Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2005. február:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

 

 

 

 

 

 

Napló:

1. kedd

Szívesen írok a Jövő 7-nek vidéki bemutatóról, ha mód van rá. Mivel Gáspár Tibor tegnap Pestre jött a filmkritikusok díjáért, összeülhettünk felkonferálni a békéscsabai Ványa bácsit egy interjúban. Ezért hát jelen voltam a filmkritikusok díjának átadásán, és a következő megállapításokat tettem.

1. A filmkritikusok sem sokkal ügyesebbek a díjátadó ceremóniában, mint a színikritikusok, pedig ők csinálják régebben.

2. Meg kellene válogatniuk, hogy a műsorvezető Báron György mellé kit állítanak még ki nyilvánosan szerepelni. (Stőhr Lórántot hallgattuk meg.) Szerencsésebb olyat választani, aki gyakorlottabban ad elő, nem táncikál közben egyik lábáról a másikra. Én személy szerint azt sem bánnám, ha nem úgy festene, mint aki fel volt mentve tornából.

3. Mindent láttam, amit a kollégák díjaztak, el tudom fogadni a döntéseiket. Egy súlyos kifogásom van. Ha a filmkritikusok – akik, ellentétben a színháziakkal, vitában határoznak – nem adnak ki legjobb női alakítás díjat, a legjobb női epizódot viszont egy hétéves forma kislánynak ítélik, akkor ez olyan, mintha minden magyar színésznőt pofon vágnának, aki megjelent tavaly a filmvásznon.

Utána Gáspár (lásd: XI.11.,18.). Másodszor találkoztunk, most már biztos, hogy bírom ezt a palit és jókat beszélgetünk. Ámbár ez utóbbi az interjúból nem feltétlenül fog kiviláglani. Erről a Ványa bácsiról eddig semmit nem tudtam azon kívül, hogy ő játssza a címszerepet. Most meg tudom, hogy Konter László rendezi, Asztrov: Bartus Gyula, Szerebrjakov: Dariday Róbert, Jelena: Oszter Alekszandra. Nem kifejezetten ígéretes. Speciel Jelena szerepéhez az sem elég, ha valaki – tegyük fel – nagyon tehetséges. Erősen nőnek és tapasztalt színésznőnek is kell lennie.

Azután még Vesztett éden (Madách, Madáchné, Madách anyuka) a Thália Stúdióban. Mily nyomott, szürke, érdektelen színházi este!

vissza a lap tetejére

2. szerda

Tegnap a Magyar Elektra a szabadkaiaktól a Tháliában. Nem rossz. Akad benne néhány erős kép – szekér, lámpások imbolygó fénye – és némi drámai erő is. A színészi hit ereje. Az Electra öccsét húgnak játszó G. Erdélyi Hermina meggyőző szakmaisága.

Másodika van ma. Ilyenkor mindig megünnepeljük kedves férjemmel az utolsó találkozásunk napját. (Ami után már nem váltunk el.) Oly módon, hogy elmegyünk vacsorázni. Én közben mindig kiszámolom, hogy hányadszor. Most kicsit nagyobbat ünnepelünk: Bécsbe megyünk vacsorázni. A Városháza közelében van egy hely, ahol tavaly nyáron finomat ettünk. Pénteken vagy szombaton jelentkezem legközelebb.

Mai:

Visongtam a gyönyörűségtől, amikor először olvastam Bornemisza Pétert. Már a cím is: „Tragoedia magyar nyelven, az Sophocles Electrájából. Nagyobb részre fordíttatott, és az keresztényeknek erkölcsöknek jobbításokra például szépen játéknak módja szerint rendeltetett.” Aegistus mondja Clitemnestrának:

SENKI SEMMITŰL MEG NEM TILT, ÉN TIED VAGYOK, TE ENYIM VAGY, MINDEN, AMI ENYIM, AZ TIED, ÖRÜLJ, VIGADJ, ASSZONYKODJÁL!

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

vissza a lap tetejére

4.  péntek

vissza a lap tetejére

5. szombat

Szívesen elmentem volna csütörtökön este a bécsi Operaházba Wagnerre, esetleg valami Mozartra, de sajnos épp az Operabál című művet adták ismeretlen szerzőtől J. Így aztán csak a Természettudományi (természettörténeti) Múzeumba látogattunk el, ahol sok a szép kő, és régi állatokból is jól el vannak eresztve. Magában a városban oroszokból óriási a felhozatal, bár ez a világ más tájain is szembeötlő. (Amikor Izraelben jártunk, szintén meglepődtünk, hogy lépten-nyomon oroszokba botlunk.) Bécsben megfeketedett hó szegélyezi az utcákat, viszont a Volksgarten rózsatöveit szépen felöltöztették zsákszerű ruhácskákba, hogy meg ne fázzanak. J ügynök piros-fekete és villamos. Úgy tekereg, mint valami hipermodern hernyó – beillene ifjúkorom bármelyik sci-fijébe. (Pesten nem tudna közlekedni, mert csak az egyik oldalán ajtós, nálunk meg hol itt, hol ott jön a járdasziget a sínek mentén.) A Burgtheaternél idén is ki van plakatírozva az évad tervei között Schilling Árpád. Hamlet 3 (vagy Hamlet a köbön?) címen készül valamire a Kasinóban.

Mai:

Kíváncsiságból beleolvasgattam kicsit a szállodai szobában kihelyezett többnyelvű Bibliába. Jézus mondja:

Celui qui vient ŕ moi n’aura jamais faim, et celui qui croit en mois n’aura jamais soif. (Jean 6)

AKI HOZZÁM JÖN, TÖBBÉ NEM ÉHEZIK, AKI BENNEM HISZ, NEM SZOMJAZIK SOHA.

Milyen egyszerű! Mármint magyarul. Franciául is elég kategorikus, de tekervényesebb.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

Igazán szeretetteljesen viszonyulok a magyar nyelvhez, de van valami, amit nagyon sérelmezek. A mostoha szó. Hogy erre a státusra nincs más kifejezés, csak ez a gonoszos, negatív, diszkriminatív. És ha alkotmánybírósághoz fordulnék?! Bezzeg a francia! Azt mondja a mostohaanyára: belle-mčre. Ami szó szerint annyit tesz: szép-anya. (És – gálánsan – az anyóst is így nevezik.) Kicsit még vethették volna vigyázó szemüket Párizsra az urak a nyelvújítás idején!

Megnéztük A bukás – Hitler utolsó napjait, és ehhez nem is szeretnék sokat hozzáfűzni. Kétségkívül tisztességes, jó szándékú film és profi munka. A főszereplő Bruno Ganz fantasztikus. De azért valahogy nem szeretem, ha a könnyzacskóim mozgósulnak, amikor egy Hitler nevű idős, beteg ember elbúcsúzik a munkatársaitól. (Ezeknél a felsorakozós kézfogásoknál volt a legremekebb a színész. Mindenkinek juttatott egy-egy személyre szabott nézést és kézszorítást.) Talán nem bántam volna, ha egy árnyalattal kevesebb a méltóság ebben a filmben. Alighanem sokértelmű csend volt a moziban a végén, amíg ünnepélyes gyászzene mellett lement a stáblista. Ott ült egy telt háznyi néző mozdulatlanul, némán, szeppenten(?), zavartan(?), megrendülten(?)

vissza a lap tetejére

7.hétfő

Véletlenül akadtam bele a Filmmúzeumon hosszú összefoglalóba egy Magyarország–Svédország focimeccsről. Valahogy nemcsak a játékosok frizurájáról, hanem az alkatukról és a mozgásukról is rögtön látszott, hogy a hetvenes években vagyunk. A Vasasból ott volt Török Péter (rég meghalt) és Vidáts Csaba, aztán Bene, Zámbó, Szűcs, Kozma. Mindjárt sejteni lehetett, hogy ez az a drámai vébéselejtező, amikor eldőlt, hogy nem jutunk ki az 1974-es világbajnokságra, amit aztán – megbocsáthatatlanul – a németek nyertek el a hollandok elől. És a zsúfolt Népstadionban a rengeteg ember közt ott ült a még ismeretlen kedves férjem a néhány évvel később meghalt nagypapájával. Ott voltam valahol én is általános iskolás osztálytársakkal. (Egyébként ott volt Spiró György is, amint ez az Apámmal a meccsen című szép elbeszéléséből kiderül.) Néztük a régi felvételen a mindent bevégző Edström-fejest, az megmaradt az utókornak úgy is mint afféle „balsors akit régen tép”-je a magyar focinak. Az egyik gólunkról teljesen lekésett az operatőr. De emlékszünk, milyen volt. Kis idők kis tanúi, mi.

Néha az dilemma, hogy növeljem-e eggyel a nézőszámát az olyan filmnek, amelyikét szívesebben csökkenteném inkább. Erről a Csudafilmről talán elég is lehetne interjúkból annyit tudni, hogy mi motiválta a létrejöttét. Tudniillik az operatőr Ragályi Elemér nagyon jól érezte magát a krétai hotelban egy ótvar magyar film, az Apám beájulna forgatásán. Szívesen visszament tehát, hogy ötvenmillió forint közpénz felhasználásával ott rendezze meg élete első játékfilmjét. Igyekeztem a tőlem származó bevételt minimalizálni: 390 forintos hétfői jegyáron néztem meg az Urániában. És most már tudom, mi ez a film. Egy naaaaagy ízlésficam.

vissza a lap tetejére

8. kedd

Ha már szóba került Vidáts Csaba (a Vasas egykori válogatott beállósa, olimpiai ezüstérmese), elmesélem, hogy gyerekkoromban járt nálunk néhányszor. Egyetemre készült, esetleg már egyetemista is volt, ha jól rémlik. A szüleimhez fordult vagy protekcióért, vagy konzultálni, vagy korrepetálásra, nem emlékszem. De két-három alkalommal tudni lehetett, hogy eljön, és én ilyenkor feltehetően sem előleg, sem utólag nem bírtam aludni napokig. Egyszer, amikor kikísértük, az előszobában rám mosolygott és azt mondta: „Nagyon csinos vagy!” Énszerintem állami kitüntetésre kellene felterjeszteni az olyan huszonéves nagymenőt, aki képes ilyet mondani egy tizenkét éves, gátlásos, égő fülű kislánynak, akiben – ezt nem zárhatjuk ki – esetleg egy szerelmes női szív dobog.

A Tudós nők a Magyar Színház kisszínpadán. Nézhető előadás, a közönség kifejezetten élvezte. Tordai Hajnal mai ruhákat tervezett hozzá, ettől ugyan nem lett egy csapásra megoldva a darab, de az idősebb szereplők szaktudás alapú magabiztossága jótékonyan uralta a játékot. Például hogy Béres Ilona vagy Moór Marianna tud versben beszélni. Kicsit szomorúan néztem Bede Fazekas Szabolcsot, akinek egy rövid, zárt jelenet jutott, abban is lezuhanyozták, csuromvizesen távozott. Nyíregyházi színész volt. Ha majd lesz egy kis helyem, mesélek róla egy szakmai jót meg egy nem jót.

Mai:

Csöppet találva éreztem magam, amikor Iglódi István Chrysale-ként kifakadt tudós háziasszonyai ellen:

TUDJÁK, HOGY PONTOSAN A HOLD HOL JÁR AZ ÉGEN,

HOL A MARS ÉS VÉNUSZ, MINDENT MI – SZALMA NÉKEM!

S AMÍG E NAGY TUDÁS VILÁGON TÚL REPES,

NEM TUDJA SENKI SEM, HOGY FORR-E A LEVES.

Mármost én nem nagyon főzök levest, de ha főznék, lehet, én sem tudnám, mikor forr. Viszont sajnos a hold járásában sem vagyok járatos. Bukott asszony az ilyen.

vissza a lap tetejére

9. szerda

Gondoltam, beáldozok pár ezer forintnyi benzinpénzt, hogy ismét vidéki bemutatóról és megint próbariportot írjak a Jövő 7-nek. Így hát Révkomáromban kezdtem a tegnapi napot, ahol az Ármány és szerelemet rendezi Görög László. Nem találkoztunk még – illetve csak futólag, amikor úgy tizenöt éve a Lebegő fénybuborékok próbáján jártam a Játékszínben, ez volt az a darab, ahol anya-fiú szerepben egymásra találtak Hernádi Judittal –, látom, szenvedélyesen, nagy lendülettel dolgozik, ez tetszik nekem. Nincs könnyű dolga. A lányok – Holocsy Kati, Bandor Éva – láthatóan rendben lesznek, hanem a Ferdinándot játszó Tyukodi Szabolcs vagy rágörcsölt, vagy idegen tőle a szerep, mindenesetre nem tűnik nagyon biztatónak. De a küzdelemnek még nincs vége. Úgy alakult, hogy próba után elhoztam Pestre az Olasz István nevű fiatal színészt, ez legalább természetes úton gátat vetett az „Odamenjek színészhez beszélgetni vagy ne?” jellegű szokásos bénázásomnak.

Este szabadkaiak a Tháliában. 7-től a Kés a tyúkban, 9-től az Étellift. Helyes volt a Katona József Színház különítménye (Kocsis Gergő, Lengyel Ferenc, Tóth Judit asszisztens), eljöttek „osztálykirándulásra”. Vicei Natália nem győzött meg engem a főszerepben. Nem sajátja a főhősnő egyszerűsége vagy együgyűsége. Az Ételliftben két fiatal színészember – Pálfi Ervin és Szőke Attila – megmutatta, hogy tud.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

(Hm… Elolvastam a tegnapi bejegyzést és találtam benne kivetnivalót. Úgyhogy kivetettem. Egy poénért az ember ne adja oda a korrektséget – mondom magamnak, meg mondtam magamban néha MGP-nek is. Bár amióta a legújabb kori kritikáiban rendre felfedezi, hogy a színészek szépek, jók, tehetségesek, azóta kicsit hiányolom a gonoszságát.)

A szabadkaiak utolsó ajánlata Pesten a Csirkefej volt, s így a végére ebből megbízás lett a Színház újságtól, bár e hónapban még a kaposvári Julius Caesarra is megyek nekik. Nagyon szeretem Spiró darabjait. Telihay Péter rendezte ezt, egyenetlen előadás, olykor leül, mégis van ereje, én zömmel élveztem. Szűcs és Csáki kolleginák mellettem kicsit unni látszottak, de nekem a jó darab unása sokkal nehezebben megy, mint a rossz darabé. A Vénasszonyt játszó Karna Margit valami félig-meddig szent színiszörnyeteg lehet. G. Erdélyi Hermina és Pálfi Ervin alakítását tartom a legtöbbre a Nő, illetve a Srác szerepében.

Mai:

Valószínű, hogy A fényképész utókorával befejeztem a Závada-könyvek vásárlását. Csáth Gézát olvasok most. Néha az a benyomásom, hogy orvosi szikével karcolta fel a novelláit.

HAZAFELÉ MENET EGY OPERA TARTALMÁT MONDTA EL, AMELYET MÉG JOGÁSZKORÁBAN LÁTOTT, S AMELYNEK, MINT MONDTA, ZENÉJÉRE SEMMIT SE FIGYELT, CSUPÁN AZÉRT, HOGY TISZTÁBAN LEGYEN A MESÉVEL. MÉG EGYSZER MEG AKARTA NÉZNI UGYANEZT A DARABOT, MOST MÁR A ZENE MIATT, DE AMIKOR MEGINT ADTÁK, NEM VOLT PÉNZE, ÉS ÍGY ELMARADT.

vissza a lap tetejére

11. péntek

(Néha azért kellemes meglepetést is tud szerezni a Népszabi, most például címlapra tették Gáspár Tibor Mózest a kőtábláival.)

Csuja Imrével készülök a Jövő 7-re, tegnap történt a megismerkedésünk e célból. (Illetve egyszer, még Nyíregyházán, voltaképp találkoztunk már, de a munkaügyi tapasztalatom az, hogy az emberek jelentős részének az egyszeri velem találkozás nem elég ahhoz, hogy utóbb megismerjen. Felteszem, nem kifejezetten jellegzetes a külsőm. Ennél tovább nem mennék a következtetésben.) Csuja egyébként 1984-ben végzett, jól emlékszem rá tehetséges fiatal színészként. Szakálla még nem, de ilyen helyes bucifeje már volt. Vidéki színházakban töltött évek meg az Arany János Színház után eléggé eltűnt, úgy látszott, mintha lesodródott volna a pályáról. Nem volt színháznál, nem észleltem, hogy dolgozik. Ekkoriban láttam egyszer az Örs vezér téri aluljáróban, amint kötött gyereksapkákat árult. Aztán a kilencvenes évek második felében kezdett felbukkanni egy-egy Katona-beli produkcióban, majd a Bárkán, közben megtalálták a filmesek – ha jól számoltam, az idei szemle öt versenydarabjában szerepelt –, most pedig az egyik nívós kis művészszínház tagja. Örülök, hogy így alakult a sorsa, ilyen méltányosan.

Megnéztem tegnap este a tévében Az órák című filmet, és azon tűnődtem el, hogy ha Nicole Kidmannek a Virginia Woolfhoz való hasonlóság kedvéért elváltoztatják a haját, a szemöldökét, a szemét, az orrát és a száját, akkor filmszínésznői értelemben ez Nicole Kidman-e még vagy sem. Színésznőnek persze színésznő, nem is akármilyen, ez jól látszott. (Egyébként a férjét játszó Stephen Dillane is remek, és szintén jelesül hasonlított.)

vissza a lap tetejére

12. szombat

Alea iacta est – vagyis nem elvetve vannak a továbbtanulási jelentkezési lapok, mint a kocka, hanem éppen hogy feladva postán. Egy merő műegyetemet pályáz a gyermek, elsőként a közlekedésmérnöki kart célozva meg. Mint minden fiúcska, ő is nagy érdeklődést tanúsított kiskorában a BKV járművei iránt – hogy mást ne mondjak, amikor a Múzeum körúton laktunk, sokat posztoltunk az ablaknál a lábacskáit szorongatva, hogy ő derékig kihajolva láthassa, amint a Kálvin téren befordul a csuklós troli –, csak ez nála így is maradt. Ezért még a legutóbbi időkben is előfordult, hogy családunk a megállóban állva nem a szükséges útiránynak megfelelő buszra szállt fel, hanem arra, amelyik márkáját, típusát, motorját, hengerűrtartalmát és miegyebét tekintve megfelel Máté választékos ízlésének. (A BKV-járműveken túl mindenféle közlekedési eszközhöz vonzódott. A légi közlekedéshez, a vízihez, a légi vízihez, a kézi vízihez, a víz alattihoz, a szárazföldi tömegközlekedéshez és persze az autókhoz.)

Most jöttünk a moziból a Sorstalanságról, eltérő megítéléssel. Szerintem nagyjából rendben van. A könyvet nem kérhetjük számon a filmen. (Hogy a kimódolt, körülményeskedő írói stílt nem képes visszaadni, azt én nem is bánom.) Célja, hogy megrendítsen egy múlhatatlan történelmi borzalom felidézésével. Hivatását betölti. (Ahogy betöltötte A Schindler listája vagy Az élet szép is. Az előbbi hollywoodi eszközökkel – mi mással? –, a másik pedig Roberto Benigni zsenialitásával.) Kell ide a katartikus filmzene, aminek Morricone a mestere. És kell Nagy Marcell. Aki attól nagyszerű, hogy nincsenek színészi eszközei, csak úgy ott van. Benne van. De mivel eljátszani szinte semmit nem képes, kicsit kívül is marad. Ami jót tesz a dolognak. Ez a Köves Gyuri nem az, akit a történetet elbeszélő negyvenvalahányéves Kertész Imre átszűrt magán. Hanem az a Köves Gyuri, aki a tizenöt éves Köves Gyuri szintjén fogja fel a történteket. Csodálatos a gyerek. (Holnap talán majd mondok még jót, rosszat a filmről.)

 Mai:

A könyv legbizarrabb és legabszurdabb jelenete az, amikor a bevagonírozott zsidóktól egy magyar csendőr a határon elkéri az értékeiket, hogy azok mégse jussanak német kézre. A zsidók meg, ha már, vizet szeretnének cserébe.

BÜDÖS ZSIDÓK, MÉG A LEGSZENTEBB KÉRDÉSBŐL IS ÜZLETET CSINÁLNÁTOK! AKKOR DÖGÖLJETEK CSAK SZOMJAN! – mondja a csendőr. De hogy őt a síkbunkó szerepkörű Kovács Lajos játssza, az túl olcsó megoldás.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

Úgy tudom Fejeséktől, hogy Koltai Lajos éveken keresztül a Szerelemről bolond éjszakán nemzetközi összefogásos megfilmesítésére készült. (A fentebb belinkelt cikk, amely aktuális témánkhoz egyébként sehogy nem kötődik, az eredeti kéziratot tartalmazza. A megjelent verzióban figyelmeztetés nélkül történt bő egy flekknyi húzás és néhány érthetetlen változtatás. Azóta nem írok a 168 órának.) Aztán ez a Sorstalanság-project valósult meg. Tűnődöm rajta, visszajáró film, de nem újranézős film. Talán függ a hatás attól is, hogy ki mennyire érintett. A barátnőm is velünk nézte, akinek a harminc éve meghalt apukája szintén megjárta a koncentrációs tábort. Az én apukám meg egyidős Kertész Imrével, és voltaképp lehetett volna a helyében. Akkor én most vagy lennék, vagy nem lennék. Egy nagyapám munkaszolgálatosként tűnt el, ki tudja, nem ott végezte-e. Lehet, hogy az ilyesmik picit elhomályosítják az ember látását, és könnyebben átsiklik a film hibái (pl. esztétikum mindenek felett), hülyeségei (pl. magánvacsora sárga csillaggal)  és hamisságai (pl. hószállingózás a haladó vagonban) fölött. De ha figyelembe veszem, hogy a világ is olyan, amilyen, azt mondom, nyugodtan kiállhatunk elé: ezt csináltuk a Nobel-díjas regényünkből. Mutatunk néhány jó színészt, remek fazonokat, nagyszerű arcokat. (Szarvas Józsi kancsal kedélye. Schell Judit bánatos szépsége. Tóth Ildikó puha, durcás vonásai. Csomós Mari megszenvedett feje. Aki él és mozog, felvonult itt, bár nyilván plusz egy ráérő színészt már nem találtak, ha még Szegő Andrást is bevették a transzportba egy rosszul elmondott mondat erejéig. Az meg milyen rémes volt, hogy Nagy Marcell csak úgy egyszerűen odafordult a kórházban a betegtársához és kérdezett valamit, az meg öt másodpercben egy Jászai Mari-díj-igényű alakítással óhajtott előállni!)

vissza a lap tetejére

14. hétfő

Apukám szíves közlése alapján helyesbítek: nagyapám nem a munkaszolgálatban tűnt el, onnan még megszökött. Miután hazajött, hamis papírokat szerzett három embernek, akikről kiderült, hogy agent provocateurök. Ezután elvitték. Utoljára a (mai) Bartók Béla úti nyilasházban látták lefogva, ’44 karácsonyán. Ily módon nem volt szerencsém ismerni őt – van egy grafika róla a szüleimnél a falon, portré profilból, hasonlított rá a hasonkorú apukám –, ahogy a másik nagyapámat sem. A nagymamák is előbb haltak meg, mint hogy emlékeznék rájuk. A nagyszülő mint olyan kimaradt az életemből. Emiatt tudom kicsit sajnálni magamat.

Elvittem anyukámat A testőrre az Örkény Színházba. 2001 decemberében voltam a bemutatón, akkor kellemesnek bizonyult a produkció, és e tekintetben nem is változott. A Mamát Pásztor Erzsi játssza, ami óriási nyereség, mert a premieren Almási Éva az elbizonytalanodott színésznők borzalmas harsányságával riogatta a publikumot. Mácsai Pál helyes volt és slampos, mostanra pedig tökéletesen birtokolja a szerepet és könnyedén eljátszik vele. Egy csöppet talán modoros, de ez egy színészfigurába még épp belefér. A nagy csalódás Kerekes Éva. Annak idején őt találtam a legjobbnak: rezervált és sejtelmes volt. Nem lehetett pontosan tudni, hogy a Színésznője hitt vagy nem hitt, flörtölt vagy játszott, hazudott vagy igazat mondott éppen. Most durván egyértelmű minden, amit csinál. Ahogy nyávogva beszél, ahogy röhincsél, ahogy az orrát vakargatja – szörnyen közönséges. Hirtelen a Kováts Adél halk, hűvös titokzatosságára vágytam. Megint egy szerep, amit jó lett volna látni valakivel, aki nem játszotta el.

Mai:

Nagyon okos ember lehet – mondja a Színész a Testőr képében a Színészről, vagyis saját magáról. Felesége, a Színésznő erre azt válaszolja:

EZT NEM MERNÉM MONDANI. NAGYON OKOS EMBERNEK NEM SZABAD SZAKÁLLT RAGASZTANI AZ ARCÁRA ÉS AZT BESZÉLNI, AMIT BETANULT.

vissza a lap tetejére

15. kedd

Megnéztem a Hosszú jegyesség című romantikus történelmi háborús krimit, hát nem rövid. Lehangol, hogy Audrey Tautou is öregszik. A Vénusz szépségszalonban csodálkoztam rá, hosszú haja volt, ahogy feltűzte, hattyúnyaka. Úgy éreztem, ilyen bájosat életemben nem láttam. Most meg hervad. Még tíz év, és rossz lesz nézni az őzikeszemeit, az összerántott szájacskáját. Milyen jó, hogy az Amélie csodálatos élete megmarad a fiatal, hamvas, elragadó Audrey Tautou-val! (Tchéky Karyo láttán megörültem. Amikor a Nikitát újraforgatták az amerikaiak, Tchéky Karyo szerepét kedvesen Gabriel Byrne-nel játszatták, nyilván mert tudták, hogy Gabriel Byrne is jól fekszik nálam!)

Az ügynöklistán a megbízók közt feltűnt egy név: Radványi Dezső. Szerintem meghalt már. Volt vele ügyem húszéves koromban. Egy haverommal, Krausz Jenővel kitaláltuk, hogy csináljunk filmet a mi diákéletünkről. Ő a filmfőiskolára járt – akik ugyanabban az évben kezdtünk, mind ismertük egymást a harkovi előkészítő táborból –, és volt operatőrtanuló is, Gerő András. Írtam egy forgatókönyvfélét és bejelentkeztem a Magyar Televízió dokumentumfilmes osztálya vezetőjéhez, ez volt Radványi Dezső. (Nem tudom, tudta-e, hogy szegről-végről rokonok voltunk, bár nem találkoztunk soha.) Belement. Adtak nyersanyagot meg egy papírt, hogy nekik forgatunk. El is készítettük a filmet, de soha nem mutatták be. Azt mondta, túl sötét képet festettünk. (Csak ki ne süljön, hogy elhallgattatott alkotóművész voltam az átkosban!) Pedig be akarták mutatni, ez akkor lett egyértelmű, amikor sok évvel később Jenő gyártásvezetőként az MTV-ben dolgozván előbányászta a raktárból a tekercseket, és levetítette Andrásnak meg nekem. Meglepve láttuk, hogy a filmünk előszóval bővült, amelyben az egykori „tévés személyiség”, Sugár András kábé azt mondta el bevezetőül, hogy az alkotók nagyon fiatalok, nem látnak helyesen, íme, nézzük csak, miként ítélik meg rosszul a saját moszkvai életüket. Ilyenformán talán jobb is, hogy a tévés bemutató elmaradt.

vissza a lap tetejére

16. szerda

Abszolváltam az Alföldi Róbert rendezte Shopping and fuckingot. Nem az én estém volt. Már a színészpártian kései nézőtérnyitásig tartó hosszas heringezést sem élveztem. Hát még ami odabent várt. Élő hangkulissza gyanánt szerepelt az előadásban egy énekesnő. Na ő nézte olyan arccal a játékot, mint én. Eltűnődtem, vajon hogy érzi magát a színpadon Almási Éva, amikor mögötte egy férfi meg egy női nemi szerv javában közösül a négyszer négyméteres kivetítőt betöltve, előtte pedig a lánya szaval félmeztelenül Irinát a Három nővérből. Nagy élmény lehet számára. Azon is tanakodtam magamban, hogy vajon Balázsovits Edit miben volt a legrosszabb azok közül, amikben láttam. A Kabaréban? A Bubusban? Nem könnyű eldönteni.

Ma reggel megismerkedtem Pokorny Liával, a Jövő 7 céljára. Milyen helyes lány! Pompás interjúalanynak találtam. Nyílt, beszédes, érdekes. Meg is kérem Veres Marit, hadd írjak most egy kicsit hosszabbat a szokásosnál.

Mai:

Tőlem. A 45. születésnapban az a szörnyű, hogy egy csapásra tíz évet öregít. Tegnap még a negyvenhez közelebb, holnap meg már az ötvenhez. Borzadály.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

Fiatal, potenciális pályatársnőt vittem magammal Szolnokra a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadását megnézni, zsollye.hu-nak dolgoztomban. (Ugyanis lesz ilyen, zsollye.hu, állítólag március 9-től – ez a Lajos Sándor-i elképzelés –, szerdánként fog felkerülni rá tíz darab kétflekkes kritika és interjú.) Szikora János rendezte a produkciót, és rendezve volt valóban. Voltaképp először láttam olyan Popfesztivált, ahol nem a zene volt a fő csapásirány – hogyan jussunk el egyik daltól a másikig –, hanem a kisregény katyvasz történetét próbálták értelmezni. Méltányolom, hogy Szikora ajánlatot tett erre. A szereplők igyekvők, de kevéssé meggyőzőek. Petridisz Hrisztoszt nagyon messziről kell nézni ahhoz, hogy elfogadható Józsefnek lássuk. (Talán még az épületből is ki kell hátrálni.) Az Esztert játszó Fekete Linda helyén nyugodtan állhatott volna Oláh Ibolya, nyilván ő sem lenne sokkal kevésbé színésznő. Akadt fiatal, szakképzett munkaerő is, idén végzős musical szakos főiskolások: Peller Anna, Nádasi Veronika. Úgy tűnt, jól fejlett öntudattal jöttek megmutatni a többieknek, hogyan is kell ezt csinálni.

A mai Magyar Hírlapban szerepelek egy nyilatkozatcsokorban. Én vagyok az a selymes nyuszika, aki a sok rosszat mondó között jót mond a Sorstalanság filmről. Ez rendben is van. Akceptálva a mások eltérő véleményét, két dolgot szeretnék szóvá tenni. Az egyik konkrét: a vélemények fölött olvasható Kertész Éva berlini tudósítása. Nincs elájulva a német sajtó – evvel kezdődik. Nem gondolom, hogy kiküldött újságírónknak dolga volna lelkesedni. De hogy már-már ellendrukkernek hat, azt mégis furcsállom. A másik a hazai filmkritikák láttán jutott eszembe. Biztos nem könnyű megoldani, de szerintem kellene tudniuk valahogy különbséget tenni a kollégáknak a Csudafilm meg a Sorstalanság ledorongolása között.

vissza a lap tetejére

18. péntek

Csöppet csalódott vagyok. Leadtam két jó próbaképet a komáromi anyaghoz, de nem tették be egyiket sem, bankreklám van a cikk mellett a lapban.

Újranéztem tegnap A modellt (zsollye.hu, ez is), nekem most is tetszett. Bérletes közönség, eleinte volt némi rököny, de aztán rákaptak. Gabnaim ketteskét tett rá a Súgó dominóban, kíváncsi vagyok, mi baja vele.

Mai:

Friedrich Dürrenmatt.

ÍRTAM EGYSZER EGY DARABOT. ELMEGY AZ ÖRDÖG AZ ISTENHEZ EGY AKTATÁSKÁVAL. ISTEN MEGKÉRDEZI: HONNAN JÖSSZ? A FÖLDRŐL – MONDJA AZ ÖRDÖG. HOL VAN AZ? – KÉRDEZI AZ ISTEN. AZ ÖRDÖG ELŐVESZ AZ AKTATÁSKÁJÁBÓL EGY NŐT ÉS EGY FÉRFIT. JA, IGEN – MONDJA AZ ISTEN –, MÁR EMLÉKSZEM. VOLT EGYSZER EGY ILYEN KÍSÉRLETEM.

vissza a lap tetejére

19. szombat

Konkrétan premieren viszonylag ritkán járunk Kaposváron. Meg is lepődtünk tegnap, amikor a Julius Caesar bemutatóján korántsem volt telt ház, abból is sokan elmentek a szünetben. Nem tudni, miért. Semmi idegborzoló nincs az előadásban – egyetlen jelentéses szitát sem láttunk a színpadon, vagy ilyesmit –, jó, hát ritkán énekelnek és táncolnak benne, de gondolnám, hogy a kaposvári közönség eleve nem hiszi a Julius Caesart musicalnek. (Egyszer egyébként énekelnek és táncolnak, hat lányka, akit a jelmeztervező egészen galádul öltöztet, illetve vetkőztet. Zömüknek semmi dereka nincs, a csípőkön viszont van bőven, az jutott eszembe, ha tegyük fel jövőre Olga Szemjonovna beáll közéjük, szerintem javít majd az összképen.) Rusznyák Gábor rendezte, maiasra, de nem nagyon mozgatott meg bennem semmit, úgyhogy szenvedelmes kritikaírás lesz belőle. Varga Zsuzsa (Caesarné) és főleg Gubás Gabi (Brutusné) alakítása alapján úgy tűnt, ezek a férfiak a hisztériás feleségük elől vetették magukat a politikába. Kovács Zsolt (Caesar) persze jó, az első jelenetekben Znamenák István (Brutus) is tetszett, Kocsis Pálról (Antonius) sem mondhatok rosszat, de nagyon elment mellettem az egész. Nagy Viktorra ránézvén az a gondolatom támadt, ennek a fiúnak Gazsó-feje van (vagy lesz hamarosan).

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

Apropó Olga Szemjonovna. Múltkor az ő „csélcsap” gondolatairól az jutott eszembe, hogy amikor a gyerekek még kisebbek voltak, de már iskolások, tavaszi szünetben biciklitúráztunk a Balaton körül. Este a panzióban hevertünk egy rakáson a szobánkban, és néztük a tévében a Sandokant. Mondtam, hogy amikor először adták ezt a sorozatot, az én bakfiskoromban, nagyon tetszett nekem a főszereplő. Kedves férjem erre némi játékos duzzogással megjegyezte, hogy én legszívesebben biztos lecserélném; kivenném a Sandokant a tévéből, őt meg begyömöszölném a helyére, de hogy fog oda beférni? Ennél tovább nem jutottunk, mert a gyerekek késedelem nélkül kijelentették, hogy nem szeretnének Szandokán Máté és Szandokán Annamária lenni. Ami azért volt különösen kedves tőlük, mert ha megfeszülnék, se tudnám őket Szandokánná adoptáltatni, hiszen ahhoz nem nekem kéne frigyre lépnem a pasassal, hanem az édesanyjuknak.

A Csődcsicsergőt láttam tegnap a Stúdió K-ban Szőke Szabolcs társulatától. Sok értelmet nem találtam benne, de jól elzsongított. Egyébként is szeretem azt a Stúdió K-ban, hogy náluk kicsit New Yorkban érezheti magát az ember. Tisztára off-off Broadway az a hely.

Mai:

A Csődcsicsergő mottója, Thomas Bernhardtól:

A MŰVÉSZET ÉS MINDEN, AMI ÖSSZEFÜGG VELE, EGÉSZÉBEN VÉVE ROPPANT IDEGFESZÜLTSÉG

vissza a lap tetejére

21. hétfő

Ma nincs idő naplózni. Megírandó cikkek hegye tornyosul előttem, próbálom a zsebkendőmmel elhordani, de nem haladok megfelelő ütemben. Jó, hát a szabadkaiak vendégjátékának a végére értem, eljutottam több mint 11 ezer leütésig, az hat és fél flekk. Hát még ha mondanék is róluk valamit?!

Hanem a kötelező olvasmányt még világgá kürtölöm. Máté osztályfőnöke, egyben magyartanára mostanában bocsátotta ki a második félév kötelező olvasmány listáját, amit maga állít össze. A XX. századnál járnak, egy drámát is kijelölt. És vajon mit ad a nemigen olvasó, nemigen színházba járó diákjai kezébe? Tessék találgatni! Éjjeli menedékhely? Nem. Szent Johanna? Nem. Brecht? Nem. Valamelyik amerikai? Miller, ugye? Nem, nem, nem. Netán magyar? A századelő remekeitől, Szép Ernőtől, Füst Milántól vagy Szomorytól? Kortársunk, Spiró? Dehogy. A Godot-ra várva. Ezt bírta választani. Innen gratulálok.

vissza a lap tetejére

22. kedd

A helyzet ugyanaz, tehát további türelmet kérek. Bár Pokorny Lia meg A modell összeállt, ám az utóbbi még nagyon nyers, mondhatnám: olvashatatlan. De mi lesz Julius Caesarral? Reggel óta sehogy sem akar a negyedik sor után megszületni az ötödik, pedig anélkül nehéz továbbjutni. Most viszont hamarosan elindulok Egerbe, és viszek magammal több mint egy embert. Hármat. Egykori és jelenlegi Zsöllye-szerkesztőket. Erőinket megosztva, ketten Éjjeli menedékhelyre, ketten Nem félünk a farkastólra ülünk be. Az utóbbit Blaskó Balázs rendezte Saárossy Kingával és Kelemen Csabával a főszerepben, úgyhogy aki arra tippel, hogy én Gorkijjal tartok, az nem téved.

Mai:

Brutus mondja Shakespeare-nél, Vörösmarty Mihály szavaival:

MIDŐN A SZERETET / BETEGSZIK S FOGYNI KEZD, ERŐLTETETT / MODORT VESZEN FEL. A NYÍLT, EGYSZERŰ / HŰSÉG NEM ISMER ÁLTATÁST.

vissza a lap tetejére

23. szerda

(A munkához: 1. Pokorny Lia még az interjúegyeztetésben is első osztályú. Három darab indokolt, egyszavas változatást kért. 2. Volt bő tíz éve a Katonában egy Julius Caesar, szinte semmire nem emlékszem belőle. Előbányásztam az előadásról szóló kritikámat, és felderült a szívem, hogy ilyen szerintem jó cikket írtam róla! A most készülő dolgozatban kevesebb örömöm telik majd 2015-ben, attól tartok.)

Horgas Péter rozsdás fémlépcsője alatt játszódik Egerben az Éjjeli menedékhely. Máté Gábor rendezte, és sajnálattal közlöm, hogy alapvetően elhibázta. Nála a menedékhely minden lakója ugyanolyan. Alkoholtól lepusztult, bizonytalan mozgású, agyilag lelassult, kásásan intonáló, vontatottan beszélő és üvöltő, mint a dervis. Nemcsak az a baj az egyformasággal, hogy már-már elviselhetetlenül egysíkú az előadás, hanem az is, hogy egyik figurában sem maradt semmi emberi. Ilyenformán bőven elég lenne közülük egy is, mondjuk Anger Zsolt (Bubnov), aki döbbenetesen fest, például olyan, mintha üvegszemei lennének, és iszonyú erővel játszik. (A többiek is nagy energiákat mozgósítanak. Mészáros Máté, aki nyomósan hallgat és néz a második részben. Vagy Kovács Patrícia /Vaszilisza/, akinek az Ódry színpadi Kabaré Sally Bowles-a óta vagyok rajongó híve, és akinek “közönséges nő” szerepkörben nincs párja.)

Egyetlen tagolatlan ordítás az előadás. Úgy jártam vele, mint a Mindhalálig zenében az ellenszenves kritikusnő a Roy Scheider filmjével: két aszpirines fejfájást kaptam tőle. Ami azért is kellemetlenül érintett, mert elég zord időjárási viszonyok közepette hajtottam haza.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

A február 8-i bejegyzéshez: Bede Fazekas Szabolcsot friss diplomásként vitte Verebes Nyíregyházára. A Nyitott ablak Novotnija volt az első szerepe, abban mindjárt nagyon meg lehetett szeretni. A Tangóban Arthur, a Kicsengetésben remek Derek Meadle, a Három nővérben emlékezetes Tuzenbach. De hogy mire képes egy jó színész, arra a Maude és Haroldnál jöttem rá. Ő volt Harold, Maude pedig Máthé Eta. Eta az a típus volt, akivel nehéz bármit is kezdeni. A próbán előadta a szöveget, ahogy elképzelte, és innen aztán semerre. Szabolcs szeretett volna vele dűlőre jutni abban, hogy mi történik köztük a darabban. Például hogy elhálódik-e a vénasszony és a fiú szerelmi kapcsolata. (Jut eszembe, a Madáchban Tolnay Klári és Gyabronka József adta elő. És amikor Harold gyengéden megcsókolta Maude-ot, érteni véltem, miért fordította le magának a művet a nagyszerű színésznőmatróna.) Próbált Szabolcs így is, úgy is, de Máthé Eta nem reagált semmire. Amikor legközelebb próbát néztem, láttam, hogy Szabolcs egyfelől feladta, másrészt viszont eldöntötte és magára vállalta a dolgot. A kettősüket követő jelenetben játszotta el, igen átütően, hogy mi a helyzet. Úgy ment haza a Zubor Ágnes játszotta anyukájához, hogy sugárzott róla a felszabadult, büszke boldogság: egymáséi lett valakivel. Le voltam nyűgözve.

Szabolcs sajnos rossz ütemben szerződött el Nyíregyről. Gazsó, Szabó Márta, Kerekes, Csomi ott voltak, amikor szakmailag jól jegyzett előadások születtek Mohácsival, Szásszal, Máté Gáborral, és ez növelte az ázsiójukat. Ő viszont korábban jött el az akkori Nemzetibe, ahol valahogy nem tudott kiugrani. Néhány éve vendégeskedett egy előadásban a Vidám Színpadon. Nem is főszerep volt. Próbált jópofáskodni benne. Egyszer csak kinézett a kert felé, és azt mondta: jé, cica! Ül! Ül! Na jó. Áll! Még csak be sem jött a poén. Észre sem vette rajtam kívül senki. Engem viszont szíven ütött, mert ezt a néhai Kerekes Laci mondta mindig a Morton nevű kutyájának. Tudom, a színész abból dolgozik, amije van. Mégis bántott ez egy kicsit.

vissza a lap tetejére

25. péntek

Sajnálom Kozák András halálát. Korán jóllakott talán, mindenesetre megült a Kazimir-féle Thália Színház unalmában. Emlékszem, revelációként hatott, amikor 1986-ban elment vendégnek a Radnótiba. A Kék rókában játszotta a férjet, istenien. (Ennél az érdekes interjúnál találkoztunk. Őszinte volt.) A szürke évei alatt is, mindvégig megmaradt az izgalmassága. Meg a nevetős szeme. Hát nem fogom látni.

Kötelező olvasmány szerkesztőknek: A Csuja-cikkben volt néhány egymásra fűzött mondatom. Mindben szerepelt az „annak láttán” – amit a címbe is emeltem – meg az, hogy „meghívott” . A ritmus, a dinamika és a fokozás miatt így találtam jónak. Hanem valakinek szemet szúrhatott a szóismétlés, és belejavított. (Először fordult elő, hogy a Jövő 7-nél hozzányúltak a szövegemhez.) Az illető két helyen lecserélte az igét, de már odáig nem terjedt a figyelme, hogy a főnév ragját is hozzáillessze. Így lettem szerzője egy hibás mondatnak. Viszont a Novecentót Novocentónak írtam a cikkben. Hatszor. A hét elején döbbentem rá, lázasan telefonáltam, hogy korrigálják. Megtették. 1:1 tehát. Nem olyan rossz eredmény.

Megnéztem az Ódryn a Démonológiát, jópofa. Kábé ilyennek képzelek egy vizsgaelőadást. Sok sziporka, svung, tobzódás, túlzás. A szereplők zöme – Szőcs Artur, Szemenyei János, Peller Anna, Zöld Csaba, Szegő Adrienn, Nagy Sándor – azt csinálja, ami jól áll neki. Még idejében észbe kaptam, hogy néhányuk játszik a Zalaegerszegen készülő, Laura című Bereményi-musicalben, amiről jövő 7-en cikkezek. Úgyhogy az előadás után megvártam Nagy Sándort, hogy kikérdezzem kicsit. Leültünk a büfében.

– Tessék engem tegezni! – mondta.

– Úgy érti, hogy én tegezzem, maga meg nem tegez vissza?

– Aha!

Édes istenem, itt tartunk! Rőzsehordó öreg néne lettem, fiacskámnak!-nak kell szólítanom egy huszonéves fiatalembert. Döbbent zavaromban azt válaszoltam, hogy tegeződni csak kölcsönösen. De még az is neki ment jobban.

vissza a lap tetejére

26. szombat

Olvasom valamelyik hírportálon, hogy a pápa a gégemetszés után nem fog tudni beszélni (ha ugyan felépül még). Ezt a véleményt nem erősíthetem meg. Az én gégemetszett apukám például kifejezetten helyesen beszél. Engem legalábbis mindig felderít, amikor odamegyek és azt mondja: tyerbuty, kitylányom!

A Vidám Színpad Szajré-bemutatója azt a bizonytalan érzésemet igazolta, hogy nem tudunk Ortont játszani. Biztos, hogy ennek a pasasnak a darabjaiból jó előadásokat is lehet csinálni, de én még nem láttam, hogy sikerült volna. Talán valami hiányzik belőlünk, ami kell hozzá. Ez is rossz volt. Bede Fazekas Annának, Simon Kornélnak és Kárász Zénónak akadtak pozitív vonásai, de agyonnyomta őket a Papp János infernális mimikája. Mint az amerikai színészek a B kategóriás akciófilmekben. Minden másodpercben megmozgatta valamijét az arcán.

Mai:

Bereményi Gézától. Részlet a Laura fináléjából (még ez tetszett legjobban):

HIDEG VAN NAGYON EBBEN A LAKÁSBAN,

AHOVÁ ENGEM EGY FÉRFI MAGÁVAL HOZOTT.

HIDEG VOLT MINDEN HELY, AMIT VÉGIGJÁRTAM,

FÁZOM, HA AZ UTÓBBI IDŐKRE VISSZAGONDOLOK.

 

MÍG SORRA KERESTEM ÉLETEM SZEREPLŐIT,

LAKÁSRÓL LAKÁSRA JÁRVA MINDIG MEGLEPETT,

HOGY MILYEN HIDEG VAN, AZT ÉREZTEM FŐKÉNT,

HOGY TÁN EZEN A TÁJÉKON NEM IS FŰTENEK.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

Még a gégemetszésről annyit, hogy amíg a luk be nem nő, addig valóban nemigen lehet beszélni tőle. Ez problémás tud lenni, mert például apukámra ráküldtek a kórházban egy vak masszőrt. Burleszkszerű jelenet volt. A masszőr találomra gyúrt, és nem látta, hogy apukám közben hang nélkül ordít. Én sem nagyon bírtam megszólalni, mert hirtelenjében nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek. Viszont ha a pápa rám szorulna, elboldogulnék a szent kanüljével. Ugyanis amikor apukámat a Rehab Intézetből nyári szabadságra hazaküldték, még csöveken keresztül kellett működtetni. Az ápolónő pedig, aki önkormányzati segítségként érkezett reggelente, azt mondta, hogy a torokban lévő kanülhöz nem nyúl, mert nem ért hozzá. Tehát én vettem ki, tisztogattam, cseréltem, vagy az anyukám. Nyilván mert értünk hozzá.

A Novecento az Örkény Színházban. Nehéz eset. Mindent csinál Csuja Imre, talán attól való félelmében, hogy unalmas lesz a bő másfél órás beszéde. Amikor vöröshagymát evett fagylalttölcsérrel, na azt már soknak találtam. Közben meg végig azt érezte az ember, hogy nem Csuja trombitást kellene látnunk, hanem Novecento zongoristát. És én láttam is, végig, a lelki szememmel Tim Roth-ot a filmből.

vissza a lap tetejére

28. hétfő

Nemigen érdekel, kik szerepelnek az ügynöklistán. Ma már semmi nem biztos, csak az, hogy rossz annak, aki rajta van. Talán arra kellene ébrednünk egy reggel, hogy ez a dolog volt, nincs. De előbb még jelentem: amit a nyolcvanas években ebből érzékeltem, azt nem lehetett komolyan venni. Volt valakim – nemzetbiztonsági okokból nem nevezem meg –, aki titkosszolgaként dolgozott. Volt neki egy fedőállása, ami a személyijében szerepelt. A barátnőm meg, aki a fedőállási munkaterületen dolgozott, mintegy fél perc alatt tökéletesen tisztába jött avval, hogy ez az állás kamu. Dilettánsok – gondoltam magamban.

Egyszer megkeresett egy ember. 1981 nyarán, amikor lengyel csoportokat idegenvezettem az Expressznél. Leült az asztalomhoz az ebédnél, és elkezdte magyarázni a lengyelországi helyzetet. Primitíven és zavarosan hablatyolt, el sem tudtam képzelni, mit akar. Aztán azt mondta, figyeljem meg, mit beszélnek egymás közt a lengyeljeim, és jelentsem. Mondtam, nem t’ok lengyelül. Ezen elcsodálkozott, hát az hogy lehet? Mondtam, úgy, hogy van egy csoportvezető, aki tud oroszul, és ő fordít nekik. Mondta, akkor kérdezzem ki a csoportvezetőt. Mondtam, de miért válaszolna nekem? Kérdezze meg ő, szívesen tolmácsolok. Hát azt ő nem. Hát akkor ennyiben maradtunk. A lelkemre kötötte, hogy ha mégis hallanék valamit, jelentsem. Peeeersze. Szaladok. Hát így. Kifejezetten komikusnak találtam a dolgot. Nem feltétlenül azért, mert olyan fejlett a humorérzékem, hanem mert akkor ebben valahogy nem volt semmi félelmetes. Ami egyáltalán nem zárja ki azt, hogy tíz-húsz évvel korábban egy hasonló szituáció esetleg valós fenyegetést rejtett magában és tényleg ijesztő lehetett. Fogalmam sincs, akkor mit csináltam volna. Dixi.

Mai:

Demjén Ferenctől:

HA A MA LESZ A HOLNAP TEGNAPJA,

TEDD A BÚS EMLÉKET AZ ABLAKBA

vissza a lap tetejére

29. szombat

Ilyen nap nincs ebben a hónapban.                                                          vissza a lap tetejére

30. vasárnap

vissza a lap tetejére

31. hétfő

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra