|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. augusztus:
Napló: Szóval érdekes és olvasmányos a Debreczeni Gyurcsány-könyve. Van itt ez az ember – hozzávetőleg egyidős velünk, akárcsak Orbán Viktor, és ebből számos összehasonlító gondolatom támadt, például hogy kedves férjem szintén kiszezett az egyetemen, de azt a nyolcvanas évek elején lehetett tudni, érezni, hogy azért az ember az apparátusba nem megy be (pénzért, lakásért), mert az ciki –, nyilvánvalóan igen jóképességű, tehetséges, figyelemreméltó pasas. Ahogy meggazdagodott a kilencvenes évek elején, az az én kényes ízlésemnek egyáltalán nem felel meg. (Valamelyest mentségére szolgál, hogy vállalkozó volt és annak is készült lenni a továbbiakban. Nagyon lényeges különbség ez ahhoz képest, hogy Orbán Viktor politikusként, sőt miniszterelnökként szedte meg magát és családját.) De Gyurcsány akar valamit – biztosan nem pénzt és hihetőleg nem magát a hatalmat –, mégsem görcsös. (Bár van neki bizonyos helyzetekben egy szigorkodó arckifejezése, amikor nem tudom komolyan venni.) Elvekkel rendelkezik és alkalmazható technikákkal, s mintha a belátás és az empátia sem állna egészen távol tőle. Én ugyan helyből idegenkedem a politikusoktól, de ez az ember elég meggyőző. Kicsit szimpatikus. Éljen a hőmérséklet-zuhanás! Még azt nem mondtam, hogy mivel a francia távközlési szakemberek tudnak élni, ezért a Côte d’Azurön, Cap d’Esterelben szerveztek konferenciát augusztus végére. Kedves férjem augusztus 28-án 11.30-kor tart ott előadást. Én leszek az öltöztetője, a fodrásza, a sminkese. De a sofőrje legalábbis. Mai: Gabnai kollegina kritikáinak gyűjteményét olvasom, kötetben készülnek megjelenni. Tudok jókat idézni. Pl. Kerekes Éváról írja egy bulvárdarab kapcsán: VAN EGY HALLGATÁSA, AMI FELÉR EGY CSEHOV-EGYFELVONÁSOSSAL. SÍRJON, NE SÍRJON, MONDJA, NE MONDJA? …NNNNA! – SZAKAD KI BELŐLE VÉGÜL A HOSSZÚ CSEND UTÁN. MEGKAPASZKODUNK A ZSÖLLYE KARFÁJÁBAN. ILYEN LEHET A KESZONBETEGSÉG. MESSZE JÁRTUNK. DE ÚJRA KAPUNK LEVEGŐT. MINDENKI MEGVAN? …NNNA. Már én azt egyszer itt bevallottam, hogy szeretem Rowan Atkinsont. Az eltakarítónő című film elején – tegnap láttam – egészen lenyűgözött az a felmerülő lehetőség, hogy most nem fog bénáskodni. Mármint a figura, akit játszik. És ha ez nem is sikerült egészen (mivel beállították a filmcsinálók a kapuba egy focimeccsen), de majdnem. Kedves, mosolygós, morbid mozi. Olyan jó angolos. (Mondom én, akinek annyi dolgom volt Angliával, hogy nyolc éve eltöltöttem négy napot Londonban.) Szóval akképpen olyan jó angolos, ahogy én az angolosságot elképzelem, ámbár nyilván valamiféle tapasztalati alapon. És hát gyönyörűen beszéltek a szereplők angolul. Nem olyan hadarósan és elnyelősen, mint az amerikai filmekben szoktak. Élmény volt hallgatni. (Kakukktojásként Patrick Swayze egy amerikai falusi Casanovát játszott a történetben. Írtam ezt a filmjegyzetet valaha a Film Színház Muzsikába, s ez azon nagyon kevés cikkeim egyike, amire jött olvasótól reagálás levélben. Egy lányt nagyon feldúlt, hogy Swayzet rossz arcúnak tituláltam.) Több mint egy hónapja nem voltam színházban! De ma megyek. Biztos van igazsága kedves férjemnek, ha azt mondja, hogy túl bennfentes, öncélú munkaterápia ez, amit tegnap Zsámbékon láttunk a Máté Gábor exosztályától. De hát ide egyetlen néző sem véletlenül tévedt, tudta, kiket fog látni és miért kíváncsi rájuk. (Félő is volt eleinte, hogy a közönség elneveti előlünk az előadást – Gabnai-féle kifejezéssel élve.) Meghitt, mulattató, mosolyos este volt. Egyben mélységesen szomorú is. Még csak három éve vannak a pályán ezek a fiatalok, és máris mennyi keserű csalódást és fájóan rossz tapasztalatot szereztek a szakmában! Itt ez a tehetséges, egymáshoz húzó társaság, és hol tartanak egyenként? Aki a legsikeresebb volt, Szantner Anna, abbahagyta. Fenyő Iván tán még mindig várja a hollywoodi sült galambot. Kovács Paci Angerrel együtt eljött Egerből, nem ok nélkül nyilván. Ebből az is következik, hogy talán az ott maradt Mészáros Máténak sem lesz már jobb. Járó Zsuzsa viszont Egerbe menekül az Örkény Színházból, ahol olyasmi is történt, aminek legalább Mácsai Pál színházában nem szabadna történnie. (Hogy más kapta meg a Járónak ígért szerepet.) Egyszóval sehol semmi nincs jól – ezt sugározza elementárisan ez a kedves, kellemes és nagyon nekibúsító előadás. Mázsás szívvel indultam haza. Olyan nagy hatású a produkció, hogy még az autónk is lelombozódott tőle. Mihelyst kifordultunk a zsámbéki útra, leállt, és nem indult be többé. Álltunk éjszaka az országúton a zuhogó esőben tanakodva. Kisvártatva jött egy kedves ember, aki bevontatott bennünket a zsámbéki benzinkútig. Ott aztán idővel meggondolta magát a kocsi, és mégis hazajött. Mai: Az Új Fedél Nélküli kommentárja: – MELYEK A VILÁG LEGBIZONYTALANABB ÁLLATAI? – A MITÉVŐ LEGYEK. Kisvárda után megjelent a terasz.hu-n ez az írás. Beszámoló és kritikafüzér a fesztiválról. Mi, szerkesztőségi munkatársak csudálkoztunk és tanakodtunk, hogy ki műve lehet. Tudunk mindenkiről, aki Kisvárdán járt, épp csak Hontalan Iván nevűről nem. Kollégáim rövid úton arra jutottak, hogy Zalán Tibor lesz ez, de én hevesen ráztam a fejemet. Lehetetlen. Hiszen Zalán Tibor a Szulamit című darab szerzőjeként volt jelen. Csak nem teszi meg, hogy magát fel nem fedve minősíti (egyebek közt) a maga munkáját?! Mivel az erősen eltér az általános gyakorlattól, ha egy színikritikus eltitkolja a nevét, ezért mailben érdeklődtem a terasz.hu-nál, hogy vajon kit tisztelhetünk a kollégában. Jött is Balogh Robert szerkesztőtől válasz, amely szerint a szerző kérésére megőrzi az inkognitót, de levelemet továbbítja neki, és ha az illető akarja, majd felveszi velem a kapcsolatot. Nem vette. Most megjelent egy újabb Hontalan-opusz a szegedi alternatív fesztiválról, s "egy emberem" egyértelműen identifikálta az íróját: igenis Zalán Tibor. De én még mindig nem tudom elhinni. Képtelenség. Tarthat ott a világ, hogy színpadi szerzők álnéven dicsérgetik a saját darabjuk előadását?!?! Ebédhez ültünk, és kedves férjemmel csókot váltottunk – belátom –, lármásat, viháncosat, cuppanóst, mire Annamária némi néma furcsállkodás vagy rosszallás után azt kérdezte: Más szülők is ilyenek? (:-) Délután lementünk a Lánchídra, ahol kultúr- és bazárprogram, plusz lászlókonyha. Ahhoz a műsorszámhoz igazodtunk, hogy Darvas Ferenc zongorázik – mivel eszünkbe jutott, milyen remek volt, amikor 1997-ben a szegedi „POSZT”-on a fesztiválklub romos hodályában klimpírozott hajnalig –, de itt nem is zongorája volt, csak valami zongorahangú gépe. Így aztán hiába hadonászott folyton a lábával, nem bírt kuplungolni. (Automata sebességváltós masina.) De azért élveztük a koncertet. Kicsit távolabb Tamás Gáspár Miklós tűnt fel narancssárga pólóban, a póló ujján valami kék rajzolat, amitől egészen úgy festett ez az ember, mintha tetoválva lenne a felkarja. A hozzá tartozó fiatal hölgy és a (másfél év körüli) bájos kislányka láttán arra gondoltam, nyilván könnyebb egy filozófusnak olykor gyökeresen megváltoztatni a nézeteit, ha férfi, és egyébként is újrakezdi néhányszor a családi életét. (Röstellem, de csak később jutott eszembe: talán nem is feleségével és gyerekével volt, hanem lányával és unokájával.) Mai: Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek 1919 MIKOR A FELESÉG A KEZÉT MOSSA, MÁR MINDENKI AZ ASZTALNÁL VAN, CSAK A FÉRJ NEM. – AZ A SZÉLHÁMOS MÉG MOST SINCS OTT? ERRE MÁR FELÁLL A FÉRJ, S ISZONYÚ DÜHVEL MEGY AZ ASZTALHOZ, MERT IDEGENEK ELŐTT NEM MAGYARÁZHATJA MEG, HOGY A SZÓ AZT JELENTI, HOGY LEGUTÓBB IS KIHÍZELEGTE A BASZÁST, S A VÉGÉN AZ ASSZONY TESTÉRE ENGEDTE A MAGOT, NEM A RONGYBA, MERT NEM VOLT ENERGIÁJA AZ INTERPUNCTUST KELLŐ ELEGANCIÁVAL VÉGREHAJTANI. Biztosan akarta Móricz Zsigmond és Móricz Zsigmondné, hogy értesüljön erről a hálás utókor? – kérdem én. Azt hittem, hogy Hyppolitra megyek ma, de nem. Amikor jött a meghívó, örömmel jelentkeztem rá – mivel szerettem azt a régi előadást –, de azután kiderült, hogy semmi esetre sem kaphatok a színháztól jegyet, ehhez Szalai Zsolt főigazgató ragaszkodik, már csak Nagy Miklós emléke miatt is. 1995-ben, ez után a kritika után küldött Nagy Miklós egy levelet, amelyben írta, hogy ne látogassam többé a színházuk előadásait. Ennek a kérésnek készséggel eleget tettem az elmúlt tizenegy évben, de most valahogy megfeledkeztem róla. Talán mert ehhez a Hyppolit, a lakájhoz Nagy Miklósnak és Szalai Zsoltnak annyira nincs köze. Így legalább megtudtam, hogy érvényesen ki vagyok tiltva. No sebaj, majd álruhát öltök és elmegyek a pénztárba jegyet venni. Álruha azért kell, mert hátha még mindig Szalai Zsolt a pénztáros, mint akkoriban, amikor oly sokszoros nézője voltam a játékszíni Hyppolitnak. Annamária nyári diákmunkája hamar bevégeztetett. Kizsákmányolták, kizsigerelték és becsapták. Ezért aztán most felfogadtam őt egyheti dolgozásra és keresetre – a könyvtárunkat katalogizáljuk. Ő mászik a létrára, porol és pakol, én meg adatrögzítek a számítógépbe. Mai: KETTEN BÍRTUNK A REMÉNYBŐL EGY KIS VÉKONY SZÁLAT: EGYIK VÉGE ITT VOLT NÁLLAM A MÁSIK MEG NÁLLAD. ÚGY SZERETTÜK, DÉDELGETTÜK ÚGY REMEGTÜNK ÉRTE. MÉGIS MÉGIS KETTÉSZAKADT KI HÚZTA MEG? – ÉN? – TE? – Szász Gerő (1831–1904) költő, református lelkész, esperes, egyházi író verse. Buli volt tegnap a 140 éves Állatkertben. Nyitva tartottak este héttől tizenegyig is. Csak hát akkora sor állt a pénztárhoz, amikor odaértünk, hogy nem láttuk a végét. Úgy döntöttünk, inkább máshol, máskor ünnepeljük őket. (Remélem, nem a mindössze 140 forintos belépő miatt volt ekkora tömeg. Úgy értem, fájlalnám, ha az emberek az 1400 forintos normál jegyet nem engedhetnék meg maguknak.) Egy ilyen könyvtárrendezésnél óhatatlanul könyvek akadnak az ember kezébe. Ablonczy László Latinovits Zoltán tekintete című kötetéről az jutott eszembe, hogy szerencsés, aki látta fénykorában Latinovits Zoltánt. Szerencsés az is, aki sosem látta, csak a legendáját ismeri. (És esetleg néhány filmjét. Igen. Néhány filmjére rá lehet csodálkozni utólag.) Egyedül én vagyok peches, azért, ami a hetvenes évek első felében cseperedő nézőként nekem Latinovitsból jutott. Egy hatvanasnak kinéző (ámbár negyvenes) ősz hajú, ősz szakállú, kicsit már szétfolyó fejű embert ismertem meg inkább képernyőről, mint színpadról. Úgy emlékszem rá, hogy mindig megvető arcot vágott. Sistergő indulattal, hőzöngősen és természetellenes száj- és arcmozdulatokkal beszélt. Bennem olyanformán él, mint akinél modorosabb színészt életemben nem láttam. Micsináljak. Holnap majd Ruttkai Évát szólom le :-) (Meg kell mondanom, mélyen felháborít és bánt a Műegyetem pincéjében megfulladt három tűzoltó esete. Mentem át tegnap 47-es villamossal Budára, és folyton halottakat láttam, mint Haley Joel Osment a Hatodik érzékben. Mert a Dunáról meg Bertók jut eszembe.) Ruttkai Évát mindig túlságosan színésznősnek találtam. Valamikor a nyolcvanas évek közepén fellépett a Mikroszkóp Színpad műsorában. Kis betétje volt, énekelt, például a John Anderson, szívemet. Aztán talán az „áldás ősz fejedre” résznél egyszer csak megcsuklott a hangja, elfogta a sírás, és kis híján nem bírta folytatni. A közönség egy emberként fogta vissza a lélegzetét, ült megszeppenten, meghatottan. Istenem… Milyen szép, milyen emberi, milyen kivételes… Tanúi lehetünk az intim pillanatnak, amikor a művésznőt felkavarta, hogy eszébe jutott tudjuk ki, a halott szerelme… Elmentem még egyszer megnézni. Szó szerint ugyanez történt. És minden este ugyanez. Meg volt koreografálva. Bennem visszatetszést kelt, ha valaki ilyen módon vegyíti a legbelsőbb érzéseit a színészi eszközeivel. Vagy ami rosszabb, egyszerűen privát sírásnak adja el a technikai könnyeit. Lehet, lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, a néző itt át van verve. Mai: Mikszáth Kálmán írja Laborfalvy Rózáról: …MÁR ÁTSZALADT NEMCSAK A BALZAC ÁLTAL MEGÉNEKELT ÉVEKEN, AMIKOR AZ ASSZONY A LEGÉRDEKESEBB, ÁTLÉPETT A NEGYVENESEKEN IS, AMIKOR AZ ASSZONY MINDENT TUD, SŐT TÚLMENT AZ ÖTVENEN, AMIKOR MÁR MINDENT EL KELL FELEJTENIE, AMIT TUDOTT, ÉS VESZEDELMESEN KÖZELEDETT A HATVANHOZ, AMIKOR ŐRÓLA FELEDKEZNEK EL, HOGY OTT VAN. Tegnap Pécsen jártunk, mert a pótjelentkezési lehetőségek között Annamari talált valamit, ami érdekli. (Andragógia. Még nem bírtam megjegyezni a nevét, az andrológia és az urológia között tévelygek.) Elmentünk az egyetemre, tájékozódtunk, nézelődtünk, és az a döntés született, hogy ide jelentkezünk. Ha felveszik – költségtérítéses képzés lévén ez nemigen kétséges –, akkor lehet, hogy albérleten kívül pótszülőket is sürgősen keresünk majd Pécsen. Egyébként úgy tervezzük, hogy egy javító történelem érettségi után jövőre felvételizni fog ugyanide, és akkor átkerülhet államiba. Este a Hyppolit. Ez alkalmasint nem is maga a dolog – gondoltam a bágyatag első felvonás alatt –, hanem a visszfénye. Azután kicsit erőre kapott a játék – idővel Szacsvay már talán túlzásokba is esett –, és végül leltár szerint szinte mindent megkaptam, amit nagyon szerettem az egykori produkcióban. Onnantól kezdve, hogy Benedek-Hyppolit a félkarú, féllábú mackót nem dobja ki, odáig, hogy „Kinn a kertben elásom”, plusz a komplett Molnár Piroska, aki imádnivaló. Ő az a színésznő, akit, azt hiszem, soha semmiben nem láttam, amiben ne lett volna tökéletes. (Hát a spárga elmaradt, de evvel már csak meg kell békélni.) Az új szereplők igen változatosak. Vida Péter Tóbiásként remek, nagy szakértelmű, népies táncoskomikus. Rátonyi Róbert jutott eszembe róla, és ezt most nem sértésnek szánom. Nagy Cili is helyes, de hát amennyi élet Borbás Gabi Julcsájában hemzsegett, azt rekonstruálni három színésznő is kevés lenne. Hajdú István leginkább valami Hajdú-imázst mutatott, s közben ahányszor énekszáma volt hármasban, mindig letáncolta őt valaki a színről. (Bezzeg Bajor Imre elhitette, hogy tud táncolni!) Kováts Adélt jól esett így viháncolni látni, Szávai Viktóriát viszont – noha bájos – meglepően vérszegénynek találtam. Egyébként az új előadás abban is megegyezik a régivel, hogy ezúttal is akad egy kínosan meg nem felelő szereplő. Akkor Várhegyi Teréz Mimije, most Tyukodi Szabolcs Nagy Andrása. Mentünk tegnap Szentendrére Tartuffe-bemutatóra. Olvastam a napokban, hogy Alföldi Róbertnek azért nem felelt meg a Petri György fordítása 1992-ből, mert túlságosan korhoz kötöttnek találta. Na, mert ez az új, Parti Nagy Lajos-változat aztán olyan klasszikus és örökérvényű… Még csak nem is az a bajom a szöveggel, hogy Moličre egyetlen merde-et sem írt bele a darabba. (De, az is bajom.) Hanem hogy a fordító textuálisan összemossa valamennyi szereplőt. Itt mindenki caragialéul beszél – amennyiben Parti Nagy cirkalmazta a nemzeti színházi Farsangot is –, élő emberek mondatai helyett a Parti Nagy-üzemben legyártott nyelvi leleményeket adnak elő. Ebből kiindulva voltaképp nem is kárhoztatom László Zsoltot, ha a mértéktelen, kíméletlen nagy-dráma-hős-sorozata után most komikus karikatúrát csinál Tartuffe figurájából, igen tehetségesen persze. Alföldi ügyes formaművész: az előadás világa egyszerű, stílusos, elegáns. Egy nagy, kerek asztalra épül. (Túl sokunk személyes peche, hogy az asztal terebélyes, és oly magasan van a nézőtérhez képest, hogy takarja az ülő szereplőket. Ha jobban belegondolok, én az első sorból ritkán láttam a színészek arcát. Ráérő időmben azon fáradoztam, hogy nevetgéljek a szellemességek hallatán, mint mások, de nemigen sikerült.) Egyetlen jelenetet találtam igazán élőnek és megszólalónak: Cléante (Rátóti Zoltán) és Orgon (Stohl András) vitáját az első felvonásból. És a ruhák szépek. Ámbár rég rossz, ha egy előadásban a jelmezek viszik el a pálmát (és nem hozzák vissza). Nézem a gyönyörű, francia Moličre-kötetemet, hát a kis beszédeket is közli, amelyeket a szerző a Tartuffe-előadások bevezetőjeként a királyi nézőhöz intézett. Elkeserítően keveset értek ugyan, de annyit igen, hogy Moličre itt patikamérlegen kimért hízelgéseket alkalmaz, röpköd a sok SIRE és VOTRE MAJESTÉ, és durcásan megfenyegeti XIV. Lajost, hogy majd jól nem fog neki komédiákat írni, ha a zúgolódó Tartuffe-ök nem szállnak le róla. Mai: PETRI GYÖRGY: HÉTSOROS
KOPTATTÁK CIPŐM TALPÁT AZ ÖRÖK VÁROS EGYENETLEN KÖVEI OTT VOLTAK NÁSZUTASOK HAJDAN APÁM MEG ANYÁM FURA EGY VÁROS NINCS JÁRDA SE KÖZLEKEDÉSREND A CAMPO DEI FIORIN HIDEG MINDIG A SÖR ENNEK FOLYTÁN ÜDÜLÉSKÉPP NEM ÉREZTEM MAGAM OTTHON Átmeneti munkaszünet. Vagyishogy dolgozom. Megírtam a Színháznak az Éjfél tájban mondta meg…-et. Olvastam aztán ugyanerről Koltait, Zappét, és az a benyomásom, hogy valahogy nem tudunk róla érdemben nyilatkozni. Én se. (De legalább tájékoztatást kaptam közben, hogy miért kellett fájón nélkülöznünk Mészáros Bélát. Kiesett négy napra tüszős mandulagyulladás miatt, azért. Milyen bájos! „Tüzes” – Panni így mondta – mandulagyulladás. Mint egy gyerek.) Akartam még utólagosan visszatérni Móricz Zsigmond Naplójegyzetek 1919 című kötetére, amiről itt bizonyos vonatkozásban volt már szó. Nagyon érdekes könyv, én például még soha nem láttam olyannak az 1919-es proletárdiktatúrát, mint amilyennek Móricz itt ábrázolja. Meg kell jegyeznem azonban, az a kínos véleményem alakult ki a Naplójegyzetek olvastán, hogy Móricz Zsigmond antiszemita, sőt rasszista ember volt. Sajnálom. Mai: NEM HALAT, HANEM HÁLÓT KELL ADNI AZ EMBEREKNEK – mondja a szellemes Kiss Péter szociális és munkaügyi miniszter egy interjúban a CompLex Magazin augusztusi számában. Én ezt írtam bele. (M.E.-nek, szeretettel.) Voltam tegnap a Szigeten, sok mindenkivel találkoztam, de speciel a három napja kint táborozó Annamarival nem. Megnéztem Ivo Dimcsev Lili Handel című előadását. Hát figyelemreméltó. Nagy bohócot kell rejtenie ennek gyönyörű, sima, majdnem meztelen férfitestnek, amely itt női karaktert formált a mozgáskultúra és az exhibíció igen magas fokán. (Ezt azért elmesélem: a produkció vége felé szakszerűen levett magáról egy üvegcse vért, és helyben elárverezte.) Azután kódorogtam és bódorogtam, láttam automata színházat, öntekerős hajóhinta-biciklit, megtanulmányoztam a bungee jumpingot – arra jutottam, hogy hatezer forintért leugranék, de nem adnak annyit, hanem kérnek –, hallgattam Pál Utcai Fiúkat (na nem sokáig), néztem táncházat. Éjféltől a TÁP Színház Worst ofja. Énszerintem nem volt szerencsénk. Nekem a tömeggel és a nézőtérrel – a derekam csak azért nem szakadt le, mert nem volt hová esnie, hacsak nem rá a lerugdosott vesémre –, nekik meg az alighanem alkoholos befolyás alatt álló, aktív és interaktív publikummal. Összesen kábé tíz parádés percet tudtam felcsipegetni a küzdelmes két órában. Azt, amikor Keresztes Tamás két német katona volt. Meg amikor Nagy Ervinnel akrobata ugrócsoportot alkotott. Meg Máthé Zsolt sztepptáncát talpig kenyérben. Elek Ferenc lelki fakír-számát. És Kamarás Iván is tetszett, amint meghajlásokat mutatott be, illetve Jézus megkorbácsolását adta elő a Szupersztárból. Vajdai Vilmos csapata nyilván emberi/szakmai szimpátia alapú gyülekezet, de ha az optimális minőség is számít, akkor szerintem szelektálni kéne. Emberben is, műsorszámban is. Még megejtettem egy utolsó eltévedést ezen a kaotikus helyen, majd fél három tájban, a Szentendrei útig kordonok közé szorított tömegben elhagytam a Szigetet. Ekkor kicsit úgy éreztem magam, mintha a Pokolból szabadultam volna. Tegnap még azt gondoltam, hogy nekem most jó pár évre elég volt a Szigetből. De aztán elolvastam, mit ír róla a Népszabadság, így tudomást szereztem az Élő Könyvtár nevű dologról, nagyon tetszik. S mivel úgy találtam, hogy én mint színikritikus, hézagmentesen beleillek az ellenszenves emberek sorozatba, a BKV-ellenőr és a bankrabló közé, mailben máris jelentkeztem Élő Könyvnek a jövő évi Szigetre. Mai: AZT MONDTA AZ ORVOS, HOGY RÁKOM VAN. VÉGRE VAN VALAMIM! – mondta egyik hajléktalan a másiknak tegnap éjjel a tévében egy Jack Nicholson-filmben. Szörnyű idők jönnek: már megint szül az Oktatási Minisztérium. A tegnapi Népszabadságban ismertetett legújabb változtatás, a másféle pontszámítás Annamaritól kerek 20 pontot vesz el. Ha most ezt vezetik be, akkor ő fölöslegesen, sőt hátrányosan tett két emelt szintű érettségit és egy nyelvvizsgát, pedig ez volt ajánlva az idén végzőknek. Az egyetlen biztató lehetősége az lenne, hogy az emelt szintű helyett középszinten tegyen javító érettségit. De azt nem tudom, hogy lehet-e menni „lefelé” javító vizsgára. Felhívtam az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpontot, és iszonyú indulataimat lenyelve, megkérdeztem, hogyan lesz ez. Azt mondta a referens, hogy ő nem olvasta a Népszabadságot. Jó neki. Úgy tűnik: tervezgetnek, hasra ütögetnek megint. Aztán tavaszra majd csak kijön ebből valami. Az meg legyen a mi bajunk, hogy szeptember 5. a