|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2007. november:
1. csütörtök, Halottak napja (A gyertyák közül egyet mi gyújtottunk a Notre Dame-ban, még februárban.) (Tegnap a szüleim fogadtak be munkamenekültként, azután este kedves férjem nekiállt, teletömte gyorsítóval a modemet – kábé így képzelem, hogy mit tett –, és azóta rendben van az internetkapcsolatunk.) Szóval Szabadkára tartva megörültem, hogy nem jövök, hanem megyek, mert legalább 5-6 órás sornyi autó állt a határon befelé. Nem értettem, miért, de hazafelé megértettem: az éjszaka közepén is több tucatnyi autót pakoltak ki a magyar vámosok. Engem is kérdeztek, mit hozok, van-e nálam cigaretta, de én csak a füstjét hoztam, a ruhámon. (Mint ki eltöltött két napot egy rendes színházi közegben, hazaérvén azonnal karanténba küldtem minden cuccomat – bűzlöttem a cigifüsttől.) Érdekes és jó volt Szabadkán – most ezt nem részletezem, de itt van szó róla –, sok rokonszenves emberrel találkoztam. (Meg egy ellenszenvessel: a helyi kritikusfejedelem-asszonnyal. Vagy kritikus-fejedelemasszonnyal? Melyik a helyesebb?) Színházilag történt a heroikus felolvasószínház, aztán az újvidékiektől A tizedes meg a többiek (Balázs Áronnal Darvas Iván szerepében). Jól sikerült produkció. A komornyikot játszó László Sándoron most volt módom először látni, hogy a kisujjában van a szakma, és kiragyogott Magyar Ö. Attila egy kisebb szerepben. Családias szerb panzióban aludtam egy kocsma fölött. Reggel, amikor több nyelven megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy presszókávét, az egész család mondta végül szerbül és határozottan, hogy nem. Kosztolányi szülőházát hiába kerestem, lebontották. (Volt ez a hír az MTI-ből, és rögtön tudtam, honnan veszek fotót hozzá. Latolgattam, hogy a Brumi az Operában sorozat valamelyik darabjával illusztráljam-e, de aztán beláttam: nem rendelkezem a Brumi medve szóbeli vagy írásbeli engedélyével.) Subotica centar – ezt sugározta a telefonom képernyője két napig. Mezei Zoli (akit, mint tudhatjuk, még Nyíregyről…) mentegetőzve mondta a felolvasószínház előtt, hogy idén nagyon gyenge termést hozott a drámapályázat, de úgy voltak vele, nem akarnak precedenst teremteni az esemény elmaradására. Én meg úgy voltam vele, hogy egész este az ízes beszédjüket fogom hallgatni, és attól nekem már jó. (Nagyon szeretem hallgatni a vajdasági színészek ízes beszédét.) Ami meg a szerbeket illeti, érdekesnek találtam a nyelvi álláspontjukat. Magyarul eleve kockázatos volt kommunikációt kezdeményezni velük, az angolra általában nemet intettek, és az oroszt is elhárították. Pedig abból, hogy én az orosz alapján jól megértettem őket, arra következtettem, hogy ez fordítva is működne, de nem kívánták kipróbálni. Eléggé elképedve láttam, mit ír a kultura.hu az Ördögökről. Ünnepeljünk! Hosszú próbaidőszak és premierhalasztás után van egy Mohácsi-produkciónk, amely még annyira sincs kész, hogy a lelkes Karsai György kritikát írhasson róla! „Csak azt kívánhatjuk, hogy maradjon is ez így az idők végezetéig!” Már csak az a kérdés, hogy vajon addig ingyen engedik-e be a közönséget a nézőtérre, amíg az előadás le nem megy néhányszor egyben és el nem jut a bemutathatóság szintjére? Tóth Krisztina Vonalkód című novelláskötetét olvasom. Jó. A verseit is szeretem a nőnek. Televíziós híradás: két filmet is láttam a napokban. Az egyik az Emma. Jane Austen – ha nem az olvasásáról van szó, hanem a nézéséről – nem könnyű eset. A főhősnőnek muszáj olyan érzékeny, mély, bonyolult lelki világú angol nőnek lennie, mint amilyennek Emma Thompson látszik. Ha viszont ilyen pisze amerikai fityfiritty adja a főszerepet, mint amilyennek Gwyneth Paltrow tűnt, akkor hajlamos vagyok az egész történetet egy beképzelt, önző, rideg kisasszonyka intrikus akciójának tekinteni. A másik filmélményem a Luther volt, konkrétan Joseph Fiennes. Leesett az állam, hogy milyen káprázatosan, már-már pazarlóan kifejezésteli a tekintete. Ódákat, himnuszokat, imákat, rémálmokat képes érzékeltetni egy-egy pillantásával. (Meggyőződésem, hogy csakis barna szemmel lehet ennyire gazdagon nézni.) Mai: Romsics Ignác Horthy-képeink című tanulmányát olvasom a Mozgó Világban. (Nem vagyok elég járatos a történelemben, ráadásul kurzustörténelmet tanultam, mint minden átlagdiák – kinek milyen kurzus jutott.) Oda lyukadtam ki a cikk alapján, hogy ha Horthy Miklós nem úgy járt volna el, ahogy – úriember létére felségárulón –, akkor nekünk most lenne egy élő királyunk Habsburg Ottó személyében. Nem biztos, hogy regnálna. Lehet, trónfosztott vagy lemondott uralkodónk lenne. De nyilván volna royalista törpepártunk, néhány képviselője bent ülne a parlamentben (Király Izabella?), a vezérük zengzetes ottóista felszólalásokat adna elő napirend előtt, lenne költségvetésük, székházuk, kampányuk, hogy szép kerek legyen a vircsaft. Jászi Oszkár írta az 1920-as Magyarországról: AZ ORSZÁG LEGKULTURÁLATLANABB TÁRSASÁGA FOGLALTA EL AZ ÖSSZES VEZETŐ ÁLLÁSOKAT. … MAGYARORSZÁG MA EGY OLYAN LÉNYHEZ HASONLÓ, AKINEK AGYÁT RÉSZBEN KIIRTOTTÁK: ÖNTUDATA ELHOMÁLYOSULT, S AZ INTELLIGENCIÁT ALACSONYABB REFLEXTEVÉKENYSÉGEK SZORÍTOTTÁK KI. Jó történet a Kutyaszív. 1989-ben mutatta be a Katona József Színház Gothár Péter rendezésében. (Kerestem, nem írtam-e róla annak idején, és nagy meglepetésemre ezt a próbariportot találtam a Szovjetunió című folyóiratban. Bő egy évig minden hónapban adtam nekik egy színházas anyagot, amíg meg nem szűntek. De konkrétan erre a cikkre nem emlékeztem, és csudálkozom is, hogy próbán jártam a Katonában!)
