Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2007. december

 

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31            

Napló:

1. szombat

Gábor Miklós Sánta szabadság című könyvéből:

„Egy színésznő-feleség éppen nekem öntötte ki a szívét, a Kis Madách környéki sötét utcasarkokat körülsétálva velem háromszor-négyszer, egy kitűnő művésznő, aki férje zsebében egy levelet talált, bizonyítékot, hogy a férj megcsalja őt, és épp nekem vallott kríziséről, a mindenkori csalók mindenkori drukkerének! A feleségek szokott lenéző hangján, szokott ridegül józan és megvető, ordenáré módján beszélt kalandról, flörtről, a nőkről, és ezzel felbőszített, szerettem volna rákiáltani: de hisz nem erről van szó!, kíméletből azonban csak megértően bólogattam. Amikor egy „feleség” így beszél, csak azt bizonyítja, hogy ő valóban nem tartozik „azok” közé a nők közé, vagyis szegény, elviselhetetlen asszony valóban nem az, amire a férj vágyik, bármelyik férj vágyik, minden férj vágyik, gondoltam megértő hallgatásom közben felháborodottan, és amikor gyűlöljük ezeket a nejeket, szívünk teljes melegével megértjük, de minden fagyos vágyával gyűlöljük, gondoltam, hát azért, mert ilyenkor, elárulván a nőket, önmagukat is elárulják, úgy beszélnek, mintha csak kémek lennének a nők világában, azt állítják, hogy nőnek lenni puszta hamisság, hamisítás, mintha egy józan férfinak is tudnia kéne, hogy a valóság, az az állandó testi gyengélkedés, a titokzatos és gusztustalan női bajok gondjai és a mindennapok anyagi elszámolásai, hogy a nők minden varázslata csak üzleti praktika, hogy a nő hivatása az, hogy becsapja, félrevezesse az oly könnyen megkergülő férfit, mást nem is lehet tenni ezekkel a szédült, ostoba hímekkel, ezt kesergik az ilyen feleségek, ezt leplezik le, mint szakemberek, és gonoszul leleplezve a csábítót, a másik nőt, önmagukat leplezik le, úgy hivatkoznak házastársi becsületre és hűségesküre, mint egy szerződés záradékára, mintha bizony a nő nem is az az erdei hajtóvadászaton eltévedt ismeretlen hölgy lenne, aki váratlanul megjelenik magányos erdei házunk nehéz ajtajában, s míg odakinn a fák alatt egyet-egyet nyerít a lova, ő kócosan és szemét ránk nyitva az elvesztett utat kérdi, ez minden nő, életünkbe betoppanó eltévedt ismeretlen, aki váratlanul a szemünkbe néz”.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

Tegnap egy sokadik előadáson jártam a Thália Színházban, és örömmel konstatáltam, hogy van még ilyen: szépen felöltözött, középkorú és idősebb, színházba illő emberek alkotják a közönséget. A szünetben büféztek, beszélgettek, társasági életet éltek, a saját ritmusuk szerint még ellettek volna kint öt percet – végezni szerettek volna a pereccel meg az innivalóval is, nem pedig magukkal vinni a zsöllyébe –, úgy kellett behajtani őket a folytatásra. A publikum nagyon is megfelelő volt Somerset Maugham Szerelmi körutazás című művéhez. Csak az előadás bizonyult helyenként zavaró tényezőnek.

Arra gondoltam, mennyire szeretnék magyar színpadon egyszer egy olyan, angol társalgási színművet látni – Maughamot, Oscar Wilde-ot, vagy Shaw Pygmalionját –, ahol az úri szalon díszlete nem kopott, hanem patinás, a ladyk jelmeze nem a minimumra szorítkozik, a lordokon jól áll a mellény vagy a frakk, a férfiszínészek állása, ülése, járása nem laza, slampos és lógázó, hanem feszes, pontos és elegáns. Nem t’om, megérem-e.

Kovács Patríciát helyénvalónak találtam a női főszerepben. Derűs volt, formás és kecses, nem nélkülözte azt a nőies bájt, amelynek hiányában ezt a darabot nyilván nem is érdemes bemutatni. Szilágyi Tibor és Hámori Ildikó voltak még képben és stílben.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

Amikor így télen, hidegben átmegyek különböző aluljárókban a hajléktalanok hálószobáján, mindig beleborzongok a gondolatba. Én két napig sem bírnám ki a hajléktalanságot. Gyakorlatilag azonnal visszamennék hajlékosnak.

Kétségkívül formátumos előadás az Apátlanul (a Platonov) – az Örkény Színházban, Jurij Kordonszkij rendezésében. Mégis sokáig úgy éreztem, hogy a szereplők zöméből (Kerekes Évából, Für Anikóból, Mácsai Pálból, Bíró Krisztából)  a modorosságokat hívta elő a produkció. A második részét már inkább megvettem.

Mindig vágytam egy olyan Csehov-előadásra, amelyben ráismerek az oroszokra. Amelyben az oroszok nagyjából olyanok, mint amilyennek én az öt év Moszkva alatt megismertem őket.  (Talán Bagossy László Cseresznyéskertje 1999-ben a Bárkán, talán az egy kicsit felidézte az orosz nőkről és orosz férfiakról kialakult képemet.) Mondjuk ezek az örkényes szereplők sem voltak idegenek a tapasztalataimtól. Az például biztos, hogy az oroszok antiszemitizmusát ilyen élesen megjelenni Csehovban még nem láttuk.

Jó ez az előadás. Nem tudom, miért nem szerettem meg. (Az milyen helyes volt, hogy a végső és nem igazán váratlan pisztolylövés eldördülésekor felsikoltott egy nézőnő!)

vissza a lap tetejére

4. kedd

1956 őszénél-telénél járok Gábor Miklós könyvében. Irodalmi értékű kordokumentum a Sánta szabadság. Bár a szerzőt e kötetei alapján nem találom rokonszenvesnek. Pedig némely rágódása, például hogy társaságban valamiféle megnyilvánulási kényszertől hajtva folyton beszél, utóbb aztán önemésztőn úgy ítéli meg, hogy ezt sem kellett volna mondani meg azt sem – hát ez nem ismeretlen számomra!! De zavar az ő kínos alapossága, görcsös igyekezete, amivel állandóan figyeli és analizálja magát. Azért gyötrődött, hogy írásban eljusson a legmélyebb őszinteségig, s ezenközben a tetteiben őszintétlen maradt, sok minden erre utal. (Hogy mennyivel jobban tetszik nekem az életét szintén megírt Darvas Iván nagyvonalúsága! Ő nyilván eldöntötte magában a nyíltság fokát és mértékét, és aztán férfias szeméremmel és gálánssággal avatott be abba, amit el akart mondani. Fölöttébb érdekes összehasonlítást kínálnak a két színész személyiségéről a könyveik.)

De most azt a momentumot akartam előhozni Gábor Miklóstól, amikor barátja, Bozóky István elhagyta az országot anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőle. Leveszem a lexikont, nézem Bozóky István életrajzát. (Emlékszem rá hetvenes évekbeli tévéfilmekből, zömmel rosszembereket játszott kisebb szerepekben.) 1950-től Miskolcon színigazgató, 1954-től főrendező a Madách Színházban. 1956-ban külföldre távozik, 1963-ban hazajön, 1964-től a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetője, a nyolcvanas évek elején pedig alapító igazgatója a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak.

Ezt a karriert mire véljem? Egy „ellenforradalmi” „disszidens” elég megbízható volt ahhoz, hogy vezető káder legyen az ideológiailag oly kényes és fontos színházi területen? Vagy talán büntetésből kellett vidéki színházakat vezetnie? Nem értem a rendszer logikáját.

vissza a lap tetejére

5. szerda

(Kedves férjem megkért, vegyek neki 45 csokimikulást, mert zárthelyit írat holnap infokommunikációs rendszerek integrálásából – bármi legyen is az. Vettem. Anyukám megállapította, hogy nagyobb kiszerelésben úgy festenek, mint a kínai agyagkatonák. A délbudai csokimiku-hadsereg.)

Mivel az fenyeget, hogy én írok a Színháznak az Operettszínház Víg özvegy-bemutatójáról, ráhangolódás gyanánt elmentem tegnap a sajtótájékoztatóra. Volt némi forszírozott díjkiosztó-fíling, de ha a társulat látható lelkesedésének csak a fele igaz, már az is nagy dolog a kapitalista termelési viszonyok között. (Helyes volt Mészáros Árpi – akit, mint tudjuk, még Nyíregyről… –, egyben meglepett, hogy számos szerepében láttam őt a Nagymező utcában. Hogy miért nem mondtam neki azokról semmit? No de hát vagyok én egy mondóka?! Végigkérdezte, kiderült, hogy egyedül a Mozart maradt ki. Kérte, nézzem meg, mert az neki a fő alakítása.)

Este Bérczes László Cseh Tamás-beszélgetőkönyvének bemutatója a Bárkában, Cseh Tamás nélkül. Háy János moderálásával Bérczes László, Bereményi Géza és régi zenésztársak – Novák János, Márta István, Másik János, Kecskeméti Gábor – beszéltek Cseh Tamásról (meg magukról), és néha még énekeltek is helyette.

Fapadon elrepülök ma Kolozsvárra, ahol nemzetközi színházi találkozó zajlik. Ha netán hallgatásba burkolózom a napokban, azt ennek tessék tulajdonítani. Vasárnap jövök.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

Annyit az ember nem repül, hogy napi rutin volna – nem csoda, ha mindig elfelejt(ek) valamit. Az még az eszemben volt, hogy a manikürkészletnek (nem találok hosszú ű-t) a veszedelmes kisollóval a feladott bőröndben kell bujkálnia, de azt elfelejtettem, hogy a piperetáska sem lehet kézipoggyász a krém-, zselé- és folyadéktilalom miatt. A dezodorom bánta – elkobozták. Akkor majd megbüdösödöm, sej! (Nem panaszkodom, a dezodor volt a legolcsóbb láncszem. A parfümöm és az arckrémem sokkal drágább.)

Az esti repülés különösen szép – pláne hogy az út rövidsége miatt végig alacsonyan szálltunk -, olyanok a települések, mintha villanygyertyás karácsonyfákat terítettek volna ki egymás mellé a földre. A kolozsvári repülőtér kedves, kicsi, családias – szinte gyerekméret, repülőterecske.

Kicsit tartottam a kétcsillagos Sport Hoteltől, ahol elszállásolni ígért a színház, de az aggodalmam alaptalannak bizonyult. Teljesen jó hely, ide nézek (rövidesen kép is lesz), és a reggeli is kifogástalan.

Az itteni pénzt a kiskori Annamarinkról nevezték el. Cinci lei – ez van ráírva.

vissza a lap tetejére

7. péntek

Jó érzés lehet, ha az ember városának ilyen színházépülete van, mint a kolozsvári, én legalábbis szívesen ülnék be éppen erre a nézőtérre rendszeresen. Kívülről a ház ugyan nem mutat sehogy, hatvanas évekbeli átépítésnek tippelem, de belül a nézőtér visszafogottan, patinásan és kedvemre valóan elegáns. (Nincs figurálisan megfestve a kupolája, ez külön tetszik.) A foyer meg tele jelenlegi és volt színészek portréjával. Van íze és levegője a helynek, akárcsak az egész városnak. (Gondoltam, meg(t)eszem az elvárhatót: erdélyi csorbát fogyasztottam ebédre egy önkiszolgáló kajáldában.)

Na meg füstje is van – számításaim szerint 15 évvel járhatnak mögöttünk a dohányzás elleni harcban. Szerencsém, hogy a százszázalékosan összecigarettázott szálloda és az ezerszázalékosan összecigarettázott színház közé épp egy park ékelődött, azon át sétálok jövet-menet, olyankor veszek nagy levegőt, hogy jó sokáig kitartson. De evvel még nem oldottam meg a bagószagú ruha kérdését – lassan nem tudok egy szobában megmaradni a saját kabátommal.

Este a temesvári német színház Koldusoperája, Frunza rendezésében. No hát mit is mondjak tapintatosan. Az este drámai főhőse az az ember volt, aki a magyar fordítás szövegét pakolgatta a kivetítőre. Elég hamar elveszítette a fonalat, és onnantól kezdve összevissza kapkodta a feliratokat, a vérszínü – változatlanul nincs meg a hosszú ü – bárka song strófáin például háromszor is átszaladt, pedig azt speciel el sem énekelte Polly ebben az előadásban.

vissza a lap tetejére

8. szombat

Úgy éreztem magam tegnap a kolozsváriak Ványa bácsi-előadása után, mint aki kiránduláson vett részt és nagy utat tett meg. Láttam mindenféle izgalmasat, változatos tájakat, érdekes embereket, és a rengeteg élménytől alaposan el is fáradtam. (Nem, azért nem minden tetszett. Sok volt benne a túl sok. De ámultam és bámultam.)

Mintha csak kiszagolták voltak volna az alkotók, hogy szeretném szemügyre venni az épületet, látni a nézőteret a színpadról, meg a színpadot belülről, a zsinórpadlást alulról. Az első felvonás alatt a színpadon ültünk, a szereplők pedig szétszórva a nézőtéren. (Zsótér rendezett az Ódryn egy ilyen Ügynök halálát, csak az lefúrtabb volt.) A felvonás végén egy pazar tangójelenet voltaképp eljátszotta előre az egész drámát. Azután meg leeresztették a hatalmas, nézőtéri csillárt Hatházi András összeomlottan ülő Ványája fölé, és ettől megrendültem. Már csak azért is, mert azonnal eszembe jutott a Kerekes Laci Ványája, aki fel is akasztotta magát a csillárjára.

A további felvonások alatt még beljebb kerültünk a színpadra, a vasfüggöny mögé. Hol az oldalszínpadokon, hol a hátsó színpadon zajlottak az események. Szcenikailag bravúros Andrei Serban rendezése, de mit sem érne ez, ha nem lennének hozzá (négyen) egészen kiváló színészek. (Sajátos módon, angolból fordított Csehovot láttunk, és sok helyütt le sem fordították a szöveget magyarra. Kézdi Imola Jelenája rendre angolul beszélt, amiből legalább kiderült számomra, hogy Csehov nemcsak oroszul egyszerű, de angolul is.)

Párás szemmel gondolok Bogdán Zsolt Asztrovjára. Ahogy például tök részegen lezúgott a meredek lépcsőn. (Az előadásképek Biró István felvételei a színház honlapjáról, a csillárt odafent én kaptam le.) Vagy ahogy egy hosszú deszkával veszélyeztette a nézők testi épségét, miközben pillanatnyi kétségem sem volt, hogy rábízhatjuk magunkat, vigyáz ránk.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

Viszontagságos út volt. Reggel hat helyett majdnem este hatra értem haza Kolozsvárról, de már csak holnap mesélem el, feltéve, hogy belefér a zsúfolt munkanapba.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

Nem fért bele. Szerzőnk fáradt, nyűgös és náthás.

Mai:

KEVÉS DOLOG IGAZÁN FONTOS. KEVÉS DOLOG! MAGAMAT IS BELEÉRTVE. (Kántor Péter: Rossz passz)

vissza a lap tetejére

11. kedd

Szóval hajnali 4 há 50-kor indultunk el a hotelből, és aztán az egyik kanyarban váratlanul ködfalba ütköztünk. Kiérve a kolozsvári reptérre, a következő öt-hat órában megtapasztalhattuk a picinyke, családias repülőtér súlyos hátrányait. A személyzet a normális alaphelyzet minimális szókészletén túl nem beszél angolul, pénzváltó nincs, az egyetlen büfében kávé és csipsz a választék. A boardingot elindították, jóllehet repülőgép egyáltalán nem volt a környéken, hiszen a mi Wizzairünk barcelonai járata a köd miatt Temesváron szállt le. Miután órákat vártunk egy fűtetlen folyosón – negyvenen talán, kisgyerekek is, kismama is, Dimény Áron is –, ahol ülőhely sem volt elég, közölték, hogy törölték a járatot, és választhatunk. Vagy maradunk Kolozsváron keddig, amikor a Wizzair legközelebb repül Pestre. Vagy hívnak egy buszt, és arra étlen-szomjan-törődötten felszállva, hét-nyolc órát buszozva ködben a román utakon, estére hazaérhetünk. Vagy pedig 133 euróért jegyet veszünk egy másik légitársaság délutáni járatára.

Két kollégával jöttem együtt, ők nem hajlottak a buszra, sem a maradásra, én pedig nem akartam egyedül leszakadni, így afféle három testőrként kivágtuk a rezet meg a bankkártyákat, és befizettünk a délutáni gépre. Aztán visszamentünk még a városba, megebédeltünk, sétáltunk, néztünk Szent György-szobrot és házsongárdi temetőt, ez meg itt a Mátyás-szobor a főtéren nagy biztonságban. Jól lestrapálódtunk – mára kiderült, hogy kétharmadunk meg is fázott –, amúgy viszont nem volt kellemetlen ez a drága kaland, amennyiben rengeteget röhögtünk, végül pedig egy modern kávédarálón kényelmesen hazaszálltunk. Most meg harciasan, en garde! kiáltással rátámadunk tetemes kártérítésért a Wizzairre, amely minden kötelezettségére fittyet hányva hagyott bennünket a kolozsvári cserben.

vissza a lap tetejére

12. szerda

Érdekes, egész Kolozsvár be van hálózva vezetékekkel. Nem tudom, talán minden villanyborotvához külön zsinór viszi az áramot.

Azt akartam még mondani a Ványa bácsi kapcsán; ettől az előadástól éreztem úgy, hogy nekem ide Kolozsvárra el kellett jönnöm. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy ezt a produkciót nem tudják elhozni sem Kisvárdára (már elképzelni is vicces, hogy oda, a művházba), sem Pestre. Talán akadna nagy fővárosi színház, amelyikbe „beférne” – a Nemzeti csillárilag például megfelelne –, de ugyan melyik színházigazgatónk engedné be magához, látván, hogy a játszók összesarazzák az egész házat?!

A demokratikus pécsi királyság Ribizli nevű hercegnőjének első hivatalos sztárfotója.

vissza a lap tetejére

13. csütörtök

Na ennyi idő jutott az itthoni munka mellett betegeskedni és ágynak dőlni kicsit, ma már menni kell.

Még a múlt héten akartam írni, hogy egy reggel láttam, amint szállítják el a koszosfehér foteleket a Paris Kávéházból. Lehúzták a rolót. Egy évig sem húzta a hely. De ezt a kudarcot most kifejezetten támogatom. Nem is tudom, hogy' gondolták a tulajdonosok vagy bérlők. A személyzet modorán és az árszínvonalon túl eleve azt, hogy 2007-ben nyitottak egy dél-keleti fekvésű kávéházat nagy üvegablakokkal, légkondicionálás nélkül. Ha csak elmentem előtte nyáron, áradt ki a nyitott ajtón a pállottság és verítékszag. Abcúg.

Más. Nevetséges büszkeséggel töltött el, hogy Annamarink az utóbbi időben kétszer is felhívott telefonon főzéstechnikai kérdéssel, először a rakott krumplit, majd a tojásos nokedlit illetően. Hát sok kérdése a jövőben már nemigen lehet, mert alig van még valami, amit főzni tudok.

Mai:

OLYAN RÉGEN NEM VOLTAM SZERELMES, OLYAN RÉGEN ISZOM CUKOR NÉLKÜL AZ ÉLETET – mondta Szép Ernő, velem ellentétben.

vissza a lap tetejére

14. péntek

Nem fogok itt most sokat írni a Víg özvegyről, mert vannak olvasók, akik rosszallják, ha ugyanaz szerepel később a kritikámban, mint amit a naplóban már megírtam.

Többé-kevésbé korrekt, konvencionális előadás. A legfőbb öröm Haumann Pétert nézni. Milyen graciőz még a táncolásszerűsége közben is! Volt két hosszabb pillanat, amikor pont olyannak látszott az arca, amilyen a Máté Gáboré lesz 10-15 év múlva. Akadt aztán egy tenor fiatalember, aki úgy festett, mintha egy műkedvelő előadna egy némafilmsztár-paródiát. Végtelenül mulattatónak találtam, csak hát lehet, hogy nem ez volt a célja. És van még Kalocsai Zsuzsa, aki nagyon tudja ezt a műfajt. Erős, kemény primadonna. Úgy jött be a színre Pontevedro követségére, mintha ez a nagyon balkáni kis állam a Güllene lenne neki. (Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-drámából.) (Írtam egyszer régen Csárdáskirálynőkről, és igen pozitívan értékeltem Kalocsai Zsuzsa Szilvia-alakítását. Utána felhívott telefonon és rámondta a rögzítőre, hogy mennyire köszöni. Meglepett, nem tapasztaltam még ilyet, és mi tagadás, jólesett. Hát lehet, hogy most majd megint jó lennék egy telefonra, de már nem vagyok benne a könyvben, ahogy az ürge sem, a Micimackó-rajzfilmben.)

Profiljából ítélve tényleg kosorrúnak mondható N. F. Ribizli. (NF, vagyis Nem Fekete. A szokásjog szerint így különböztetem meg, mert tudomást szereztem egy másik Ribizli nyúlról, aki előbb került a pályára.)

vissza a lap tetejére

15. szombat

(Lentről, az utcáról nézve az látszik, hogy mászik be hozzánk egy Mikulás, de innen a szobából úgy hat, mintha a kajovák elfogtak volna egy öreg fehér varázslót piros ruhában, és pont a mi erkélyünkön kötözték kínzócölöphöz.)

Elmélázó agyvelőmmel próbálom követni a Nemzeti Színház gondolkodását, de nem megy. Bizonyára nem úgy szerződött Jordán Tamás a Mohácsi-produkcióra, hogy kikötötte a bemutató pontos dátumát, és határidő be nem tartása esetén kötbért, szankciókat helyezett kilátásba. De ha már engedték a csúszást, miért nem vártak a premierrel annyit, hogy nagyjából meglegyen az előadás? Ha pedig bemutatták éretlenül, miért nem játsszák, hogy összeálljon kicsit? Havi két előadást mire véljen az ember? Úgy tűnik, hogy a Nemzeti nem cimborál az Ördögökkel.

Eszembe jutott megint Karsai kolléga felhevült írása, amit ide tettem. (Ma már nem merném belinkelni, oly fenyegető proklamáció jelent meg a kultura.hu oldalainak alján. Nem is értem különben, végtére is egy közpénzen fenntartott sajtóorgánumról van szó, feltételezném, hogy nem bánja a látogatottságot, hanem inkább örül neki.) Szóval az merült fel bennem, hogy Karsai kolléga milyen differenciáltan közelíti meg a készültség kérdését. Mohácsi esetében boldoggá teszi egy olyan Ördögök, amely a premieren egyáltalán nem tart ott, hogy közönség elé engedhessék, viszont ha egy keszthelyi/vidám színpadi „még nincs kész”-szel találkozik, akkor azt határozottan és a gyanútlan nézők nevében is (joggal) kikéri magának, mint arról a két évvel ezelőtti POSZT-válogatói naplója tanúskodik.

Ja, merthogy láttam tegnap az Ördögöket. Az első tíz perce százszázalékos.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

Operóba mentem volna tegnap, de aztán amikor egy tumultuózus nagybevásárlás, majd verőcei turné után késő délután az erkélyen még ki kellett ásnunk a tönkrement tuját és a helyére beültetni egy kis fenyőt, akiből december 24-re karácsonyfát nevelünk, éreztem: fel kell hívnom a jegypénztárat, hogy a mai Elektrát elvitte a cica.

Mai:

Georges Banu A felügyelt színpad című könyvét olvasom (Kolozsváron vettem), és mindjárt a bevezetésben találtam ezt a részt, amelyben szépen megfogalmazva benne foglaltatik az is, amit én a színházról, a fontosságáról, a dolgáról gondolok:

OLYAN NÉZŐ VAGYOK, AKI FOLYTON A SZÍNPADON TARTJA SZEMÉT, HOGY FELISMERJE A SZEMÉLYES ESEMÉNYEK LEHETŐSÉGEIT, AMELYEK SORÁN A MŰVÉSZET TAPASZTALATTÁ ALAKUL ÁT. EZ ANNYIT JELENT, HOGY AZ EMBER NEM EGYSZERŰEN ÖNMAGÁBÓL KIINDULVA ÍR, HANEM ABBÓL AZ ÖNMAGÁBÓL KIINDULVA, AKIT A SZÍNPAD ERŐI MEGTERMÉKENYÍTETTEK. (Koros Fekete Sándor fordítása)

Mondjuk speciel megtermékenyítést talán nem várok el a színpad erőitől, de egyébként így képzelem a feladatomat.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

Csetamást hallgattam – igen, vasaltam –, és a tarpai grófnés dal hallatán az jutott eszembe, tetszik nekem, hogy épp ez a szám volt Major Tamás kedvence – mint azt Bérczes László Cseh Tamás-beszélgetőkönyvéből megtudtam.

A Víg özvegy második szereposztásában – amit tegnap láttam anyukámmal – az elsővel való összehasonlítás a legérdekesebb. Hogy például Mikó István milyen henyén és munkátlanul van jelen Mirkó szerepében, nemcsak Haumannhoz képest, hanem egyáltalán. Vagy hogy Sáfár Mónika mennyire másnak képzeli el Glavari Hannát, mint Kalocsai Zsuzsa. Kalocsaié tragikus alkat, a Sáfáré meg ironikus. Őt mulattatja ez a bagázs, amelyik a pénzére hajt. Elszórakozik velük.

Okvetlenül szeretnék még beszámolni arról a számomra megdöbbentő új fejleményről is, hogy az Operettszínház ruhatárában nem személyenként szedik be a ruhatári díjat, hanem darabonként. Vagyis egyetlen színházjeggyel akár 450 forintot is el lehet dorbézolni, ha az ember bead egy kabátot, egy szőrmesapkát meg egy szatyrot!!

Én arra tippelek, hogy Ribizli látta a tévében Cseh László Eb-aranyérmeit, és most a mellúszást gyakorolja a szőnyegen.

vissza a lap tetejére

18. kedd

(Milyen ősz vagyok! – kiáltottam fel meglepve, mert tükörre látok az ebédlőasztalunknál a helyemről. De kedves férjem azt mondta, hogy dehogy, nem ősz vagyok, hanem tavasz.)

Vannak olvasóim, akik szeretik, ha külföldre megyünk és útibeszámolok. Csak nekik, csak most!! Kisvártatva elrepülünk Dél-Koreába, ahol a daegui (más átírás szerint: tegui) egyetem hallgatói kedves férjemtől mindent meg fognak tudni a távközlési protokollokról, architektúrákról, amit csak akarnak. Én ezenközben majd próbálok különböző madárlábnyomokat azonosítani az utcanévtáblákon, boltok és kirakatok feliratain, valamint olvasom a kultura.hu-t. (A mi saját egyetemistáink pedig kiélvezhetik itthon a szülői felügyelet nélküli vizsgaidőszakot.)

Akinek vannak információi erről a távoli országról-városról, legyen szíves, ossza meg velem! Olyanokra gondolok, hogy mibe kerül egy kiló gyümölcs, játszanak-e Csehovot vagy Shakespeare-t a színházaikban, és nem járnak-e télidőn bálnák a Japán vagy a Sárga tenger partjainál. (Az iwiwen találtam tegui magyar lányt, váltottam vele levelet. Azt írja, hogy a pizza drága. Original korean pizza vajon?)

vissza a lap tetejére

19. szerda

Jött szembe a Városház utcában Elek Ferenc: „Kicsim!” – mondta, persze nem nekem, hanem bele egy mobiltelefonba, de akkor is kedvesnek találtam. Meg az is tetszett, szintén tegnap az utcán, hogy egy férfinak csörgött a mobilja, felvette és így szólt bele: „Úrnőm?” De a kérdőjel félrevezető, mert a pali tudta, ki telefonál, a kérdő hangsúly azt jelentette, hogy „parancsolsz valamit?”

Érdekes, hogy Schnitzler és Csehov kortársak és orvoskollégák voltak – Schnitzler két évvel előbb született, de persze évtizedekkel tovább élt –, és amíg az egyik az Anatolt írta, a másik az Ivanovot. Mennyire más közeg, tapasztalat és emberlátás! (Vagy nem is különböznek olyan nagyon?) Schnitzler Zöld Kakaduját néztem tegnap a Stúdió K-ban, illetve Szeredás András átdolgozását. (Nem tudom, valahogy Szeredás munkáin általában inkább a filosz ütközik ki, mint a hús-vér színház. Ebben is mennyi titkos célzás, idézet, allúzió!) Színháziasított kocsmaközeg, kicsit talán elkönnyült a darab, de élvezetes este volt. Nézegettem, hát én itt szinte mindenkit szeretek, Géczi Zoltántól Homonnai Katalinon és Horváth Zsuzsán át Tamási Zoltánig és vissza. (Egyszer régen láttam a Zöld Kakadut a zalaegerszegiektől. Arra emlékszem, hogy az volt a benyomásom: Nemcsák Károly és Soproni Ági közt van valami.)

Mai:

Varró Dániel Szívdesszert című új verseskötetét kaptuk a kultura.hu-tól karácsonyi ajándékba, örültem neki. Már az első mondata is jó, bár azt még Jónás Tamás írta, a fülszövegben:

"HA NŐ LENNÉK, AZT SZERETNÉM, HA VARRÓ DANI SZERELMES LENNE BELÉM :-) "

Egyelőre az a kedvencem, amikor a világszépbajszú macskagrófkisasszony fridzsiderében kiég a villanykörte.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

A volt Ascher-Novák osztályból alakult HOPPart Társulat Halálkemény című produkciója – valóságos vérfürdő –, este 9-kor a Merlinben. Nem gondoltam idejében arra, hogy ez bemutató. Két probléma volt velem. Az egyik alighanem az, hogy nem vagyok járatos a Die Hard filmben, a másik, hogy nagyon baráti, lelkes, felfokozott hangulatú premierközönség volt jelen, és ilyenkor, ahogy egyre jobban maradok le nevetésben a többiek mögött, mindinkább rossz, udvariatlan vendégnek érzem magam. (Sokért nem adnám, ha láttam volna Bertók Lajost ebben. Ez a Bruce Willis-szerep volt az utolsó, amit próbált.)

70 millió ember beszéli a koreai nyelvet, de én nem leszek köztük, már érzem. Vettem egy korean phrasebookot (magyar-koreai cucc nincs). Azt, hogy „Bye!” – így mondják: annjonghi kjeszejo. És például azt az írásjelüket, amely pont úgy fest, mint egy orra bukott nagy K, a szó elején cs-nek, a közepén i-nek, a végén pedig t-nek kell ejteni. Rendben van. Már csak az a kérdés, honnan tudjam, hogy a krikszkraksz-halomban hol van a szó eleje, a közepe vagy a vége?!

vissza a lap tetejére

21. péntek

Elnéztem tegnap a 18-as villamoson, hogy a falon fakeretben, üveg mögött tartják az ablaktörő kalapácsot, és nincsen hozzá bejárat. Szükség volna egy kisebb kalapácsra az üveg betöréséhez, de az is veszélyes szerszám, úgyhogy üveg mögött kellene tartani, és mellékelni hozzá egy még kisebb kalapácsot. Esetleg egy kis üvegdobozban.

Aztán a metróban, a mozgólépcsőn a szemembe ötlött a Bárka Színház mai Ahogy tesszük-bemutatójának plakátja. Jó plakát, asszociatívan szomorú. Egy férfi meztelen lábai látszanak rajta, a zokni eláll a bokájától, eleresztett a gumija. Hazaérvén nyugtalanul átvizsgáltam kedves férjem zoknijait.

Elvárható tőlem, hogy véleményt nyilvánítsak a Nemzeti igazgatóváltásáról. Ha eltekintünk attól a megengedhetetlen fénymásolási gikszertől – amely miatt egyébként Balikó Tamás joggal kérdőjelezi meg az egész eljárás tisztességességét –, akkor az történt, aminek történnie kellett. A választékból kétségkívül Alföldi Róbert a legígéretesebb. Elolvastam a pályázatát, és feltűnt, hogy a külföldi klasszikusok tervei közt Csehov nem szerepel. Mos’ mér’? Azér’, mer’ neki kétszer nem sikerült?

Mai:

ÉS AZ EGÉSZ VILÁG CSAK EGY LINKGYŰJTEMÉNY,

S A DOLGOK BENNE LINKEK –

KATTINTSAK BÁRHOVÁ, FOLYTON TE TŰNSZ ELÉM,

TE VAGY A HONLAPJA MINDNEK.

(Varró Dániel: Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk)

vissza a lap tetejére

22. szombat

Részint mint sajtótudósító, részint mint család voltam jelen tegnap délelőtt az Operóban, ahol a 95 éve született Delly Rózsi énekesnőre emlékeztek oly módon, hogy „felavatták” a Székely teremben a róla készült festményt, a család adományát. (Az adományozó család a leszármazottak, mi meg az ő távolabbi rokonaik vagyunk.) Emlékszem, kisgyerekkoromban láttam Delly Rózsival az Operában a Sába királynőjét, és a szünetben behívott bennünket a színészbüfébe. Hát az valami csuda volt, hogy ott miféle nagyjelmezes, kifestett emberek mászkáltak! Egyszer csak viháncolva elszaladt előttünk egy csapat gyerek, de egészen kis törpögő tömötörök, kisebbek nálam. Ezek mit keresnek itt? – kérdeztem rosszallóan, a néhány évnyi előny fölényes tudatában. Mire mondta Rózsi néni, hogy ők majd táncolnak a harmadik felvonásban. Ezt a hírt képtelen voltam megemészteni!)

Az ünnepség meghitt és kellemes volt, Wagnert lehetett hallgatni közben, ami jó program. Elítélően megjegyezném azonban, hogy a falon, a művészportrék fölött, a termet körülölelő sávban hetvenhat meztelen, két év körüli kisgyermek kergetőzött, illetve fürdőzött szivárvány alatt. Sok volt.

Jártam tegnap az Ahogy tesszük bemutatóján is, és kérdéseim támadtak, nem indulatmentesek. Alföldi Róbert vajon az egészen hülyéknek csinál színházat? Ahhoz, hogy a nézők megértsék: hősünk házassága elromlott, tíz emberpárnak kell ordítva, dulakodva, dobálózva verekednie a színen? Vajon ki írt bele Spiró György művébe közhelyes monológokat? (Mert maga a szerző nem, ezt megkérdeztem tőle.) Mit akart Alföldi ettől a szép, szomorú darabtól, ha személyes köze nincs hozzá, és annyit sem értett meg belőle, hogy még a legcsúnyábban végződő házasságban sem gonoszságból teszik tönkre egymás életét az emberek? Ha nem az Ahogy tesszüket akarta eljátszatni, hanem a fasizálódást, akkor miért nem ahhoz választott művet? A darab csupa fájdalom. Az előadás csupa agresszív düh. (Ha lehiggadok, talán majd írok még a színészekről.)

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

Kész a bejgli, bár a miénk még nincs megvágva. Megszállt a karácsonyi hangulat mára, úgyhogy nem is írok egyebet, mint hogy evvel a képpel kívánok szép ünnepet! Kicsit sötétre sikerült a felvétel, meg a katalógust sem találtam meg, hogy ki festette a művet, amit Szabadkán fotóztam le egy tárlaton.

Most pedig mindenki kapcsolja ki a számítógépét (vagy legalább én!), és csak az övéivel foglalkozzon néhány napig, és lelje ebben sok örömét.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

vissza a lap tetejére

25. kedd

vissza a lap tetejére

26. szerda

Karácsonyi képösszefoglalónk

Reggelire is bejglit kell enni, hogy fogyjon

A cinke nem eszik bejglit

A hattyúk nem esznek cinkét (legalábbis a Verőcén telelők)

Frédike nem eszik hattyút

Megszakadt a tápláléklánc, evésről többet egy szót se!

Rabláncra fűzött, identitásukat vesztett húsvéti csokinyuszik a szüleim karácsonyfáján

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

(A friscói tigris, júliusban. Fogalmam sincs, miként történhetett, hogy kiszabadult és ölt.)

Érdekes elolvasni így utólag a Nemzeti Színházra pályázók dolgozatait, bár azt nem mondhatnám, hogy pozitív élmény. Ami Szűcs Miklós kamaraszínházi igazgató pályamunkáját illeti, ha eltekintek a sok elütéstől, sajtóhibától – ami nyilván elkerülhető lett volna, ha akár csak egyetlen gondos ember végigolvasta volna kinyomtatás előtt az anyagot –, akkor egy alapkérdésem marad: micsoda arrogancia oldalakon keresztül arról oktatni ki a fenntartót, hogy milyen igazgatót nevezzen ki a Nemzeti Színház élére? Miért gondolja az aspiráns, hogy az ő dolga meghatározni, miféle direktort válasszon a miniszter? Pusztán azért, mert akad valaki – történetesen ő maga –, akit pont olyannak lát, mint amilyet elképzel erre a posztra? És ha ez a véletlen egybeesés másoknak nem tűnne fel, hát hosszan taglalja, végeláthatatlanul fényezve önmagát? De’jszen épp csak azt nem mondja a pályázatában, hogy az A betűvel kezdődő nevű igazgatók kifejezetten ártalmasak a nemzetre és a Nemzetire, viszont a Sz-vel kezdődőek elhozzák a Kánaánt, feltéve, hogy űccsel végződnek.

vissza a lap tetejére

28. péntek

Szoktam néha úgy érezni – például tegnap este éreztem úgy, amikor a Mit csinál a kongresszus?-t néztem a Katonában, meglehetősen szenvedve –, hogy Ascher Tamásban ég valami olthatatlan vágy az iránt, hogy ő ne olyan rendező legyen, mint amilyen, hanem egészen másféle. Mondjuk rideg, szeszélyes és hányaveti.

Máté Gábor jó ebben is, precízen karakterizál. (De azért nem szeretném, ha most már ilyen fazon maradna.) És Ónodi Eszter játékát élveztem. Amióta visszatért, szinte új hang, más arc. Vérmesebb színésznő lett.

Mai:

Kaptam karácsonyra Kiss Judit Ágnes Irgalmasvérnő című verseskötetét, kis csalódás. Az a néhány vers, amit ismertem belőle, jobb, mint a többi. Ez a favoritom:

 

BÉDEKKER

 

MÉG FÖLNEVELT – BÁR KOSZBAN ÉS SZEMÉTBEN,

FÜSTÖS KIS PRESSZÓK KÁVÉHAB-TEJÉN,

DE ÚGY MESÉLT ÉS RINGATOTT, HA FÉLTEM,

HOGY ELHITETTE: MINDEN AZ ENYÉM.

 

AZTÁN LASSACSKÁN RÁSZITÁLT A TÉBOLY,

S KÉT ROSKADÓ LAKÓTELEP KÖZÖTT

FOGHÍJAS UTCÁIT VIGYORRA HÚZTA,

TALPIG FÉNYREKLÁMOKBA ÖLTÖZÖTT,

 

ÉS ÚTNAK INDULT: DRÁGA RÚZS A SZÁJÁN,

HABÁR ALÓLA SZENNYES ÁR CSOROG,

VÖRÖS BOÁT VISELVE ASZOTT VÁLLÁN

MOST EURÓPA SARKÁN ÁCSOROG.

 

FÉLNÉK ÉS IRTÓZNÉK TŐLE, MÉGIS SZÁNOM,

(ÁROKKÁ SZÉLESEDTEK RÁNCAI.)

AKÁR EGY ÓCSKA HORRORFILMBEN, LÁTOM

VÁROS-ANYÁMAT SZÖRNNYÉ MÁLLANI.

vissza a lap tetejére

29. szombat

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

vissza a lap tetejére

31. hétfő

Háztól házig több mint 25 órás út volt ez, két átszállással. (Brumi élvezte a repülést. Alattunk Mongólia.) A belső koreai járaton némi aggodalommal töltött el bennünket, hogy amikor a személyzet angolul beszélt, azt egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni attól, amikor koreaiul beszélt. Kezdjük edzeni magunkat a gondolathoz, hogy nyelvi karanténba kerültünk. Mintha a hotelben sem számítanának külföldiekre. A liftben – ahol amikor beszállunk, egy kedves női géphang mond valamit, avval kezdi, hogy „bunyi”, ez szinte azonnal szállóigévé vált körünkben, bármit jelentsen is – mindenfélét kiplakatíroztak, de csakis  koreaiul. Nehezen értjük egymás angolját azokkal, akik azt állítják magukról, hogy beszélnek angolul. (Egy kis hölgy például a copy-t coffee-nak értette, de ez sokkal jobb verzió, mint ha kávé helyett hozott volna fénymásolatot.)

Egy professzor és egy diákfiú várt bennünket a repülőtéren, ők hoztak ide a szállodába, ahol egyébként lassú és bizonytalan az internetkapcsolat, kérdéses, tudok-e majd dolgozni így. (Naplót feltenni például nem tudok.) Elég lehangoló, hideg, üres előcsarnokba léptünk be, hiányzik belőle szőnyeg, virág, fotel, de a szobánk rendben van, és az itteniek nagyon kedvesen igyekeznek kielégíteni az extra igényeinket, pl. több vállfát, vagy hogy kapjunk kiegészítő bútort, mert ruhapakolóhely alig áll rendelkezésre. Ez a kilátás, és ha szerencsém lesz, sikerül majd olyan képet is készítenem, amelyen vonat és repülőgép is közlekedik egyszerre, mert minden van itt előttünk, alattunk! (A nyolcadik emeleten lakunk. Nem lehetetlen egyébként, hogy a bunyi emeletet jelent, de ez egyelőre maradjon a jövő titka.) Tetszik nekem a sajátos panorámánk.

Este még kimentünk enni, de evőhellyel egyelőre nem mertünk próbálkozni – cipők a kirakatban: le kell venniük a vendégeknek -, inkább boltba tértünk be. Végtére az is kaland: szinte semmilyen árut nem ismertünk fel, egy natúr joghurtot megtippeltem, de azt sem találtam el: ízesített, édes. Viszont valami rántottcsirkeszerűt is vásároltunk, ami bejött: finom, csípős a panírja. 

Kellett első este vigyázni erősen, hogy ne veszítsem el a kedvemet, de sikerült, megvan!

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra