|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. szeptember:
Napló: Hazaértünk. Ma a Mária evangéliumát forgatom, csűröm-csavarom, papírba csomagolom, de holnap már tényleg képes útijelentést fogok közzétenni tájakról, városokról, csirkecombról. (Mint ahogy visszamenőleg már tűztem is be fotókat.) Mai: Szeretem, ahogy Szűz Mária riposztozik Jézusnak dalban: ÖRÖKRE, ÖRÖKRE (itt lennie kell egy legyintésnek, csak arra nincs zenei jel) – EZ FÉRFISZÓ, MIT ASSZONY TEREMT, AZ MINDIG MULANDÓ. „A Verdon gorges (Verdon-kanyon) egyike a legvadregényesebb természeti képződményeknek Európában” – írja csábítólag a Franciaország útikönyv. És tényleg izgulatos hely. Több száz méter magasból lehet lekukkantani a mélybe, ahol a szurdokban kanyarog a Verdon folyó. Az egész vidék csupa hegy-völgy. A kis városkák – mint például Moustiers – oda ékelődnek be, ahová tudnak. (Ez a Moustiers turistavároska, afféle idegenforgalmi nevezetesség. De bementünk olyan településre is – Saint Jurs-be például –, ahol láthatólag évek óta mi voltunk az első nem odavalósiak.) Védett természeti tájegység az egész megye. Talán az a gondosság tetszett nekünk a legjobban, amivel a hegyi szerpentinutak mentén a fém védőkorlátokra és oszlopokra fából készült ruhácskát húztak, hogy ezek se üssenek el a környezettől. A csirkecombot feltehetőleg griffmadárlábként kell értelmezni, mivel a karintiai Griffen várában (hátulról, elölről), láttuk zászlón lobogni. Liftet sajnálatosan nem építettek bele ebbe a várhegybe sem – viszont cseppkőbarlangot igen –, de gondoltak a fáradékony megmászókra, mert sajátos hintafészket helyeztek el odafent. (Ez a kép csak gyorstudósításként szerepel itt, aztán majd kiveszem, mert nem vagyok híve a személyi kultusznak – leszámítva azt az alaphelyzetet, hogy a teljes magyar nyelvű népességnek írok naplót.) A griffeni mészkőhegy várromjai közül szép kilátás nyílik a környékre. Például a vár alatti kis temető annyira kellemesnek látszik, hogy az embernek szinte kedve támad meghalni. Mai: Ilyés Róbert, akit igen becsülök, ezt írja az iwiwes adatlapján: MINDANNYIAN EGYSZÁRNYÚ ANGYALOK VAGYUNK. CSAK ÚGY TUDUNK RÖPÜLNI, HOGY ÁTKAROLJUK EGYMÁST. Szép. Már ebben a kockás füzetben volt szó szeptember 11-ről. Máig is, ha eszembe jut, egészen kicsire ugrik össze a gyomrom. Ezt az érzést prolongáltam a tegnapi napon: megnéztem a Puskinban az United 93-at. Szikár, becsületes film. Az ideiglenes légzési nehézségeimen túl már csak arra volt érkezésem gondolni közben, hogy vajon az első két gép becsapódása után, amikor a hadsereg, a légierő tanácstalankodott és utasításra várt, mit csinált vajon az amerikai elnök, ifj. George Bush. De hát pontosan tudjuk, mit csinált. (Nemrég is láthattuk, Michael Moore dokumentumfilmjében.) Elképesztően bárgyú arccal ült egy osztályteremben kisiskolások között, és hosszas tűnődés után buzgón lapozgatni kezdte az olvasókönyvüket. Bár elismerem, magam is meglehetősen bárgyú voltam akkor. (Nem lehet az véletlen, hogy nem vagyok az Egyesült Államok elnöke!) Itthon ültem, dolgoztam, és „csak úgy” soha nem kapcsolok be se tévét, se rádiót. Késő délután mentem egy verniszázsra, ott találkoztam a családdal, és csudálkoztak, hogy nem tudok semmiről. Percekig ostobán kérdezgettem: hogyhogy repülőgép? Hogyhogy nekiment? Hogyhogy leomlott? Hogyhogy mind a kettő? Visszautalva a mukira, tudatom, hogy vészmukinak azt a tartalék-eurót nevezzük, amit még pluszban magunkkal viszünk külföldre, de nem szándékozunk elkölteni. Ám a minap rájöttem, hogy adott családi körülmények között Balikó Tamás is lehet áldásos vészmuki. Fel is hívtam, hogy megadhatom-e a telefonszámát Annamarinknak, fordulhat-e bajban, gondban, segítségért, tanácsért őhozzá, ha mi esetleg túl messze vagyunk a problémamegoldáshoz. (Nem pénzre gondolok persze.) Nagyon kedvesen, készségesen vállalta. Így mégis nyugodtabban eresztjük el a lányt Pécsre gólyának. Ma költöztetjük őt, holnap évnyitó. (Máté évnyitója már megvolt a műegyetemen, s ez alkalomból épp csak nem a tanterv részeként hirdették nyomatékosan a szeptember 21-re kitűzött diáktüntetést.) Mai: JÓ PASIKAT VÁROK 11-14 ÉV KÖZÖTT – ezt a hirdetést a Teveclub üzenőfalán olvastam tetszéssel. (Vannak tevéink, igen. Ahogy az lenni szokott, rám maradt a gyerekről az állattartás. Több mint hat és fél éve alapította Annamari a Horvát Ahmed és Horvátné Fatima dr. nevű tevéit, és már régóta én gondozom