Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2008. június
Nagyon nehéz így ebben a városban, hogy naponta keresztülmegyek a parkon, ahol padon ülő nénikre halálos fák dőlnek, és bizonyára ez is olyasmi, amiért majd senki nem lesz felelős. Különben Ödön von Horváth szintén így végezte, Párizsban a Champs Elysées-n. De az kicsit más volt, egyrészt mert ott vihar támadt, ami mégiscsak figyelmeztető, másrészt mert vele ez 1938-ban történt, amikor szökésben volt Bécsből, ahol a Gestapo már üldözte. Ki tudja, mitől mentette meg őt egy ilyen fatális halál a háború küszöbén. A dominóelv érvényesült a fürdőszobában. Ahogy kivették a régi kádat, összeomlott a mosdószekrény, amely fürdőszobabútor létére meglehetősen rosszul viselte a vizet, és mostanra teljesen elmállott a lábazata. Mehettünk tehát új mosdószekrényt venni. Erre ráment a szombati nap. Végül is egy OBI-ban vásároltunk olyan darabot, amely lábon áll (nincs szoknyája, ami szétrohadhatna), nem márványoslap veszi körül a mosdót (mert az tört, repedt a réginél), és legalább egy kicsit hasonlít az állószekrényhez. (Az ember lassan megtapasztalja, hogy miből mi a jó. A legnagyobb tapasztalás nyilván a házépítés. Aki felépít egy házat magának, az utána már pontosan tudja, hogy másodszorra mit hogyan kellene csinálni. Csak hát az emberek ritkán építenek kétszer házat maguknak.) Odaadnak az OBI-ban egy nagy, lapos dobozt, itthon lehet apróra átvizsgálni a tartalmát, akkor kiderül, hogy nem pont olyan bútort ígér, mint amilyet választottunk. Másnap visszavivés, kicserélés, megnézés, aztán itthon kiderül, hogy ez meg más ponton nem egyezik a választottal, legyintés, nekiállás. Egy eldugott cimkén szerepel, hogy a bútor török gyártmány, ez baljós hír. És nem is oktalan az aggodalom. A szerkezet bonyolult (csúszósín, kivetőpánt), nincs rendes összeszerelési leírás, a tartozékok szedett-vedettek és hiányosak, a jelölések pontatlanok. Két jókezű ember (kedves férjem és az asztalosunk) hat órán át dolgozott az összeállításán. Jó szívvel ajánlom tehát, ne tessék az OBI-ban olyasmit vásárolni, amit nagy dobozban és kis részecskékben adnak! Pláne, ha török. Mai: Volt a Gáti Oszkár-féle magánszám a győri színház évadzáróján. Bede Fazekas Csaba válaszszavait hozom, mert tetszenek: EGYÉBKÉNT PEDIG A FÉLELMET IS MEG LEHET SZOKNI. ÉN MÁR ÚGY MEGSZOKTAM, NEM IS FÉLEK. Ahhoz képest, hogy mennyi rosszat hallottam és olvastam a vígszínházi Figaro házasságáról, nem is volt rémes. Párszor még nevettem is. Ha belegondolok, Eszenyi-rendezésnek mélysége utoljára a Leonce és Lénánál volt, de minden azóta készített előadásában megfigyelhető az ambiciózus munkásság, a mívesség igyekezete, a szórakoztatás határozott (már-már görcsös) és alázatos szándéka. Tisztességes vállalkozás ez – úgy gondolom, még akkor is, ha Beaumarchais darabjából jóval több is kitelne. Ugyanakkor most először tapasztaltam olyat, hogy Enci valamelyest politizál, vagy legalábbis társadalmi közérzetet fejez ki. Erre utal a nagyon kitett Figaro-monológ. (Az sem lehetetlen, hogy a színészválasztásában – miszerint Anger Zsoltra bízta a címszerepet – benne van valahol Anger közéleti vénája.) Engem egyébként meggyőzött Anger alakítása: könnyed volt és magabiztos. Látatlanban ugyan lehet öregellni őt Danis Lídia Susannájához, mégis az ő viszonyuk volt az előadás leghitelesebb eleme. (Mert hát igen, azt is szoktam érteni vélni, hogy Eszenyi mit akar mondani férfiakról, nőkről és a köztük lehetőkről.) Egyenrangú cinkosságon és pajtásságon alapult a szerelmük. És valószínűleg ez a legtöbb, amit a beuamarchais-i világban ki lehet hozni egy párkapcsolatból. Egyéb művészetfogyasztásomról még annyit, hogy vasárnap megnéztem a tévében Maár Gyula Töredék című filmjét. És bár láttam, hogy szép film, valamint értékeltem Zsótér Sándor átszellemült játékát, valahogy nem bizonyultam fogékonynak sem az istenfilozófiai eszmékre, sem pedig a Trill Zsolt képviselte kereszténykommunista ideákra. Visszatérnék még egy rövid állítás erejéig Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című regényéhez. Az a könyv több mint figyelemreméltó. Jelentős irodalmi teljesítmény – mondom én, aki egyébként nem egyhamar jöttem rá, hogy kiről is szól. Fodor Tamásnál jártam a minap a Stúdió K-ban, ez már Kisvárdai Lapok-interjúnak készül. Annyi sok érdekeset mondott, betöltene egy lapszámot. Jut eszembe, elmesélem a friss tapasztalatokat Bodó Viktorral és Pintér Bélával, mert érdekes módon hajszálra megegyezőek. Mindkét rendezőn érződött, hogy nincs túl nagy bizalma, és ezért arra készül, hogy hosszan pepecsel majd az interjúval, amikor elküldöm egyeztetésre. Erre számítva alapos ráhagyással maileztem el nekik az anyagot, hogy legyen időnk huzakodni. Egyikük sem jelentkezett vissza a megbeszélt határidőig, úgy kellett kínosan zaklatnom őket a cikkért. Négynapos várakozás után végül is mindkét esetben olyan interjút kaptam vissza, amiben minimális átírás történt, talán ha két mondatnál. (Bodó betűkihagyásos betoldása figyelmetlenségről tanúskodott. Igaz, nekem meg volt olyan, ténybeli tévedésem a szövegben, amit pedig neki kellett javítania.) Tehát annyira azért fontos volt számukra, hogy napokig üljenek rajta. Annyira viszont nem volt fontos, hogy sokat dolgozzanak vele. Vagy esetleg jól volt megírva. De erre már igazán gondolni sem merek. Mai: A fedél nélküliek viccrovatából: EGY APUKA BEMEGY AZ ÓVODÁBA ÉS AZT MONDJA: – JÖTTEM A GYEREKÉRT. – MI A NEVE? – NEM MINDEGY? HOLNAP ÚGYIS VISSZAHOZOM. Tegnap a Digitális Irodalmi Akadémia rendes évi tagválasztó gyűlésén valahogy úgy alakult az ülésrend, hogy az egyik nagy kerek asztalnál szerénykedett egy újságíró kolléganő, aki – akárcsak én – szakértőként és megbízottként képviselte az íróját. Egy másik asztalt a nép-nemzetinek mondható írók fogtak körül. A harmadiknál zömmel a liberális-urbánus jelzővel illethetők foglaltak helyet. A negyediknél egyedül ült a kommunista és újságot lapozgatott (nem láttam, milyet). A tagválasztás egyébként évről évre zavarbaejtőbb számomra. Tudom, persze, hogy milyen, meghatározott elvek alapján voksolok Fejes Endre nevében, de az utóbbi években már előfordult, hogy egy-egy jelöltnek egyáltalán nem ismertem a munkásságát. Netán a nevét sem hallottam még soha. Ez egyfelől arra utal, hogy sokkal többet kellene olvasnom kortárs magyar irodalmat. Másfelől viszont azt a lehetőséget is felveti, hogy a jelentős szerzők már mind belül vannak, és talán nem termelődik ki minden év júniusára egy-egy újabb halhatatlan magyar író. Nincs nekem nagy szerencsém – gondoltam szeretettel élcelődve tegnap este 10-kor a Kamrából jövet, A néger és a kutyák harca című produkció kissé gyötrelmes unalmát heverve kifelé –, hogy színháznézői pályafutásom java arra az időszakra esik, amikor Zsótér Sándor évadonként négy-öt előadást is rendez. A színészek – Hajduk Károly, Keresztes Tamás, Fekete Ernő és némi tétova szünet után: Tóth Anita – bámulatosak. Ragyogóan értelmes, sallangmentesen egyszerű, kristálytiszta a játékuk. Illett volna ehhez, hogy az intonáció is hibátlan legyen – aminek Keresztes Tamás itt nem felelt meg – , de így is a színészi jelenlét erejének és sűrűségének szép példázata az előadás. Vigasztalan, szürke, esős pécsi ég alatt írok. De ez már más napra tartozik. Nem könnyű az ember élete, ha minden nyáron Yvonne-t néz! – mondtam tegnap este egy sepsiszentgyörgyi rádióműsor számára –, aztán dicsértem az előadást, a színészeket. (A „csak 2 perc”, az rendkívül veszélyes rábeszélő riporteri fogás. Az ember azt gondolja, hogy hát jó, annyi még karikacsapás, aztán amint belefog a nyilatkozásba, rögtön hadarni is kezd, mert két perc oly kevés, mindjárt félbe is szakítják biztos.) A sepsiszentgyörgyi Yvonne, burgundi hercegnő szereposztása láttán azt gondoltam megelőzően, hogy cö. Kicsid Gizi túl szép az Yvonne szerepéhez. Hát nem semmi, amit műveltek vele, hogy ne legyen az! Amikor először felbukkant a díszletrésben, úgy festett, mint egy rozzant, potrohos, vén, autisztikus kamaszfiú, elálló fülekkel és derékig érő öregasszonymellekkel. Bocsárdista előadás: hűvös, éles, hangos, feszes. Pálffy Hobó Tibor nagy élvezettel remekelt a Kamarás szerepében. A Cirillt játszó Váta Lorándnak van egy sejtelmes-ígéretes részmosolya, szeretem. Van egy másik, nyílt-virágba borult egészmosolya is, azt szintén. Valahogy úgy képzeltem otthon a csomagolásnál, hogy a Palatinus Hotel és a színház annyira közel vannak egymáshoz, meg sem lehet ázni azon a 40-50 méteren. Súlyosat tévedtem. A rövidpályás elázás is létező sportág, igen jó eredményeket érek el benne. Délelőtt az Yvonne-ról szóló szakmai beszélgetésnél Tasnádi Istvánnak adtam a pontot, azután jött Annamari és Tomija, elvittek az állatkertbe. Elmondanám, kéthetes vízilócsemetét láttunk. Csak kicsit nagyobb és testesebb a mi Frédi kutyánknál, és olyan a színe, mintha egyelőre angolosan sütögetnék és félig még nyers maradt. (Zsúfolt a program, nincs időm írni, illetve ma ide írtam naplót.) A szabadkai Urbi et Orbi erősen indult – Béres Mártát faggatták sötétben bujkáló emberek –, de aztán mind távolabb került tőlem az egész, a végét pedig hatásvadászatba torkollni láttam. Utána gyorsan átszaladtam a nyíregyiek Foteljának felére, kellemes meglepetés volt, mennyivel jobban hatott itt a nagyszínházban az előadás, mint Pesten a Merlinben. Meg hát Bodó Viktor ügyesen szokta adaptálni-feltunningolni a produkcióit Pécsen a POSZT-ra. (Szabó Márti elmondja az előadásban Szonya záró monológját a Ványa bácsiból, szorongatandó a szívemet. Írtam már azt ide, hogy amikor ez ment Nyíregyházán, emlékszem, egy előadáson legvégül majdnem megcsókolták egymást a Kerekes Laci Ványa bácsijával? A két boldogtalan. Megrázó volt.) Éjjel ľ 12-kor üvölteni kezdett egy sziréna. Én meg nem rémültem, csak bekapcsoltam a tévét, hadd rivalizáljon a sivítással. Nyomogattam a távirányítót, és találtam egy orosz tévécsatornát, amelyen A tavasz 17 pillanata ment éppen. Hogy megörültem neki! Nálam Stirlitz most oroszul beszélt németül, túlharsogva a légvédelmi riasztást. Nem tudom, miért, de valahogy mindig drukkolok a szakmai beszélgetések sikeréért, hogy értelmes, érdekes és hasznos legyen, ne vegye el senki kedvét az ilyesmitől. Itt eddig Tasnádi István, Telihay Péter és Nánay István beszél, és nemigen van panaszom rájuk. Délután felolvasószínházat hallgattam, mai kortárs finn darab, munkahelyi sztori, Mobilhorror címmel, Vlahovics Edit, Róbert Gábor és Orosz Ákos odaadó közreműködésével. Azután Love and Money Székelyudvarhelyről, szokatlanul gyötrelmes nézőtéri körülmények között, nehezemre esett. (Általában nincs baj a komforttal, a jegyek helyre szólnak, ami megkímél bennünket a tülekedéstől, és léghűtenek.) Egy színész rendkívül kellemes orgánuma, ez ragadt meg. Később este még nyáresti záróprogram gyanánt megnéztem Pálfi Kata és Takács Kati Asszony a fronton-előadását. Polcz Alaine nyomasztó háborús házassága, olvastam a regényt. Ültem ott a Horvát Színházban a második sorban, és egyszer csak lehullott előttem a színpadra egy baracknyi nagyságú vakolatdarab. Az összeomlás kezdete. Kultura.hu-ilag már rég szeretném itt rögzíteni, hogy milyen bánatosan visszasírom a port.hu-t. Sokáig volt cikkbeszállító, de aztán egyszer csak le lett cserélve az est.hu-ra, amely iskolás színvonalú, pongyolácska, érdektelen anyagokat küld. Mennyivel szórakoztatóbb volt az ismeretlen port.hu-s szerző, aki látnivalón élvezettel forgatta a tollat, örömét lelte a mondatok könnyed nyakatekerésében, tobzódott a képzavarokban, kisebb katedrálisokat épített belőlük. Most meghalok az unalomtól a könnyűzenei anyagok szerkesztése közben. Ha az ember Létay Dóra színésznő és zsűritag POSZT-blogját olvassa a szinhaz.hu-n, az a benyomása támadhat, hogy itt Pécsen más nem is folyik, mint alkohol. Engem talán kalodába is zárnak majd a Király utcában hamarosan, ha nem tudok egyetlen részegséget/másnaposságot sem felmutatni. Márton László A nagyratörő című darabja az egriektől, Csizmadia Tibor rendezésében, egy háztetőn játszódva. (Úgy nézett ki a díszlet, mintha az újvidéki Via Itália-előadás díszlete kívánna lenni, a jelmezek pedig briliánsan ötvözték a korabeli főúri viseleteket a mai Adidas-melegítőkkel. Képzeljünk el egy olyan Bocskai Istvánt – Safranek Károly játszotta, aki motyoghat akár, hadarhat vagy beszélhet össze-vissza, találgatván a szöveget, mégis minden körülmények között súlya van a színen, mert csak jelentéktelen nem tud lenni soha –, akinek jogging-bocskaija karabinerekkel kapcsolódik a kebelén.) Történelmi dráma három órában, a közönség – a szakmai –, úgy tűnt, nincs erre kondicionálva, de Schruff Milánt a főszerepben mindenki méltányolja. Bátor volt és erős. Az utolsó tíz percről le kellett mondanom – ilyenkor az ember páholyba igazol át a második részre, mert onnan tapintatosan lehet kijönni –, hogy elérjem a KoMa társulat Plazmáját, és ez volt számomra az első igazán feldobós fesztivál-előadás. Nagyon egyszerű a találmány – bizonyára nem is lehet még egyszer, más darabbal megcsinálni. Ülünk össze-vissza elhelyezett székeken egy gimnázium dísztermében, és a négy szereplő is köztünk ül hol itt, hol ott. Játsszák a jeleneteket ide-oda vándorolva. Ezúttal hihetetlenül jó érzékkel választottam ülőhelyet, ráláttam mindenre és mindenkire, a jelenetekhez hozzátartozó, a játszók mellett ülő nézőkre is, akik ily módon zömmel ügyes és tehetséges alkotórészeivé váltak a produkciónak. Most már úgy vagyok, hogy direkt felteszem a naplót még a délelőtti szakmai beszélgetés előtt, hogy előbb írjam meg, mint ahogy ott elmondják. Amikor tegnap összefutottam Bagossy Lászlóval, lakonikusan mondta, Stuttgartból jött haza mára – ott rendez most –, és itt szembesült avval, hogy a Radnóti Színház Asztalizene-előadása miként került nagyszínpadra, ahová nyilvánvalóan nem való. Biztatásául elmondtam, hogy Kukorelly Endre nagyon szerencsés, amennyiben a korábbi válogatóknak mindig ezt kellett hajtogatniuk: „amikor a saját helyén láttam az előadást, sokkal jobb volt”, itt viszont számos, nagyobb térbe került produkció – a Foteltől az Urbi et Orbiig és Pintér Béláig – jobban ment, mint otthon. Úgyhogy itt most a „megtáltosodás” a trend. Mire mondta Bagossy, hogy akkor ennek a sorozatnak a matematika törvénye alapján is meg kell szakadnia ma. Mivel a második sorba szólt a jegyem, ahová még mindenképpen elér az előadás, így nem tudom megítélni, hogyan sikerült. De majd mindjárt elmegyek a szakmaira és megtudom. (Iszonyatos tömeg próbált bejutni az előadásra, fiatal lányok rendezetlen hadai. Csak utóbb jöttem rá, hogy alkalmasint Csányi Sándor miatt.) Késő este a Szabad az Á a kaposváriaktól, írta és rendezte - saját, rendszerváltás kori élményei alapján - Réthly Attila. Nekem csalódást okozott. Maga a darab – Kispál-dalokkal, majdnem érthetetlenül énekelt szövegekkel – nem tudott túlnőni az apró-cseprő privát emlékeken. Ráadásul színészileg meglehetősen érdektelennek és jellegtelennek találtam a produkciót. Sajnálom. A szakmai beszélgetések második turnusában Kárpáti Péter, Novák Eszter és Tompa Andrea mondanak véleményt, és negatív kisugárzásokat bocsátottak a térbe az Asztalizene-előadás kapcsán, majd Bálint András igazgató beszélt az alkotók helyett. A Szabad az Á-vita legátütőbb eleme az volt, hogy Réthly Attila – akinek egy néző dúltan nekiment (verbálisan persze) –, milyen empatikusan-szimpatikusan reagált a bírálatokra. Rokonszenves személyiség lehet, gondoltam, milyen kár, hogy ez nem jött át jobban a darabján. Mundruczó Kornél Frankenstein-tervét sokan nehéznek és nyomasztónak jelezték előre, figyelmeztetőleg. Ehhez képest szerencsém, hogy most láttam, amikor nem konténerben játszották (mint a Bárkában), hanem egy Király utcai volt zálogházban – a maszatos-homályos ablak mögött odakint zajlott az élet –, és bár gyilkosságsorozat zajlik le, alapjában véve viccesnek találtam. Ráadásul abban a nem mindennapos élményben volt részem, hogy tapadhattam a tekintetemmel Monori Lilire. Rába Roland is remek, és hogy Mundruczó tud, mi sem bizonyítja jobban: talált egy olyan civil fiút (Frecska Rudolf), aki az arcával, összeráncolt homlokával, nézésével, a jelenléte erejével felveszi a versenyt szuggesztivitásban a színészekkel. A debreceni színház ismét megtette Pécs lakosságával azt, hogy ígért egy „látnunk kell élőben!” felbuzdulást keltő színészt – tavaly Eperjest, idén Cserhalmit –, azután mást léptetett fel helyette. (Cserhalmi György számára az egészségi állapota nem tette lehetővé Csörgheő Csuli eljátszását a tegnapi Úri muriban, lehetővé teszi viszont a mai részvételét a Dés-Bereményi színészlemezkoncerten. Hm.) Vidnyánszky sok órás Úri murijának második részét ismét páholyilag abszolváltam, hogy a TÁP Színház előadásából is jusson. (Azt külön szeretem TÁP-ékban, hogy ünneplő ruhát öltenek.) Improvizációs gyakorlatok csoportosan és egyenként, voltaképp ez folyt, gyors reagálású fantázia, kreativitás, szellemesség kívánalmával. Akár rostálhattunk volna. Ha én vagyok a vizsgáztató, úgy Anger Zsolt, Csányi Sándor, Keresztes Tamás és Vinnai András jut tovább. Ha talán nem túl személyes a mai napló hangvétele, az azért lehet, mert nem tetszik, hogy műfajzavarodott szerzők tartalmilag és stilárisan kevéssé értékelhető, privát blogokat közölnek a sajtóban a POSZT-ról, ahelyett, hogy eseménydús tudósításokat vagy riportokat írnának. Miután megtudtam a kultura.hu-t olvasva, hogy sisso miként rontotta el a gyomrát és Metz Katalin mit vacsorált a Fregattban, mondtam is a főszerkesztőmnek: most már lehetőleg csak olyan szerzők írjanak nekünk Pécsről, akik egyáltalán nem esznek. A tegnapi szakmai beszélgetés legderűsebb pillanata az volt számomra, amikor az Úri muri tárgyalásakor Janisch Attila filmrendező, a jövő évi POSZT válogatója szót kért. Örömének adott hangot, hogy mindenki dicséri a Cserhalmit helyettesítő Gáspár Tibort, akiről ő maga már hat (!) éve, a Másnap című filmje óta tudja, hogy milyen jó színész. És e helyről kívánja felhívni a filmrendezők figyelmét, hogy Budapesten kívül is vannak színészek! Bár filmesek nem voltak jelen, csak színháziak, akik viszont vagy huszonöt éve tudják, hogy Gáspár milyen jó színész. Délután a Magyar Színház Hullámtörés című előadása tökéletesen összezavarta mindazokat, akik érteni vélték Kukorelly Endre válogatását. Nekem a vége előtt negyedórával el kellett jönnöm, mert indult egy melléktúra Uránvárosba, ahol négyen-öten POSZT-osok éltünk a lehetőséggel, hogy megnézhetjük a Harmadik Színházban Spiró György Prah című darabját Vincze János rendezésében. Zseniális volt a tér. Bent ültünk a konyhában, összevissza elhelyezett hokedliken mind, harminc-negyven nézők, az ételszagban. Még egy legyünk is akadt. Bánky Gáboron és a Csomós Mari-arcú Bacskó Tündén túl szereplő volt valamiképp az összes néző: pl. az az idősebb hölgy, aki önkéntelenül is bólogatott minden fájdalmas spirói mondatra, vagy az a fülbevalós férfi, aki folyton nevetett, vagy az a páros, amelyben szemlátomást felvetődött a gondolat - amikor a színdarab házaspárja épp kiment a konyhából, át a szobába - hogy ha már így őrizetlenül maradt a nyertes lottószelvény a prahos dobozban, akkor ők most esetleg magukhoz vennék. Elfáradtam eléggé, fesztiváltól, munkától, kisvárdai bonyodalmaktól, nem is írok most második kiadást a tegnapi napról. Majd ha felkerülök a kultura.hu-ra, ideteszem a linkjét. Annyit még visszaszólnék a Hullámtörés kapcsán – mert ilyet még sosem láttam színházban –, tulajdonképpen filmes ágyjelenet volt benne a színen. És megmaradt bennem Fillár Istvánnak egy nagyszerű pillanata, amikor rászólt a feleségére a templomban. A Czukor Show-t pedig nagyon élveztem, és erős vágyat ébresztett bennem egy ilyen szereposztású Boldogtalanok-előadás iránt. (Özv. Húber Evermódné: Vári Éva.) Ma teljes családegyesítés lesz, aztán este megnézzük a díjátadó gálát, majd hazamenés. Lehet, hogy egy kicsit előbb. Most hallottam a reggelinél, hogy a gálán televíziós személyiségek fognak előadni szórakoztató műsorszámokat. Ez azért elég fenyegetően hangzik rám nézve. Tegnap délelőtt még meghallgattam a szakmain sok elragadtatott véleményt Az öreg hölgy látogatásáról, és kevésbé lelkeseket a Viharról. Délután még megnéztem az Én egy szemüveges kisfiú vagyokot, igen finom kis előadás. Az esti gála kínosan rövidre sikerült, amennyiben alig tudták kihúzni az időt addig, míg a polgármester megérkezett átadni az utolsó díjat. Pintér Béla bájosan lekéste a díja átvételét – lehet, azt hitte, hogy majd a legjobb női alakításnál szólítják –, így azt a kihirdetést meg kellett ismételni. A műsorszámok közül egyedül Udvaros Dorottya és Galamb Te rongyos élet-kettőse volt rendesen megcsinálva és parádésan eljátszva. A díjak szerintem abszolút rendben vannak, sőt kifejezetten örültem nekik. Az egyetlen súlyos szívfájdalmam, hogy Péter Kata kimaradt. Az jutott eszembe, ha már így történt, hogy végignéztem a POSZT-ot – egy-két előadását ugyan máshol abszolváltam –, akkor kiadom a saját, semmivel nem járó díjaimat. Ünnepélyes eredményhirdetés következik: Tá-dá-dá-dááÁÁÁ tá-dá-dá-dááÁÁÁÁ Stuber Andrea döntése alapján a 2008. évi POSZT legjobb előadása: CZUKOR SHOW legjobb rendezése: FRANKENSTEIN-TERV legjobb női főszereplője: TOMPOS KÁTYA (Vihar) legjobb férfi főszereplője: NAGY ERVIN (Asztalizene) legjobb női mellékszereplője: PÉTER KATA (Czukor Show) legjobb férfi mellékszereplője: ANGER ZSOLT (Czukor Show) legjobb díszlete: BAGOSSY LEVENTE (Asztalizene) legjobb jelmeze: NAGY FRUZSINA (A nagyratörő) legjobb együttese: KOMA TÁRSULAT (Plazma) Gratulálok! Pótlólag az jut még eszembe, hogy Bánki Gergő mint cowboy milyen elragadóan lovagolt az Én egy szemüveges kisfiú vagyok előadásában, és hogy a Czukor Show-t rendező Dömötör Tamás pont úgy fest, mint egy "médiaszemélyiség". Küllemét tekintve simán elmehetne műsorvezetőnek a VIVA tévéhez vagy valami ilyesmihez. És visszajárnak Anger pillanatai a Czukor Show-ból, például ahogy összemosolyog Csonka Szilvivel, vagy ahogy a tragikus végkifejlet közeledtével mereven maga elé néz. Iszonyatosan jó Anger a Czukor Show-ban, na. Akadt a múlt hétnek olyan napja, amikor úgy állt a dolog, hogy a változó körülmények és az elégtelen feltételek miatt idén nem megyünk el Kisvárdára fesztivállapot csinálni. Végül igent mondtunk, majd az után jöttek még különböző feketelevesek. Alighanem vért fogunk izzadni. Valamikor sok évvel ezelőtt Zalaegerszegen néztem előadást, és egy közintézményben kaptam vendéglakást szállásul. Bíróságon vagy ügyészségen vagy rendőrségen, nem emlékszem pontosan. A színházban odaadták a címet és a ház meg a lakás kulcsát, mentem hát, majd rendetlen irodákon és iratokon keresztül vágtam át magam a szobámig. Hajnalban távoztam, vonathoz, és az a bizarr helyzet állt elő, hogy miután bezártam a kaput, vissza kellett másznom a kerítésen, hogy a kulcsot hátrahagyhassam a postaládában. Még jó, hogy senki nem hívta ki a rendőrséget, látván, amint épp török be a rendőrségre vagy ügyészségre. Abban a kihalt intézményben éjszakázni, az volt olyan, mint most az egyelőre néptelen Kisvárdán. Már ma megjöttem ugyanis, egyrészt mert kedves férjem holnap államvizsgáztat, másrészt nagy rémületemben, amiért ismeretlen tördelővel-képszerkesztővel-fotósokkal fogunk dolgozni. Mivel a mi áldott-vert Ilovszky Bélánkat pénzhiányból kifolyólag elhagyták. Az önkormányzat természetbeli segítség gyanánt helyi szakembereket ad. (Volt olyan ötletük, hogy még újságírókkal is ellátnak, de hát ekkora szívességet már nem fogadhatok el.) A kisvárdai fesztiválnak, ellentétben a pécsivel, idén még szűkösebbek az anyagi forrásai, mint tavaly. Én mindenesetre úgy gondoltam, kell bőven időt szánni az első lapszámra, hogy belejöjjünk, ezért mára bejelentkeztem. Mi tagadás, nem öröm a korai jövetelem az ittenieknek, hiszen ennél a szerény költségvetésnél már az is érvágás, ha nekem eggyel több éjszakára kell szállást biztosítani. (Ezzel szemben Pécsen a színházi vendégek könnyedén bejelentkeznek, majd értesítés nélkül nem érkeznek meg, s éjszakánként több tízezerért vész kárba a hotelszobájuk,) Itt alszom a művházban. Még velem van kedves férjem és Máté is, várjuk a rendszergazdát, de gyanúsan híre-hamva sincs. Mit tehetnénk, mindjárt lemegyünk a portához olasz-francia meccset nézni. Aztán ők elmennek, én itt maradok, és imádkozni fogok, hogy valahogy átverekedjük magunkat a következő 11 napon. No isten nevében útnak indítottam Laci tördelőt (aki szépen dolgozik) a nyomdába az első számmal. Délután 5-kor, amikor már jól álltam, elmentem ebéd-vacsorálni, és önjutalmazás keretében lyoni libamájat ettem. Remélem, nem kapattam el magamat, de ilyenhez kajajeggyel úgysem jutok majd. (Akkora adag volt, kifogott rajtam.) Amikor este 8-kor végeztem a lappal, átvonultam privát életem színterére, a szobámba, ahol már egy álló napja hallom, hogy a szomszédban szól a rádió. Ámde nincs semmiféle szomszéd. Végül is rájöttem, hogy a karattyolás zaja megszüntethető, ha kihúzom a szobámban lévő kis hűtőszekrényt a konnektorból. Akkor csönd lesz. Különös, de olyan frigó ez, hogy egy láthatatlan rádióbemondót rejt, aki éjjel-nappal olvassa be a híreket. Közben az első szám elkészítése mellett igyekeztem fogadókésszé tenni a szerkesztőségi szobánkat, mire ma jönnek kollégák. Szereztem normális székeket, egy csomó új neont a kiégettek helyére, olvasólámpát, valamint az alapfokú felhasználók (mint pl. én) számára egyszerű megoldásokat a számítógépekre: mibe írja szerzőnk a cikket és hová mentse el. Még a monitorokat is megtisztogattam. Ma még kultura.hu-t is csinálok, de holnap már nem, két hétig nem. Azt nem mondom, hogy szabadságon leszek – mivel pénzt ilyenkor nem kapok –, de rabság felfüggesztve. Tegnap kiderült, hogy a Kisvárdai Lapok fotósának a mi régi, kedves helyi újságírónkat, ibusári tudósítónkat nevezték ki. Az idei zsűrit sem mondtam még: Alföldi Róbert, Eszenyi Enikő, Nánay István, Horváth Péter és Sáry László. Utóbbi kettő a zenés előadásokat fogja elbírálni. Szakmai beszélgetni a hírek szerint Ascher és Zsámbéki jön. Most szembesültem a titkárságon egy újabb takarékossági intézkedéssel: napi egy kajajegyet kapunk csak. Hát legalább nem kell majd cipelni hazafelé azt a sok-sok pénzt, amit itt keresünk. Elesszük helyben. Nos, a kisvárdai fesztivál odavan, úgy érzem. Ezt vettem le a megnyitóból, amelyen az elmúlt évek ígérgető politikusi megjelenése után most mindössze egy árva államtitkár fellépését élvezhettük. Ezúttal Sólyom László sem üzente meg, miért nem tudott jönni. És ha a pénzszűkén túl – azt mondtam-e már, hogy az volt az első opció a nyitóelőadás kapcsán: a szerkesztőségnek 1 db színházjegy jut?! –, ennyire senki nem jön el ünnepelni a jubileumi, huszadik fesztivált, az szerintem elég erőteljesen üzeni, hogy a hatalmat ez a dolog már nem érdekli. Momentán senki nem remél politikai hasznot tőle, úgy tűnik. Maradt tehát nekünk Hegedűs D. Géza szokásos, gondosan kidolgozott magánszáma a MASZK üdvözleteként. Idézek: „a drága kisvárdaiak, akik két évtizede minden nyár elején úgy várják vissza a színháziakat, mint a fecskéket és a gólyákat rügyfakadáskor”. (Ha a dinamikáját nem is tudom visszaadni, de legalább az intonációját: röügyfakadáááskauuur. Mert már a harmadik mondatánál kiújult a tájszólása :-) Beszéde végén Hegedűs D. „operettsikerrel” (Já.T.) előadta „kedvenc színházi újságja”, a Kisvárdai Lapok egy hosszabb részletét: felolvasta az idei beköszöntő jegyzetem második felét, amely egy vicces utópia a negyvenedik kisvárdai fesztiválról. (Mondjuk lábjegyzettel is bírt a cikk: Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Ha majd megtalálom az interneten a KisLapok idei évfolyamát, belinkelem.) A megnyitó után a beregszásziak Liliomfija következett, ami szép válasz az egészre: színházat csinálni mindenekelőtt és minden körülmények között JÓ. Első sorban ültem, kaotikusnak hatott onnan ez a szeles, gyors forgatagú előadás, de előbb-utóbb magával sodort. Másodikként a szabadkaiak Verebes rendezte Kicsi és polgárok (Kispolgárok) előadását láttuk, ami nem ment olyan jól, és én sajnáltam, hogy erre a megnézésre nem Szabadkán kerítettem sort, korábban, hanem itt és most. De közben úgy is voltam vele, hogy egy darabig megpróbáltam a soromban ülő Eszenyi zsűritag szemével nézni a játékot. Úgy képzeltem el őt magamban – és lehet, hogy ebben nagyot tévedek –, hogy nem ismeri a szabadkaiakat. És ahogy sorra jelennek meg a szereplők, azt gondolja: ez egy színész! Nahát, ez is színész! Sőt ez is! És még egy! Helyes zsűrink van megint, bejárósak hozzánk. Alföldin akkor nevettem nagyot, amikor nekiállt nálunk a szerkiben választ fogalmazni egy nyílt levélre valami fórumba. És nem tudom, hogy gondolta, hogy ha beül három újságíró közé, akkor azok majd nem fognak belebeszélni, hogy mit írjon :-D Enci ma éjjel négykor még itt ült lent a ház előtt a beregszásziakkal. Remélem, majd folytatni tudom valamikor, de egyelőre nagyon munkás és időhiányos napokat élek. Az első három számba hat cikket írtam. És ma már nem halaszthatom tovább azt sem, hogy valami beszámolót fabrikáljak a kultura.hu-nak. Az hamar kiderült, hogy nincsen profi fotósunk, tehát normális előadásképekre vagy jó színészportrékra nem számíthatunk. Azóta a magunk kis digitális Pajtás-gépeivel járunk-kelünk és kattintgatunk, mert annyi tőlünk is kitelik, mint a kirendelt fotósunktól. (Eredményei alapján Szemere a sztárfotósunk.) Szerencsére direkt kezünkre játszik a nyomda, amely borzalmas minőségben nyomja a Kisvárdai Lapokat, így aztán majdnem mindegy, hogy milyen kvalitású fényképeket adunk le. De azért azt sosem hittem volna, hogy egyszer majd egy színikritikámat olyan fotók ékesítik, amelyeket magam készítettem az előadás alatt – márpedig most ez történt, a szabadkai Szomorú vasárnap kapcsán. (Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina. Jók voltak.) Négy számon vagyunk túl, és mindeddig egyszer sem sikerült reggel 6-nál korábbra kihozni a fájrontot. Igaz, ebben annak is része van, hogy rengeteg az előadás és folyton csúszik a program, úgyhogy a nap utolsó műsorszáma általában bőven éjfél után szokott véget érni. Még tegnap írtam a kultura.hu-nak, konkrétan a tegnapelőtti napról (bár fogalmam sincs, hogy mikor milyen nap van, és úgy számolom, hogy legalább másfél hónapja gályázom itt), de mindeddig nem került fel. (Aztán igen.) Nem elég jók az előadások, ez nehezíti a helyzetünket. Úgy értem, elég könnyű elaludni rajtuk. Ma például egy olyan Nórát láttunk a marosvásárhelyiektől Tompa Klárival a címszerepben, mintha csak az Ibsen-dráma diafilmváltozata lenne. Valamint néztünk egy Nick Cartert – nagyváradi viszonylatban derekas produkció szerintem –, aztán jött A bor a Várszínházban, a komáromiak nyomultak népszínműben. Mai: Részlet a kassai évadbeszámolóból: VARGA LÍVIA ARANKAKÉNT SIKERESEN OLDOTTA MEG A FÉRJÉT CSALÓ NŐ SZEREPÉT. El vagyok veszve a napokban alaposan. És mivel a kollégáim a KisLapon túl is mindenfelé beszámolnak a fesztiválról, meg magam is tudósítok majd még a kultúra.hu-nak, ezért az a biztos, ha privatizálok itt, mert akkor nyilván nem ismétlek semmit senkitől, egyben magam elől sem írok el megírandó anyagot. Lejártak Alföldi Róbert munkanapjai a szakmai beszélgetéseken – általában nagyon vehemensen nyilatkozott, és meglepett, hogy nem egy esetben olyasmit kért számon az alkotókon, ami az ő markáns plakátszínházából is hiányozni szokott –, most pedig Ascherben gyönyörködünk. A mai beszélgetés pl. direkt remek volt, csupa érdekesség és élvezet. (Volt a minap egy címlapjegyzetem, és arra Ascher azt mondta – milyen egy gonosz egy! –, hogy ő meg engem figyelt a Nick Carter-előadás alatt, és látta, hogy egy-egy hosszabb-rövidebb pillanatban alvásilag lecsukódott a szemem! De én ezt tagadom, és már be is szereztem cáfolatot a szintén szemben ülő Eszenyi Enikőtől, aki önkéntes és elhivatott alvásfigyelő :-) Azt mondta Nánay valamelyik éjjel, milyen jó látni, hogy egyáltalán nem vagyok nyugtalan, nincs diliház nálunk a szerkesztőségben. Mondjuk tényleg nem idegeskedem, és a „diktatúrám” is legfeljebb egy-egy pikírt megjegyzésben kulminál. Volt egyszer olyan, hogy láttam, az elvárás ellenére nem lesz 6-ra nyomdában az újság, mert reggel ötkor még cikk íródott, s több oldal még javában tördelődött. Ekkor szárazon tudomásul vettem, hogy sajnos késni fogunk, de attól szerző vagy tördelő biztos nem végez gyorsabban, ha a főszerkesztő ordítozik vele, hogy legyen már kész! Tegnap egyébként fél négyes rekordot csináltunk Jászay kollégával, de nyilván nem tudtunk volna még elaludni olyan korán, így aztán hatig ültünk a ház előtt egy határon belüli-kívüli vegyes társaságban. Láttunk jó néhány pusztító produkciót, viszont engem megvett a gyergyóiak Világtalanok-előadása. Kiss Csaba darabja nagy, életes erővel. Rendkívüli erős magja lehet ennek a produkciónak – mondtam utána Encinek –, mert még azt is kibírta, hogy a színésznők (intézetis lányokat játszók) borzalmasak. De ő másképp látta, ismervén-nevelvén-pártolván intézetis lányt. Azt mondta, hátborzongatóan stimmelt az a hang és az a modor, amit a színésznők használtak. Igaza lehet. Vagyis az ember nézőként soha nem tudhatja, hogy ami neki a színpadról hamisnak tűnik, az nem azért idegen-e számára, mert a világát nem ismeri. Ezt az előadást egyébként a lehető legszélsőségesebben fogadták a zsűritagok, valósággal ölre mentek miatta. Valamelyik este a kassaiak elég rémes Hyppolit, a lakáj-előadását néztük a Várszínházban. Éppen a címszereplő Pólos Árpád énekelt kínosan, amikor bekiabálások zavarták meg a számot. Szegény nagyon lassan és tétován reagált, úgy képzelem, talán felrémlett benne, hogy az énekesi teljesítményét minősítik felháborodott nézők (joggal egyébként), de aztán idővel kivette ő is, hogy orvosért kiáltanak. Valaki rosszul lett a nézőtéren, leállt az előadás, felment a fény. Mi messziről láttuk Szemere Katával a tömörülést, magát az érintettet nem, és igen rossz érzéseink támadtak. Úgy festett, hogy mozgás nincs, az illető a nézőtéri padon fekszik, aggódtunk, hogy ez a legrosszabbat jelenti. Valahogy lassan és kelletlenül látszott odamenni az orvos, aki egyébként a közönségzsűri tagja, majd Alföldi hajtotta el a környékről az odakíváncsiskodó nézőket. Bemondták, hogy tíz perc technikai szünet után folytatódik az előadás, és úgy is lett. Közben megnyugodva láttam, hogy az idősebb hölgy, aki rosszul lett, saját lábán hagyta el a nézőteret, az orvos kíséretében. Visszaült a közönség, kijött Pólos Árpád a folytatásra, hatalmas tapsot kapott. (Kitűnő egyébként a kisvárdai közönség, tökéletesen reagál és pontosan ítél.) De ezt az egészet azért meséltem el, mert utóbb, éjjel kiderült, hogy Alföldi kiabált orvosért, aki egyébként a Bárkában számos ilyen jellegű tapasztalatot szerzett. És akkor rájöttem, hogy ez nem is történhetett volna másként, csak ő lehetett, aki beavatkozott. Egy mezei néző ugyanis nem mer megakasztani egy színházi előadást. Szerintem eszébe sem jutna, tiszteletből, félelemből. Láttam már nézőt rosszul lenni színházban, de olyat még soha, hogy a zsöllyéből egy civil leállította volna emiatt az előadást. Ezek voltak valamelyik nap. Az idei fesztivál legbénább, legkínosabb és legrombolóbb programja a jubileum ünneplése. Ez úgy fest, hogy az előadások végén, a taps alatt egy csinos, szőke hölgy felvonul a színpadra néhány holmival. Elmond pár mondatot a fesztivál húsz évéről, s ennek nyomán jutalomban részesülnek különböző színészek vagy egyéb alkotók. Olyanok, akik sokat szerepeltek itt az elmúlt két évtizedben. Felszólítják őket a színpadra, és aztán ott kapnak a kezükbe egy oklevelet, valamint Darvay Nagy Adrienne A kisvárdai fesztivál című, frissen megjelent könyvét. (Nekünk nincs a birtokunkban az opus, de Jászay kolléga recenzió céljából olvasta a kéziratot, s nagy derültséget keltett, amikor idézett belőle egy-egy mondatot.) Még egyszer ábrázolom tehát a jelenetet: állnak a színpadon az előadást éppen csak befejezett, izzadt színészek, s tapsolnak különböző kollégáknak, akik odalépnek eléjük, és átveszik ezt a rangos Darvay Nagy-díjat. És akkor arról még szót sem ejtettem, hogy emiatt az eddig kábé tizenötször lebonyolított kis rituálé miatt szokott csúszni a program. Szinte minden következő előadásra vár a közönség, s olykor esetleg meg is tapsolja az ártatlan zsűrit, amikor az félórás késéssel bezuhan a nézőtérre. Amiről ma írok, ahhoz majd a holnapi, vagyis az utolsó napi címlapjegyzetem lesz az idevágó irodalom. Tegnap a szakmain megkaptuk az idei „támadást”. Érdekes, hogy ezúttal nem az alkotók, hanem az opponáló zsűritagok irányából. A címlapos jegyzetünk váltotta ki, amelynek a lényege az volt, hogy a szakmain megbírált alkotókban mennyi fájdalmat és rossz érzést szül mindaz a hideg és meleg, amit kapnak. (Igen, én visszasírom Aschert, aki pontos volt és alapos, valamint Máté Gábort, aki pedig megfontolt és empatikus. /Holnap Zsámbéki debütál!/ Alföldi mindig nagyon felindult, gyakran kikéri magának, amit látott, fel van háborodva és erős szavakat használ. Enci pedig csapongó, és nem mindig elég körültekintő. Én itt most Horváth Péter mentalitását és szakmai megnyilvánulói teljesítményét értékelem a legtöbbre. Nagyra becsülöm, hogy feladatukat komolyan véve és felelősségteljesen fogva fel, mindhárman lelkiismeretesen és fáradhatatlanul jelen vannak – hajnalig a ház előtt, 11-től a házban –, és a legjobb szándékkal kommunikálnak.) No, szóval Alföldi és Eszenyi megbántódtak azon a jegyzeten, amely szerint a bírálataik alanyai megbántódnak a szavaikon. Sajátos helyzet. Itt most ők a kíméletlen „kritikusok”, és előfordul, hogy az alkotóknak Nánay kritikus kel a védelmére. És úgy tűnik, a zsűritagok arra nem gondoltak, hogy a tőlük kapott nyilvános kritikát az itteni fellépők éppen olyan érzékenységgel fogadják, mint adott esetben ők maguk. Vagy gondolták ugyan, hogy így lesz, de most akkor az ad okot sértődésre, hogy mi ezt írásba is foglaltuk. Nnnnnna. Lilla szerzőnknek van egy rossz napja, aztán túllép rajta, miután megértette, hogy ez ilyen. A bántódás mindig benne van a pakliban. Más. Én oly tartózkodó, elhúzódó és főként állandóan dolgozó vagyok Kisvárdán – voltaképp csoda, hogy egyáltalán megismerkedtem valakikkel :-) Mégis, most már kifejezetten öröm nekem itt látni évente egyszer találkozhatós, szeretnivaló embereket, akikkel a legkülönbözőbb okokból lett ilyen-olyan kontaktus az elmúlt években. És jólesik üdvözlésül sután megölelni-megpuszilni például Elor Eminát, B. Fülöp Bözsét vagy Váta Lorándot. Vége a munkának, tikkadt szöcskenyájnak érzem magamat, a többit majd otthonról. Még egy csomó mindent fogok írni ide Kisvárdáról. (Ezt el is várják tőlem :-) Mai (tegnapi, esetleg tegnapelőtti): Nyomtatott prapír néhány nézőtéri széken: ERRŐL A HELYRŐL AZ ELŐADÁS NEM LÁTHATÓ Magunkhoz vettük, elhelyeztük a szerkesztőségi szobánkban, elvégre onnan sem. Kimostam egy nagy adag szennyest, ennek örömére bánatos sárga foltok keletkeztek a fehér ruhámon, mivel óvatlanul benne felejtettem a zsebében egy sárga színű éjféli lakomajegyet. Itt jegyzem meg, hogy kaptunk lakomajegyeket minden nap, mint ahogy a szerkesztőség színházjegyigényét is maradéktalanul kielégítették. Nekem történetesen a szállásomra sem lehet panaszom – nincs is –, nem költöztem át a fesztivál kezdetekor a Bástya panzióba, hanem ott maradtam a művházi vendégszobában, ez praktikus, kényelmes és kellemes megoldás volt számomra. (A konferenciaterem sarkában alakították ki néhány éve: szoba + fürdőszoba.) A művháziak a megszokott készségességgel segítették a munkánkat, és a városban is a már jól ismert, barátságos hangulat volt. Mélyen jellemző például az a magatartás, amit a Várda étterem lestrapált főpincére tanúsított az utolsó napon. Kedves férjem egy 450 forintos italszámlát kívánt rendezni, és nem kért vissza az ezresből, mondván, kivált engem, aki az elmúlt tíz napban legalább nyolc deci szódát megittam itt, és mindig csak legyintettek, amikor ki akartam fizetni. A pincér ezt láthatóan túlzásnak találta, és határozottan nem akarta elfogadni a jattot. Viszont ott volt csalódásnak a főutcai zöldséges. Barátságos asszony, és nem kevéssé konyít a szakmájához. Hamar elébe ment az igényeknek: műanyagpohárban gyümölcssalátát kínált. Hanem az utolsó napokra levette az árcédulát a gyümölcsökről, és elkezdett szemre árusítani. Magam egyébként nem jártam rosszul, mert alacsonynak ítélte az árfolyamomat: 300 forintért megkaptam azt a kis málnát, amit Szemere Katának 350-ért adott, Timi esetében pedig száz forinttal többre tartotta a gyümisalit, mint amennyiért én megvehettem félórával korábban. De minden eddigi és mostani jó tapasztalatunk fényében rosszul esett nekem ez, hogy a főutcai zöldségesnél felütötte fejét a karvalytőke. A következő békés napokban még vissza fogok térni a kisvárdai színházi eseményekre is, tekintsük ezt folytatásos beszámolónak. Ez volt az utolsó szavam. Zsámbéki Gábor egy napra jött le Kisvárdára, és csak egy előadást nézett meg, a sepsiszentgyörgyiek Yvonne-ját, amely – előre tudhatóan – a fesztivál legszínvonalasabb produkciója volt. (Pontosítás: másfél napra jött, és az Urbi et Orbit is megnézte.) Zsúfolt ház a szakmai beszélgetésen, és azon túl, hogy érdekes volt Zsámbékit hallgatni, azt találtam a legérdekesebbnek, hogy Bocsárdi László itt sokkal szívesebben beszélőnek tűnt, mint a POSZT-on. Pécsen mintha lett volna benne kis gyanakvás vagy tartózkodás, itt meg nem. Otthonabb volt, felteszem. Volt egy egészen megható szakmai beszélgetés A Pál utcai fiúkról. (Vajdasági Tanyaszínház turnéprodukciója, 25 napos utazás falvakba. Meghívtak bele öt fiatal erdélyi színészt is – jelzem, ez a legszebb értelme a kisvárdai fesztiválnak, az ilyen és hasonló fonódások.) Annyi minden ér engem a kisvárdai munkatáborban, hogy utána mindig napokba telik a gondolatokat, szavakat, képeket rendezni magamban, még nem értem a végére. Most például az jut eszembe, hogy az utolsó éjjel szokás szerint zsűriinterjút csináltam, Eszenyivel, de nagyon lassan haladtam a megírásával, mert közben ezer más dolgom volt, például el kellett mennem Béres Mártit fotózni, akit meg Timi interjúvolt. Az Enci-anyag harmadik soránál tartottam még csak, amikor a folyosón összefutottam vele, ott lődörgött, várván, hogy a cikk elkészüljön és ő elolvashassa. Mondtam, az még odébb lesz. Mondta, akkor adjak neki valami munkát. Mire kezébe nyomtam a fényképezőgépemet, hogy menjen be a pódiumterembe és fotózza meg az ott nyilatkozó Béres Mártát. Akiről egyébként majdnem lehetetlen olyan képet csinálni, amin nincs lesütve a szeme. Enci-fotó :-) Ilyen nap nincs is.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|