|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2005. június:
Napló: Tehát ma a nyári színházak sajtótájékoztatója után kedves férjem elvisz bennünket Kisvárdára. Jóféle izgalommal vágok neki az útnak. Bár voltaképp elég kockázatos vállalkozás ez, mivel én egy rozoga, kényes, sőt nyafka nőszemély vagyok, rizikófaktorok tömkelegével. Jól el tudom képzelni például, hogy amikor majd végre ágyba lehet dőlni, nem fogok tudni aludni, mert meleg van, vagy hideg van, esetleg horkol valaki a szomszéd szobában, hangosan ketyeg az óra, pláne harangoznak. (Fognak harangozni, ennyi biztos.) Márpedig ha nem tudok aludni, akkor a második napon rendkívül barátságtalan leszek, a harmadikon kevéssé hasznavehető, a negyediken pedig összecsuklom, mint a colstok: Újság, csókolom! Csinálja meg magát! (Azért az megnyugtató érzés, hogy ott lesz Lajos Sándor. Végső esetben megkérem szépen, vegye át puccsal a hatalmat.) Na meglátjuk. A tavalyi kisvárdai fesztivál nagy élmény volt számomra, igaz, akkor mint zsűritagnak, úri dolgom volt. Ha valaki valamiért kapcsolatba akar lépni velem a következő tíz napban – nem tudni, hogy kedves férjem (jajderosszlesznélküle!) közbeiktatásával írok-e onnan naplót –, a stuberandrea@freemail.hu útján megtalál. No viszlát. Nagyon rosszul kezdődött. Kisvárdára jövet egy balesetbe keveredtünk, illetve állítólag okoztuk, de észre sem vettük. Húsz kilométer múlva lettünk megállítva avval, hogy keresnek bennünket. Visszafordultunk, és közreműködtünk a helyszínelésben, ami órákig tartott. Egy busz egy másik buszba ment mögöttünk, miután mi simán, veszélytelenül kifordultunk az útra. Öt könnyű sérülés történt. Nem ismertük el, hogy mi lettünk volna a hibásak, a buszvezető sem, így majd a szakértői vélemények döntenek, és a rendőr szerint sok pénzbe fog kerülni annak, aki a hunyó lesz. (Egy darab szakértői vélemény százezer forint, mint mondta.) De hát pénz ide vagy oda, az öt sérült ténye is igen megviselt bennünket, úgyhogy idegileg és lelkileg elég ziláltan léptünk szolgálatba Timi meg én. (Mondjuk engem azóta jótékonyan benyelt a munka, kedves férjemet viszont még mindig meglehetősen nyomasztja a dolog.) Kint épp pirkad, csivitelnek a madarak, idebent talán egy óra múlva elkészülünk az újság második számával. Terveztem, hogy csinálok bele Verebes-interjút, mivel a nyitóelőadás a komáromiak II. Józsefe volt, amit ő rendezett. De nem volt itt az előadáson. Nyilván mert Heti Hetes-nap a csütörtök. Akárhogy is, tegnap, úgy tetszik, összeegyeztethetetlenné lett a két tevékenysége. (Utólagos hozzászólás 2005. szeptember 23-án: épp olvasom az újságban, hogy pénteken este veszik fel a Heti hetest. Ha ez júniusban is így volt, akkor az előbbi mondataim egyáltalán nem helytállóak. Ki nem húzom, de mondjuk úgy: ünnepélyesen visszavonom.) Volt temesvári Ibusár is, na, az egy külön izgalmas tanulmány lehetne: a kisvárdai közönség ironikus meghódítása. Mindünkben van egy kis Sárbogárdi Jolán, de a kisvárdai publikumban talán több is. Tokai Andrea keserű, dühös, szívszorító Jolánka volt. És Balázs Attila remekelt még. Közben teljesen felkapcsolták odakint a villanyt, és mindjárt hazamegyek. A szobám ablaka a templomtoronyra néz, bájos látvány. Csak a hallványa ne volna. Reggel ötkor harangoznak. De most kiszúrtam velük, otthon se vagyok még – nem sikerült felébreszteniük. István (Verebes) a komáromi előadás másnapjára megérkezett, jelen volt a szakmai beszélgetésen is, rokonszenvesen nyilvánult meg. (Végeredményben szeretem ezt az embert – súgtam oda Timinek.) A harmadik számon vagyunk túl, a tegnapi éjjeli műszak nehezen ment, fáradt voltam és ingerült, bár ami az utóbbit illeti, jogosan. Kellett volna számolnom előre avval, hogy a megbízhatatlan embereknek – nevet nem mondok – az emberei is megbízhatatlanok. Az olyan szerző, aki az előadás után nem jön fel a szerkesztőségi szobába dolgozni, hanem alámerül a büfében, majd órák múlva kerül elő spiccesen fütyörészve, nem tud nekem elég jó kritikát írni. (És tényleg nem tud. Az előző napi, még komolyan vett munkája sokkal jobban sikerült.) Timi viszont jó fogás volt, ezt már többször megállapítottam magamban az elmúlt napokban. Külön méltányolom, hogy láthatólag alapos készültséggel érkezett ide. Mindenre számítva, hogy bármelyik előadást megkaphatja feladatul, pedig azt még én sem tudtam előre, hogy ennyi éles bevetésben lesz része. (Szakmai érdeklődőknek: a www.hamlet.ro portál naponta közli a Kisvárdai Lapokban megjelent kritikákat.) A nagyváradiak Tragédiáját néztük tegnap, nem elég jó, de nem is érdektelen. Román rendező csinálta – ez nagyon látszik is az előadáson, mondta Csomi, aki ott rajongott mellettem a nézőtéren –, üdítően játékosan és szellemesen fogta fel Madáchot. Méltatásomul azt tudom elmondani, hogy az első szám indító jegyzetét kivéve nem írtam még a Kisvárdai Lapokba. Vésztartalékolom magamat ugyanis, akkor leszek bevetve, ha valamihez egyáltalán nem lesz szerző. Szidalmazás meg azért illet, mert tegnap hazardíroztam – Lajos Sándor egyik meg nem érkezett embere helyett egy számomra ismeretlen, (minden) határon túli kritikusra bíztam a beregszásziak Tótékját. Keservesen megbántam. Már az is rosszul érintett, amikor az előadás után könnyedén azt mondta: félóra alatt megírja a cikket. Hát még, amikor elolvastam. Nyeglén, alaptalanul, rosszul fogalmazva lehúzta a produkciót. Itt tartottam a fiút, szétcincáltam a mondatait, hosszasan megdolgoztattam még, azután tovább munkálkodtam az anyagon, de ez már csak a veszett fejsze nyele. Egy fesztivál körülményei között az ilyen kritika különösen kínos, hiszen itt vagyunk mind együtt, szinte nézzük, amint olvassák. Ezen kívül is eseményes éjszaka volt, éjfélkor visszadobtam a címlapot. Képszerkesztőnk-tervezőnk nem fotózta a Tótékot, mondván, hogy az már megvan neki. Aztán címlapra tett egy Őrnagy-portrét; Trill Zsoltot kopaszon. Most azonban másfél centis haja van, mint láthattuk az este. (A hozzá nem értő emberek csak el szoktak keseríteni, a linkek-lusták viszont dühítenek.) Végül is megoldotta a problémát: levágta Trill Zsolt feje tetejét a képről. („Skalap, skalap!”, by Panni.) A másik előadás – a nagyváradi Tom Jones – jó rossz volt. Szegény szerzőm, Proics Lilla szépen, derekasan megszenvedett a kritikával. Érződik az írásán – nagyon helyesen –, hogy bántó nem akar lenni, de kínlódva kerülgeti annak kimondását, hogy ez rémes volt. Egyszóval volt is, lesz is jobb számunk a negyediknél. A Tóték formátumos előadás, most jobban tetszett, mint tavaly Zsámbékon. Főleg Szűcs Nelli volt kitűnő, de Trill Zsolt is – aki jószerével az édesapja temetéséről érkezett ide – igen erőteljesen játszott. Mai: Trill mondta mint Őrnagy: A VILÁGON A LEGFONTOSABB DOLOG A JELENLÉT. Mivel az elmúlt két napban reggel 5-re végeztünk, elérhetővé vált, hogy 11-re már meg is érkezzen a nyomdából a friss újság. Ez azért jó, mert akkor kezdődnek a szakmai viták. Tegnap a Tótékról egy kolléga kissé unalmasan értekezett felvezetésül, és közben a népes közönség a mi lapunkat olvasgatta. (Én meg elszántan azonnal odamentem Vidnyánszky Attilához egy fél percre. Bemutatkoztam, mondtam neki, hogy rossz döntést hoztam, amikor erre az általam nem ismert fiatalemberre bíztam a kritika megírását. Ez a hiba nemigen volt korrigálható, sajnálom. Mondta, nem baj.) A tegnapi napon kifejezetten jól jött, hogy nekem dolgom van, és eljöttem szünetben mind a marosvásárhelyi Negyedik nővérről, mind a komáromi Mese a halott cárkisasszonyrólról. Egy-egy felvonás épp kielégítette a szakmai kíváncsiságomat. Aztán az éjszakai életünk soha nem bonyodalommentes, mindig akad valami vis maior – ha semmi más nincs, legalább egy kis összetűzés Lajos Sándorral –, de azt eddig még egy pillanatig sem éreztem reális veszélynek, hogy reggelre esetleg nem lesz kész a nyolc oldal. Több lapszám van már mögöttünk, mint előttünk! Tegnap három busszal Nyíregyházára szállítottak bennünket, mert a Woyzecket ott játszották el a kolozsváriak. Jó volt bemenni a színházba Csomival, Gyurcival, ügyelőtől kellékesig mindenki megörült nekünk. Rövid, kedves viszontlátás után beültünk a nézőtérre. Tőlem idegen a darab, és voltaképp ez a rendezés is. A történethez pedig személyesen semmi közöm. Úgyhogy nem is nagyon vagyok képes számot adni arról, hogy mi történt ott velem. Azt tudom mondani, hogy még életemben nem volt részem ilyen felkavaró színházi élményben. Elragadtatott áhítattal néztem, miközben a zsigereimig hatolt. Iszonyatos erejű előadás. A végén, legnagyobb meglepetésemre, nem állt módomban tapsolni, mert arra kellett a kezem, hogy az arcomat beletemetve zokogjak. (Pedig én aztán igazán nem vagyok egy picsogós fajta néző.) Mintha tornádó söpört volna végig rajtam. Ha csak eszembe jut, most is felszökik a pulzusom. Bogdán Zsoltról a szemet nem lehetett levenni. Nagy színész lesz. Már most sem kicsi. Nyúlfarknyi párbeszéd visszafelé a buszon Proics Lillával: – Nos? – Megrendültem belé. – Részvétem. Én valahogy kívül maradtam. – Részvétem. (Nem örülnék, ha Szili Katalint választották volna államelnöknek. Sólyom Lászlónak talán örülök? Az egész politikai életünk úgy, ahogy van, nem egy örömforrás.) Nagyon meglepett, de a Woyzeck fogadtatása teljesen szélsőséges itt. Csak olyanok vannak, akik elaléltak tőle, meg olyanok, akik szerint hatásvadász blöff az egész. Ilyen fura dolog a színház. (Azt is tudom, számít, hogy ki mennyire ült közel. Van a játéknak hatósugara, aki azon kívül esik, érintetlen marad. Bogdán Zsolt is tudja persze. Mert hát erőt vettem éjjel, odamentem hozzá, és rögtön megkérdezte, hogy hányadik sorban ültem.) Gondolkodom erősen, nem kéne-e majd bevonulnunk Kolozsvárra kedves férjemmel, hogy megnézzük ezt a Woyzecket. (Kábé harminc éve nem jártam ott.) Két dologtól félek. Az egyik, hogy nem lesz olyan. A másik, hogy még olyanabb lesz. Hiszen ott stúdiószínházban játsszák, vagyis a néző még beljebb kerül, még erősebben benyelheti őt a hatás. Nem tudom, hogy bírnám ki. Közben volt egy-két előadás, amit én már láttam (a szabadkai Kés a tyúkban és a Tragoedia, meg a sepsi Othello), az előbbi kettőt nem néztem meg, az utóbbit igen, és úgy éreztem, nem ment annyira jól, mint a Tháliában. Mindazonáltal Pálffy Tibor itt is olyan színésznek mutatkozott, aki civilben talán kicsi, sovány és csúnya, Othellónak mégis nagy, erős, szép férfi. Mai: Fodor Tamás tartott háromnapos kurzust bábszínészeknek, egyik délután Timivel beültünk – szoktam szeretni hallgatni Fodor Tamást –, akkor mondta technikai tanácsként, tetszett: A NINCS, AZ LEGALÁBB TIZENÖT MOZDULAT. Én itt rendre találkozom a naplóm olvasását tudtomra adókkal. Kezdek rutint szerezni a szituációban. (Még a végén egészen természetesnek veszem, hogy a fél világ tudja pl. azt, milyen halálos mértékben vagyok szerelmes a kedves férjembe. Vagy ezt még nem is írtam volna?) Tegnap igen jó kis program jutott nekünk. Először a Murlin Murlo a Szabadkai Népszínháztól. Naggggyon rendben volt. Úgy színészileg, mint rendezőileg. Azután az újvidékiek De mi lett a nővel?-je, kedvenc Balázs Áronunk villogásával. Majd éjjel fél egytől még a gyergyói Lakodalom. Mai: Van nekünk itt egy bedolgozó helyi szerzőnk is, csak úgy nevezem: ibusári tudósítónk. Személyesen nem ismerem (mailben és telefonon érintkezünk), de úgy képzelem, százhúsz éve lehet megyei napilapos újságíró, többkötetes közhelygyűjtemény van a fejében, és bármikor megír a semmiről kétezer leütést, briliáns képzavarokkal. Ő a mi üde színfoltunk a lapban. Én egyszerűen rajongója vagyok az írásainak. Senkinek nem engedem, hogy egy ujjal is hozzányúljon a soraihoz. Íme, egy gyöngyszem az „Az ezerfejű cézár nevében (2.)” című cikkéből: A KÉT ELŐADÁS KÖZÖTTI SZÜNETBEN – MONDHATNI: A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN KUTYAFUTTÁBAN – LEÜLTÜNK BESZÉLGETNI. Szerintem a Tompa Gábor rendezte újvidéki Médeia-körök volt a fesztivál blöffje. (Én írtam a kritikát róla – pozitív a fogadtatása. Mármint a cikknek.) Azt követően viharban, zuhogó esőben ment a székelyudvarhelyi Szeget szeggel a Várszínházban, hát arra már képtelen voltam rászánni magam. Utána a marosvásárhelyi Az arab éjszaka. Nem volt rossz előadás, de így a nyolcadik napon éjjel fél tizenkettőkor nekem már nem tudott elég jó lenni. Kezdjük a fesztivál végét járni. Húsz szerzőtől közöltünk cikket az újságban. (Leszámítva a dramaturgokat, akik hivatalból küldték – vagy nem küldték – az évadbeszámolót.) A húsz szerző közül egyetlen egy sem kérdezte meg tőlem sem előbb, sem megjelenés után, hogy fizetek-e honoráriumot és mennyit. (Fizetek egyébként, utólag.) Ezt most itt a szakmámra büszkén közlöm. És tudom még fokozni. Mindent mérlegelve – például azt, hogy Timi ingyen dolgozik, kivett szabadságot a munkahelyén, és idejött újdondászkodni, s mivel kezdő és tanonc, nem fogad el pénzt, én meg nem szeretném, ha ilyenformán az ő munkájának ellenértéke egyszerűen a mi zsebünkbe vándorolna, továbbá elirigyelvén/ellopván Csomi ötletét, aki úgy döntött, hogy a zsűrizésért kapott összeg feléből egy különdíjat ad – szóval kedves férjem biztatására elhatároztam, hogy a szerkesztői honorom feléből létrehozom a Kisvárdai Lapok díját, amit a díjkiosztó ünnepségen Timi fog átadni a szerkesztőség által legjobbnak ítélt művészeti teljesítményért. (Naná, hogy a Woyzecknek szántam. Tompa Gábor nem szegény ember ám! – mondta Lajos Sándor, aki egyáltalán nem kívánt díjadogatásban részt venni, így hát voltaképp rendes tőle, hogy nem ellenezte. Lehet, hogy Tompa nem szegény. Biztos. Viszont én meg gesztusban vagyok gazdag J. Mindazonáltal – fájó szívvel jelentem – nem a Woyzeck vagy Bogdán Zsolt kapja, de már vigasztalódom, mert nagyon jó helyen lesz annál a fiatal színésznőnél – Tokai Andreánál –, akinek a díjazandóságában Timivel meg tudtunk egyezni.) Hát akkor evvel megvolnánk. A záróünnepség annyiban hasonlított a nyitóra, hogy az ember azt érezte: mi a túrót keresnek ezek itt? Mármint a felszólamló politikusok. A megnyitón a polgármester beszélt, majd Bozóki András miniszter – érdekesnek találtuk kedves férjemmel, hogy csupa-csupa külföldi idézete és példája volt, Shakespeare-től Mozartig, úgy látszik, nemzeti kulturális örökség egy sem jutott eszébe –, majd Hegedűs D. Géza előadott valami önálló est-szerű, begyakorlott kortesbeszédet. (Megőrűtté’? – kérdezte tőle utóbb Nyakó Béla igazgató. – Háromszor olyan hosszan beszélni, mint a miniszter?!) A záróünnepségen egy fideszesnek látszó tárgyszerű alpolgármester szónokolt, majd Veres Mianeve pénzügyminiszter, és szavaikból azt tűnt ki, hogy valahol a XIX. század közepén tartanak, és a határon túli színjátszást a Magyar Nyelvet Őrző Védő Missziónak képzelik el. Majd díjátadás. A sepsiszentgyörgyi Othellón kívül minden és mindenki kapott díjat, akinek járt, én teljesen el tudom fogadni a zsűri döntéseit. (Az Othello – mint írtam – Kisvárdán nem mutatta a legjobb formáját, a válogató lányok mégis fájlalták, hogy nem jutott elismerés neki.) Nagyra értékelem például, hogy bár a Woyzeck a zsűritagok többségére egyáltalán nem hatott – ezt tudom, mert nyitott, oldott, kommunikatív, csapatos zsűri volt, sokkal inkább, mint a miénk, a tavalyi –, fel- és elismervén a produkció formátumát, mégis képesek voltak díjazni. Azt is akarom még mesélni róluk, hogy nekem és hozzám kedves, rendes zsűri volt. (Duró Győző, akivel korábban legfeljebb hűvös köszönőviszonyt mondhattunk magunkénak, tegezni kezdett és Stubinak szólítani, mert hallotta, hogy a zsűriben ez járja.) Volt egy külön szobájuk, ahol jól tartották őket, vitték be nekik minden nap a hidegtálakat, a hűtőszekrényük felszerelve innivalókkal, és ők – mármint a zsűri – amikor hazamentek, soha nem adták le a portán a szobájuk kulcsát, hanem feltették egy dugihelyre, hogy én éjszaka bemehessek hozzájuk, ha szükségem van valamire. (Másokat is kínáltak, nem csak engem.) És persze sorban adakoztak kajajegyileg. Ami az újságot illeti, nem érte talán egy rossz szó sem. Úgy gondolom, tisztességes munkát végeztünk. Rá is ment a fesztiválom egyébként. A végén vettem észre, amikor az utolsó estén az értem jövő kedves férjemmel pár órát ültünk a büfében, társasági életet élve, hogy én egész idő alatt vagy előadást néztem, vagy lapot csináltam, vagy aludtam (az utóbbit a legkevesebbet), és ezen túl már semmi nem fért bele a tíz napba, egyetlen számottevő beszélgetés sem. De hát… végül is dolgozni mentem oda. Majd jövőre beszélgetek mint mezei fesztiválozó kritikus. Úgy érzem ugyanis, hogy először és utoljára szerkesztettem a Kisvárdai Lapokat. Ez a munka elég megterhelő ahhoz, hogy fiatalabb ember végezze, én meg nem fiatalabb leszek egy év múlva, hanem öregebb. Ráadásul úgy ítélem meg, hogy még jövőre sem tudnám csinálni Lajos Sándor (és az ő hozzáértése) nélkül, vele viszont nem akarnám még egyszer, mert eltér az elképzelésünk a csinálás mikéntjéről. Azt is megtapasztaltam, hogy a három fős stáb kevés ehhez a laphoz. (A végefelé, amikor fogytak és fáradtak már az emberek, magam is írtam, el is jutottam hét megjelent cikkig.) Most egy picit tűnődtem ezen, és arra jutottam, hogy el tudnám képzelni a Kisvárdai Lapok szerkesztését négy munkatárssal. Mondjuk ott lenne Karácsony Ágnes, Papp Timi, Gabnai Kati és Urbán Balázs. Az utóbbi kettő-három írna minden éjjel egy-egy kritikát. Az előbbi egy-kettő egy-egy interjút. És az még mindig csak a fele az újságnak! Na de az a veszély nyilván nem fenyeget, hogy jövőre meredeken javítanák a kondíciókat, úgyhogy lélekben elbúcsúzom a Kisvárdai Lapok szerkesztésétől. De azért jó volt, na. Darvas Iván ma nyolcvanéves, Isten éltesse, imádom! (Bár a Népszabiban Zappe László a köszöntőjében nem említi, honnan való a cikke elején szereplő interjúrészletet, de enyém interjú az.) Még egy személyes vonatkozásáról beszámolnék a kisvárdai lapcsinálásnak. Vizsgahelyzet volt ez nemcsak szakmai értelemben, hanem úgy is, hogy mennyire boldogulok egyedül. Az én kedves férjem ugyanis olyan világítóan okos, hogy amikor együtt vagyunk, akkor az ő eszéből valahogy nekem is jut. És megszoktam, hogy mindent megbeszélünk. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy azt teszem, amit ő mond, de határozatok előtt szeretem ismerni a véleményét az adott kérdésről. Akadályoztatás esetén persze megpróbálom kitalálni, hogyan ítélné meg a helyzetet, de mivel annyival szisztematikusabban és racionálisabban gondolkodik nálam, ráadásul – mint a jó sakkozó – öt-hat lépést fel tud mérni előre a tekintetben, hogy minek mi lesz a következménye, ritkán sikerül. (Csomi volt helyes. Amikor elmeséltem neki a balesetet – sajnos rosszabbodott a helyzet, az egyik könnyű sérülésből súlyos lett; csigolyarepedés –, és hogy 20-án kell mennünk Hajdúnánásra tanúkihallgatásra, azt mondta, idéztessük be őt, mert ismeri a férjemet és tanúsíthatja: teljességgel kizárt, hogy akár csak egy kifordulásnál is könnyelmű, meggondolatlan, felelőtlen lett volna.) Na visszatérve a gondolatmenet elejére, és lezárva azt: sikerült Kisvárdán gyors és elég határozott döntéseket hoznom, most ezért fényezem itt magam. Mai: A Médeia-körök műsorfüzetében szerepelt ez a tetszetős idézet Hamvas Bélától: EURIPIDÉSZ VOLT ATHÉN DOSZTOJEVSZKIJE: MÉRHETETLEN PSZICHOLÓGIAI TUDÁSSAL, HALLATLAN ÉRZÉKKEL MINDEN IRÁNT, AMI SZÁZÉRTELMŰ, PROBLEMATIKUS, MEGOLDHATATLAN. (Többen rosszallták a tegnapi bejegyzésemet. És mivel a lehető legeltérőbb olvasatokban helytelenítették, kár lenne magyaráznom, hogy én csak arra a jóféle szimbiózisra gondoltam, amiben élünk. Erzsi barátnőm – aki szellemesebb, mint én – ezt írta: “A mai naplóban úgy nyilvánultál meg magadról, hogy el kéne döntened: Euripidész vagy Dosztojevszkij legyen a terapeutád.”) Holnap megyek a POSZT-ra. Olvastam Koltai Tamás évi rendes, fesztiváli hangulatrontó írását az ÉS-ben. Sok mindenben igaza van. Néhány apróság viszont zavar. Az egyik avval függ össze, hogy folyton reklamálja: nincs nemzetközi színházi fesztiválunk. Jó lenne látni itthon az európai élvonalat, persze. (Ki döntené el, hogy mit?) A kitekintéshez vezető első lépés lehetne talán a kisvárdai fesztivál. Ott ugyanis megszemlélhető például az, hogy jeles román rendezők mit hoznak létre határon túli magyar társulatokkal. De Kisvárdán én Koltai Tamást sem tavaly, sem idén nem láttam. Pécsett viszont, a “nyaralófesztiválon” ott szokott lenni feleségestül. Legalábbis láttam már őket ilyenkor sétálgatni a Király utcában. Aztán itt van ez az ő folytonos dürrögése, színházi életünk számos tekintetben jogos gyalázása. De hát Koltai Tamás közel negyven éve aktív résztvevője a magyar színházi életnek. A milyenségében valahol az ő milyensége is benne kell hogy legyen. Vegyük például a kritika elégtelenségét, a minőségi kritikusok hiányát vagy csekély számát. Koltai Tamás lassan két évtizede főszerkeszti a legrangosabb, legelismertebb, anyagilag legjobban dotált szakmai folyóiratot. Vajon mi akadályozta abban, hogy ott műhelymunka jelleggel fiatalokat tanítson? Én tizenkilenc éve publikálok abban a lapban, és soha nem fordult elő, hogy leültek volna velem átrágni a leadott anyagomat. Tán csak nem maga a tökély minden sorom? (Egyszer történt olyan, hogy egy kritikám egyik megjegyzését nem fogadták el.) Ha nem neki, akkor kinek kellett volna ez ügyben tenni valamit? Mos’ nem azér’, de én csak egy nyuszika vagyok, mégis ki fogok nevelni Papp Tímea személyében egy jó kritikust, remélem. Koltai Tamásnak, szakmánk legkiválóbbjának (mert kétségkívül az) – volt vagy van tanítványa? Tegye fel a kezét! Nem fogom lelőni! A nyuszikához. Annak idején túl nagy protekcióval kerültem a Film Színház Muzsikába ahhoz, hogy bárki is minimális rokonszenvet érezhessen irántam. (Nem vagyok büszke rá, sőt, de így történt. Volt akkor egy miniszterhelyettes anyósom, csak bement a Lapkiadó Vállalat nagyhatalmú Siklósi Norbert elvtársához, és máris fel voltam véve.) Hosszú évekbe és sok, máshol megjelent cikkbe telt lenyomni a szerkesztőség ellenérzéseit legalább arra szintre, hogy dolgozhassam, s idővel valami hallgatólagos elfogadottság is kialakult körülöttem, hogy na jó, hát nem olyan rossz… (Az újságíró-iskolai piros diplomámban csak egy négyes volt, amit a Film Színház Muzsikától kaptam, „gyakorlat” címen.) Öt-hat év múltán egyszer szerkesztőségi nívódíjban részesültem. A hír megjelent az újságban. Hármunkat-négyünket ért a megtiszteltetés, és a többiek neve mellett szerepelt valamilyen bővítmény is, hogy főmunkatárs, vagy rovatvezető, ilyesmi. Nézte Jálics Kinga az újságot, nézte és fejét csóválva megjegyezte: legalább annyit odaírhattak volna, hogy Stuber Andrea nyuszika. Más. Úgy képzeltem az utóbbi hónapokban, az fog véget vetni a naplóírásnak, hogy olykor hosszan kell próbálgatni feltenni az anyagot a szerverre. Két-három órám biztos nem lesz evvel szórakozni. De most úgy látom, lehet, inkább azért fogom majd abbahagyni, mert túl sokszor bántok itt meg – akaratlanul, szándéktalanul – hozzám közelállókat, akikkel közvetlenül kapcsolatban vagyok. Töprengve ezen, arra jutottam, hogy vagy én nem írok elég pontosan, vagy ők nem olvasnak elég pontosan, vagy a szavak ilyen zavarba ejtően többféleképpen érthetőek. Ez elbátortalanít, elkedvetlenít. Pécsről jövet jelentkezem. A mindenféle láthatásán túl az a jó megvan a POSZT-ban is, hogy találkozni lehet, ha esetlegesebben is, mint Kisvárdán, meg ha nekem ebből kevés is jutott két nap alatt. A versenyprogram sepsiszentgyörgyi produkcióit láttam, a Médeiát és a Jóembert keresünk!-et, mindkettő figyelemreméltó. (A Szecsuáni második felvonásának elején fejtettem meg: Péter Hilda a fiatal Fráter Katára emlékeztet, aki évekkel ezelőtt meghalt.) A Nyílt Fórum-os programom is rendben ment, az előadás – Peer Krisztián: Ragaszkodók, vagyis hát voltaképp Moličre ez, a Tudós nők – nem volt különösebben rossz, illetve lehetett róla jót is mondani. A délelőtti szakmai beszélgetéseken voltam még jelen, és vagy azt bántam meg, hogy hirtelen felindulásból hozzászóltam, vagy azt, hogy nem. A megszólalás a Médeiát illette, csöppet tán belegabalyodtam a mondataimba, pedig voltaképp csak azt akartam jegyzőkönyvbe mondani (“villogó, pirosbetűs feliratként”), hogy: kolozsvári Woyzeck. Mivel rá lehetett ismerni a Médeia átgondolt, megkreált teátrális hatásai láttán, hogy ezt ugyanaz a román rendező rendezte, akinek a nevét ki sem tudom mondani (Mihai Maniutiu). A meg nem szólalás a záró beszélgetésen történt, ahol Koren Zsolt szaktárs szóvá tette, hogy a Szecsuániból referáló Gothár Péter az egész első felvonás alatt sms-ezett. És ha nem fogadtam volna meg az elején, hogy csöndben maradok, akkor közöltem volna, halálosan nem érdekel, mit csinált Gothár Péter az első felvonás alatt, tőlem akár az orrát is piszkálhatta volna. (Tudom egyébként, hogy rendezés közben is esemesezni szokott.) Viszont azt a részletes, alapos szakmai véleményezést, amit előadott a vitán, nagyon érdemes volt meghallgatni. Még ha nem is értettem egyet a minősítésével. (Mint ahogy Ascher Tamás ítéletét sem osztom a Bárka Stuart Máriáját illetően, mégis élvezettel csüggtem a szavain.) Gothár különben is helyes volt előző nap, amikor odamentem hozzá, és mondtam neki, milyen eszelős jónak találom, hogy halas inge van. (A rendezéseiben is szokott halakkal operálni.) Kérdeztem, van-e több is, gyűjti-e a halas ingeket. (Ezen szürkéskék alapon cápák, harcsák úszkáltak.) Mondta, ez az egy van, gyűjteni csak a repülős nyakkendőket gyűjti. Mondtam, mi elefántos nyakkendőket gyűjtünk, négy van a férjemnek. Negyedóra múlva odajött, és tudatta, hogy a Király utcában itt meg itt egy boltban árulnak elefántos alsónadrágot. Mondtam, nagyon kedves, hogy mondja, de gatyában konzervatívak vagyunk, fehéret hordunk. Nem ellenezte. Még kettőt a POSZT-ról. 1. Persze nem az én zsűrim volt, a díjaival, de hát ez nem jelenti, hogy rosszat mondok vagy gondolok róluk. Így látták, így ítélték, nincs evvel semmi baj, akkor sem, ha nem mindent értek. Például a Bodó Viktor Kafkájának tarolását, vagy az általam nagyon kedvelt, ámbár rágógumi nélkül határozottan rokonszenvesebb Máté Gábor díjazását a Iászón-alakításért. (Pláne hogy Fullajtár Andreát mellőzték). 2. Kedves férjem egy huszonnégy órát töltött velem Pécsen, s mivel értelemszerűen úgy tekintettem, hogy ő az én vendégem, nem a fesztiválé, kifizettem a hotelben a nálam szállását. Majd leadtam a számlát a fesztiválirodán, nehogy esetleg duplán számolódjon fel az éjszaka és a reggeli. Volt meglepetés! Ilyet még senki nem csinált – mondta Spilák Klári. Itt van nálunk Pannánk, és intenzív francia nyelvtanfolyamra jár. Angol középfokú vizsgája már van, de még a franciát is szeretné letenni a jövő évi érettségi előtt. Örülök neki, nagyon kedvelem a társaságát. Elmenni vele bárhová, az meg már csak azért is kaland, mert annyira szép nőcike, hogy férfitekintetek pásztázzák folyton. Őt ez nem érdekli, csak nekem furcsa és zavaró, minthogy én ezt saját jogon nem tapasztaltam soha. Mai: ÉRZELMI ISMÉTLŐDÉSEK HÍJÁN NINCSEN EMLÉK, AVAGY FORDÍTVA, MINDEN PILLANATNYI ÉLMÉNY EGYBEN UTALÁS EGY KORÁBBI ÉLMÉNYRE ÉS ENNYI AZ EMLÉKEZÉS. (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) Tegnapra voltunk beidézve a hajdúnánási rendőrségre. Jártunk a múlt héten ügyvédnél, hogy tudjuk, mi várhat ránk. Mondta: esetleg gondatlanságból okozott súlyos testi sértéssel és/vagy segítségnyújtás elmulasztásával gyanúsíthatnak meg. De semmi ilyesmi nem történt. A második busz sofőre ellen indult eljárás, tanúként hallgattak meg bennünket. Nagyon kedves volt a rendőr, én végig gyanakodtam, hogy csak altat, aztán majd felver valami fogós-ravasz kérdéssel, de nem. Délután telefonált, mondta, hogy kihallgatta a sofőrt, és nyugodtan elmehetünk akár nyaralni is. (Amit úgy értékelünk, hogy nyilván a sofőr is járt ügyvédnél, majd inkább elismerte a felelősségét, hiszen a követési távolság be nem tartását úgysem úszhatja meg.) A sérültek jól vannak. De most meg a sofőr baja rossz érzés. Arról még be sem számoltam, hogy voltunk vasárnap este koncerten a Művészeti Tömlöcben: a szüleim, az unokaöcsém barátnője meg én. Ami a házat illeti – a palotát –, praktikusan akadálymentes ugyan, de nincs benne a szemléletében (sem a személyzetében, sem a közönségében), hogy itt mozgáskorlátozottak is gond nélkül jelen lehessenek. Ennek folytán kis híján lekéstük a kezdést, jóllehet már 25 perccel előbb a parkolóban voltunk. És utolsóként távozhattunk csak, amikor már mindenki lejött a másodikról, aki liftezni akart. Chicagói fiatalok muzsikáltak, egyebek közt Beethoven VII. szimfóniáját játszották, ami a családunkban örökletes kedvenc mű. Összetalálkoztunk Németországba szakadt rokonokkal is, akiknek anyukám bemutatta Diát. (“Ő Ervin barátnője.”) Ezt némi zavar követte, s később jöttünk rá, hogy a rokonok félreérthették a helyzetet. A szünetben távoztak, társaságba siettek, s nem kizárt, hogy azóta már az egész város tudja: az én apukám olyan fickó(s), hogy kerekesszékkel jár ugyan koncertre, viszont nemcsak a felesége megy vele, hanem a fiatal barátnője is! Szeretek kérdésekre válaszolni. (Talán mert kérdezni meg nehezemre esik.) Ezért aztán mindig be szoktam engedni a közvélemény-kutatókat, ámbár gyakran az őrületbe kergetem őket a feleleteimmel. Egyrészt mert szeszélyesek és inkonzekvensek, másrészt mert a mi életünk, családunk, háztartásunk elég rendszertelen és atipikus ahhoz, hogy átlagot, vagy akár csak bármiféle épeszű következtetést lehetne (le)vonni belőle. Egyszer például egy augusztusi hónapban nagyon gondosan háztartási naplót vezettem a Statisztikai Hivatalnak. Abból az derülhetett ki a kutatók számára, hogy mi ketten élünk, illetve hárman, vagyis négyen. Bevételünk semmi (abban a hónapban), kiadásunk számos, és a készpénzvagyonunk túlnyomó részét fagylalt meg görögdinnye vásárlására fordítjuk. A minap mintegy húsz percig válaszolgattam egy kérdezőbiztosnak a konyhában. Precízen bediktáltam például, hogy ebben a lakásban két felnőtt és egy fiúgyermek él. Miközben mindvégig Panni sertepertélt körülöttünk. A hölgy pedig, bár kerekedett a szeme, csak a nyomtatványra szorítkozott, és nem kérdezte meg, hogy transzvesztita-e a gyerek. Mai: EZEK A SZÁMOK ÖNMAGUKKAL BESZÉLNEK – ezt a Csomi játszotta szovjet elvtársnő mondta a Mohácsi-féle nyíregyházi Krétakörben. Tegnap délután zajlott Máté mindhárom szóbeli érettségije. (Elmondom, miket húzott. Magyarból Kafka Az átváltozását és a hangrendszert, történelemből az Európai Uniót, fizikából a radioaktivitást.) Az írásbelijei a várakozásainknál gyengébb eredményeket hoztak, kérdés, hogy lehet-e a szóbelin jegynyit javítani, és ha igen, sikerült-e neki. Ma délután lesz eredményhirdetés. Este új tévéjáték ment a Magyar Televízióban! Amióta szökőévenként készül csak ilyesmi, mintha avval kompenzálnák a színészeket, hogy traktálják őket. Mármint hogy evős művekből evős filmeket forgatnak. Itt is szépen bevacsorált a társaság Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtigja jegyében. Horváth Z. Gergely rendezte, aki nemhiába vezényelte évekig a kisvárdai fesztivált, tucatnyi határon túli színészt vonultatott fel nekünk. (Például Bogdán Zsoltot. Nem mintha nem láttam volna őt korábban, de a Woyzeck direkte beleszerített. Úgyhogy most nagyon szigorú szemmel néztem, mégsem találtam benne, a játékában semmi kivetnivalót.) Ugyanakkor a statiszták éktelenül hamisak, bizonyos jelenetek pedig feltűnően beállítottak voltak. Ezt úgy értékelem, hogy nyilván odalett a tévéjáték-csinálók korábbi, fölényes szakmai biztonsága. Mint amikor a pilótáknak nincs elég számú repült órájuk. (Nem lényeges, de van a metróban egy rovarirtós plakát, a Mindenki döglik utána. Azon egy nagyon Zsótér-szerű borostás fiú néz felfelé. Lehet, hogy ő az?) Az angol ötösön túl a matek, a fizika és a történelem négyes lett, a magyar hármas. Valahol Máté pontszáma környékén fogják meghúzni a felvételi határt. Vagy belülre esünk majd, vagy kívülre. Mindenesetre kedvesen felszabadult lett a gyermek, még a hangszíne is más, mint iskolaidőben. Megnéztem tegnap főiskolásabb szereposztásban a Volt egyszer egy csapatot a Madáchban. Bár Maryt sajnos nem Nádasi Veronika, hanem Krassy Renáta játszotta, ami azért sem jó, mert Nyári Szilviával párban mindkét női főszereplő szőke és lófarkas. Annak alapján lehet megkülönböztetni őket, hogy Krassy Renáta igen gyenge. Serbán Attilát semmilyen szempontból nem tudom komolyan venni. Nagy Sándornak viszont van ereje és dinamikája, bár azt mondjuk nem értem, miért nem járt arra egy rendező, aki mondta volna neki, hogy az a sűrűn használt karmozdulata, amivel mintha mindig benyúlna valakinek, rossz, durva gesztus. A koreográfiát változatlanul kiválónak tartom, a muzsika pedig slágerzenének mondható, ha így másodszori hallásra bármelyik dalt velük tudtam volna énekelni. (Hogyhogy nem helyesbített egyetlen olvasó sem?! Hiszen a szabálytalan szabadrúgásgólt – lásd május 27. – nem hőseink lövik, hanem ők kapják!) És azt tudom még a darab vagy az előadás javára írni, hogy benne van valahol a fiatalnak levés bája és öröme. (Még ha ezt – pl. Ömböli Pál esetében – helyenként túl is játsszák.) Mai: Akkor felkínálok egy újabb Bródy-féle bonmot-t a darabból, mindnyájunk okulására: A GYŰLÖLKÖDÉSNÉL A SZERETET TÖBBET ÉR Még annyit a Volt egyszer egy csapatról, hogy megint lesütöttem a szemem Szilvássy Annamária láttán. Valaha – gyerekkoromban – csinos, fiatal sztárocska volt. Néhány éve a Madách Színház mintha odavette volna kegyelemkenyérre, számos előadásban statisztál, és mindig látszik, hogy megpróbál kiragyogni a karból. Nagyon jól tartja magát, ám ez nem jelenti azt, hogy letagadhatna a korából huszonöt évet. De tegyük fel, letagadhat. Ez esetben egy harminchat éves nőt látunk kis farmerszoknyában ugrabugrálni futballdrukkerként a tinilány szereplők között. És igyekszik különbül ugrálni a többieknél. Amitől valahogy rossz odanézni. Tegnap délután Sztankay István állt a Katona József Színház bejáratánál, és elmélyülten nézegette a társulat portréfotóit. Talán azt vizsgálta, hány színészt ismer közülük. Én meg Gabnai Katihoz tartottam épp, egy számla és a lelke ügyében. Ó, hogy bámulom ezt az asszonyt! Ül ott a nyolckerben a maga építette kulturális és oktatási központ közepén, egy tyúkanyó és egy nagyasszony pompázatos ötvözeteként, és mennyi energiája, gyönyörű terve, nagyszabású elképzelése van! “Egy dekoratív, egy karitatív… egy intuitív, egy inisziatív, aki mindent akar és mindent mer, aki lapáttal hányja a terveket és ágyúval a fellegeket, aki ront, bont, épít, emel…” – hogy Szomory Dezső Szabóky Zsigmond Rafaeljét idézzem, mely darabot imádok. Lusta kutyának érzem magam Gabnai mellett, talán mert tényleg. Kedves férjem a héten kapott az APEH-től vagy kétszázhúszezer forint visszaigényelt személyi jövedelemadót. Mondjuk nem értem, hogy az ő drága, egyetlen munkahelye, az Egyetem miért von le dolgozója nem túl nagy fizetéséből minden hónapban ilyen sokkal (közel húszezer forinttal) többet a kelleténél. Hogy aztán ezt az összeget az APEH-nek kamatoztassa. De most akkor itt ez a szép summa, amiből kedves férjem jótékony célra is fordított: elvitt a Kempinskibe “akciós” halvacsorára péntek este. (Hogy ne csak “muszájból”, másodikán menjünk vacsorázni.) Minden terült a svédasztalon, ami vízi: kagylóktól, rákoktól kezdve heringen, lazacon át a halászléig és a fogasig Kárpáthy módra. Nem lévén nagyon halas, én a legjobban voltaképp a desszertsort díjaztam. Egy hölgy gyengéden hárfázott hozzá – hibátlan volt az egész. Csak a fizetésnél kellett reklamálnunk, mert egy plusz deci borunkat és egy kis üveg ásványvizünket elfelejtették hozzáírni a számlához. (Mégiscsak kivételes, ünnepinek mondható pillanat, amikor az embernek néha, nagy ritkán nem a kárára, hanem a javára tévednek!) Mai: A Jövő 7 magazinban – ahol máig sem jelent meg az Egressy-interjúm, talán rosszul van megírva J – Nick Nolte mondja, szépnek találom (bár nem feltétlenül igaz, mert nem okvetlenül szerelmi bánatában részegeskedik az elefánt): AZ ELEFÁNT, AMELYIK MONOGÁM ÁLLAT, HALÁLRA ISSZA MAGÁT MUSTOS GYÜMÖLCCSEL, AMIKOR ELMEGY A PÁRJA, MERT ÚGY ÉRZI, AZ Ő ÉLETÉNEK IS VÉGE. Láttam ma Ronaldinhót az Aradi utcában. Ment, hátán a neve, kezében cébéás szatyorban üres üvegek. Most mindjárt leadom egy kisvárdai előadás kritikáját a zsollye.hu-nak, azután beköszönt a vakáció. Végre beindítjuk talán a bicikliszezont meg az evezőévadot is. (Van egy négyszemélyes túrakenunk Verőcén.) Kifejezett nyaralás nem lesz. Régebben nyáron mindig elutaztunk egy hétre a gyerekekkel valami tengerhez. De két évvel ezelőtt, amikor több szülő is kórházban volt, nem hagytuk el az országot, aztán úgy látszik, rászoktunk a nem-nyaralásra, mert tavaly sem voltunk sehol, meg idén sem megyünk. Legfeljebb néhány napos kirándulásokról lehet szó. Talán pár nap Bécsben, esetleg Veszprémben. (A múlt évben töltöttünk ott két vagy három napot a Hotel Medici nevű, nagyon kellemes kis szállodában a viadukt mellett. Visszavágyom oda.) Színházi bemutató csak elvétve akad, márpedig nem akarom privát dolgokkal túlzott mértékben traktálni a kedves olvasókat, ezért hát július 1-től nyári szünetet tartok a naplóban. (Azt még nem tudom, hogy augusztussal vagy szeptemberrel folytatom.) Pláne hogy a Kritikus-díj szavazás miatt most kénytelen leszek végigolvasni az irományomat, hogy lássam, mit láttam színházban és hogy tetszett. Az bőven elég lesz nekem magamból egy időre! Most, hogy ilyen sokgyerekesek lettünk, nagy családi életet élünk. Például rokonlátogatunk (Áron, lásd május 9.), kanasztázunk (egyelőre a lányok verik a fiúkat), kirándulunk (kedves férjem szeretett volna elvinni a tömeges csókolózásra is, de arra nem voltam kapható), moziba megyünk. Tegnap voltunk a Sin City című filmen. (Attól tartok, az én ötletem volt.) Én általában a Puskinba járok, ahonnan kiutálta a közönség a popkornost, úgyhogy az mindjárt nem tetszett nekem ebben a Kossuth moziban, hogy az emberek talán csak a babgulyáson és a madártejen kívül mindenféle enni- és innivalót behoztak a nézőtérre, és nekiálltak őrölni a fogaikkal. De aztán elkezdődött a film. Illetve jó darabig vártam, hogy majd elkezdődik, pedig már ment. Idővel be kellett látnom, hogy ez a vérgőzös bárgyúság, ez maga a film. (Ült mellettem egy nő, minden ütésnél-lövésnél a szeme elé kapta a kezét. Egyszerűbb lett volna, ha csukva tartja egyfolytában.) Brutális bugyutaság képregényfogyasztó funkcionális analfabétáknak – rendben van. Míves munkának mondható egyébként, és elhiszem, ha a képi világa, a koherenciája, a ritmusa sokak számára magával ragadó. Amit Mickey Rourke művel színészileg (meg amit vele műveltek maszkilag), az nem akármi. Mindazonáltal végtelenül visszataszítónak találom ezt a filmet. A legszemetebb az benne, hogy az alkotók igyekeztek kicsit úgy tenni, mintha paródia lenne, és ők voltaképp halvány iróniával kezelnék a történetet és a műfajt. Ezt a trükköt én nem vettem be. Háromnegyed óra múltán kérdőn ránéztem a többiekre, egyetértő válaszpillantásokat kaptam, akkor felálltunk és távoztunk. Egy sétányit még megmentettünk az estéből. Mai: HA A SZEG NEM BÚJIK KI A ZSÁKBÓL, MÍG A ZSÁK TART, OKVETLENÜL ÚGY KELL VENNI, HOGY NEM VOLT BENNE SZEG. (Mikszáth Kálmán) Tegnap este egészen véletlenül láttam a Duna tévében a Staféta című, 1970-es Kovács András-film nagyobbik részét. Korabeli egyetemisták társadalmi nyüglődése. Mennyire korlátolt és milyen bátorka film egyszerre! Bencze Ilonán csodálkoztam el. Amilyen finom, elegáns, delikát külsejű most, olyan durva vonásúnak látszott fiatalon ugyanaz az arc. Könyvszemle: Elolvastam Tatjana Tolsztaja Kssz! című regényét. Nyomasztó könyv. Nagyon orosz. Az érezhető ki belőle, hogy ennek a népnek szinte nemzeti karakterjegye az alávetettség, az elnyomatás. Aztán Jónás Tamás Apáimnak, fiaimnak című kötetét. Helyenként a korai Fejes-novellákra emlékeztet a stílusa, és ezt dicséretnek szánom, máshol meg Bächer Ivánra, ezt is. Most pedig belekezdtem Rakovszky Zsuzsa új regényébe, A hullócsillag éve címűbe. De szépen ír ez a nő! Mai: Az egyik Jónás Tamás-novellából. ENGEM MÁR CSAK AZ ÉRDEKEL, MIT AKAR AZ ÉLET TŐLEM. MERT ÉN TŐLE MÁR CSAK ENNYIT: TUDNI, HOGY Ő MIT AKAR. ÉRDEKES EMBER LENNE AZ ÉLET, HA EMBER LENNE. TUDNÉK MIT MESÉLNI RÓLA. BESZÉLGETNI VELE MÁR NEM ANNYIRA. MESÉLNI RÓLA, AZT IGEN. LENNE MIT. Összesítést végeztem a naptáram alapján, és annyit már tudok az elmúlt évadról, illetve az elmúlt egy évről, hogy kereken 190 színházi előadáson voltam. Magam is meglepően soknak találom. Egyéni csúcs, azt hiszem. (De persze Nánay István biztos rám vert egy fél kört.) Gyerekelőadásból, zenésből és alternatívból így sem láttam eleget a nyugodt lelkiismeretű szavazáshoz. Marad tehát a nyugtalan lelkiismeretű szavazás. Körülnéztem a hvg.hu-n a Golden Blog tárgyában. Jeges rémülettel láttam, hogy be voltam neveződve. Nagy megkönnyebbülés, hogy nem kerültem be a 100-ba. Egyáltalán nem vágyom ugyanis annál nagyobb nyilvánosságra, mint hogy azoknak, akik valami színházi tárgyú dologra-személyre rákeresnek, véletlenül odapottyanok a képernyőjére. Látom azt is, hogy mindenki, akit olvasok – Olgától Nolin át Lappantyúig –, szintén versenyben volt, de egyikük sem jutott be a legjobbnak ítéltek közé. Amiből csak arra tudok következtetni, hogy a bíráló bizottság az íráskészségre nemigen fogékony. De lehet, hogy az a 100 tényleg jobb. Ha csak tizet jelöltek volna meg, könnyebb lenne ellenőrizni. De most, hogy ilyen jól ráérek, nem kizárt, hogy megvizsgálom a kérdést. Akkor itt zárok. Ha naplót nem is írok a következő hetekben, de a honlappal foglalkozni fogok. A 2005-ös cikkek felpakolásának például nagy lendülettel nekiláttam már a napokban. Majd csak megleszünk egymás nélkül erre a kis időre! Mindenkinek szép nyarat kívánok! Ilyen nap nincs is a naptárban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
