Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2010. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

Jártunk tegnap Verőcén, Frédike ellenőrzést tartott az udvarban és a Duna-parton, de nem vett fel jegyzőkönyvet. (Viszont megérett a fürdetésre. Olyankor kell fürödnie, amikor már sárgára simogattuk a szép fehér szőrét. Voltaképp nyugodtan mondhatná, hogy talán nekünk kellene gyakrabban tisztálkodnunk, nem neki. Be szokott egyébként jönni kíváncsian a fürdőszobába, amikor valamelyikünk nyitott ajtónál zuhanyozik vagy fürdik, azután a sok víztől elszörnyedve kimegy.) 

Mai:

Ortutay Gyula írja a naplójában 1942. szeptember 10-én.

MEGHALT MÓRICZ ZSIGA BÁCSI, A TEMETÉS ELÉG SZÉP VOLT, CSAK AZ A SOK SZAMÁR BESZÉD. IDETARTOZIK, HOGY EGYIK MŰSORÜLÉSÜNKÖN TÁRGYSOROZATI PONT VOLT EGY ÜGYVÉDNEK, A ZALAEGERSZEGI DR. HOLLÓS FERENCNEK A LEVELE. A JELES ÜGYVÉD ZALAEGERSZEGRŐL TÖBBEK KÖZÖTT A KÖVETKEZŐKET ÍRTA: „NEMZETI NAGYJAINK EMLÉKÉT MEGBECSÜLŐ MINDEN MAGYAR NEVÉBEN TILTAKOZNOM KELL, HOGY MÓRICZ ZSIGMONDOT A RÁDIÓBAN SZÓHOZ JUTTASSÁK. MÓRICZ ZSIGMONDNAK AZ INTERNÁLÓTÁBORBAN A HELYE, NEM PEDIG A RÁDIÓ MŰSORÁN”.

Mondtam kedves férjemnek, ilyen levél simán befuthat ma is, csak most névtelen lenne. Mire azt mondta, szerinte nem vagyunk távol attól sem, hogy ugyancsak aláírják, érdemszerzési szándékkal. 

(A hóesés merőben tévedés, majd jön a tisztelt műszak és leveszi.)         

vissza a lap tetejére

2. kedd

A Fészek Színházban voltam, egy Orczy úti talán valahai gyárépületben, nem tudom, mindenesetre érdekes, ismeretlen rendeltetésű gépek szomszédjában. A Három nővért mutatták be, és szokatlanul kedves, udvarias gesztus gyanánt elkérték hozzá a fordításomat. (Úgy értem, a nálam hivatásosabb darabfordítóknak rosszak a tapasztalatai e téren.) Láttam már őket ekkor, és most is pont ugyanazokban a lányokban telt örömöm, akikben tavaly. (Olga: Herczeg Anna, Mása: Miklós Zsófia.) Ami a rendezést illeti – Cziczó Attila rendezte, egyben Csebutikint is adta –, kissé bátortalannak találtam. Messze azt értékeltem legtöbbre, amikor a negyedik felvonás elején egy futó zenés happening és egy festmény keretében elszakadtak kicsit Csehovtól. (Olga mikrofonba búgja, hogy elmennek a katonák, vagy valamelyik másik bánatos révedezést.)

Akadt néhány szellemes ötlet – például a felvonások elején a kalendáriumi felvezetés, hogy apa hány éve halt meg, vagy Csebutikin szamovár helyetti cseresznyefa-ajándéka Irinának –, de átfogó értelmezésről és színészi alakításokról nehéz beszélni. Hogy Szoljonij és Kuligin szerepében nem láthattunk élő férfiszereplőt, erről például nem tudom, koncepció-e, avagy így is szinte lehetetlennek bizonyult megfelelő fiúkat összeszedni. Úgy képzelem, fiatal embereknek minden bizonnyal hasznára válik, ha Csehov drámájával foglalkoznak, elmélyülnek benne, megtanulják a szövegét, próbálgatják a helyzeteit, a kapcsolatait, megfeleltetik a saját tapasztalataiknak, de még így is akadtak fiúk, akik mintha pusztán felmondták volna a szerepüket, azt nem lehetett elhinni, hogy bármelyik mondathoz bármi közük van.

vissza a lap tetejére

3. szerda

Vasárnap este – legalábbis valószínű, hogy vasárnap volt – néztem kicsit egy régi Philip Marlowe-s filmet valami avíttas tévécsatornán. Alighanem az Elkéstél, Terry!-ből készült, de nem esküszöm meg rá, lehet, hogy ez maga A hosszú búcsú volt. Marlowe-t Elliot Gould játszotta, fénykorában, csúcsformában lévő sármmal. Az egyik jelenetben bárpultnál ült, előhúzta a pult alól a telefont, félretette a kagylót és tárcsázott.

Na ez az a cselekvéssor, amit annak idején irigykedve néztünk az amerikai filmekben, mert a világnak ezen a táján elképzelhetetlen volt. Mi tárcsázás előtt mindig belefüleltünk a kagylóba, hogy van-e benne vonal. Idegen volt tőlünk – teljes joggal, tapasztalati alapon – az a fajta meggyőződés, hogy a telefonban okvetlenül ott búg a vonal, mert az a dolga.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

Színikritikusi körökben volt némi nem egészen alaptalan berzenkedés, amikor a Színházi Társaság tavaly mintegy rajtaütésszerűen avval állt elő, hogy Fáy Miklós újságíró válogat az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra. (Én speciel berzenkedésmentesen fogadtam.) Most itt a program, és így első blikkre megelégedésemre szolgál. Ebben az ebek harmincadján évadomban mindössze a harmadát láttam a versenybe hívott 12 előadásnak, de azt szerettem. A többi is mind kifejezetten érdekel és vonz, ebből gondolom, hogy nekem ez a válogatás kedvemre való. (Talán egy kivétellel. Übü papáékat a hátam közepére kívánnám. Balázs Zoltán-fan sem vagyok, mint tudjuk. De egy színházérzékeny olvasó délutánra már meg is győzött, hogy érdemes megnézni az előadást. Nem állok én ellen a jónak! Megyek, ülök elébe.)

Hanem az meg milyen hülye helyzet, hogy amikor a Csörgess meg!-kritikát írtam, abban a hiszemben tettem, hogy mire a cikk megjelenik majd (még nem jelent meg), az előadás lefutott, és az egri nézőkön kívül senki nem látta, ezért aztán jó alaposan elmeséltem egy csomó jelenetet. Most meg tessék, megy a POSZT-ra. Úgyhogy a Criticai Lapok közönsége majd csak vegye meg a lapot, de ha kíváncsi a végeredményre és drukkolni akar Pécsen, akkor ne nézze meg idő előtt a gólösszefoglalót az újságban.

vissza a lap tetejére

5. péntek

Ütemesen halad a sétálóutca-építés, májusra ígérték az átadást. Már jó ideje kész van előttünk a járda, a szélén kétméterenként egy-egy lyukkal, ami állandó éberségre kényszerített bennünket, mert Frédikének elég egyetlen egybe belelépni ahhoz, hogy eltörje a lábát. Tegnapra aztán szárba szökkenés történt, döbbent járókelők szeme láttára hosszú, sötét, ferde nyársakat helyeztek a lyukakba a munkások. Vagy azt a célt szolgálják ezek, hogy távol tartsák az autókat a járdától, vagy karóba húzások lesznek, nem tudjuk.

A születésnapomra a bátyáméktól egyebek mellett színházi videókat kaptam, a Katona József Színház archívumából, illetve repertoárjából, a Platonovtól az Ivanovig. Tíz Katona. Az már egy egész raj, azt hiszem.

Mai:

Heller Ágnes idézte a MaNcsban Lessing Emilia Galotti című drámájából:

ERŐSZAK! KI NE TUDNA ELLENÁLLNI AZ ERŐSZAKNAK? DE A CSÁBÍTÁS!

vissza a lap tetejére

6. szombat

Annamarink megrótt, amiért nem üdvözöltem a budapesti állatkertben született zsiráfbébit. (Bagosi Zoltán felvétele az indexről.) De nagyon el vagyok  foglalva az agg kutyagyerekkel.

Akartam már mesélni, hogy Frédike rendkívül kommunikatív farkincával rendelkezik. Csóválásának számos jelentését ismerjük. Van például a fektében az ágyát poroló: „Hol vagytok? Miért nem jöttök már ide mellém?” Aztán van a szintén fekvő, nem is csóválás, inkább csak farokrezgetés, amely nagy-nagy elégedettséget fejez ki, és körülbelül annak felel meg, hogy „szeretek a kutyátok lenni”.  Aztán van a séta után a hidegből hazaérkezéskor a „de jó meleg a lakásunk” tartalmú. Tartózkodó, ugyanakkor feltűnően udvarias „Jó napot kívánok!” csóválás jár alanyi jogon az összes kutyának, aki az utcán feltűnik. Továbbá minden megfelelő helyzetben alkalmazza Frédike a „köszönöm” csóválást. Például miután az aktív segítségemmel elfogyasztotta az ebédet, vagy amikor az utcán hátulról megfogom őt, nehogy egy-egy nagy szimatolás közben orra essen. Van egy kis jelzőcsóva „most kakilni fogok” jelleggel, és van utána egy büszke csóva „kakiltam ügyesen” értelemben. És így tovább.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

Elmentem tegnap a kelenföldi Szabó Ervin Könyvtárba részint visszavinni az anyukám által kiolvasott kölcsönkönyveket, részint meghosszabbítani az Ortutay Gyula naplóit, amelyekkel persze nem végeztem még, hiszen a két böhöm nagy kötet kitesz vagy 1500 oldalt.  Azt mondja a könyvtáros: nem hosszabbítható. Kérdezem, hogyhogy nem? Mindig hosszabbítható, méghozzá két alkalommal, a kölcsönzési szabályzat szerint.

– Ez nem.

– De hát miért?

– Mert előjegyezték.

– Vagyis valaki el szeretné olvasni, miután visszahoztam?

– Igen.

– És én ezért nem hosszabbíthatom meg, hanem vissza kell szolgáltatnom március 10-re?

– Igen.

– Nem értem. Miért előbbre való egy türelmetlen következő olvasó előjegyzése, mint a jelenlegi olvasó jogos és szabályos hosszabbítási igénye? Miért? Nem értem.

– Ez a helyzet.

Firtattam még egy kicsit, mire a könyvtáros kibökte, hogy az előjegyzés fizető szolgáltatás, 420 forint. Tehát 420 forintért simán visszarendelik a könyvet, amit olvasok.

Szóval így állunk, már a könyvtárban is farkastörvények uralkodnak.       

vissza a lap tetejére

8. hétfő

Miskolci színházlátogatásra került sor tegnap. Odafele úton eszembe jutott, hogy nem is igen kedvelem Martin McDonagh Leenane szépe című darabját, amit megnézendő vagyok, de ilyenkor már úgysincs mit tenni :-) Radoslav Milenkovic rendezte, és az előadás azt a benyomást keltette, hogy amilyen frissnek tűnt McDonagh, amikor bő tíz évvel ezelőtt divatba jött nálunk, úgy lett mostanára állott, pállott, sőt már-már unalmas. Milenkovic valaha színre vitte ezt a művet Kaposváron, most érzésem szerint mindössze annyi volt az ambíciója, hogy néhány színész számára a jó munka lehetőségét megadja és elősegítse. Nem nagy vállalás ez, de tisztesnek mondható, és tisztességgel teljesítve is lett. Máhr Ági, Szirbik Bernadett, Cservenák Vilmos és Lukács Gábor vettek részt a dráma elővezetésben, ami megtette a maga hatását a publikumra. Viszonylag magas átlagéletkorú közönség ült a Játékszínben, sorainkban olyan szeretnivaló, naiv és odaadó nézőkkel, akik meglepett-szörnyülködő hangocskát adtak ki, amikor Máhr Ági mint gonosz anya lenyúlta a lányának szóló üzenetet.

Mai:

Egy (kettő) szép mondat Gabnai Katalintól, aki láthatólag sokkal érzékenyebb befogadója volt a Kamra Az élet álom-előadásának, mint én.

AZ ELŐADÁSBAN MEGMARADT AZ AZ UGRÁLÓ ÖRÖM, AMIT AKKOR ÉREZHETTEK, AMIKOR AZ ELHALT RÍMEK ELSZARUSODOTT HÁMRÉTEGE ÉS A BURJÁNZÓ HASONLATOK FAGGYÚJA ALATT EGYSZER CSAK MEGTALÁLTÁK A LÜKTETŐ EREK ÁGA-BOGÁT, S AZT, MINT A LEGFRISSEBB FÁJDALMAK DOKUMENTUMÁT VITTÉK SZÍNPADRA. KELL ENNÉL NAGYOBB ELÉGTÉTEL EGY HAJDANI SZERZŐNEK?

vissza a lap tetejére

9. kedd

Frédinek péntek délután óta hasmenése van éjjel-nappal, ami elég megterhelő mindannyiunk számára. Jártunk orvosnál, bélgyulladást tapintott ki, adott injekciót. Különben a kiskutyának nem rossz a közérzete, csak mi vagyunk egyre bágyadtabbak az igénybevételtől.

Mai:

Küldtem egy alapos mailt a könyvtárnak, erre kaptam két hét laufot Ortutay Gyulának. Akit olvasva sehogy sem jövök rá, hogy vajon mitől volt ő olyan jó káder minden rezsimben. Igaz, fontos időszakokban egy évet, két évet is ki-kihagyott a naplóírásban. (1949-ben például nem jegyzett be egyetlen sort sem, így aztán később sem, 1954-ig legalábbis, elő nem fordul Rajk László neve.) Szívesen dokumentál politikai pletykákat, sokszor nagyon plasztikusan írja le a társadalmi közérzetet, jósol, vívódik, elégedetlenkedik, hosszú csömöre van. És bár ez a feljegyzéseiből nem tűnik ki markánsan, az életrajza szerint szinte mindvégig politikai-hatalmi szereplő volt. Még ha ő talán nem is így élte meg.

Egy anekdota tőle, 1954-ből:

NEMRÉGIBEN A FERENCIEK TERÉN ÁLLDOGÁL TAMÁSI ÁRON, TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ S MÉG NÉHÁNYAN. TERSÁNSZKY ÁRONNAK VALAMI SOPÁNKODÁSÁRA KIJELENTI: „NÉZZÉTEK, ÉN MÁR RÉGÓTA KÉT RÉSZRE OSZTOM AZ ORSZÁGOT. AZ EGYIK RÉSZE LE VAN SZARVA, A MÁSIK MEG KINYALHATJA A SEGGEM.” MIRE ÁRON RÉMÜLTEN: „ÉS A BARÁTAID?” „AZOK VÁLASZTHATNAK A KETTŐ KÖZÜL. SZERVUSZ.” – MONDTA LOJÁLISAN KAKUK MARCI, ÉS MÁR EL IS BÚCSÚZOTT.

vissza a lap tetejére

10. szerda

Tegnap elmentem a Katonába A kétfejű fenevadra, alighanem megsértve a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetsége frissen elfogadott etikai kódexének hatodik pontját, amely szerint „a színházi kritikus megfelelő fizikai és szellemi állapotban érkezik a színházi előadásokra, koncentrációját az előadás időtartama alatt végig fenntartja”.

Weöres Sándor színházi road movie-ja a török-magyar-Habsburg-szovjet érában játszódik Máté Gábor rendezésében. Finom előadás. Bölcsesség és derű van benne.

Az jutott eszembe utána, hogy ha minden jól megy, akkor a világítóan értelmes Hajduk Károly egyszer majd csodálatosan eljátssza Boguslawskit Spiró György Az imposztor című drámájában. (Úgy látszik, referenciadarab ez nálam.)  És milyen kár, hogy én azt már nem fogom látni.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

Már azt is nagyon szerettem volna látni, amikor Mohácsi János kaposvári főiskolásokkal csinálta meg a Pintér Béla Parasztoperáját, de arról lemaradtam. Hát most a Pécsi Nemzeti Színház bemutatóját semmi esetre sem akartam kihagyni. Eleve felvillanyozott ez a találkozás kettejük között, mert úgy véltem, hogy Mohácsinak jót tesz majd a Pintér Béla ökonómiája és célra tartása, Pintér Bélának meg nem fog ártani a Mohácsi humora és hatásismerete. Ráadásul a Parasztopera éppen a csúcsteljesítmény, ez a Pintér Béláék legjobbja szerintem.

Nem is okozott csalódást a pécsi verzió, főleg Zayzon Zsolt Balogh Imre juniori antréjától kezdve működött elementárisan az előadás. Érdekes, hogy Balikó Tamás játssza az Apát, éneklésre kevéssé hivatottan – pedig hát tényleg opera ez, bár erősen bizarr az egész úgy szövegileg, mint zeneileg, de valóban végig énekelnek –, és még a cigarettáról is leszoktatták az előadásban, nyilván kíváncsi volt Mohácsira, így képzelem. (Megjegyzem, Zajzi is inkább csak kiabált éneklés gyanánt.) Főleg tetszett: Zayzon, Györfi Anna, Józsa Richárd, Nyakó Júlia.

Feszengtetően vegyes közönség ült a nézőtéren. Az világos, hogy ez a mű minimum meglepő és maximum megdöbbentő. Változatos módon próbált mit kezdeni vele a publikum. Akadt néző, akinek minden egyes szó leesett, és ezt élénk kacagással fejezte ki percenként ötször, és voltak idős nénik, akik a mulatós vonalra csatlakoztak rá oly módon, hogy ütemes tapssal próbálták kísérni Köles Ferenc részeg állomásfőnök nótás belépőjét. 

Hazafelé jövet félő volt, hogy nem jutunk ki a sarkvidéki jelleget öltött Mecsekből, ám végül, ha lassan is, de sikerült. 

vissza a lap tetejére

12. péntek

Olvasva tegnap ezt, arra jutottam, hogy az index nyilván általános iskolásokkal dolgoztat, írat cikkeket – jó, felső tagozat –, nyilván ingyen, és vajon legális-e az ilyen gyermekmunka, avagy törvénytelen kizsákmányolás? (A kizsákmány, a kizsiger – éneklik a Galóczában.)

Húsz éve lakunk itt, ahol. Láttunk már egyet s mást parkolási tilalmilag, de a helybéli autósok semmibe vételének ilyen fokát és szintjét, mint most, eddig még nem tapasztaltuk. Holnaptól három egész napig tartó megállási tilalmat tábláztak ki a környéken, nemcsak a Városház utca teljes hosszában, de a Kamermayer téren, a Vitkovics Mihály utcában, a Semmelweis utcában is. Nem tudom, ki jöhet vendégségbe a főpolgármesterhez, de olyan magas rangú lehet, hogy talán maga a magyarok istene.

Hogy valami örömtelit is írjak: a színikritikusok céhe a tagok szavazatai alapján engem delegál az idei POSZT zsűrijébe. Most már csak valahogy meg kell oldani családilag és munkahelyemileg (már ha az lesz még akkor), hogy el tudjak menni tíz napra Pécsre június elején.

vissza a lap tetejére

13. szombat

Tegnap a munkahelyeken „Jó utcai harcokat!” kívánsággal búcsúztak egymástól a kartársak.

Az épülő belvárosi főutcán a munkások erősen körbefóliázták a díszkőkupacokat – így talán nehezebben jutnak természetes fegyverekhez az ünneplők.

Mostanra aki tehette, elhúzott a városból.

Akik maradtak, a frekventált helyekről kivonták autójukat, áttették eldugott zsákutcába, ahol legfeljebb hetedik-nyolcadikként jöhet szóba kocsiborogatás vagy gyújtogatás esetén.

Lelkiismeretes protokollszakmunkások még rágják kicsit a körmüket: vajon azok, akiket felhívtak telefonon, megkérdezendő, hogy hajlandóak-e díjat átvenni, tényleg elmennek-e a díjátadóra, átveszik-e, kezet fognak-e.

Ünnepre készülünk. Március idusa lesz mindjárt. De már óvakodunk tőle, nem úgy, mint Caesar.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

Egy kedves olvasóm járt a minap az Állatkertben, és megnézte helyettem is a mostanában született kölyköket. Lefényképezte ezt a kis csecsemőt, köszönettel vettem a képet!

Mind ez idáig nem találkoztunk a sajtóban a Cseh Tamás-pályázat végeredményével, csak most leltünk hírt róla az e heti HVG-ben, íme. Nos, a díjnyertes mű vaskos csalódás számunkra. Úgy értem, azon túl, hogy közhelyesnek tűnik, szinte semmit nem fejez ki a kifejezendőkből. Korábban ebben a cikkben olvashattunk a pályamunkákról, és az itt említett tervek mindegyikét – de mindegyikét: az emléktócsáktól kezdve a növényházon át a dalos kapucsengőig érdekesebbnek találjuk a győztesnél. Sőt, ennél nekünk a mi pályázatunk is jobban tetszik. Egy harangjátékot képzeltünk el, konkrét kis harangsort a falon, amely az „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk” dallamát játszaná el minden nap egyszer. Vagy „reggelre kelve”, vagy – ha reggel zavarná a lakókat – este 7.07-kor, színházi kezdési időben. 

vissza a lap tetejére

15. hétfő

Folytatódott a Mesél a bécsi erdő fekete sorozata. Már többször meg akartam nézni a Katona József Színház előadását, jegyem is volt, amit le kellett mondanom, aztán tegnap végre eljött az ideje, díszbe öltöztem, és mentünk a barátnőmmel a színházba, ahol kiderült, hogy hamarosan véget ér az előadás, mivel 5-kor kezdődött. Futhatunk neki újra.

Örülünk ennek a kis napsütésnek. Nem könnyű napsütést találni a belvárosban, de ma délelőtt sikerült.

vissza a lap tetejére

16. kedd

Valaha volt olyan, hogy elmentünk március 15-én a Petőfi-szoborhoz ünnepelni, és a tömegben jobb pozíciót foglalt Harsányi Sulyom a nyakába vette pöttöm Pannánkat, hogy lásson valamit a gyerek. Ebből is látszik, hogy ez régen volt.

Most, amikor sétálni mentünk Frédikével, kerestük a néptelenebb helyeket. Az Engels Erzsébet téren a Jobbik – oda nem. A Kamermayer téren az MSZP – oda sem. A Március 15. téren a hivatalos fővárosi ünnepség, rövid tűnődés után arra indultunk, úgy kalkulálván, hogy a rendőrökön és Demszky Gábor főpolgármesteren kívül ott lesznek a legkevesebben. Aztán a szél visszafújt bennünket a Vörösmarty térre. 

vissza a lap tetejére

17. szerda

Azért olvasok szívesen naplókat, mert a történelem ebben a formában érdekel: jó tollú emberek személyes élményeként. Bár ez meg sajnos együtt jár a "bulvárhírekkel” való értesüléssel. Talán jobb is lett volna, ha visszaviszem az Ortutay-naplókat befejezetlenül a könyvtár szavára. Ez esetben soha nem tudtam volna meg, hogy gyerekkorom hamvas, bájos, csillogó szemű, naiva sugallatú tévébemondónő-idolja úgy kezdte a karrierjét, hogy felajánlotta szexuális szolgálatait ennek a háromgyerekes Hazafias Népfront-elnök bácsinak. Ha lángoló szerelemként élték meg az évekig tartó csendőrpertus viszonyt, ez akkor is prostitúció a maga legközvetlenebbül kiszolgáltatott formájában. És még az elnök elvtárs írta a naplójában a kapcsolat legelején erről a nála 28 évvel fiatalabb lányról, hogy „gyermeki-szép, gyermeki-amorális”… Hazafias Népfront. Piha.

Továbbá tudomást szereztem a naplóból egy másik titkos viszonyról, egy másik páréról is, ami nekem szintén csalódás és elkeseredés, úgyhogy azt nem is osztom meg, minek szomorítson mást is.  

Végezetül egyet még idézek Ortutaytól 1957-ből, mert ez épp oly rémisztő és fenyegető, mint amennyire jellemző is elhivatott politikusainkra, akik előszeretettel szeretik hinni, hogy meg kell váltaniuk vagy menteniük bennünket.

NEM TUDOM, HELYES-É AZ ÚT, AMELYRE POLITIKUSKÉNT ISMÉT RÁ KELL LÉPNEM. RÁ KELL LÉPNEM, NEM MAGAM KEDVÉRE, DE HAMISAN S ÖNTELTEN HANGZANÉK, HA AZT MONDANÁM, HOGY ENNEK A MEGGYÖTÖRT, MINDENFELŐL BECSAPOTT, MEGALÁZOTT NEMZETNEK KELL A MAGAMFAJTA POLITIKUS, KELL A SEGÍTSÉG AZ EGYEZTETÉSHEZ, A MEGBÉKÉLÉSHEZ.

(Hamisan s öntelten hangzik-é? Igen.) 

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

Kedves férjemnek kora délután haza kellett jönnie bojlerszerelőket fogadni, én pedig azonnal megragadtam az alkalmat és elmentem gyerekszínházba. A Rozi az égent láttam a Budapest Bábszínházban. Tasnádi István és a felesége írták, jó hírű produkció. Magam úgy találtam, hogy nem rossz, de nem is kiemelkedő. Átlagos alkotói invenció jellemzi minden vonatkozásban. (Az átlagos úgy jön ki, hogy pozitívba és negatívba hajló elemek is akadnak. Az űrürge – és még egyik-másik báb – figurája nagyszerű, bárhonnan is nézem, de például Szemenyei János hollywoodias zenéjét nem sorolnám az erények közé.)

Régen voltam kisgyerek, csoportban, ezért már egyáltalán nem emlékszem arra, hogy miért is kell ilyenkor ordítani, mint a sakál. És így, hogy elfelejtettem az okát, most már félő, hogy sosem is fogom megérteni. Azt is furcsálltam az előadás előtt, az ültetéskor, hogy míg az iskola fele még szépen állt kettesével, sorban a tanárokkal a zsöllye mellett, addig azok, akiknek már szék volt a fenekük alatt, kórusban kiabálták, hogy „Kez-dőd-jön!” Elnéztem a kis nézőket a szünetben – nem bizonyultak rossz, fegyelmezetlen, idétlen vagy érzéketlen közönségnek –, és megállapítottam magamban, hogy jó környékről jöttek. Nem voltak kiöltözve, de a cipőkről-csizmákról lerítt, hogy nem kínaiból valók. Márpedig ahhoz, hogy a gyerek gyorsan növő lábára drága cipőt vegyenek a szülők, jómódúnak kell ma lenni.

(A szünet után megkérdeztem a mellettem ülő kedves, izgága, szemüveges kisfiút, honnan jöttek. Egy II. kerületi iskolából. Bólintottam.)

vissza a lap tetejére

19. péntek

A Karinthy Színház Büszkeség és balítéletéről annyi jót biztosan mondhatok, hogy az adaptáció – amely ehhez a bemutatóhoz készült – ügyes és gördülékeny. Külön előnye, hogy Lady Catherine de Bourgra alapoz – bár ez a vonal aztán kénytelen olykor egészen elvékonyodni –, ezáltal hozzájuttatja egy egész estés főszerephez Venczel Verát, aki folyamatos figyelmes jelenlétével meg is emeli az est fényét.

Az előadás zömmel jóravaló színészek kedélyes, szimpla együttjátszadozása. Jane Austen levegőjéből lényegében egyetlen slukkot sem tudnak átadni. A körülmények sem kedveznek persze. Most képzeljük el azokat a bálokat, amelyek a Karinthy zsebkendőnyi színpadán zajlanak: három pár megpróbál karambolmentesen közlekedni francia négyes alakzatban vagy keringőzve. Mindazonáltal van a produkció szegényességének és esetlenségének bizonyos suta bája – golfozás asztali sakktábla méretben! –, a közönség pedig határozottan élvezte.

Mertz Tibor kedvesen joviáliskodik Bennet papaként, Egri Márta szeretnivalóságba csomagolja a mama butaságát, a lányok visonganak, Kéri Kitty (magamtól sosem tudom, hol van az y a nevében) Miss Elisabeth szerepében nagyokat néz. Oberfrank Pál nyársat nyeltnek és zordnak jól elmegy, de már amikor Mr. Darcy lefojtott szenvedélyét kívánja érzékeltetni, akkor azért inkább mulatságos.

Az előadás közben hirtelen rájöttem, hogy egy, csak egy igazi Darcy van ma a vidéken, az is Újvidéken: Balázs Áron. Igen, nála darcybbat most nem tudnék mondani, azt hiszem.

vissza a lap tetejére

20. szombat

Amikorok napja, szombat.

Amikor az ember a behajtási engedélyes Városház utcában egy hatalmas, Kajmán szigeteki Mercedes szélvédője mögött rokkantkártyát lát, akkor büszkeség tölti el a kebelét, hogy a magyar egészségügy ilyen világraszóló.

Amikor ezt beszélgettük Gazdag Tiborral, akkor valószínűleg eszünkbe sem jutott, hogy lesz ő még mellékfenékként is címlapokon. (Örültem neki, amikor a Kupidó-előadásban láttam decemberben. Úgy értékeltem, kimentik a tévés szappanoperából.)

Amikor a Párhuzamos történetek végére értem, úgy gondoltam, hogy évekig nem fogok Nádas Pétert olvasni. Így is lett. Most a Saját halál című kötetét olvasom, a bánatosan szépséges falombfotókat elnézegetve, és nem vagyok biztos abban, hogy jó ez, a saját (klinikai) halálunkat ilyen aggályos pontossággal leírni.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

Mindenekelőtt közlöm, jogos olvasói reklamációra reagálva, hogy természetesen nem vonom meg Mr. Colin Firth-től a minden idők legjobb Mr. Darcyja címet. Csak hát nem számolok vele ma, magyar színpadon.

A Nemzeti Színház tegnap esti Lear királya kapcsán elsősorban azt a fő erényt szeretném kiemelni, hogy a színház milyen nagyon kedves volt. Még azt a kérésemet is akceptálta a titkárság, hogy a nézőtéri bejárat szintjéhez közel eső sorba szóljon a jegyünk, ne kelljen anyukámnak lépcsőket másznia. 

Ami az előadást illeti, mint kritikaírásra vállalkozott személy, úgy érzem, zsinórban harmadszor szívom meg Gothár Péterrel. (Mesterhármas.) Írtam, ugye, a Vakondról, aztán a Kutyakeringőről, most meg itt van ez a feladvány. Nem is egyszerűen azt érzem e hosszú, rideg, művészies és talányos előadás kapcsán, hogy nem értem, mit akart Gothár a Learrel. Hanem van egy olyan kellemetlen benyomásom, mintha nagy erőkkel csak azon dolgozott volna, hogy azt higgyem, hogy akart valamit.  

Mellesleg: se Gloucester, se Kent nincs ebben a szép nagy társulatban, vendégekre van szükség? Aggastyánnak meg Keres Emilt hívták, és gyengéden pátyolta őt a tapsnál Mátyássy Bence és Orth Péter.

Megjegyzem, azt a kis kotnyeles nőcit, aki a francia kérőnek szinkrontolmácsolt az országfelosztási jelenetben (– Rien. – Rien? – Rien.), imádtam. 

vissza a lap tetejére

22. hétfő

Még azt nem is mondtam, hogy Annamarinktól egyebek mellett saját maga által készített limoncellót kaptam a születésnapomra, ebben a szép az üvegben (és már alig van belőle, mivel káktélozzuk szívesen). Megdöbbentő, hogy milyen bátor és ügyes háziasszony ez a lány! – állapítom meg örömmel.

Tegnap Naftalin-premier a Radnótiban, igen kellemes kis előadás. Azt hittem, hogy ez is Csányi Sándorra van kihozva – én bizony túlzásnak tartanám, hogy most már a Radnóti minden bemutatója Csányi Sándorra van kihozva –, de ez azért úgy alakult, hogy Szervét Tibor estéje lett. Pokorni Zoltánra hajazó fejjel, trotlira véve játszik egy zűrös atyát, elragadóan, aprólékos humorral. (A többiek is jók.) Részletekbe az este idelinkelendő gyorskritikában megyek.

Utána még hivatalos voltam a kultura.hu ötödik születésnapját ünnepelni. A filmvetítésre (Bibliotheque Pascal) ugyan nem értem oda, ám a pohár pezsgőre és szelet tortára még igen. Olyan sok ünnepelnivalót nem érez ilyenkor az ember, amikor lehet, hogy már süllyed a Titanic, de a zenekar még húzza rendületlenül. A portál jövőjéről semmit nem tudunk. Félóra után hazasiettem, mert várt rám könyörtelenül a naftalinos írnivaló.

issza a lap tetejére

23. kedd

De milyen hülye tud lenni a nyelv is! Egy kellemetlen, kényelmetlen, fájdalmas göböt az ember fenekében aranyérnek nevez. És ha esetleg meg kell műteni egy nemesfémről elnevezett érsebészeten, az még micsoda gazdagság lehet, élményben! Férfiaknak, gondolom, különösen pazar kaland, mert nekik nincs is „altestembe nyúlkálnak” jellegű gyakorlatuk. (Megkérem a kedves olvasókat, ne írják meg, mi a tuti szer, mert ha jön öt ajánlat, máris nem fogok tudni választani.)

Egyszer, nyíregyházi koromban valami zúzódás érte a farokcsontomat. (Megvert a férjed? – ez volt, némi meghökkenésemre, spontán kérdése Verebesnek.) Akkoriban úgy ültem a próbákon, hogy a kedves Zsike hozott alám a kelléktárból egy úszógumit. Színházba pedig hetekig két színes kispárna vidám társaságában jártam.

Lehet, hogy a napokban, ha színházba megyek, inkább állójeggyel. Most talán sarokba állítom magam – rágyúrok a hétvégi 240 perces tavaszi fesztiválos Kennedyekre.

vissza a lap tetejére

24. szerda

A színikritikusok évek óta azt az álláspontot képviselik, hogy a POSZT versenyprogramját színikritikusoknak kellene válogatniuk. (Nincsenek is egyedül evvel a véleménnyel.) Számos érv szól emellett azon túl is, hogy általában ez az európai gyakorlat. Mindenekelőtt az, hogy a kritikust nem fűzik személyes, egzisztenciális érdekek ehhez vagy ahhoz a színházhoz, rendezőhöz. (Láttunk már olyat, hogy egy nem színházi alkotó a válogatása utáni évadban rendezőként mutatkozott be az egyik, általa versenybe hívott pesti színházban.) Az is számít, hogy a kritikus nem úgy csöppen ebbe, mint Pilátus a krédóba, van gyakorlata, álló- és ülőképessége a dömpingszerű nézéshez. (Jól bele lehet ám fásulni és „vakulni” egy hirtelen 150 előadásos évadba!) Ugyanebből fakadóan nagyobb a rálátása, szélesebb a kontextusa. Tájékozottsága megóvhatja a felesleges gesztusoktól. (Fáy például nem tudta, hogy remake a szegedi Háztűznéző, vagy hogy Kukorelly is abból az okból hívta meg a szabadkaiakat, mint ő – bemutatni Erdély Andreát és Béres Mártát –, vagy hogy a Veszett fejsze járt már POSZT-on és tarolt is.)

Úgy nézett ki, hogy a Színházi Társaság hajlik a konszenzusra. Aztán váratlanul nyilvánosságra hozta, hogy az idei válogató Fáy Miklós újságíró. És amikor a kritikuscéh elnöke megkérdezte levélben a Színházi Társaság elnökét, hogy ki, mikor, hogyan és miért választotta Fáy Miklóst, nem kapott érdemi választ. Jó, ez lezajlott, kész a versenyprogram, és mint arról itt már volt szó, nekem nincs vele bajom.

De nem elegáns Fáy Miklósnak úgy nyilatkozni A hős és a csokoládékatona előadásáról, ahogy. Persze egy interjúban nyugodtan beszélhet a kifogásairól is, de biztosan nem szerencsés azt mondani, hogy azért hívta meg az előadást, mert nem jó ugyan, de még mindig ez volt a Katona évadának legjobbja.

De nem elegáns a Katonától sem, hogy nem viszi el a POSZT-ra a Csokikatonát. Akár azért, mert sértette Fáy nyilatkozata, akár azért, mert úgy véli, hogy ez a produkciója nem elég… – milyen is? – …jó? méltó? reprezentatív? (Csak találgatunk.)

Az sem lesz elegáns, ha a POSZT – vagy kicsoda? Jordán Tamás? Simon István? Máté Péter? – esetleg meghívja versenyen kívül a Katona A kétfejű fenevad-előadását.

Az sem lenne elegáns (de megérteném), ha erre Fáy Miklós esetleg „visszahívná” a válogatását.

Mindezek után nagyon valószínű, hogy már én sem tudok elegáns lenni mint POSZT-zsűri tag, függetlenül a gardróbomtól.  

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

„Egy képre gondolok, tudod”.

Egyetemista koromban az egyik nyáron a két zenész Péter barátommal elutaztunk egy napra Tiszalökre. Azért mentünk, mert kedves ismerősünk olvasótábort vezetett ott általános iskolás gyerekeknek. (Amikor legutóbb, évekkel ezelőtt összefutottam evvel a fiúval, a büntetés-végrehajtási intézet szóvivője volt. Most megnéztem a guglin*, mit csinál manapság, látom: tanszékvezető egyetemi tanár a Rendőrtiszti Főiskolán, büntetés-végrehajtási ezredes. Pardon, akkor már nem is fiú.)

Beszélgettünk, énekelgettünk a gyerekekkel, aztán éjnek évadján vagy talán inkább hajnalok hajnalán indultunk haza. Tök sötétben felszálltunk egy tök üres fapados vonatra, és rögtön ledőltünk aludni. Reggel, amikor felébredtem, döbbenten láttam, hogy zsúfolásig megtelt körülöttünk a vasúti kocsi. Utasok ülve szorongtak, sőt álltak, és senki nem keltett fel bennünket, hogy mi hárman ugyan ne foglaljunk már el tizenkét helyet fekve.

Ez a kép az: fejkendős asszonyok, bajuszos férfiak, idős parasztemberek, mosolytalan arccal, akik valami titokzatos okból, talán egyesült jóindulattal, hagytak bennünket aludni.

*   Azt javasolja a spelling and grammar, hogy írjam inkább ezt:  kuglin.

vissza a lap tetejére

26. péntek

A tegnapi napot talán hagyjuk is. Eleve úgy kezdődött, hogy éjjel kábé két órát alhattam, és azt is minek, ha azt álmodtam, hogy a Frédike lezuhant egy várfalról.

Mai:

Rubin Szilárd Csirkejáték című regényét olvasom 1963-ból.  (Vö: – de nem is csak az összevetés miatt, hanem egyáltalán, alapvetésileg: – Esterházy Péter (szeretem leírni a nevét) az ÉS-ben.

Egyelőre nem vettem meg a szerzőt. Ez a legjobb mondata eddig:

ÚGY KÉPZELTEM EL AZ IGAZ SZERELMET, MINT A MŰVÉSZI TÖKÉLLYEL KISZÍVOTT TAJTÉKPIPÁT, MELY HOSSZAS HASZNÁLATTÓL NYERI EL VALÓDI ÍZÉT ÉS ÉRTÉKÉT.

vissza a lap tetejére

27. szombat

Mivel elvállaltam kritikának a két Guppit (a másikat a Centrál Színházban mutatták be), ezért tegnap elmentem újra megnézni az Arany10 előadását. Jobban összeműködő, együttjátszóbb lett az első látás óta. Hanem a művet most is csak amolyan megélhetési színdarabnak gondolom. De Lia miatt megérte megtalálni. És feltételezem, hogy Györgyi Anna hasonló érzetet kelt majd bennem a Révay utcában.

Itt az idő megmutatni a kedves olvasóknak a belvárosi "főutcát" a maga csúcsformájában. Májusra ígérték átadni, de nyilván arra jutott a polgármesterünk, hogy látványosabban lehet ünnepelni az elkészültét még a választások előtt, úgyhogy nagyon rákapcsoltak a brigádok. (Kissé aggasztó is a hamar munka, pánikszerűen hagynak maguk mögött minden befejezett métert a dolgozók, és ők nem, csak mi szisszenünk minden kis selejthez.) Valószínűleg a napokban megnyitják a környékbeli szakaszt, és rögtön elveszti majd a mostani, ideális állapotát attól, hogy ráeresztik az autós forgalmat. Jelen pillanatban mindenki élvezettel sétálgat itt, úttesten, járdán keresztbe-kasul. Kár, hogy nem hagyják így – mondom akkor is, ha ez esetben soha többé nem tudnánk autóval megközelíteni a házunkat.

Mindenesetre elég szép, rendezett lesz a tájékunk. Ilyen volt (a túrás kezdetén) – ilyen lett

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

Amikor a tavalyi tavaszi fesztiválon A tőkét láttam, felvillanyozott, hogy ilyen színházat is csinálnak. A hamburgiak Kennedy-előadása ellen sincs kifogásom, amely tegnap szerepelt a Nemzetiben. Csak hát a balkon utolsó sorába szólt a jegyem – ezt nem panaszképpen mondom, sőt, nagyon örültem, hogy egyáltalán kaptam jegyet az eladásra –, ahonnan a színpad fölött elhelyezett kicsiny kivetítőn látható apróbetűs fordítás elég nehezen volt olvasható. Márpedig ez volt a feladat a németül nem értő nézők számára: előadás-hossziglan olvasni a szöveget, amit a forgószínpadon közlekedő 10-12 színész elmondott a címszereplőkről. Olvastam valaha egy könyvet a Kennedykről, úgyhogy nem voltam járatlan a történetükben, mégis lehangoló kicsit látni (vagyis olvasni), hogy egy ilyen tiszteletreméltó családban is eltörlődik az a határ, amely a tisztességest a tisztességtelentől elválasztja.

Mindenem elfáradt.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

vissza a lap tetejére

30. kedd

Frédike nincs többé. Vasárnap este hagyott itt bennünket, méltósággal és tragikus hirtelenséggel. Ugyanakkor rettenetes volt. Nem tudok és nem akarok többet mondani a haláláról.

Frédi előtt, vagyis mielőtt ő egyre beljebb költözött volna az életembe, sosem voltam kutyás. Sosem volt kutya hozzátartozóm. Azt hiszem, nem is lesz még egyszer. De a nagy szomorúságon meg a hiányérzeten túl hálás is vagyok, hogy ez a kedves, szép állat megajándékozott a feltétlen szeretetével és a meghatóan mélységes bizalmával.

vissza a lap tetejére

31. szerda

Volt a Frédikének néha egy hosszú, mély, szakadozott sóhajtása. Mindig nevettünk, mert olyan gondterhelten tudta csinálni – Annamarink megfogalmazása szerint –, mintha legalább húsz alkalmazottat kellene elbocsátania. De aztán egyszer eszembe jutott, talán arra gondol ilyenkor a kiskutya, hogy elvesztette a Nagypapa-gazdát, aztán elvesztette a Nagymama-gazdát, és hogy vajon minket is el fog-e veszíteni?

Most aztán pont így sóhajtozunk mi is.

Elmentem tegnap az Ortutay-napló 3. kötetének könyvbemutatójára, ezt írtam róla. Megkaptam ott a könyvet, és úgy döntöttem, hogy miután elolvastuk, a könyvtárnak adom(ányozom).

Persze nyilván nem „gondolt” semmit a Frédike. Okos kutya volt, bár agg korára kissé szenilis lett. Az biztos, hogy álmodott, általában sétált, futkározott álmában, ez látszott. És volt emlékezete. Erre akkor jöttem rá, amikor évekkel a Nagypapa halála után, a verőcei Duna-parton sétálva egyszerre kaptuk fel a fejünket arra, hogy egy férfi mögöttünk ugyanúgy krákogott, ahogy a Nagypapa régen.

Lett most ez a hirtelen szabadságunk: nem kell valamelyikünknek mindig itthon lenni, négyóránkénti sétához igazítani a napokat, de egyelőre nem tudunk kezdeni vele semmit, itthon ülünk, nem kívánkozunk az utcára. Lassan azért majd összeszedem magam és elkezdek színházba járni. 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra