|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2005. március:
Napló: Leszögezem: tudtommal soha nem akartam sem színésznő, sem rendező lenni, semmi ilyesmi. Ám ha mégis színésznő lennék, két szerepálmom lett volna: az Ahogy tetszik Rosalindája és Az üvegcipő Adélja. (Egyszer azt mondtam Verebesnek, hogy ha színésznő lennék, Kállai Ilona szeretnék lenni. Esténként elegáns ruhákban közönség elé lép a Vidám Színpadon, vicceseket mond, nincs nehéz helyzetben, ő győz, és csupa jó érzéssel mehet haza. Erre Verebes töprengve végigmért, és bólintott: igen, Kállai Ilona. Lehet, hogy csak annyira mondta komolyan, mint én, mégis örültem neki.) Arról jutott eszembe, hogy tegnap Várpalotára mentem fogorvoshoz – hülyén hangzik, de ez a helyzet, családunk fogorvosa Várpalotán rendel –, és ha már odáig elhajtottam, rátettem még húsz kilométert, és megnéztem Veszprémben Az üvegcipőt. Az üvegcipő az a színdarab, amelyik minden körülmények között működik. Legfeljebb nem elég jó. De rossz még akkor sem tud lenni, ha a rendező vagy a színészek sokat rontanak rajta. (Erre több kísérlet történt már. Pl. fúria-Irma Zegszegen, negéd-Irma az Új Színházban, súlyos Sipos-talanság a Madáchban, tragédiára vett második felvonás Miskolcon.) A Varga Zsuzsával Kaposváron, az rendben volt, de a legjobb Üvegcipőt Szolnokon láttam. Pedig Spolarics Andreáról az ember nem feltétlenül gondolná, hogy csúcs-Irma, és mégis. Garas Dezső rendezte, és még a Házmestert játszó Mucsi Zoltán is eszelősen jó volt. A veszprémi produkció sem rossz, bár két lényegi gondom van vele. Az egyik az Irmát játszó Főző Ditta, aki csöppet sem természetes. Nem színészileg, hanem figurálisan. Kisminkelt, póthajjal toldott színésznő, aki rafinált nőcskeként egész idő alatt kokettál a Sipossal. A másik probléma az, hogy Galambos Péter számos – amúgy szellemes, leleményes – játékkal terhelte meg a darabot. Egyfelől kisrealista pepecseléssel, másfelől bohózati gegekkel. Amivel nemcsak az a baj, hogy túl hosszúra nyúlik tőle az előadás, hanem megakasztja a ritmust. (Nem véletlen, hogy Veszprémben a monológok a legjobbak. Például Csarnóy Zsuzsa Adéljának vallomása az első felvonásban.) Briliáns, csillogó, könnyű kis szerkezet a Molnáré. Nem bírja el, ha megpakolják. Minap megnéztem a tévében a Schmidt történetét. Csendes, szép, szomorú film, belebújik a búja az emberbe. Jack Nicholson mintha kómában járná végig. Nem akármi színész. Persze a Száll a kakukk fészkére óta imádom. Akkoriban még nem volt sem videó, sem dévédé, el kellett menni moziba nyolcszor, hogy valaki kívülről tudjon egy filmet. A Kakukkot annyira vágtuk, hogy ajtónyitástól ajtócsukásig fel tudtuk mondani egymásnak Erzsi barátnőmmel. A szinkronja is remek, Petrik József például, aki színész és rendező volt, 1995-ben halt meg, és a hangjával alkotott maradandót. Ha ugyan a film újabb kiadásain a régi szinkron van. (Készült Petrikkel ez az interjúm valaha. Szerettem olyan interjút csinálni, amiben az alany tanulságosakat mond.) A Vígszínházban jártam Valló Péterrel beszélgetni, előzetes gyanánt a Kávéházhoz. Harkányi Endre – Kern András párost szeretett volna, ez volt az alapgondolata a darab műsorra tűzésének. Hm… gondolja, hogy Kern esetleg valami újat mutat? – tettem fel a tapintatos változatát annak a kérdésnek, hogy ugyan mit akar megint, a tavalyi Revizor után, ettől a teljességgel elhasználódott színésztől? Azt felelte, régi a barátság köztük, és neki még számít a hűség, ami ma már legfeljebb csak fogalom a barkochbában. (Szintén egyfajta hűségből – Korognai irántiból – tervez Veszprémbe menni vendégrendezni.) Azt mondja, ő sosem veszíti el a reményt, hogy egyszer még kihoz Kernből valamit. Nagyon rokonszenves ez nekem, csak kár, hogy én leszek az áldozat. Mármint a néző, aki nézi. Mai: AZOK VOLTAK A JÓ SZERZŐ EMBEREK! – mondja Kanizsai Dorottya a Hunyadiakról Háy Gyula Mohács című darabjában. Egy ideje már ez szokott eszembe jutni Kern Andrásról. (Az a nehézség a másodikai vacsorákkal, hogy egyre csak húzzuk ki a listánkról a helyeket. Tegnap például a Dob utcai Arany pincében voltunk, ahol egyszer fenséges fokhagymás májat ettem juhtúrós sztrapacskával, azt szerettem volna megújrázni, és most gyakorlatilag csizmatalpat kaptam helyette.) Kern Andráshoz még annyit: nagyon sokáig szerettem. Ha nem forgatna évente két gagyi filmet (miért? a gázsiért?), talán még mindig szeretném. El van azért téve tőle egy felülmúlhatatlan mozdulat. Ahogyan a Hanyatt-homlokban hozzáért a Tarján Györgyi arcához. A film 1984-es, Révész György rendezte, és akkorát bukott, mint kettő ház. Égen-földön nem volt más néző, akinek tetszett, csak Erzsi barátnőm meg én. (1984-ben 22 magyar játékfilmet mutattak be. Pl.: Te rongyos élet, Napló gyermekeimnek, Eszkimó asszony fázik, Jeles András Angyali üdvözlete.) A passió mozibani megnézését nem szavaztam meg, de mivel valamennyire azért érdekelt – főleg Maia Morgenstern miatt, aki rendkívül szuggesztív színésznő, és még a férjét, a temesvári színész-igazgatót, Demeter Andrást is kedvelem –, kihoztam a Puskin tékájából. Tisztes munka. Semmi érdekeset nem találtam benne. Két megjegyzésem volna. Az akciók lassítását meg a harcjelenetek közelről-belülről történő fotografálását Mel Gibson már alkalmazta egyszer. És szerintem ez nem olyasmi, amit el lehet sütni A rettenthetetlenben is meg Jézusnál is. Az utolsó képeket pedig a Titanic végéhez tudnám csak hasonlítani, ahol a halottak a mennyország fedélzetén amúgy amerikaiasan megtapsolták az elhunyt szerelmespárt. Más, de ide: tragikomikusnak tartom, hogy az a katolikus egyház, amelynek vallása a bűn meggyónására, megbánására, a feloldozásra és a megbocsátásra épül, most mindezt épp kikerüli, és elmismásolja az ügynökügyeit. Ámbár meglepve nem vagyok. A középkorban meg üzleteltek a bűnbocsánattal. Úgy látszik, Pokorny Liával nem fértünk bele a mai újságba. Remélem, megkapták az anyagot – ritkán jön válaszmail –, és csak csúszik. Bár az sem öröm. Nekem a Kasimir és Karoline tere tetszett nagyon. Ez a szabadtéri csehó, ahol nyilván ragad minden a sörtől, és a lányok harisnyáit megszalasztják a padok szálkái. (Osztályteremre is emlékeztet kicsit.) És meredek, és süllyed, inog, csúszik, billen, és kapaszkodni kell állandóan. Folyamatos a veszély meg az egymásra utaltság. Reméltem, hogy jó lesz Katona Lászlót végre főszerepben látni, de az történt, hogy Láng Annamária lubickolt, ő meg görcsösen, mereven tempózott mellette. Csákányi Esztert élveztem mint barna hajú, barna szemű, szakadt, de önérzetes Ernát. Nagy Zsoltra pedig mintha még felszabadítóan is hatna ez a hadari Franz. Nem kiemelkedő előadás szerintem, de azért elég jó. Mai: A Valló Péter emlegette fogalomról, a hűségről, ami tőlem sem idegen. Nádas Péter álláspontja az Évkönyvből: A HŰSÉG ERÉNYE BIZONYOS MENNYISÉGŰ ÖNFEGYELEMMEL GYAKOROLHATÓ, DE A HŰSÉG LEGBENSŐBB MAGJA, A BIZALOM ÉS A BIZTONSÁG, AMINEK A SZEMÉLYES ÖNFEGYELEMHEZ NINCSEN KÖZE, A SORS KEZÉBEN VAN. Nem rontották el a Vőlegényt az Új Színházban. Bár megnehezítették az estét – egyben játsszák, holott speciel a harmadik felvonás előtt egyenesen követelőzik a szünet –, de végül is jól sikerült. Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Botos Éva – rendben. A fiataloknak a második felvonás a nagy próbatétel, ott dől el, hogy megbirkóznak-e a Szép Ernő-i nehézségekkel. És meg. Huszár Zsoltot most először bírtam észrevenni. Pokorny Lián pedig most először látszik, hogy egy nagy darab nő. Kifejezetten jól jön a fizikuma a második felvonáshoz. Kornélka, a dekoratív, testi fölényt érvényesít Fox Rudival szemben. Ámbár lehet, hogy a próbákon még Huszár Zsolt nyert, mert a lány tele van kék-zöld foltokkal a karján, combján. Most pedig elutazunk egy hétre Olaszországba. (Tökéletesen tisztában vagyok ám avval, hogy én egy jóéletű nő vagyok, sőt direkte mázlista.) Kedves férjem régebben gyakran ment néhány napra külföldre különböző nemzetközi projectek ügyében, és néha én voltam az útipoggyásza. Végre megint van némi dolga Pisában, ahol nem jártam, és akkor már Rómát is hozzáfűzzük, mert ott sem voltam még. Viszontlátásra! Mai: Kosztolányi Dezső, az Útirajzokból, bár ez egy picit tán túl van lihegve: FEHÉR, PIROS, LILA PAPOCSKÁK, HALVÁNY MÁRTÍROK, NÉMA MÉCSEK, Ó TÖMJÉNFÜST, Ó TISZTA MÁMOR, ARANYKEHELY ARANYBORÁBÓL, Ó ÉGI RÓZSA, LÁGY ARÓMA, Ó RÓMA, RÓMA, RÓMA, RÓMA.
Most már majd mindjárt írok megint. Az jó Rómában, hogy a művészeti csúcstermékeiket nem mind hordták össze sorállós, fizetős múzeumokba. Számos jelentős alkotás (pl. Michelangelo Pietŕja, Mózese, vagy Bernini Szent Teréze) működő templomokban áll, szabadon megnézhető. Úgy képzeltem egyébként, hogy monumentális dolgokat fogok látni – a Colosseum az is –, de több nagyszabású építmény (a Pantheon, a Trevi-kút, a Spanyol lépcső) kifejezetten kis helyre szorult be, amitől van ezeknek valami bájos sutasága. Ami nem jó Rómában: annyi az autós, hogy nemcsak a járműves közlekedést lehetetlenítik el egymásnak, de már-már a gyalogost is. Olyan szorosan parkolják tele az utcákat, több sorban, sarkokra és zebrákra való tekintet nélkül, hogy repülni kellene tudni az úttesten való átkeléshez. Színházban nem jártam. Amennyire felmérhettem az éppeni kínálatot, semmi figyelemreméltót nem találtam Rómában. Pisában egyetlen, gyanús előadás lett volna megtekinthető. Viszont Firenzében épp holnap mutatják be a Borisz Godunov operát Nekrosius rendezésében, hát az érdekelt volna, de hiába. Mindazonáltal belépőjegyre költöttük a színházpénzt: kimentünk az Olimpiai Stadionba Roma–Juventus meccsre. Ott aztán megtudtam, hogy a lest (lásd nov. 21.) igen frappánsan posizionénak rövidítik. A Juventus nyert 2:1-re, és a szurkolótáboruk épp a mellettünk levő szektorban tömörült. Gólörömüknek ásványvizes palackok és minden más átdobálásával adtak kifejezést, úgyhogy kicsit nehéz volt velük örülni. Meg nem is lett volna illendő ott a rómaiak soraiban. (Ez volt szemben.) Pisáról majd holnap. Míg nem voltunk itthon, rengeteg mailem érkezett, de egy olyan sem, amely valamiképpen megvilágítaná, hogy az időzített cikkeim miért nem jelentek meg az elmúlt két Jövő 7-ben. (Elhajtottunk tegnap este a színesen fluoreszkáló Művészetek Tömlöce mellett, és megállapítottuk, hogy ennek a háznak is általános elsötétítés idejére esne a fénykora.) Szóval Róma persze maga is egy szép, nagy, szabadtéri múzeum. (Sok benne a törmelék – ahogy anyósom találóan megfogalmazta.) Okozott meglepetéseket. Elcsodálkoztam például a Sixtusi-kápolnában, ahol hatalmas a képzavar – mármint az, ami olyan, mint a hangzavar, csak nem a fül fájdul belé, hanem a szem –, de csak emberszint felett dolgoztak a művészek, lejjebb színes függönyöket festettek körbe a falakra. Mintha arra gondoltak volna, hogy hagyjunk helyet a tehetséges utódoknak, hátha ők is hozzá akarják majd tenni a magukét a bibliai történetekhez. Firenzébe egy napra mentünk át vonattal Pisából, csak hogy beleszagoljunk. Ebbe nem fért bele a 180-240 perces sorbaállás az Uffizi képtár bejárata előtt – ennyit jeleztek előre táblán –, mégis abban a városban láttam azt, ami képzőművészetileg a legjobban tetszett. Masaccio freskóit a Brancacci-kápolnában. Majdnem hatszáz éves képek Szent Péter életéből, a nagyok – Leonardo, Michelangelo – is elmentek megcsodálni és tanulmányozni, én meg azt látom rajtuk, hogy a tömegben minden arc tökéletesen ki van dolgozva, és megdöbbentően huszadik századi fejeket festett oda a falra a pasas. Ahogy már tegnap is mondtam: Pisáról majd holnap. Mai: Persze elővettem az alapművet az olaszországi bédekkerek közül, Szerb Antal Utas és holdvilágát. ÁLLDOGÁLTAK ESŐKÖPENYBEN A DÓM ELŐTT, ÉS MIHÁLY EGYSZERRE ELNEVETTE MAGÁT. HIRTELEN MEGÉRTETTE A DÓM EGÉSZ TRAGIKUMÁT. HOGY ITT ÁLL PÁRATLAN SZÉPSÉGÉBEN, ÉS SENKI NEM VESZI KOMOLYAN. IDEGENFORGALMI ÉS MŰTÖRTÉNETI NEVEZETESSÉG LETT, ÉS SENKI NEM GONDOLNÁ RÓLA, SENKI NEM HISZI MÁR EL NEKI, HOGY AZÉRT VAN ITT, HOGY ISTEN ÉS A VÁROS DICSŐSÉGÉT HIRDESSE. (Tényleg rendben van az, hogy egy nyolcadikos kislány – hacsak nem vampnövendék – mélyen dekoltált estélyiben, csillámló konttyal áll ki Himnuszt énekelni az állami díszelőadáson, és senki nem szól neki, hogy ez az ünnep nem a szilveszter?!) Nos tehát: Pisa helyes kisváros, a ferde toronykájával, amellyel nagyon meghitt, szeretetteljes viszonyba kerültünk. Kétszáz méterre laktunk tőle, így naponta többször ránéztünk aggódva a panziónk elől, hogy nem dőlt-e tovább. (Felőlünk jőve ekképpen kucskált ki a katedrális mögül. Pont úgy, olyan huncutul, mint a Sziki-szökevényben a vonat, amelyik el akarta gázolni a Leslie Nielsent.) Nem nagy az egész. Sőt kicsi. Törékenynek és ingatagnak hat, és kifejezetten furcsa érzés megmászni. Nem mintha az ember a talpa alatt érezné a ferdeséget és attól tartana, hogy lecsúszik, de az összes szint tele van oszlopocskákkal, amelyek mind eltérnek a függőlegestől. Ez kelt bizonytalanságot, de olyannyira, hogy amikor kis csoportunk végül leereszkedett a csigalépcsőkön és földet ért, mind úgy léptünk a szárazföldön, mint a részeg matróz. Galileo Galiei ebben a toronyban végzett gravitációs kísérleteket. (Aki egyébként Firenzében van eltemetve egy fizetős templomban, ahol épp renoválják a sírját, de azért mégis ott pihentek a maradványai valahol a nejlondunyhák alatt.) Én is jutottam ugyanitt egy empirikus megfigyeléshez: a turistákat boldoggá teszi, ha kitalálnak maguknak valami egyéni és eredeti fényképeznivalót. Ennek jegyében a pisai ferde toronyhoz vezető sétaúton becslésem szerint napi nyolcszáz olyan felvétel készül, amelyen büszkén mosolygó turista tolja a tornyot, vagyis a képen talán úgy látszik majd, mintha ő nem hagyná eldőlni. Jövő 7-es szerkesztőm érdeklődésemre azt mondta, hogy szabadságon volt két hétig, és maga sem érti, miért nem jelentek meg a leadott anyagaim. Akkor ezt most nem kommentálnám. A bepótolva átlapozott Népszabadságok valamelyikében találtam két hírt, egymást követő oldalakon. Az egyik arról szólt, hogy egy közismeretlen országgyűlési képviselő immár másodszor okozott autójával balesetet, és mentelmi jogára hivatkozva mindkét esetben megtagadta, hogy belefújjon a szondába. A másik anyagból azt tudhattuk meg, hogy Udvaros Dorottyát egy éjjel rendőrök megállították, szondáztatták – az orvosszakértő szerint határeset volt az elszíneződés –, majd tiltakozása nyomán megbilincselve bevitték a rendőrségre. Jobb’ szeretném fordítva. Mármint ha a rendőrök nem Kossuth-díjas színésznőket, hanem képviselőket fújatnának, illetve szívatnának. Nemigen szoktam színházban meglepődni a fogadtatáson, mert mindenféle közönséget láttam már. Bölcset, bunkót, érzékenyet, rezzenéstelent, hűvöset, szíveset. Láttam olyat, hogy lelkesedett a gagyiért, meg olyat is, hogy elegánsan eltartotta magától. Láttam mélán bámulni blöfföt, meg felháborodni rajta. Összességében véve nálunk a publikum általában nagyon toleráns. Ezért is csodálkoztam tegnap este, hogy szünetben viszonylag sokan elmentek a sepsiszentgyörgyiek Othellójáról. Pedig nem volt sem unalmas, sem érthetetlen, sem pukkasztó. Egy férfi meg egy nő döbbenetesen erős, végzetes és tragikus szerelmének történetét adták elő, helyenként torokszorító meg hátborzongató jelenetekben. Ahogy az már az eddig látott munkáiból is kiderült, Bocsárdi László minden kétséget kizáróan – rendező. Mai: Kosztolányi színikritikus örökbecsű megállapítása: A KÖZÖNSÉG NEM KÖVETELI MEG OKVETLENÜL A ROSSZAT. A JÓT IS ELFOGADJA. A hírek szerint a jövő héttől indul a Jövő 7-ben az elmaradt cikkeim sorozata. Bár Vallót kivettem a sorból – megpróbálom a zsollye.hu-ra áthelyezni majd –, mert nem lehet mindennel ekkorát csúszni, miközben Szabó Mártát A mester és Margaritával semmi esetre sem szeretném kihagyni. Gálvölgyi Jánossal készült interjút olvastam az Indexen, azt mondja benne, nem akarta elhinni, hogy Kossuth-díjat kap. Érdekes, pont így voltam ezzel én is. Visszatérve még a nézőkre, olykor tehetségesebbek vagy formátumosabbak, mint maga az előadás. Szoktam is a kritikáimban írni a közönségről, ha valami figyelemreméltót produkál. Egyszer például… De ez inkább az utózmánya felől emlékezetes nekem. Sok évvel ezelőtt valami dolgom akadt a Filmintézetben, s egy ottani alkalmazott, egy kedves lány mindenben segített. Amikor elköszöntem tőle, mondta, hogy nem véletlenül volt velem ilyen figyelmes. Hanem mert nem felejtette el, hogy én vagyok az a kritikus, aki megdicsérte őt. Erre hülyén néztem. Ki lehet? Aztán csak annyit fűzött hozzá, hogy ott volt annak idején A költő visszatér főpróbáján. Így már értettem. A Játékszínbe mentem este, mert írok a legközelebbi bemutatójukról, és tájékozódni kívántam a legutóbbiról. Doris Dörrie Happy című szellemtelen, csökött ízlésű, gejlben végződő darabját láttam. Szokás szerint Balázsovits Lajos rendezte, vagy legalábbis kiosztotta a szerepeket a maga ismeretlen szempontjai szerint. (Három pár: Balázsovits Edit – Bede Fazekas Szabolcs, Jaross Viktória – Karácsonyi Zoltán, Vasvári Emese – Dózsa Zoltán.) Balázsovits direktor alighanem azt gondolja, hogy az évi két premierjére bármi jó lesz a nézőinek, de szerintem téved. Itt például 80 százalékos ház sem volt, a közönség érezhetően idegenkedett kissé a darabtól, és a végén abban a minutumban abbahagyta a tapsot, mihelyst erre lehetőséget kapott. Lakást ugyan nem cserélünk, de könyvelőt váltunk meg bankot, és ezek is elég macerás dolgok. A Fabula a Bárkán. Kicsit elkókadtam belé – Pilinszky János mindig hidegen hagyott –, és arra gondoltam, hogy Mezei Kinga talán nem is rendező, hanem képi költő. Amit most odaverselt a színpadra, az olyan, mintha manók rosszalkodnának egy félredőlt erdőben. Szorcsik Kriszta volt a legjobb, érződik rajta, hogy nagyon otthon van ebben a Mezei Kingával való csinálásban. Mindazonáltal az volt az este egyetlen igazán sűrű pillanata, amikor Nagypál Gábor szavalt a fán. Kedvesnek találtam, hogy Szorcsik Kriszta ott volt tegnapelőtt az Othellón, ezt az előadást meg eljött megnézni Pálffy Tibor és Kicsid Gizella. (Közben rájöttem, hogy az Antigonéban játszottak együtt a lányok.) Nagyon megnyugtató volt egyébként viszontlátni az Othellót játszó Pálffyt, mert szerdán este a darab végén oly gyorsan, ügyesen, technikásan akasztotta fel magát, szinte hihetetlennek látszott, hogy trükk. Jöttem haza a Bárkáról, a metrón a mellettem ülő fiatalember egyszer csak kivette a szájából a rágóját és beledugta a fülébe. Bifunkciós. Mai: Othello mondja Desdemonának: ADD KEZED: NEDVEKTŐL DUZZADÓ KÉZ – ez az a mondat, amely Heinrich Heinét nyugtalanította kicsit. Arra gondolt néha szomorúan, hátha volt Jagónak egy kis igaza. Fülön csíptem egy bájosan béna szerkesztőt a Magyar Nemzet Online-on. Ez a cikk első sora: Kosztasz Kenteriszt és Katerina Tanut kéthónapos tárgyalássorozat után pénteki határozatában minden vád alól felmentette a Görög Atlétikai Szövetség. És ezt adta címnek: Nem doppingolt Kenteriszt és Tanut. Tegnap a Puskinban A belső tenger című Oscar-díjas filmen több ízben kis híján elbőgtem magam. Oltári nagy giccsnek találtam. Mindazonáltal a főszereplő Javier Bardem kitűnő színész. Így is alig bírta ellensúlyozni az ügyvédet játszó tűrhetetlen nőt. Az estém is a giccs jegyében telt: A szépség és a szörnyeteg az Operettszínházban. Méltányolom a sok munkát, ami a produkcióban benne van, de ez a mű annyira Disney, hogy kissé émelyítő. Tenor szólamú szörnyeteg. Belle, az Olvasó Mozgalom agitátora. Plusz az éneklő-táncoló étkészlet. Az előadás képi világa olyan, mintha egy óriási kerti törpét szabdaltak volna fel a díszlethez. Tűzijáték, lézerfények, két akrobata a levegőben – rendezte: Böhm György. Az a baj ezekkel az újabb musicalekkel, hogy színészek már nem is igen kellenek hozzájuk, csak énekhangok. Úgy is van megírva – tök mindegy, hogy ki izzad a szörnyeteg maszkja alatt. A legvégén derült ki, hogy Szabó P. Szilveszter. Igazán tehetséges, néznivaló színész, de ez itt nem számít. Pedig szerintem – vagy nekem legalábbis – nem mindegy, hogy Molnár Piroskát rejti a teáskanna vagy egy másik szereposztást. Természetesen nagy, csujogatós sikert láttunk. Kettő idősebb, nőnemű közönség állva tapsolt. Igaz, egyikük még a taps alatt kihúzott a sor közepéről, vagyis nem kizárt, hogy voltaképp ezért ugrott talpra. Szabó Mártával ebédeltem tegnap, és bár nem panaszkodott, vagy ilyesmi, mégis, a beszélgetésünk nyomán nem támadt jó előérzetem a Nemzeti Színház készülő A mester és Margarita-bemutatója kapcsán. Délután elmentünk Siófokra, ahol az átépítésben szenvedő székesfehérvári színház Veszedelmes viszonyokat játszik. Ezt magam választottam, zsollye.hu-nak írandónak, mert a Fehér Anna – Gazdag Tibor párost (Merteuilné – Valmont vicomte) ígéretesnek véltem. Hát nem jött be. Az alapvető hiba alighanem az, hogy nem a jól bevált Christopher Hampton-adaptációt adják, hanem új verziót készített Réczei Tamás, amely zavaros is, áttekinthetetlen is, plusz még hosszú. Volt olyan pillanat, amikor négy szereplő ült a színen különböző asztalkánál tollal és papírral, mindegyik levelet írt, hol az egyik mondott valamit, hol a másik, hol élőben, hol hangfelvételről, és a közönségnek fogalma sem volt, hogy ki kinek ír mit. Éjjel hazaérvén meg kellett (volna) nézni gyógyír gyanánt a filmet Glenn Close-zal, John Malkovich-csal. Mai: Merteuil márkiné írja a vicomte-nak: NEM AZ A BAJ, HOGY ELSZALASZTOTTA A PILLANATOT. ELŐSZÖR IS, TALÁN EL SE JÖTT AZ IGAZI PILLANAT. MÁSODSZOR PEDIG, MONDHATNAK NEKEM, AMIT AKARNAK, SZERINTEM AZ ELSZALASZTOTT PILLANATOK VISSZA SZOKTAK TÉRNI, VISZONT EGY ELHIBÁZOTT MOZDULATOT NEM LEHET TÖBBÉ JÓVÁTENNI. Megírtam Szabó Mártát, és úgy döntöttem, hogy megrögzött szokásommal ellentétben, ezúttal kivételesen tegeződni fogunk az interjúnkban. Ez a titkos jele a nyíregyi közös múltnak. Én egyébként Nyíregyházán első pillanattól kezdve kedveltem Mártit, bár akkor még színpadon sem volt. Tetszett, ahogy kinéz, ahogy öltözködik, ahogy a büfében viselkedik, még az is tetszett, hogy hétvégenként lejárt hozzá egy nagyon szerelmesnek látszó, szolid, rokonszenves fiú. Első szerepében, az Utas és holdvilágban meglehetősen rossz volt. Emlékszem, a bemutató estéjén, a premier után véletlenül belebotlottam a színház valamelyik eldugott zugában, ott guggolt és bőgött. Meglapogattam a hátát, és a magam rendkívül slágfertig módján azt mondtam, hogy „Hát… talán majd megy még ez neked jobban is…” De legalább igazam lett! :-) A Bárkán aztán megfeneklett, szakmailag nem lépett előbbre. Az Előhíváson kívül voltaképp csak a Vészmadárban volt jó szerintem, de az egy kirívóan rosszul sikerült Mohácsi-project volt. Amikor a Három nővér Másáját játszotta, azt gondoltam magamban: ennek vége. Innen el kell menni, itt már semmi jó nem történhet vele. Margarita a Nemzetiben, Szász Jánossal, ez most talán egy lehetőség. Hátha lesz belőle valami. Szurkolok. Tegnap reggel, amikor elolvastam Zappe Lászlót a Népszabadságban a Kávéházról, úgy találtam, nagyon durva, ahogy Vallónak odamond. Most, hogy már láttam az előadást, inkább megértem a kolléga indulatait. Én is írok róla, én sem igen fogom dicsérni, de bizonyosan nem kérdőjelezem meg Valló Péter Kossuth-díját. (A Harkányi – Kern párosból nagyjából annyi lett, hogy próbálgatják eltalálni az egymásnak adandó végszavakat.) Lassan gatyába rázza Lajos Sándor a zsollye.hu-t, úgyhogy most már idelinkelem, ma felkerül rá az Othellóm, ha igaz. Jiří Menzelről meglehetősen sokat tudunk, hiszen Szabó G. László nagyjából kéthavonta elhelyez egy-egy vele készített interjút a magyar sajtóban. Csak azt nem tudjuk, mennyire lehet őt színházi rendezőként komolyan venni. Az Új Színház tavalyi Még egyszer hátulról előadása nekem nem volt jó referencia. Úgyhogy óvatos lettem volna evvel a József Attila színházi Hogy szeret a másik?-kal is, de hát hogy tudok én óvatos lenni?! Odavitt tegnap a kötelességérzet, megnéztem, megszenvedtem. Piti kis darab, ezt is másodszor rendezte már, és semmi nem utal arra, hogy különösebb befektetés történt volna. Megengedem: a színészek viszonylag megdolgoznak érte, főleg Kocsis Judit és Timkó Eszter. Összességében véve szürke, lehangoló, kietlen előadás. Viszont a közönség öt egész percen át tudott nevetni mondjuk azon, hogy az egyik szereplőnek nagyon kell pisilni. Bennem meg csak gyűlt a méreg. Azt hiszem, ez volt ebben a szezonban az eddigi legrosszabb estém. Még egy-két ilyen pesti vendégszereplés az Oscar-díjas mestertől, aztán a Szabó G. László-interjúkról is lemondok. Mai: Márai Sándortól, A gyertyák csonkig égnekből. (Jó, hát nem szeretem Márait, de azért írt okos mondatokat.) AZ EMBER VÉGÜL MINDIG EGÉSZ ÉLETÉVEL FELEL A LEGFONTOSABB KÉRDÉSEKRE. Megnéztem videón Árpa Attila Argo című filmjét. Rosszabbat vártam. Nyilván csupa lopott holmi, de a műfaj kritériumainak megfelel, és nem nélkülözi a szakszerűséget. Akartam már mesélni: amikor színház után, éjjel vidékről jövünk haza kocsival, mindig azt szoktuk mondani, hogy ha elfáradunk, álmosak vagyunk, akkor megállunk és megalszunk valahol. Persze soha nem szoktuk megtenni. De én az Engels tér magasságában általában felvetem, hogy álmos vagyok, ne menjünk tovább (még egy sarkot), hanem aludjunk meg a Kempinskiben. Hát most ez lesz! Hetek óta hirdetik a Népszabiban a „Pest megér egy estet” akciójukat, amelynek keretében magyar állampolgároknak szobát, vacsorát és reggelit vagy ebédet biztosítanak egy éjszakára, 18500 forintért. Nem mondom, hogy ez aprópénz, de azért csődbe nem megyünk tőle, úgyhogy beneveztünk. Húsvét hétfőn délután berakjuk a pizsamát, a fogkefét és az esti joghurtot (+ műanyag kanál) egy centrumos reklámszatyorba, és átköltözünk a Kempinskibe. (Kedves férjem azt mondja, hogy ő 11-kor pizsamában visszasétál még, hogy jó éjt kívánjon a gyermeknek.) Majd utána írok ide szállodakritikát. Álnéven: Wittman házaspár aláírással :-) (Közben meg kiderült, hogy kedves férjemnek kedden reggel 8 óra 00 percre sajnos be kell mennie a dolgozójába :-( Malmozhatok majd egyedül ott a messzi idegenben.) Pokorny Liához még: miután megkapta a kéziratot, felhívott és azt mondta, „Sanyi” is olvasta és nagyon tetszett neki. Mondtam, az én férjem is olvasta, neki is tetszett, igen figyelemreméltónak találta őt ebből a cikkből. Így egyeztettünk :-) (Én speciel nem fejeznék be interjút a „hazugság” szóval, de hát levágták a premiert jövő időben emlegető utolsó mondatot. Itt-ott akadozik a szöveg – kicsit meghúzogatták. Kellett a hely a hirdetésnek. Jelzem, a Robi-portrén túl ezt a gyönyörű képet adtam le hozzá az Ádámcsutkából. Pyszny László fotója.) Vajon Pirandello akkor is ilyen darabokat írt volna, ha nem lett volna elmebeteg a felesége? – kérdezte Erzsi barátnőm tegnap a IV. Henrik szünetében a Radnóti Színházban. Jó kérdés. Az előadás sem rossz. Szervét Tibor uralkodik. (Lefogadnám, hogy gondolt közben Bubikra.) Kedves színészem nekem elejitől fogva. És talán a legelmésebb azok közül, akiket személyesen ismerek. Amikor Kováts Adéllal a Cseresznyéskert kapcsán beszélgettünk, említette, hogy ettől a Matilde szereptől tart. Elolvasta darabot, és a világon semmit nem mozdított meg benne. Azért mostanra már nekilódult. Csányi „Sanyi” nagyon édes a kis fekete nyalókasapkájában. Az I love Budapestben nézett utoljára olyan elragadóan bambamulyán, mint itt. Mai: MINDNYÁJUNKNAK VAN ÖNMAGÁRÓL VALAMI SZÉP KIS ELKÉPZELÉSE, AMIBE TELJES JÓHISZEMŰSÉGGEL BELEÉLJÜK MAGUNKAT – mondja IV. Henrik. Már tegnap estére túl voltam az e heti feladványokon. Mostanában heti kettő-három anyagot meg kell írni, és hamar felmértem, hogy ennyi cikket nem lehet halogatni. Tehát újabban mindennek azonnal nekiülök, hogy legalább az első, nyers változatát elkészítsem. Ilyenformán kivédem a gonosz, sötétben bujkáló feladatok támadásait – nem jut idejük arra, hogy nyomasszanak. Mindig épp megcsináltam valamit, és ez váratlanul jó közérzetet biztosít. Hogy egy csábító képzavarral éljek: kihúztam a lelkiismeret-furdalás méregfogát. Vajon erre a pofonegyszerű megoldásra hogy nem jöttem rá az elmúlt húsz évben…?! Esős hétvége. Reggel, amikor felébredek, már az ágyból tudom, csukott szemmel is, az autók surrogó hangjából. Ilyenkor hétvégén minden csendesebb, felhallatszik a 15-ös busz kis harangjátéka, mielőtt becsukja a sofőr az ajtókat. A napokban nyílt szemben, az újságos helyén egy non stop palacsintázó. Közvetlen éhhalál ellen jó lesz, bár egy főzelékezőnek jobban örültem volna. Igaz, az is van a környéken, a Pesti Színház háta mögött. Szoktak ott burkolni kettő után a próbáló színháziak. Olyankor nemigen megyek oda, mert zavarba hozna, ha a paradicsomos káposztám összeakadna az asztalon a Gothár Péter zöldbabjával. Tegnap a tatabányaiaktól néztük volna Pinter A szerető című darabját a Millenárison, Szabó Mártával és Horváth Lajos Ottóval. (Írtam egyszer erről, amikor a Kamaraszínházban játszották.) De délután telefonált valaki a színháztól, hogy elmarad az előadás, mivel Szabó Márti berekedt, A mester és Margaritát is némán próbálja. Ó szegény, mondtam, felhívom. Hiába, mondta a nő, mert a telefonját meg ellopták. Nem az ő napja. Mi viszont kicsit úgy éreztük magunkat tegnap este, mint váratlan lyukas órán. (Nagyra értékelem, hogy felhívtak. Rossz lett volna elzarámbolni oda a semmiért.) Mai: Húsvéti vers az Új Fedél nélküliben:
ELINDULT KÉT TITYE-TOTYA CSUPA PIHE KICSI KACSA SÁRGA VOLT A RUHÁCSKÁJUK, FRISS MODERN A FRIZURÁJUK.
TAVASZ VOLT! SZÉP HÚSVÉT REGGEL, SZÁMOLTAK A VENDÉGEKKEL. RENDBE HOZTAK UDVART, HÁZAT, SONKÁT FŐZTEK TÖBB MINT SZÁZAT!
KÉSZÜLT A SOK HÍMES TOJÁS, AJÁNDÉKNAK NEM IS KELL MÁS. KACSAMAMA MOSTA, FŐZTE, HÁPI FIA FESTEGETTE.
VÁRTA ŐKET SOK-SOK GYEREK, VIDÁM, ÜNNEPLŐ EMBEREK. HÍMES-TOJÁST OSZTOGATTAK, KÖZBEN JÓKAT FALATOZTAK.
Na most a tojást főző kacsa, az szerintem kannibál. Értetlenül állok az előtt, hogy a Súgó pontozandó előadásai között szerepel a Pesti Színház Képzelt betegje. 2000-ben mutatták be, akkor is rossz volt, milyen lehet most, amikor havonta egyszer játsszák? Nem vitt rá a lélek, hogy emlékezetből adjak három pontot, úgyhogy elmentem rá tegnap délután. Hát pont olyan, amilyen lehet. Mindjárt ez első jelenetben nem szuperált egy függöny, úgyhogy bejött az ügyelő, és megpróbálta leráncigálni, előbb szabad kézzel, majd a Toinette portörlőjével, végül egy rúddal. S miközben ő ki-be járkált, ágaskodott, nyújtózkodott, elöl Reviczky Gábor mondta a darabindító monológot. Azt legalább tudta. Utóbb több színésznek fogalma sem volt helyenként, hogy mit kellene mondania. Hosszú csöndeket aggódtam végig. Aztán volt, hogy egy szövegileg összekuszálódott jelenetben Reviczky Gábor és Harkányi Endre sokáig nem tudtak megszólalni, mert fulladoztak a röhögéstől. A nézők ezt úgy szokták értékelni, hogy a színészeknek nagyon jó kedve van, és ez mindig tetszik nekik. Most is bejött a taps. Este a Játékszínben a Ne nevess koránon hasonló kínos perceket éltünk át. Például amikor Haumann Péter egy párbeszédből csak úgy tudott kikeveredni, hogy a partner halkan bemondta neki a szövegét. Ez a játékszíni előadás megint megviselt. Hamarjában nem is tudom eldönteni, hogy ez a bemutatójuk hitványabb vagy az előző. Csak a közönséget bámulom. Nekik nem kötelező végignézni, mégis visszaültek mindkét szünet után. Talán mert az 1-4. sorban ülők 3600 forintot fizettek egy jegyért. Ennyi pénzért már lehet, hogy úgy érzik: ha törik, ha szakad, tetszik. Kicsit tartottam attól, hogy a Kempinski majd a lichthofra néző személyzeti szobáit akciózza, de nem. Nagyon szép helyünk volt a negyedik emeleten. Szobányi hosszú ablak, kilátással az Engels Erzsébet térre, vagyis a Bazilikára, a Parlament szúrókájára, a hármashatárhegyi tévétoronyra. Ahányszor beléptem, mindig rácsodálkoztam, milyen tágas tér nyílt előttünk. Úgyhogy grasszáltam ki-be. (Lent szemben a néhai játszótér, ahová jártunk valaha a gyerekekkel, de mostanra csak a homokozók maradtak meg.) A berendezés stílusa enyhén parasztbarokk. Akad néhány figyelmesség. A szekrényajtó nyílására fény támad odabent, a tévé-rádió a fürdőszobában is kihangosítható. Plusz bekopogott a takarító néni és csokinyuszit osztogatott. Megjegyzem, amikor benéztem a szekrénybe, láttam ott kitéve a szoba árát: 104500 forint + áfa. Ettől összeugrott a gyomrom, mert hátha elnéztem én a nullákat ebben az ajánlatban! Láttam magamat másnap reggel a recepción, amint a számla rendezésekor tudatosul bennem a tévedés, és orvosilag elájulok. Gondoltam, utána hitelre veszünk még egy kutat is, amibe beleugrom. Az ellátásra sincs panaszunk. Bár a vacsoránál nem volt választás, menüt kínáltak – tárkonyos borjúragulevest, csirkemellet széles metélttel és sült zöldséggel, almás pitét fagylalttal –, és a csirkéről tésztával kedvezőtlen előképeim támadtak, de kellemes csalódás ért. Igazi látványkonyhát visznek, csupa dizájnolt műalkotás a tányéron, amellett finom is. A csirkemell például váratlanul zamatos volt, ízletes szósszal. Több asztalnál ültek akciós magyarok, onnan lehetett tudni, hogy ugyanezt ették, és igyekeztek zéróra lenyomni az italfogyasztást, mert az saját zsebre ment. Én előre elszántam magam, hogy márpedig mi megiszunk egy-egy pohár könnyű rozét. Mibe kerülhet? Mondtam valami horribilist: ötezerbe? (5400 lett.) A büféreggeli kifejezetten fényűző, minden volt, lazactól pezsgőig. Pont abban a kiugróban reggeliztünk, amelyik mellett elmegyek, amikor a kismetró Deák téri megállójába tartok. Ezentúl majd oda fogom vizionálni magunkat. Egyszóval remekül sikerült az egyéjszakás kaland a szomszédban. Szintén a Súgó miatt Chicagóra mentem a Madáchba. Ezt is láttam annak idején, és megállapítottam, hogy Szirtes Tamás igen sokat merített. Koreográfiát, díszletet, jelmezt a nyugati produkcióból. (Amelyet mindenfelé játszottak, nekem a New York-i Broadway-n volt szerencsém látni.) Színészi játékot meg a növendékeitől, akik pár éve vizsgaelőadásként csinálták ezt a darabot vele/neki. A Madách premierjén Malek Andrea játszotta Roxie Hartot, aki valaha régen, főiskolásként, kis vörös parókában elragadó Roxie volt – én ott szerettem meg –, de itt öt perc alatt kiderült, hogy tragikus tévedés volt ráosztani a szerepet. Ekkor ő már legfeljebb Velma Kelly lehetett volna. (Végül is a darab arról szól, hogy mindig jön friss hús.) Malek Andrea most már nem szerepel benne, ezért ezt sem lehetett lepontozni friss tapasztalás nélkül. Balla Eszter elég ügyes. Ladinek Judit igyekvő, bár kevéssé hatékony. Amikor eljárja Velma számát, végigtáncolja a színpadot, mégis az a benyomás, mintha lefúrt lábbal egy helyben állt volna. Az egész produkció le van ragadva valahogy. Nem nélkülözi a munkát és szaktudást, csak az átütőerő hiányzik belőle. (Mélyen jellemző, hogy a tánckar kötelességtudóan dolgozik, végrehajtja a koreográfiát, de egyáltalán nem képes a mozdulatok karakterességét visszaadni.) Szóval van még mit fejlődnie a Madáchnak. Mai: Nem mai. Húsvéti. (Médiahúsvét volt. Tévénézők százmillióinak közvetítették élő egyenesben a Szent Péter téri ablakba kitett idős ember szenvedéseit.) Az Isteni Színjátékot lapozgattam. („1300. nagycsütörtökén éjjel Dante eltéved az élet erdejében.”) 1913-ban adta ki Babits Mihály A Pokol fordítását, a kötet elején a FIGYELMEZTETÉS AZ OLVASÓHOZ című írással. Vagy sok keserű tapasztalat, vagy nagy kevélység kellett ehhez az első mondathoz: EZ A KÖNYV CSAK A MŰVELT KÖZÖNSÉG SZÁMÁRA KÉSZÜLT. Visszaraktam gyorsan a polcra. (A mi családunk afféle fordított dinasztia. A bátyám újságíró, én is újságíró, aztán mire apukám nyugdíjas lett, ő is nekiállt újságírni. Arról jutott ez eszembe, hogy a napokban Panni kampányújságot készített az iskolai diákkirály-választáshoz. Korrektori, tördelői, valamint nyomtatói-sokszorosítói tevékenységgel támogattuk.) Tegnap az Odüsszeusz Tours az Örkény Színházban. Ez egy bohóság szerintem. Van benne egy-két (egész pontosan három) igen jó, lényeglátó jelenet emberi viszonylatokról. Gálffi Lászlóra nem mindig vagyok vevő, de most élveztem. Továbbá nagyon szeretem Béres Ilona fanyar humorát, ami szépen virul ebben az előadásban. Mácsai Pál pedig meg tud még lepni. Most derül ki, hogy tíz évvel ezelőtt milyen mutatós nő lehetett volna belőle. De még így, kissé már megereszkedetten is dekoratív a ciklámenszínű kiskosztümben, diszkrét kék szemfestéssel, szőke félhosszú parókában. (Az V. Henrik-beli parádézását juttatta eszünkbe, kettőnkébe, Erzsi barátnőmmel.) Az egyik jelenetben Kovalik Balázs rendező szemmel láthatóan azt kérte, hogy a szereplők úgy mozogjanak, mint béna táncosok a zsúfolt diszkóban. És Mácsai nyeri a táncversenyt. Egy bohóc is lakik benne valahol. Negyedév zárul. Küldtem reggel mailt a Kritika újságnak: „Kedves Szerkesztőség! Ha a mai nap folyamán nem érkezik be SAJT BT-nk március 2-án kiadott számláinak összege, akkor a befizetendő áfa miatt 4500 forintomba fog kerülni, hogy megjelent két cikkem a lapjukban. Jobb’ szeretnék inkább ingyen dolgozni. Üdvözlettel.”
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