Erős előadás
volt az. (Két főszereplője nem él már.) Meg lehetett érteni belőle, miért is nem
kecsegtetett semmi jóval a proletariátus. Most pedig, amikor tizennyolc év
múltán újra láttam a darabot tegnap este a bukaresti Nemzeti Színház
előadásában, azt értettem meg, hogy a másik oldal – a művelt nagypolgárság – nem
volt kevésbé reménytelen. Preobrazsenszkijék tudása, kulturáltsága,
arisztokratizmusa két kopejkát sem ér, ha nem emberségesen használják. Hiszen a
professzor és Az első sorban a román kultúrintézet emberei ültek. Simán feltették a színpad szélére a slusszkulcsot, a mobiltelefont és az üveg ásványvizet. Két dologtalan nap jutott, jólesett. Hevertünk, olvastunk. Kedves férjem például ezt: BELSŐ-MONGÓLIA, ERŐTELJES PÁRTTÁMOGATÁSSAL A HÁTTÉRBEN, SZILÁRD BÁSTYA LEHETETT A GÓBI TÚLOLDALÁRÓL FENYEGETŐ SZOVJET FENYEGETÉSSEL SZEMBEN. (John Man: Dzsingisz kán. Erdélyi András fordítása). Én meg elolvastam Spiró György Ahogy tesszük című darabját. Az is egy 1989-es ősbemutató volt, a Vígszínházban. Gyakorlatilag megbukott, de én nagyon szerettem. Hős és Nej elválnak, üemká, ótépé, lakáskeresés: ASSZONY (A KARIATIDÁK ÁLTAL TARTOTT ERKÉLYRE ÁLL) ÉS ITT VAN AZ ERKÉLY, TÁGAS, EGY HARMADIK SZOBA, IDE KI LEHET TENNI A GYEREKET MEG A NAGYMAMÁT, ÉS HA LEERESZTIK A REDŐNYT, AKKOR TELJESEN EL VANNAK SZIGETELVE – ITT ÜLT NEKÜNK A NAGYMAMA, ÉS NÉZETT LEFELE, ÖTVENHATBA IS, MIKOR VOLT A… MIKOR VOLT A… (DOBPERGÉS), MIKOR VOLT A RUMLI, A NAGYMAMA ÜLT KINT, ÉS NÉZETT, ÉS NEM LŐTTÉK LE, ASZITTÉK, SZOBOR. Na most azt nem tudom, Spiró honnan tudta, de kábé egy évvel később, amikor nagyobbra akartunk cserélni, hirdetések nyomán kerestünk, jártunk, akkor láttuk szó szerint ezt a lakást, több generációsat, erkélyszobával, történetesen nem messze a Vígszínháztól. Szevasz Andi! – írja valaki mailben, kedvesen. Csak azt nem tudom, hogyan válaszoljam kedvesen, hogy Andi, az nem vagyok. Illetve csak egészen szűk körben, a szüleimnek, családnak, gyerekkoromból. (Azt szeretem a legjobban a nevemben, ahogy nyomtatásban a két pocakos betű egymásra néz a Stuber meg az Andrea közepéről. Egyébként a keresztnevemet egy dizőz után kaptam, aki Siófokon énekelt.) Kedves férjem fedezte fel a polcon, Magyar évkönyv 1968. „Ezt a könyvet külföldön élő honfitársak számára a magyarok világszövetsége adta ki.” Afféle diadaljelentés, sok képpel („Reggel a Lenin körúton” – magaslati felvétel, összesen 8-10 autó a kétszer két sávban), rengeteg statisztikai adattal az 1967-es esztendőről. Az év eseményeiből: az egymilliomodik televízió-előfizető özv. Raffai Jánosné, az ikladi Ipari Műszergyár munkása. Zuglói nyilas pártszolgálatosok pere a Fővárosi Bíróságon, 19 vádlott, három halálos ítélet. Megjelent a gyermekgondozási segély végrehajtási utasítása. Hivatalba lép Losonczi Pál és Fock Jenő. A tévénézők elektromos készülékeik üzembe helyezésével szavaztak a Riporter kerestetik verseny résztvevőire. 44 órára csökken a heti munkaidő. Az új gazdasági mechanizmusra való áttérés előkészületei során a Minisztertanács határozatot hoz a vállalatok és a dolgozók anyagi érdekeltségéről. Új közlekedési eszköz, a hotelbusz: Budapest és a Zala megyei Lenti község között hetenként háromszor közlekedik éjszaka a busz, amelyen hat hálófülke van 12 hellyel és 12 dönthető ülés. 1966-ban 24 magyar filmet vetítettek a mozik, 217 501 előadáson, 24 791 412 fizető néző számára. (Filmenként több mint egymillió néző!) Ehhez hozzákerestem a legutóbbi hasonló adatot: 2005-ben a bemutatott 17 magyar filmet 51 300 alkalommal vetítették, 1 301 000 néző előtt. Vizsgálgatom, mikor nézzek Ördögöket a Nemzetiben, és megdöbbentő, amit látok. A bemutatókor összesen kétszer ment. A három hetes szünetet követő előadásra csak nem mehetek! De a másnapira sem, mert az meg délutáni – nem vennék jó néven. Több előadás viszont nincs is novemberben. Decemberben szintén két estén játsszák. Hát ebben az ütemben nagyjából jövő nyárra prognosztizálható, hogy a produkció valamelyest összeáll! Tegnap este bementem a csőbe. Az ötödik Sally a Thália Új Stúdiójában. Tizedik éve játsszák, benne van Szalai Kriszta, Cserna Antal, Csuja, Felhőfi, Orosz Helga, gondoltam, ez valami. De nem valami. A darab: a főhősnő tudata öt személyiségre hasadt. Egyetlen szavát sem hittem el szerzőnek, színésznek. Ahogy telt-múlt az idő, úgy éreztem magam mind kínosabban. Akárha nyolcvanan tartottuk volna a gyertyát egy színésznő kielégítéséhez. Ráadásul iszonyat lassan telt-múlt. Amikor vége lett, közös teázásra és beszélgetésre invitálták a közönséget a játszókkal. Úgy menekültem ki, mintha égne a ház. Most olvasom a Színház újságban Hamvai Kornél levelét Tompa Andrea Szigliget-kritikájának erre a mondatára: „Itt inkább csak egy történet vándorol afféle szabad, morális aggályok nélküli rablással.” Jogosnak és többé-kevésbé elegánsnak mondható Hamvai cáfolata. Alatta ott áll Tompa Andrea válasza a válaszra. Háromszor terjedelmesebb, ám szerény meggyőző erejű, és az én értelmezésemben voltaképp azt jelenti, hogy „Nem úgy gondoltam.” De hiányzik emellől egy szó. Hát ennyire nehéz leírni azt, hogy „bocsánat”?! Esős este – ha az angoloknál folyton ez az időjárás, akkor nekik muszáj depressziósnak lenniük, felteszem –, Vihar-féleség a Stúdió K-ban. Hogy milyen hangulatos kis Shakespeare-teret varázsoltak oda! (Part-fíling, kettébe tört csónak, uszadékfa, „vízierőmű”.) Titokzatos, dolby surround hatású hangok, zenék, zörejek. Nyakó Juli ahogy megjelent mint Ariel, pont úgy festett, mintha Németh Ilona valamelyik bábja volna. De élt, nagyon is. Különösen bírtam a mélyről és távolról jövő, kotyogó nevetését. Közben – akár a Nemzeti Színház, piciben – megmutatták, mit tud az új színház. Bájos etűdöt kerekítettek a kiismerhetetlen mozgású ajtó köré. Kedveltem őket. Erős atmoszférájú, szép mesét láttam (sok vendégszöveggel), ehhez képest a végén meglepett, hogy hirtelen átmentünk kortársi politikába. Fodor Tamás nemcsak rendezte a produkciót, de játszott is, szorgalmasan. Mai: JÓ VÉGET, HOSSZÚ ÉLETET, NYUGALMAT, ÉS MINDIG ILY SZERELMET – ragadom ki Ferdinand szavait A viharból, Babits Mihály fordításában. Kapóra jön nekem a CompLex Magazinhoz a Radnóti Színház decemberi Eduardo de Filippo-bemutatója. Néztem a színlapot, kivel legyen interjú, és pillanatok alatt döntöttem Kováts Adél mellett, Szervét Tibor ellenében. (Nem tudom, miért. Hiszen már tíz éve is van, hogy Tiborral legutóbb alaposan beszélgettünk. Lehet, hogy volnának neki szegezendő kérdések, amiket nem szívesen tennék fel?!) Adéllal ez volt az előző találkozás két és fél éve, és érdekes volt most megbeszélgetni, hogy az a Cseresznyéskert, amire akkor készült, miért is nem lett olyan. (Úgy egyeztünk meg, hogy bemegyek érte a színházba, megvárom a portán, ahol aztán Martin Mártával futottam össze. Végtelenül helyes volt, rögtön újságolta, hogy a napokban lányunokája született, és ennek kapcsán olyan elánnal lépett oda hozzám megölelni és megpuszilni, mintha én volnék újdonsült nagymama és ő lenne a gratuláló fél :-) Este irány a Vidám Színpad, Volt öt évünk. Zenés est. Egy férfi és egy nő, felváltva énekelnek, elmesélik a házasságukat, az egyik az elejétől a végéig, a másik a végétől az elejéig. Közben egymásra sem néznek. Pontosabban összesen kétszer néznek össze, másodszor már csak a tapsnál. A zene nem rossz, sok karakteres szám. A szöveg…hhhhhh (reménytelen sóhaj). Malek Andrea és Kamarás Iván. Meglepődtem, hogy Kamarás milyen jól énekel. Nem olyan fölényes biztonsággal, mint a még most is nagyon bájos Malek Andrea, de nem feltűnő, hogy elmaradna tőle. Hanem amikor Kamarás szemüvegben – hősünk intellektuel, legalábbis író –, farmerben és fekete atlétában düllegette magát, akkor kipróbáltam volna, mi van, ha gombostűvel óvatosan megszúrjuk egy csöppet. Vajon kiszökik-e belőle a levegő és teljesen összemegy-e? Vagy belülről is ki van stafírozva? Olyan fáradt vagyok, hogy majd inkább holnap írok. Apukámék ebédet adtak anyukám 80. születésnapja alkalmából. Egy kis budai étterem volt a helyszín, család és barátok vettek részt, jól sikerült. (Mivel igen elégedettek voltunk a vendéglátással, meg is mondom: Roxane étterem és kávézó a neve, Csorbai utca 3/c.) Nyolcvan darab gyertyát szerettem volna a tortára, de egybehangzó cukrászvélemények szerint nyolcvan gyertyát már feltenni is nehéz egy tortára, meggyújtani meg szinte lehetetlen. (Hacsak nem direkt gyertyaviasz-bevonatú tortát szeretnénk kapni. Ez esetben viszont praktikusabb magát a tortát eleve gyertyaviaszból készíttetni, és esetleg piskóta alapú gyertyákat tűzni bele, de most már nagyon elkalandoztam.) Mi lettünk volna a vendégfogadó bizottság – különben öten vagyunk immár, Annamari Tomijával együtt –, de aztán szégyenszemre lekéstük az első érkezőket, egyebek közt azért, mert pont úgy jártam a Jégbüfében az eladó kisasszonnyal, mint Alan Rickman Rowan Atkinsonnal az Igazából szerelem című filmben. Már rég magamhoz ragadtam volna a tortadobozt, de ő még mindig kötözgette-cifrázgatta. Trópusi virágerdő egy XI. kerületi konyhában. Olvadó latyakban az ember vagy nagyokat lép lassan, vagy kicsiket gyorsan, de egyik módszerrel sem lehet jó időt futni. Márpedig siettem a Bárkára, ott aztán tumultus, és úgy kellett csinálnom, mintha volna jegyem Az ügynök halálára (berlini Schaubühne), pedig nem volt, de aztán lett. Már az jó volt, hogy amíg mi nyüzsögtünk be a nézőtérre, a színpadon ott ült az aluszékony Linda Loman és a koszlott ülőgarnitúrán egy bölény. Nagy darab, atlétatrikós, leeresztett pasas, a tévére meredve, mögöttük pedig a cserepes cserjékből telepített dzsungel. (Az lett a produkció alapállása, illetve alapülése: mindenki úgy tartotta a szemét a tévén, mintha az volna az élete egyetlen fontos dolga, hogy nézze.) Ó igen, ez egy erős, szívós előadás, rengeteg feszülő, elkeseredett emberi indulattal. Kicsit másképp fordították Arthur Miller darabját németre, mint magyarra – igazi kortárs német drámának látszott. Mondjuk egy kérdés azért felmerül, hogy hát miért a majdhogynem idióta Biff Lomant akarja a család ügynöknek látni, miért nem a dumagép Happyt? (Milyen nagyszerű volt a Happyt játszó fiatal színész! Van ilyen, hogy egy jól sikerült előadásban egyszer csak kiderül egy szerepről, hogy tényleg szerep. Mint például a Tartuffe-ben Cléante. Abban Máté Gábor volt remek a Katonában, szóba is került ez köztünk egy interjúbeszélgetés során, mondta, hogy oroszoktól látott egyszer egy Tartuffe-öt, akkor jött rá, hogy Cléante – szerep. Tényleg, csillantam fel, a moszkvai Művész Színház 1984-ben Pesten, láttam, láttam!) Azon még kicsit gondolkodnom kell, mit is jelent pontosan, hogy a berlini Loman (Thomas Thieme, vö. A mások élete!) a Quantanamerát fütyülve halta meg magát. (Még a Vidám Színpadra is mentem este, de az várjon egy napot.)
Woody Allen
Semmi pánik című vígjátékát láttam a Vidám Színpadon. Elég rendesen
megcsinált komédia, legalább hármat nevettem. Megjegyezném például, hogy Papp
János – akitől kiütést kaptam, amikor legutóbb
láttam ezen a színpadon – most kifejezetten aranyos a bűvészkedő Tegnap átúsztam az Asbóth utcába Horváth Péter Blikk című új darabját megtekinteni. Milyen szép komolyan, elszántan dolgoznak a színészek a nagy semmin! (Attól tartok, néhány előadás múlva már többen lesznek a színpadon, mint a nézőtéren.) A rendező Ádám Tamás is fel van tüzelve. És mégis mennyire nyomasztóan nincs köszönet ebben az estében. Nekem az volt az egyetlen szerencsém, hogy néha bejött-bevonaglott Stefanovics Angéla, megszólalt, és olyankor kisütött a nap. Zu: prágai zavargások. (E jegyzet nyomán.) Abban a városban, ahol az érsek maga megy őrt állni a zsidó temető elé, hogy a sírokat senki ne bánthassa, mindenesetre jobban érezheti magát az ember, legyen akár zsidó, akár katolikus, akár temető. Pécsre készülök Ivanovot nézni. Felhívtam a titkárságot, megörült nekem Csaba Zita, akit húsz éve ismerek kedves, segítőkész művészeti titkárnak. Aztán így szólt: remegő gyomorral mondom, de… szakmai jegyet adhatok csak. Hallhatólag nagyon a szívére vette ezt a közlést, így hát megnyugtattam, hogy mással is előfordult már. Mivel a környékünkön a járdák és úttestek hónapok óta fel vannak szedve, már régóta reménykedem abban, hogy egyszer csak elfogy majd az érintetlen aszfalt. De nem akar elfogyni. A munkások még most is találnak minden reggel betont, amit negyed nyolckor elkezdhetnek fúrni a borzalmasan hangos gépükkel, és délutánig ki is tartanak. Otthonkát és füldugót hordok. Nemigen írtam még az angol nyelvtanfolyamról, amelyre járok. Vitán felül áll, hogy én vagyok a legellenszenvesebb ember az egész csoportban. Egy percig sem szándékoztam ugyanis tetszeni az iskolás mentalitású ifjú többieknek, akik az „alámerülünk és kibekkeljük” program jegyében vesznek részt az órákon, velem ellentétben, aki viszont minél többet akarok profitálni az ott ülésből. Ezért aztán sokat beszélek, válaszolok, kérdezek, témákat vetek fel, és még a házi feladat ellenőrzését is én forszírozom. Megjegyzem, egy fiatal szőke hölgy ül mellettem. A múltkor a tanárnő hosszan magyarázott, teleírta a táblát, majd letörölte, hogy folytathassa, s ekkor az én szomszédnőm kiradírozta a füzetéből mindazt, amit addig azon az órán beleírt. Szuper Károly (1821–1892, színész, rendező, színigazgató) színészeti naplójából: 1843. január 14. Kecskemét „Nőm fölkérte Petőfit, hogy az Istenért, ne káromkodjék olyan nagyon, mert bizony megveri az Isten, s még földűlünk, pedig kis gyermekünk is velünk van a kocsin. Inkább menjen – úgymond – más kocsira, hol nincsenek nők és gyermekek. Ő aztán el is ment nagy dühösen a nőtlen emberek kocsijára. No, volt aztán ott danolás, kiabálás, s midőn ez enthusiasmus tetőpontjára ért, a midőn a Rákóczi-induló ezen strófáját énekelték a legdühösebben: ’és ha rája harc – vihar dúl, síkra szólít bajnokot…’ kocsijuk egyszerre felborult. Nőm szentül hitte, hogy Petőfit veri az Isten, a miért oly szörnyen káromkodik – úgymond – jó, hogy tőlünk elment, mert mi fordulhattunk volna fel.” De nemcsak a korabeli Story magazinba való eseteket jegyzett fel, hanem szakmailag is megnyilvánult: Pozsony, június 7. „Este a német színházban bámultam a nagy fénynyel kiállított Varázsfátyol színművet, s meggyőződtem, hogy egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy ha a közönség jobban látogatja a német előadásokat, mint a mieinket, mert habár mi művészetre előbb állunk is, mint a németek, de ezek a szemkápráztató látványosságokhoz jobban értenek, s ezek jobban vonzzák a közönséget, mint akármi Egressi-féle művészet. (Mai:) MERT A SZÍNHÁZAT VÉGRE IS MÉG CSAK MULATSÁGNAK TEKINTIK MOST S CSAK AZ TETSZIK, MI AZ ÉRZÉKEKET CSIKLANDOZTATJA, NEM PEDIG A VALÓDI MŰVÉSZET.” És úgy százhatvannégy év múltán a „még csak”-tól nagyjából eljutottunk a „már csak”-ig. Asszony feketében – előadás sötétben. Nem tudom pontosan, hogy van ez, de a bemutatóra sokáig a Vidám Színpad hívogatott mailben, aztán most a Merlinben játsszák. Esetleg vidámság hiányában kiutasították a Révai utcából és menedékjogot kapott a Merlinben? Mindenesetre tipikusan olyan darab, amin kapva lehet kapni, mert ügyes, és nem kerül sokba eljátszani. Két színész és sok gondos, alapos hangeffektus. Magács László rendezéséről is elmondható, hogy ügyes. Hirtling Istvánnak jutott a virtuóz színész feladata, aki sok különböző karaktert formál meg, és Mihályfi Balázs adja azt a színészt, aki úgy gondolja, hogy ő pusztán a hangjával is erős és kifejező tud lenni. Mai: Kálmán György egy régi interjúban: VÉGSŐ SORON SZERENCSÉNEK MONDHATÓ, HOGY A BŐRÖS SZAKMÁVAL, AMIT KITANULTATTAK VELEM DRÁGA SZÜLEIM, NEM LEHETETT MIT KEZDENI, NEM LÉVÉN BŐR AKKORIBAN. MEGJEGYZEM, ÉN AZ A TÍPUS VAGYOK, AKI HA AZ ESERNYŐKÉSZÍTÉST TANULJA MEG, SZÁZ ÉV ASZÁLY KÖVETKEZIK… (Megjegyzem, én meg az a típus vagyok, aki egy idézetben is kijavítja a nyelvtani hibát. Végtére is az interjút Szegő András készítette.) (Vajon milyen büntetési tételre számíthatok, ha szombat reggel 7 óra 50-kor kimegyek az erkélyünkre és célzott lövésekkel elhallgattatom a járdát fúró munkásembereket?) (Rossz néven vették a megjegyzést a dolgozók szószólói.) Pécsre autózásunk közepette megfejtettük a Kovács Ági doppingvétségi ügyét. Biztosan azért nem adott több vizeletet, mert akkor nem tudta volna összepisilni magát a Roger Moore láttán. Az jutott eszembe, hogy Csehov kapcsán tudok a legkevésbé belehelyezkedni az egyszeri néző lelkivilágába. Úgy értem, számomra az összes Csehov-darab mindenféle szinten rendkívüli gazdagságot hordoz, és el sem tudom képzelni az olyan nézőt, aki először találkozik mondjuk az Ivanovval. Fogalmam sincs, érdekli-e, unja-e vagy tudja-e követni, mit vesz ki belőle, melyik szereplőt találja rokonszenvesnek, ki hat rá mivel és hogyan. Csak azt tudom, hogy nekem egy új Ivanov mindig próbára teszi az előzőeket is. Például ilyenkor derül ki, hogy a korábbi produkciókból mi ragadt meg bennem legerősebben. Most is jól előjöttek különböző hősök, és olykor még keresgélni is kellett magamban, hogy melyiket melyik előadásban láttam. Az Ivanov-standardom Szervét Tibor a Pesti Színház 1995-ös bemutatójából, bár annak az alakításnak jószerével egyedüli rajongója voltam. Szásaként, most jöttem rá, Verebes Linda él bennem a legmarkánsabban, 2003-ból Szolnokról. Az első számú Annám Ónodi Eszter a Katonából. És előttem van ugyaninnen Csomi-Züzüke, ahogy a tapadós ruháját huzigálja magán. Meg Lázár Kati Babakinaként, amint a férjét gyászolja a Lebegyevék zsúrján az Új Színházban, 1996-ban. Ebből a Funk Iván rendezte pécsi Ivanovból a díszletet találtam a legformátumosabbnak (Iványi Árpád tervezte), valamint Köles Ferenc Misa Borkinját. Zayzon Zsolt a címszerepben kicsit olyan volt, mintha csak annyit tudott volna eleinte, hogy valami -ov nevű Csehov-hőst kell eljátszania, és ő inkább Platonovra gondolt, mint Ivanovra. Valahányszor beleolvasok Csehov drámáiba oroszul, mindig újra és újra meglepődöm azon, hogy mennyire egyszerűen, köznapian, sallangtalanul beszél. (A mi költő fordítóink nyilván kötelességüknek érezték csinosítani kicsit.) De ebből is fakadnak nehézségek. Ott van például az Ivanov második felvonásában Szása szövege, amikor beszól az összes, társaságbeli férfinak. Maguk nem az igaziak! – mondja Elbert Jánosnál, meg az újabb Forgách András-fordításban is, ami mindig zavar, nemcsak mert sután hangzik, hanem mert „az igazit” egy fiatal lánytól mi nagybetűsként értjük, ám a többes szám ennek ellent mond. Szása itt épp úgy „nye to”-t („nem az”) használ, mint ahogy a negyedik felvonásban is ezt ismételgeti, s az apja is ugyanígy minősíti az Ivanovval kötendő házasságot. „Nye to, nye to, nye to”, hajtogatják, s a magyar szereplők ismét a „nem az igazi” fordulattal próbálkoznak, elég reménytelenül. Nem tudom, mi volna a jó megoldás. Az adott esetben valószínűleg a „nem frankó” lenne a legkifejezőbb, de hát ezt azért mégsem szívesen adnám Csehov-hősök szájába. Mai: SÖTÉTVÖLGYI GYEREKTÁBOR – ez egy tábla a 6-os út mentén. Én lennék az a halálra rémült kölök, akit a sötétvölgyi gyerektáborba csak vonszolva és ráncigálva lehetne elvinni, mert visítva tanúsítanék ellenállást. Az emberek veszedelmes közelsége – dokumentumdráma a Kamrában, Zsámbéki Gábor rendezésében. Ötvenes évekbeli jegyzőkönyvek (fegyelmi tárgyalások, színházművészeti szövetségi ülések, stb.) alapján a színházpolitikai éra megidézése. A korszakkal kapcsolatos szokásos dilemma jelentkezik bennem: vajon őszintén hitték-e az emberek mindazt, amit mondtak? (Most akkor előveszem újraolvasni Gábor Miklós idevágó könyveit, az Egy csinos zsenit és a Sánta szabadságot.) Esetünkben az élvezet tárgyát az képezi, hogy rendkívüli mennyiségben ülnek előttünk jó színészek, és pont ideális szakmai ambíciójuk van a feladat kapcsán. Nem utánozni vagy parodizálni akarnak nagy elődöket (Feleki Kamilltól Ladányi Ferencen át Somlay Artúrig), hanem emberi magatartásokat tárnak elénk. Ahogy például Kocsis Gergő eljátssza, hogy ő Horvai Istvánként lenézően viszonyul az épp hozzászóló színészhez, bár megvetését tökéletesen leplezi! Vagy ahogy Hajduk Károly az elnökségi asztalnál ülve Major Tamásként egyfolytában járatja a szemét a teremben ülőkön! A hideg kiráz, annyira érzem, hogy veszedelmes ez a fürkésző ember. Vagy ahogy Máté Gábor Révai Józsefe láttán kiviláglik, hogy ez a politikus milyen hatásosan alkalmazta a maga sajátos fegyverét, miszerint ő a vezetők egyike, de mégsem olyan, mint „azok”. (Hanem az az amorf fesztelenség és nyegle lezserség, amivel Rezes Judit mint korunkbeli narrátor tette-vette magát a színen, egy cseppet azért vonzóbbá tette a múltat!) Mindehhez még bónuszként elragadó látvány a szemközti nézőtéren Máthé Erzsi élvezkedő arca, amint figyeli Hajdukot Majorként magyarázni. A nekrológok napja volt a tegnapi. Szabó Magda gyerekkoromtól kezdve kedves volt nekem. Remélem, minden úgy van most, ahogy ő elképzelte. (Darvas Iván mondta tévéinterjúban pár éve, hogy aki hetvenéves elmúlt és nem gondol a halálra, az hülye.) Miklósy György a Játékszín Az ifjú gárda című bemutatóján lépett át nálam a feledhetetlenségbe. Amúgy viszont azt akartam írni ma, hogy a minap adták a tévében a Számkivetettet. Már volt itt szó Tom Hanksről, akinek nagyra értékelem a színészetét. Ezt a filmjét is szeretem, kétszer is láttam már, de most megnéztem újra. Két mozzanatnak megörültem, amit vagy nem konstatáltam korábban, vagy csak elfelejtettem. Az egyik, hogy amikor megmenekülve hazafelé utazik, akkor Dr. Pepper üdítőt adnak neki a repülőgépen. (Nyilván hommage ŕ Forrest Gump, hiszen ezt is Robert Zemeckis rendezte.) A másik pedig az, hogy amikor Tom Hanks tutajon hánykolódik a tengeren, akad neki egy őrző-védő bálnája. Egyszer mutatkozik csak a bálnus, végigméri hősünket, majd később a döntő pillanatokban figyelmeztetőleg lezuhanyozza őt. Nem sokat láthattunk az állatból, de a feje rücskössége, a farokúszója formája és a kíváncsisága alapján hosszúszárnyú bálnaként azonosítottam.
Mos' nem azt
mondom, hogy cserélnék Tom Hanks Annamari tegnap bejelentette, hogy szombattól nagyszülők leszünk. Miután már másfél éve eredményesen nevel egy zöldnövényt, elérkezettnek látta az időt arra, hogy örökbe fogadjanak Pécsen egy nyúlorrú törpekost vagy kosorrú törpenyulat vagy valami ilyesmit. Egy mai telefonbeszélgetésből: (A Budapesti Kamaraszínház titkárságát hívtam.) – Lehetséges volna, hogy megnézzem este az Egy szerelem három éjszakáját? – Nem. Telt ház van. – Gondolja, hogy egyetlen férfi sem marad otthon inkább focimeccset nézni? – Csak nők lesznek. – :-D Azt vajon mondtam-e már, hogy miután Verőce nagyon magyar falu lett, a Sport vendéglőt átkeresztelték a szerintem ellenállhatatlanul mulatságos Hét Vezér Pizzéria névre? Vasárnap egy másfél méteres harcsa hevert holtan a Duna-parton. Sosem láttam még ekkora halat. A szemét ugyan kiette valaki, de egyébként teljesen ép volt. Kedves férjemtől megtudtam, hogy nagyon erős a harcsa ruhája, nehéz a belsejéhez férkőzni. Annyira egyenes tartással feküdt, hogy olyan benyomást keltett, mintha állva jött volna ki a vízből, aztán egyszerűen feldőlt. Mai: Egy port.hu-s, könnyűzenei kéziratból. AZ ÖT KISLEMEZT TARTALMAZÓ GYŰJTEMÉNY NEMCSAK A RAJONGÓK SZÍVÉT DOBOGTATTA MEG, DE A SZŐRÖSSZÍVŰ KRITIKUSOK HIDEGTŐL ÁTFAGYOTT ARCÁRA IS DERŰT HOZOTT. Reggeltől estig dolgozom a számítógépnél, és ebbe nem fér bele az a két-három-négy nyugodt, zavartalan óra, amikor kritikát írhatnék (pedig hétfőn le kell adni), így nemcsak fárasztó a dolog, de nyomasztó is. Este elmentem a Kolibri pincéjébe. Felhőfi-Kiss László III./II. Richárdját hirdette a program. Gondoltam, talán produkció fejlődött a Szűzmuskátlirevolver III.Richárd-kezdeményéből. De mint helyben kiderült, Felhőfi hiába pályázott pénzre, nem kapott annyit, amennyiből ezt a projektet – a III. és II. Richárdok megfeleltetése-összevegyítése korunkilag – megvalósíthatná. Azért hívta össze a színpadra a színészeit, hogy az elnyert szerény összegből létrehozzanak öt estén (olvasópróba, rendelkező próba, emlékpróba, főpróba és bemutató címmel) valami mást, ami végső soron szintén nem lesz. Nem színházban ültem tehát, hanem egyfajta színházcsinálói/nemcsinálói valóságshow-t láttam, részint érdekeset és tanulságosat (például amikor kiderült, akadnak, akik ingyen is dolgoznának), részint pedig a türelmemmel és a nézői jóindulatommal némiképp visszaélőt. Mintha egy csapat, amelyik eddig soha nem blöffölt, most nekiállna ízlelgetni a blöfföt. Ugyanakkor adekvát is volt a produkció: kifejezte az alternatív színházi strukturális és támogatási rendszer abszurditását. A közönségről semmilyen szempontból nem vettek tudomást. Negyed tízkor, amikor úgy éreztem, hogy én már igazán megdolgoztam a színpadon lévők aznapi próbapénzéért, eljöttem. (A művészeti tevékenységet idézőjelbe teszem – mondta Bede Fazekas Anna, amikor kitöltötte a számlát a színen.) Egész nap azt hittem, hogy mindjárt lesz időm naplót írni, de nem lett. Viszont háromszoros hurrá köszöntse az Ivanov-kritika elkészültét! Tegnap a Kortárs Drámafesztivál nyitóelőadásán jártam – a fesztivál további részét aztán jól el is mulasztom –, a nyíregyháziak játszották Erdős Virág Merénylet című darabját. Nekem az eleve tetszik, ha egy drámaírónak Virág a neve, azután az is, hogy Virágunk humorral ír, abszurdot. Nem mondom, hogy különösebb eredetiséggel, de azért elég jópofán. (A kedvencem ez a dialógusrészlet volt: – Jó napot! – Ezt hogy érti?) Ugyanakkor a szokásos sajnálattal állapítottam meg, hogy ennek a műnek is az a legfőbb indítéka és ambíciója, hogy „De szeretnék színdarab lenni!” Az előadást Keszég László rendezte, rövid volt és viszonylag frappáns. A színészek közül főként Olt Tamás szerzett örömöt. Ő aztán igazán játszott. Üdén, lazán, stílusosan. Mai: ELJÖN AZ IGAZSÁG PILLANATA, AMIKOR MAJD AZOKNAK KELL ELSZÁMOLNIUK VÉLEMÉNYÜKKEL, AKIK ÚGY GONDOLJÁK, A BALOLDALON NINCS SZÜKSÉG ARRA A HANGRA, AMIT SZILI KATALIN KÉPVISEL – mondta Szili Katalin a vele készített interjúban a Magyar Nemzetben, amint azt az MTV teletextjében olvastam. Visszatérve még az Ivanovra, a Katona előadása kapcsán már felmerült bennem itt, hogy a főhős talán beteg. Most is feltűnt, Ivanov többször említi, hogy fáj a fene. (Lehet, Csehov doktor magában diagnosztizálta is az agytumort, csak ezt elhallgatja előlünk.) Érdekelne egy olyan dolgozat, amelyben egy szakember a dráma szövege alapján analizálja Ivanov tüneteit és állapotát. De ne bölcsészdoktor legyen a szerző, hanem egy bölcs(ész)orvos. Arra is gondoltam ma, hogy ha Mohácsi Jánosnak volna egy dramaturgja (akire egyébként is oly igen szüksége lenne szerintem), akkor az a dramaturg már biztosan a kezébe adta volna a húszas évek orosz abszurdját, Danyiil Harmszot, Alekszandr Vvegyenszkijt. Az Ivanovék karácsonya például olyan, mintha direkt Mohának írták volna. (Még orvos és ápoló is szerepel benne :-) Markáns, rövid, töltenivaló alapanyag. Kíváncsi vagyok, hogy Gothár Péter agya merre indult el belőle. Érdekes, hogy az olasz bajnokságban mostanában olyan partjelzők lengetnek, akik annyira bénák, hogy meccs előtt mindig megvágják magukat a borotválkozásnál! Sőt azt vettem észre, hogy még a bíró arcát is megvágják :-) Ha késő este megéhezünk, és nincs itthon semmi, akkor szoktam tejbegrízt csinálni. És amióta olvastam Brünnhildénél, hogy ő nemcsak a tetejét szórja meg, hanem a tányért is, amire kiszedi, azóta én is kétfelől támadok a kakaóval. Mai: Ki(újra)olvastam az Egy csinos zsenit Gábor Miklóstól. (Nahát ő volt blogfüggő! Vagy írta a naplóját, vagy olvasta, vagy kommentelte.) Meglehet, Hajduk Károly is kiolvasta; szerepel benne, hogy Majornak állandóan szaladgált a tekintete jobbra-balra. Úgy rémlik egyébként, hogy van egy harmadik, gyengébb kötet is, az mintha Gábor Miklós halála után jelent volna meg, de nincs már meg nekem, Funteknek adtam, amikor legutóbb találkoztunk. Azért, mert abban szó volt A velencei kalmárról is (Nemzeti Színház, 1986), amelyben Gábor Miklós Shylockot, Funtek Bassaniót alakította. (Az előadás legjobbja az Antoniót játszó Rubold Ödön volt, aztán egyszer csak lecserélték őt Fülöp Zsigmondra, ha jól emlékszem.) Frici azt mondta, sokat vártak a Gábor Miklóssal való munkatalálkozástól, de csalódtak, nem kaptak az idős színésztől semmit. Ezt hozom az Egy csinos zseniből: LÁTTAM EMBEREKET MEGHALNI TŐLEM NÉHÁNY MÉTERRE, KIVÉGZÉSEKET IS LÁTTAM, KÍSÉRTEM KIVÉGZENDŐKET A VESZTŐHELYRE, DE AZT NEM TUDTAM, HOGY ÉN IS MEGHALHATOK, HOGY ÉN IS MEG FOGOK HALNI. TALÁN EZ VOLT SZÍNÉSZETEM GYENGÉJE MINDIG, DE LEHET, HOGY EZ A SZÍNÉSZET GYENGÉJE ÁLTALÁBAN, HOGY A SZÍNPADI HALÁL, AZ MINDIG SZÍNPADI, TALÁN EZÉRT NEM IGAZI MŰVÉSZET EZ A MI MESTERSÉGÜNK, MERT NEM TUDUNK A HALÁLRÓL. Tulajdonképpen egy Gothár-interjúra kaptam megbízást az Ivanovék karácsonya elé, de ehhez nem voltak meg a feltételek. Előbb nézzek próbát, aztán kérdezzek, és ha megírtam, ő három napot szöszölni fog a cikkel, feltéve, hogy lesz rá ideje, mondta Gothár Péter. Majd pedig a bemutató előtt két nappal, a tegnap esti összpróbára nyertem bebocsáttatást. A kész-ség előtt egy perccel vannak, egyben megy – ebből így a próbariport sem sanszos (most akkor mit írjak? kritikát? kérdezem magamtól) –, úgyhogy amikor az első felvonás véget ért és a kis közönség elhagyta a termet és megpezsdült a munkaélet, hegyeztem fülem-szemem, hátha valamibe belemennek, részpróbáznak. „A blogok királynője is menjen ki, majd szólunk, ha folytatjuk” – szólt fennhangon Gothár, és arra tippeltem, hogy rám céloz. (Talán ha a végén ott maradok és megpróbálok zizegni, tukmálni magam emberekre – bennem egy újságíró veszett el, de az utolsó csöppig! –, akkor felszedhetek az anyaghoz néhány hasznos mondatot, de negyed 11 volt, én egy nehéz éjszaka nehéz napja végén, kimerülten, így hát beletörődvén abba, hogy majd egy szimpla, műfajtalan kis ajánlót írok ma a kultura.hu-ra, eljöttem.) A produkciót érdemes lesz megnézni. Voltaképp nem dobbantottak el Vvegyenszkijről, hanem eljátsszák, avval az illusztrálós, szó szerinti humorral, amikor a telt keblűség említésekor dekoltázst pumpálnak, a kapanyél elsül, a kő leesik a szívről. Hozzá olykor szép képek és jelmezek, némiképp a korabeli avantgárd orosz képzőművészek modorában. És volt két apró jelenet, amelynek drámaisága, mélysége, sugallatossága túllépett az egész, jól szabott jópofaságon. Mai: FÁJ A FEJEM, MINT EGY HAS – mondja a gyilkos dadus a darabban. Az Orrocskákat láttam tegnap a Stúdió K-ban, de nem nagyon maradt meg. Arra emlékszem, úgy indult, mintha Czajlik József a bárkás Operettjét folytatná, azután pedig szívesen elnéztem Nagypál Gábort, Homonnay Katalin párjaként, akit szintén kedvelek. Volt egy szép kettősük, amikor színes lepkeként szárnyaztak Pest felett, és a fiúlepke repült szebben. Az jutott eszembe – nem egészen véletlenül –, hogy az én szakmámban tekintélyes mennyiségű normálisság érhető tetten. Például az, hogy politika mentén nemigen hasad. Nagyjából indifferens, hogy valaki a Magyar Nemzet vagy a Népszava számára írja a színibírálatot. (Kinek-kinek legfeljebb személyes ügye, hogy mely lap vállalható számára és melyik nem.) Aztán az is szokatlan józanság szerintem, hogy bár a színházilap-szerkesztők között voltak, vannak, lehetnek viták, antipátiák, ellenérdekeltségek, sőt ellenséges viszonyok, ez rám speciel (vagy hadd általánosítsak: a szerzőkre) nem háramlik át. Soha senki nem érzékeltette vagy mondta, hogy gondot okoz, ha én más, számára „nem baráti” lapnak is dolgozom. Mai: Kedves férjem kint hagyta nekem a konyhaasztalon az Új Fedél nélkülijét, pirossal megjelölve ezt: BEMEGY A COWBOY A KOCSMÁBA, KÉR EGY VISZKIT. KORTYOLGATJA, RÁGYÚJT, GYÖNYÖRŰ KARIKÁKBAN FÚJJA A FÜSTÖT. ODAMEGY HOZZÁ EGY NAGY DARAB INDIÁN, MEGKOCOGTATJA A VÁLLÁT: – IDE FIGYELJ SÁPADTARCÚ, NAGY BAJBAN LESZEL, HA NEM HAGYOD ABBA AZ ANYÁZÁST! Elmentünk tegnap Veszprémbe, ott áll a kedvenc színházépületem (a világ legnyikorgósabb székeivel a nézőterén), és egy olyan Rómeó és Júlia-előadást láttunk, amely a bezárnivaló színház képét mutatta. (A szerzőt megtartjuk. A közönség is maradhat. Nagyra becsülendő, ünneplőbe öltözött, viszonylag rendesen viselkedő, türelmes diákközönség kapta arcába az élményt.) Két tehetséges fiatal színész, Szanitter Dávid és Dobra Mária próbálkozott kétségbeesetten, támasz, segítség és eredmény nélkül, Rómeóként, Júliaként. Semmit, de semmit nem sikerült megélniük/érzékeltetniük a címszereplők szellemi és lelki állapotából, lendületéből, viharából, öröméből, hevéből, tüzéből, tragédiájából. Körülöttük a színen: pénztelenség, fantáziátlanság, rendetlenség és rendezetlenség – rendezte: Kőváry Katalin –, beszédhibás amatőrök és üresen szavaló rutiniék. Mindössze két szereplő esetében lehetett egyáltalán színészetre ráutaló magatartást felfedezni. Módri Györgyi legalább eldöntötte, hogy mifajta Capuletnét játszik el, Gula Péter pedig legalább kiválasztotta elsődleges színészi eszközül a kezeit Mercutio megformálásához, és ebből azért futotta egy felében-harmadában szépen megoldott Mab-monológra. A produkciónak minden egyebe kész siralomvölgy. Porig sújtva jöttünk haza. Hirtelen felindulásomban azon szörnyülködtem, hogy Veszprém FELELŐS vezetői az elmúlt 16 évben a színházigazgatói kinevezéseknél mindig a szakmailag ígéretlenebb és támogatatlanabb jelentkezőt választották. Így rémlik, bár már nem emlékszem az összes pályázóra. Az biztos, hogy 1991-ben kezdődött ez a folyamat, amikor Kapás Dezső ellenében Vándorfi Lászlónak adták a színházat (aki azóta simán visszasírandó lett), aztán minden ciklusban tudtak lejjebb menni, és a meglévőnél még kétségesebb direktort nevezni ki. Most meg itt tartunk, ahol? Akkor most így állunk Veszprémben, hogy ez a kínálat igazgatójelöltekből. Majd felkér az önkormányzat egy gondosan összeállított szakmai bíráló testületet – akárcsak Kecskeméten, ahol a Balázs Péter és Nagy Viktor alkotta szakmai zsűri Cseke Péter pályázatát találta a legjobbnak –, és aztán az majd győztessé avatja, akit kell. Bár nem akarom a két választékot „egy kalap alatt emlegetni” – hogy a könnyűzenei rovatunk egyik kéziratának szívderítő szófordulatával éljek. (És ugyanebben az írásban még az is szerepelt, hangos örömömre, hogy XY zenész „otthagyta lábnyomát a metál irányzatán”.) Ilyen nap nincs is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
