|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. február:
Napló: Megnéztük tegnap a Puskinban a Münchent. Én azt hiszem, hogy ez a film nem sikerült. Úgy képzelem, fontos lehetett a dolog Spielberg számára, talán attól nem vette észre, hogy se kitalálva nincs ez a sztori, se felépítve a cselekmény, se rendesen megírva a szereplői. (Ha pont így történt minden, az nem mentség. A valóság gyakran ártalmas a mozi számára.) Ha nem is unalmas, de érdektelen film. És érthetetlen, hogy miért kell 165 percen át tartania. Háromnegyed órával rövidebben pont ugyanilyen lenne, csak kettővel kevesebb gyilkosság és néggyel kevesebb kiszámítható, közhelyes jelenet fért volna vele. (Halványan emlékszem egyébként a terrorakcióra az 1972-es müncheni olimpián. Főleg a döbbenetre. Meg arra, hogy utána még az őrsi naplóba is bekerült az eset. Én írtam a naplót. Más kiskoromban naplóíró szerettem volna lenni, ha felnövök :-) Ami mégis tetszett, az a színészgárda nemzetközisége. Meg hogy egy-egy kerítésből vagy kapualjból is megismerszik, hol vagyunk épp Pesten. Mondjuk nem nagyon járták be a széles fővárost a forgatáskor. Zömmel itt a környéken mozogtak, így nem lehetetlen, hogy a mi autónk is szerepel a filmben, csak kicsit eltakarták. A legutolsó kép, az volt az egyetlen, amelyik elkapott. A főhős valahol az East River partján sétált talán 1973-ban, és ott állt szerényen a háttérben a World Trade Center. A maga nem létező valójában és a teljes jelentéstartományával együtt. Mai: Megírtam a Tu in vant. (Valami kiadványba lesz, amelyben az Alternatív Projekt minden előadásáról megjelenik kritika.) Bírom a Felhőfi hülyeségeit. LÁBUNK ALATT TALPUNK, FEJÜNK FÖLÖTT KALAP, E KETTŐ KÖZÖTT, BÁTOR, AKI MARAD. Nem mondtam még, hogy újabb angol tanfolyamra járok, ez sűrűbb (3x3 óra hetente), és valamivel talán beszédesebbek a csoporttársak. De megint a legjobb svádájúak közé tartozom, ami azért nem előnyös, mert folyton egymással kell trafikálni, és ahelyett, hogy én tanulnék a partnerektől, nekem kell őket javítgatnom. Visky András A tanítványok című darabja szerepelt Tompa Gábor rendezésében a kolozsváriaktól a Thália színpadán. Az apostolok zavarodott kupaktanácsa a keresztre feszítés után, mindenféle áthallásokkal. Egy váratlan pillanatban hirtelen megszólalt a darab, azután elhallgatott, mint az éji bogár. Elnéztem a tizenegy férfit, persze nem egyenletes színészi felhozatal ez. Minden hájjal megkent, kitűnő profik, mint Bíró József vagy Salat Lehel. A késleltetett Hatházi András. És egyelőre kevésbé erős ifjak. Aztán ott van Dimény Áron, aki Máté Gábor mintájú színész, minden jól áll a hangjának, az arcának, a mozgásának, amit Máté Gábor csinálna, még a durc is. És nem utolsó sorban, sőt, Bogdán Zsolt. Olyan a hangja, mint valami finom, jól szabott bársony. (Kisvárdán a Woyzeck után a kultúrház előtt ott ült piros pulóverben Bóta Gáborral. Olyan volt, mint egy isten. Mármint Bogdán, nem a Bóta.) Eddig nem mondtam, nehogy az olvasóim elkapkodják előlem a jegyeket, de holnap a Woyzeck látható lesz a Nemzetiben. Most már el merem árulni, mert kezemben a jegyünk. Pannamáriát viszem magammal. Úgy izgulok, hogy milyen lesz! Meg kell bolondulni az utcán. Percenként három elgyötört alak néz a rám a hirdetőoszlopokról és azt mondja, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Komolyan azt hiszi a Fidesz, hogy ettől a kedélyromboló látványdömpingtől majd mellé állnak az emberek? Kampánycsendet kérek szülinapra. Tegnap a kolozsvári női szakasz a Tháliában Az elveszett levéllel. Egy férfivécében játszatja Tompa Gábor Caragiale sötét ragyogású bohózatát, öltönybe bújtatott nőkkel. Nem fogom megérteni, hogy ha például van olyan nőjük, mint Skovrán Tünde, miért nem nőt játszatnak vele inkább. Nem volt egyébként egészében meddő a dolog, akadtak kifejezetten jó részletek, szellemes mozzanatok, ügyes alakítások. (És otthonos kiejtéssel mondták a román neveket.) De annyi azért nem duzzadt benne, hogy csak kilenckor eresszenek ki bennünket szünetre. Akkor viszont megmagyarázhatatlanul rengetegen távoztak. Ez először visszatartó erőként hatott rám, pedig én is menni készültem, de végül azt mondtam magamnak, hogy ahol annyi üres hely támad a második részre, ott az én elhagyott székem már nem oszt, nem szoroz. Egyébiránt felkértem Varró Szilviát, hogy foglalja össze a Szabó István-ügyről kialakult véleményemet és publikálja. (Nem tud a felkérésről.) Mai: Nagy Lajos A lázadó ember című önéletrajzi regényét olvasom. Mond okosakat. Az öreg emberek tudnak okosakat. Ami nem jelenti azt, hogy a fiatalok nem. ÖREGEDŐ KOROMBAN JUTOTTAM ARRA A GONDOLATRA, HOGY A TUDATLANSÁGBAN IS SOK JÓ REJLIK. SOK MINDENNEL ÚGY ÁLLHAT A DOLOG, HOGY JOBB NEM TUDNI, HA ÚGYIS HIÁBA TUDNÁ AZ EMBER. Úgy mentem a kolozsvári Woyzeckre, mint valami igazságügyi szakértő vagy kutatóorvos: megvizsgálni, mi is történik ebben az előadásban. Mert amikor Kisvárdán láttam, annyira letarolt emocionálisan, hogy a részletek, a megoldások, az összetevők – konkrét jelenetek – nem is rögződtek bennem. Nos, józanabbul szemlélve is az a véleményem, hogy ez egy nagy hatású produkció. (Nyomasztó volt. Abból is lehetett tudni, hogy amikor kijöttünk, nem zsibongtak az emberek a ruhatárba menet, ahogy szoktak, hanem olyan volt mindenki, mintha temetésről jönnénk – mesélte Annamari az apukájának.) Bogdán Zsoltot most is lenyűgözőnek találtam. Rendkívüli erővel képvisel egy gyilkos szerepében tisztaságot, ártatlanságot, kiszolgáltatottságot, balekságot: itt állok (és leszúrom), másként nem tehetek. Még az is kiderült számomra az előadás végén, hogy mi dolgom ezen a vendégjátékon. Egyebek mellett azért kellett újra megnéznem a Woyzecket, hogy amikor a tapsnál Bogdán Zsolt vigasztalóan mosolyog a közönségre, akkor legyen valaki a nézőtéren, aki már eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy vissza tudjon mosolyogni. (Kis János A szembesítés gyötrelmei című írása a tegnapi Népszabadságban. Szintén eléggé rendben van szerintem.) Van a Magyar Színházi Portálon egy induló anyag Vári Évával, hát az annyira kihozott a sodromból, hogy hirtelen felindulásomban levélbombát küldtem. (Mailben bombáztam a portált a felháborodásommal.) Szakmámban érzem ugyanis sértve magam. Miért gondolja azt egy szerző vagy egy szerkesztő – bár nem tudom, a szinhaz.hu esetében van-e szó ilyen személyről –, hogy ha valaki elmegy Vári Évához beszélgetni, magnóra veszi, majd odaadja a kazettát egy gépírónőnek, aki a szöveget bizonytalan helyesírással (például a vesszőhasználat ismeretének hiányában) papírra veti, akkor ez már interjú?!? Ami ott a portálon olvasható, azt úgy hívjuk: felvett anyag. Ebből kell aztán az újságírónak – szerkesztés, felépítés, stilizálás, fogalmazás útján – elkészíteni az interjút. Esetünkben egyszerűen kihagyták a folyamatból magát a munkát. (A találkozás a színésszel, az még csak az élvezeti szakasz!) Sem a szerző, sem a szerkesztő nem végezte el a dolgát. Uff. Mai: Az e havi Színház újságról. (Amely egyelőre nem fizet. Senki sehol nem fizet. Az NKA nem utalt.) Az már a Súgó-pontozásnál kiderült, hogy a Stúdió K-nak nem volt szerencséje velem, mert a kollégáknak jobban tetszett a Barbara őrnagy, mint nekem. A további cikkek olvastán meg akkor mosolyogtam jót, amikor Tarján Tamásnál ezt láttam az Élnek még ezek? kapcsán: BODOR JOHANNA (…) SZÁRAZSAMPONNAL ŐSZÍTETT SZOLGÁLÓJA JÖN ÉS MEGY, MINT EGY, AZ INTERNACIONÁLÉTÓL MEGBABONÁZOTT HADOSZTÁLY. Nagyon bájosnak találom, hogy Tarján kolléga nem hitte el ennek a gyönyörű nőnek a legsajátabb őszülését. A Bozsik Yvette színháza alighanem attól van, hogy hisznek benne, akik csinálják. Az a rendkívüli képessége a nőnek, hogy olyan színészi feladatokat bír kitalálni, amiket még meg tudnak oldani a táncosai, és olyan táncos feladatokat, amikre még képesek a színészei. Így vegyülnek egymással szépen a szereplők a Bozsik-koreográfiákban. Ez a Turandot közfürdő, amit tegnap láttam a Kamrában, szituáltabb, mint a Commedia dell’ arte volt, bár talán kevésbé átütően ötletes. De azért jópofa, én bírtam. Van medence – az első sorban ülő nézők védőruhát kapnak –, homok, kabinok, és sok más, ami egy fürdő kapcsán felmerülhet. (A Turandot-história érintőleges, illetve inkább csak átvitt értelmű.) Van Keresztes Tamás (csinos lányként is), Hajduk Károly már-már a saját karakteres csenevészsége paródiájaként, és sokan mások. Bozsik Yvette magát sem kíméli. Az antréja például elég kényelmetlen lehet, mivelhogy egy kisbőröndben hozzák be őt. Eltelik némi idő, mire, meglepetésünkre, kicsomagolódik belőle. És itt aztán lezajlik a nagyszínházban hiányolt műúszógyakorlat is. Hat fiú hajtja végre női fürdőruhában. Aranyosak. (Ezt az előadást most már nagyon elmeséltem, de azért még mindig érdemes megnézni!) Mai: A Nagy Lajosból: ELÉRKEZEM NEMSOKÁRA AZOKHOZ AZ ESETEKHEZ, AMIKOR EGYES NEVEKET EL KELL HALLGATNOM, MERT TAPASZTALATOM SZERINT MINDEN ADAT, AMI NEM DICSÉRET, AZ ÁBRÁZOLT EMBERTÁRSBAN CSILLAPÍTHATATLAN FELHÁBORODÁST KELT. (Ez az írás megrázó az ÉS-ben. És cáfolhatatlan.) Szűcs Kati megbízott egy Csoma-interjúval, a művésznő pályájának első harminc évét áttekintendő. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy lesz is belőle valami, de azért készülődtem tegnap, megnéztem, milyen anyagok jelentek meg róla. Sok újat nem tudtam meg, ámbár találkoztam fölöttébb érdekes adatokkal. Például hogy Stellát játszotta A vágy villamosában (valójában Blanche-t), amit Verebes István rendezett (valójában Szász János), de a legmeghökkentőbb mégis az volt, ami egy Szabó G. László által készített interjúban lett a szájába adva: miszerint a szülei Erdélyben vannak eltemetve. Ezt speciel biztosan nem mondta, hiszen az apukája itt él Pesten. Meglepő módon magamba is botlottam kutakodás közben. Egyrészt Ablonczy László régi, híres „Csoma-szindróma” című Film Színház Muzsika-beli anyaga hátoldalán az én Jefremov-interjúm található. Másrészt kezembe akadt a Magyar Hírlapból Bóta Gábor riportja a tavalyi kisvárdai fesztiválról. Csomi mint zsűritag mond benne néhány mondatot. A cikk elején viszont Bogdán Zsoltról esik szó, például így: Most, a Woyzeck után akkora az ováció, hogy szétfeszül a ház, s még egy neves kolléga is ideszerénykedik, hogy elmondja, ő bizony húsz éve színikritikus, de ilyet még nem pipált, ha kicsivel több hatás éri, elájul, úgy kell összekaparni. Lefogadom, hogy nem pont ezt mondtam ott Bogdán Zsoltnak, és nem ilyen összefüggéstelenül – meg azt is kétlem kicsit, hogy a korommal kérkedtem volna :-D –, de azért nem ítélem barátságtalan lépésnek, hogy a jelenlévő Bóta kollega így kiszerkesztett. (Kaptam egy udvarias, korrekt választ a Színházi Portáltól.) Nyelvtanulás-nyelvgyakorlás gyanánt a New York Times színikritikáit olvasgatom a neten. Rengeteg szót nem értek, de érdekes módon azt szinte mindig megértem, amikor tautologikus szóömleny formájában megkerüli az állásfoglalást a kolléga. Bár elképzelni sem tudom, miért tesz ilyet, nálunk nem szokás :-) Tegnap délután elmentem Kováts Kriszta és Lázár Balázs Tényleg szeretsz? című műsorának sajtóbemutatójára a Spinoza Házba. Egyórás, szerény igényű szakmai gyakorlat a színen. Kováts Kriszta ennél nyilván többre is képes lenne. (Az jutott most eszembe róla, Kováts Krisztáról, hogy tavaly, amikor Pestmicsodára mentem Kurázsi mamát nézni, előttem haladt az autójával. Módom volt kifigyelni, hogy egész úton a darab példányát bújta, minden lehetséges pillanatban, nyilván a szöveget felfrissítendő. Később olvastam egy interjúban, Bánsági Ildikó mondta mintegy hivalkodva, hogy szokása ez a színésznőknek, a vezetés közbeni szereptanulás, és neki milyen jól megy. Remélem, legalább színházi nézők nem esnek áldozatul, mert közlekedésbiztonságilag nem veszélytelen gyakorlat ez.) Mai: A Fedél nélküli Vidám oldaláról: A SZENILITÁSBAN AZ A LEGJOBB, HOGY SAJÁT MAGAD ELŐL DUGHATOD EL A KARÁCSONYI AJÁNDÉKOKAT. Szoftverfejlesztésnek vetettük alá a mobiltelefonomat, és – az én figyelmetlenségemből adódóan – ennek áldozatául esett az sms-archívumom. Olyan régi, értékes üzenetek vesztek oda, mint például anyukám legelső esemese öt évvel ezelőttről, evvel a szöveggel: kWWWnnj. Aztán ez is: Áron ma 15 óra valahánykor megszületett. És hogy Gazsó Gyuri engedélyezi és egyben kéri a Passió megtekintését, Csomi csokrot köszön, Ascher nem tudja, milyen színű Hamvai Kornél szeme, Karácsony Ági odáig van a naplómtól, Kőszegi Ákos szeretné, ha megnézném a Don Carlost, és hasonlók. Kedves férjem szerelmes szavairól nem is beszélve. Mind odalett. Vigasztalhatatlan vagyok. Az este a Nemzetiben látott Oidipusz sem kifejezetten hangulatjavító intézkedés. Szikár, elegáns előadás, korrekt, tűz nélküli játék egy fényűző kriptában. (Engem az Oidipusz-sztori direkt irritál. Hiszen már akkor is mennyire vak a pali, amikor még lát!) Sopsits Árpád rendezte hűvösen és értelmesen, ahhoz képest kirívó benne a Iokaszté öngyilkossága körüli idétlen hercehurca. (A kifogástalan diákközönség e néhány jelenetnél fegyelmezetten vissza-visszanyelte jogosnak mondható röhögését.) (Csak most olvastam el MGP-t. Hogy szerinte a második rész egy nagy kenyérpirító belsejében játszódik, ez telitalálatos poén.) Ez alkalomból is szeretném kifejezni, mennyire helytelenítem, hogy a Nemzetiben jószerével minden főszereppel László Zsoltot terhelik, átgondolatlanul, pályaívépítési koncepció nélkül. Miközben számos szintén jó színészt lassan már méltatlan helyzetbe hoznak. Rátóti Zoltán például – bár meggyőződésem, hogy a barkója méretét felül kellene vizsgálnia – bizonyosan többre hivatott annál, hogy a sárgaruhás takarítóbrigád vezetőjeként csiszatolja a burkolólapokat egy görög dráma előadásán. (Ahogy Teiresziászként Sinkó László fest – imádom! –, nyugodtan eljátszhatná a bűbájos indián sámánt A jaguár című filmben.) Kicsit tartok attól, hogy lassan kiszorulok a magyar filmek mozijából. Már úgy vagyok vele, hogy bulvárcímlapszínészes vígjátékot (pláne arany pénisszel – „Tibor vagyok, de hódítani akarok”) nem nézek meg. Most akkor menjek el megtekinteni a Taxidermia sugárban hányását?! Úgy döntöttünk, hogy nem győzünk és nem is akarunk engem tovább állásban tartani a családi kényszerbéténkben. Pláne hogy bevezetik előbb-utóbb a diplomás minimálbért. Nem fogunk havonta súlyos tízezreket önteni az APEH feneketlen zsákjába egy majdani, jelentéktelen összegű nyugdíj érdekében, inkább áttérünk az öngondoskodásra. A foglalkoztatásomat és közteherfizetésemet alkalmi munkavállalói könyvecske révén oldjuk meg. Ezt mentem kiváltani a Diplomás Munkanélküliek Munkaügyi Irodájába. Hosszú-hosszú sor volt. Meleg levest nem osztottak. Mai: Karinthy Frigyes Vacsora című verséből. AZTÁN VALAKI EMLÍTETTE, MEGHALT AZ A KOVÁCS, MÁSOK KIMONDTÁK AZT A SZÓT: ÉLET, MÁSOK: SZERELEM. ÉS SENKI EL NEM ÁJULT ÉS NEM ORDÍTOTT FEL SENKI IGYEKEZTEM MOSOLYOGNI. Befordultam tegnap este a Vígszínházba, és úgy fogadott a nézőtéri felügyelő, hogy a 17. sor 1. székére tud csak leültetni, de a szünet után majd válogathatok a helyekben. Úgy is lett. (A második részre is megmaradó nézőket a székekre helyezett egy-egy szál szegfűvel honorálták.) A kék madarat láttuk Zsótér Sándor rendezésében. A produkciót szerintem az Alföldi-féle Micimackó ihlette. Úgy értelmezem a látottakat, hogy ez is öregek otthonában zajlik, és voltaképp nem is Tyltyl és Mytyl a főszereplők, hanem a nagyszüleik, akik az unokáikat játsszák el. Abban egyet is értek Zsótérral, hogy A kék madár nem gyerekdarab. (Csodálatos mű, leginkább talán a Zeneakadémián tudnám elképzelni, oratorikus formában.) Hegedűs D. Gézán kívül nem is játszik itt senki gyerekdarabosan. Amúgy meg valami állott szépség és bántó szűkmarkúság jellemzi az előadást. Nekem képileg egyedül az tetszett, amikor Kamarás Iván fenyőként zöld garbóban beült a kék madár mögé. (Sok kedvesség volt Kamarásban a „gyerekek” iránt.) És hát Börcsök Enikő. Az ember minden mondatára rácsodálkozik, hogy ezt aztán jobban nem is lehetne elmondani. Meg Béres Ilona, bizonyára némi déja vu érzéssel, bundában, sok hímtag mögött. A virág egyébként arra szolgált, hogy a második felvonás egy pontján, kérésre, felemeljük. Én nem akartam megtenni. Úgy éreztem, ha nem számolnak velem akkor, amikor több jelenetben direkt unalmat árasztanak a színpadról, meg amikor szándékosan belereflektoroznak a szemembe, meg amikor ismét a Zsótér civil, rozzant, pucér pasasaival traktálnak, hát ne számoljanak velem effektként sem, játszótársként sem. De még a passzív rezisztencia lehetőségét is megtagadták tőlem. Lejöttek a színészek a nézőtérre ellenőrizni. Na, akkor ment el a kedvem végképp az estétől. Most tehát, a Peer Gynt után, szépen visszazökkentem Zsótérral a régi kerékvágásba :-) Kiegészítő megjegyzések: Marton Róbert megjelenésében, szövegmondásában, jelenlétében is erőteljes Thészeusz volt a Nemzeti Oidipusz-előadásában. A kék madárról annyit még, hogy Béres Ilona hosszú-hosszú idő után lépett újra a Víg színpadára, és amikor üldögélt bal szélen, mondott is néhány személyesnek ható szót arról, hogy ő ennek a helynek minden zegét-zugát ismeri. Aztán később, amikor Halász Judit az Idő képében megjelent, úgy festett, mintha egykori úttörővasutas múltját elevenítené meg az Álmodozások korából. Ez belém sajdult, noha nyilván véletlen, hiszen a próbaidőszakban még nem volt hír Szabó Istvánról. Tényleg, mit gondolnak vajon azok, akik ebben az első filmben forgattak Szabóval: Bálint András, Béres Ilona, Halász Jutka, Sólyom Kati? Hosszan toporogtam tanácstalanul tegnap egy könyvesboltban, könyvajándékot választandó magamnak. Nagyon nehéz könyvet venni. Mivel tartunk a mi nem túl nagy lakásunkban hozzávetőleg 3500 könyvet, szigorúan meg kell válogatni, hogy minek tudunk még helyet szorítani. Már csak olyan könyvet szeretnék venni-kapni, amiről az lesz majd a véleményünk, hogy meg kell lennie nekünk. Csakhogy olvasatlan könyvről nehéz ezt előre eldönteni. Végül is egy Tar Sándort és egy Bodor Ádám-kötetet hoztam haza. Mai: Túl Nagy Lajos önéletrajzi regényén – különösen fiatalon lehetett rendkívül ellenszenves ember, ezt idősen jól látta –, hozok tőle még egy szép, szomorú mondást: AZ EMBER NEMCSAK AZÉRT ZOKOG, AMIRE GONDOL, HANEM A MÉLYSÉGBE SÜLLYEDT, EGÉSZEN SOHA EL NEM SZUNNYADÓ, VÉGTELEN MENNYISÉGŰ ELŐZMÉNY MIATT. Jordán Tamás jól emlékszik az 1988-as kaposvári Öngyilkosra. Például arra, ahogy Kalabuskinként odament a vakablakhoz és rámutatott a sötét lyukra: az élet gyönyörű! Blaskó Péterrel most megcsináltatja ugyanezt. És még több apróságot előhoz a régi produkcióból. (Margarita Ivanovna XXL-es rózsaszín szatén melltartóját, úgy látszik, elfelejtette, pedig az emlékezetes darab volt Molnár Piroskán.) Jordán Tamásnak – színész lévén – csak arra nem áll módjában visszaemlékezni, hogy Ascher Tamás hogyan működtette azt az előadást. Ezen bukik el a Nemzeti Színház bemutatója. Én is csak ismételni tudom magam, amit a Farsangnál írtam: Jordán nem látja egyben a darabot, nem tudja összefogni, nem tud ritmust adni. Nagyon jó színdarabokból nem nagyon jó előadásokat termel, sorozatban. Az öngyilkos a plusz egyedik. Jordán általában jót választ – darabot, színészt, tervezőt –, de nem képes összerakni. Mint az olyan ember, akinek van nívós kalapja, minőségi öltönye és márkás cipője, csak egyik sem passzol a másikhoz. Szedett-vedett, rossz külső a végeredmény. Gond például, hogy kedvenc Horesnyi Balázsom összenőtt a széppel. Legfeljebb fest a falakra néhány művészi vakolathullást, de így sem képes csúnya díszletet tenni elénk. Így aztán a színpadképnek halvány köze sincs egy orosz társbérlethez a húszas évekből. Tétova tömegek mozognak megadóan a színen. Nem érzik a létjogosultságukat. Különösebben nem unalmas a játék, csak haszontalan. Gazsó Györgyöt az előadás jelentős részében jónak találtam. (Ugyanakkor felismertem – főleg eleinte – a jellegzetes pszichoszomatikus asztmatikus tüneteit. Már Nyíregyen kifigyeltem, hogy amikor nem érzi jól magát a színpadon – jellemzően: rendezetlen előadásban, megoldatlan szerepben –, olykor nehezen lélegzik és köhög rohamszerűen.) Itt az utolsó jelenetben majdnem sikerült olyannyira lényegre törnie a monológjával, hogy már-már kezdett értelmet nyerni a bemutató. Felmerült hirtelen, hogy esetleg szólhatna is valamiről a darab ma. De itt épp véget ért az előadás. Apropó kaposvári Öngyilkos: ott találkoztam először Ascher Tamással. Akkoriban a Vasárnapi Hírekbe írtam kis színikritikákat. (És szerettem, hogy mivel a bemutatók többnyire pénteken zajlottak, enyém volt az első /nyomtatott/ szó.) Az öngyilkos premierje lapzárta utánra esett, de mindenképpen akartam írni róla, így hát főpróbára utaztam Kaposvárra. Odamentem (belül ájult tisztelettel) Ascherhez, bemutatkoztam, és engedélyt kértem a megtekintésre. Egyáltalán nem tetszett neki a dolog, kifejezetten barátságtalan volt és gúnyosan tetszikezett. Azt reméltem, hogy az averziója nem személy szerint nekem szól – nem is feltételeztem, hogy mond neki bármit a nevem –, de nyilván megvannak a maga rossz tapasztalatai újságírókról, kritikusokról. Napokra betege lettem az esetnek, lelki-szakmai válságba döntött. Úgy éreztem, én tele vagyok színházzal, a színháziak meg elutasítanak. Elbizonytalanodtam, hogy ha a működésemet az ellenség aknamunkájának tekinti a színházi közeg, akkor akarok-e én egyáltalán színházi hírlapírással foglalkozni és kritikákat írni. De aztán idővel hozzászoktam, hogy az embert nem szeretheti mindenki. A kritikust meg szinte senki. Végül is engedte megnéznem Az öngyilkost. Évekkel később egyszer kérdezett valami kedveset tőlem, amivel jelezte, hogy olvas. Néhány évre rá az utcán szembejőve váratlanul azt mondta: szia. És evvel most már ismertettem a találkozásaink nagy részét. (Egy kisebb részt meg nem.) Mai: Ascherről. Az édesapja, Ascher Oszkár mesélte kisfiáról a Minden versek titkai című könyvében: ÉS EGYRE MAGABIZTOSABB; – ZÖLDFŐZELÉKET IS KELL ENNI – SZÓL RÁ EBÉDNÉL AZ ÉDESANYJA – MERT KÜLÖNBEN OLYAN GYÖNGE LESZEL, HOGY ELFÚJ A SZÉL! – „MAJD ÉN ŐT!!” FELELI TAMÁS. Beadtuk a felvételi jelentkezési lapokat. Ismét sűrűn emlegettük Magyar Bálintot, számára kevéssé hízelgőn, ugyanis e pillanatban nemigen van fogalmunk arról, hogy a gyerekek pontosan mire pályáznak és miféle diplomát céloznak meg. A felsőfokú tanintézmények között alig akad olyan, amelyik ma meg tudja mondani, hogy a bachelor szint után lesz-e master folytatása a szakjainak. Mert a bolognai képzést ugyan be lehetett vezetni törvényileg ripsz és ropsz, de a master szakok akkreditálása jóval hosszabb időt vesz igénybe. Tehát a perspektivikus nagy homályra jelentkezünk. Máté a BME közlekedésmérnöki karán túl a győri Széchenyi Egyetem közlekedésmérnöki karát is megjelölte. (Oda már tavaly is elég lett volna a pontja.) Annamari többfelé próbálkozik: kommunikáció, turisztika-vendéglátás és igazgatásszervezési szakokat lőtt be, ELTÉ-től Corvinuson át Heller Farkasig. Miskolcra mentünk tegnap Méhes László rendezte Filléres operát nézni. Ennek kapcsán arra jöttem rá, hogy megdöbbentően sokat játsszák nálunk a Koldusoperát. Az 1930-as magyarországi ősbemutató óta ez volt a 48. premierje! Én láttam tán tizet, és ha jobban belegondolok, összesen két dolog maradt meg bennem erősen. Az egyik, amikor 1987-ben Szinetár Miklós a József Attila Színházban nyugdíjas statisztatömeget küldött be a koldusfináléra cekkerekkel, mamuszban, valós szegényekként. A másik, ahogy Csoma Judit Nyíregyházán sötét napszemüvegben énekelte Kocsma Jenny Salamon-dalát. Ami a miskolci előadást illeti, van formája, de nincs ereje, és fájón hiányoznak belőle a színészi alakítások. Nem lesz nagy öröm ezt ragozni a Színház újságnak. Viszont előtte-utána meglátogattuk Máhr Ágit, és tetszéssel fogadtuk, milyen nagy fiú lett Máhr Dani, amióta – bő egy éve – nem láttam. Úgy látszik, valóban lesz könyv a Fejes-kötetből. Épp korrektúrázom a levonatot, és meg kell jegyeznem, hogy sokadszorra is élvezettel olvasom ezeket az írásokat. Amikor tegnap angolórára tartottam, összefutottam Kerekes Évával, aki meg épp próbálni ment az Örkény Színházba az új Schimmelpfenniget, a Nő a múltból címűt. Kérdeztem, milyen, van-e olyan, mint Az arab éjszaka. Mondta, hogy igen, bár kevésbé eseményes, mint amaz. (Ami bizonyos értelemben mulatságos válasz, de aki látta, az tudja, hogyan értendő.) Kérdeztem azt is, ülő előadás lesz-e, mondta, álló. Aztán szaladtunk a dolgunkra. Este a Morus, sikerdarab a Tivoliban. Robert Bolt műve (Oscar-díjas forgatókönyvíró, egyebek közt: A misszió), amolyan békebeli, morálfilozófiai (ál)történelmi dráma, szellemeske dialógusokkal, minimális rendezői odatételként. Horváth Lajos Ottó indította az előadást, olyannyira megoldatlanul, hogy villámgyorsan elkapkodta, így legalább hamar túljutott rajta. Azután jött a címszereplő Eperjes Károly, eleinte nagyon figyelemreméltónak találtam, visszafogott volt, viszonylag manírmentes, kedéllyel bíró, majd egy átmeneti időszakban túl sokat bohóckodott, végül szépen fordult tragikusba. Mai: Eperjes mondta a lánya kezét kérő Németh Kristófnak (hozzávetőleg szó szerint): ÖN KÉT ÉVE MÉG AZ EGYHÁZAT SZOLGÁLTA, MOST VAD LUTHERÁNUS. MIT TEHETÜNK? IMÁDKOZUNK, HOGY AMIKOR MAJD A FEJE BEFEJEZI A FORGÁST, AZ ARCA ELŐRE NÉZZEN. Semmiféle válasz nem jött a Pesti Esttől a korrektori állásra jelentkező mailemre. Mondják, ez egészen általános, mármint hogy a hirdető cégek nem reagálnak. De mivel én ezt nem tekintem természetesnek, két hét elteltével küldtem egy érdeklődő mailt. Erre sem jött felelet. Legalább konzekvensek :-) Tegnap a Beszélő fejek című bemutató a Thália Új Stúdiójában. Alan Bennett monológjaiból négy darab, Bálint András rendezésében. Nagyon rendben lévő este. Elég jók a szövegek, mindegyik. Érdekesek, ironikusak, angolosak. (Bár a bennük rejlő női búsongást a férfiak milyensége miatt, hát azt szívesen elengedtem volna.) Almási Éva kezdi, ez nyilván az ő nehézsége, én főként az utána következő három számba tudtam élvezettel belefeledkezni: Börcsök Enikő lelkészfeleségébe, Béres Ilona kertközpontú asszonyába és Pokorny Lia színésznőcskéjébe. Viszonylag későn van vége az előadásnak, de repül vele az idő. (Helyesek voltak a szereplők az elején; kis ideig mind a négyen bent ültek a színen némán. Jártak fel-le a dekoltázsok, és jól lehetett látni, hogy a légzésminta alapján Lia izgul legjobban.) Megkaptam a gyerekektől Caramel Nyugalomterápia című cédéjét. Örültem, mert szeretem ennek az embernek a hangját, az éneklését. De valaki szólhatna neki, hogy a szövegírással fel kellene hagynia. Remélhetőleg már úgyis elmondott dalban mindent, ami a lelke legmélyéből szól, meg amit szálló szíve sugdos. Ideje lenne profi szövegíróhoz fordulnia, aki mellőzné az ordító közhelyeket, viszont valamelyest igazodna a prozódia követelményeihez. A Főiskolán voltam tegnap a Jordán-Lukáts osztály vizsgaelőadásán, a Patikán. (Úgy hallottam, ők ketten, Jordán és Lukáts olyannyira rosszban vannak már jó ideje, hogy nem is állnak szóba egymással. Na, ebből is tanulhatnak a növendékeik.) Az előadásban a gyerekek egészséges túlzásokba estek: csámpázás, tájszólás, nagy bajusz némely lányokon. Szóval ahogy kell. Összességében véve olyan alakítást azért nem láttam, amelyre színigazgatóként azt mondanám: ezt a végzőst okvetlenül leszerződtetem! Mint jelenség, talán Miklós Marcell tetszett nekem leginkább. Mai: A Patikát 1918-ban írta Szép Ernő, egy évvel később jelent meg könyvben, abból van nekem. Jób Dánielnek szól az ajánlás, aki ekkor már nem színikritikusként működött, hanem a Vígszínház rendezője volt. JÓB DÁNIELNEK – BARÁTOM, TETSZIK NEKEM AZ A RÉGI DIVAT, AZ HOGY EGY KÖNYV SZERZŐJE EGY FÉRFIHOZ VALÓ IDEÁLIS ÉRZÉSÉT PUBLIKÁLJA AVVAL, HOGY ANNAK A FÉRFINAK AJÁNLJA A KÖNYVET. Szolnokon jártunk tegnap Macskajátékot nézni a Criticai Lapoknak. A román Sorin Militaru rendezte, akiről volt referenciám egy székelyudvarhelyi Sirály formájában. Többet játszatott el a rendező, mint amennyit szoktak ebből a darabból, bár ez nem mindig vált az előadás előnyére. (Láttuk például a Csermlényi koncertjét, az Orbánné temetését.) A legfőbb érdem az Orbánné-Giza párost megformáló Almási és Tímár Éváké. Nekem különösen Tímár Éva alakítása tetszett, talán mert soha nem láttam még ilyen Gizát, aki habitusában ennyire hasonlít a testvéréhez. Annak rendje és módja szerint tolókocsiban ül, de ettől még éppúgy impulzív, heveskedő és sértődékeny, mint a másik Szkalla-lány. Annamari kérdőíveinek feldolgozásán ügyködünk. Ugyanis szakdolgozatot ír a lány etikából – érettségizni is fog ebből a tárgyból – A média hatása a 8-12 éves korosztályra címmel. Összeállított egy kérdőívet, amelyet 107 általános iskolás oroszlányi gyerek töltött ki neki. Persze az derült ki, hogy elkeserítően sokat tévéznek. Egyebek közt azt is megtudtuk, hogy zömüknek gyenge a helyesírása és nincsen példaképe. Akinek mégis akad, az a szülőkön túl a képernyőről választott. Ennek kapcsán írtak nagyon bájos dolgokat is. A felmérés legpozitívabb eredménye, hogy kereken százan mondták: otthon sok könyvük van. Mindazonáltal számukra kedves könyvet igen keveset tudtak megnevezni. Nem lehetetlen, hogy a családok sok könyvén áll az a 267 tévékészülék, ami a 107 lakásban található. Ha már eddig nem láttam, megragadtam tegnap az utolsó alkalmat, és elmentem megnézni a Bárkára Friedrich Dürrenmatt A vak című darabját. Meglepő, hogy leveszik műsorról, mert csak négy hónapja mutatták be, párnás ház volt (vagyis még a lépcsőkön is ültek), a végén pedig a szükségesnél és elégségesnél tovább tapsolt a közönség. Nehéz darab, erősen papírízű, de az előadásnak Czajlik József rendezése jóvoltából kétségkívül van világa. A komáromi Dráfi Mátyás nagyon régi típusú tömbből van faragva. (Kovács Lajosé lett volna eredetileg a címszerep.) Seress Zoltán elegáns és ironikus játékmodorára mindig vevő vagyok. Szorcsik Krisztában régebben zavart a hangja nyersesége, de mostanra megszoktam. Gados Béla meg olyan ember, ránézek és elmosolyodom. Megkedveltem őt Nyíregyházán. Mai: Csermlényi Viktor mondja Orbánnénak a Macskajátékban: VANNAK EMBEREK, AKIKNEK MEGŐSZÜLNI TILOS… ÉS AKI ERRE RÁJÖN, AZ ZSENI! Annyi biztos, hogy zseni én nem vagyok. Olvasom a Kossuth-díjas írók sorozatban megjelenni készülő Fejes-könyv levonatát – rövidítenem is kell 50 oldallal –, és egyszer csak hökkenten megállok: a Kritikusi értekezés a kandiscukorszínről című esszénél. Ebben az írásban Fejes Endre harminc könyvoldalon keresztül szedi ízekre a Népszabadságban 1976. március 3-án megjelent, az operettszínházi A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című előadásról szóló kritikát. Amikor a kötet anyagát válogattam – közel két éve –, ezt azért tettem bele, mert színikritikus vagyok. És úgy véltem, nem árt, ha gondolunk avval (mi színikritikusok), hogy bármikor megcincálhatják bármelyik írásunkat. Mármost a bírálat tárgyává tett kritikát MGP írta. Noha a neve nem szerepel a Fejes-esszében, mind tudjuk, hogy ő a szerző, hiszen Latinovits rokonai e miatt a cikk miatt is felelőssé tették őt a színész öngyilkosságáért. Hm. A kandiscukor-értekezés újbóli közlése ma nyilvánvalóan mást jelent, mint jelentett volna két évvel ezelőtt. Felhívtam tegnap Fejes Bandit, hogy szerinte ez legyen, amit kihagyok, vagy ne ez legyen. Azt mondta, neki mindegy, döntsem el. Na ez most egy dilemma. Elolvastam az ominózus írást, és meglepve láttam, hogy bizonyos értelemben eljárt felette az idő. Nem hogy nem meggyőző, de abszurd is. Ma jószerével mindenki pontatlanul ír és figyelmetlenül olvas. Naponta küldünk elütéses, sajtóhibás, át sem futott maileket. (Még én is, pedig igyekszem nem.) Az iwiw adatlapján tíz emberből nyolc „születési év”-nek olvassa a „születési név” rovatot. Hihetetlen ez most, hogy valaki 30 oldalon keresztül fricskázza egy színikritika néhány pongyola mondatát. (Mert egyébként MGP írása nem ledorongoló, nem durva, nem gonosz ahhoz képest, amilyennek ismertük. Sietős, odavetett, felületes csupán.) Kihagyom a Kandiscukrot. Értéke muzeális. Megnéztük a Rokonokat. Hát ez nem jó film. (Azt még nem mondtam, hogy nemcsak az Álmodozások korát és az Apát szeretem nagyon, hanem a Találkozás Vénusszalt is.) Rövid leszek, csak sorolok: alapvetőek a dramaturgiai gondok. Helyenként minimál szinten sem világos, hogy ki kicsoda, mi a neve, és hogy kerül oda, ahol látjuk. Semmi nem érződik abból a szövődő hálóból, ami Kopjásst befonja. Teljességgel előkészítetlen és indokolatlan a tragikus végkifejlet. Csányinak – ahogy a filmben mondják – szeretetreméltó a fizimiskája, de túl fiatal, Kopjássnak is, férjnek is Tóth Ildikó Linája mellé. Egyszer valakinek már álljt kéne parancsolnia Eperjes felugató nevetéseinek! És az a szelektív szél… Hogy mindig csak a függönyt meg a port fújja… A legfelháborítóbbnak Szilágyi Tibort találtam. Úgy szinkronizált, hogy a hatalmaskodó hangjával legszívesebben kilökte volna a filmből Oleg Tabakovot. És az sem volt kedvemre való, hogy Jiří Menzel alá egy Szabó István nevű ember elég amatőr módon adta a magyar hangot. (Biztos valami rokon.) Pindroch gyalogkakukkján és a Kállai Ferenc–Molnár Piroska pároson kívül voltaképp csak a zsarátnoki Városháza kék ajtói tetszettek. Rosszkedvűen állapítom meg, hogy a Népszabadság egyre kampánylapabb jelleget ölt. Már azt sem értettem, miért nem mindegy, hogy személy szerint kik vannak odafényképezve a Fidesz rosszabbul élős plakátjaira, de hogy aztán az újságban téves nevet közöljenek, és tessék-lássék exkuzálják magukat a hiba után, az egészen siralmas. (Szerintem egyszerűen behúzta őket a csőbe a Fidesz marketingosztálya. De meg is érdemlik.) Sehogy sem jön ide, de tudatom, hogy reggelente szoktam tornázni. Amikor belefér az időmbe. Sajátlag kitalált gyakorlatsort csinálok. Van benne egy figura, amit Pelsőczy Rékától láttam a Kolibri Színház Médeia gyermekei című előadásában, amikor az ágyon fekve tornázott. Csak én nem tudok olyan szépen, kecsesen rugdosni az ég felé, mint ő. Erről meg az jutott eszembe, hogy egyszer régen (még Nyíregyháza előtt) Verebes István meghívott a reggeli beszélgető műsorába a Rádióba. Gorkij születésnapja volt az apropó, ott ültünk három órán át hajnalban, csevegtünk. Valaminek kapcsán azt találtam mondani, hogy én az életet meg az embereket lehet, hogy nem is annyira saját tapasztalatokból ismerem, mint inkább a drámairodalomból. Erre Verebes azt mondta, hogy ez annyira misztikusan hangzik, hogy inkább rá sem kérdez, és benyomta a zenét :-) Mai: Az sem normális, hogy ilyen madárinfluenzás időkben – nem is akarok gondolni vele, ennek ellenére sűrűn eszembe jut a 12 majom című film –, pont egy olyan könyvet olvasok, amelyben valami titokzatos, galambokhoz kötődő halálos kór látszik pusztítani az embereket. Tar Sándor Szürke galambja ez, és oly rettegetes, hogy inkább nem is idézek belőle. Elmentem a Madáchba Hamletet nézni, mert érdekelt, hogy Kerényi Imre vajon gondol-e még valamit. (Fortinbrast elvetette.) Már a felvezetés is lesújtó volt: a nagyszínpadon musicalzene dübörgött, míg mi a cselédlépcsőn osontuk a Stúdióba. Fényképek szegélyezték az utunkat. Az elején még Vass Évát láttuk mint Opheliát, meg Psota Irént és Darvas Lilit az Olympiában, a végére eljutottunk a Ne most, drágámig. Felértünk, és várt ott rám egy szomorú, üres este. A rendezőből annyit lehetett észrevenni, hogy a helsingőri udvari jelenetekben hangsúlyozta a protokollt. Amiről eszembe jutott, hogy ez a bemutató is az, protokoll. Arra szolgál, hogy a főszereplők a következő színészlexikonba bevehessék, hogy játszták. Közben annyit sem vettek észre, hogy nem a nagyszínpadon vannak. (Viszont legalább szépen beszéltek. Talán mert zömmel szinkronszínészek. De a szép beszédet azért respektálom.) Ami a címszereplő Viczián Ottót illeti, én valahogy nem tudom komolyan venni az olyan Hamlet teátrális hőzöngéseit, akinek kisebb a lába, mint az enyém. Egy közepes szél felboríthatja. Szünetben erősen latolgattam a távozást, de maradtam, rosszul értelmezett illemből. Aztán amikor a befejezésnél arra lettem figyelmes, hogy a szereplők harmada nem várta meg a tapsot, arra gondoltam, kár volt kitartanom. Igaz, akkor nem lettem volna szemtanúja annak, amit bemondásra nem hinnék el: Hamlet és Laertes kivonulnak a foyer-ba vívni. Közben mi a párbaj közönségét látjuk, Gertrudot és Claudiust, akik aggódva bámulnak kifelé. Ámbár egy méterről nézni Piros Ildikót, amint épp azt hiszi, hogy nagyot alakít – az is megrázó élmény. Meglepő módon Huszti Péter még mindig színész. Pusztaszeri Kornél szintén. Mai: HALLOM HÍRÉT, FESTJÜK IS MAGUNKAT, NO BIZONY. ISTEN MEGÁLDOTT EGY ARCCAL, CSINÁLTOK MÁSIKAT – rótta meg Opheliát Viczián Ottó, öt kiló púderrel az arcán. 97 százalékos lett a nyelvtanfolyamzáró dolgozatom. Engedékeny a tanárnő. Én 94-nél többet nem adtam volna rá, de hát az is szép eredmény lenne. Csak a nyelvvizsgaszint van még mindig elég messze. Most egy hónapot kihagyok az iskolában, mivel – ezt eddig eltitkoltam, de lassan majd kijövök a farbával – márciusban elutazunk kicsit, tessék tehát felkészülni a nélkülözésemre! (Mármint a naplóéra, mert én, remélem, nem fogok nélkülözni, bár ha arra gondolok, hogy a béténk ez évben kiadott számlái közül még egyetlenegynek sem érkezett be az ellenértéke, hát benne vagyunk fülig a nélkülözésben.) Rivierát néztem tegnap a Radnótin. Komoly aggodalommal mentem, Csányi Sándor miatt. Azon a jogon, hogy látom magam előtt, amint a főiskolás Liliomban bejött zsebre dugott kézzel és elvigyorodott, én pedig abban a minutumban elköteleződtem iránta :-) Attól tartok, hogy lassan már túlságosan divatba jött színész lesz, akire ha kell, ha nem, zúdítják a feladatokat. Szerintem a Tóték Őrnagya nyitotta a nem neki való szerepek sorát, azután jött Kopjáss, most meg Misch. Aki Molnár Ferenc Lilioma, az nem lehet a Molnár Ferenc Mische is! De a Riviera legalább nem fokozta az aggodalmamat. Korán néztem – a bemutató csak két nap múlva lesz –, szűk a színpad a darabnak, be is van szorulva, továbbá nem vagyok meggyőződve arról, hogy Valló Péter rendezőként mindent megtett a dologért, mégis úgy érzem: lehetséges, hogy ez az előadás majd jó lesz, Csányistul, Kovalikostul, Lengyelestül. Lakásszínház – ez nekem eleve tetszik. Kitalálni, bepróbálni, megszervezni otthon egy produkciót, azután vendégül látni hétvégi délutánonként 30 nézőket – ennek van varázsa. Külön jótétemény, ha még az előadás is olyan kitűnő, mint ez az Íphigeneia Auliszban a Vasvári Emesénél! Magyar utcai ház, épp úgy rajta van a régi városfalon, mint a mi korábbi, Múzeum körúti lakásunk. A játszó helyiség kábé akkora, mint a nagyszobánk, de a negyedét elveszi az amerikai konyha. Ennek (rendezői) jobb oldali fala mellett ülnek a nézőnők padokon, a bal fertályon a férfiak. Valamennyien a szemközti csupasz sarkot nézzük, az ottani lócára ül le a három színész fehér ruhában. Menszátor Héresz Attila Agamemnónként egészen elgyötört szemű. Fátyol Kamillának (Íphigeneia) gyönyörű, finom a szemöldöke, és akkor kezd fényleni az előadás, amikor először felénk fordul. Vasvári Emese (Klütaimnésztra) meg olyan, mint amilyen az anyósom lehetett fiatalon. Amit csinálnak, kristálytiszta, erős, világos, emberi. Hihetetlenül súlyosak a csendek (olyankor épp csak a konyhafalba épült akvárium bugybogása hallik, valamint a nézői gyomrok korgása-morgása, és majdnem az enyém vitte a prímet), rendkívül beszédesek az arckifejezések. Általában előre néznek a színészek, de az arcuk mindig olyan, mintha azt az embert látnák, akihez szerepük szerint épp beszélnek. Egyszer-kétszer véletlenszerűen, de a tragédiához illő baljóssággal átvonult a színen az Emese fekete macskája. Elragadó az egész. A végén a játszók alig tudtak mit kezdeni a nézők lelkes tapsával. A házigazda gyorsan beszaladt a konyhába, és süteményes tálat vett ki a frigóból, megkínálni a közönséget. Mindenki maradt még, csak nekem kellett elsietnem. Ha fiú lennék, tudom, vittem volna virágot a ház asszonyának. Ha még egyszer oda megyek, alighanem viszek is, ha százszor lány vagyok is. Bertók Lajos Hamletje a Tivoliban. Könnyedebben, játékosabban alakítja most, mint két éve Zsámbékon. Öröm nézni ezt az embert. Elmehetne akár orosz színésznek is – az orosz színészek tudnak fizikailag ilyen lazák, dinamikusak és intellektuálisan ennyire feszültek, izgalmasak lenni. (Ugyanakkor valahogy emlékeztet kicsit kedvenc Jean Renómra is.) Szegény Bertóknak általában az a sorsa, hogy egyedül legyen. Most Sándor János a nem-rendezője. (Itt aztán van Fortinbras, olyannyira, hogy még Horatio is az ő embere.) Verebes Linda legalább megpróbálta. Igyekezett egy dacos, önérzetes, szerelmes Opheliát eljátszani, de szinte semmi nem segítette. Korai is ez a szerep neki, és kapott hozzá egy rémes öltözéket, amiben hozzávetőleg úgy fest, mint egy egyházi óvodás. A legjobban a szünetet sérelmeztem. Eleve elég rossz helyre iktatta be a rendező, ráadásul úgy, hogy az első rész zárásául kihelyezte Bertókot a színpadi lépcsőre. Ezt méltatlan, sőt mindannyiunkat sértő eljárásnak tartom. Miért kell az előadás sztárjának szünetkitöltő látványelemként szolgálni, ahelyett, hogy bemenne szépen az öltözőjébe? És nekünk, akik Bertók-nézni jöttünk, miért akkor kell elhagynunk a helyünket, amikor épp ő látható a színpadon? Mai: Ez a hétvégénk is Annamari kérdőíveinek jegyében telt. Egy 12 éves fiú válasza a Ki a példaképed és miért ő? kérdésre: NARNIA-BÓL AZ EDMUND. MERT A TULAJDONSÁGAI OLYANOK MINT AZ ENYÉMEK. MEG, HOGY LOVAG, MEG H. KIRÁLY. Tegnap délelőtt a Macskák társaságát néztem a Kolibri Színházban. Egy félénk, gátlásos újságíróról szól (Szanitter Dávid még kedvesen bénán is táncol a figura kiteljesítéséhez), aki összebarátkozik egy macskából emberré változott lánnyal (Megyes Melinda), s az ebből a nexusból származó cica-információs hálózat működése révén sajtókarriert csinál. A végén még a helyi nagyvállalkozót is lebuktatja, és Pro Urbe-díjat kap. Kedves, abszurd mese. Biztonságos az előadás, mivel Novák János zeneszerzőként is, rendezőként is jóízlésű. Kérdezte tőlem, nincs-e valami szakmai megjegyzésem, mert még dolgoznak a produkción, van néhány nap hátra a bemutatóig. De csak a darab újságírószakmai részéhez tudok hozzászólni, azt viszont nem mulasztottam el :-) Kijelentettem, magára adó újságíró olyat nem tesz, amit a főhős: ő ugyanis telefonon akarja megcsinálni az iskolaigazgató huszonöt éves jubileumáról megemlékező interjút a tanár úrral. Fineszes cég a Fromi, ügyesen kivágták magukat! (Mert hát válaszoltam nekik tavaly nyáron.) Sajtot nem küldtek, de érkezett tőlük tegnap egy meghívó a SALIMA 2006 kiállításra, amely március 7-től 10-ig zajlik a cseh Brnóban, és Fromiék a C pavilonban mutogatják és kóstoltatják a lot of finom sajtukat. Mai: Egy kislány a példaképeiről: A SZÜLEIM ÉS A NAGYSZÜLEIM. MERT A NAGYSZÜLEIM NAGYON BÖLCSEK ÉS NAGYON JÓL FELNEVELTÉK AZ APUKÁMAT ÉS AZ ANYUKÁMAT. A SZÜLEIM AZÉRT PEDIG, MERT ENGEM EDDIG NAGYON JÓL NEVELNEK ÉS FIGYELNEK AZ EGÉZSÉGEMRE ÉS NE ROSSZ IRÁNYBA TERELJEM MAGAM A TANULÁSBAN ÉS MÁS EGYÉBEN.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
