Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2011. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

Amikor orosz slágerrel és orosz fényképek vetítésével elkezdődött tegnap este a kecskemétiek Szász János rendezte Orosz lekvár-előadása, akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy én már simán meg tudnék rendezni egy Szász János rendezte orosz darabot. De ez egyrészt gonosz túlzás, ugye, másrészt semmi kedvem nem lenne hozzá. Olvastam Ulickajának ezt a munkáját, mert amikor itt a naplóban Ulickajáról volt szó, akkor Radnai Annamari kedvesen elküldte azon melegében a friss Orosz lekvár-fordítását. Nem voltam különösebben oda a műtől. De azt megértettem – és ez ebből a kicsit jó előadásból is kiderül –, hogy fontos, jelen idejű, elevenbe vágó dologról szól. Arról, hogy mennyire haszontalan, terméketlen és értéktelen ma humán értelmiséginek lenni. (Pláne ha nemdolgozhatnékkal párosul, mint Ulickaja hőseinek esetében.)

Maga a cselekmény ezernyi Csehov-allúziót, sőt Csehov-idézetet tartalmaz. Mintha a darabban szereplő népes család egyszerre lenne leszármazottja a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert és a Három nővér hőseinek. (Végül benéz egy motívum a Volt egyszer egy Vadnyugatból is.) Egy nagy, rozzant nyaralóban laknak – a Ványa bácsi-film háza jutott eszembe róla –, bár ezt itt a színpadon izgalmasan félrealistán ábrázolja Vereckei Rita tervező, amennyiben hatalmas nyársra tűzött könyvek erdeje növi be hőseink otthonát.

Színészileg a produkció nagy átlagban korrektnek mondható. Ha grafikonon ábrázolnám, Horváth Zsuzsa oszlopszerű házvezetője lenne a legmagasabb értéken a pozitív mezőben, és Zeck Juli erőlködős Lizája csúszna negatívba. Lábjegyzetben megemlíteném Sirkó Lászlót, mert  szinte mindig tudom méltányolni azt a fajta mesterségbeli tudást, amit vidéken működő markáns színészek évtizedek alatt begyűjtenek a kisujjukba.     

vissza a lap tetejére

2. hétfő

Újságoltam itt, hogy jelentkeztem egyetemre. Azóta ugyan kérdésessé vált, tudnék-e szeptembertől nappalira járni, de azt még mindenképpen megelőzi a felvételi, amire viszont dolgoznom kell. Le kell adni ugyanis egy szakmunkát júniusban. Akik az alapképzésből érkeznek, nyilván a diplomamunkájukat viszik, de nekem a korábbi képesítéseimből nincs idevágó szakdolgozatom. Meg kell írnom tehát. Távlatilag mindig az volt az elképzelésem, hogy egyszer majd Csehovról fogok értekezni, de az egyszer nem most lesz – kevés hozzá az idő és a belemélyedési lehetőség. Úgyhogy valami szűkebb, behatároltabb témát keresgélünk kedves férjemmel, olyat, amiben nem a nulláról indulok, mert van hozzá alap és adalék a megjelent cikkeimben-kritikáimban. (Kedves férjem nemcsak elsőolvasóm, de tippadóm, címadóm is.) Pillanatnyilag valami olyan című tanulmányt látok a legsanszosabbnak és legvonzóbbnak, hogy

            Prolik a kortárs magyar drámában

Fejes Endre, Schwajda György és Spiró György hősei a színpadon

(Belevonható lenne talán Háy János is, de félő, hogy menet közben azt már túlvállalásnak érezném.)

vissza a lap tetejére

3. kedd

Már amikor értesültem délben arról, hogy a debreceniek A revizorja 3,5 órás előadás, tudtam, hogy az én mandátumom csak az első részre szólhat. Gondolkodtam is az 1400 forintos jegy átvételekor – jé, a Rivalda fesztivál belépői elviszik a múlt havi keresményem egyharmadát! –, hogy nem járna-e valami kedvezmény annak, aki a második részre átengedi a helyét. Be kell vallanom, nem is hatott rám marasztalólag az, amit láttam. Troickijt a magam részéről jól jegyzem, de most kétségeim támadtak, hogy az ő atmoszféraerős, poétikus, ráérős, elüldögélős rendezészetéhez illik-e egyáltalán a komédia műfaja. Például az első tíz percet, amíg eljutottunk Gogol darabjának első mondatáig, kifejezetten idegesítőnek találtam. Egy férfi és két nő ettek egy hosszú asztalnál – a helyzet avval egyáltalán nem foglalkozott, hogy tudjuk, kik ezek –, és nemigen lehetett megállapítani, hálóruha van rajtuk, utcai ruha vagy valami stilizált estélyi dressz, otthon tartózkodnak vagy vendégségben, reggeliznek, ebédelnek vagy vacsoráznak. Később bejött egy csomó hasonló ember fekete esernyőbe bújva, leültek az asztalhoz, takarva a kalapos fejüket, mintegy magritte-i alakokat idézve. És ezért a néhány másodperces szép látványért avval fizettünk, hogy a város intézményvezetőit a későbbiekben is alig tudtuk megkülönböztetni egymástól. Ami elég súlyos ár A revizor előadása esetében. 

Ami a színészeket illeti, számomra Ráckevei Anna az egyetlen, aki ezen a fél estén képes volt betölteni a Thália igen nagy színpadát.

Már csak azért is érdemes volt egyébként távozni a szünetben, mert a villamoson összetalálkoztam Járó Zsuzsával és a felsőtestén elterülő kis Juliskával, és ez örömömre szolgált. Világos vonalakkal szépen rajzolt, finom arcocskájú kislány. 

Még ezt szeretném itt kolportálni.

vissza a lap tetejére

4. szerda

Még ilyet nem láttam színházban, tévéfelvétellel terhelt fizető nézőként, hogy nemcsak a nézőtéren álltak kamerák, hanem a színpad két szélén is elhelyeztek egy-egy operatőrt, így bennük is gyönyörködhettünk a Tháliában, nemcsak a szolnokiak Az üvegcipő című előadásában. Jól fogyasztható produkció Kiss József rendezése, apróbb ügyetlenségektől eltekintve. (Például bénázás úgy világítani, hogy az üvegajtón percekig lássuk a végszóra váró színésznő árnyékát, mielőtt Adélként belépne a szobába.)

Ha szolnoki Az üvegcipő, akkor nekem persze egyszer és mindenkorra az a régi 1988-as, a Garas rendezte Spolarics Andrea – Győry Emil-féle, ahol még a Házmester is überelhetetlen Mucsi Zoltán személyében, de hát azóta eltelt hány év és mennyi sok néző lefolyt a Tiszán. Irmát most Balázs Péterék saját felfedezettje, Molnár Nikolett játssza. Először elrémültem tőle, mert kiscseléd létére úgy kisminkelték, mintha legalábbis némafilmszínésznő volna. De aztán leélte magáról a festéket, bájosnak is, ügyesnek is találtam, és ívet rajzolni, fokozni is tudott felvonásról felvonásra. Az Adélt alakító Radó Denise-re szintén nincs panaszom, szakmailag rendesen felvértezett színésznő ehhez a (hálás) feladathoz. Molnár Lászlót mint Sipost kifogásosnak találtam. Olyan volt, mint egy papírfigura, amit valami cirkuszi képeskönyvből vágtak ki. Nem emberből volt felskiccelve, hanem bohócból. Legfeljebb ha figurából. Hallottam szünetben nézőket, akik Agárdi Gábort emlegették, hozzá hasonlították. Valóban az Agárdi idevágó ízeivel beszélt Molnár László. Nekem speciel az Agárdi Siposa sem Sipos volt, hanem csak egy poénrajzoló kisiparos.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

(Többen jelezték afölötti örömüket, hogy megemlegettem itt azt a régi szolnoki Molnár Ferenc-előadást.)

Tegnap a miskolciaktól a Szerelem szerepelt a programban, Paolo Magelli rendezésében. „X.Y. értő rendezésében” – ez egy ismert kritikai szófordulat, amit esetünkben nem használnék. Röviden és kíméletlenül: énszerintem az előadás nem illett Barta Lajos darabjához, a szereplők zöme pedig nem elég jó színész a szerephez. Mondjuk Bodor Németi Gyöngyi nyomokban tartalmazott Szalay Nellit. Ő nekem régebben tetszett, sok árnyalatú, izgalmas nőiességet láttam benne, ez mostanra mintha kissé megcsappant volna, de azért még maradt belőle.

Az volt a legkellemetlenebb a színházban, hogy büdös volt a szomszédom. Aztán amikor hazafelé menet a villamoson is büdös volt a szomszédom, akkor gyanút fogtam, majd hirtelen felismertem a kínos helyzetet, hogy nem nekem büdös a szomszédom, hanem a szomszédaimnak van büdös szomszédja a személyemben. Én voltam az, aki gyanútlanul keresztülgyalogoltam valami kutyapiszkon.

Erről jut eszembe, hogy bár Verőcén az udvarban időről időre összeszedtem a Frédike kupacait, friss terméssel csak attól kezdve volt dolgom, hogy pesti lakos lett. És amikor először felzacskóztam a letétjét az utcán, meglepődtem, hogy milyen meleg. Kedves meleg kakija volt a kiskutyának :-)

vissza a lap tetejére

6. péntek

Ha minden igaz és ha minden jól megy, akkor egészen hamarosan hazaköltözöm. Férjhez megyek.

vissza a lap tetejére

7. szombat

Az Ahol hely van jövő heti adása, tegnapi felvétele: Játszótársak – vendég: Mucsi Zoltán, vendége (nem nagyon meglepő módon): Scherer Péter. Rendben volt. Ők eleve kondicionálva vannak arra, hogy szórakoztatóak legyenek. Bár amikor azt mondtam, hogy én a Jancsó Miklós Kapa-Pepe filmjeit a harmadik után abbahagytam, mire Mucsi közölte, hogy ez esetben itt most befejeztük a beszélgetést, viszontlátásra, akkor kicsit megijedtem :-) A felvétel után úgy összegeztem, hogy a műsor túlnyomó részében Scherer beszélt, aki kedvesen meglepődött ezen a tényen.

Most már nagyon úgy néz ki, lett valami fóbiám attól, hogy elrontom a neveket. Ezért aztán Mucsinak is minden alkalommal úgy futottam neki, mintha legalábbis Mucsi Adelaida vagy valami hasonló nehézségi fokú név kimondásával kellene megbirkóznom. De megbirkóztam. (Amit nem úgy értek, hogy Adelaidát sikerült mondanom.)

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

Van ez a teljes mértékben létező problematika, amit Horgas Péter felvetett az Akku című rádióműsorban, amikor velem ott beszélgetett. Miszerint milyen az a szemérmes ember, aki a világhálóra kiteszi a naplóját. Kétségkívül igen zavarbaejtő, hogy vannak hozzám nem különösebben közel álló személyes ismerőseim, akik számos olyasmit tud(hat)nak ily módon rólam, amit egyébként soha az életben el nem mondanék nekik. De erre a relációra nem szoktam gondolni, ezt egyszerűen eliminálom. Ám ennél sokkal kényesebb kérdés, hogy mi olvasható ebben a kockás füzetben a hozzátartozóimról, akik viszont nem tesznek ki naplót a világhálóra, aztán mégis ott vannak. Ebben nem lehet elég körültekintőnek és óvatosnak lenni. Vagy lehet, hogy lehet, csak nekem olykor nem sikerül.  

vissza a lap tetejére

9. hétfő

vissza a lap tetejére

10. kedd

Hazajöttem. Mindenekelőtt alvásba fogtam haladéktalanul és mértéket nem ismerőn. Meg színházba mentem. (Amikor kiderült a rádióstúdióban, hogy A fajok eredete című Nézőművészeti-produkciót még nem láttam, mondta Scherer, hogy vasárnap lesz belőle az utolsó előadás az évadban, menjek el a Sirályba, nézzem meg őket. Mondtam, sajnos nem tudok, vasárnap Dilettánsokat nézek. Mondták, dilettánsokat a Sirályban is láthatok, nem kell azért a Katonába menni.)

Ami a Katona, vagyis Flaubert–Forgách Dilettánsokjait illeti, nem tett rám mély benyomást az előadás. (Vajon amikor Ascher már évtizedekkel ezelőtt színre szerette volna vinni a regényt, így képzelte? Biztosan nem pont. Érdekes lenne ismerni a különbséget.) Annyit mondok, Kocsis Gergőben egy nagy komikus leledzik, Máté Gábor egyszer nagyon helyesen tudta azt mondani, hogy „csillagok”, valamint szívesen voltam kert. És még jó szívvel ajánlom a műsorfüzetet: gazdag, tartalmas és élvezetes. (Bár rég rossz, ha egy bemutatónak a műsorfüzet a csúcspontja.)

 Tegnap este a Kamrában jártam a Sáskákon, búcsúzásképpen, mert mindjárt leveszik műsorról. Jó emléket hagyott bennem, amikor először találkoztam vele, és nem kis mértékben azért akartam újra megnézni, hogy még egyszer az életben lássam Lengyel Ferencet olyannak, olyan finom, kiélt szépségnek, mint amilyen ebben az előadásban. (De a többiek is mind nagyszerűek. Különben Rezes Judit Ónodi Eszterre, Jordán Adél Kovács Lehelre változott időközben, Elek Ferencnek pedig kinőtt a haja.)

vissza a lap tetejére

11. szerda

Rémlik nekem, hogy láttam annak idején az Equust a Pesti Színházban. De lehet, nem láttam, csak emlékszem a középkorú Darvasra és a fiatal Gálffira, és ezért el tudom képzelni. (Ahogy Gálffi a fejét rángatta, abban valahogy benne voltak egy ló mozdulatai.) Akkoriban talán merésznek, pikánsnak is tűnhetett Schaffer darabja, ma meg úgy hat a győri színház előadásában, mintha a hetvenes évekből vették volna elő, és tényleg. A Rivalda fesztivál keretében volt eltévedve a produkció a Thália Színházban. Hogy nem ide való, mert Győrben nyilván a Kisfaludy teremben játsszák, az egyrészt látszott abból, hogy a díszlet nem töltötte be keresztben a nagyszínpadot, másrészt hallatszott abból, hogy már az ötödik sorban sem mindig lehetett hallani és érteni a szereplőket sajnos.

Funtek Frigyes rendezte a darabot, esztétikus-artisztikusan, táncművészetbe oltva. (Sőt ojtva.) A színlap Monet Robier-t jegyzi koreográfusként. Az a hipotézisem, hogy ő lehet az a táncművész (egyben anyós), akinek cannes-i balettintézetében Funtek tanít, s alkalmasint* megegyezik avval a csinos, feszes, ősz hölggyel, aki előttem ült a nézőtéren Markó Iván társaságában, s az előadás alatt gyakorlatilag lemozogta a fejével a teljes koreográfiát.

Örültem egy estén át Rátóti Zoltánt látni a színpadon, ügyesnek találtam az Alant játszó Fándly Csabát, odavagyok újabban Pápai Erikáért és felárat is szívesen fizetnék Varga Marika nevetéséért. De nem ilyen idétlen időtlen kalandokért járok színházba 2011 tavaszán, mint amilyen az az előadás.

* Alkalmas a pillanat felhívni a figyelmet arra, hogy az alkalmasint szó jelentése nem alkalomadtán vagy alkalmanként, hanem: valószínűleg, hihetőleg.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

A Pál Adrienn-nek már az első öt percében tudtam, hogy ezt a filmet nem nekem csinálták. Én ugyanis biztosan nem slattyognék hosszú percekig a végeláthatatlan kórházfolyosón egy széles hátú ápolónő mögött, aki idegtépően hangosan veri a klumpáját a talajhoz minden lépésnél. (Még ha történetesen magam volnék az operatőr, akkor is otthagynám.) Az egész film egy bántóan hangos űr lett számomra. Megjegyezném egyébként – mint olyan személy, aki dolgozott is elfekvőben, meg látogatóban is jó néhányszor megfordult ilyen osztályokon –, hogy a kórházi helyszínt nyilván valami szikár esztétikum jegyében alakították ki az alkotók. Köze nincs az igazi elfekvőhöz, amely nálunk soha nem tágas, levegős, mozdulatlan, néptelen, rendezett, tiszta, modern, elvágólagos és csöndes. (Hanem zsúfolt, rumlis, kaotikus, és olyan egy percig sincs, hogy valaki ne jajgatna vagy kiabálna orvosért, nővérért.) Azon is erősen csodálkoznék, ha bármelyik elfekvőben EKG-ra kötnék a pácienseket és éjjel-nappal figyelnék a szívműködésüket. Azon pedig, amikor egy ápolónő így szólt: „ma már harmadszor pelenkázom át a nőt, pedig észre sem veszi”, majdnem hangosan felkacagtam. Ez annyira ellentmond minden mai magyar tapasztalatnak. Igen. Ez egy nem magyar magyar film, fesztiválközönségnek.

Na mindegy, bizonyára oktalanság művészfilmen a valóságábrázolást számon kérni, amikor pedig milyen tetszetős kép az a monitorszobás. Pusztán azért teszem mégis szóvá, mert alapjában véve egy realista nyomvonalon haladó történet ez. Amely sajnálatosan visszaélt a nézői türelmemmel, miközben az érdemeit nem találtam elegendőnek. Különösen megterhelőnek bizonyult számomra, hogy két és negyedórán át kellett néznem az amatőr főszereplő kifejezéstelen arcát. Úgyhogy hiába láttam egy lassú, vontatott, monoton filmet, mégis meglehetősen felidegesítve jöttem ki a moziból.

Így jártam.

vissza a lap tetejére

13. péntek

A Radnóti Színház Yerma-előadásának első jelenetében volt egy (engem) zavaró mozdulata Adorjáni Bálint Juanjának. Megfogta egy pillanatra a felesége felkarját, elköszönésül, mielőtt elindult otthonról, dolgozni a gazdaságba. Rosszul adresszált mozdulat volt ez, olyan mondjuk, mintha egy tornatanár nyúlna a diákhoz, nem ahogy egy férj a reggelivel kedveskedő (a.m. egy üvegkorsó tejet kínáló) feleségéhez, akivel hogy baja van, még nem is igazán tudja. Annyira fals volt számomra a gesztus, mint az egész, zavaros kezdőjelenet ott a pillepalackok árnyékában.

Nem, énszerintem ez most nem sikerült Rába Roland rendezőnek. Sem a García Lorca-i szikár poézis, sem a sötét tragédia. Csak valami kényszeredett igyekezetet éreztem felém áradni, ami meglepően hosszúvá tette számomra az előadás mindössze másfél óráját. (Közben örömmel ismertem fel, láttam viszont a színpadon azt a kis nőt, aki a Gothár Learjében tolmácsolt. Harmadikos főiskolás lehet tehát, még nem tudom a nevét, de majd jövőre, amikor már negyedikes lesz, megnézem és megtanulom.)

A mozdulatról eszembe jutott egy másik mozdulat, Pápai Erikáé a győri Equusban, amit viszont nem találtam idegennek. Egyszer úgy köszönt el Rátótitól, hogy közben a kezével, vagyis a kézfejével két apró simítást tett Rátóti mellkasán. Ezt ismerem, ez egy nagyon óvatos és visszafogott szeretetnyilvánítás, ez benne van az én kezemben is.

Még annyit: akinek kedve van (és pláne gyereke mondjuk 6 és 46 év közötti), nézze meg szombaton a Tháliában a Repülési lecke kezdőknek című egyórás győri gyerekelőadást. Érdemes. 10-kor, 14-kor és 19.30-kor játsszák. Jegyár 800 forint. Egyben megkérem, ne maradjon ott az esti előadás utáni Kritikus órán, mert aki tartja, azt az olvasók és a hallgatók talán nem hozzák zavarba, de a nézők biztosan.)

vissza a lap tetejére

14. szombat

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

Az Ahol hely van következő célszemélye Molnár Piroska volt. A nemzetszínészeséget már eléggé kimerítette a sajtóban, úgyhogy Játszótársakat kínáltam neki. Spindler Bélát választotta, ezt az adást vettük fel pénteken. (Spindler Bélában is jó vagyok, még egy egészen speciális fellépését is láttam: ő mondta a búcsúztató beszédet Fehérváron a Józsi doktor édesapjának temetésén.) A műsorra készültemben elképedtem Piroska pályájának hihetetlen gazdagságán. A színházi adattár 208 szerepét tartja számon. Ebből levonva azt a nyolcat, amit valójában egy Juharosné Molnár Piroska nevű kecskeméti bábszínész játszott el a hetvenes években a Cirókában, az jön ki, hogy a legutóbbi szerepe (az Esterházy-darabban a Nemzetiben, amit még nem láttam) éppen a 200. (Június elején pedig már jön is a következő a Belvárosi Színházban.) És hát milyen szerepek! Az ember csak áll (vagy ül) és nézi és hápog.

Péntek délután látogatást tettem egykori gimnáziumomban, amely a 130. születésnapját ünnepli. (Bár vannak kétségeim, mert élnek bennem emlékek arról, hogy amikor oda jártunk, akkor volt százéves. Márpedig ez így számszakilag nem stimmel. Vagy kitágult az idő.) No, nosztalgiaórákon lehetett részt venni. Az osztályunkból úgy 10-12-en mentünk el, és a volt osztályfőnökünk matematika órájára neveztünk be. (Matek tagozat voltunk mi.) Mondjuk arra azért nem számítottam, hogy Kati néni dolgozatot írat velünk, és az évtizedek távolából olyan szép szavakat kell majd felidéznem, mint például húrnégyszög vagy törzstényező. Nem szedte be aztán a dolgozatokat, szerencsémre, mert lehet, hogy egy bélást sem sikerült összehoznom a feladatokból. Utóbb kint üldögéltünk az iskolaudvaron nagy kerek asztal körül, és reménykedtünk, hogy azok az idős emberek, akik más kerek asztaloknál ülnek, sokkal-sokkal előbb érettségiztek ebben a gimiben, mint mi. Bennünket legalább fiatalított a Városi Pisti lánya, aki most jár a Madáchba, történetesen a mi egykori osztálytermünk az övé, és abban a padban ül, amelyikben régen az apukája, a Városi Pisti.

Elnézést és kis türelmet kérve csúszni fogok: a tegnapi napról, ESZME-fesztiválostul, majd holnap számolok be, jó?

vissza a lap tetejére

16. hétfő

Tehát szombaton megnéztem Fabók Mariann egyszemélyes bábszínházában A székely menyecske és az ördögöt. Fabók Mariannt a napokban láttam a miskolci Szerelemben, de nem tudtam volna most azonosítani, annyival rengetegszer több élet és elevenség volt benne itt, mint a Barta-előadásban. Kedvesség, báj, temperamentum, népiesség, ízesség – csupa olyasmi, amit nagyon könnyű túladagolni, és akkor (bennem legalábbis) durván negatívba fordul a hatás. Ő azonban tévedhetetlennek bizonyult. Ráadásul – pedig bemutatót láttunk, vagyis először ment a darab – remekül reagált minden egyes kis nézőre, akit megszólított. Teljes mértékben uralta a helyzetet, a tárgyakat, az embereket. Rendkívül imponáló színészi teljesítményt nyújtott ez a lány.

Este a Repülési lecke kezdőknek, amiről szintén csak jót mondhatok. Kevés gyereknézővel, sok felnőttel és sikerrel ment. Utána a Kritikus óra erősítette azt a meggyőződésemet, hogy ebben én nem vagyok jó. De közben legalább megtudhattam érdekes dolgokat az alkotóktól, Tengely Gábor rendezőtől, Gimesi Dóra szerzőtől, Badacsonyi Angéla és Ujvári Janka színészektől. Például, hogy amikor én februárban láttam tőlük a darabot, az szerintük a teljes eddigi sorozat (közel száz alkalom) eddigi legeslegrosszabb előadása volt. Nnna. Hát akkor ebből egyenesen következik, hogy ami jó, az jó. Még akkor is, ha aznap véletlenül rossz.

