Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2010. november
Amikor első este hazaértünk a sétából, megittunk volna valamit a Raszkolnyikov bárban. Vologya felment körülnézni – nagyon szimpatyícsnijnak találom Ira férjét, szolid, megnyugtató ember –, és avval jött vissza, hogy ne menjünk fel oda, egy kis helyiség az, tele cigarettafüsttel és részeg emberekkel. Úgyhogy inkább lementünk a szálloda épületében lévő üzletházba, annak is a pinceszintjén található hatalmas és gyönyörű élelmiszerosztályra, amely éjjel-nappal nyitva tart és minden kapható benne, mi szem-szájnak ingere. (Egyszóval ez a vonulat a legkevésbé sem hasonlít a néhai Szovjetunióhoz.) Vettünk üveg bort, süteményt, kotletkit, szasziszkit, még helyi gyártású fagyit is, amit aztán Vologya igazi szakértő módjára kóstolgatott. Iráék szobájában amolyan kollégiumi modorban, felszereltség, eszközök nélkül falatoztunk-iddogáltunk. Dosztojevszkijről beszélgettünk közben, azt mondták Iráék – akik nem humán foglalkozásuk ellenére irodalmilag művelt, olvasott emberek –, hogy Csehov meg Tolsztoj egyszerű, de Dosztojevszkijt idegen nyelvre fordítani, ezt el sem tudják képzelni. Mondtam, pedig nem eredménytelen a dolog, és ezen eldisputáltunk. Na így voltunk mi magunk a Dosztojevszkij bár voltaképp. A másnap esti színház után ugyanilyen házibulit ejtettünk meg, a fehér bort vörösre cserélve. Reggel Iráék elkísértek a metróval, aztán ahol kiszálltunk, ott taxiba tettek. Vologya megalkudott a sofőrrel, lefizette, az pedig kiszállított a reptérre. Útközben a rádióban zenés adó szólt, Viszockijt is játszottak. A Pétervár-Frankfurt járaton Kerényi Miklós Gábor ült mellettem – minő véletlen –, így aztán megtudhattam tőle egyebek közt azt, hogy a premiert követő lelkes ünnepségen még kitüntetést is kapott a város polgármesterétől. Nem megyek ma színházba, úgyhogy még holnap is Pétervárral jövök majd. Ahogy elnézem a helyzetet, Háy János lassan megírhatja A Senák II. című színdarabot. Arról szólna, hogy jönnek a hivatásos agitátorok a kollektivizálás ügyében, és meggyőzik Rák Jani fiát (vagy unokáját): hagyja ott a magánnyugdíjpénztárat, lépjen be az államiba. És minden eszközük megvan a rábeszéléshez. Egyetemista koromban talán kétszer két napot töltöttem Leningrádban, egyszer csak úgy – hogy lássak már valamit Moszkván túl is –, egyszer pedig mint klubvezető vittem oda Boros Lajos polbeat-énekest zsűrinek egy egyetemista Ki mit tud?-szerűségre. Sok mindenre persze nem emlékszem a városból – az Ermitázst bejártam, azt tudom –, így aztán volt most mit megnézni rajta. Impozáns hely igazán. Nagyra értékelem, hogy a belvárosi részbe egyáltalán nem építettek modern házakat. Felújítottak, nem bontottak, nem húztak fel üveg-beton csodákat. Még a földszinti homlokzatokat, a portálokat sem bántották. A Nyevszkij proszpekt csupa bolt – jelen van az összes világmárka, csak cirill betűkkel írják a nevüket, amit a mi szemünk kicsit viccesnek lát –, de nem széles üvegvitrinek szegélyezik az ember útját, hanem a házak eredeti ablakai, azokban állnak mint kirakatban a 7-8 ezer rubeles női csizmák. Kicsit még Leninnek is megörültem (itt-ott emléktábla, dombormű vagy csokoládébüszt) mint rég nem látott ismerősnek. Valóban nincs olyan bulocsnaja, mint a régi, inkább kávézó-teázó-süteményes boltok vannak, amelyekben kenyeret is árulnak. Brumi a kenyérrészlegben. (Erről meg a Gothár Kutyakeringője jutott eszembe.) Iráék benyomása szerint a város sokkal kevésbé zsúfolt, jelentősen jobban élhetőnek látszik, mint Moszkva. Jött velünk szembe mindenhol a sok divatosan öltözött fiatal (a jól élés már itt is csak pénzkérdés, bár elég súlyos pénzkérdés nyilván), mondtam Irának, ez a rengeteg fiatal… mind a gyerekeink lehetnének – bár én persze a legkevésbé sem szeretném, ha annyi gyerekem lenne, mint az oroszok. (Utórengés: kő kövön nem maradt. Amikor hosszú huzakodás után végül odaadtam a bankkártyámat a pétervári szállodában, az azért történt, mert a kedves vendéglátó telefonon megkért erre. Mondta, tegyem meg, ez merő formalitás, már el is ment a fizetési megrendelés faxon, úgyhogy pénzt nem fognak levenni a kártyámról. Aha. Épp csak zároltak 12900 rubelnyit. Úgyhogy most 1817 forint a rendelkezésemre álló összeg a bankszámlámon. Vajon hogyan, kitől és mennyi idő alatt fogom én ezt a pénzt visszaszerezni? Érdemes lenne fogadásokat kötni erre.) Tegnap A Főfőnököt láttam a Radnótiban. Nem ismerem az eredetit, a Lars von Trier-filmet, de a színházi verzió láttán az a benyomásom, hogy lehetne kicsit nagyobb tétben játszani, gazdagabban, fontosabban. Ám el tudom fogadni azt, amit Anger Zsolt rendezőként mindjárt ez elejére odapötyögött a színpadi monitorra, miszerint ez csak egy vígjáték, ne keressünk benne semmi többet, mélyebbet. De ahhoz nem találtam elég átütőnek. Sem magát a darabot mint komédiát, sem a rendezést, sem a színészi játékot. Evvel persze nem azt akarom mondani, hogy nem jók a színészek – Csányi Sándortól Gazsó Györgyön át Kováts Adélig –, vagy hogy nem dolgoztak rendesen, hanem azt, hogy nem elég hatékony a dolog. Egyedül és kizárólag Schneider Zoltán bizonyult varázslónak a színpadon. De annyira, magam is meglepődtem, mennyire rá kellett tapadni, nem lehetett a szemet levenni róla. Egy laza, gumicsizmás, soviniszta izlandi üzletembert játszott – esetleg azt, aki a laza, gumicsizmás, soviniszta izlandi üzletembert játssza –, és elragadó volt minden karattyolása, figyelme, megvetése, felháborodása. Még tenger- és halszaga is volt, esküdni mernék rá. Esküszöm is mostantól Schneider Zoltánra. Bevittem a minap az utolsó kultúra.hu-számlámat a minisztériumba, és arra gondoltam, hogy úgyis rettenetesen untam már dr. Závi Havvászt. Ő az egyiptomi főrégész. Jószerével nem is volt olyan történelmi-műkincses-idegenforgalmas anyag, amiben ne szerepelt volna. Amikor jöttem haza a Radnóti Színházból, az Andrássy úton találkoztam egy helyes kis vizslakölyökkel. Megszeretgettem, meggyömöszöltem. E tekintetben nem vagyunk egy platformon kedves férjemmel. Ő a Frédike óta nem ér hozzá kutyához. Engem viszont a Frédike áttételesen rávett arra, hogy más kutyákhoz is legyek kedves. Tudom, egyszer majd szembe fog jönni az utcán valami ismeretlen barna-fehér pointer, és akkor én ott egyálltó helyemben sírógörcsöt kapok majd. A hét elején (vagy még Oroszországban) elkaptam valami nátha vagy influenza szélét, úgyhogy az utóbbi két napot igyekeztem rapid öngyógyulással tölteni. Ágyban nézegettem az igen lassan és nehézkesen íródó pétervári kritikát. Közben szkájpoltam Jászay kollégával, aki mondta, hogy ő meg épp a Veslefrikk opera-előadás kritikájával nem halad. Felmerült, hogy esetleg cserélhetnénk, ami eleve izgalmas vállalkozásnak tűnt, mert én azt sem tudom, mi az a Veslefrikk, neki meg nem mond semmit a Letucsaja mis. A Jó zsaru, rossz zsaru előadására mentem a Centrál Színházba, talán mert nagyon korán jött a meghívó és körültekintés nélkül igent mondtam. Később fedeztem fel, hogy ez könnyelműség volt, amikor Golden Dragon meg Téboly Thébában is ment tegnap, amiket nem láttam még. Sok a bemutató, kevés az este. No ez a darab olyan, mintha egy amerikai zsarus akciófilm forgatókönyve lenne, és némiképp rádiójáték jelleggel, akciótlanul adatik elő Stohl András és Szabó Győző által. (Nevetgéltünk a mellettem ülő Koltai kollégával azon, hogy sajtóbemutatónak nevezte a színház ezt a premier előtti előadást, és az előttünk lévő hat sorban nyilván nyugdíjas lapok nyugdíjas munkatársai ültek.) Színészileg annyiban érdekes a produkció, hogy két, hasonló alkatú kemény fickó játssza a két rendőrt, de egyiküknek valójában másmilyennek kell lennie, és ez Szabó Győzőnek meggyőzően sikerült is. Miután hazaértem, még láttam az első félóra utántól a Kolorádó Kid című filmet. A végén 1974 augusztusát írtuk, Nagy Zsolt kijött a börtönből, és miközben egy totóújságot nézegetett, a kalauz azt mondta neki, hogy a Vasasé a jövő. Kovács, Izsó, Váradi – ismertette a csatársort. Megütött ez. Márminthogy ez már az én időm, az én Vasas-csatársorom, jóllehet 1956 történelem volt számomra, és nyilván eszembe sem jutott volna 14 évesen, hogy a börtönökben még nincsen vége. Bálint Andráshoz mentem beszélgetni, mert portrét írok a Radnóti Színházról a Revizornak. (Ugyanez okból néztem meg ma délelőtt a Bárány Boldizsárt, mert ez az egyetlen, amit a mostani repertoárjukból nem láttam, de BB-ről majd holnap.) Aztán indultam Egerbe premierre. Csiky Gergely Proletárok című darabja kapcsán – az Ingyenélők cím ma jobban stimmelne szerintem – az jut eszembe, hogy Mezőszemerénél, amely falu Eger felé esik és néhai apósom onnan származott, van egy földterület, aminek Poletár a neve. Az 1919-es földosztás alá eső rész az, akkor kapta a nevét, és ma is így hívják, könnyített verzióban, hogy Poletár. Én nem vagyok ideális színdarabolvasó, és viszonylag ritkán fordul elő, hogy olvasva megérzem egy darab huzatát, erejét. De speciel a Csiky-darab ezen kevesek közé tartozik. Mármost ez az egri Prolik-előadásból nem sütött. Különösen az első felvonás alatt – amely nagyon lent volt – gondoltam, hogy talán elsiettük a kollégákkal a jövést, kellett volna még időt adnunk a produkciónak. Olyan értelemben is nagyon lent volt, hogy Máté Gábor rendezése alulpozícionálta a hősök anyagi helyzetét és körülményeit. Messze a tisztes szegénység alá került itt mindenki. Három felvonáson át voltunk beszorulva a fekete és a fekete közé, aztán a végén jött egy meglepő szcenikai fordulat, álom-mennyországi felvonás, majd utána pofonszerű, keserű-cinikus zárókép. Nem, én nem szerettem ezt a színeket nélkülöző előadást. Jóllehet erősödött felvonásról felvonásra, és azt is elmondhatom, hogy például Vajda Milán nagyon jó volt. Ötvös András is nagyon jó volt. Kaszás Gergő is nagyon jó volt. De főképp Vajda Milán, igen. Amit ő csinált, én legszívesebben arra mentem volna vele. Volt a játékában humor is – pedig a darab humorát erősen elnyomták –, volt egy kis szenvedély meg emberi esendőség. Őt találtam a többhangú résztvevőnek ebben az egyetmondó előadásban. Szóval a Bárány Boldizsár-előadást kicsit esetlennek találtam. Nem vált előnyére, hogy keveredtek benne a profi színészek a nem profi színészekkel, akik zenészek. De Klem Viktor igen bájosnak bizonyult mint rosszcsont juhgyermek. Meg kell emlékeznem a produkció egyetlen kiemelkedő momentumáról: amikor az apa-kost játszó Schneider Zoltánt éjnek évadján kiverték az ágyból, nemcsak hosszú hálóinget viselt, hanem a csavaros szarvai végére húzva egy-egy bojtos hálósipkát is. Este A hős és a csokoládékatonára mentem a Katonába. Egyrészt hogy elvigyem rá anyukámat – ez volt az eredeti elképzelésem, de nem tudott eljönni velem, így baráti beugrás történt –, másrészt megnézni Péter Katát, aki átvette a női főszerepet a kismama Jordán Adéltól. Volt egy ilyen előfeltevésem, hogy Péter Kata nekem jobban fog tetszeni ebben. És ez pont így is lett. Először is gyönyörű. Aztán úgy tüzes, hogy közben nőiesen puha. Édesen durcás és bájosan dacos. Szépen beszél, elég jól énekel. Körülbelül így összegeztem az előadás után. És még azt gondoltam: oly pazar a harmadik felvonás, hogy utólag az ember nem is igazán érti, miért nem ragyog ennyire rögtön az első és a második felvonás is. Kicsit kedvetlen nap, kicsit kedvetlen bejegyzés, így alakult most estére. Tegnap jutottam csak ki a temetőbe. Ilyenkor anyukám delegálni szokott egy-két régi rokoni sírhoz is, rendezgetni, gyertyát gyújtani. Az egyikhez azért találok oda viszonylag könnyen, mert el kell mennem egy sír mellett, amelyre ezt vésték: „X.Y. és X.Y-né a komonizmus áldozatai”. Ezt azért meg bírtam jegyezni magamnak. A lányomnál találtam egy csinos, színes pici koszorút. (A lányomnak Selmeci Sarolta volt a neve. Gondoltam, most leírom a nevét, felszövöm a világhálóra.) Nyilván a volt férjem vagy a volt anyósom tette oda halottak napjára. Eszembe is ötlött, hogy kitelne a feltételezett helyzetből egy közepes fajsúlyú, mérsékelten érdekes egyfelvonásos. Kimegy az ember a temetőbe a gyereke sírjához, és ott váratlanul belefut egykori férjébe és egykori anyósába, akikkel évtizedek óta nem találkozott. Kicsit groteszkben képzelem el a jelenetet, de nem fogom megírni, ígérem. Mai: Vlagyimir Iljics Lenin az anyukájának 1901 februárjában Münchenből írt levelében elmeséli: járt az operában, és nagy élvezettel hallgatta a Zsidó nőt. A német színházban is volt párszor, de nem mindig értette a szöveget. Kérdezi a mamát: JÁRTOK-E MOSZKVAI SZÍNHÁZAKBAN? CSEHOV ÚJ DARABJA, A HÁROM NŐVÉR MILYEN? De voltaképp nem is ezt akartam idézni (Krausz Tamás Lenin-könyvéből), hanem a Három nővért, Olgát a darab elejéről, amint az apjuk halálát emlegeti: HÁT ELTELT EGY ÉV, ÉS MA MÁR KÖNNYŰ SZÍVVEL EMLÉKEZÜNK RÁ – mondja. De én mindig úgy gondoltam, hogy egy év a könnyű szívvel emlékezéshez nagyon kevés. Utoljára a kolozsvári Woyzeckkel voltam így, hogy ennyire rám ült, mint a Bárka Színház Háy-előadása tegnap, a Nehéz. Annyira nehéz volt, alig bírtam tartani magamat a metrón, és amikor hazaértem, azonnal innom kellett egy vodkát. (Remélhetőleg ez még nem alkoholizmus, mint a dráma főhősénél, bár nála is csak következmény az ivás.) Az első negyedóra valóságos Kánaán. Az ember szinte nem is tudja, hová gyönyörködjön. Balra ül Mucsi Zoltán és mondja, mondja zseniálisan. Jobbra ül Lázár Kati, zöldséget pucol, hallgat, néz zseniálisan. Mucsi monologizál másfél órán át, a tönkremenés különböző fázisaiban látjuk és halljuk. Nem állítom, hogy tökéletes, mert például amikor feláll és handabandázik az anyjával, akkor mindig megbicsaklik valami, vicces lesz kicsit. De aztán leül és beszél tovább, a szemünk előtt törik meg, fogy el, mállik szét. Bámulatos és megdöbbentő. Olyan, mintha folyamatosan csúszna ránk egy hatalmas hegy. Nem biztos, hogy szükség van az utolsó félórára, amikor többszereplős jelenetekben látjuk megelevenedni azt, amit már úgyis tudunk. Lehet, kellett a szerzőnek a kocsmajelenet a jellegzetes filozófiai eszmecsere miatt. Másrészt viszont talán valóban ideje volt, hogy bejöjjenek mások is: Ilyés Róbert, Gados Bélám, Varga Anikó. Én voltaképp úgy vagyok Háy Jánossal, hogy érzem a bölcsességét, az igazát. Ráismerek a műveiben a helyzetekre, a törvényszerűségekre, az általános reménytelenségre. De magamban mindig dacolok vele. Mert minden szabály alól van kivétel, akadnak véletlen szerencsék, és néha a sorsok mégis jól alakulnak. Ám most Mucsi olyan elképesztő súly a színpadon, hogy teljesen esélytelenné teszi az ellenállást. (Megjegyzem, zaklatásként éltem meg, hogy amikor gyorsan távoztam erről a felkavaró előadásról, utamat állták valami golyócskákkal: dobjam be az „inkább igen” vagy az „inkább nem” urnába. Ha jól értettem. Ziláltságomban fel sem igen fogtam, mit akarnak.) Egy ilyen kortárs darab, mint a Mikve, amelynek nyolc női szereplője van, eleve gyanakvással tölt el. Csak színházi ember írhatta, avval a céllal, hogy kielégítsen nyolc, különböző korú színésznőt. Ami önmagában nem volna baj, de szinte azonnal biztosítja az egész dráma mondvacsináltságát. Vagyis hogy a szerzőből nem dráma kívánkozott ki, hanem szereposztás. És tényleg, színésznő a szerző, abban a szerencsés (vagy szerencsétlen) születési helyzetben, hogy módja volt egzotikus stichet adni a műnek: izraeli rituális női fürdőben játszódik, s témája az asszonyok elnyomatása az ortodox zsidó közösségben. Nem mondom, hogy ügyetlenül összeütött bulvárdráma, de egy-két ponttal alatta marad az Augusztus Oklahomábannak, amely szintén nem ügyetlenül összeütött bulvárdráma (a Vígben). Mindazonáltal ugyanolyan nagy siker. Kicsit zavartan ültem a lelkes taps alatt. Értem én, hogy a publikum szeret nevetni, könnyezni, érezni, de hiányolom a minőségérzéket, amely mégiscsak elősegítené a differenciálást. A színésznők zömmel pont a várhatót nyújtják. Börcsök Enikőt és Kovács Patríciát találtam ennél jobbnak. És sajnáltam, hogy nem Stefanovics Angélához volt szerencsém, hanem Tóth Orsihoz. De már így is túl sokat beszéltem itt erről ahhoz képest, hogy még majd kritikát is kell írnom. A Pesti Színház előcsarnokában kis kiállítás látható, plakátok és fényképek a Vígszínház 1969/70-es évadából. Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy ezek a darabok nem mondanak nekem semmit, vagyis ennyire öreg legalább nem vagyok. (Az Adáshibát leszámítva, mert azt láttam gyerekként. De bizonyára később, mert az hosszú sikerszéria volt.) A pétervári szálloda a zárolás után le is vonta a bankszámlámról a 12900 rubelt. Írtam az engem utaztató zenei ügynökségnek, hogy ha nem történt meg részükről a szálloda kifizetése, akkor most legyenek szívesek átutalni nekem ezt az összeget. Ha viszont rendezték a számlát, akkor küldjenek erről dokumentumot, hadd reklamáljam meg a kétszeres levonást. Erre a mailemre hat napja nem válaszolnak. (Ja, cikk.) Na most így azért nehéz, hogy nem csupán az oroszok nemtörődömségével van dolgom, hanem a magyarokéval is… véreimével… szomszédaiméval… (Ugyanis az ügynökség itt székel a házban. A tulajdonos konkrétan is a szomszédom volt hosszú évekig, miután feleségül vette a szomszédlányt.) Most én mi a csudát tegyek? Talán leküldöm a félemeletre kedves férjemet mint végrehajtót. Nem lesz hozzájuk Lojális úr, annyi biztos. (Esetleg kölcsönzök neki egy botot meg cilindert. Bár a kritikusdíj átadója óta tudom, hogy cilindert szerezni sem könnyű. Jut eszembe, Rick Zsófi csinálta utóbb ezt az összeállítást arról az estéről, tetszett nekem, idetűzöm.) Mai: Bálint András megajándékozott egy dedikált példánnyal a most megjelent kötetéből. Jó társaságban, ez a címe, Schiller Erzsébet beszélgetései Bálint Andrással. (Komoly is, kicsit kommersz is – fűzte hozzá, amikor odaadta –, olyan, mint a Radnóti Színház.) Többek között a nagypapájáról, Bálint Zoltán építészről is mesél: SOK DEDIKÁLT KÖNYVET HAGYOTT HÁTRA: KRÚDYTÓL, HELTAITÓL, MÓRICZTÓL, MOLNÁR FERENCTŐL, SZÉP ERNŐTŐL. EGYIK KEDVENCEM SZOMORY DEZSŐ II. LAJOS KIRÁLY CÍMŰ SZÍNDARABJA, BENNE A DEDIKÁCIÓ: BÁLINT ZOLTÁNNAK, AKINEK ÉRDEMES ÍRNI, IGAZ BARÁTSÁGGAL SZOMORY DEZSŐ”, ÉS A KÖNYV NEM VOLT FÖLVÁGVA! Jelentem, kedves férjem lent járt az ügynökségnél, egy órát töltött ott, majd hazatért a pénzzel. A lovagiasság szabályainak megfelelően az ügy lezárult. A kölcsönös sérelmekre tekintettel megjósolhatjuk, hogy a jövőben hasonló akció nem várható az Operettszínház igazgatója, az ügynökség és énközöttem. A recepciós lány megszólította kedves férjemet, hogy emlékszik rá, mivel korábban asszisztensként dolgozott az állatorvosnál. Később megkérdezte félve, mi van a kedves, szép, öreg kutyával, bár sejti a választ. (Istenem… Szóval lett a házban egy új ember, aki Frédikét bejelölte ismerősnek!) Este a Bárkában Az ember tragédiája az újvidékiektől. „Friss fordítása” a darabnak, szellemes, fiatalos, lendületes előadás Kokan Mladenović rendezésében, Balázs Áron kesernyés Ádámjával, Ferenc Ágó karcos Évájával és mindenekelőtt Elor Eminával mint Luciferrel. Eminát „mi, kisvárdaiak” kezdettől fogva tehetséges, jó színésznőnek tartjuk, és mindig is a kisvárdai fesztivál kedvence volt. Mindazonáltal meglepett kicsit, hogy ennyi rengeteg felszabadult színészi virtuozitás van benne. Az „inkább igen”-be dobtam a golyócskámat természetesen. Voltaképp a hét második Mikvéjét láttam tegnap az Új Színházban, színésznőtől – színésznőknek. A szív bűnei (már ez a cím is…) Nem részletezem, mert éjjel meg is kellett írni, itt a linkje. De ha már csak így este jutottam szóhoz, akkor elmesélem, hogy ma a Rádió Q-nál jártam ismerkedni és nézelődni, mivel ott énnékem színházi műsorom lesz decembertől, vasárnap délutánonként 15 órától 16-ig. (Nem mondhatni, hogy megélhetési rádiósnak állok, mivel fizetni, azt egyáltalán nem tudnak. Az ingyenírással már sok évvel ezelőtt felhagytam, de a rádiózás érdekes újdonság nekem, úgyhogy szívesen feccölök bele.) Nos, úgy képzelem el a műsort, hogy legalább négyféle fajtája lesz. A Játszótársak című részleggel fogom kezdeni, amiben meghívok egy színészt, akinek meghívjuk a kedvenc színészpartnerét is, és így hármasban beszélgetünk. Első vendégnek Csákányi Esztert vágytam ki magamnak, aki reményeim szerint olyan megértően fog engem a mikrofon mellett pátyolgatni, mint anya a béna és megszeppent gyermekét. Mivel én sosem csináltam ilyesmit, és ezért az első adásoknak még nem is merek élőben nekivágni, hanem csak felvételről. A stúdióban időztemben meghallgattam Bognár Éva kollégát (aki e rádió főszerkesztője), amint felvette a maga Blaha Lujza tér című színházi műsorát: beszélgetett egy szűk órát Kiss Eszterrel. Arra gondoltam közben irigyen, szívesen készítettem volna ezt a jó interjút én is, beleillene a Kilátó című tervezett részlegembe. Olvastam a héten ezt az interjút Tenki Rékával, a Golden Dragon egyik szereplőjével, és ennek alapján fel voltam készülve arra, hogy talán halvány segédmukkot sem fogok érteni a Katona József Színház előadásából. (Ó, ha minden néző megkapná maga mellé magyarázó kommentátornak Aschert!!) De nem így lett, könnyen ment, talán mert Schimmelpfennignek nincs olyan sok kaptafája, amire színdarabokat húz fel. Öt színész elénk terítette a cserepeket, aztán sürögve-forogva összerakosgatta. Volt az előadásnak céliránya, játékossága, humora és valami homályos álomszerűsége. (Rendezte: Gothár Péter.) Akiket a legjobban élveztem (a hét dolgozói): Fullajtár Andrea mint 69 éves vietnami szakácsnő és Kocsis Gergő mint 26 éves barna stewardess. Mészáros Béla is édes volt pincérnőnek, amikor szerette volna elmondani, honnan jött. De azt nem tudtuk meg. Vagy megtudtuk, csak elfelejtettem. Ha már mindenki a naplómból tájékozódik – ahelyett, hogy mondjuk egyszerűen megkérdezne –, akkor most itt tisztázom a pétervári utam vitatott pontját. Hogy ugyanis nem maradtam ott a színházban a premier után. Amikor ez az invitáció az előadás előtt pár perccel elhangzott, azt válaszoltam: köszönöm, nem, a barátnőm férje vár bennünket. Úgy ítéltem meg, hogy ez rövid, érthető és udvarias formája az elutasításnak. Az igazi ok persze nem ez volt, csak nem gondoltam, hogy a kabát beadása közben el kellene magyaráznom egy ismeretlen, közönyös színházi hölgynek. Nem terveztem, hogy a pétervári Denevérről kritikát fogok írni a fidelio.hu-nak. Tudósításra vagy riportra, esetleg interjúra készültem. (Volt arról szó még itthon, hogy majd találkozzam és beszélgessek az ottani színház igazgatójával.) De mivel az ottlétem alatt egyáltalán nem sikerült kapcsolatba kerülnöm a színháziakkal – ez, ugye, nem rajtam múlt –, így a fenti műfajok kiestek. Semmi más lehetőségem nem maradt, mint hogy kritikát írjak a premierről (ha bejutok rá). Aki kritikát ír, az leül a nézőtéren, megnézi, hazamegy, megírja. Elképzelhetetlen, hogy premier után bemenjek pezsgőzni, bankettezni, ünnepelni az alkotókkal. (És aki azt hiszi, hogy ott kell vagy lehet interjút készíteni, annak szakmailag téves az elgondolása. Két koccintás között három percben négy kérdés – ilyen újságírói műfaj nincsen, legfeljebb rádiós vagy tévés.) Egyébként én személy szerint akkor sem megyek hátra premier után, ha nem írok kritikát. (Erről már volt szó itt a naplóban.) Mivel úgy gondolom, hogy a kritikusnak semmi, de semmi keresnivalója nincs ott. Sem Pesten, sem vidéken, sem külföldön. Ősz van különben. Szép a Duna. Ma este 11 órakor lesz a Rádió Q-n (FM 99,5, illetve a honlapon online), a Kiss Eszter-interjú. Találgattam magamban, hogy Csákányi Eszter vajon kit fog behívni a rádióstúdióba kedves partnereként. Gondoltam Mucsi Zoltánra, Kulka Jánosra. Máté Gábort választotta. Mondanom sem kell, örülök, nekem szintén kedves partnerem, nem egy interjút csináltam már vele. Örömömből kicsit sem von le, hogy nyilvánvalóan bele fogok gabalyodni a kettősükre vonatkozó tegezésbe-magázásba, mivel Máté Gáborral magázódom. (A másik két tippemmel tegeződöm.) Tegnap összeállítottam a máig tartó szereplistájukat, jó hosszú lett, és szép sárgák benne azok a darabok, amikben Kaposváron és a Katonában együtt játszottak. Amikor a felvétel lesz, ugyanakkor rögtön készülök egy másik adást is rögzíteni, az Ítéletidő részlegben. (A címet annak rendje és módja szerint egy forintért veszem László Ferenc kollégától, mert ő dobta be egyszer, kritikus céhes ötletelésen, amikor a színházakban, előadások előtt tartott Kritikus Bevezető program címét kerestük. /Ő mondta: Ítéletidő. Én mondtam: Előítélet/.) Ebben a műsorfajtában két kritikus és én fogunk beszélgetni friss színházi bemutatóról, avval kezdve, hogy háromra egyszerre ítélünk a hüvelykujjunk fel vagy lefelé mutatásával. Mivel el sem tudok képzelni izgalmasabb rádiós műfajt, mint egyfajta kő-papír-olló játék közvetítését :-) Mai: Még a Bálint András könyvéből akartam idézni egy fél sort, amin melegen mosolyogtam. Azt írja az édesanyjáról: fiatalon halt meg, hetvenévesen. Apropó megjelent az írásom a Radnótiról. Megszaladt a klaviatúrám, harmadával nagyobb lett a cikk terjedelme, mint amennyit rendeltek. Nem az, hogy cipőkanállal kell beszorítani, mert az interneten befér, de így tudja az ember drasztikusan csökkenteni magának az egy flekkre jutó honoráriumot :-) (A mosolyokból úgy ítélem meg, nyilván jókedvem van. Meg légcsőgyulladásom. Akkor is jókedvem van.) A Kamrában a Cserenadrágon, vagyis előtte, amíg gyülekeztünk a nézőtéren, ült nézelődve a színpadon három ember. Annyira látszott rajtuk, hogy ők műszak, hogy drukkolni kezdtem: ne, legyenek inkább szereplők. De aztán avval kezdődött az előadás, hogy felálltak és kivitték az asztalt. Az az érzésem, hogy a Presznyakov tesóknak ez a darabja nem olyan vicces, mint amennyire Vajdai Vilmos – kétségkívül számos szellemes ötletet felvonultató – rendezéséből látszik. Bár én nem vagyok az a (kritikus) néző, aki felhánytorgatja egy produkciónak, ha szórakoztató, de akkor ez szórakoztatónak nem elég szórakoztató számomra. (Egy Helyszínelőkbe oltott Hamlet-parafrázis. Erről jut eszembe, a B.A.Z.-megyei helyszínelők, amit László Ferenc kolléga címül adott a Cigányok-kritikájának, igazán forintos cím, úgyhogy lehet, hogy majd 2 forintot adok neki.) A Cserenadrág-előadás, illetve a válogatott színészcsapat munkájának érdekes tanulságaként szolgált számomra, hogy talán nem véletlenül Lengyel Ferenc és Csoma Judit voltak messze a legjobbak. Ők nem csupán mint figurák nagyszerűek itt, de színészi eszközökben is gazdagok. Gera Marina tetszett még. Törékeny líraisága szívszorítóan hatott rám. Véletlenszerű Bánki Gergely-napok, Rozsfogócska az RS9-ben. Cím alapján nem jutott eszembe, hogy a Zabhegyező, de az. (A plakát nagyon rendben van.) Mindenesetre komoly teljesítmény ekkora szöveget elmondani – és jól mondta Bánki Gergő – egy este alatt, szalmabálák elég feleslegesnek tűnő pakolgatása közben. (Rendezte: Koleszár Bazil Péter.) Egész novemberben kifejezetten szószátyár voltam itt a kockás füzetben, úgyhogy egyáltalán nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért most meg nincs kedvem írni. Az idézetek pedig azért tűntek el, mert az utóbbi néhány hétben könyvet alig olvastam, mivel kinőttem a szemüvegemet és újat kellene csináltatnom. Végül is csak fél dioptria szemromlással zártam a kultura.hu korszakot. De rossz sávba esik az a fél dioptria: nem látom, hányas sor hányas szék a színházjegyem, és csak úgy a nagyjábóli formájuk alapján választom ki a betűket az sms-íráshoz. A minap láttam Nagy Ervint gyereket sétáltatni. Roppant helyesen csinálta: meg-meghajtotta a babakocsit, hadd guruljon, aztán mendegélt mögötte. De lehet, hogy csak úgy akart tenni, mintha nem ismernék egymást :-) Nekem meg nemigen javul a légcsőgyulladásom, pedig kaptam rá antibiotikumot és Fagifor krémlikőr ízű kupakos-kupicás itókát. De változatlanul kapar a torkom. Azt vettem észre, ha kimegyek az utcára, ott jobban köhögök, mint otthon (vagy színházban). Nem tesz jót a belvárosi levegő. Úgyhogy elő is szedtem a remek koreai maszkomat – egyáltalán nem előnytelen viselet számomra –, és abban vágok át a gázos kiskörúton. Megosztanám ezeket a fényképeket a legutóbbi repülőutaimról. Ezt láttam, miután felszálltunk Ferihegyről. Kinagyítva megfigyelhető rajta az összes pesti ház, ahol laktam. A hazautamat kedves férjem szemmel tartotta a www.flightradar24.com-on. Ezen az első képen akkor látszom a piros gépemmel, amikor már jövök Európába, és kicsit meg vagyok ijedve, hogyan fogok elférni a sok sárga gép között, ami épp a levegőben van. A második képen Lengyelország fölött járok, és valószínűleg nem látom a lentieket a felhők miatt. A harmadikon mindjárt leszállok Frankfurtban – balra lent a csíkos terület már a repülőtér –, erős versenyben egy sárga járattal. Mai: A POLITIKÁBAN AZ EMBEREK MINDIG IS AZ ÁMÍTÁS ÉS AZ ÖNÁMÍTÁS EGYÜGYŰ ÁLDOZATAI VOLTAK ÉS AZOK IS MARADNAK, AMÍG MEG NEM TANULJÁK, HOGY BÁRMELY ERKÖLCSI, VALLÁSI, POLITIKAI, SZOCIÁLIS FRÁZIS, NYILATKOZAT, ÍGÉRET MÖGÖTT FEL KELL FEDNIÜK EGYIK VAGY MÁSIK OSZTÁLY ÉRDEKEIT. (Vlagyimir Iljics Lenin) Azt vettem észre tegnap este, hogy a zalaegerszegi színház bejárata mellett a falon négy dombormű található. Ruszt Józsefé, Egervári Kláráé, Bereményi Gézáé, a negyedik nevet pedig elfelejtettem, mert nem ismertem. Felmerült bennem, hogy esetleg Bagó Bertalan domborműve is kint lehetett, de talán leszerelte és magával vitte, amikor ő már nem kellett a zegszegi városvezetésnek. Kicsit odébb az ajtón az évadterv plakátja, az elég lehangoló. A tavaly kinevezett direkció – Besenczi Árpád igazgató és Sztarenki Pál főrendező – jó sok levetett holmit kínál a helyi publikumnak, a József Attila színházbeli repertoárjukon túl Pinczés István-féle Liliomfit, Lendvai Zoltán-féle Portugált. Lehet, hogy a Mágnás Miska lesz az egyetlen „új nóvum” a bemutatkozó szezonjukban? És aztán vajon hova tovább? A Cseresznyéskert, amit tegnap módom volt megtekinteni – egyebek között a színház szíves felajánlása révén – , szintén ismétlés a darabot színrevivő Sztarenki Páltól, aki megcsinálta már ezt a Firszre növesztett verziót a József Attila pincéjében. Úgy tűnik, ennek a rendezőileg nem számottevő, színészileg nem erős zalaegerszegi előadásnak nincs is egyéb tartalma és veleje, mint hogy Ánya kijelenti – kvázi az új vezetőség nevében –: „ültetünk mi magunknak egy új cseresznyéskertet, amelyik még szebb lesz”, a végén pedig Firsz megígéri (nem Csehovval, hanem Cseh Tamással, vagyis tehát Bereményi Gézával szólva), hogy „Maradunk itt. Maradunk.” További mérsékelten izgalmas részletek majd a kritikában. Mivel hazafelé a kocsiban történt a könyvosztás (a füstös színházi büféből pedig azonnal kimenekítettem a gyulladt légcsövemet magammal együtt), így nekem speciel nem volt módom helyben megköszönni a három szép és izgalmas kötetet, amit kaptunk. De nagyon örülök Ruszt József Naplójának és egyéb írásainak és Árendás József színházi plakátgyűjteményének. Az Ódry Színpadra mentem délután, ahol fogtak bennünket, 20 jegyes nézőt és elvittek egy Akácfa utcai lakásba. Ott aztán Zsótér Sándor bemutatta nekünk a negyedikes osztállyal a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című Brecht-mű szűkített verzióját, a huszonvalahányból tíz jelenetet, Rettegés és macskajaj a Harmadik Birodalomban címmel. Zsótér és Brecht együtt, az olyan, mintha elektródákat kötnének az ember fejére, hogy kapja az agya nyersen, közvetlenül az információkat. Nagyon-nagyon impresszív színházi kaland. Valóságos terapikus élményfürdő. Gondoltam is hamar, talán ez a jövő: lakásokban, szamizdatszínházakban fogjuk kredencen, hokedlin ülve nézni dermedten és kínunkban röhögve, hogy mi van, mi lehet, mi lesz. (Az én lakásom egyébként alkalmas rá, úgyhogy ha eljön ennek az ideje, fel is ajánlom majd. Együltőhelyes előadásra megfelelő, vándorolni kevésbé van hely benne.) Adekvát a lakáshelyszín azért is, mert a történelem nemcsak abból áll össze, ami a parlamentben meg a pártházakban folyik, hanem abból is, ami a lakásokban hangzik el és történik vagy nem történik. Volt Pálos Hannának egy megrázó monológja (az orvosfeleségé), az különösen torkon ragadott. Rendes volt Zsótértől, hogy ezután kiengedett bennünket kissé (fel)lélegezni. (Ez idő alatt úgy döntöttem, hogy ez nem, nem így lesz, ahogy Brechtnél ebben a jelenetben. Én legalábbis nem megyek innen sehová, amíg csak nem visznek.) Főként a lányokat értékeltem pozitívan. Borbély Alexandrát a rajzfilmarcával például. Meg az olyan finom, gótikus nőalakokat is szeretem, mint amilyen Neudold Júlia. A fiúk némelyike is kitűnő volt egyik-másik jelenetben, de összességében véve ők talán lehettek volna lakásosabbak: egyszerűbbek, intimebbek. Hatás alatt álló nőként, színháztranszba esvén utána még váratlanul elmentem a Nemzetibe a Magyar ünnepre. De erről már csak holnap. Ha a Magyar ünnep bemutatójakor nem Zegszegre készültem volna, akkor talán elvállaltam volna a felkérést a rapid kritikára, de utólag örülök, hogy így alakult. Mert ha Alföldi Róbertet nemtelenül (is) támadják, épp akkor nem olyan szívesen hangoztatok szakmai kifogásokat. (Különben alapjáraton az a véleményem az ügyről – miszerint Alföldi bérbe adta a Nemzetit a román nemzeti ünnep /Erdély és Románia egyesítése/ megünneplésére –, hogy színházépület-kezelői minőségében ne politizáljon a művészember. Még akkor se, ha a szándékai tisztességesek.) Závada Pál darabja egyébként nem Erdély visszacsatolásáról szól – csak akkor kezdődik –, és hát nem is nagyon darab, főleg az első része. (A második felvonás összébb áll, van formája, helyenként ereje, szépsége.) Alföldi a teatralizálás szempontjából mindent megtett, de ez egyrészt nem feltétlenül adekvát a művel, másrészt ettől még nem vált átütővé a produkció. (Azon eleve meglepődtem, hogy Weiner Janka szerepét Nagy Mari kapta, bármilyen jó színésznő is.) Kicsit az volt az érzésem, ami a János vitéznél: a rendező igyekszik minden oldalnak adni olyan szólamot, nézőpontot vagy akciót, amit magáénak érezhet. Pedig hát gondolhatta volna, hogy ez az igyekezet úgyis hiábavaló. Az előadást azok nézik meg, akik skandalum nélkül is megnézték volna. Aki viszont a célból jön, hogy fennakadjon és/vagy felháborodjon, így is, úgy is talál okot rá. Sőt meg sem kell néznie hozzá az előadást. Mai: A szüleimmel beszélgetve mondtam nekik, hogy súlyosan deprimálónak találom a politika hatáskörzetében működők tetteit és megnyilvánulásait, legyenek bár köztársasági elnökök vagy Müpa-igazgatók. Azt felelte erre az apukám: ROSSZ HELYRE SZÜLETTÉL, KISLÁNYOM, DE JÓ CSALÁDBA. Vigyázat, ez sokkoló! Nekem legalábbis fél napba telt kiheverni. Tegnap a West Balkánban Eljövök érted! a HOPPart társulattól, Máthé Zsolt elővezetésében. Egy nagy, kietlen hodályban 80-100 szék, 20-25 néző – ez eleve elég reménytelenné tette a felforrósodást. Maga az elgondolás igazán pofonegyszerű és pofonnagyszerű: szappanopera operai formában. Talán érdemes lett volna ezt a dolgot alaposabban kitalálni és megmunkálni, bár az előadócsapat könnyedségének is megvoltak a maga előnyei. Az éneklésben főként az Ascher-Novák osztályosok jeleskedtek, de mindenki helyes és vicces volt, jól el lehetett ülni ott azt a szűk egy órát. Szappanoperailag én persze járatlan voltam a projektben, csak sejtésem van a mintáról, a Jóbarátokra tippelek. A doktor Ház-betétben azonban otthonosabban mozogtam a székemen, meg is állapítottam, hogy Radnay Csilla igazán pazarul daloló doktor Cuddy. Késő este megnéztem a tévében a Törőcsik Mari születésnapjára leadott dokumentumfilmet, amelyet a kaposvári Naphosszat a fákon próbaidőszakában készített Kolovratnik Krisztián. Mérhetetlenül ellenszenvesnek találtam Anatolij Vasziljevet. Persze tudom, nagy művész. De akkor inkább mutatták volna a művészetét – mondjuk vetítették volna le a nevezett előadást –, mint azt, hogy a próbák hevében miképp szidalmazza Törőcsik Marit. (Volt, amit le se mertek fordítani.) Megérkezett postán az e havi Criticai Lapok. (Előfizető vagyok. Erről jut eszembe, annak idején Sinkó László előfizetője volt a Zsöllyének. Ha ő nekem jutott a lap borítékolásánál, mindig rajzoltam kis virágocskát a címzésre.) Találtam a Criticai Lapokban két muzeális, tavaszi kritikámat. Elolvastam Gabnai Katalint A szerelem diadaláról. Hümmögtem. Még egyszer elolvastam. Tűnődtem. Mit van mit tenni. Még egyszer meg kell néznem azt az előadást. A Francia rúdugrás című új pécsi Mohácsira nemet mondok. Indokaim a következők. 1. Mohácsi István színdarabja nemigen értékelhető – két házaspár szexuális párterápiára megy egy hétvégére –, inkább csak váz, az ágy körül játszódó francia bohózatok mintájára. Ámde azok szabályos szerkesztettsége, ökonómiája és helyzetkomikuma nélkül. Szóval jobbára csak duma, duma és duma. 2. Ha valami nem annyira való Mohácsi János rendezőnek, akkor az pont ez a műfaj, amely a szabályoknak megfelelően, ritmuscentrikusan működik. Hiszen őt egyáltalán nem érdeklik a szabályok. (A Veszett fejszénél is ezt láttam az alapgondnak.) Tehát három és fél órán át ültünk ott, a harisnya- és hátszaggató lócán. (Nem, ezt a pécsi kamaraszínházban sosem fogom megérteni, hogy ha leültethetnének bennünket normális, támlás széksorokba is, akárhová, akkor miért tákolnak össze nekünk szörnyen kényelmetlen nézőteret fahulladékból.) 3. Egy ilyen nem élvonalbeli Mohácsi-produkció élvezete akkor jöhet szóba, ha van a színpadon legalább három Kovács Zsolt. De – mély fájdalmamra – esetünkben egyetlen Kovács Zsolt sem volt. (Györfi Anna tetszett nekem megint. Már a Parasztoperában is tetszett.) Jutott eszembe, hogy ha egy ilyen közös vidéki színházlátogatás során autóbalesetet szenvednénk, és életét vesztené mondjuk öt színikritikus, akkor arról nagyon gonosz viccek születnének a színházi szakmában. És ha nagyon szellemesek lennének – ami egyébként valószínűsíthető –, tudnék is ezeken röhögni. Feltéve persze, hogy nem tartózkodom a halottak között. Mai: Ez volt a nekem-poén a darabból: – HÁT TE MIT KERESEL ITT? – A BAJT. DE MEGVAN! (És jól is mondta ezt a Zayzi nagyon.) Vlad Troickijnak van nálam referenciája: a fehérvári Csongor és Tünde. (Jóemlékezetű produkció számomra már csak azért is, mert amikor POSZT-ra került, a fesztivál honlapjára odatették a kritikát, ott olvasta valaki, aki írt utána egy mailt nekem. És az olyan mail volt, amilyet ismeretlen néző-olvasóként magam is szívesen írnék magamnak egy kritika után :-) Troickij most Kecskeméten rendezett oroszosat Gogol. Utóirat címmel, Gogol nyomán. Az előadás elején Akakij Akakakijevics temetése után találtuk magunkat, aztán mindenféle emberek mindenféle Gogolokat beszéltek, idéztek fel és meg. Hangulatszínház, homályos képekkel, gyertyafénnyel, zongorafutamokkal, harmonikaszóval, Bognár Gyöngyvér izgalmas altjával, Trokán Nóra kedves fiatalságával, satöbbi, satöbbi. (Azt hiszem egyébként, hogy ebben az atmoszférikus műfajban, a teljesen egyszerű, természetes színpadi létezésben, már-már privát ott időzésben a beregszásziak a legjobbak.) Egyáltalán nem volt muszáj otthagyni a kecskemétiek előadását, zsongva végig lehetett volna ülni a második részt is, de én nagyon fáradt voltam, és úgy éreztem, hogy amit a produkció adhat nekem, azt már megkaptam az első részben. Ezért hát kidőltem a szünetben. Mai: Ruszt József a naplójában adogatja fel a labdákat nekem: AZ EMBER A BARÁTSÁGAI RÉVÉN VÉDEKEZIK LEGINKÁBB ÖNMAGA ELLEN. (HM! MILYEN JÓ MONDÁS, LEHET, HOGY VALAHA MÉG IDÉZNI FOGJÁK? HÚ, DE CINIKUS VAGYOK!!!) Miskolc, A mindenlátó királylány című gyerekelőadás, írta Gabnai Katalin, rendezte Seres Ildikó. Nem különösebben invenciózus előadás, de korrektnek mondható. Varga Andreát szeretném tüntetőleg kiemelni, aki csupa s volt: bájos, temperamentumos, autentikus. Utána Amadeus, Tordy Géza elővezetésében. (Vajon miért éppen ez a darab? Azért, mert Tordy Géza járatos benne? Schaffer bulvárdrámája szinte mindig működőképes, de gyenge előadásban feltűnőek a gyengeségei is.) Igen szépen felöltözött, kifogástalanul viselkedő gimnazista közönség ült a nézőtéren. Amikor a szünetben sodródtunk ki a tömeggel, mögöttünk egy sötét öltönyös, szemüveg, lófarkas fiú épp ezt magyarázta: „Nagyon rápakoltak. A vulgaritás is… értem én, hogy kell a feloldás, de akkor is… Sok. Túl sok!” Csak lestünk (és jegyzeteltünk) Budai Kata kolleginával. Problematikusnak találtam a főszereplőket. Nem vagyok biztos abban, hogy Harsányi Attilának való szerep lett volna-e Mozart mondjuk 15 évvel ezelőtt, de ha igen is, ma már biztosan nem. A Salierit játszó Cservenák Vilmost mindeddig eléggé rendben lévő színésznek tartottam (visszamenvén a pályáján egész addig, amikor Fehér éjszakákat játszott Hámori Gabival), csak most először láttam rossznak. Alkalmilag olyan speciális szintre fejlesztette a modorosságot, hogy a szövegét nem is mindig lehetett érteni. Mivel annyira megvetőleg, ill. drámaian rángatta jobbra-balra az alsó ajakát. Azokban a jelenetekben volt jó, amikor nem szólt semmit. Csak nézte, hallgatta irigyen vagy megrendülten Mozartot vagy a zenéjét, száraz kis mosollyal a száján. Rossz előadás, de kellemes benyomást tett rám a díszlet és a jelmez, valamint Pataki Szilvia Constanze szerepében. Szépen mutatott Mozart temetésén az árnyékvilág. Na most olyan voltam, mint egy leltárfőkönyv. Megrendítő erejű ütésként élem meg, hogy a kormány – röviden összefoglalva a cselekményt: – rekvirálja a magánnyugdíjpénztári befizetéseket (nem azért, hogy megőrizze, hanem hogy elköltse), egyben a járulékot továbbra is vonva megtagadja tőlünk az állami nyugdíjat, amennyiben ragaszkodunk a halálra ítélt magánnyugdíjpénztárhoz. Ez például olyasmi, amiről soha el nem tudtam volna képzelni, hogy megtörténhet. Itt konkrét forintösszegben kifejezhető magántulajdonunkra teszik rá a kezüket, ami azért elég jelentősen megingatja az ember biztonságérzetét. Tegnap Gabnai Katalin és László Ferenc kollégákkal mintegy karöltve elmentünk a Karinthy Színházba Moldova György Te furcsa katona című vígjátékának Karinthy Márton rendezte ősbemutatójára. Mivel erről beszélgetni fogunk a Rádió Q-ban, az „Ahol hely van” – színházi belépő című műsoromban. (Ezt a címet adtam neki. Régen, amikor még nem vásároltunk egyre kétségbeejtőbben dráguló szakmai jegyeket, úgy jártunk színházba, hogy a művészeti titkár adott egy kis papírt, amire ráírta: ahol hely van.) Áll a rádióstúdió szomszédságában egy látogatott színház, amit nemigen jegyzünk, az bemutat egy olvasott írót, akit szintén nemigen jegyzünk. Lássuk, mire jutnak egymással és mi velük – így okoskodtam. Aztán a premier után – amelyen én olyan 6-8 alkalommal nevettem – arra jutottunk a kollégákkal, hogy tudunk majd beszélgetni erről. Megjegyzem, eleve bizalomerősítő tényező volt a színlap, vagyis a szereposztás. Debreczeny Csaba játssza a főszerepet, Máthé Zsolt a szekundánsa, bizonyára tudják ezek a jeles örkényes fiúk, hogy mire vállalkoznak és miért – gondoltam, és nem gondoltam tévesen. Most már fedje hó és homály a tegnapi napot. Mai: BABICZKY TIBOR: CSALÁDSIRATÓ
HOVA TŰNT MÁRIA ÉS BENEDEK? VILMA ÉS JÓZSEF MERRE JÁR? ENNEK CSONTJA, ANNAK SZÍVE REPED. AJTÓT NYIT RÁJUK A HALÁL.
HOVA LETT KORBICS JANCSI ÉS MARGÓ? SOVÁNY NŐ VOLT, CUKORBETEG. GÉPKARABÉLY. ZUBBONY. NADRÁGTARTÓ. JANCSIT A SZESZ GYILKOLTA MEG.
MI LETT ICÁVAL? SANYI ÉL-E MÉG? ÉS RÉKA, ÁGI, KLÁRIKA? „A SEGÉLY A FŰTÉSRE ÉPP ELÉG." „KÜLFÖLDRE MENT." „VAN EGY FIA."
TUDJUK, MILYEN HALÁL LAKIK BELÜL. A MÁJ, A SZÍV, A HAJLAMOK. A SZÉL ROHANNI KEZD, AZTÁN ELÜL. HALLOK EGY CSORBA DALLAMOT.
A FÖLD ALÓL JÖN. VAGY AZ ÉG FELŐL. TALÁN ANYÁM DÚDOLTA RÉG. EGY LEVETETT ZAKÓ A SZÉKRE DŐL. BEROSKAD. MINTHA ÉLNE MÉG. Hallom a szobából, hogy kedves férjem a konyhában telefonozik valamelyik munkatársával. Olyasmiket mond neki, hogy a Kovács Patríciát kell felhívni, aztán megbeszélni a dolgot Hegyi Barbarával. Remélem, akivel beszél, tudja, hogy ő egy kritikusférj, ezért jutnak eszébe pillanatnyi memóriazavar esetén csupa színésznőnevek! (Kisvártatva lakonikusan közölte velem, hogy Hegyi Barbara, ezen a néven, legális másolat az ő szakterületén, úgyhogy milyen színben való feltüntetéséért sajtórendőrséghez fog fordulni, és megbüntettet engem Valami Annamáriával.) Ha akarnék, sem tudnék most többet írni, mivel össze vannak csapva a fejem fölött a hullámok teendőileg. Mai: Ruszt József naplójából, 1966-ban: BORZASZTÓAN OPPORTUNISTA ÉS GYÁVA VAGYOK! MINDIG ATTÓL FÉLEK, HOGY TÖRTÉNIK VALAMI, PEDIG ÉLETEM LEGNAGYOBB SZERENCSÉTLENSÉGE ÉPPEN AZ, HOGY NEM TÖRTÉNIK SEMMI… Az elmúlt két nap avval telt, hogy a kritikuscéh idei Jászai Mari-díj jelöltjeinek felterjesztési anyagait állítottam össze. Miközben egyelőre nem lehet tudni, lesz-e egyáltalán Jászai Mari-díj bizottság, avagy az új kormányzat szakít az eddigi gyakorlattal, és majd szakmai bizottság nélkül, maga dönti el, kik kapjanak művészeti kitüntetést. Közben ezt olvasom, szörnyülködve. Meglepve ugyan nem, mert hallottam már hírműsorban: a sajtó- és véleményszabadság arra való, hogy a nemzeti egységet kifejezze. (A kétségnek meg csitt.) Azt nem tudom, mit jelent: szerkesztett blog. Talán naplót sem lehet majd írni. Jön Valami Annamária és először csak szóban figyelmeztet nagyon hangosan, hogy kevertem a hírt a véleménnyel. Aztán benyújtja a számlát. (Igen, ez is elég érdekes. Én nyilván eleve túlképzett vagyok ahhoz, hogy vezető médiamunkás lehetnék.) A Harlekin című előadást láttam a Derevótól tegnap a Merlinben. Egy kopasz fiú, két kopasz lány, táncoltak. Helyenként gyönyörű volt. Nemcsak mozgásban jók, de arcban, szemben is. Nagyon szeretem, amikor a színházi előadás közben egyszer csak csönd lesz. És teljes sötétség, amikor tényleg semmit sem látni. Annyira jól el tudok bújni és veszni benne! Ilyen nap nincsen.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|