|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. január:
Itthon töltöttük a szilvesztert kedves férjemmel, ahogy szoktuk. A tévéműsorral két-három perc erejéig találkoztam, akkor Csisz. Zsuzsa volt tornásznő durván kinőtt blúzban rángatózott épp, és énekelni próbálta a Ringasd el magadot. Nem ment neki. Lehet, hogy még ennél szörnyűbb dolgok is történtek éjszaka a tévéképernyőn, de nehéz elképzelnem. A bátyáméktól kaptam Karácsonyra a Magyar színháztörténet 1920–1949 című könyvet, még csak lapozgatom, de már így is sok érdekes dolog jött elő. Például itt ez a passzus a vitás színházi ügyekről. (Kicsit rövidítettem rajta.) Az elsődleges fórum a társulatok döntőbírósága. Az évad elején titkos szavazással választották a társulati bíróság tagjait, akik minden hónap 15-én kötelesek voltak a fegyelmi vétségeket megtárgyalni. A próbák, előadások során előforduló vétségeket az ügyelő írta be a vádkönyvbe. Ha bebizonyosodott a vád, a kihágást a havi gázsi különböző mértékű megvonásával vagy a társulattól való elbocsátással büntették. Megkönnyítette a háromtagú testület bíráskodását, hogy a törvénykönyv részletesen felsorolta a színészek, rendezők, súgók, ügyelők lehetséges vétkeit, s meghatározta a büntetés mértékét is. A társulaton belüli kihágások közé tartozott a pályatárs megsértése, a társulat nőtagjainak „trágár tréfával, célzással, kétértelmű szavakkal vagy illetlen viselkedéssel” való megbántása. Ezt a fizetés 20-50 százalékának megvonásával is megtorolhatták, akárcsak azt, ha a színésznő „megfeledkezik a női szeméremről és illemről”. Aki tettlegesen bántalmazta társait, annak legenyhébb fenyítésül is megvonták a havi fizetését. Büntették a részegséget, a botrányokozást, a késést, a rögtönzést, a színpadi tréfát, a színpadról a közönséghez intézett kiszólást, a szerep szövegének nem tudását. A törvények részletesen szabályozták a próbákon való részvétel rendjét, s kötelező próbaminimumot írtak elő. Kellemetlen meglepetésként ér, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia is olyan cég, amelytől a folyó évben nem érkezett meg a december 13-án benyújtott számla ellenértéke. Olvastam az ÉS-ben Koltai Tamást, ahogy elutasítja Magelli miskolci és Hausvater temesvári rendezését. Becsületére legyen mondva, azt is beleírta a cikkbe, hogy a miskolci Szép kilátást szünetben otthagyta. Akceptálom a véleményét. Mindazonáltal leszögezem: a magam részéről elfogadhatatlannak tartom, hogy valaki ne nézze végig azt az előadást, amelyikről kritikát ír. Mai (szintén az ÉS-ből): RÁCZ PÉTER: HOGY EMLÉKEZZ RÁ még egyszer szeretnék úgy kinézni minek csak mert már néztél úgy ki ebben a lebbenő szoknyában és akkor ki lesz az a visszeres lábú csak még egyszer orbáncos, ritka hajú itt még nem is tudtál rólam padon ücsörgő fázós nénike egyetlenegyszer amikor már nem tudod megtartani ez volt az ünneplő ruhám a szemed fakó megfordultak utánam nem tudsz már buszra szállni hogy emlékezz rá na még egy katonát hogy tessem neked, magamnak mindig a mégegyszerek te vetted nekem még nem is éltem akkor te viccelsz nézz a tükörbe látod látom csak egyszer nézz bele (Most, hogy véget ért az a kis téli szünet, és kedves férjem megint reggeltől-estig dolgozik, színház meg sehol, jönnek majd sorban az érdektelen naplóbejegyzések, amelyek bőven beérnék annyival, hogy kedves férjemnek elmondódjanak, ha itthon lenne.) Aki (időben) távolabbról ír színikritikát, annak nagyon-nagyon óvatosnak kell lennie. Mert könnyű úgy járni, ahogy Zappe kollega, aki a tegnapi Népszabadságban utólag, pótlólag és ömlesztve írt gyerekelőadásokról, és beleemlékezett a Maszat-hegybe egy olyan jelenetet, ami nincs benne. (A Szegény Dzsoni és Árnikából való, de arról a produkcióról nincs szó a cikkben.) Megkaptuk ajándékba DVD-n az Ilyenek voltunkat. Ezt a filmet valahogy genetikusan szereti az ember, annak ellenére, hogy van egy pont, ahol mindig azt gondolom: innentől nem igaz az egész. A pont: Barbra Streisand felhívja Robert Redfordot, és elpanaszolja, hogy most, amikor elhagyta a szerelme (vagyis Redford), a legjobb barátjával kellene erről beszélgetnie, de hát pont ő (mármint Redford) a legjobb barátja, erre való tekintettel nem jönne-e át hozzá. Ez idáig szívszorítóan hihető. De nincs az a Redford, nincs az a férfiszépség, se férficsúfság, senki ember fia nincs, aki egy ilyen picsogós telefonhívásra átmegy, stornózza a szakítást és folytatja a kapcsolatot. (Pláne nincs, ha a nő olyan önelégülten rámosolyint erre a fordulatra, mint Streisand a filmben.) De lehet, hogy ez csak az én fixa ideám a konkrét dramaturgiát illetően. Mert Erzsi barátnőmnek meg az a meggyőződése, hogy Streisand a film végi New York-i véletlen találkozáskor – amely a Hotel Plaza előtt történik, felismerem az épületet a Central Park mellett – hazudik Redfordnak, amikor azt mondja, hogy férjnél van. (Megjegyzem, ha ezt a filmet ma forgatnák, Streisand nyilván nem cigizhetne benne terhesen.) (Tény, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia nem csipkedte magát határidőre átutalni a pénzt, de az is tény, hogy én meg elírtam a számlaszámunkat.) Kitárgyaltam kedves férjemmel Barbra Streisand és Robert Redford ügyét. Én mindig úgy gondoltam, hogy Streisand részéről nagy örök szerelem ez, Redford inkább csak hagyja magát, de ő (mármint kedves férjem) nem pont így látja. Neki az utolsó jelenetnél Redford miatt szorul össze a szíve, mivel a pali ekkor már rég tudja, hogy ő veszített többet. Kedves férjem szerint sincs férjnél Streisand; őt magát rejti a David X Cohen név a telefonkönyvben, megtévesztés céljából. Voltaképp egyszerűen kideríthetnénk, csak fel kellene hívni párszor a New York-i telefonkönyv egyetlen David X Cohenjét, és ha sosem jelentkezik férfihang, akkor máris tudhatnánk, amit tudunk :-) Mai: SZÍVES ENGEDELMEDDEL ÚJRA MEGKÉRLEK, HOGY AZ AMI, AMELY NÉVMÁSOK HASZNÁLATAKOR ÜGYELJ ARRA, HOGY AZ AMELY MINDIG A FŐMONDATBAN MEGNEVEZETT TÁRGYRA VONATKOZIK, AZ AMI PEDIG EGY MEG NEM NEVEZETT TÁRGYRA VAGY FOGALOMRA, VAGY AZ EGÉSZ FŐMONDAT TARTALMÁRA – mondja A befejezetlen mondatban az egyik szereplő. Megörültem ennek a kijelentésnek a mai elfajzott amelyes világban, mivel megegyezik az álláspontommal. Most jártunk először az átépített székesfehérvári színházban, ahol váratlan nagy, lejtős, lépcsős teret nyitottak a büfé felé, és a nézőtér is levegősebb a korábbinál. Továbbá lett a földszinten egy-egy meghitt tárló, baloldalon Kozák András fényképével, jelmezeivel, tárgyaival, jobboldalon Kállay Ilonáéival, ez tetszett. Az emeleten komoly kiállítás látható a fehérvári színjátszás múltjáról, épp csak arról a nevezetes estről nincs fénykép, amikor kedves férjem Latinovits Zoltánnal lépett fel a Vörösmarty Színházban :-D (Azért ne duettként tessék elképzelni. Ez egy Vörösmarty emlékműsor volt 1975-ben, Latinovits A vén cigányt szavalta, kedves férjem pedig – aki egyáltalán nem ambicionálta a szereplést – egy átképzett magyartanár vezényelte szavalókórusban kiabáló gimnazistaként vált részesévé az eseménynek. Én persze csak hallomásból ismerem a dolgot.) Tegnap este a Chicagót adták Szurdi Miklós rendezésében, meglehetősen hosszan. Igyekvő produkció, de átütőnek nem mondanám. Valami kedves, csöppet sem szabadkozó, öntudatos amatörizmus sugárzik a társaságból. Megnéztem tegnap A Herceg haladéka című új magyar filmet, híve lettem. Nem tudtam róla semmit előre – hál’istennek, csak utóbb olvastam ajánlót, kritikát, azokban eléggé el nem ítélhető módon elmesélik magát a sztorit – lepődtem meg nagyot. Végre egy magyar film, amelyik ki van találva! Nem tudom, honnan szedte Tímár Péter az ötletet, de a történet zseniális, és elég jól meg is van csinálva. Kicsit összeugrott gyomorral néztem ugyan, de élveztem. (Csak a szereplők hangja ne szólna úgy, mintha valami nagy kádból beszélnének!) Másodszori megnézésre már kilazulnék. Szabó Gabi fádul játszik, és ezt kifejezetten tetszetősnek találtam. Annak is örülök, hogy Gáspár Tiborra rákapni látszanak a magyar filmesek. (Meg Gothár és környéke is helyes volt.) Az jutott eszembe, amikor a Hatodik érzéken voltunk moziban. A végén felkapcsolták a villanyt, és egy nézőtérnyi döbbent, hitetlen arcot lehetett látni. Az emberek egymástól kérdezgették: „Mi van?!? Mi történt?” Egy élelmes mozis beküldte volna közéjük a pénztárost a továbbmenet díjáért, mert az egész ház, úgy, ahogy volt, képes lett volna azonnal megnézni még egyszer a filmet, hogy jól látta-e. :-) Ezt a széles mosolyt újonnan megtudott kedves olvasómnak, KP-nek küldöm. (Senki ne vegye készpénznek!) (Én elég sokat használom a kedves szót, viszont mindig komolyan gondolom.) Mai: SZ NOVIM GAZOM – ez egy cikk címe a Magyar Narancsban. Szó szerinti fordítása: új gázzal. A Boldog új évet! mondás van benne elferdítve nagyjából arra, hogy üdvözlet az új gáznak. Esetleg: gázos új év. Szeretem a MaNcs-ban, hogy adnak nekem ilyen címet. Azóta már olvastam aszfaltba taposó kritikát – mondjuk azt meg nem értem, hogy egy magára valamit adó kultúroldalon hogyan jelenhet meg csütörtök reggel a heti filmbemutatókat pontozó hasábon az, hogy A Herceg haladéka: nem láttuk, amint ez a Magyar Hírlapban szerepelt –, nehéz lenne cáfolni, amiket írnak. Csak annyit állíthatok, hogy nekem még mondott is valamit a film. Eleinte azt, hogy minden percben figyelni kell a világra. Később azt, hogy meg kell tanulni hamar eljutni a lényegig. Az e havi Színház újságról akartam referálni. Nem is az én cikkemet találtam érdekesnek, nem is Zappe kollegát a Várváról („Koós Olga kis utálkozó fölényt csempész a hírnök száraz közönyébe. Talán tudja, miért.” – ez a befejezés. Frappáns, de távol áll az igazságtól, mert Olgát a két kis jelenetében pontosan az a derűs bölcsesség jellemzi, ami őt magát. És tudom is, hogy boldogítja ez a játéklehetőség, mivel felhívtam, miután láttuk az előadást.) Hanem ott egy többkolumnás anyag Ádám Ottóról. Akinek még láttam munkáit a nyolcvanas években, de azok már nem igazolták rendezői tehetségét, formátumát, jelentőségét, mint ahogy az ő színháztörténetileg jelentősnek ítélt Madách Színháza is enyhén szólva lehanyatlott addigra. (Ennek fényében tiszteletreméltónak, egyben rendkívülinek tartom, hogy visszavonult.) A cikk szerzője Fenyő Ervin ismeretlen színész – vagyis olyasvalaki, aki a színészi pályán nemigen szerzett maradandó érdemeket és sikereket –, elmeséli, mi mindent tanult Ádám Ottótól. És nem sejti, hogy az áhítattal elmondott történeteinek némelyike mennyire ambivalens. Rám legalábbis kétesen, kétségesen, kétértelműen hat. Például az olyan leszúrás, amit a Mester célzatosan nem a nagy színésznek címez, hanem a partnernőnek. Vagy a hallgatás és várakozás mint rendezői módszer. Vagy a menet közben otthagyott vizsgaelőadás. Komolyan ezek voltak a megragadható szakmai érdemei ennek a nyilván nagy tudású embernek?! (Lassan tandori méreteket ölt nálunk a medvekultusz.) Bemutattam Pankának az új jegesmacit, akinek Unega Yona lett a neve, ami Ülő Medvét jelent a cherokee indiánok nyelvén. (A névadást kedves férjem jelentős kutatómunkája előzte meg. Angol-apacs szótárt keresett nekem az interneten, de azt sajnos nem talált, csak cherokeet.) Később megkérdezte Panni, hogy hívjuk az új villanybojlert. Bojli? Nem lehetetlen, hogy ironizál felettünk. Mai: Paul Breitner német labdarúgóról (szül. Freilassing, 1951. szept. 5.), világ- és Európa-bajnokról írja a Ki kicsoda: IDŐNKÉNT A BILD C. ÚJSÁGBAN JELENNEK MEG FUTBALLKRITIKÁI. Én egyébként mindig tudtam, hogy a színházi újságírásnak a sportújságírás a legközelebbi rokona. Negyvenes fehér magassarkú cipőre van égetően szükségünk kölcsönbe a héten, szalagavató keringő nyitótáncához! Sürgős és fontos! Valaki?!? Mint az Útinform önkéntese jelentem, a 2/A út izgalmas szlalompályává lett. Lyukak, kátyúk és buktatók széles választékát kínálja a vállalkozó kedvű autósoknak. Este elmentem megint a Radnótiba a Castel Felicére, mivel a cikkleadási határidőbe belefért még egy megtekintés, és egy szem többször lát. Annyit mindenesetre megállapíthattam, hogy mindegy, mely pontján ül az ember a nézőtérnek, a hajó korlátja megbízhatóan kitakar. Nagy árat fizetünk az utasok biztonságáért, mert ahányszor egy-egy meghittebb dialógusra leül két színész, mi vagy a szemüket, vagy a szájukat nem látjuk a színpad elejénél végighúzódó korláttól. Helyenként úgy hatnak a szereplők, mint megannyi fiatalkorú bűnöző a Kék fényben. Ha operarajongó lennék, talán kiütéseket kapnék az Ódry színpadi Poppea megkoronázásától, de nem vagyok operarajongó, így kalapot emelek. Hogy egy prózai osztály három hangszer kíséretében olasz nyelven előadjon – színházi megközelítéssel – egy XVII. századi barokk operát, ez nekem imponál. (Elöl a Szerencse, Erény és Szerelem nevű szereplők kvázi mellszobrok képében hangalámondással közvetítik a magyar szöveget.) Talán nem is az éneklés a legnehezebb feladat – bár persze jól hallatszik minden: az adottságok, a hiányok, a szorgalom, a megúszás –, hanem az, hogy ne legyen az egész egy paródia. Nem is mindig sikerül ezt elkerülni. Pedig a parodisztikusság ellentmond a vállalásnak, annak, hogy láthatóan szép komolyan vette mindenki a feladatot: a tanárok, a diákok és én mint néző. Mindössze két dolog zavart bele az összképembe: az egyik, hogy a Dajkát játszó Kovács Olga makacsul musicalstílben énekel. A másik az a furcsán ható gyanú, hogy Egres Katinka talán valóban képes elénekelni a Monteverdi-opera címszerepét. (Nem a koronát.) Mai: A SZERENCSE A TEHETSÉG SZOLGÁJA – mondta a Szerencsét játszó Kovács Lehel, aki egyrészt tudhat erről valamit, másrészt meg in memoriam jelleggel hasonlít erre a szegény, most meghalt focistára, Zavadszky Gáborra. Megírtam a Castel Felicét, nem fog bekerülni a Stuber Válogatottba, elég semmitmondó kritika lett. Ez már ilyen. Megfigyeltem, minden cikket csak egyféleképpen vagyok képes megírni: ahogy megírom. Cizellálom napokig, javítgatom, csinosítom, de alapvetően másmilyen már nem bír lenni, mint amilyen lett. Nem tudom mondjuk összetépni és teljesen újat írni helyette. A Shure Színház az a hely, ahol előadás alatt az unatkozó nézők hallgathatják, mint beszélget az unatkozó személyzet a színfalak mögött és kint a foyer-ban. Tegnap este alighanem én voltam a legunatkozóbb. Bár mögöttem valaki diszkréten horkolt. Igaz, akkor abbahagyta, amikor Horváth Lajos Ottó vetkőztetni kezdte az afromagyar lányt. Aztán félbemaradt. Mármint a vetkőztetés. (A horkolás nehéz sóhajokba fúlt.) Egyébként Kiss Csaba Tahiti című darabját láttuk. Amikor megjelent Györgyi Anna mint elnyűtt és boldogtalan Gauguinné, felmerült bennem, amit Csomós Marival beszélgettünk tavaly Kisvárdán Fejesről. Azt mondta, Pék Máriát azért ő szeretné még eljátszani. Pék Mária jutott most eszembe. Nem nagyon sanszos, de ha tíz-tizenöt év múlva véletlenül mégis bemutatják valahol a Rozsdatemetőt, Györgyi Annát bizalommal meghívhatják a szerepre. Adta nemrégiben a tévé az Egy hét Pesten és Budán című filmet. Felvettem videóra, most került rá sor. Nos, szerintem nem kellett volna megcsinálnia ezt Makk Károlynak a Szerelem után. Vagy nekem nem kellett volna megnéznem. Felfigyeltem egyébként arra, hogy négy-öt jelenetben Szakácsi Sándor volt a Darvas Iván hangja. Ez elég abszurd. Azt hallottam, a két legendás barát, Makk és Darvas annyira összevesztek ez alatt a film alatt, hogy Darvas el sem ment a bemutatóra. Úgy látszik, az utószinkronra sem. Már csak ezért is kár volt leforgatni. (Annyi tetszett, hogy Makk Károly hű az egészségügyi dolgozóihoz. Amikor a Játékszínben rendezett, ugyanezt a Seress Zoltán – Vasvári Emese kórházi személyzetet alkalmazta.) Több színházban is bukkantak olyan cipőre, amely talán ráillik Hamupannika lábára. Ez természetesen jelentősen javítja a kritikusi véleményemet az adott színházak idei teljesítményéről :-) Tegnap délután megnéztem Székesfehérváron a 80 nap alatt a Föld körül című könnyű, hosszú darabot. Súlyosan vérszegény. Annyi jót mondok, hogy a Phileas Foggot játszó Szomor Györgyben van elegancia, ami azért lepett meg, mert a Chicagóban slampos Billy Flynnek látszott. (A mi Máténk nagy kedvelője a Szupersztárnak, ezért mindenféle interpretációban rendszeres fogyasztói vagyunk a műnek. Nyaranta általában megnézzük a Musical Színház előadását, ha játsszák valahol az országban. És az eddig látott Jézusai közül Máténak Szomor a kedvence.) Este átültem a Csongor és Tündére. Tulajdonképpen azért mentem Fehérvárra, mert Chicago-nézőben szembetalálkoztam egy fényképpel, s az felkeltette az érdeklődésemet az előadás iránt. Rögtön látszott rajta, hogy az ukrán rendező, Vladislav Troitskiy – biztos nem így kellene a nevét átírni magyarra, ahogy a színlap teszi – vizuálisan fogja meg a darabot. Az egyébként is mindig érdekes, hogy egy olyan rendező, akit nem terhel a nagy magyar klasszikus darab múltja és előélete, mit kezd vele. Nos, nem vagyok egészen biztos, még gondolkodom, hogy mit is gondolt ez az ember, de azt hiszem, igen figyelemreméltó a produkciója. Úgy tűnik, valami istenkeresés folyt egy kietlen világban. Gyönyörűséges, erős, látványos, borongós képek. Tessék elképzelni például azt a jelenetet, ahol 8-10 páros zuhogó esőben székit táncol egy nagy, csillogó pocsolyában. (Balga és Ilma lakodalmával kezdődik az előadás.) Egy súlyos gond van: a rendező nem tud magyarul. Nyilván ezért nem hallotta meg, hogy szereplőit csődbe vitte a szöveg. Megrekedtek az iskolai szavalás szintjén. Alig akad színész, akinek egy-egy szava mögül néha elősejlik a gondolat. Szfváron a két előadás között Cili doktornő megvizsgálta a szemeimet. (Ha egy nappal előbb megyek, ugyanott ugyanakkor a fogaimat vizsgálta volna meg Józsi doktor, de hát nem mehetek folyton 80 napra meg Csongor és Tündére.) Megható pillanat: eljött az első szemüveg ideje. Nem vészes, feles olvasó. Azt is akartam mesélni, hogy amikor legutóbb (szeptemberben) találkoztam Gáspár Tiborral a Vidor Fesztiválon, mondta, hogy Lócsiszárt fog játszani Békéscsabán. Mondtam, ha majd úgy érzi, hogy van mit nézni rajta, szóljon. Felhív a héten ez a kedves, késedelmes ember, hogy elém tárná az előadást. A héten még játsszák, szombaton utoljára. Ó, hát én már be vagyok táblázva. Kellett volna mondanom neki, hogy legközelebb inkább az első előadásokról értesítsen, mint az utolsókról. Aki arra jár, legyen szíves, nézze meg helyettem! Tegnap a Színházi bestiák főpróbája az Új Színház stúdiójában. Nekem úgy tűnt, hogy ez egy színésznő-foglalkoztató kamudarab. Öt színésznő miként piheg a XVII. századi Londonban – tökéletesen érdektelen. Általában lejárt az ideje annak, hogy a színháziak a színházról csináljanak színházat. Húsz éve még lehetett ennek varázsa a közönség számára. Mára azonban a színház mint kommersz szórakoztatás a médiaszínészek és bulvársztárok eladási felülete lett, művészetként pedig egy szűkebb réteg extrém sportja. Mai: MÁR ALIG VÁROM, HOGY MINDEN ÚGY MARADJON, AHOGY EDDIG VOLT (Fodor Ákos: Idő: zavar) A Katona József Színház Előtte – utána bemutatójáról voltaképp nem is szabadna írni mindaddig, amíg mindenki meg nem nézte, akit érdekel. Hogy olyan váratlanul érje az embereket, mint a bemutató közönségének azt a részét – pl. én –, amelyik nem tudott róla előre semmit. (Bár maga a mű csöppet sem meglepő. Pont olyan, mint az eddigi Schimmelpfennigek.) Nem is mondok többet, mint hogy Schilling ebben a zsótérista évadában előbb az optimális Zsótért rendezte meg, most meg a maximálist. Hihetetlenül rafináltan, kiszámítottan és pontosan, még azt is belekalkulálva, hogy igazán látványosan kimehet, aki nem bírja. Tanulságos kaland vár a színészekre. Megosztja majd a közönséget a produkció, lesz feszültség a nézőtéren. Én például 90-95 százalékban élveztem a dolgot, kedves férjemnek meg nagyon nem jött be. Mint az már Máté esetében is kiderült tavaly, a szalagavató olyasfajta műsoros est, ahol az osztályok különböző táncokkal lépnek fel. Panni évfolyamán lesz Grease- meg Chicago-szám, az ő osztályfőnökük viszont olyat talált ki nekik ma estére, ami még nem volt: népitáncot. Valami vénasszonycsoport öltözékében fogják előadni ötperces kűrjüket, amely Tisza-parti siratóból, mocsárjáróból és csárdásból áll össze. Mondtam is Pannánknak, hogy ha a közönség hangosan zokog majd, azt a legnagyobb sikerként kell értékelniük. Megvolt a szalagavató. Nyitótánc, népitánc, atyatánc. Mai: A Csongor és Tünde vége, Tünde szavai a Vörösmarty-mű 1930-as kiadásában: HAGYD VIRÁGZÓ AJKAIDNAK RÁM OMOLNI CSÓKJAIT, ÉS FOGADD EL AJKAIMNAK SZÍVBŐL ÁRADT VÁLASZIT. MEGZAVARHATATLANÚL ÍGY FOGUNK MI KÉJBEN ÉLNI, S A VILÁGGAL NEM CSERÉLNI. (A kísérő leánykák mindinkább elvonulnak, míg utóbb nem látszanak. Azonban az arany alma hull s messziről ím ez ének hallatik :) ÉJFÉL VAN, AZ ÉJ RIDEG ÉS SZOMORÚ, GYÁSZOSRA HANYATLIK AZ ÉGI BORÚ : JŐJ, KEDVES, ÖRÜLNI AZ ÉJBE VELEM, ÉBREN MAGA VAN CSAK AZ EGY SZERELEM. Láthatóan ott van benne egy szmájli. (Ahogy a táncképen kedves férjemet elnézem, kissé elragadtatta magát a fodrásza a pénteki hajvágásnál.) Ez még csak a második Élektra-előadás volt tegnap az Örkény Színházban, de máris egy csomó hely üresen maradt a nézőtéren. Fogalmam sincs, hogy van ez. Tudnak valamit az emberek? Vagy elég nekik annyi a távolmaradáshoz, hogy görög? Én kíváncsi voltam, hogy a sepsiszentgyörgyi rendező, Bocsárdi László vajon itt is azt a színházi nyelvet beszéli-e, amit otthon, és hogy az ittenieknek megy-e. Hát mit mondjak, artisztikus a produkció, főleg a női kar miatt, és szintén tőlük nagyon kicsinált is. Azon túl ki-ki megy a maga útján. A jellegzetes, forszírozott, kiabálós bocsárdista modort Fodor Tamás hozza. Mácsai Pál egy Oresztész-féle hőst nyilván nem tudna és nem is akarna másként látni és láttatni, mint némi iróniával. Hámori Gabi a maga sugárzó tehetségét, belső erejét, forrását igyekszik működtetni. (Ahogy itt most fest ez a lány, attól el tudom képzelni, milyen Yvonne lehetett Kecskeméten: békaszájú.) Végül is alig akad két-három olyan jelenet, amelyik él, megszületik, ahol történik valami a szereplők között. Jellemzően a Hámori-Mácsai testvéri találkozók ilyenek. Szerintem egyébként ott játszódik az előadás, ahonnan Harrison Ford A szökevényben leugrik a vízesésbe. Bár ezt valószínűleg nem fogom beleírni a kritikába. Meg kell mondanom, a héten már a második ilyen előadást láttam, ahol a szereplők pocsolyában tapicskolnak. (A fehérvári Csongor és Tünde volt az első.) Nem is tudom, írhatok-e ezekről a produkciókról vízijártassági engedély nélkül. (Ha úgy vesszük, Mácsai a Vizi. De ki az Ecsédi?!) Tegnap nyíregyházi túra a színház szervezésében, Zappe, Urbán és Sándor L. kollégák társaságában. Délután Ahogy tetszik, az engem eléggé megviselt. A legrosszabb Bodolay-féle rögik és manírok, nyegleség és alpáriság, kerti törpék és Tyereskova-koncert, harsány, kétségbeesett, rossznak látszó színészek. (Szegény Fazekas Pistinek a méla Jaques szerepében nagyjából a rendező intellektuális fölényét és megvetését kellett eljátszania. Én csak némán megsimítottam utána a karját. Ő nem tehet semmiről.) Magamba fojtottam volna szenvedésimet, ha előadás után a büfébe érvén nem találom szembe magam a dévajul mosolygó Bodolay Gézával. Vehemensen közöltem, hogy ő itt a gagyi, a közönségesség és a rossz ízlés vámszedője, sőt terjesztője. Talán még jó szolgálatot is tettem neki a kifakadásommal, mert az a típus, aki szereti, ha a munkái indulatot keltenek. Mondtam, szeretnék már látni tőle valamit, ami delikát, finom, árnyalt. Mondta, a kecskeméti Szabadságharc Szebenben ilyen, nézzem meg. Mondtam, megnézem. Ebben maradtunk. Este Esztrádsokk címmel egy Bodó Viktor-projekt a stúdióban, maximálisan kihasználva a helyiség üvegfala mögötti „utcarészletet”. (Akárcsak annak idején a Kicsengetésben vagy a Ványa bácsiban.) Ez a produkció most több, mint a tavalyi M vagy mégsem, de még mindig nem elég. Az első negyedórában úgy tűnt, lesz belőle valami, aztán nem lett egyéb, mint jópofaság, de annak jópofa. Itt egy üdítően tehetséges alkotó felbujtja a színészeket. Ebben a játékban – ellentétben az Ahogy tetszikkel – legalább ők is kreatívnak látszanak, és láthatóan örömüket lelik. Mai: Hirtelen nem is tudom, melyik Csetamás-Bereményiből való, de napok óta ezt a sort éneklem. Elég idegesítő. ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM, ISMEREM EZT (Közben eszembe jutott, hogy így kezdődik ez a Csetamás: A legjobb vicceket az egész világon november elsején mondta el családom.) Mondta Nyíregyen Bodolay Géza, hogy én nem elég nyitottan ültem be az előadására. Ezt ugyan tagadom, de ha esetleg mégis... Az óvatlan nyitottságnak is van veszélye. Például ez az Ahogy tetszik kijutott félháznyi nyitott gimnazistának. Jókat nyihogtak, kicsit odafigyeltek, és máris 2,4 tizeddel rosszabb ízléssel jöttek ki, mint ahogy bementek. No, mindenesetre jövő héten ellátogatok Kecskemétre a Szebenre. Nincs ellenemre egyáltalán, hogy olyat lássak Bodolaytól, amit tudok respektálni. Tegnap bementem egy boltba, ahol Fotex cégtábla alatt szemüvegek sorakoztak a kirakatban. Megrohant egy mosolygós eladónő, hogy miben segíthet. Mondtam, olvasószemüveget szeretnék. Milyenre gondolok, kérdezte. Mondtam, olcsóra. Odavitt egy vitrinhez, mégis mi az elképzelésem, kérdezte. Mondtam, ötezer forint alatt. Erre levált a mosoly az arcáról, és azt felelte – szeretném érzékeltetni megvető hangsúlyát –, oooolllllyat mi nem tartunk. Nem tudom, miért gondolják, hogy minden öreg, csúnya, vaksi ember vagyonokat kíván áldozni a szemüvege csinosságára?! Alternatív színházi seregszemle zajlik most a Tháliában. Mivel nem vagyok elég járatos és tájékozott az alternatívokban, úgy döntöttem, ezt az alkalmat megragadom, és megrögzött odajáró leszek. Már csak azért is, mert a tegnap látott Maldoror énekeit rendező Juhász Anikó évek óta küld kedves meghívókat a bemutatóikra. Két, táncosnak látszó fiú és egy táncosnak egyáltalán nem látszó (énekes)nő adta elő ezt a táncszínházi produkciót. Nem mernék arra vállalkozni, hogy szavakba öntsem, mit láttunk Gergye Krisztiántól, Fehér Ferenctől és Ágenstől. Tegnap a Tranzitot láttam a TranzDanztól. Ez azért fogyasztóbarátabb táncelőadás. Volt egy jelenet, amikor az öt táncos – alighanem mint madár – a szárnyait próbálgatta, azt különösen szépnek találtam. Kis közönség volt, de nagy tapsot produkált. Ez a kis közönségnek általában becsületbeli ügye. Pünkösti Árpád Szeplőtelen fogantatás című könyvét olvasom, nem tudom, miért. A Fidesz születéséről szól, nem bensőségesen. De azért az érdekes, hogy az előzmények – a Rajk szakkollégium, majd a Bibó megalakulása – valamelyest egybeesnek az én egyetemista éveimmel, mégis olyan szeglete az akkori életnek, amely nekem (értelemszerűen) teljesen ismeretlen. Mai: JÖJJÖN EL AZ ÉN ORSZÁGOM! – evvel reklámozza magát kampányilag az SZDSZ. Ez pont annyira nem tetszik, mint amikor a Felszab téri kereszt azt a szöveget hirdette, hogy Boldog új esztendőt a keresztény és magyar országnak. Mintha a politika környékén szóba se jöhetne más, mint a mások froclizása. Panni a korai, április 9-i dátum miatt kimarad a szavazásból az országgyűlési választásokon. (Egy héttel később már alkalmas lett volna neki, addigra betölti a 18. évét.) Ha esetleg csalódott lesz emiatt, majd felajánlom neki, hogy leadom a szavazatát. Úgysem tudom, mit válasszak. A tegnap esti táncszínházat elengedtem magamnak, inkább átmentem a Pesti Színházba a bemutató előtti Lila ákácra. Na, ezt jól elszúrta Forgács Péter rendező. (Voltaképp már a Radnóti színházi Az ördögből sejteni lehetett, hogy nincs érzéke a századelős darabokhoz.) Nyálas, melankolikus drámázást vezényelt égig érő füvön, deprimáló zongoraszóval kísérve. A szünetben számos néző menekülőre fogta. A ruhatáros