Hazafelé battyogtunkban azt mondta kedves férjem, hogy „Hát igen… nekünk is szárnyra kell bocsátanunk Annamarit…” Meglepődtem ezen. Nem mintha nem lenne tökéletesen adekvát reakció az előadásra. Csakhogy én a darab szülő-gyermek relációjában nem a szülői pozícióra rezonáltam, hanem még mindig a gyermekire.

vissza a lap tetejére

17. kedd

Amit vasárnap délelőtt még láttam az ESZME-fesztivál programjából, az a bábelőadás nem ragadott magával. Este pedig az Új Színház Stúdiójában rosszul indult nekem az Új Hídavatás – hosszú percekig mereven szuggerálva néztem két kezet a karzaton, miközben egy kötéllel bajlódott. Drukkoltam, erősen tartsa, nehogy rám ejtse azt a 80 kilós fiatalembert, akit pont felettem húzott fel a nézőtér fölé. Jó darabig idegenkedtem a TrainingSpot Társulat produkciójától, amely a Margit-híd felújítása kapcsán Arany János Hídavatás című balladájára adott elő modern változatot, maira értelmezve a szereplőket. Azt hiszem, az volt a bajom, amatőr diákszínjátszóknak nézve a csapatot, hogy úgy éreztem, nem sajátjuk ez a sok keserű élettapasztalat és kiábrándult emberismeret, amit a darab sugall, nem belőlük fakad, nem is igazán tudják hitelesíteni (hál’istennek). De az előadás végére lassan valahogy mégis megvásároltak engem, a lendületükkel, ötletességükkel, energikusságukkal.

Tegnap este meg az történt, kiderült, hogy Haumann Péter ma hetvenéves. Épp hazajött a dolgozójából kedves férjem, hát gyorsan leszaladtunk a Katonába és belógtunk A hős és a csokoládékatona harmadik felvonására, hogy lássuk a születésnapost, amint üldögélni jó neki. Így aztán módunk nyílt az előadás végén állva tapsolni a többi nézővel együtt, miközben a társulat meggratulálta az ünnepeltet a színpadon. (Az igazgatójától kapott egy függőágyat, kicsire összecsomagolva egy tarisznyában. De remélem, ezt nem veszi biztatásnak, hogy már csak a lábát lógassa.)

Isten éltesse Haumann Pétert! – kiáltom.

vissza a lap tetejére

18. szerda

Woody Allen új filmje (Férfit látok álmaidban) meg a KoMa Sárkány-előadása meglehetősen rendben (szépen bántak nagyon a bábokkal.) Csak a kettő között nem, hogy voltaképp talán nem is nekem nehéz a szüleimmel, hanem nekik velem. Meg a piros hetes busz, ahol egyszer csak felrobbant egy ablak. Gyerek ült alatta, nem lett baja senkinek (nem is szisszentünk minden kis szilánkhoz), de ilyenkor mégis belenéz az ember abba, hogy milyen kicsi elég lehet a nagy bajhoz.

Nem, nem vagyok jó passzban.

(Ne legyek már ilyen mufurc, eszembe jut: tegnap este 11-kor a Napló gyermekeimnek című Mészáros Márta-filmet találtam a tévében, néztem egy darabig, és arra gondoltam kis derűvel, milyen jó, ha az embernek van városa, és annak egy-egy részletét villanásokból is felismeri. A ház, ahová az elején beköltöztette Magda a rokonait, a Lapkiadó Vállalat körúti épülete, annak belső udvara /most luxushotel/, a Film Színház Muzsika egykori szerkesztőségével. És a Rózsák teréből is elég csak a keramitkockákat, a zöldet meg az alacsony kerítést látni, máris tudom, merre sétálnak hőseink.)

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

Tegnap úgy mentem el a Színházi Intézetbe, hogy nem vittem internetpucukát, a mobiltelefonomat pedig itthon felejtettem. Közel egy munkanapig olyanképpen éreztem magamat, mintha magánzárkán lennék! Tizenöt évvel ezelőtt meg nyilván azt sem tudtam, mi az a magánzárka.

Késő este a TÁP Színház Piccadilly Cirkusz című bemutatóját néztem, gondoltam is, hogy átdobhatnám holnapra a beszámolót, mert éjfél után jöttem ki belőle. Kovács Lehel rendezte, nem tudtam róla előre semmit. Arra közben rájöttem, illetve úgy tűnt, hogy Brecht korai, Dobszó az éjszakában című művéről dobbant a darab. Nem volt egyenletesen erős ez a másfél óra, de a vége különösen szép lett. Mint főhősre Mészáros Bélára épült az előadás. Vaskosabbá és férfiasabbá lett mostanra. Megejtően elgyötört feje volt a legdrámaibb percekben. Sipos Vera szerepelt mellette főhősnőként, aki nekem már alkatilag is tetsző színésznő. És arra gondoltam még, milyen fájdalmasan fogom majd nélkülözni a Katona József Színház nézőterén ülve Hajduk Károly tiszta, tűpontos színészetét.

Mai, keddről:

A Sárkányban jelentették ki, nyilván inkább Parti Nagy Lajos, mint Jevgenyij Svarc szavaival:

A HÁZASSÁG NEM HABROLÓ.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

Hónapokkal ezelőtt megállapítottam internet útján, hogy június 20-ig kell az egyetemen leadni a „szakdolgozatot”. Erre jött most egy levél, hogy június 3. a határidő. Tehát máris be vagyok szorulva, jaj.

De tegnap még könnyedén, ráérősen vasaltam, és a Kőműves Kelement hallgattam hozzá. Eszembe jutott közben az az egetverő arcátlanság, hogy akadnak a 12 kőműves között olyanok is, akik úgy kötik meg a halálos egyezséget, hogy nekik személy szerint nincs is feleségük.  Nem emlékeztem, kinek is kiabálja ezt oda a Kelemen (– „Neked nincs is feleséged!” – „A fogadalom akkor is fogadalom”), ezért rákerestem a mondatra az interneten. Kijött egy kritika 2001-ből, elkezdtem olvasni. Mondjuk elég hamar rájöttem, hogy én írtam. De olyan jól mulattam rajta, hogy nem átallom idetűzni.

vissza a lap tetejére

21. szombat

Tegnap egy újabb Ahol hely van, az e heti. (Molnár Piroskáékat átirányítottam jövő vasárnapi sugárzásra, hogy ne legyen közvetlenül egymás után két Játszótársak.) Verebes Istvánt hívtam, most így a Kabaré 24 korszaka közeles végeztével. (Alighanem egyedülálló vagyok a színikritikusok között avval, hogy a hat bemutatójuk közül hármat láttam. Hát akkor persze nekem kell beszélgetnem vele erről a kudarcba fulladt vállalkozásáról.) Pezsgő, vitatkozós műsor lett – nem értettünk egyet például a nyíregyházi színház Verebes-korszakának megítélésében. (Én többre tartom, mint ő.) Speciális feladatom is támadt az egy óránk első részében, amíg a Mikroszkópról folyt a szó. Ugyanis minden alkalommal, amikor a Sas leszállt, én igyekeztem gyorsan elhessegetni. Nehogy Sas József uralja el a tematikát, bármennyi rosszat lehetne is mondani róla.

Még azt előrebocsátom vihogva és mentegetőzve: az én műsorom olyannyira színházi, hogy a kereskedelmi médiát véletlenül kereskedelmi Médeiának mondtam. 

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

vissza a lap tetejére

23. hétfő

Szép napot, Színházi Blog vagyok, némi elmaradással. Szombaton a Tollfosztás című produkciót láttam a Stúdió K-ban. Balogh Rodrigo írta és rendezte, (zömmel) roma gyerekek, ifjak adják elő. „Az arab éjszaka” helyzete ez: ülnek velünk szemben öten és mesélnek, az életükről, akkor is arról, ha konkrétan nem velük történtek az események. Fontos vállalkozás, érdekes élmény, nem kifejezetten színházilag. Amatőr szereplőket látunk-hallunk, akik nem elfogódottak és nem rutintalanok már – a kisfiún érezhető: kitanulta a színpadról hatás csínját-bínját –, ám iskolás és mesterkélt a szövegmondásuk. Aztán néha egy-egy pillanatuk megrázóan igazira sikerül, amit talán észre sem vennék, ha nem olyan váratlanul emelkedne ki az iskolásság és mesterkéltség tengeréből.

Tegnap szintén Stúdió K, Jelenetek a falusi életből, vagyis a Ványa bácsi, Koltai M. Gábor rendezésében. Lehet, eleve nem kellene május végén zsúfolt házzal együtt három és negyedórán át ülni a Stúdió K-ban, mert nem embernek való.  Nem mondom, hogy rossz, van világa, markáns előadás, csak hozzám nem ért el, nem adott újat, nem fedezett fel nekem semmit a darabról, a szereplőkről, a helyzetekről. Amit mégis, az meg nem tetszett. Pl. a kórusmű betét a második rész elején (All You Need is Love.) Orosz nyelvű sláger – szokták ezt komikumként eladni, nem szoktam megvenni. Vagy ott volt az a kétes nóvum, hogy Szonya Pap Lujza alakításában buta kamaszfiúnak látszott. Több ízben pedig úgy éreztem, egy-egy akciónak az az alapvető oka, hogy a próbán bekerült egy kellék, amit versenyben igyekeztek felhasználni a szereplők.

Mindazonáltal akadtak nagyon szép jelenetek. Menszátor Héresz Attila Bakáts Tibor küllemű Ványája gyönyörűen halk, Kuna Károly birtokeladási előadása pazar magánszám, Nyakó Juli persze életgazdag Jelena, és meghatóan bájosnak találtam Spilák Lajost Szivacs szerepében. 

vissza a lap tetejére

24. kedd

Rákoskeresztúrra autózva rájöttünk, nyilván azért van borzalmas állapotban a temető felé vezető út – csupa lyuk, kátyú, gyűrődés, hepe és hupa –, hogy a rázkódástól feléledjenek a tetszhalott teszthalottak, még mielőtt kiérnének velük a temetőbe. Azt hiszem, ezt akartam írni ma reggel, csak aztán elsodortak az események. Megint a szüleimnél vagyok, mert anyukám hajnalban ismét elesett. Ilyenkor apukám fölötte szolidarít, mert felemelni nem tudja. A bátyám jött talpra állítónak, aztán reggel érkezett az ügyelet, de anyukám nem ment be a mentőkkel sehová, viszont úgy találta az orvos, hogy talán nem is esett komolyabb baja. Mióta megjöttem, a fotelben ül, úgyhogy egyelőre nem dőlt el, hogy fel tud-e állni.

Este azért elmegyek a Nemzetibe az „Oral Tragedy”-re. Ennek kapcsán gyorsan dokumentálnám is az álláspontomat az aktuális műbalhé kapcsán. Megértem és átérzem, hogy nehéz lehet elviselni és kezelni a provokációkat, a méltatlan,  gusztustalan támadásokat, amik a Nemzeti Színház igazgatóját érték, érik. De ettől még az, amit Alföldi a sajtótájékoztatón mondott a színházi sajtóban méltán ismeretlen tévénőnek, szerintem megengedhetetlen ízléstelenség. És azért is fáj, mert jobb' szeretném azt hinni, hogy ízléstelenség csak az ellenoldaltól telik ki.

Mai:

A Stúdió K-s Ványa bácsiban mondta Huszár Zsolt Asztrovja egy üveg konyak felett, számomra újdonságként:

A PEZSGŐ A MŰVÉSZEKÉ, A BOR A FÉRFIAKÉ, DE A TÖMÉNY A HŐSÖKÉ.

Különben meg nem is igaz, hogy nem mondott nekem semmit az az előadás. Mert amikor Ványa felolvasott néhány mondatot Szerebrjakov („Celebrjakov”) egyik munkájából, akkor arra gondoltam aggódva, vajon tudok-e a „szakdolgozatba” elvárható mennyiségű idegen szót beleírni, paradigma meg ilyesmi.

vissza a lap tetejére

25. szerda

Azon tűnődtem Az ember tragédiája alatt – mert jócskán találtam időt a tűnődésre, hiszen inkább a szemet veszi igénybe az előadás, mint az agyat –, hogy mire is emlékszem a Szikora János rendezte 2002-es, Nemzeti Színház-avató Tragédiából. Emlékszem az elejéről, a teremtés idejéből egy lezuhanó, égő testre. Meg egy nagy, átlátszó műanyaggömbre, amelyben az első emberpár tekert. És rémlenek még bevásárlókocsik a londoni színből, de azok már lehet, hogy valamelyik másik Tragédiából úsznak be a képbe. (Abból a római színből annyit tudok felidézni, hogy Jordán Tamás igen hatásosan mennydörögte el Péter apostol szólamát*. De nyilván ott is nyalták-falták egymást Sergiolusnál az ifjú élvhajhászok. A római szín már csak ilyen, eleve.)

Hogy ebből a mostaniból mire fogok emlékezni? Arra, hogy Tenki Réka elég figyelemreméltóan, némi humorral állt hozzá Éva megformálásához. És László Zsoltra, amint Luciferként ott borzaskodott a nézőtéren, a balkon aljában. Belefért a képbe Ascher is, aki véletlenül pont mögötte ült, és akire így kócosan sikerült  hasonlítania is kicsit.

* Öööö… szóval utánanéztem, és a Nemzetit nyitó Tragédiában Demeter András adta Péter apostolt. Ezek szerint Jordán Tamás is valahonnan máshonnan ragadt meg. Hopp, megvan! Innen.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

(Most már vasárnap délelőtt van, napok óta nem akadt idő, mód írni. De bepótolom, mert a fejemben megvolt, hogy mit írnék. Ha nem egyszerre, akkor majd este folytatom.)

Tegnap délelőtt zajlott a Rivalda fesztivál díjkiosztója, és onnan elragadtam két embert vendégnek az Ahol hely vanba. (Nem ad hoc módon, persze, hanem előre megbeszélve.) Kovács Dezső zsűrielnök volt az egyik, Szerémi Zoltán díjazott a másik, aki a legjobb férfi mellékszereplő díját nyerte el a szombathelyi A kis lord előadásban nyújtott alakításával. Ügyeskednem kellett, hogy ebben a Rivalda fesztivál tárgykörű műsorban valahogy összekapcsoljam őket a beszélgetésben, hiszen Kovács Dezső kollégát nyilván a fesztiváli tapasztalatairól lehet kérdezni, Szerémit viszont A kis lordon túl minden másról. Nagyjából kihoztam a tőlem telhető maximumot a dologból, azt hiszem, de ha újra kezdeném egy Rivalda fesztiválos műsor megszervezését, alaposabban át kellene gondolnom a mikéntjét. Meg ahelyett, hogy belekapok ebbe is, abba is, esetleg valamelyik kérdés nyomán lejjebb jutni a felszínnél.

vissza a lap tetejére

27. péntek

A tegnapi nap jogi abszurdjáról.

A sürgősségi osztályon (ahol egyébként három és fél óra alatt egy infúzióig jutottunk el, ami nem is csöpögött) anyukám diónyi vérömlennyel az agyában azt mondja az orvosnak, hogy nem, nem akar átmenni megfigyelésre egy másik kórházba, hanem haza akar menni. Az orvos nem érti, mit mond, mert alig vehető ki értelmes szó a beszédéből, de mi értjük, meg tudjuk is, hogy mit akar. Az orvos döntésképtelennek, beszámíthatatlannak értékeli anyukámat, és innentől kezdve nekünk sincs döntési jogunk, mert csak a legközelebbi rokonai vagyunk a bátyámmal, nem a gyámja. Vagyis egyedül az orvos szava számít a továbbiakat illetően, nincs apelláta. Ez esetben tehát a beteg is, a hozzátartozó is meg van fosztva (ön)rendelkezési jogától. (Az elmeorvos hosszan kikérdezett engem is, nem tudom, talán arra gondolt, az a biztos, ha szintén beszámíthatatlannak ítél.) A távozási tilalomnak és az egész, órákig tartó vitának lényegében az volt az oka, hogy az orvosok félnek az esetleges jogi következményektől. Hogy ez a balesetinek látszó sebesülés végzetes kimenetelű is lehet, és ha talán mi csaptuk fejbe az anyukámat („állítólag elesett az otthonában” – így fogalmaztak a zárójelentésben), akkor egy vizsgálat során majd megvádolhatjuk őket, hogy nem látták el a sérültet.

 Este 10 volt, mire, nem simán és eléggé felzaklatóan, de kiszabadítottam anyukámat a másik kórházból, ahová mi egyáltalán nem akartunk átmenni, de vittek a mentők.

Úgyhogy én figyelem meg. Nem tudom, hogy ő most haldoklik, vagy kijön önerőből a bajból, vagy ilyen marad. De azt tudom, hogy akármelyik eset van is vagy lesz, itthon neki a legjobb.

Nyugtalanul, fájdalmakkal aludt – bordája is törött, kettő –, de jól figyeltem meg az éjjel.

vissza a lap tetejére

28. szombat

Úgy látszik, nehéz időkben az hat rám a legjótékonyabban, ha elmehetek egy Ascher-rendezésre. Az utolsó A szerelem diadalát néztük meg, mert nem felejtettem el, hogy ezt mondtam magamnak. Ezúttal nagyon élveztem. Könnyeden elegánsnak találtam az előadást, egyszerre érződött benne a színészi munka komolysága és vidám öröme.

Érdekes, amikor először láttam, úgy gondoltam, jobban venném, ha a férfi álruhába öltözött királynő-szolgálónő páros utóbbi tagja játszaná az előbbi szerepet. Azóta megtörtént az ilyen értelmű szerepátvétel, és most megint ugyanazt gondoltam. Vagyis Borbély Alexandra tetszett nagyon. A közönség annyira jókedvű, nevetgélős volt, hogy Máté Gábornak néhány másodpercig várnia kellett a csendre, mielőtt kinyitotta volna tépőzáras zsebkendőjét.

Azt írtam volna pár napja, hogy Mészáros Béla vaskosabb és férfiasabb lett mostanra? De hiszen itt meg elragadóan bájos siheder.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

A győri Vaskakas Bábszínház kedves és szívélyes vendéglátásának alanya voltam tegnap. Délelőtt megnéztük a Parti Nagy Lajos-művekből készült, Pecsenyehattyú és más mesék című produkciót. Jópofa, nem túl báb- és nem túl gyerek-előadás. Szégyenkezve vallom be, hogy mint a PNL-művek esetében oly gyakran, ezúttal is én alakítottam a fapofát a nézőtéren. Sosem tudok a nyelvi lelemény-csinálmányain annyit nevetni, mint a többi nézőkolléga. Pelsőczy Réka rendezte az előadást, nyerő lépéssel nyitott: Szikmai Rémusz kezdte a mesét, lehengerlő dinamizmussal, nagy színészi vehemenciával. Jól belökte a kocsit, aztán a többi szereplő is szépen tolta tovább.

A nap közepén Portugál a Nemzeti Színházban, Forgács Péter rendezésében. Méltányolható produkció néhány igen szép alakítással. Balsai Móni sugárzóan tiszta, érzékeny Masni. (Ha kritikát írnék, ez lenne a címe: Az irgácsi madonna) Pingiczer Csaba kitűnő Sátán. És Szabó Sipos Barnabás mint Kocsmáros. Amikor bejött, nem ismertem meg (rég láttam), viszont a hang, az orgánum rögtön kirítt a közegből. (Idővel rájöttem, George Clooney magyar hangjához van szerencsénk, és Máté, akit elvittem az előadásra, biztosan megörült, hogy láthat élőben egy jelentős szinkronszínészt). Különben nemcsak a hangjával rítt ki, hanem az egész figura, jelmezestül, jobban beillett volna egy miami bárba, mint egy falusi kocsmába. De oly kényelmes magabiztossággal játszott a pali, hogy lassan, de határozottan megvettem. A Becét adó Sárközi Józsefre osztottam a rákfene szerepét az előadásban.

Este újra Vaskakas, Kádár Kata revü Tengely Gábor rendezésében, csak 18 éven felülieknek. Értékelem, hogy ilyesmit is csinálnak: ének, zene, tánc, mondén, alvilági stichhel, mindazonáltal több szempontból kellemetlennek találtam a produkciót.

Amíg Győrben jártam, itt négy ember felvigyázta stafétában a szüleimet. És úgy tűnik, hogy anyukámat a változatosság gyönyörködtette, mert látványosan javult az állapota, mire megjöttem. Újra tud menni járókerettel, mindent ért, és tisztán beszél. A kedve is visszatért, olyan, mint egy héttel ezelőtt: rossz. 

vissza a lap tetejére

30. hétfő

Felmerül a kérdés, hogy Esterházy Péter olvassa-e a naplómat :-)  Ezért, illetve azért, mert az Én vagyok a Te című darabjában, amit tegnap láttam a Nemzetiben, Molnár Piroska bemondja, hogy a gajra pontos jével van.

Én meg mosolyogtam, hogy ez a szép ember folyton színdarabot akar írni, aztán folyton ez lesz belőle: ilyen színpadon felmondott humoros (a.m. humorral rendelkező) írásmű. Gothár Péter rendezte, jó helyen is volt nála a dolog. Mondjuk azért az előadás közepefelére kezdett megcsappanni már az érdeklődésem, és komolyan lehetett attól tartani, hogy beborulok az ismeretlen szomszéd ölébe (keveset alszom megint), ám ekkor történt valami. Nagy tapasztalatú néző lévén színpadi effekt nemigen lep meg, de ez, amikor Rába Roland elvesztette a fejét, ez igen, úgyhogy erre rögtön felébredtem, és utána még elismerően bólintottam akkor is, amikor Szabó Kimmel Tamást hasba lőtték, és evvel egyidejűleg folt lett az ingén, alighanem magától a „golyótól”.

Elfelé jövet az utcán belefutottam Gazsó Gyuriba. Mondtam neki, mit láttam épp, és hogy hát milyen a Molnár Piroska… Piroska egy istennő – vágta rá. Igen, ez a helyes kifejezés. (És Znamenák István meg Schell Judit is igen jók voltak. Znamenák a darab elejét Hofi Gézán trenírozottan adta elő. Schell Judit pedig elővehette majorette-tudományát.)   

vissza a lap tetejére

31. kedd

Tegnap a Színházi Társaság közgyűlésén arra gondoltam lakonikusan, hogy magamra vessek, ha Hegedűs D. Géza, ez a kedves ember engem most már mindig meg fog puszilni, amikor találkozunk.

 Eljött az ülésre két operista, előadták ezen a fórumon is nagyjából ezt, végső kétségbeesésükben nyilván.

Most meg Szekszárdon vagyok három napig. Kikapcsolódás jelleggel megnézem a szekszárdi német színház teljes idei évadát, nyolc bemutatóját, zsűrizés céljából. (Hogy ez pihenésnek beválik-e, az majd kiderül.) Holnap egyébként idelátogat a köztársasági elnök felesége is. (Ki is most a köztársasági elnök? – kérdeztem, mert hirtelen nem jutott eszembe, na. Erre kicsit furcsán nézett rám az elnökné előretolt biztonsági embere, aki a színháztermet tanulmányozza alaposan a mai napon.) Egy előadást megtekint a „First Lady” is, legalábbis részben. Kérésére tartanak holnap egy szünetet az egyrészes előadásban, hogy ő 50 perc után zsenír nélkül távozhasson távozhassék.

Idefele olvastam a múlt heti Magyar Narancsot, láttam, megírták helyettem a véleményemet, de szóról szóra, úgyhogy nincs más dolgom, mint linkelni.

Találkoztam a napokban a portálokon egy olyan címmel is, miszerint Vidnyánszky Attila öt színháznak szeretne nemzeti színházi státuszt. Magát a hírt nem volt időm elolvasni, ezért egyelőre abban a hiszemben vagyok, hogy Vidnyánszky azt szeretné: még öt színházat igazgasson Alföldi Róbert. Ez nyilván biztosítaná a folyamatos médiaérdeklődést.   

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra