Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2011. július

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

1. péntek

vissza a lap tetejére

2. szombat

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Volt rajtam öt réteg ruha a szegedi Dóm téren, plusz egy pléd, de úgy is fáztam. A sötétben még egy spanyol polgárháborús jellegű sapkát is feltettem, amit a szünetben lekaptam a fejemről, de egy jószemű kritikus kolléga így is észrevette. („A szél hideg, köszvény leszen jutalmad” – ez maradéktalanul megvalósult ebben Az ember tragédiája-előadásban.)

     Volt előtte Himnusz, amelyet a siketek és nagyothallók számára lefordított a kivetített jeltolmács – aki egyébként kétségkívül a legplasztikusabb és legvirtuózabb alakítást nyújtotta ezen az estén –, bár azt nem értettem, miért nincs mellette egy másik tolmács, aki pedig a zenét fordítaná, mutatná szolmizálva. Volt beszéd is, a polgármester tartotta, némiképp eltévedve az emberöltők között. (Mármint hogy a 80. évadát kezdő Szegedi Szabadtéri Játékok eddigi múltját egy emberöltőnyinek nevezte). Volt egy kedves, idős törzsnéző néni is, azután levonultak a zászlósok-pántlikások és kezdetét vette a Vidnyánszky Attila rendezte Madách-előadás. Amikor már nagyon régóta tartott, akkor még fél óra sem telt el. Amikor még régebb óta, akkor se. Kétségbeesetten pillantgattam a dóm toronyórájára, azt hittem, megállt az idő, és tényleg! 21.43-kor megállt az óra, csak azt nem tudom, milyen koncepció jegyében, mert ahhoz még egyszer meg kellene néznem az előadást, hogy lássam, mi történt a színen épp akkor. Erről azonban szó sem lehet, minthogy az egész, nagyszabású produkciót mindössze két hideg júliusi estén adták elő (plusz a főpróbán nyilván).

     Magáról a bemutatóról azért nem írok most, mert sajnos szinte semmi értelmezni-gondolnivalót nem adott számomra, ami eléggé megnehezíti a bevállalt kritika megírását. De talán nincs is helye itt bírálatnak – jut eszembe arról, hogy az előadásban már magát a bírálat szót is kerülte az Úristen, annyit mondott csupán: Csak hódolat illet meg…

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Most már mindjárt a birtokomba kerül a megjavított laptop. Ami nem jelenti azt, hogy lesz írnivalóm.

     Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényébe kezdtem bele, de még visszatérnék egy megemlékezés erejéig Szerb Antalra. Hogy ugyanis milyen arcpirító befejezése a Világirodalom-történet 1973-as kiadásának Kardos László írása Szerb Antalról. Az a fejcsóváló lesajnálás és rosszallás 24 lapoldalon át. Amiben a korabeli kurzus-irodalomtörténész – annak látszik innen – leírja egyfelől azt, hogy „Szerb Antal életét nem ismerem eléggé”, másfelől hogy a „burzsoá kultúrpesszimizmus” és „retrográd indítású szellemtörténeti iskola” meg miegymás miatt „lehetetlen őt és műveit – úgy, egészében – elfogadnunk”. De jó, legyintek Kardos László vörös farkára (márminthogy ez egy tipikus vörös farok a kötet végén), Szerb Antaltól hozok egy bájos mondatot:

     AMERIKA ADTA AZ EMBERISÉGNEK A DOHÁNYT, A BURGONYÁT, A POLOSKÁT, A SZABADVERSET ÉS ANNYI MÁS FONTOS ÁLDÁST ÉS ÁTKOT, – DE LEGKEDVESEBB AJÁNDÉKA EDDIG HUCKLEBERRY FINN VOLT.

vissza a lap tetejére

6. szerda

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     A szóbeli felvételi vizsga szépen modellálta a leendő egyetemi helyzetemet. Én leszek a meglepetésvendég. Ugyanis a behívó lány, aki az érkezők nevét megkérdezte, hogy besorolja az adott órában érkező S kezdőbetűs jelentkezőket, engem egyáltalán nem szólított meg. Úgy vélte nyilván, hogy valamelyik félénkebb leányzó anyuka kísérője vagyok. Nem avatkoztam be, megértő vagyok. Gondoltam, előbb-utóbb biztosan szembesül a státusommal, és tényleg. Maga a háromtagú bizottság nem kérdezte meg – és ezt nagyra értékelem –, hogy nem vagyok-e  kissé vén diák, miért nem jöttem előbb. Hanem kérdeztek minden egyebet. Négyszer annyi ideig voltam bent a bizottság előtt, mint mások. Egyszerűen élvezkedtek velem, na. Volt szó Spiróról, Háy Jánosról, Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, Gyurkó Lászlóról, Csehovról, nyelvhelyességi kérdésekről. Maximális pontszámot adtak, és azt mondták, nem akarnak hiú reményeket táplálni, de nem hiú remény ez, ősszel feltehetőleg találkozunk.

     75 pontra tettem szert. Máté tegnap kikereste nekem, hogy tavaly 58 ponttal vették fel ide az embereket. Ez némi megütközést és csalódást keltett bennem. Hogy ilyen kevés ponttal is be lehet jutni. Hát lehet, sőt biztos, hogy ez már nem ugyanaz az ELTE bölcsészkar, ahová én 30 évvel ezelőtt vágytam. Mindazonáltal az ember teljesítse be a valahai álmait, ha teheti. Ha már a trolibuszvezetésről lecsúsztam. Évek óta figyelem, mindig csak autóbuszvezetői tanfolyamot és autóbuszvezetői állást kínál a BKV. De a busz nekem smafu. Nem piros.  

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Talán soha nem néztem ennyire vágyódva a Tour de France-t, mint most. Vajon fogunk-e még autózni egyik kis francia várostól a másikig, templomtereken ücsörögni, kávéházi teraszok kifele székein bámészkodni, boulangerie-ben málnás tartelette-et venni, ódon utcákban kószálni, hotelszoba franciaágyán bagett-sajt-szőlő-vörösbor vacsorát elkölteni?

     Andy Schleck egyébként olyannyira nem csinál semmit a Touron egyelőre, hogy soha nem is mutatják. Bezzeg Contador jól látszik: bukik, bukásokba keveredik, defekteket kap, hajigálja el a biciklijét. Mondjuk a hajigálás nekem is menne.

vissza a lap tetejére

9. szombat

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Caligula helytartója Zsámbékon, Szikszai Rémusz rendezésében. Mint tudjuk, ez egy nagyszerű darab, ráadásul igen kedvemre való szereposztásban adják. Még nem találkoztam Caligula-előadással, amely ennyi keserű humort talált volna Székely János drámájában. Nagypál Gábor képzőművészet-kedvelő Petroniusa erős öniróniával viszonyult saját helyzetéhez. Fodor Tamás hétköznapian okos Barakiásának fülén kedvesen átsütött a fény. Kiváló volt Tamási Zoltán, Tóth Jocó, Kovács Krisztián is, vagyis hát mindenki.

     Mondjuk a legvégét nem értettem pontosan. Illetve hazafelé azon töprengtem, hogy akkor a szobrot illetően ez volt a helyzet, vagy az, vagy pedig amaz. 

     Nincs most több szavam, úgy látszik, kijöttem a gyakorlatból.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     A francia televízióban kellene rendet vágni, ott. Mert az embereik valósággal aprítják a Tour de France-ot. Hol egy operatőr veszi ki a biciklit a motorjával a versenyző alól, hol meg a gyártásvezető autója üt el kerékpárosokat. Ami elég elképesztő.

     Be kell vallanom, eddig még egyáltalán nem volt érkezésem foglalkozni a szegedi Tragédiáról írandó kritikával. Mondhatnám, hogy a segítségemre sietett Vidnyánszky Attila evvel az interjúval, amelyben kihirdette a helyes megfejtést, ám az az igazság, hogy nem visz engem előbbre ez a „magyar lélek” dolog. De ha Vidnyánszky Attila nem olvas kritikákat, mégis tudja, ki mit ír, akkor talán az volna a legegyszerűbb, ha megkérdezném tőle, hogy én mit írok erről a bemutatóról.   

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Nézegettem kicsit a statisztikákat a felvi.hu-n, áttanulmányoztam az ELTE bölcsészkar utóbbi néhány évének felvételi adatait. Megdöbbentem. Én ugyebár évszázadokkal a bolognai rendszer bevezetése előtt jártam egyetemre, és azt hittem, hogy amit ma mesterképzésnek hívnak, az amolyan mesterképzés. Vagyis hogy ott az alapszakon végzettek élvonala, a legjava tanul tovább, csúcsra járatva. De az adatok ezt nem feltétlenül igazolják. 2009-ben például magyar nyelv és irodalom mesterszakra mind a 39 jelentkezőt felvették, aki első helyen ezt a szakot jelölte meg. 42 ponttal kerültek be. Ami minden fronton (diploma minősítése, diplomamunka, írásbeli, szóbeli felvételi) közepes vagy annál is gyengébb eredményt takarhat, hiszen 100 pont a maximum. Persze nem ez látszik az egyetlen kisigényű szaknak, hanem sok van. Régészet mesterszakra például 31 embert vettek fel, 40 ponttal. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek. Minek? Biztos, hogy ezt közpénzből kell és érdemes finanszírozni? (Akár enmagamat is beleértve, aki voltaképp nosztalgia vezérelte hobbiegyetemistaként kívánom fejleszteni a tudásomat és művelni ki az emberfőmet szakadatlan.) Biztos, hogy ha az egyetemek nem kényszerülnének fejpénzvadászattal küzdeni az életben maradásért, valamint ha a diákoknak fizetniük kellene a képzésért, akkor is ilyen lehangolóak lennének ezek az adatok? De ha fizetni kellene, rögtön kevesebben jelentkeznének. Akkor meg a kar éhen halna. Talán át kellene adni az egyháznak, avval mindjárt jó pénz is jár az államtól. Aki nem olyan őskövület, mint én, az lehet, hogy manapság eleve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarára jelentkezik. De ott még soha nem is próbáltam elképzelni magamat.

vissza a lap tetejére

13. szerda

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Amikor a brit Mark Cavendish szakaszt nyer a Tour de France-on, azt én bosszúságként élem meg. Ő ugyanis egy igen dinamikus sprinter, aki rövid, sík távon fantasztikusan gyorsul, ezt tudja. A hegyekben meghalna, ha nem húzná, tolná fel őt a csapata. A csapata összes tagja egyfolytában azon dolgozik, hogy Cavendishnek megcsinálja az eredményes befutót. Körbe veszik, felvezetik, majd az utolsó néhány száz méteren félreállnak, hogy „tessék, tessék!”  Akkor ő megindul és elmegy mindenki mellett. Így nyert eddig életében vagy 15 szakaszt a Touron. Tegnap viszont az történt, hogy megverték őt a legsajátabb pályáján. Robbantott a végén, ahogy szokott, de vele ment egy német kerékpáros, aki az utolsó 20-30 méteren lehajrázta. Greipelnek hívják a palit, a szakaszgyőztest, aki tavaly még Cavendish csapatában versenyzett, ő volt az egyik „tessék, tessék!”-ember.

     Ezt nevezik a dráma műfajában isteni igazságszolgáltatásnak. Én úgy is éltem meg, hogy ez isteni volt.

     (De ezt még tegnap írtam, tegnapelőttről, azóta viszont, tegnap, nyert egy szakaszt Cavendish, éppen Greipel előtt. Ezt meg nyilván ő nevezi isteni igazságszolgáltatásnak.)

     Mai:

     Értékesnek és szépnek találtam Grecsó Krisztián regényét, a Mellettem elférsz címűt, úgyhogy megtartom. (Mert egy ideje a West End-beli könyveskölcsönboltból olvasok, ahol megveszi az ember a könyvet, aztán ha kiolvasta és úgy dönt, hogy nem kell neki, visszaviheti, és ötszáz forint levonásával odaadják az árát.) Ez a kedvenc mondatom belőle:

     A NAP TISZTESSÉGGEL SÜTÖTT, SOKKAL LELKESEBBEN, MINT KELLETT VOLNA NEKI NOVEMBER KÖZEPÉN, MIKOR BECSÜLETES EMBER MAGÁBA FORDUL, ÉS EGY ÉVIG TELJESEN MEGFELEDKEZIK A HALOTTAIRÓL.

vissza a lap tetejére

15. péntek

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Üdvözlet Gyuláról! Álló napig jöttünk tegnap ide, de direkt. Jártunk például Mezőberényben, mert ha Petőfi járt Mezőberényben (megfestette Orlai Petrich Soma, megdrámázta Németh László), akkor mi is akartunk járni. Körülnéztünk a Medvefejes tavi madárfigyelő állomáson, amely elég lehangoló látvány. Talán valami lejátszott Széchenyi terves projekt, vagy nem tudom, de a bódécskák bezárva, az információs táblák leszaggatva, a kilátó pedig láthatólag nyilvános illemhelyként üzemel. Gólyából jelentős volt a felhozatal, valamint komoly tehénpopulációt figyeltünk meg. (Jut eszembe, ha ez a hely mondjuk az első Széchenyi terves időszak beruházása volna, akkor biztosan lenne erről ott egy leszaggathatatlan tábla.)

     Gyulán nemzetközi Shakespeare-fesztivál van, mint ilyenkor általában, és mint ilyenkor általában, felmerül a kérdés az emberben, hogy vajon normális dolog-e a Várszínház mellett egy hetvenes évekbeli művházra alapozva színházi fesztivált tartani a júliusi kánikulában?! Nyilvánvalóan Majakovszkij Gőzfürdő című művét kellett volna bemutatniuk tegnap este, de Shakespeare Vízkeresztjét adták a grúz Rusztaveli Színház előadásában – ha még így hívják Robert Szturua társulatát. Szerintem csináltam vele interjút huszonévvel ezelőtt, ha hazaértem, majd megkeresem. Volt egy világa a produkciónak, de az a világ nálam messze nem tartott ki az előadás közel három órájáig.

     Alkotói válságom globalizálódik, jelzem.  

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Kerékpárt kölcsönöztünk és eltekertünk a Körösökhöz. Mindenféle Körösök folynak itt, Fekete, Fehér, Igen, Nem, Sebes. Volt, hogy kritikusnak éreztem a helyzetemet a biciklin, tűző napon a gát tetején, abban a rettenetes hiszemben, hogy az útnak se előre, se hátra nem lesz vége soha, de aztán lett. Közben azt is megértettük, miért hallani viszonylag gyakran "Körösbe fulladt…" kezdetű hírt a médiában. Kicsi folyó, gyors sodrású, a part meredek és kiépítetlen, nem szabad fürödni. Ahol pedig kiépítették a strandot, mindjárt kemping is van és 500 forintos belépő. Tehát lehet, hogy a helyiek mégis inkább ott mennek fürödni, ahol ingyen van, de tilos. Csakhogy egy ilyen kicsi és nehezen használatba vehető folyónál az emberek talán nem tanulnak meg elég jól úszni – mondja kedves férjem, a dunai neveltetésű. Bemennek a Körösbe, viszi őket a víz, a part meredek és dús növényzetű, nehéz kiszállni, esetleg egy kis ijedtség, és máris kész a baj. Na hagyjuk is.

     Este egy újabb szaunahelyszín várt bennünket: a Várszínház kamaraterme, amely igen csábítóvá tette a házon kívüli 34 fokot. Kínjainkat fokozta maga az előadás: Rómeóné és Júlia ura címmel egy bohózatnak nevezett… nem is tudom mit láttunk, Ephraim Kishon nyomán, Czeizel Gábor rendezésében. A produkció a legsilányabb kabarésablonok (anyósviccek, felszarvazás stb.) felhasználásával széles választékát mutatta be szellemtelenségnek, közönségességnek, ízléstelenségnek. Annak megállapítása, hogy mennyi ebből a Kishont és mennyi a Nyomán, nagyobb elmélyültséget igényelne, amit nem vállalok, hátha maradandó károsodást okozna. Tóth Jocó és Nagyváradi Erzsébet játszották a Rómeó és Júlia szerepeit, és szívesen elhallgatnám, hogy belekeverték a dologba William Shakespeare-t is, de azért hozom szóba mégis, mert az őt adó Szabó Máté Réti Barnabás bizonyult a legkellemesebb jelenségnek.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Kastélynézni indultunk tegnap. Először elmentünk Gesztre, a Tisza család ősi fészkéhez, ahol ugyebár két miniszterelnök is nevelkedett, birtokolt és kamarapolitizált magas rangú vendégeket fogadva. Időzött itt házitanítóként Arany János, kis kerti lakot foglalt el, félszobányi helyen a parkban. Távozása után a Tiszák úgy is őrizték meg a helyiséget, tiszteletből, ahogyan Arany János hagyta. (Ez mindenesetre egy jó pont a Tiszáknak, még ha Ady nem számította is be nekik, vö: „a geszti bolond”.) A háborúban megsemmisült a kis ház, az alapjain építették fel újra, most Arany János Emlékszoba (zárva). Szabadkígyóson jártunk még, a Wenckheim-kastélynál. Jóval nagyobb, mint a geszti, Ybl Miklós tervezte, hatalmas, impozáns park és erdő veszi körül. Mindkét kastély elég lepukkant, és mindkettőben oktatási intézmény működik. Én bírnám a dolgot, ilyen suliba járni, de lehet, hogy a gyerekek számára nem olyan csábító a hulló vakolat alatt slukkolni a történelmi levegőt.

     Annyi várt még rám Gyulán, hogy kibírjam este a művház nézőterén a hőséget. De ráadásnak az előttem ülő rendezőből aludtában, lecsuklott fejjel, hátrafelé is olyan iszonyatos borszag áradt – nem tudom, talán a bőrével itta fel az alkoholt –, hogy ott helyben másnapos lettem tőle. (A színházi alkotóknak, ellentétben a színikritikusokkal, nincs olyan etikai kódexük, amely tiltaná a nem megfelelő nézői kondíciót.) Közben viszont az előadás elég szép volt. Korsunovas rendezésében egy redukált, kétszemélyes A vihar, Miranda címmel. Játszódott a Szovjetunióban, egy könyvvel teli lakásban, egy apa és a beteg lánya olvasatában. (Miranda talán agysérülten született, talán autóbaleset érte, talán balerina volt és leejtették, nem tudni.) Főként trouvaille volt a produkció, magához a Shakespeare-drámához nem tett hozzá semmit, de ez a szemüveges, gondos, szerető apakönyvmoly Prospero tényleg tudott helyenként csodát tenni abban a színpadi szobában.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Sejtem egy ideje, hogy anyukám nemigen fog többé internetezni.

     Az Alzheimer-kórt soha egyetlen orvos sem említette. Most olvasom, hogy nem szívesen közlik. De nemrég felvetette egy hozzáértő, utánanéztem, és kénytelen voltam kétség nélkül ráismerni. Teljesen egyértelműnek látszik, hogy anyukámnak a ki tudja mennyire kikezelt rák, az érproblémák, a szívműködés-zavarok mellett Alzheimer-kórja van. Minden részlet stimmel, a pénzkezelési problémától a személyiség megváltozásán, az afázián, az eleséseken, az agresszivitáson át a zavaros tudatig. (Most látom, hogy errefelé kérdezősködött a pszichiáter is, csak nem mondta, én meg vaktában igyekeztem megadni a célravezető válaszokat a hazaengedéshez.) A kezdeti tünetek már legalább 10 évvel ezelőtt jelentkeztek. Hogy nem diagnosztizálták, annak végül is nincs jelentősége, hiszen ez a szörnyű betegség, amely teljes szellemi sötétséget hoz, úgyis gyógyíthatatlan.

     A leírások szerint anyukám a középső stádium végefelé, esetleg a végső stádium elején tarthat. A végső stádiumot 1-5 évben határozzák meg.

     Az elmúlt hónapokban csak kétségbeejtőnek találtam a helyzetet, de most már akkor rémítőnek is.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Könnyen lehet, hogy én rosszul vagyok összeszerelve színházi nézőnek. Mert számomra szórakoztató például a Hoppart Korijolánusza, viszont nem szórakoztató (mondhatni: dögunalmas) a Thália Színház Neil Simonja. Történetesen az Ölelj át! című, amit tegnap mutattak be, Szántó Erika színrevitelében, négy színésszel és sok telefonálással. Egyszerűen nem keltenek érdeklődést bennem ezek az élettől nagyon távoli, papírízű hősök, a kiszámítható cselekményükkel és a gyári poénjaikkal. Egyetlen mosolyt sem bírtam rájuk pazarolni. Miközben, jól hallhatóan, számosan ültek a nézőtéren, akik élvezték az előadást.

     A színészekkel nincs semmi baj persze. Takács Kati bájos, nőies és jó humorú, Gálffi László helyes, Görög László vicces, Kerekes Éva virulens – megkeresik a nyaralásravalójukat. Semmi más probléma nincs, mint hogy én ülök a nézőtéren és ásítozom.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Mi színikritikusok is, ahányan, annyifélék – gondoltam, miközben Balogh Tibor kolléga Ügydöntő székborítás, avagy van-e árok egy parttal? – Vidnyánszky Attiláról és a POSZT-ról című cikkét olvastam a múlt heti Magyar Narancsban. (Gondoltam, mostanra már lesz linkje, hogy idetehessem, de nincs.) Például nekem is volt főnököm meg munkahelyem tavaly októberig, és biztosan tudtam volna a foglalkoztatásom végeztével nem egészen érdektelen cikket írni Koren Zsolt főszerkesztőről és a kultúra.hu-ról, de eszembe sem jutott. És ha eszembe jutott volna, valamim belül akkor sem engedte volna, hogy megjelentessem.

     A fiúk tegnap elindultak kölcsönkocsival Leuvenbe, hogy Annamarit hazaköltöztessék. A szüleim meg nincsenek egyedül, úgyhogy én vagyok egyedül, itthon, és ez most végtelenül jólesik. Pillanatnyilag ideálisak a körülmények ahhoz, hogy az elmúlt színházi évad emlékeit forgassam a fejemben, mert holnap le kell adni a színikritikusok díja szavazatait. Meglepődtem az összeszámlálási adaton, hogy elég sokat láttam. 191 előadáson jelentem meg, de így is hiányosnak és esetlegesnek érzem az idei nézőteljesítményemet.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     A tavalyi (58) és a tavalyelőtti (42) ponthatárok ismeretében én egy kicsit sem izgultam. De aztán tegnap este kiderült, hogy kellett volna, mert idén épp abban a 75-ben állapították meg a ponthatárt, amim nekem van! Meglepve és kifejezetten elégedetten láttam, hogy ebben az évben 70 pontnál kevesebbel az ELTE bölcsészkar egyetlen mesterszakára sem lehetett bejutni. Már csak a versenyszellem miatt is üdvözlöm ezt: legyenek az évfolyamtársaim felkészültek és jó eredményűek, ha már úgyis van velük szemben 30 évnyi és egy könyvtárnyi előnyöm. (Mondanom sem kell, fennakadtam azon, hogy tegező sms-t kaptam a www.felvettek.elte.hu-tól :-)

     Kedves férjem avval lepett meg, hogy a szabad tantárgyválasztás jegyében én vendéghallgatóként bárhol feliratkozhatom bármilyen kurzusra. Akár olyan híradástechnikai tárgyat is felvehetek, amit ő tanít. Csak az nem igazán csigáz fel, noha biztosan gondosan korrepetálna. De a Színházművészeti Egyetem tanrendjébe esetleg bekíváncsiskodnék. Nem színészmesterség jellegű tárgyra gondolok – bár talán érdekes lenne megtanulni Hegedűs D. Gézától a tájszólást –, hanem például nem tanít-e ott Spiró György drámadolgot, vagy valami ilyesmi. Igen, ennek majd utána kell néznem.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Amikor legutóbb a könyvkölcsönboltban jártam és megvettem Rakovszky Zsuzsa tavalyelőtti kötetét, A Hold a hetedik házban címűt, akkor konstatáltam, hogy amióta ide járok, azóta egyetlen példánnyal sem gyarapodott a polcon az olyan típusú könyvek száma, amik engem érdekelnek. (A kínálat zöme ponyva.) Mondtam is az eladónak, hogy én lassan sajnos el fogok maradozni, mert elfogyott itt az olvasnivalóm. Kérdezte erre, hogy milyen könyvet szeretnék. Mondtam, friss kortárs magyar irodalmat. Például a könyvhéten megjelent Ács Margit új kötete. Vagy mondjuk a Szegény Micsinay című ügynökregény. Belenézett a számítógépbe, és azt felelte: „Rendben, legközelebb lesz. Nem szeretném, ha olvasnivaló nélkül maradna a hölgy.”

     Hát így. Udvari könyvbeszállítóra tettem szert.

     Volt már szavam a Tourról? Nem? Vagy igen? Kellett várnom sokat, hogy Andyt sárgában lássam, de annak is eljött a (teg)napja. Jól ment a nagy hegyen a fiú.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     A kritikusdíj szavazatait számolom már második napja. Tavaly Verőcén egy füzetbe striguláztam, aztán többször újra kellett számolnom. Ezért most inkább számítógépesítettem a feldolgozást, amitől lassabban megy ugyan, de legalább nem kell ismét meg ismét nekifutnom. Idén közel 30 szavazó kritikus lesz, és nagyon-nagyon éles, szoros az állás jó néhány kategóriában. A legbájosabb voks az volt, amelyben egy kolléga a legígéretesebb pályakezdő kategóriában Hevér Gábort írta be. Nem fogadtuk el Jászay számlálóbiztos kollégával ezt a szavazatot – a szabály szerint pályakezdő az, aki három évnél nem régebben színész (vagy rendező stb.) –, így aztán nem fogjuk megtudni, hogy Hevér Gábor vajon hízelgőnek vagy sértőnek találta volna ezt a voksot.

     Mindkettőnk csalódására (az övére és az enyémre) elvesztette a sárga trikót Andy Schleck tegnap az időfutamon, amivel oda is lett a Tour-győzelme. Más kérdés, hogy nem sajnálom a sárgát a nála majd’ 10 évvel idősebb ausztrál nyertestől, Cadel Evanstől, aki szintén rokonszenves versenyző, plusz szép, csillogó, világos szemekkel rendelkezik.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     Annamarink rosszallni szokta, ha sajtos tészta van ebédre, mert szerinte az nem étel. Vagy nem komoly étel. Úgyhogy gyorsan sajtos tésztát csináltam, mielőtt még hazajön Belgiumból. Kis szalonnapörccel a tetején. (Mármint a sajtos tésztának a tetején.) Ezt még a nyíregyi Intercityn tanultam Felhőfi-Kiss Lászlótól, aki meg a Réti Szilvitől tanulta, nem vonaton.

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Ács Margit első köteteit (novellák meg regény) még egyetemista koromban vettem meg a Druzsba nevű moszkvai idegennyelvű könyvesboltban 66-87 kopejkáért. Azóta nem láttam tőle soha semmilyen könyvet. Az idei könyvhéten figyeltem fel rá mint szerzőre a prospektusban, és ennek kapcsán megtudtam, hogy valóban nem írt szépprózát az elmúlt húsz évben. Most pedig előállt Kontárok ideje címmel egy novelláskötettel, amelynek elbeszélései a rendszerváltozás környéki időkben játszódnak, hősei városi értelmiségek. És ez valóban nagyon érdekes, nem pusztán a húszévi hallgatás miatt, hanem a húsz év távolából rátekintés miatt, amivel erősen érzékelteti az akkori jelent, mégpedig nem onnan, ahonnan én néztem akkor.

     Hozok egy mondatot, azért épp ezt, mert nem értem, hogyan nem akadt senki, aki kijavította volna a cenzúrát cezúrára.

     A hang bemondta, hogy melyik újság szerkesztőségéből hív, s ennek hallatán elhűltem: az utódpárt lapja jelentkezett, amely még annyi cenzúrát sem látott szükségesnek húzni korábbi és mostani működése között, mint maga a párt, amely legalább nevet változtatott.

vissza a lap tetejére

27. szerda

     Pár éve kaptam a születésnapomra Annamaritól egy mágneses könyvjelzőt, amelynek mindkét oldalán a Frédike látható. Úgyhogy engem bármelyik könyv meg tud ríkatni.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Apukám, elesés, lengőbordatörés. Engem már csak egy olyan fiziológiai esemény tudna megrendíteni, ha például kistestvérem születne.

     Azt nem értem egyébként, hogy a Nyugdíjbiztosító bizonyos számú (bal)eset után miért nem biztosít 2-2 testőrt a biztosított nyugdíjasoknak.

vissza a lap tetejére

29. péntek

     Jó pár évvel ezelőtt egy ifjú párnak háromnapos nászutat szerveztünk és ajándékoztunk Verőcére a Hotel Fehérhattyúba, annak is az egyetlen erkélyes, Dunára néző szobájába. Kis panzió, az a legjobb szobája. Kedves hely, erről meggyőződtem annak idején, mert magunk helyeztünk el ott a vendégek érkezése előtt virágot, pezsgőt, gyümölcsöt. És – mint azt egyszer bevallottam otthon – azóta mindig is némi irigységgel néztem fel a Duna-partról az erkélyre. Aztán tegnap, amikor kimentünk kitakarítani a verőcei házat – hátha sikerül augusztusban legalább néhány napot nyaralás jelleggel ott tartózkodnunk – , dolgunk végeztével kedves férjem elvitt a Hattyúba, hogy ott töltsük az éjszakát. Mi voltunk az egyetlen árva lelkek a házban. Este kimentünk kicsit sétálni, hogy megtekintsük Verőce belvárosát. Az éjszaka különösen csendes volt, a hajóforgalom halvány, nehezesen azonosítható zaja is elült. Egyetlen uszály jött muszájból. Reggel a személyzet elszaladt bevásárolni, hogy szép, friss reggelink legyen. Elégedetten távoztunk, pozitív verőcei turisztikai tapasztalattal. Merjük ajánlani a helyet.

     Mai:

     (Biblia is volt a fiókban.)

     HA TEHÁT A BENNED LÉVŐ VILÁGOSSÁG SÖTÉTSÉG, MEKKORA AKKOR A SÖTÉTSÉG? (Máté 6.23.)

vissza a lap tetejére

30. szombat

     A kedves vidéki hozzátartozónk, aki pár hete beköltözött a konyhai zugomba és ápolja a szüleimet, egy időre hazautazott, úgyhogy ismét 24 órás szolgálatban vagyok. Hamar szembesültem avval, hogy mivel apukám most sokkal rosszabbul van, mint a legutóbbi bordatörésekor – mint általában, tele a hörgői, de a törött borda miatt nem tudja kiköhögni magát, csak hörög és zihál és fáj –,  ezért ez most voltaképp kétemberes feladat. Mintha ikreim lennének. Kedves férjem érkezett a betöltetlen munkakörre, de a reggeli műszakban simán tudtunk volna foglalkoztatni még egy harmadik ápolót is.

     Nem írtam a norvég borzalomról és nem írtam MGP haláláról, pedig gondoltam és éreztem nagyokat, de ez most már talán maradjon így, íratlanul.

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

     Még szép idők voltak azok, amikor bekiabáltam, hogy „Ebéd!” és két szobából ketten kezdtek csattogni kifelé a járókerettel. Most meg csak egymás után jöhetnek kocsizva.

     Tegnap Annamari hazaérkezett Belgiumból, mondtam neki, meséljen majd sok érdekeset, hogy kicsit feldobhassam vele ezt a savanyúöregszagú naplót.

     Andor Mihály Szegény Micsinay kötetét olvasva arra jutottam, különös és nyomasztó, de nem érthetetlen, hogy ennek az embernek a titkos ügynökéletében, a jelentési munkásságában teljesedett ki az élete és a fensőbbségtudata.

     Mailt kaptam „Buzdítás az ELTE Eötvös Collegium felvételijére” tárggyal. Jaj, nem, köszönöm, nem kérek kollégiumot, otthon szeretnék lakni.

 

vissza a napló oldalra

 

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra