél sajtóbemutatójára. Kortárs francia színdarab, nő a szerző. (Apró sóhaj.) Alföldi Róbert rendezte, aki díszletileg igen színes alkotói korszakát éli. Kettő a szereplő, Kiss Mari és Epres Attila, egy házaspár, felnőtt gyermekek szülei. Amit láttunk, az…, de nem, inkább nem írok ide semmit, el, magam elől. Olyan vékonynak tetszett az egész, átfúj rajta a szél. Meghagyom azt a keveset a cikkbe. És még majd igyekszem elmélyedni az alkotásban. Hátha felfedezem, hogy koros feleség lévén lehet(ne) csatlakozásom. Van egy olyan sejtelmem, ha nem is bal, de jobbnak sem mondanám, hogy nem irigyeltük egymást. Mármint én a két szeretem-színészt, ők meg bennünket, akik néztük. Még előttem áll, hogy megtaláljam a tényleg jót ebben az estében. (Mondjuk rövid. Ami nekem nem jött rosszul.) Nincs ilyen nap ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*