Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2016. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Csinálta ezt Rick Zsófi a Színházak éjszakája kalandunkról, örülök, hogy van róla egy ilyen.

     A Nincsenapám, seanyám premierjét láttam tegnap a Kolibri Pincében. Gyűlnek hűvös halomba a megírandó cikkek. Ebben én leginkább a főszerepet játszó Nemes Annát bámultam, ahogy annak idején a Cyber Cyrano-előadásban is. Nyurga kamaszlány már-már természetellenes kislányhanggal. És nincs egyetlen olyan pillanat sem, amikor azon lehetne fogni, hogy nem természetesen beszél. Valami teljesen spontán valóságosság van benne, még akkor is, amikor csúnyán beszél, amit pedig én speciel nem érzek valóságosnak egy bakfislány szájából. (Saját társaságban még elhiszem. De felnőttekkel szemben, családban vagy iskolában…?) Jó, tudom, lehet, hogy én nem vagyok igaz.

     Ez itt Makita Antonovics Csehov, fűny-író. Makinak becézzük. Színe a hírhedt szín, amely mindig is éles konfliktust jelentett a házasságunkban. Én kéknek szoktam titulálni, kedves férjem pedig zöldnek.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

      Sokat gondolkodtam, mit kezdjek evvel a népszavazással, amikor is pártpolitikai céllal és hatalomtechnikai okból irreleváns kérdést tesznek fel egy olyan, egyéves kampány után, ami minden értelemben nagyon sokba került nekünk. Természetesen negligálnám legszívesebben, de az otthon ülést nem érzem elég aktív állásfoglalásnak. A jelenlegi hatalom már annyi mindenre rátette a kezét, a kokárdától kezdve a Kossuth téren, a magyar focin, a magánnyugdíjon, a Várszínházon,  a Magyar Nemzeti Bankon, a Népstadionon, a Magyar Televízión át, sorolhatnám midáig, most épp a népszavazást veszi el. Ellenük a népszavazást eleve nem engedik – legyen szó vasárnapi nyitvatartásról, Paksról vagy olimpiáról –, most majd levonhatják a következtetést, hogy mellettük sem szabad népszavazást rendezni. (És még ez a jobbik eset, mert azt jelenti, hogy nem nyerték meg, akármilyen fényes győzelmet fognak is kommunikálni.)

     Mi elmegyünk, mert önként, magunktól nem adjuk a népszavazást sem.

     Mai:

     Optimista verzió Aiszkhülosztól: Agamemnon, Devecseri Gábor fordításában)

     Az, ki rég erős hatalmu volt,

     bármi harcra bősz csatár,

     szóba sem jöhet ma már,

     és utódja is letűnt,

     győztesére lelve már;

     ám aki Zeusz diadalma felől szivesen zeng,

     mindenekfölött okos:

     bölcseségre ő vezet,

     embereknek íly szabályt

     ad: „ki szenved, az tanul”;

     álmában szivére csöppen a

     bűntudó kín a vétkesnek,

     így észretérni kényszerül

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     A népszavazás érvénytelen lett. A magyar választópolgárok 60,5%-a nem mondta ki azt a nemet, amit a miniszterelnök hallani szeretett volna.

     Én elmentem Kecskemétre abban a reményben, hogy ha Mohácsi János újat rendez – olyat, ami új tőle, legalább nekem új –, az jó lesz. De eléggé mosolytalanul néztem végig ezt a Vízkeresztet, a szokásos szereplőivel, a szokásos zenéjével, a szokásos nyúlékonyságával, a szokásos poénjaival stb. Ugyanakkor méltányoltam azoknak a színészeknek a munkáját – mindenekelőtt a Böffen Tóbiást játszó Kocsis Pálra és a Malvoliót adó Kőszegi Ákosra gondolok –, akik ebbe ez egész szokásosba határozottan és felismerhetően belevitték a saját színészi súlyukat és kedélyüket. De igazán csak Trokán Nóra Cesariója tetszett. Ahogy állt a bő nadrágjában, zsebre dugott kézzel (úgy képzelem, hogy Remete Kriszta a kedvenc rövidáruboltjában azt kérdezte magától: ha a múltkor zipzárakat varrattam bele számolatlanul a jelmezekbe, most mit varrassak? Jó, legyenek fémkarikák), kapucnival a fején, valami egész estét betöltő elveszettség volt benne. Nem kapálózott ő a sorsa ellen, csak szelíd, lányos kis tiltakozások jelentek meg az arcán, a gesztusaiban, de finoman kifejezte a lénye az államilag homofób Illíria közegében a világba való reménytelen kivetettséget.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Még egyszer leírom, mert a magyar sajtó túlnyomó részéből ez nem derült ki, és hátha valaki innen fogja megtudni:

     A miniszterelnök által kezdeményezett népszavazás érvénytelen és eredménytelen lett, mert nem érte el azt az érvényességi küszöböt, amelyet a miniszterelnök határozott meg.

     Ha úgy láttam volna tegnap a Puksinban a Kút című filmet, hogy azt hiszem, elsőfilmes rendező munkája, nem lettem volna elégedetlen. Konstatáltam volna, hogy a fiatalember sokat tanult sok mindenből, és felvonultatta nekünk a szakmai felvértezettségének minden... vértjét. Ízlésemtől ugyan elég távolálló, de épkézláb műfaji filmet alkotott. (Most azt talán hagyjuk, hogy milyen műfaj, annyiféle mintája lehet.) De Gigor Attila második filmjeként, A nyomozó után – hát úgy fájó csalódás. Talán egyedül az a közös vonása fedezhető fel a két filmnek, hogy mindkettőnek lapos és érdektelen a címe. De a Kútban sajnos nyomát sem találtam A nyomozó ötletességének, játékosságának, üdítő reflektáltságának, humorának (főleg). Tulajdonképpen egyre ingerültebb értetlenséggel néztem. Háromnegyed óra múltán rápillantottam az órámra, hitetlenkedve. Ennyi idő eltelt, és itt még mindig semmi nem körvonalazódik? Ez még mindig a rákészülődés a dologra, vagy már maga a dolog? Nem hiszem el!

     Nagyon szívesen néztem különben a színészeket. Főleg Kovács Zsoltot, Horváth Csabát, és megint Trokán Nórát, aki olyan érzékeny-érzéketlen roma ribancot játszott, hogy érdemes lett volna írni és forgatni köré egy filmet.

vissza a lap tetejére

5. szerda

     A Nemzetiben jártam az Odin Teatret The Tree című friss bemutatóján. Gondoltam, csak nem lesz ugyanolyan, mint tavaly a MITEM-en a The Chronic Life. (De. Ugyanolyan. Ez bizonyos szempontból megnyugtató.) Korábbra mentem, mert hirdették, hogy 18.40-től bevezető beszélgetést tart a rendező. De aztán nem tartott, nem ért rá. Ez nem jó. A nézőtérnyitásnál aztán már a helyén volt Eugenio Barba, ő ültette sorba a nézőket. Mondjuk ez sem volt jó, nekem legalábbis, mert én tudom, hová akarok ülni (szélre), és képes vagyok ebben undokul makacs lenni. A produkció kiváló lehetőségeket teremtett magának avval, hogy beépült a Gobbi Hilda terembe nézőterestül, elkerítve, amitől szépen lehetett játszani a fölöttünk levő textillel, a mögöttünk levő textilekkel és az eltakart terekből érkező hanghatásokkal. Úgy éreztem, meg fogok bolondulni, ha nem lesz semmi magyarázat vagy ok arra, hogy miért ingatag műanyagcsöveken ülünk mi nézők. De aztán megértettem, amikor az előadás egy tetszőlegesnek érződő pontján hangos géppel levegőt (vagy mit) fújtak a csövekbe, amitől egy ideig rázkódott a fenekünk ültünkben.

     Természetesen egyáltalán nem vonom kétségbe ennek a negyvenéves nemzetközi társulatnak – „antropológiai színház”, írja a Nemzeti honlapja – a művészetét, csak úgy érzem, hogy nem jó helyen és nem jó időben találkoztam vele. Úgy hiszem, hogy ha például 1986-ben megnézhettem volna őket Dániában vagy valahol máshol Nyugat-Európában, talán revelatív hatást gyakoroltak volna rám.

     Azon gondolkodtam a villamosmegállóban, hogy milyen idős és vésett arcú a színészeik túlnyomó része. Nem tudom, gyanús, hogy azért a színpad igazából mégis a fiatalok világa, tere. (No, lehet, hogy a nézőtér is.)

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Egressy Zoltán Szimpla szerda című darabjának sajtóbemutatójára jött meghívó tegnap délutánra az RS9-be. Jelentkeztem, mentem, aztán kiderült, hogy mivel a sajtóból csak én reagáltam, így átminősítették az előadást próbának, hiszen a rendes bemutató pénteken lesz. Mielőtt elkezdődött, az előttem ülő férfi hátrafordult és névjegyszerű cédulát osztogatott, válás esetére, a darabban is ez lenne a megoldás, mondta. Nem válok, mondtam. Kedves férjemnek is mindig ezt mondom.

     Megérintett az előadás kezdése. Mondjuk a díszlet nem, le volt fóliázva az egész, nem remélhettem, hogy kicsomagolják, bár szerettem volna, mert így úgy festett a színpadkép, mintha itt lakásfestésre készülnének. Hanghatásra felment a fény és ott állt egy nő, copfosan, kis szoknyában. Látszott, hogy ő lesz a gyerek, kislányos vonásokkal, miközben az is látszott rajta, hogy nem fiatal már. Egyszóval rögtön megsuhintott engem az idő, a múlás, és hogy ez mit tesz, nővel, házassággal, bármivel.

     Egy házasság, illetve egy válás története lakonikusan elbeszélve Lábán Katalin rendezésében. (Szerintem túl sokat tartja kint a gyereket a színen funkció nélkül, bár lehet, hogy ez írói probléma, arra vezethető vissza, hogy a szerző a gyerek szemszögéből akarta ábrázolni a helyzetet, de ez nem sikerült, mert óhatatlanul a felnőtteké a cselekmény.)

     Szomorú eset, nem biztos abban senki, hogy így kellett ennek történnie és miért is. Egy fix pont van, a Kolti Helga által nagyon pontosan játszott mártír anyós (ki ne ismerné a típust), aki szívós aprómunkával iszonyatos rombolást tud véghez vinni egy fiatal pár kapcsolatában. Konkrétan Koleszár Bazil Péter egy tömbből faragott buszsofőrje és Álmosd Phaedra nevetősen is szomorúszemű orvosi asszisztensnője között, aki több ujjatlan egyberuhát visel az előadásban, mint ahányat én egész nyáron.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Az Orosz Ákossal történt rádióbeszélgetés optimizmust keltett bennem Orosz Ákossal és a Vígszínházzal kapcsolatban.

     Elküldték az Örkény Színházból előzetesen a Három nővér műsorfüzetét és sajtóanyagát, mivel vannak benne részletek ebből az egyetemi dolgozatomból. Végignéztem a sajtóanyagot, részemről rendben, és ahogy lapozgattam, láttam, hogy másnak a szövegében egy mondat nincsen rendben. Meg nem állhattam, azonnal visszaírtam – mintha csak katonás anyagról lenne szó –, hogy az ott javítandó. Én egy nyelvtannáci vagyok, attól tartok.

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Amikor állok a Felszab téri buszmegállóban, és sorakozik a kijelzőn, hogy milyen buszok közelítenek, látszik, hogy a hányas busz már csak 3 percre van, már csak kettőre, egyre, és már itt is van, villog a jelzése, de a busz meg nincs sehol, aztán nyoma vész a táblán a hányas busznak, akkor halkan felsikítok, hiszen tudom, hogy azért tűnt el a kijelzőről, mert lezuhant, és mind odavesztek az utasok és a személyzet, az utolsó szálig.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     A független állampolgári düh és az újságírói szolidaritás elvitt a Kossuth térre demonstrálni tegnap, ha csak rövid időre is, mert színházba igyekeztem 7-re. Amikor eljöttem, már egészen sokan voltak a téren. Láttam ott olyan ismerőst, akiről rögtön gondoltam, hogy a már nem élő édesapja nevében is tüntet. Hát tényleg, talán én is, apukám volt, aki előfizette a Népszabadságot, ő tett el régi számokat, Gagarin az űrben, ilyeneket. Ne legyenek kétségeink, egy napilapot szüneteltetni, az üzletileg értelmezhetetlen. Ezt az újságot alattomosan kivégezték. Világos, hogy miniszterelnökünknek milyen kiadóra és lapokra van szüksége és milyenre nincs, és alighanem játszik a dologban a bosszú is, mert azt mostanában elég gátlástalanul érvényesítik a hatalom különböző szintjein. És ha szaporodnak a kudarcok/lelepleződések, ez még fokozódni fog.