határideje az őszi érettségikre jelentkezésnek. Addig álmodjuk meg, hogy mit kíván a magyar nemzet minisztériuma a jövő évi felvételire. Hányadszor is csinálnak hülyét ebből a két-három gimnazista évjáratból? Ötödször? Hatodszor, két év alatt?! (És az milyen, hogy a pótjelentkezési időszak lezárultával a Pécsi Tudományegyetem nem képes megmondani, mennyibe fog kerülni a költségtérítéses képzésben egy szemeszter azon a szakon, amire pótfelvettek?!) Mentünk Pécsre lakást keresni a lánynak. Elég kevéssé tűnt ígéretes vállalkozásnak, mert olyan rendkívül nagy most ott a kereslet – mivel felújítás miatt épp kiürítettek egy nyolcszáz fős koleszt –, hogy a lakás- és szobatulajdonosok vérszemet kaptak, és elképesztő micsodákért kérnek hihetetlen havi díjakat. Hallatlan szerencsénk volt. Kifogtunk egy hétfőn megürülő, 28 négyzetméteres, olcsó garzont az Uránvárosban, tizenöt perc sétára az egyetemtől. Nem mondom, az enteriőr kissé deprimáló, nyugdíjas miliő, nagy virágmintás bútorvédő huzatokkal és egyebekkel, de ezen majd apránként segítünk. A tulajdonos idős házaspár a szomszédos lakást lakja, ami ugyan (nagy)atyáskodó és (nagy)anyáskodó fellépéssel fenyegeti Annamarit, de szerintem nem rossz az, ha van a háznál egy ilyen kedves Feri bácsi meg Magdi néni. Az öregúr a szóbeli egyezség híve, elhárította az írásos szerződést. Miután átadtuk neki az egyhavi bérleti díjat és a kauciót, szolidan felvetettük, hogy talán valami nyugtát, papírt ha adna a pénzről… Azt mondta erre: Áá, arra semmi szükség! Megbízom magukban! Mai (tegnapról): Beléptünk kedves férjemmel a székesfehérvári McDonaldsbe némi útravalóért. – ITT FOGYASSZÁTOK EL? – kérdezte az eladó fiatalember. Megállt a késünk a levegőben. Nem elég, hogy nem tud magázni, de még ragozni se? Mi nem jutott eszünkbe, kimentünk tegnap a Hungária körútra Illés Béla búcsúmeccsére. Mivel nagyjából ő az utolsó magyar focista, akit még tartottunk valamire. Úgy képzeltük, sok néző lesz, de nem. Annál inkább helyénvaló, hogy kettővel többen voltak, mint nélkülünk lettek volna. Utána úgy tűnt, az a rengeteg ember, aki nem ment el az MTK-pályára, mind kivonult a Margitszigetre, hogy megnézze a Mária evangéliumát. Horrorisztikus állapotok uralkodtak a két pénztárnál és a bejáratoknál, de végül bejutottunk. Én ezt a darabot ma jobbnak tartom, mint akkor, amikor tizenöt évvel ezelőtt először találkoztam vele. Ez a margitszigeti előadás pedig meglehetősen rendben van szerintem, úgy rendezőileg (Somogyi Szilárd), mint színészileg (Frankó Tünde, Dolhai Attila, Földes Tamás és sokan mások.) Frankó Tünde okozott némi csalódást. Kicsi, törékeny, megható nő, szépen is játszott, de bennem ez a szólam Sáfár Mónika tisztább, fényesebb, csillogóbb hangján szól, és ettől Frankó Tünde meglepő módon elmaradt. Tényleg, mi lehet vajon Sáfár Mónikával? Legutóbb Az Operaház fantomja egyik próbáján találkoztam vele. Egy kisebb szerepet játszik abban, nem is kettőzve, hanem hármas szereposztásban. Kérdeztem, nem rossz-e ez neki így. Azt mondta, direkt jó, mert nem kell minden este magára hagynia a gyerekét. Mai: Erre csak most figyeltem fel a darabban. Amikor Jézus meglátogatja Máriát, Mária első énekszava hozzá ez: – SZOMJAS VAGY? ÉHES? Rögtön etetni szeretné. Ez a momentum arra utal, hogy a szerzők láttak már anyukát. Az én hülye ötletem volt. Mondtam kedves férjemnek 9 előtt 10 perccel, hogy menjünk le tűzijátéknézni. 9-re ott voltunk az Erzsébet híd elején. 9 óra 5-kor jött a vihar. Vitt a szél mindent, először a lufiárusok lufikötegeit, aztán a tűzijáték csíkokban égő darabkáit a házak közé, majd minden egyebet. Amikor csepegni kezdett az eső, kijjebb húzódtunk a Váci utca felé, mert félő volt, hogy ha elkezd visszavonulni a tömeg a hídról, akkor nem leszünk biztonságban ott a belső sávban. Mintegy tíz másodperc alatt bőrig áztunk. (Mire hazaértünk, csontig. Bugyival bezárólag ki kellett mosni mindent, mert jéghideg, koszos lé ömlött az égből.) Közben erősödött a mozgás, nagy volt hangzavar; a szél zúgása, a tűzijáték döreje, üvegcsörömpölés, sikoltozás, gyerekek visítása a durván szakadó esőben, ami elől sokan futni kezdtek. Míg jöttünk haza, láttuk, ahogy a népek nyomakodnak be mindenhová, ahol fedél lehet fölöttük. Kicsit félelmetes volt, és kiérződött a dologból a veszély, de azt nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz. Épp csak rossz volt elképzelni azt a sok százezer embert – szerencsére egyenként nem is tudom elképzelni őket –, akiket a szép élmény helyett ez a pokoli vihar ért a nyílt terepen, és aztán órákig küszködhetnek majd csuromvizesen a hazajutásért. De hogy halni fognak, azt nem gondoltam, míg jöttünk haza. Minden vonatkozásban rosszul voltam egész éjjel. Még hajnali 2-3-kor is szirénázó mentő-, tűzoltóautók jártak errefelé. Az is rémisztő volt, hogy teljes fejetlenség látszott uralkodni. Úgy tűnt egész este, hogy nincs egy ember vagy egy stáb, amelyik irányítaná a teendőket, vagy legalább begyűjtené az információkat és tájékoztatna, legalább azokat, akiket kell. A média csak szaladgált, tapogatózott. Már amelyik egyáltalán. Mert speciel a magyar királyi televízió teletextjén még reggel fél hétkor is az volt a vezető belföldi hír, hogy felvonták a zászlót aug. 20. tiszteletére a Kossuth téren. Másodlagos tűzijáték-áldozatként iszonyúan meg vagyok fázva. Az orvos felírt valami nagyágyú jellegű antibiotikumot. A leggyakoribb mellékhatásait végigolvasva már látom, hogy ha pechem van, ettől leszek csak igazán rosszul! De kell valami gyorsító, mert ma megyünk Pécsre, holnapután meg Franciaországba. Az utazásokra való tekintettel a naplószolgáltatás átmenetileg szünetel. Legalábbis fogalmam sincs, mikor jelentkezem legközelebb. Viszlát! De szeretek Szünidei Maciné lenni! Régebben egy ülésben elmentünk autóval Torinóig, Párizsig, de most már ez nem megy. Egyrészt óránként 100 kilométert sem lehet megtenni, mert az otthoni szakasz mindig lassú, viszont Nyugat-Európában is hiába az autópályák, ha folyton építgetik – 80-as korlátozások mellett -, ráadásul sok az autó, nagy a tömeg, gyakori a torlódás. Vannak útszakaszok, jellemzően nagyvárosok környékén (pl. Bécs, vagy Velence, Milánó), ahol egy-egy órába is beletelik átvergődni 20-30 kilométeren, és akkor arról még nem is volt szó, hogy Olaszországban a fizető kapuknál simán ki lehet fogni félórás sorokat, mire eljutunk a kasszához. A Budapest-Torino 1200 kilométerét mi 14-15 óránál kevesebből mostanság nemigen tudnánk kihozni. (Persze akadnak, akik sokkal hamarabb lezavarnák, de mi ilyen szabályokat betartó fajta vagyunk.) És én ma már fizikailag nem bírom ezt a megpróbáltatást, reggeltől estéig ülni a kocsiban. Napi hat, max. hét óra autózásra vagyok hitelesítve. Tegnap Udinében aludtunk, ma délutánra futottunk be Torinóba, itt vacsorálunk-éjszakázunk, és holnap érjük el a célállomást, Cap Esterelt. Ilyennek Torinót még nem láttuk, szinte kihalt, lakatlan. (Így fest a főtér, a Piazza San Carlo.) Másfelé nyaralnak az emberek. Az idevalósiak meg feltehetőleg ezen a hétvégén fognak sűrű sorokban hazavonulni. Mauróéknál töltöttük az estét. Maria Teresa főzött nekünk egyebek közt olyan paradicsomszószt, amit egyszer már ettünk náluk, és kedves férjem azóta is áldja. Engem meg az a megdöbbentő felismerés ért, hogy Ferenc József császárt itt Francesco Giuseppeként emlegetik, sőt Maria Teresa állítása szerint ők, mármint az olaszok – de minimum az ő nagymamája – „Csekko Beppó”-nak nevezik. Mi legalább nem hívjuk Feri Jóskának. (Legfeljebb Ferenc Jóskának. Úgy is inkább csak a kabátját.) Még jó, hogy a bresciai hiénát nem becézgetjük, se mi, se az olaszok. Torino innen csak 370 kilométer, de bő hat órába telt az út. Ebből egy órát alagútban töltöttünk, 2 méter/perc sebességgel haladva, mivel a kijáraton túl fizetőkapu várta a kuncsaftokat. Ez az araszolgatás komoly próbatételt jelentett számomra, mert van némi tunnelfóbiám. Végül azért csak ideértünk Cap Esterelbe, ahol meglepetésünkre egy hatalmas üdülőgyár, vagy tán inkább üdülőbörtön várt bennünket. Alul a tenger, a partján kisváros. Feljebb hegyoldal, nagy semmi, majd felül óriási, elkerített telep két-három emeletes csinos bérkaszárnyákkal (egyenapartmanok tömkelege), a házak között két medence, golfpályák, teniszpályák. Sok-sok ezer nyaraló ember van ide bezárva, viszonylag nagy területen, mégis tömegnyomorszerű viszonyok közepette. Kimenni a lágerből nincs hová, vagy ha mégis, ahhoz kocsiba kell ülni, de az veszedelmes kalandtúra, mert saját szememmel láttam itt autósokat fél órán át keringeni, mivel nem találtak parkolóhelyet. A telepen belül felsorakozik egy sereg vendéglátóipari egység, plusz egyetlen „Ábéce”, ahol megbízhatóan hosszú sorok kanyarognak a pénztárig. A drágább apartmanok a tenger felé néznek, egyben a medencékre (lármás, pancsoló gyerekek), egyben az étteremteraszokra (lármás, puncsoló felnőttek), a köztük levő vékony sávban hömpölyög a tömeg fel s alá, gépzene ordít egész nap, a teraszajtót nem lehet nyitva tartani a zaj miatt, egyszóval ez az egész üdülőhely láthatólag azt a célt szolgálja, hogy a nagyvárosok sűrűjéből idejövő vendégek igazán otthon érezzék magukat. (Méltányolom az erőfeszítésüket; még egy félóránként ütő toronyóraféleségre is szert tettek, jól hallom.) De hogy hogy kerül ide és mit csinál itt egy távközlési konferencia, arra még keressük a választ. Holnap majd írok a tengerről is, mert az a mi távoli erkélyünkről is szépnek látszik. Nem mondhatnám, hogy szenvedek. Tegnap hevertem és Debreczeni József Orbán Viktorról írott könyvét olvastam. (Mária evangéliumát kellene írnom, de még nem bírtam rászánni magam.) A konferencianap végeztével lemásztunk a tengerhez és úsztunk egyet. Utána két nagy fazék provanszi módra főzött kagylót ettünk vacsorára. (Mondanom sem kell, nem én főztem.) Hát vannak ennél rosszabb ételek meg életek. Most épp rájöttem, hogy pont hét tenger ördöge vagyok! A Fekete tengert láttam életemben először – Hahó, a tenger!-t kiabáltam –, amikor tizenkét éves koromban a bolgár Nesszebarban üdültünk egy hetet családostul. (Kocsival mentünk, keresztül Románián, akkor láttam Erdélyt.) Egy-egy kis üvegben hoztam haza tengervizet meg homokot, sokáig őrizgettem. Tizennégy évesen a Balti tenger partján álltam Tallinnál, húszévesen ismét a Fekete tengernél Odesszában. Huszonnyolc éves koromban volt szerencsém óceánokhoz az Egyesült Államok mindkét oldalán. A Földközi tengerrel először akkor volt dolgom, amikor a kisgyerekekkel egy hetet Mallorcán nyaraltunk 1993-ban, majd a francia korszakunkban akadt bővebben tenger és Atlanti óceán. 1999-ben Izraelben megismerkedtünk a Vörös tengerrel és a Holt tengerrel. Ez utóbbi volt a legkülönösebb nagy víz-élményem. A part olyannak hatott, mintha megfagytak volna a hullámok, ezt a benyomást keltette a fodrokban kicsapódott só. A fürdés úgy él bennem, hogy lassan kellett mozogni, úszni alig tudtunk, viszont elmerülni sem lehetett, mert mindig feldobott az a sűrű sófőzelék. Kérdeztem most kedves férjemet, de ez utóbbi emlékeimet nem mind tudja megerősíteni, leginkább csak azt, hogy sebes volt a fenekem és csípte a víz. De én a Földközi tengerben úszva is mindig csodálkozom azon, hogy mennyire el lehet sózva az egész, ha már egyetlen szájmegnyaláson is erősen érződik a sós íz. Amikor elhagytuk a francia tengerpartot, leváltunk az autópályákról is. Fantasztikus helyeken jöttünk át az Alpokon, amerre a lábai (az Alpoknak) beleérnek a tengerbe. Olyan hegyi szerpentineken vezettem, hogy ki se mertem nyitni a szememet, nehogy meglássam az út szélén tátongó szakadékokat. Olaszországba átérve három hegy között egy völgyben éjszakáztunk egy idős háziasszonynál, akivel nem volt közös nyelvünk. Reggel 6 fok hidegben indultunk tovább, de pár óra múlva belehajtottunk a 26-27 fokos melegbe. Most épp Padovában vagyunk. Késő délután érkeztünk, kettős szivárvánnyal várt a város. Csak most, csak nekünk! Hiszen a helyiek akkor néztek fel az égre, amikor mi már elég régóta nyújtogattuk a nyakunkat. Mindezt most már valószínűleg csak otthonról fogom részletesebben elmesélni és megmutogatni képpel, de hogy mikor érünk haza, azt még nem tudom. (Sajnos rövidesen, ennyi biztos.) Mindenesetre muszáj volt valami internetlehetőséghez hozzáfurakodnom, nehogy a kedves olvasók az első Cap Esterel-i beszámolónál leragadva azon aggódjanak azóta is, hogy milyen rossz nekem :-)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