meginterjúvolta a távozókat, s az egyik nő azt válaszolta, hogy ő szereti, ha egy színdarabban legalább egy szimpatikus figura van. Megértem. Tornyi Ildikó mint Tóth Manci igen rosszul indult: hamis nevetésekkel és olyan frizurával, amitől úgy festett, mintha ő lenne a Balázsovits Edit. Láthattuk Igó Évát szőke parókában – minden tiszteletem az övé, de a második sorból az volt az alapvető benyomásom, hogy nagyon elkésett ez a szerep. Ha Bizonyosné az anyja lehetne Csacsinszkynak, az sok. Telekes Pétert olykor határozottan tudtam szeretni Csacsinszkyként, de a könnyeiből kevesebbel is beértem volna. Hajlamos vagyok személyes sértésnek venni, ha valaki így elbánik Szép Ernővel. Tehetséges fiatal színészekkel. Közönséggel. Mai: Szép Ernő: DE JÓ NÉKIK, PILLANGÓKNAK, JEGENYÉNEK, NYÍRFÁNAK, NÉKIK NEM KELL ZSIDÓNAK LENNI. Amikor az Indexen ezt a hírt olvastam a londoni bálnáról, arra gondoltam, hogy fogadásról van szó. Biztos azt mondta egyik bálna a másiknak, hogy márpedig ő elúszik a Tower bridge alatt. De a mai Népszabi-hír alapján inkább úgy tűnik, hogy ez egy elkószált bálnagyerek lehet. Anyukája picit nem figyelt oda a torkolatnál, a kölyök máris besuttyant a tilosba, és a mama nem fért utána. Az aggaszt, hogy eddig még nem tudni, mi lett a kis bálna világgá menésének vége.
Tegnap olyan
napom volt, bármihez nyúltam, rosszul sült el. Harmonizált evvel az estvéli kaland: Beckett Végjátéka a Zugszínház előadásában a Thália Stúdióban.
Kettő óra huszonöt percen át játszották kíméletlenül, szünet nélkül. Csapdába
esett Két hete kerültem be az iwiw-be, és akiket eddig láttam ott, azok közül Kecskeméti Dávidnak van a legtöbb ismerőse: 710. (Már 711. 712. 713.) Ismerem őt, de nem jelöltem be. Nem akarom növelni az előnyét a többiekkel szemben :-) Mai: Szintén a Népszabadságból. A MAGYAR KULTÚRA NAPJA ALKALMÁBÓL BOZÓKY ANDRÁS, A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTERE DÍJAKAT, ELISMERÉSEKET ADOTT ÁT. „A KULTÚRA PÁRTFOGÓJA” CÍMET KAPTA HAUER LAJOS, A GENCSAPÁTI HUZATOS BOROZÓ TULAJDONOSA. Délután a neten a BBC-n figyelemmel kísértem a bálnaáthelyezést, és megnyugodva konstatáltam, hogy nemhiába bíztam az angolokban, megoldják a helyzetet. Utána gatyafelkötési projekt keretében elmentem újra az Élektrára. Mivel e kritika esetében, úgy tudom, Karsai tanár urat helyettesítem a Színháznál. Mire hazaértem, nemcsak Klütaimnésztra és Aigiszthosz volt halott, hanem a bálna is. Délután még irigyeltem a londoniakat, hogy házhoz jött nekik egy nézendő bálnus. Tudtam, hogy végtelenül érzékeny jószág ez a fenséges állat, de reménykedtem. Estére meg kiderült, hogy ez lett az utolsó útja szegénynek. Úgy képzelem, mindenkit megviselt a pusztulása, aki ott tanúja, résztvevője, segítője volt az akciónak. Én mindenesetre nagyon elbúsultam miatta. Az Élektra-előadás most mintha jobb lett volna. Legalábbis nem untam. Arra is gondoltam (már a múltkor), voltaképp hálásak lehetünk Schilling Árpádnak, hogy ő nem árasztotta el vízzel a játékteret a Katonában az Előtte – utána előadásán. Pedig Rezes Judit és Takátsy Péter kettőse bizonyára igen jól mutatott volna szinkronúszásként. (Negligáltam a szokásos "lapzártát", nem foglalkoztam reggel a naplóval, mert a nyelvtanfolyamzáró dolgozatra készültem.) Néztem tegnap tizenötöd-magammal az Ételliftet a Thália Régi Stúdiójában a Picaro Művészeti Produkciós Műhelytől, és azon tűnődtem, minek játszanak Beckettet meg Pintert az alternatívok. Akarnak evvel valamit? Nem tűnt fel. Önkifejezésnek, szórakozásnak, alkotásnak szerintem sokkal jobban beválik az, amit Felhőfi Kiss Lászlóék csinálnak az Utolsó Vonal társulatban. Az ő Tu in van című előadásukra fél tíztől ültem be. Egy kis hülyülés, nosztalgiázás, révedezés, mohácsizás, blöffölődés, belegondolkodás – jól elvagyunk vele: ők is, mi is. Szeretném leszögezni: ha én Nemzet Színésze volnék, azért kardoskodnék, hogy Szabó Gyulát fogadjuk most sorainkba. Egyrészt mert pályáját, múltját, országos népszerűségét tekintve ott a helye, másrészt mivel Szabó Gyula már jó ideje vidéki színész, végre valamelyest túllépnénk a főváros határain. Mai: Ezt mondja Szophoklésznál Élektra a húgának: SAJÁT FÜRTJEIDBŐL VÁGJ LE INKÁBB KIS CSOMÓT, S AZ ÉN SZEGÉNY FEJEMRŐL – BÁRMILYEN KEVÉS: EZ MINDENEM – HÁT FOGD S ADD ÁT NEKI. Ebből arra következtetek, hogy Élektra kevéshajú :-) Ezen az alapon számos színésznőnk szerepe lehetne. Nem tudom, miért van a jó színésznőink között még a nagy magyar átlagnál is kevesebb jóhajú nő. (Talán a parókák is ártanak.) Felteszem, számos színésznővel együtt tudom irigyelni Takács Kati vagy Kiss Mari haját. (Már leírtam ezt, amikor eszembe jutott: valahol elhangzik, hogy Élektra kopaszra van borotválva. Na tessék. Most hogy igazodjam el a fején?) A tegnapi egy valamirevaló fesztiváli este volt az alternatívokkal. Telt ház és rendes kis előadás, (m)Színház, J.A. 1937 „idesereglik, ami tovatűnt…” Fiktív képek és jelenetek József Attila életének utolsó kilenc hónapjáról. (Hát remélem is, hogy fiktív például az, hogy Ignotus Pál találkozóra hívja Kozmutza Flórát, és arra kéri, menjen feleségül József Attilához, mert ha nem, akkor a költő életének annyi. Intelligens ember ilyet csak nem tesz egy nővel!) Ügyes rendezés, finom előadás. Soós Attila ugyan csöppet sem emlékeztet József Attilára, mégis jó a figurához ez a törékeny, ideges fiú a sötét szemealjával. (Borzalommal vegyes bámulattal néztem, hogy az egyik szereplő egy néhány perces jelenetben szövegmondás közben kisebb szappanbuborékokat eregetett a szájából.)
Megírtam az
Élektrát. (Amikor olvastam a Kierkegaardot,
volt ott egy frappáns gondolat a görög drámáról, az jól jött kiindulásnak.) Nem
írtam bele a cikkbe, de többször eszembe jutott, milyen (Isten éltesse a ma hatvanéves Bereményi Géza bácsit!) A tegnapi szeánsz: Andaxínház, „Még távolabb” című szerzői darab, rendezte Zalakovics Anikó. Igen. Ők el akarnak mondani valamit az életünkről. Zömmel színházi eszközökkel. Erre való a dolog. És Stubnya Bélának sikerült a zakójába beleölelni Varga Esztert. Az egy szép jelenet volt. Mai: A kismetróban olvastam; Kántor Péter Körúti szél című verse. Olyan nagyon megtetszett, hogy ideteszem. Legszívesebben az orosz fordítását is bemásolnám, annyira helyes az is. (A pados-csüccsös sornál azt írja a fordító Darja Anyiszimova, hogy uff :-D )
A NAGYKÖRÚTON SZALAD A SZÉL, BÁRKI BESZÉL, Ő BELEBESZÉL. BELEPOFÁZIK, BELEMOROG, BELENEVETGÉL, BELEZOKOG.
BELEHUHOG VAGY BELETÜTÜL, HA FÜTYÖRÉSZEL, BELEFÜTYÜL. BÁRCSAK AKADNA JÓ ÚTI CÉL! SÓHAJT A KÓCOS KÖRÚTI SZÉL. KARODBA KAROL, TOVACIBÁL, KALAPOT LOP A NYUGATINÁL. LEVELET PÖRGET, UGRIK, OSON, KÖRBEKERING AZ OKTOGONON. TROMBITÁZIK, HEGEDÜDÜL, MEGLÁT EGY PADOT, CSÜCCS, LECSÜCSÜL. Tegnap került sor a kecskeméti útra, és ha már, akkor 3-ra mentem, hogy megnézzem a Galgóczy Judit rendezte A kék madarat is. Ez felelőtlen döntésnek bizonyult. Kopár, béna, fantáziátlan előadás, rengeteg nézhetetlen gyerekszereplővel. Az ambiciózusabbak beszédhibásak, a többivel meg annyit sem tudtak elérni, hogy ne bámulják folyton a nézőteret. Nem magukban játszanak ám, hanem például szegény Hegedűs Zoltán meg Kőszegi Ákos partnereként. Azután következett a Szabadságharc Szebenben. Ez valóban nem a hányaveti, hanem a komolyan vett Bodolay-rendezések közé sorolható, és mint ilyen, épp olyan, mint a többi ilyen. Akármit számolgat Bodolay, mindig 1956 jön ki neki. Esetleg 1968. Ez a produkció leginkább az ő Tragédiájára emlékeztet, kipipálhatóan ott van benne ugyanaz a tábla, iskolapad, rádió és az akasztott emberbáb-arzenálja. Mindazonáltal valóban épkézláb darab megmunkált előadása ez, meglehetős színészi alakításokkal. Főként Kőszegi Ákos, Kubik Anna és Rubold Ödön játéka tetszett. Bodolay kedves, szívélyes vendéglátóm volt. Marasztalt még, hogy este 10-től házi főpróbát tartanak a pénteken bemutatandó E-chat című Bagossy László-opuszból. Úgyhogy azt is megnéztem – three in one. Fiktív csetelésből áll a szöveg. (Íróilag is kreatív évadod ez – mondtam Bagossynak, aki éppúgy nyíregyi nexus, mint Bodolay. Mondta, Stuttgartba készül rendezni.) A darab olyan, hogy nyugodtan lehetne Schimmelpfennig a szerzője. Az előadás meg olyan, mintha mi nézők a Schilling Árpád rendezte Előtte – utána egyik próbáján ülnénk a Katona színpadán, a tükör helyén. Nem voltam színházban – rendkívüli világeste! Talán a Bereményi szülinapja miatt, de tegnap a vasaláshoz meghallgattam a Frontátvonulást. Én ezt a műsort annak idején legalább 10-15 alkalommal láttam. Volt valami borzongató a dologban; mintha tilosban járnánk. Van az a rész, hogy Vizi a kezébe vesz egy poharat, elengedi, de a pohár nem esik le. Ezt Cseh Tamás el is játszotta – ilyenképpen összetört két poharat műsoronként. De én mindegyik estén azt hittem, hogy MOST ott marad majd a pohara a levegőben! (A legközelebbi vasalás nyomán el fogom mesélni, hogy egyszer jelen voltam egy daluk születésénél a Csetamás körúti albérletében. Jószerével én firkáltam le a szöveget, amit Géza kiötlött a Tamás dudorászására. Hoppá, már el is meséltem.) Más. Azt írtam az Élektra-kritikában, hogy Hámori Gabi meglovagolja Aigiszthosz holttestét és a nyálát csurgatja rá. Kedves férjem szerint az köpés akart lenni, csak a lányok nem tudnak köpni. Mondjuk ez igaz. Legalábbis ha magamból indulok ki. Nem is tudom, vajon a női focistákat erre külön kiképzik a férfi edzők? Bevezetés a köpésbe kurzus keretében? Mai: Még mindig a görögöknél tartva. SEMMI SEM SZÉP, SEMMI SEM RÚT, SEMMI NEM IGAZ ÉS SEMMI NEM HAMIS. MINDEN CSAK VÉLEMÉNY. (Pürrhón) Ennyit a színikritikáról. Szabó István ügynökmúltja. Nagyon fáj. Nem az a gondom, hogy 19 évesen beszervezték és jelentéseket írt. Ez menthető, magyarázható. (Én egyébként az ÉS-ben ismertetett anyagból azt olvasom ki, hogy hitt a rendszerben és segítette. Csak ezt ma nagyon snassz mondani.) Nem ítélem el. Sajnálom őt. De az zavar, ami MGP esetében is – bár ő alighanem összetévesztette az együttérzésemet az elnézéssel, de ezt úgysem fogjuk tisztázni –, az elmúlt tizenöt év hallgatása. El kellett volna mondania. Legalább csinált volna filmet róla! Csalódott vagyok, hogy nagy filmművész létére nem tudott bátrabb és erősebb lenni. Nem akkor, főiskolás kölyökként. Hanem meglett emberként, Oscar-díjas rendezőként. Eltitkolt tevékenysége talán hozzájárult ahhoz, hogy igen korán, 26 évesen leforgathatta első filmjét. Ez volt az Álmodozások kora, a top tizem egyike. Azt a filmet senki nem készíthette volna el helyette. Még Gervai Andrásról, aki kollégám volt a Film Színház Muzsikánál, és a kapcsolatunk semmilyennek mondható. Bátor (és nyilván elvi alapú) tette a leleplezés. Gervai filmkritikus, és tudnia kell, hogy alighanem az egész filmszakma gyűlölni fogja ezért. Én a helyében, azt hiszem, elvittem volna a kész anyagot Szabó Istvánhoz. Hagytam volna neki egy hetet átgondolásra vagy cselekvésre. (Még ha másfél évtizednyi ideje volt is erre!) Esetleg rögtön interjút kértem volna tőle a dolgozat mellé. Nem tudni, próbálkozott-e evvel Gervai, vagy csak a publikációra koncentrált. Ha az utóbbi a helyzet, akkor talán nagyobb volt benne a szakmai becsvágy, mint az emberség. De ezek egyelőre csak tétova érzések, gondolatok. Mai: Seneca Vigasztalásait olvasom. Rám fér. ALIG VAN EMBER, AKINEK NAGY ÉS EGYÚTTAL HOSSZAN TARTÓ SZERENCSE JUT RÉSZEÜL, CSAK A MÉRSÉKELT BOLDOGSÁG ÁLLJA AZ IDŐT ÉS TART, AMÍG ÉLETÜNK. Médeia a Shure-ban. Az nekem örömömre szolgál, hogy Töreky Zsuzsa – akit becsülök a hozzáállásért, szakmai tisztességért, alázatáért – Médeiát játszik itt Victor Ioan Frunzánál. De nemigen tudnék elképzelni számomra idegenebb Médeiát, mint amilyen ez a fekete bőrnadrágos, szegecsekkel kivert fekete bőrdzsekis nő. Nehezen gyűrtem le a herótomat. Nem a görög Médeiát adják egyébként, hanem Anouilh-ét. Ez közelebb esik hozzánk, többet mond a házasság elromlásáról. De valahogy csak a vállamat vonogattam. Egy-másfél jó jelenet – többet nem nyújtott az előadás. (Kreon lányának celofánba fulladása – ez sajnos mulatságos. Viszont a gyermekgyilkosság a végén a kiboruló bőrönddel, az hatásos.) Akartam idehozni két cikket a Népszabiból. Ezt, a Fenyő Ivánról szólót kifejezetten bizarrnak találtam. Ezen meg jót somolyogtam, mert mi is voltunk tavaly meccsen a római Olimpiai Stadionban – méghozzá kurrensebb mérkőzésen, mint Bächerék –, és mi is kalandosan jutottunk jegyhez, de azért sokkal kevésbé voltunk bénák, mint ez a svájci ember, aki működő országhoz van szokva. Pankát – szíves kérésére – nyilvánosság előtt Annamáriaként, esetleg Annamariként fogom emlegetni a jövőben. (Hát még ha tudná, hogy a háta mögött Macukának is szoktuk néha nevezni őt az apukájával! Jó. Lesz, ami lesz, megmondom neki.) Hogy ne mindig csak a rossz hírt hozzam, közlöm: bestoppolták a 2/A utat. A tegnapi verőcei látogatás a szokásos mederben zajlott. A rendes ügymeneten túl kimentünk Behofsits Antal sírjához, akit a héten temettek. Rab László Verőcéről szóló cikkéhez is akartam megjegyzést fűzni. Énszerintem komikus a falu evvel a szobormániával. Zömmel apró szobrok ezek, inkább kisplasztikák, csak nagy fenekük van kerekítve. A legsajátosabb a Keresztelő Szent Jánosé: áll egy pici ember, egyik kezében bot, másik kezével a felszarvazott férj egyezményes jelét mutatja. Nem zavarna egyébként ez az egész, csak miközben egymás sarkát tapossák a szobrok és emlékművek Verőcén, a Duna-part rendezetlen, gondozatlan és szemetes, a lejáratok pedig nincsenek kiépítve, csak bukdácsol az ember a köveken, hogy levergődjön meg vissza. Én speciel úgy érzem, hogy egy gusztusos Duna-parttal jobban jönne ki a falu, mint Wass Albert mellszobrával. Mai: Szakadok elfelé Senecától. Az ilyen mondásaival már egyáltalán nem tudok egyetérteni: SEMMI SEM OLY CSALÓKA, MINT AZ EMBER ÉLETE, SEMMI SEM OLY ALATTOMOS: NEM, ISTENEMRE, NEM VÁLLALNÁ SENKI, HA NEM HÍRÜNK-TUDTUNK NÉLKÜL ADNÁK NEKÜNK. Agyrém, hogy a T-Online honlapján az ember mindent megtudhat az időjárásról, a horoszkópjáról, Nic. Kidman örökbefogadási szokásairól, épp csak azt nem lehet fellelni félórás kutatómunkával sem, hogy egy konkrét telefon-előfizetési csomag mit kínál és mit kóstál. Más. Jelentkeztem korrektornak a Pesti Esthez. Mivel nagyon szívesen végeznék olyan munkát, amiért rendszeresen fizetnek, ráadásul nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést tőlem. Bele akartam írni a mailbe, hogy már a hirdetésük is tartalmaz két, figyelmetlenségi sajtóhibát, de erről kedves férjem lebeszélt :-) Egész más. Most már megvárom, milyen őrületek jönnek még ki a Szabó István ügyéből/kapcsán, aztán majd a végén összegzek. Eddig is az volt a tapasztalat, hogy érdemes megvárni a véleménynyilvánítással, amíg kicsit leülepednek a dolgok. Mindabból, amik most megjelentek, szintén az a tanulság, hogy jobb, ha az érintett önként áll elő. Akkor legalább nem kell ide-oda kapkodnia szavakhoz, hanem pont azt és annyit mondhat el a históriájából, amit és amennyit akar.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