őket.) Lassan menthetetlenül beleszeretek Annamari pécsi lakáskájába. A legfrissebb tapasztalatok szerint az iskola tíz perc sétára van, a 0-24 nyitvatartású Tescóig szintén tíz percet kell baktatni, a Pécsi Harmadik Színház pedig ötperces gyalogút. Mégsem oda vettünk neki két bérletet, hanem a Nemzetibe. A Harmadik Színház 8000 forintért kínál öt előadást (abból egy gagyigyanús), ezt módfelett drágának találtam. A Nemzeti az egyetemistáknak 7800-ért nyújt hat produkciót. (A Harmadik Színház jó kis Spiró-előadásait majd kiutalom Annamarinak egyenként.) A házhoz legközelebb egy óvoda udvara esik. Ott rajcsúroznak a gyerekek, halványan egész nap hallani, éjszaka meg tücskök ciripelnek, de ezek kedves zajok. A bérlemény olcsó, így persze vannak gyengéi. Mindenekelőtt az, hogy voltaképp egyetlen ablaka sincs. (Talán mert Uránvárosban eredetileg a bányászoknak építkeztek, és ők nem hiányolták?) Csak a bejárati ajtón található egy kis hajóablak, amely kukkantó a lépcsőházra. A két lépésnyi konyhafülkében semmi (a meleg vizet nélkülözi a mosogató), a kétlépésnyi fürdőszobában szintén semmi, csak egy ülőkád meg a vécé (kézmosó sem). A szobában pedig mindössze az erkélyajtó nyílik a nagyvilágra. Viszont jelentős a prosperálás: szőnyegeket, függönyöket, lámpákat, íróasztalt vettünk, bútorhuzatot varrattunk. Zöld és sárga színvilágot teremtettünk, amivel én jól harmonizálok, mivel esz a sárga irigység, hogy Annamari ilyen kedves, hangulatos zugban kezd új, önálló, egyetemista életet. (A szoba részlegei: háló, háló+, dolgozó, „étkező-nappali”.) Pont a kezembe akadt a napokban egy fénykép arról az irigyelt, modern moszkvai kollégiumról, amelyben évekig laktam. Ott a farkasok üvöltése hallatszott éjszakánként. (Képletesen. Vagyis hanglatosan.) Csakis ellágyultan tudok gondolni Roberto Benignire Az élet szép óta. (Emlékszem, a MaNcsban annak idején Seres László írt róla. Meglátván a szerző nevét a cikk alatt, azt gondoltam, hogy ez a kemény, szigorú fiú – akit sose láttam – majd biztosan kivégzi a filmet. De nem, őt is levette a lábáról.) Most megnéztem a Tigris a hóban című legújabb művét. Bár alapvetéseiben, szemléletében és stílusában erősen hasonlít Az élet szépre, meg úgy tűnik, hogy én nagyon vevő vagyok a humornak és a lírának erre a bátor, bizarr, Benigni-féle keverésére, de azért ez egy gyengébb utánlövés. Ugyanakkor az ismétlődő jelleg láttán meg kell állapítanom: csodálatos, hogy ez a pasas (személy szerint Roberto Benigni) mennyire tele van avval a szerelemmel, amit ez iránt a végtelen finomsággal csúnya nő (személy szerint Benigniné Nicoletta Braschi) iránt érez. Ennek szép példája a film első jelenete, amely egyébként azonnali hatállyal lenyűgözött. Valami gyönyörű templomromban láttunk egy teljes násznépet, pappal, ministránsgyerekekkel, kis zenekarral. Maga Tom Waits ült a zongoránál, és a mikrofonra görnyedve énekelt. Bebénázott fehér alsóneműben a kábé negyvenöt kilós Benigni, odaállt a fehér ruhás menyasszony mellé, és elvarázsolódott, szerelmes férfi lett belőle rögtön. Ezután még legalább háromnegyed óráig révült mosollyal néztem a filmet, és csak akkor kezdtem fészkelődni, később a lábamat rázogatni, majd egy kicsit ásítozni is. Mai: Szép Ernőt olvasok – valahol passzol is hozzá Roberto Benigni –, Szegény, grófnővel álmodott. …AZ ÁLOM IS, AZ ÉLET IS, EGYIK OLY FUTÉKONY, OLY HERVATAG ÉS OLY VALÓSZÍNŰTLENNEK ÉS ÉRVÉNYTELENNEK VAGY ÉRVÉNYESNEK LÁTSZIK, MINT A MÁSIK. Megnéztem videón Az élet szépet. Ahogy első döbbenetemben – mármint amikor először láttam –, úgy most is sírva röhögtem és röhögve sírtam. Van az a rész, amikor Benigni a barakkban „lefordítja” a játékszabályokat. Nem hinném, hogy akad a filmtörténetnek ennél hátborzongatóbb komikus jelenete. Az e heti HVG Ténytár című rovatában színházi kasszasikereket ismertetnek. Budapesti statisztikai évkönyvek alapján közlik, mik voltak a legtöbb nézőt vonzó produkciók 1998 és 2005 között. 1999-nél a Csak mint otthon, Mr. Sloane (dráma) szerepel 43 ezer nézővel. Igen figyelemreméltó adat. Egy Orton-darabról van szó, amit valaha Kővári Kati rendezett meg Ternyákkal és Balkayval, a Műegyetemen játszották, alkalmanként tán ha 80 fős közönség előtt. Aztán 1996-97 környékén bemutatták Egerben is, de az nem tarthatott ki 1999-ig. Talán a Budapesti Kamaraszínházban vették elő ekkoriban, ahol ugye nem kifejezetten hatalmasak a nézőterek. Meglepne, ha a statisztikai évkönyv nem tévedne itt egy nagyságrendet. Hacsak nem az történt, hogy a Kamaraszínház 1999-ben 430 estén játszotta el telt ház előtt a Mr. Sloane-t. De azon nagyon csodálkoznék. Mai: Elolvastam Bognár László Beszélgetések Sinkó Lászlóval és Sinkó Lászlóról című, igen érdekes könyvét. Az a koncepció, hogy van egy nagy Sinkó-interjú, és avval párhuzamosan mindenki nyilatkozik, akiről vagy szó esik, vagy részese volt a Sinkó által említett szakmai eseménynek. (Bár a könyv élvezeti értékét jelentősen rontja, hogy tipográfiailag nem sikerült megoldani a helyzetet. Néha hosszan kell lapozgatni, hogy megtalálja az ember az esedékes folytatást.) Miután Bognár Lászlóról életemben nem hallottam, rákerestem az interneten, és kiderült, hogy egyfelől 1990-től 1994-ig ügyelő volt a Katonában, másfelől pedig kínai nyelv és irodalom, ógörög nyelv és irodalom, filozófia, valamint színházelmélet és drámapedagógia diplomákat szerzett, és most a miskolci egyetemen tanít. Hát, szép teljesítmény. (Én is, én is akarok ilyen könyvet csinálni! Bár momentán nem tudnám, kiről. Igaz, épp lett volna most hasonló feladat, Máthé Erzsivel, de megfutamodtam. Talán tíz év múlva, talán Gáspár Sándorról, jut eszembe hirtelen. Vagy Máté Gábor? Ascher. Az kéne.) Visszatérve a könyvre, szépen kirajzolja ezt az embert, nagyságával és kicsiségeivel együtt. (Sinkót. Szeretem.) Egyébként a beszélgetőtársak közül Cserhalmi György emlékeit és mondandóját találtam a legfigyelemreméltóbbnak. És hát időnként megszólal Ascher Tamás, és helyre tesz. SINKÓ AZ OKOS, GYORS REPLIKÁK MESTERE – mondja Ascher. – OSCAR WILDE, MOLNÁR FERENC, STOPPARD… ILYENEKET KELLETT VOLNA JÁTSZANIA SOKAT. Úgy látszik, ezt csak én „hallottam meg”, aki habozás nélkül kiosztottam rá a Játék a kastélybant… :-) Emlékszem, Most mutasd meg!-et játszottunk a gyerekekkel a New York-i metrón utazva, és a WTC-t adtam fel, Máté kihúzta magát, a bal karját felcsapta, az utasok csak nézték, hova nyújtózik, mit akar ez a pöttöm gyerek, de apukája azonnal rávágta, hogy ez a 107! (Mivel az északi toronyból kiállt egy pucuka.) Ez volt odafent. Tegnap Szemere Kata vacsorát főzött a Kisvárdai Lapok szerkesztőségének, egészen pontosan nasi gorenget (indonéz étel), és kellemes estét töltöttünk együtt, csak én voltam kicsit ellenszenves. Levelezem egy kedves olvasóval, aki 1980 és 1985 között járt Moszkvában egyetemre, és mivel a városban eléggé kieső helyen tartózkodott, csak elvétve jutottak el hozzá az Ösztöndíjas című újság számai. Ez az orgánum a Szovjetunióban működő KISZ OB lapja titulust hordozta fejlécében, a diákság írta, IMO-sok szerkesztették. M.Lengyel László, Dávid Péter, Halmai Kati, Mester Nándor voltak sorrendben a felelős szerkesztői, én pedig a lap nyavalygás ügyi szakírójaként működtem a Halmai-érában. Szóval ez a volt „moszkvics” (vagyis moszkvai fiú), akit nem ismerek, most „jobb későn, mint soha” alapon szeretné elolvasni az Ösztöndíjas egykori számait, a nálam fellelhetőeket. Hát van az úgy, hogy egy régi újság izgalmasabb, mint a tegnapi napilap. (A Film Színház Muzsikákat szintén megőriztem 1985-1990-ből, azok is érdekesek. Nem adom!) Álltam a piros lámpánál a Petőfi-hídra kanyarodó sávban, ahol a rakparton egy többemeletes házat bontanak. Hatalmas, darus fogógép feszegette a tetőt, a legfelső emeletet. Azt hiszem, két zöldet is elmulasztottunk, ott ragadt az összes autó. Mind azt néztük, hogy a masina, ami pont olyan, mintha egy méltóságteljes mozgású, narancssárga Brachiosaurus lenne, hogyan bökdösi a fejével a falakat és miként harapdál ki iszonyatos falatokat a tetőzetből. Már nagyon vágyódtam színházba, úgyhogy tegnap este bekéretőztem a Kamrába az Elnöknőkre, amit kilenc éve, a szegedi színházi találkozón láttam legutóbb. Úgy emlékszem, ott a legjobb női alakítás díját kapta megosztva az előadásért Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági, mondván, hogy nem is lehet választani közülük, amivel én már akkor sem értettem egyet, mert elképesztően jók mindhárman, de a legeslegjobb Szirtes Ági. Alighanem modellt ült neki az apukám nővére a hatvanas évek végén–hetvenesek elején, mert pont olyan a Szirtes Ági Grétéje, mint amilyennek én a gyerekkoromból emlékszem a nagynénémre. Így öltözködött, így ült, így gyújtott rá. Ilyenek voltak a bizsujai, az arcfestékei, a gesztusai. Mindenesetre a rokonságomtól eltekintve is kitűnő az előadás most is. Mai: AZ ÚRISTEN EGY MOSÓGÉP SZUTYKOS LELKED KIMOSSA MENTÜL TÖBB A FLEPNI RAJTA NÉKED ANTUL KINOSSABB – éneklik az előadás végén a Hinterládi Vigasztalók. A szüleimhez menet sűrűn látom plakátokon dr. Kupper András fideszes polgármesterjelöltet. Mint az 5492-es számú Kupper Béla úttörőcsapat egykori őrsvezetője, szegről-végről ismerem a nagypapát, aki 56-os kommunista mártír volt. Vagyis inkább a nagymamát ismertem látásból, aki előtt vonulásztunk a csapatzászlóval az iskolai ünnepségeken. 56-os témájú színházi bemutatókról írok most a CompLex Magazinnak. (Dömping lesz.) Múltkor meg a Nemzet Színésze címről írtam, amely egyébként – mint inflációkövető juttatás – havi nettó 600 ezer forint fölött jár már. Meg is állapítottam magamban, hogy nagy szerencse Schwajda György színészbarátjának lenni (Schwajda a színészek barátja – olvastam egy korabeli Törőcsik Mari-interjúban), mert akiket Schwajda György 2000-ben erre a címre kijelölt, és hál’ istennek megvannak épségben és többé-kevésbé jó egészségben ma is, közel 40 millió forinttal gyarapodtak az elmúlt hat évben. Jordán Tamástól megtudtam, hogy a Nemzet Színészeinek javadalmazása évi 160 milliós tétel a Nemzeti Színház Rt. üzleti tervében. Érdekes lenne emellé az adat mellé odatenni a nem Nemzetéi, csak „mezei” színészek bérterheinek összegét először a Nemzeti Színház, majd más színházak viszonylatában. De e pillanatban csak annyit tudok a 160 millióhoz hozzáfűzni, hogy ez több mint ötszöröse annak, amennyije Pintér Béla Társulatának van egy évre. ERRŐL TUDNÉK MÉG MIT MONDANI – ezt Bezerédi Zoltán ismételte refrénszerűen A Kékszakállú herceg csodálatos életében. (Az milyen jó volt!) Jártam tegnap a Nyugati téri aluljáróban, ahol hatalmas Budapest-képet raktak a lábunk alá. Repülőgép távlatú légi felvétel, jószerével minden ház látszik rajta. Tudtam, hogy hamar tiszteletemet kell ott tennem, mert ahogy a budapesti barbárokat ismerem, nem sokáig marad majd épkézláb a műtárgy. (Rongálásban listavezetők a magyarok. A köztéri tehénszobroknak például sehol nem kellett annyi atrocitást elszenvedniük, mint nálunk.) Már most is van olyan hely a padlózati Budán, ahol égő cigarettát tapostak el, meg firkálók is működtek, de azért egészében véve még teljes a kép. Egy közeli oszlopról kicsi, kerek matricákat lehet leszedni, különböző jelekkel: házacska, mosolygós, szomorgós, mínusz, felkiáltójel. Ott mászkálnak az emberek a képen, tanakodnak („Akkor most melyik a Wesselényi utca?”), keresgélnek és ragasztgatnak. Útbaigazítottam egy fiatal párt a Keleti felé, majd felkutattam azokat a házakat, ahol laktam. (Nem olyan sok, a mostani a hatodik.) Megtaláltam a Damjanich utcait, a Péterfy Sándor utcait, a Múzeum körútit. De ragasztani csak kettőt ragasztottam, hogy maradjon hely meg matrica másoknak is. Nyomtam egy házacskát az otthonunkra, és tapasztottam egy szmájlit a Jászai Mari térre, ahol kedves férjem először csókolt meg huszonhét évvel ezelőtt. Mellettem egy lány szintén mosolygóssal matatott a Margitszigeten, úgyhogy a végén összemosolyogtunk, mielőtt ment ki-ki a dolgára. Jegyezzétek meg jól, rólam nem szabad unalmasan, szokványosan, középszerűen beszélni. Határozottan megtiltom – írta Naplójában Witold Gombrowicz, úgyhogy hallgatok. Nem a szívem csücske Gombrowicz, de azt készséggel elismerem, hogy az Yvonne, burgundi hercegnő éles, okos, jól konstruált darab. Célratörő változatát az Ódry Színpadon mutatták be tegnap este Molnár Keresztyén Gabriella vizsgarendezésében, akiről már a kaposvári Tűzoltó-előadásnál is látszott, hogy van stílusérzéke. Énszerintem egyébként Yvonne, jóllehet alig szólal meg, és a drámaiságát is szokták kétségbe vonni, ziccerszerep, be szokott jönni annak, aki játssza, és ez most is így volt, Antal Márta esetében. (Jó ötlet például etetni az első jelenetében, mármint hogy úgy rendezni, hogy fagylaltot egyen, mert evés közben roppant könnyű idegesítőnek és visszataszítónak lenni.) Úgy összességében a fiatal kaposvári vendégsereg a színpadon kevésbé győzött meg. Mai: Csaplár Vilmos Igazságos Kádár János című regényét olvastam el, meglehetősen nem tetszett, azt hittem, nem is fogok idézni belőle, de aztán a vége felé ez a pár sor bukkant elő: AZ ÚR – MAGYARÁZTA KÁDÁR ELVTÁRSNŐ – OLYAN, MINT A GULLIVER LILIPUTBAN. ELTERÜL. CSAK Ő VILÁG ALAKÚ. MINDNYÁJAN BENNE ÉLÜNK, EZÉRT NEM LÁTHATJUK MÉG ANNYIRA SEM, MINT AMENNYIRE A LILIPUTIAK GULLIVERT LÁTHATTÁK. Egykor idegenkedtem Bartók Béla zenéjétől, de ma már nem. Ez most úgy jön ide, hogy tegnap láttam a három Bartókot az Operóban. (Igazi antisznob, megilletődött Opera-látogató vagyok.) Ami A fából faragott királyfit illeti, meglehetős elnézést igényelt mint avíttaska meseelőadás. A csodálatos mandarin figyelemreméltóbb lenne, ha nem láttam volna úgy, hogy a Lányt játszó Radine Dace a tánclépések és a konkrét mozgáskoreográfia végrehajtásán túl semmit, de semmit nem tud érzékeltetni. Pl. több ízben fogta a fejét, szörnyülködést kifejezendő, de ettől még nem váltak hihetségessé az érzeményei. Mondjuk a Mandarint táncoló ifj. Nagy Zoltán drámai alakítása is a tapsrendbeli meghajlásában kulminált. (Megjegyzem, nem bírom a balettben, hogy folyton mozognak. Kicsit maradnának nyugton, hogy nézhessem az arcukat, a szemüket!) Színházi értelemben legfeljebb A kékszakállú herceg vára történt meg. Fried Péter úgy hangilag, mint figurálisan igen jól megfelelt Kékszakállúnak. Csak néha iszonyú erővel, rohamszerűen törtek rá mulatságos színjátszási rohamok. Viszont Meláth Andrea minden kétséget kizáróan Juditnak bizonyult. Már ahogy az első ölelésből kibontakozott és beljebb szaladt a várba, tudni lehetett, hogy ez a vonzó, szeles, futrinka asszony mindent ki fog nyitni. Ha akad még két másodperce az akciósorozat kezdete előtt, akkor azt is kitalálja, hogy milyen függönyöket varrat majd a vár nemlétező ablakaira. Nőből van, na. A Kálmán Imre utcai új Best Western Hotelt szerettem volna megnézni a hétvégi örökség napoki szabadon mászkálás keretében, de nem jött össze. Mondjuk arra nem gondoltam, hogy ha Annamari pécsi egyetemista lesz, attól mi ennyit ingázunk majd. (Lehet, hogy színházba is nekem kell majd járnom a bérletével, mert rengeteg órája van, és vannak napok, amikor oda sem érhet az előadásra.) Késő este, hazafelé jövet bekapcsoltuk az autóban a rádiót, és arról volt épp szó, hogy a rendkívüli eseményre tekintettel válságstáb, és majd csak később határoznak. Jesszusom, mi történt? – kérdeztem rémülten. Azután kiderült, hogy Gyurcsány beszédet mondott májusban az MSZP-frakciónak. Azt még most sem értem, hogy mi ez a nagy felhajtás ekörül. Van itt valaki, aki eddig nem tudta, hogy a politikusok hazudni szoktak a választások előtt fél évvel, egy évvel, kettővel? Mai: MINDEN FÉRFINAK SZÜKSÉGE VAN EGY FELESÉGRE, MERT VAN EGY CSOMÓ OLYAN DOLOG, AMIÉRT EGÉSZ EGYSZERŰEN NEM LEHET A KORMÁNYT HIBÁZTATNI. (Új Fedél Nélküli) Színházba vittem tegnap anyukámat. (Elorzom itt mindig az érdemet, mert valójában a bátyám szokta odahozni anyukámat a színházhoz, a végén pedig kedves férjem értünk jön, hogy hazavigyük anyukámat. Egyszóval nekem a krémje jut: az előadás anyukám társaságában.) A Rivierát láttuk a Radnótin, amit az első részben megakasztott egy áramkimaradás. 20 perces kényszerszünet lett belőle, szerintem főként azért, mert a közönség nagyobbik része meglepően gyerekesen viselkedett a sötétben. Ahelyett, hogy ült volna szép csendben a helyén, mobillal világított, körözött, viháncolt, még olyan, meglett férfiember is akadt, aki felállt az első sorban, megemelte a függönyt és alávilágított, úgyhogy kiküldték az egész osztályt a teremből. Ez a fennakadás nyilván nem vált hasznára a produkciónak, de azért elég jól lement az előadás. Kovalik Ági helyett mostantól Kovács Patrícia játssza Lujzát. Kovalik Ági sem volt rossz, úgy emlékszem rá, hogy valami markáns, nyugodt várakozás jellemezte az ő Lujzáját. A Kovács Patríciáéban sokkal több az aggodalom, a féltő szeretet. Szép, érzésgazdag alakítás. Most meg döbbenten, nyugtalanul és értetlenül állok az éjszakai, Szabadság téri események előtt. Eredetileg úgy terveztem, hogy elmegyek tegnap a Mansfeld című filmre, de aztán rájöttem, hogy momentán fikarcnyi kedvem sincs harcias magyar filmet nézni. Így is eléggé nyomaszt, ami van. Mai: NEM TUDOM, HOVÁ FIGYELTEM. LEEJTETTEM A VILÁGOT. ELTÖRT. (Szép Ernő)
Napok óta görcsben áll a
gyomrom. Amikor itthon vagyok, hallom, hogy a szokottnál jóval gyakrabban járnak
szirénázó autók. Amikor megyek valahová, látom, hogy az emberek derűsen
sétálgatnak. Mintha békésen tudomásul vették volna, hogy ez egy ilyen város
lett: folyamatos tüntetések, éjszakánként utcai harcok, olyankor folyik a vér és
égnek az autók. Attól külön rosszul vagyok, hogy egyszerűen nem érzem az
események elementáris elutasítását a levegőben. (Remélem, ezt tévesen
érzékelem.) Szerintem a helyzet nem pusztán szörnyű és rémisztő, hanem
lelkileg is ellehetetlenítheti a normális emberek normális életét. És fogalmam
sincs, hogy Közben a politikusok és a politológusok arról beszélgetnek a tévékben, hogy ez most kinek a malmára hajtja a vizet, melyik oldal fog profitálni belőle a helyhatósági választásokon. Én megmondom, hogy ki fog hasznot húzni ebből: senki. Ezért aztán szeretném is kérni, hogy az összes senki menjen haza, üljön el és szégyellje magát! Az egyetlen jó hír, ami van: Király Levente, a Szegedi Nemzeti Színház nagyszerű színésze lett a legújabb Nemzet Színésze. A Nyugati téri aluljáróban áthaladván tegnap megállapítottam, elfogytak a matricák (ahogy arra számítani lehetett), sőt olyannyira elfogytak, hogy már az én házacskám sincs a helyén, nyilván kellett valakinek, akinek fontosabb otthona van, mint a miénk. Megnéztem este a tévében Az ajtó zalaegerszegi előadását. Úgy ítéltem meg, hogy Bánsági Ildikó kétségkívül alakítást nyújt – főleg Moór Mariannához képest, aki a Magyar Színházban mímeli az írónőt –, de sehogy sem bírok eltekinteni attól, hogy itt egy sajátos, anya és lánya jellegű kapcsolatról volna szó, ami elképzelhetetlen Egri Kati és Bánsági vonatkozásában, mivel az „anya” esetünkben – tévében pláne szemlátomást – jóval fiatalabb a leánynál. Azután a Kritikus-díj átadása a Kamrában. Úgy találom, ez az est most jobban sikerült, mint az utóbbi években bármelyik. Fullajtár Andrea vezette a műsort kedvesen – őszerinte bénáskodva, szerintem meg épp jól, az a kis sutaság, ami előfordult, direkt kötelező eleme egy olyan programnak, ahol voltaképp a színikritikusok a házigazdák –, és például látszott, hogy Szirtes Tamás mennyire örülhet a legjobb zenés előadás díjának; a Producerek stábjának teljes eleje eljött. Azt viszont sajnáltam, hogy a legjobb női mellékszereplő díját elnyert sepsiszentgyörgyi (illetve legújabban kolozsvári) Péter Hilda nem lehetett jelen, pedig készült, már a szállását is lefoglalták, azután váratlanul be kellett ugrania tegnap este egy előadásba. Az én szavazati lapom nemigen szokott megegyezni a díjazottak listájával. Ez most jószerével csúcsnak mondható, hogy két „találatom” van: a Peer Gynt és Péter Hilda. (De a Troilusszal, a Producerekkel és A sötétben látó tündérrel is közel jártam a végeredményhez.) Pont idén tavasszal írtam, hogy a Koldusopera folyton éppen aktuálisnak látszik. Hát most még inkább. Amikor tegnap a Bárkában a második felvonás koldusfináléjában slauggal locsolták ki a színpadról a dalos tüntetéshez csatlakozó „nézőt”, akkor ehhez előtte készségesen szirénaszó is hallatszott kintről, az utcáról. Nem mély, nem sokatmondó, nem pepecs Alföldi Róbertnek ez a rendezése sem. De lendületes, élvezetes, stílusos produkció, zeneileg meglepő, már-már fölényes biztonsággal abszolválva. Seress Zoltán (Peacock) könnyed és virtuóz, Varjú Olga (Kocsma Jenny) profi és szívszorító, Mezei Kinga (Polly) igen szépen dolgozik, és még a Bicska Maxit játszó Balázs Zoltánt is egész jól viseltem. A Bárka társulata Csányi János alatt minden értelemben szenvedni látszott. Most, úgy tűnik, talán hisznek és bíznak. Ez a Koldusopera – részben azért is, mert valószínűleg közönségsiker lesz – alkalmas arra, hogy felszabadítsa a színészeket. Ennek jeleit véltem felfedezni az előadásban. Alföldi a munkatársai felrázásában valószínűleg sikeresebbnek bizonyult, mint Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédjével. Mai: Seress Zoli Peacockként palacsintát és pohár bort emlegetett, amit felhívásként értékeltem, és hazaérve késedelem nélkül nekiláttam palacsintát sütni, mivel a vadonatúj vörösboros poharaink és épp felavatásra vártak. De mára elbizonytalanodtam, hogy helyesen jártunk-e el, mert nem találom Vas István fordításában ezt a szövegrészt. Megnéztem egyébként a héten a Mansfeldet. (Szintén a héten olvastam Eörsi László történésztől, hogy az akkori hatályos törvény tizenhat évben állapította meg a kivégezhetők korhatárát. Ez meglepett.) Hát… nem jó a film. Külön csapás, hogy a címszereplő Fancsikai Péter – felteszem, rendezői szándék szerint – meglehetős kifejezéstelen arccal játssza végig a két órát. Eperjes Károly szokásos bohóckodását eléggé kirívónak találtam. Azért egy s más tetszett. Nagy Ervin helyenként, s főleg Seress Zoltán. Meg a nők korabeli forma szemöldöke. Vagy hogy Bartsch Katának borotválatlan volt a hónalja. Mai: A Bíboros mondja a Pápának Anouilh Becket vagy Isten becsülete című darabjában: AZ ŐSZINTESÉG IS UGYANOLYAN SZÁMÍTÁS, MINT A TÖBBI, SZENTATYÁM. ELÉG, HA AZ EMBERT EZ AZ ELV VEZÉRLI, S AZ ŐSZINTESÉG NEM ZAVARÓ TÖBBÉ. NEHÉZ TÁRGYALÁSOK ALKALMÁVAL, AMIKOR EGY HELYBEN TOPOGOK, ÉS MÁR SEMMIFÉLE FORTÉLLYAL NEM BOLDOGULOK, ALKALOMADTÁN MAGAM IS ÉLEK VELE. ELLENFELEM TÖBBNYIRE LÉPRE MEGY; AZT HISZI, VALAMI RENDKÍVÜL RAVASZ TERVEM VAN, TÉVÚTRA TÉR, ÉS CSAPDÁBA ESIK. BAJ CSAK AKKOR TÁMAD, HA ELLENFELÜNK IS UGYANAKKOR ŐSZINTE, AMIKOR JÓMAGUNK. ILYENKOR A JÁTÉK ISZONYATOSAN ÖSSZEKUSZÁLÓDIK. Azt én tudtam, hogy a Szorokin-regényből készült A jég című előadás nem lesz majális. (Zavaros a viszonyom a mai oroszokhoz. Fájnak.) De a Kréta Naturista Kör produkciója a vártnál is nehezebbemre esett. A Mundruczó-féle szenvtelen naturalizmus meg az amerikaias giccsbe hajlított szláv miszticizmus – ezeket egyenként már tudom, együtt meg túl sok nekem. (Plusz a Trafó szadizmusa. Evvel a nézőtérrel mintha egyszerre akartak volna megfullasztani, megsütni és leszázalékoltatni.) Közben meg lenyűgöző is a produkció: fantasztikus formátum és tehetség. Elnézem a színészeket: a bölcs Csákányi Esztert, a független Terhes Sándort. (Mucsi meg hogy unhatja már ezt az ordenáré ordítozást!) S hogy én mennyire bámulom Péterfy Borit! Vajon eleget nyújt neki a színházművészet cserébe azért, hogy ő mindent, ami alja, kibír és elvisel és megcsinál a színpadon? (Még ha a balanszhoz eljátszhatná jövőre a Csárdáskirálynő Szilviáját! Csak hát nem fogja.) Kovács Dezső cikket kért tőlem erről az előadásról, de nem vállalom. Túl megterhelő volt ez egy ülésben ahhoz, hogy a kritikaíráshoz eléggé birtokba vehettem volna. Meg kellene néznem még egyszer. Viszont nincs az a pénz, amiért elmennék rá újra. Hanem amit Katona László és Bánki Gergő művelt a kádban, az frenetikus. Olvastam én Bognár László könyvnyi Három nővér-tanulmányát (csak nem egyhamar azonosítottam őt a Sinkó László-kötet szerzőjével). Érdekes és hasznos munka. Sok frappáns megfigyelést tartalmaz, még több hagymázas elképzelést, de minél agyrémesebbek az állításai – gyilkosságok, zsarolások, zabigyerekek (mindez a Három nővér cselekményében!!) –, annál szellemesebb és szórakoztatóbb az egész. Bognár László a dramaturgja a Kamaraszínház Asbóth utcai Három nővér-előadásának, mégsem azt a grand guignolt játsszák, amit ő kielemzett Csehovból. Gondolom egyrészt azért, mert Morcsányi Géza fordítása nem támasztja alá Bognár megfejtéseit. (Például azt, hogy Szoljonij az Irinával való jelenetében Mása iránti szerelemről vallana.) Másrészt képtelenség az olyasmit eljátszani, hogy bent a házban Natasa eltakarítja Protapopov és Szofocska holttestét, míg mi a kinti szereplőket nézzük-hallgatjuk. Harmadrészt a Három nővérnek elég jó, vágyott szerepei vannak, s ama színészek, akik megkapják ezeket, aligha hajlandóak feláldozni a maguk dédelgetett ideáit egy kétes rémdrámáért. Végül is tehát egy felszínes, flott Három nővért játszanak az Asbóthban kedvesen és jópofán. (Tetszik is a közönségnek.) Mondjuk a női szerepek szerintem rosszul lettek kiosztva. Én Nagy Enikőben jóval több Mását látok, mint Bacsa Ildikóban, akit inkább nézek Olgának. És meggyőződésem, hogy Stefanovics Angéla pályája, fejlődése szempontjából sokkal hasznosabb lett volna, ha Natasa helyett Irinát bízzák rá. Összességében véve a produkció legfőbb érdeme, hogy hozzájuttatta Blaskó Pétert Csebutikin szerepéhez, Kaszás Attilát pedig Versinyinhez. Kaszás jó Versinyin. Piti pasas, de bájos. Az előadás legjobb jelenete, amikor elköszön Olgától. Rájön, hogy a legidősebb nővérnél is lett volna sansza. A fejéhez kap, bosszankodik, nagy elnézést kér. Ó, ha ezt tudta volna… Nézem a szeptemberi Súgó újságot, megrázó. Magam a Pontozó rovatnak mindössze öt előadáscímet adtam le, szerző és rendező nevével, de ekkorka szövegben is sikerült két sajtóhibát ejteniük. Ha tovább lapozok, címben azt látom, hogy „Aschner Tamás a színművészeti új rektora”, és hozzá illusztrációként fénykép Bertók Lajos búcsúztatójáról. És ha még el is olvasom, hogy főmunkatársi opuszként milyen alsó tagozatos fogalmazásokat közölnek! Most azon tűnődöm, nem túl kínos-e megjelennem egy olyan lapban, amelyet a gondosságnak és az írásművészetnek ezen a szintjén állítanak elő, egyhavi rákészüléssel. Azt akartam még mesélni, hogy újabban az Auchanban kijár a pénzdarab a vásárlókocsiból. Vagyis az ember beteszi a százast, elköti a járgányt, és utána kivehető az érme. Ez úgy derült ki, hogy a múltkor több kocsival mentünk be, és vásárlás közben mindegyikből kilopták a pénzt. Mai: Füst Milán tétele: A NULLA TÉVES DOLOG A MATEMATIKÁBAN: MERT EGY ALMÁBÓL EGY ALMÁT ELVENNI ÚGY, HOGY SEMMI SE MARADJON, NEM LEHET – CSAK AZON A HELYEN MARAD SEMMI. Hiába keresek olyan mobiltelefont, amelyik egyszerű, könnyen kezelhető és keveset tud. Elég, ha van a menüjében telefonkönyv, üzenetek és beállítások. A képernyőjén legyenek nagy méretűek, kontúrosak, jól láthatóak a szövegek. Nem szükséges, hogy pici telefon legyen, sőt inkább nagyocska billentyűzet volna jó, egyrészt hogy olvashatónak mutatkozzanak a gombokon a betűk, másrészt hogy virsli-, reszketeg vagy reumás ujjakkal is könnyű legyen nyomogatni. Egyszerűen nem értem, hogy eddig miért nem fejlesztettek ki (esetleg vissza) és dobtak piacra ilyen készüléket. Minden unoka és gyerek megvenné a hatvanöt éven felüli (nagy)szülőjének. Mai: A „kossuthter.com – A hiteles forrás” oldalon olvasom a Müncheni magyarok 10 pontját. Így szól az első: MI, KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAROK, -AGGÓDVA SZÜLŐHAZÁNK SORSÁN- ÖRÖMÜNKET FEJEZZÜK KI, HOGY A MAGYAR NÉP VÉGRE TECCHALÁLÁBÓL FELTÁMADT! A tecchalál olyan, mint a neccharisnya, csak mérgező. A Formiusz Színházi Egyesület és a Szöveg Színház Sokan című közös produkcióját láttam tegnap a RS9-ben. A szerző a brit sztárdrámaírónő, Caryl Churchill (az Iglices), a mű párbeszédes tudományos-fantasztikum klónozás tárgykörben, nagyon mérsékelten érdekes. Almási Sándor és Gulyás Ádám játsszák. Ahogy beszéltek, olyan benyomást keltettek bennem, mintha egy profi színész egy amatőrrel ülne szemközt, és együtt keresnék a szakmai legkisebb közös többszöröst. Nem találták meg. Vagy ha igen, olyan kis szám, hogy nem vettem észre. De azért volt egy-két jó csöndjük. Elolvastam most Moldova György könyvét Kádár Jánosról. Többször szó esik benne Marosán Györgyről, akit a szerző nagyhatású szónokként ír le. Na, erre én is emlékszem. El nem tudom képzelni, hogy milyen apropóból vagy milyen tárgyból, de egyszer az újságíró-iskolán ő volt a meghívott vendégelőadó. Ott ült a negyven-ötven fős évfolyamunk a teremben, és ez az ember tartott egy teljesen anakronisztikus, vad verbális kirohanást. Eléggé megdöbbentünk. 1985-öt írtunk, és mintha hirtelen ránk eresztették volna nagy dózisban az ötvenes évek levegőjét. Amikor Marosán épp azt ordította torkaszakadtából a két padsor között, hogy „És akinek nem tetszik, az el is mehet!!!” (az országból, nyilván így gondolta), akkor Sipos Júlia rádiós osztálytársam halkan, illedelmesen felállt és kiment. Udvarias „Bocsánat!”-tal még félre is állította Marosánt, hogy elférjen mellette. Mindig is nagyon bírtam őt, Sipos Julit. Amikor tegnap az Új Színház színpadára felültetve néztem a Valló Péter rendezte Phaedrát Takács Katival a címszerepben – Fodor Annamária tetszett, már nem először tetszik ő nekem –, folyton az jutott eszembe, hogy 1998 karácsonyán láttam egy tévéműsort az M1-en. A szeretet ünnepe jegyében meghívták a stúdióba a legfőbb közjogi méltóságokat, feleségestül. Ez a Fidesz-éra volt, tehát a Mádl, az Orbán és az Áder házaspárok ültek ott Kondor Katalin házigazda műsorvezető társaságában. A politikusnék szolid, zárt kosztümöt viseltek mindhárman. (Persze nem ugyanolyat.) Kondor Katalin pedig – aki úgy 15 évvel lehet idősebb a Fidesz-asszonyoknál – spagettipántos topban villogott, a szó szoros értelmében, mert a meztelen válla és a dekoltázsa be volt kenve csillogóval. Megdöbbentemben azt gondoltam, hogy evvel a nővel valami baj van. Alighanem megbillent a józan ítélőképessége. Nem tudom, miért ez járt a fejemben a Phaedrán. Talán mert ha Phaedrának önértékelési zavarai vannak, akkor túl könnyen elhatárolódom tőle. Kettővel mellettem egy nézőnő megkönnyezte Huszár Zsolt Hippolitoszának halálát. Lehet, meg kellett volna mondanom neki, hogy Vergilius szerint Asklepios utóbb feltámasztotta Hippolytost, aki ezután elvette feleségül Ariciát és fiút nemzett véle. Mai: Több kilónyi választási újsággal és röplappal gazdagodtunk az elmúlt hetekben. Az egyik képviselőjelölt ezt írja: INTOKU – EZ AZ ŐSI JAPÁN KIFEJEZÉS VEZÉREL MUNKÁM SORÁN. ENNEK JELENTÉSE: „TITOKBAN CSELEKEDETT JÓ” 31. Nincs is ilyen nap szeptemberben.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