     A színház a Kamrában a Terror, kortárs német darab Dömötör András rendezésében. Bírósági tárgyalás, ahol a nézők az esküdtek, és arról kell dönteni, hogy elítéljük vagy felmentjük a légierő katonáját, aki lelőtt egy eltérített gépet, amivel a terrorista egy zsúfolt focistadiont célzott meg.

     Én legszívesebben érvénytelenül szavaztam volna. Nehéz volt, ki kellett zárnom bizonyos dolgokat a döntésnél. Egyrészt azokat az ellenszenveket, amiket Fullajtár Andrea ügyész és Mészáros Béla védő keltettek. (Szakmai gőg és nyegleség.) Másrészt Magyarországot. Németországban voltunk ugyanis esküdtek, ahol Alkotmány van, amelynek az az első mondata, hogy „Az ember méltósága sérthetetlen.”, s amihez, úgy éreztem, komolyabban és felelősebben lehet viszonyulni, mint egy kormánypárt által keresztülvitt, önkényesen változtatgatott, Isten áldd meg a magyart! kezdetű Alaptörvényhez.

     Izgalmas este, élvezetes színészekkel. Én legjobban Rajkai Zoltán bírtam.

     Hazafelé szembetalálkoztunk a Katonából távozókkal. Még csak 9 óra volt. Arra gondoltam, simán cserélhetnénk, mi beülnénk a helyükre megnézni A nők iskoláját, ők meg menjenek próbára tenni magukat a bíróságon. (Az esküdtszékünk 61:40 arányban a felmentés mellett döntött, úgyhogy Kovács Lehel hazamehetett. De a tárgyalás meg lesz ismételve, többször.)

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Ascher Tamás Moličre-t rendezett a Katonában, A nők iskoláját.

     Van a vonzóan egyszerű vonalú, szemet vivő díszlet, a szűkre szabott forgásával. Van a mai zaklatású zene. Van az üdítővé frissített szöveg. Van az elcsúfemberített szolgaként viruló Jordán Adél és Ötvös András. Van a sudár, sápadt, rózsaszín Rujder Vivien mint felfedeznivaló jelenség. Van Tasnádi Bence, hát mit mondjak róla, imádom. Vannak sok slank férfiak és van a két testes, aki viszont csöppet sem lomha, hanem fürgébb a többieknél. Máté Gábor a főszerepe rengeteg szövegét úgy is elő tudja adni, hogy vicces legyen, meg úgy is, hogy a tenyerünkbe másszon, és úgy is, hogy valami javíthatatlan emberi (természeti) dráma árnyékolja. És van még egy festői alak, Lestyán Attila e. h. mint Pincér, aki szerintem egész estés vívódást él meg, hogy mint egy megcsalás-megcsalatás szemtanúja, figyelmeztesse-e a becsapott embertársát vagy ne.

     Delikát – ezt gondoltam az előadás alatt, miközben fészkelődtem a székemen, egyre fészkelődtem. Talán elromlott, el- vagy felcsigázott néző vagyok. De nekem a színház ma üssön. Engem vagy minket, de üssön. 

vissza a lap tetejére

11. kedd

     Hogy a színház milyen utolérhetetlenül nagyszerű dolog, arra épp tudok hozni egy példát: az Ernelláék Farkaséknál című filmet, amit tegnap láttam a Puksinban. Igazán jó film, nem csodálom, hogy a Karlovy Vary-i filmfesztivált elbűvölte. Úgyhogy aki látta, és tetszett neki, az gondoljon bele, milyen klassz lehetett ez élőben, egy lakásszínházban! Ugye.

     Tudtam, hogy a filmben a két házaspár két gyerekét nem a Maladype-előadás két színésze játssza, hanem a Hajdu házaspár gyerekei. Ez nekem kicsit rosszul esett a színészek nevében, hogy így kikerültek a produkcióból. De aztán meglepve láttam a moziban, hogy a film rögtön Szilágyi Ágotával és Gelányi Imrével kezdődik, akik vendégségben vannak hőseinknél, aztán elmennek, mielőtt az igazi cselekmény elkezdődne. Ezt így kedves, barátságos és frappáns gesztusnak találom, hogy az eredeti szereplők belekerültek – mint vendég és mint vendég – ebbe a családi filmbe. Szépek-jók a gyerek gyerekek is persze.

     Felteszem, hogy ezt a kevés pénzből megvalósított filmet Hajdu Szabolcs a saját lakásukban forgatta le – nyilván az a legolcsóbb megoldás –, meghitten és családiasan belakott a helyszín. (Eleinte zavart az operatőri látásmód kaotikussága, aztán ez vagy elmúlt, vagy megszoktam.) Itt jegyzem meg közösködésileg, hogy Hajduéknak van egy olyan, bőr karosszékük, amilyen nekünk is. 1985-ben  vettem még a Múzeum körútra, kettőt, de már csak egy maradt meg, azt is át kellett húzatni. Úgyhogy a miénk már nem bőr és már nem olyan a színe, mint az övéknek, de mégis, tudom, miben ülnek és tudom, miről beszélnek.

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Tegnap visszatartottam magamat, hogy ne menjek színházba. Már csak azért is/se, hogy fogadjam Várját, aki hazatért agyátültetés után, és megpróbáltuk ellátni minden anyaggal, amivel el tudja viselni, hogy az enyém lesz újra.

     Most pedig elmegyek Kecskemétre – előtte még gyorsan felrakom ezt, amíg még biztos, ami számítógép – a bábszínházak 13. találkozójára, amiről a Színház folyóiratnak fogok beszámolni. Ez lesz egyébként az utolsó cikkem ott. Az elmúlt egy évben, Koltai Tamás halála utántól, majd Margó titkárnő távozását követően lassan halmozódni éreztem a nézetek eltérőségét különböző ügyekben a szerkesztőség és köztem, végül arra jutottam, hogy elköszönök. Pont 30 évig voltam a Színház szerzője. De minden* véget ér egyszer, ennek mostanra jött el az ideje.

*Valójában nem gondolom azt, hogy minden, mert van, ami nem, de az más.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     A velem szemben ülő középkorú nő telefonált a vonaton. Nem akartam én őt kihallgatni, de hát fülem van. Azt találta ki a nő, mint arról prompt értesítette (felteszem) a férjét, hogy vasárnap, a mamája születésnapját ünnepelendő, menjenek el a Bográcsba ebédelni. Hogy ne a mama főzzön. És el fogja hívni a Bélusékat is, ne vegyenek ajándékot, csak szálljanak be pár ezer forinttal az ebédbe. Aztán felhívta a Bélust, beszélt vele, kicsit elégedetlen arccal. Majd újabb hívás keretében tájékoztatta a férjét, hogy Bélusnak nincs kedve menni a Bográcsba, meg máshova se. Ó, gondoltam magamban, ez a Bélus nyilván a bátyja, és hasonlít az én bátyámra, akinek szintén nincs kedve menni a Bográcsba meg máshova se. Aztán felhívta a mamáját, hogy vasárnap elviszik ebédelni. Örült ennek a mama, nekem úgy tűnt. Aztán felhívta megint a férjét (gondolom), és kérte, hogy rendelje meg délre az asztalt a Bográcsban. És számolja bele a Bélusékat is, mert el fognak jönni szerinte. Majdnem bólintottam erre hangosan, mert úgy véltem, hogy az én bátyám is eljönne, hiába hogy nyafogott elsőre. Még mielőtt beértünk volna Kecskemétre, csörgött a telefon, és tudtam, hogy ez a Bélus és jönni fognak. Ahogy kell.

     Négy gyerekelőadást láttam tegnap – Pulcinella szerelmes (ez a produkció nagyszerű indítás volt), A bagoly, aki félt a sötétben, Pompejzetes eleven levelek és A medve, akit Vasárnapnak hívtak címűeket –, minden két előadás között eláztam, kétszer eltévedtem, és a szobámmal sem volt nagy szerencsém, mert az előterében egész nap fúrtak, faragtak és fűrészeltek, a munka valahogy összefüggött a kazánnal, úgyhogy lezárták a termosztátot, tehát nem volt fűtésem. Amikor pedig késő este hazaértem a szakmai beszélgetésről, elment a villany. De türelemmel vagyok. Valamint át kell fésülnöm a programot, a napi 5-6 előadást + szakmait, mert nem fogok bírni 14-15 órás munkanapokat. Igaz, akkor meg mindig pont az a jó, amit nem láttam.

vissza a lap tetejére

14. péntek

     Madárlány, Tessék engem megmenteni!, A repülés története, Torzonborz, a rabló II. – ezeket láttam tegnap, és a Tessék engem megmenteni! meg is mentett engem igazán; feledtette a törődöttségemet. Az különösen lestrapál ugyanis, hogy az előadások közé általában 50-60 perc szünet ékelődik, amit semmire nem tudok használni, miközben menni is kell mindig tíz perceket egyik helyről a másikra, úgyhogy a kilométerem is megvan.

     Mondjuk a bábszakmának érdemes találkozót rendezni, azt már két éve is észrevettem, ez egészen szembetűnő. Kifogyhatatlan érdeklődéssel nézik egymás produkcióit, egész nap, egymás után, nemcsak a művészek, de még a kisgyerekeik is, mint a kisangyalok. Ezt nagyon jó ám látni.

     Az esti utolsó produkcióban, amin még részt vettem, az Aquarium Projectben tengerfenék voltam. Mármint mind, mi nézők. Nem esett rosszul tengerfenéknek lenni, volt benne valami andalító.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Délelőtt a győri Vaskakas János vitéze, majd az egri Harlekintől A szegény ember hegedűje. Ezek különböző nézői kalandok voltak. A délutáni és az esti előadást viszont láttam már, így aztán fellógtam Pestre a Három nővér bemutatójára. De tényleg csak futólag, mert Kecskemét visszavárt.

     Kérdezte egy valaki a szünetben tőlem, hogy az én szövegemet mondják-e. Azt is, mást is. Ahogy ez lenni szokott.

     Nem fogom itt minősíteni az előadást, de írok azért egy-két dolgot, amit merek állítani. Például hogy történt egy Versinyin-Mácsai szerep-színész találkozás a színen. Amikor bekerült a Prozorov-házba, tulajdonképpen Zsigmond Emőke Irináján akadt meg a szeme. Talán nem kifejezetten latolgatta a lányt, mindenesetre gyönyörködött benne sokáig.  Aztán jött a Mása-dolog. A második felvonásban a kettősükben végig tegeződtek. Amit én úgy értettem, pontosabban számomra ez azt jelentette, hogy itt már konkrétan viszonyuk van. Ezt kicsit sajnáltam. Úgy értem, nekem az a jelenet nem olyan. Hanem még csak egy bizsergető ígéret. Már biztosra vehető, hogy ez meglesz köztük, tehát semmi szükség siettetni. A végére, a negyedik felvonásra Mácsai Versinyinje összement. De tényleg, főleg a hülye nagy tányérsapkája miatt, ami akkor volt először a fején.

     Máthé Zsolt Tuzenbachja nagyon szépen indult meghalni. Puha arccal, lágy tekintettel búcsúzva Irinától. Egy pillanatig felismerve, hogy csak ez lehet a megoldás az életükre.

     És még egyet, mindenképpen, Irina és Szoljonij kettősét a második felvonás végéről. Az vizuálisan is, érzetileg is emlékezetesen kitágult. Nagy Zsolt egy medvemaszkkal a fején mint álarcos Szoljonij. Nem is volt feltétlenül biztos, hogy Nagy Zsoltnak kell lennie. Talán Tuzenbach, vagy Rode, vagy Versinyin. Talán ők se. Talán nem is vagyunk. Csak hisszük. De senki nem tud semmit. Ahogy dr. Gálffi Csebutikin mondta.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Egyik végponttól a másikig jutottam el tegnap. Délelőtt a békéscsabaiak Berzsián és Dideki-előadása drámaian megingatta a hitemet az egész műfajban. Annyira értelmetlennek láttam, hogy egy több mint nyolcvan(!)perces, egyrészes gyerekelőadásban színes építőkockák-díszletben áll egy csapat színész teljes fényben, nem túl jól sikerülten mondják a szöveget, egymásra partnerileg tapadnak szemmel, közben merev, faarcú báb van mindegyikük kezében, amivel nemigen csinálnak semmit. Úgy találtam, hogy ez a produkció nem gyerekbarát, nem bábbarát, nem színházbarát, semmilyen barát, minden ízében barátságtalan.

     Nap közben két csecsemőszínházi előadás ment Zalaegerszegről, az egyikben több volt, a másikban kevesebb. Amelyikben kevesebb, az gyakran megállni látszott az első ötleteknél.

     Késő este a szombathelyi Mesebolt Bábszínház adta a József és testvérei című felnőttelőadását Jeles Andrástól, ami felvillanyozott sokszor. Egyszerű, rusztikus, textil emberbábokkal felmutatta a lehetőséget: milyen színpadi csodákra képes ez az együttműködés: ember és báb. Ráadásul lenyűgöző színészek is akadtak, például a narrátorfiú a maga természetes ízeivel, vagy egy lány, kikerestem, ki, Dénes Emőke.

     Erről lehetne még, de már olyan fáradt vagyok, hogy tegnap megint eltévedtem, pedig ismerem a járásokat. 

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     Öt nap alatt megnézni huszonvalahány gyerekelőadást nem gyerekjáték. De ezek a csodálatos, nyitott, kíváncsi, szolidáris, játékos kedvű, kollegiális nézők, a bábszakmások, végig bírták. 17 órakor szerepelt a tegnapi programban a zárás, de még 5 után is ott ültek érdeklődőn a szakmai beszélgetésen vagy ötvenen. A szakmai beszélgetéseket Vidovszky György moderálta, megnyilvánult Marek Waszkiel, Novák Eszter, Jászay Tamás, Ascher Tamás, Lendvai Zoltán (nem mindig volt mindenki). Viccesnek találtam, amikor néha a saját szakmájukbeli színészeket emlegették fel ennek-annak kapcsán, és keresgélték a megfelelő szót az azonosításukra. Pl. mondták, hogy „felnőtt színész”. Vagy: élő színész. Rendes színész. Igazi színész. Egyszer az egyikük azt mondta… de nem folytatom. Ez a gondolatmenet jó lesz majd a cikkembe. 

vissza a lap tetejére

18. kedd

     A Puksinban játsszák a Casablancát. Naná, hogy elmentünk megnézni. Lehetséges, hogy moziban nem is láttam eddig. Egyrészt kívülről tudom a filmet, de ez nem gátol meg az élvezetében. Másrészt viszont túl sokat is tudok róla. Például tudom, hogy a Strasser őrnagyot játszó német színész a zsidó feleségével menekült Németországból Amerikába, és a Casablanca után üldözte ez szegényt, hogy mindig náci tiszteket kellett játszania, folyton ilyen filmszerepeket kapott. Úgyhogy mindig megsajnálom, amikor látom. (A Casablanca volt az első videókazetta, amit megvettem. Amikor még egyáltalán nem is volt videómagnónk.)

     Én személy szerint egyébként soha nem fogom megbocsátani Ricknek, hogy ezt a gyönyörű, hamvas, finom, könnyes szemű nőt átpasszolta egy ilyen öntelt hólyagnak, mint Victor Laszlo. Mindig is irritált a pali nagyképű hősködése, de tegnap még rátett egy lapáttal! Ugyanis csak most figyeltem fel egy apró momentumra.  Hogy amikor először bemegy a feleségével Rick bárjába és leülnek az asztalhoz, odajön a pincér és ő rögtön azt mondja, hogy kér két cointreau-t. No, gondoltam, szeretik a cointreau-t, van ez a kedves szokásuk, hogy ezt szoktak szopogatni. Igen ám, de amikor másnap is bementek és jött a pincér, akkor meg két konyakot rendelt a pasas. Aha, szóval az fel sem merül, hogy mit volna kedve inni Ilsának. Nem is kérdés. Azt kell inni, amire Victor Laszlónak, a világ önjelölt megmentőjének épp gusztusa van. Jellemző.

vissza a lap tetejére

19. szerda

     Más férfiak is vannak a bögyömben. Például a Kukoricza János nevű. Az, amelyik munkaidőben kicsábította a patakból a nőjét hetyegni, ezenközben elvesztek a rá bízott állatok, minekutána kirúgták az állásából és az elbujdosás mellett döntött. Odasündörgött még a csajhoz, evvel:

     Utószor látlak én, szivem szép tavasza!

     Utószor szólt itten furulyám panasza;

     Utószor ölellek, utószor csókollak,

     Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!

     Na most ez mi ez. Semmi „Szökjél velem!” Vagy: „Megyek, keresek valami kecót, aztán gyere utánam!” Vagy: „Várjál, visszajövök érted egy év múlva, vagy kettő!” Meg az sem, hogy „Amikor az imént lebuktunk, mondtam mostohaanyádnak, hogy ne merjen téged bántani, mert velem gyűlik meg a baja, de most inkább lelépek, úgyhogy a bajmeggyűlést stornózom, bocsi.”

     Ez végleges szakítás, mi más. Utószor, oszt jónapot. „Gondolj néha reám”. Kösz.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     E-mail jött egy komoly utazási magazin főszerkesztőjétől, hogy szeretné, ha elmennék Chicagóba és élménybeszámolót írnék a városról. Fizetik a repülőjegyet, a szállodát egy hétre és adnak valamennyi napidíjat.

     Ezt álmodtam. De nem is éjjel, ágyban, hanem délután, trolibuszon ülve. Amikor hazaértem, megnéztem a postámat, de nem volt benne ilyen mail, hasonló se. Úgy látszik, csak az alvós álmok nem hazudnak, az ébrenesek igen.

vissza a lap tetejére

21. péntek

     A Hamlet Egerben, a színház szívélyes jóvoltából megtekintve. Úgy kezdődött, hogy bejöttek a színészek kvázi-civilben, a szerepük álarcával a kezükben, és a Hamletet játszó Nagy András kvázi-privát megjegyzéseket tett, majd belefogott Hamlet intelmeibe a színészekhez. (Alighanem jobban passzolt volna a dologhoz egy az Arany Jánosénál frissebb fordítás.) Aztán a maga helyén még egyszer elhangzott ez a szöveg, Hamlet instrukciói a színészekhez, a legvégén pedig ismét. Volt „Pártolj, közönség…”” és „Színház az egész világ is.” Az a benyomásom alakult ki, hogy az előadás a rendezői koncepció jegyében a színházról szól, mintegy arszpoétikusan. Blaskó Balázs rendező úgy vélhette, hogy a színészei játéka megfelel a hamleti elvárásoknak. Én meg úgy találtam, hogy egyáltalán nem. Sőt.

     Ahhoz képest, hogy a rendező a színészetet pártolta, voltak kifejezetten antikollegiális megoldásai. Például hogy Saárossy Kinga Gertrudja és Reiter Zoltán Claudiusa álarcot viseltek az Egérfogó-jelenet alatt, így nem láthattuk az arcukat, a mimikájukat. Vagy hogy Hamlet a nagymonológba őszintétlenül, demonstratíve álságosan fogott bele, mivel tudta, látta, hogy kihallgatják. Hamletet Nagy András játssza, aki nagyon jól tartja magát. (Kora szerint kicsit idős a szerephez. Általában véve szinte az egész szereposztás kicsit idősnek tűnt.) Jól és értelmesen beszélve, nagy energiával tolta végig a szöveget. Heves, fortyongó, sistergő fiatalembernek mutatkozott. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy ez a Hamlet miért nem tesz semmit.

     A hatalmas, hideg, rozsdás díszletben jobb oldalon a falon volt egy fémes doboz, nagy kallantyúval. Egész idő alatt vártam, hogy egyszer majd kiderül, mi az. Valaki odamegy, meghúzza a kart, és lángba borul a helsingöri vár vagy elönti a víz, vagy felrobban a színházépület és maga alá temet mindent. De nem történt a dobozzal semmi.

vissza a lap tetejére

22. szombat

     Ha az ember elolvassa vagy megnézi Spiró György Árpád-ház című darabját, a történelemtől is elmegy a kedve meg a királyságtól is. Rossz a szisztéma eleve. Sok fiút kell nemzenie a királynak és szülnie a királynénak, hogy biztosan legyen trónörökös, de ezek aztán elsődlegesen és iziglen is harcolni fognak egymással a trónért. Jönnek a megvakítások, kiherélések, lemészárlások. Csekély vigasz, hogy ez nemcsak nálunk történt így, hanem máshol is Európában. Elképzelhető egyébként, hogy a hatalom világa ma is ugyanilyen mocskos, gátlástalan és embertelen, legfeljebb a módszerek és a kínok finomodtak egy évezred alatt.

     A HOPPart mutatta be a darabot, Keszég László rendezésében. Heten játsszák, megküzdve egy kócos arany koronáért. Egyben zenekart is alkotnak (de nem Mészáros Béla dobol, hanem Bánki Gergő). Nem sokat pepecselnek, rohamszerűen támadnak le bennünket a történettel (vagy az illusztrálásával). Nálam az a titka a sikerüknek, hogy jó színészeket vonultatnak fel, akiket különösen kedvelek és sokra tartok. Énszerintem senki nem tud olyan kiválóan eljátszani egyszerre több embert (kórust, tömeget), mint ahogy Bánki Gergő. A midi reverendában előadott papi eleganciájáról nem is beszélve. Aztán Mészáros Béla, amint rámosolyint a láthatatlan gyerekeire, akiket egy Penny marketes szatyor alakít. Vagy Stefanovics Angéla elfogott bérgyilkosa, amint a nyelvét szemérmetlenül kidugdossa a fekete maszk odaeső lyukán. Vagy Enyedi Éva spéci szakállas idegen sógora. Volt kedvük játszani, és át tudtak adni a kedvükből.

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Már napok óta nem vagyok jól, megfázás vagy influenza. Gondoltam, lábon kihordom, de nem biztos, hogy sikerül. Éjjel nemigen tudtam aludni, úgyhogy megkerestem a tévé nyomogatóját – tudtam, hogy kell itt lennie valahol ilyesminek –, könyvet-újságot olvasni egy ideje nemigen tudok, kinőttem a szemüvegemet, újat kellene csináltatni, az meg pénzkérdés, és most nem kérdés –, na szóval bekapcsoltam a tévét és néztem hajnali négyig (a sok idegesítő reklám miatt olyan sokáig) a King Kongot. Sosem láttam. Illetve a korábbit, a Jessica Langésat igen, de ezt az újabb, 11 évvel ezelőtti verziót nem. Jó ez a maga nemében igazán, és helyesnek találtam, hogy mozitörténetileg pontosan elhelyezhető. Látszik rajta, hogy már a Jurassic Park és a Jumanji után készült, benne vannak valahol azok is.

     Egyébiránt a Fővárosi Nagycirkuszban jártam tegnap, megnéztem a Lúdas Matyit, amelyet a békéscsabai Jókai Színház előző igazgatója rendezett és a békéscsabai Jókai Színház előző előtti igazgatója játssza benne Döbrögi maharadzsát. Tematikus cirkusznak mondanám, nem ismeretlen dolog ez. Magát az alapművet a produkció sajátosan kezeli, főleg a végkifejlet meglepő, és kicsit zavart engem az a zenei ömlemény, amit kaptunk minden elképzelhető műfajban. De volt átütő cirkuszi szám, a tányéros-kutyás ember, aki Döbrögi gyógyulását elősegítendő produkálta magát. Összességében érdekesnek mondanám a dolgot, ezt fogom majd kijjebb fejteni kritikában a Spirituszon.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

    

vissza a lap tetejére

25. kedd

     A Találkozások program igazán helyes ötlet. Fiatal rendezők idősebb alkotó mentorálásával olyan, kétszereplős produkciót hoznak létre, amelyben a játszók között van legalább kétgenerációnyi életkori különbség. Ennek keretében néztem tegnap a Bethlen téri Színházban Az aranjuezi szép napokat Szilágyi Bálint rendezésében. Maga a darab (Peter Handke) erősen íróasztal fölötti koholmány. Egy idősebb férfi és egy fiatal nő beszélgetése egy nyári estén, a nő szerelmi életéről, talán valamiféle költői-létfilozófiai régió peremén.

     A konstrukció, amit a rendező elénk tett, mutatós és gondolatgazdag, ha bírjuk végig csöndes, belső szuflával. Úgy ülünk a Bethlen téri Színházban, hogy szemben helyezkedünk el a valaha szép, cirádás, mostanra kissé lepusztult nézőtéri erkéllyel. (Ahová gyerekkoromban csak néha jutottam fel, amikor nem egyedül mentem a moziba, hanem családostul. Mert egyedül mindig az első sorba váltottam kétforintos /vagy kettőötvenes?/ jegyet. A Bethlen volt nekünk a szomszéd mozi.) Az erkély előtt-alatt hosszú, fehér asztal két végén ül elegáns ruhában, mezitláb Eke Angéla és Zsótér Sándor.

     Zsótért, aki egyébként színpadi nyelven beszél itt, valószínűleg bármeddig el lehetne nézni ennél az asztalnál. Eke Angéla kapcsán – ő beszél többet, ő beszél eleve – kicsit hánykolódtam. Úgy éreztem, beragadt középen. Ha stilizáltabban, hűvösebben, titokzatosabban adná elő ezt az egészet, úgy izgalmasabbnak találnám. Vagy ha természetesebben, maszatosabban – akkor is.

vissza a lap tetejére

26. szerda

     Szombathelyre szerveztünk színházi sztúrát. Odafelé még cikkcakkban haladtunk, éjjel hazafelé már a tegnap végig átadott Szombathely-Győr pályán, háztól házig 2,5 óra alatt. (Elképzelhető, hogy azért húzódott ez az átadás, mert nehezen találtak szalagátvágó hivatalosságot a Simicska Közgépe által épített sztrádához. Tulajdonképpen csoda, hogy nem bontották vissza az egész utat amiatt, hogy az időközben ellenséggé lett házi oligarcha építtethette, sok EU-pénz felhasználásával.) Délután az Ahogy tetszik ment, Horgas Ádám rendezésében. Ez már a többedik Shakespeare, amit látok tőle, tehát ismerem az ő lendületes, színes, effektgazdag színházát, amiben inkább tűzijátékokat lő fel, mint mélyre ás, és inkább ötletes, mint koncepciózus. Kétségkívül van vonzereje ennek a fajta színháznak, gondolom, főleg a fiatalok számára. (Amit a legkevésbé bírok benne, az a bombasztikus, hollywoodi filmes zenehasználat.) Kreatív, kedvteli, képességes színészekkel nagyon is működőképes, márpedig a szombathelyi társulat jó lelőhely. (Rövid esszében ki kellene fejtenem az átkosbeli „vörös farok” jelenség helyébe állt milyen színű? talán „fekete farok” dolgot.) Bányai Kelemen Barna szeretnivaló, egyszerű Orlando, Hartai Petra pedig meggyőzően adja Rosalindát, különben meghökkentően azonos hanghordozásokkal és szóejtésekkel, mint ahogy annak idején Eszenyi Enikő. (Pedig Hartai Petra nyilván nem látta és nem emlékszik rá, bennem mégis folyton folyvást felidézte.)

     Este Ibsen Kísértetek, Zsótér Sándor rendezésében, akárha ez a darab is beleillene a XX. századi amerikaiak sorába, legalábbis a rendezői oeuvre-ben. Tulajdonképpen úgy is kezdődik, színpadi gesztust tekintve, mint a Mindent a kertbe: Fekete Linda vízsprickolót fog és tisztítani kezd egy elnagyolt ablakot egy falnyi festményen (ami Munch, csupa Munch). De tovább is megyünk az eddigieknél, a negyedik fal lebontását tekintve mindenképp.

     No, ez a produkció megint igen jól sikerült. Drámai feszültségekkel teli az este. (Érezhető volt az első részben, hogy közönségnek ez a színház kicsit idegen. Kemény – mondta a szünetben mellettem egy idős házaspár nőtagja. És érezhető volt, ahogy a második részben újra nekirugaszkodtak a nézők: be akarták fogni, magukévá akarták tenni. A tapsnál úgy tűnt, sikerrel megvívták a maguk harcát ők is. A szombathelyi közönségről szerzett tapasztalataim évek óta hibátlanok.)

    Igazi színészkivirultató produkció. Engem mindenekelőtt Kiss Mari alakításának izgalma tartott fogva. Kiss Mari Alvingnéját nagymértékben csodálatosnak találtam, legfőképpen a második rész elején, amikor állt a színpad jobboldalán, nekihevülve, kis fekete ruhában, a szép karcsú lábain hússzínű bokazoknival, ezüst szandálban, és majdnem elszállt, annyira tudta hirtelen, mit kell csinálni, hogyan kell élni (mint Irina Prozorova). Aztán végig fenntartotta bennem a drukkot és a kétkedést, hogy valóban felvállal-e bátran mindent, vagy majd kislisszol. Menekülőre fogta a végén, úgy ítéltem meg. De még gondolkodom. Foglalkoztató előadás ez.  

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     Párterápia, Belvárosi Színház – erre nagyjából betlit mondok. A szerző előzőleg ismert darabjáról, a Gyógyír északi szélréről jó emlékem van, ezt a mostani művet viszont nem értem. Vagy ha értem is, nem szimpatizálok vele. Nem úgy nem értem, hogy nem tudom felfogni, hanem végig csodálkoztam, hogy Igen? Tényleg? Valahogy hiteltelennek, érvénytelennek, téves konstrukciónak éreztem, a pozitív végkifejlet megalapozatlanságáról nem is beszélve. Nem értettem, hogy egy házasság, amely nyomokban sem tartalmaz szeretetet, főleg tiszteletet és megbecsülést a felek között, az minek van még. Miért nem a bíróságra mennek, miért párterápiára? Azon is elcsodálkoztam, amikor idővel kiderült, hogy a feleség egyiptológus, a férj meg műszaki igazgató egy nagy repülőgépcégnél. Nemcsak mert meg sem fordult a fejemben a láttukra, hogy csúcsértelmiségiek lennének, hanem mert ez esetben gazdasági, egzisztenciális kényszer sem indokolja, hogy együtt maradjanak. Azt is érthetetlennek találtam, hogy a zordképű Debreczeny Csaba egyetlen estét is kibír a kellemetlenül rikácsoló Balla Eszter mellett.

     Znamenák István rendezte az előadást, és amennyire ez szórakoztató lehet, annyira szórakoztató is. Leszögezem az utolsó szó jogán, hogy az Orlai Produkcós Iroda kétségkívül főnyereményre tett szert avval, hogy Mészáros Máté szabadúszó lett és rendelkezésre áll.

vissza a lap tetejére

28. péntek

     Egyszer majd vidéken elüt engem egy autó. Mivel megszoktam, hogy vidéken megállnak a kocsik a zebránál. Úgyhogy körülnézek ugyan, de el is indulok. Hát tegnap egy nem nagyon akart megállni, csak az utolsó pillanatban lépett a fékre. Benéztem a szélvédőn, láttam, hogy nagyon hevesen mondja ám a magáét a sofőr. Talán igazoltatnom kellett volna, és kiderült volna, hogy budapesti.

     Ja, Nyíregyházán vagyok. Délután Tündér Lala-előadást tekintettem meg. Halasi Dániel rendezte és annyit tudok mondani, hogy ízlésében rendben volt. Este Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Hát ilyen elrugaszkodott művészetet még sosem láttam Tasnádi Csabától. De ha arra gondolok, hogy maga a darab nem kifejezetten acélos, és évtizedek óta kábé ugyanúgy játsszák, ha játsszák, tulajdonképpen helyénvaló, hogy másként fogott hozzá. Eleve a zenét áthangszerelte Borlai Gergő, és nem is mindig azokat a szólamokat halljuk, amiket megszoktunk. Maga a kisregény is újrahasznosítva lett ebben a változatban. Ladányi Andrea koreográfiája annyira meghatározó, hogy néha úgy éreztem, klipek sorozatát látom. A színpadi világ megfoghatatlan. Nem is valós, egy képzelt popfesztivál. Vagy drogos álom és össztársadalmi sikoly. Vagy egy tetovált nemzedék buligőze. Vagy szuggesztív szimbolika. Vagy egyfajta gettó a pokolban. Vagy a mennyországban. (Határozottan zavart engem a két civil fiatal a színpad két szélén. És az is, hogy a folyamatos hangosítás miatt gyakran hosszan kellett keresgélnem, ki beszél.) A Hogyan mondjam el neked a megcsinálási csúcspontja az előadásnak. Magam is meglepődtem, de ott leszaladt egy könny az arcomon. (Ámbár tudom, miért.)

     Erős az érzelmi vivőereje a produkciónak. Még úgy is, hogy nem tudom pontosan, mit akart evvel az egésszel a rendező. Amit ez esetben őszintén és szívből sajnálok egyébként. (Mind olyanok lesztek, mint ami ellen lázadtok és tiltakoztok bizonyos értelemben ezt mondja, alighanem.)  

vissza a lap tetejére

29. szombat

     Most volt 35 éves a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, úgyhogy ennek kapcsán bizonyára megjelent valahol ez az írás, amit rendeltek tőlem. A nagyszínházi előadás végén kis ottmaradásra kérték a nézőket, és fotósorozatot vetítettek a függönyre az elmúlt 35 év bemutatóiból. Uristen, milyen öreg vagyok, mennyi sokat láttam közülük!

     Megvizsgáltam a sóstói állatkert kérdését, különös tekintettel a nemrég született fehértigris kölyökre. De egy ideje nem engednek be a MÚOSZ-igazolvánnyal, a felnőtt jegy pedig immár 3000 forint, az oda-vissza buszjeggyel együtt 3600, hát erre gyűjtenem kell majd a következő alkalomig.

     Este Sirály, de nem Csehové, hanem Akunyiné, ami, felteszem, okozhat némi zavart a közönség soraiban. A Sirály negyedik felvonásának Trepljov-Nyina jelenetével kezdődik, azt adja szó szerint, és pisztolylövéssel végződik, majd bezúdulnak a háziak és nyomozni kezdik Trepljov halálát. Olvastam a darabot, szellemesnek is találtam – minden szereplőhöz fűznek egy verziót, hogy miért is ő a gyilkos –, de sejtettem, hogy színpadon nem feltétlenül ilyen frappáns a dolog, illetve el is kell játszani valahogy. Kicsit göcsörtös és nehézkes ez, mindig újra és újra nekifutni a dolognak, anélkül, hogy bármi építkezés történne a színen. Szabó K. István rendezte a Krúdy Kamaraszínházban, hangulatos díszletben, helyenként némi morbid humor egészségesen életre kelt, és nekem főként a Polina Andrejevnát játszó Horváth Réka tetszett.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Csináltam egyébként Ahol hely vant is Nyíregyházán, Horváth László Attilával. Műsort, amellyel tulajdonképpen meg vagyok fenekelve már jó ideje.

     Lett egy ilyen cikkem, talán csak én látom egyedül, a meghekkelt-megfertőződött oldalon.

     Focistáknak évfordulóra való meghívóra idézet – ez egy keresőkifejezés, amivel valaki ideérkezett.

     Azt hittem, még 1956 ünneplése van, gyanakvásom-kétkedésem tárgya már életfogytomig, de nem, halottak napja ez a hosszú hétvége, halottak napjai.

     S mint a kérdezetlen homok

     pereg életem el a semmibe.

     – jutott eszembe Petri Györgytől.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

     Kerestem valamit, és a kezembe akadt egy dosszié, Életem (életünk) dátumai címmel, anyukám írásával. Benne hosszú slejfniken sorolva évszámok és anyukám hozzáfűznivalói. 1961-nél ez áll:

     Gagarin űrrepülése napján mellhártyagyulladás, majd TBC. Öt hónap a Korányi szanatóriumban. Megismerem Levendelt!!! Sanyi Récsén. Pampiéktól mérhetetlen segítség. Andi hetes bölcsödében a Fehérvári úton. Hétvégék otthon.

     Pont megnéztem a héten a Gagarin – első az űrben című orosz filmet. Örömömet leltem abban, hogy orosz filmet látok. Jobban hasonlít az amerikai hősfilmekre (thrillerekre? az Apolló 13 dvd-jén az szerepel, hogy ez thriller), szóval jobban hasonlít az amerikai megmentős akciófilmekre – jó, mondjuk a 15-20 évvel ezelőttiekre –, mint a korabeli szovjet dicsőségfilmekre. Szándékaiban szerintem még az önkritika is felfedezhető. Ott van például az a nagyszerű pillanat, amikor Koroljov, a főkonstruktőr véleményez, hogy megsemmisítsék-e az űrhajót, ha véletlenül ellenséges területen ér majd földet. Mindenképpen – mondja. – Nehogy meglássák, micsoda ócskavasat küldtünk az űrbe.

     Na jó, azért nem mindent hittem el egészen. Azt például, hogy az űrhajósjelöltek, ellátogatván Moszkvába, pont az én egyetemem (a Lomonoszov) épülete előtt állnak (körülötte pusztaság, ezt én teszem hozzá, mert nem látszik), és egyszer csak ott terem előttük egy korrekt utcai virágárus pult, sok színes tulipánnal, és akkor Gagarin vesz egy csokor krizantémot, hogy elvigye Bajkonurba a feleségének.

     Fiatal, a korszakban nem otthonos ember fordíthatta magyarra a film szövegét. Abból gondolom, hogy a feliratozás TASS Hírügynökséget emleget, valamint Hruscsovot, a glavnij szekretart főtitkár helyett legfelsőbb titkárnak nevezi.  

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra