|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. április:
Napló: Elmentem tegnap délután a József Attila Színházba az Aranycsapat című Fenyő Miklós–Tasnádi István darab olvasópróbájára. Ezt a májusi bemutatót fogom beharangozni a Complex Magazin kedves olvasóinak az adott hónapban. Méhes László rendezi a produkciót, a Made in Hungária című sikerüknek küldik utána, és annyival még tutibb is, hogy nemcsak régi és új Fenyő-számok vannak benne, de még fociról is szól. (Maga Fenyő Miklós Szepesi Györgyöt alakítja, vagyis ő lesz a meccsek szpíkere, és eredeti Szepesi-szövegeket fog elsüvíteni a színpadon.) A mű 1954-ben és 2006-ban játszódik. Fellép a társulat apraja-nagyja, a fiatal szurkolókból (Zöld Csaba, Miller Zoltán) idős szurkolók lesznek (Bodrogi Gyula, Sztankay István), szotyi, csajok, szerelem, satöbbi. (Az ifjú színészek többször nagyokat nevettek a darab felolvasása közben. Sztankay kétszer is megkérdezte: Ennyire jó?) Este meg bemutató a Vasvári Emese Lakásszínházában. Vittünk egy tavaszias csokrot Annamarival. Baráti-rokoni-kollegiális premierközönség előtt Kamarás Iván, Péter Kata és Vasvári Emese eljátszották Yukio Mishima Aoi című rövid, erotikus és ezoterikus borzongatóját. Most jöttem rá, nagy szerencsém volt nekem, hogy az Íphigeneiának délutáni előadásán jártam. Világos volt, fény, ragyogás, láthatás. Este minden más. Nagyok az árnyékok a falon. Furcsa volt Kamarás: zárt és idegen. Péter Kata pulzált. Vasvári Emese meg vitte a prímet. A végén taps helyett is sütemény. De a társasági élet elől persze leléptem, „gyerekkel vagyok” jelszóval. Végtére is tíz óra volt már. (Az előadás egészen rövid, csak későn kezdődött.) Annamari történelemtételeinek kézzel megírt vázlatait gépeltem be, az ókori Rómáról, a kereszténység kialakulásáról, egyebekről. Ettől annyira vágyódni kezdtem Spiró Fogsága után, hogy elhatároztam, mihelyst végzek a munkával, nekifogok újraolvasni a regényt. (Közben félfüllel hallgattam a tévéből az MSZP-nagygyűlést. Az volt a benyomásom, hogy Gyurcsány Ferenc megittasult a tömeg láttán, és még akkor is beszélt, amikor már háromszor be kellett volna fejeznie.) Beleszagolni vágyva a Fringe Fesztiválba, lementem az Engels Erzsébet téri Gödörbe, és megtudtam, hogy ez a legalkalmatlanabb helyszíne a rendezvénynek. Szimultán fellépésekre szánták, nem gondolva arra, hogy ha a vizes medence alatt táncelőadás folyik zenével, akkor a teremben nem lehet színielőadást tartani. Így aztán csúszás csúszásra halmozódott, minek következtében nem állt módomban végignézni a Radikális Szabadidő Színház A szerelem írásjegyei című produkcióját, pedig nem volt rosszpofa játék. Ámde 7-kor a Nemzetiben volt jelenésem a Tizenkét dühös ember premierjén. Kis híján lekéstük így is. Hektikus lett a főváros közlekedése az utóbbi időben. Minden az ellen szól, hogy ez a remek film színpadon is megéljen – hiszen a színházban nincs kamera, hogy megválogassa a képeket, hanem látunk szinte egyfolytában háttal ülni hat embert, aki eltakarja a szemben ülő másik hatot –, mégis mindig sikeres a mű. Jól van megírva és számos rendes szerepet kínál. Itt, a Nemzetiben az is kiderült, hogy egyenletesebb a terhelés, mint ahogy megszoktuk: nem egyszemélyes darab. A Henry Fondát játszó Kulka János csak az elején főszereplő, azután mások kerülnek sorban előtérbe a Horesnyi Balázs tervezte akváriumban. Nem rossz előadás. Van benne elég színész. Mai, holnapi: A POLITIKA TERMÉSZETÉBŐL NEM AZ ADÓDIK, HOGY A LEGJOBB EMBEREKET VÁLASZTJÁK MEG. A LEGJOBB EMBEREK NEM AKARJÁK EMBERTÁRSAIKAT IGAZGATNI. (George E. MacDonald, amerikai lapszerkesztő) Ez volt az első igazi tavaszi hétvége. Érezni lehetett a városon, hogy mindenki alig várta már. Mint a mágnes, úgy vonzotta az utca-tér az embereket ki a lakásokból. Én az Örkény Színházban fesztiváloztam egyet: a Kókai János Társulat Emberhelyzet című előadását láttam. A szombati játszókról inkább csak udvariasan nyilatkoztam, de ezek helyenként egész jónak tűntek. Volt némi tarrbélás fílingje a produkciójuknak. Ami a POSZT-programot illeti, sok újdonságot nem kínál számomra, mindössze két bemutatót nem láttam a tizennégyből. A fennmaradó tizenkettőnek a fele meglepett, hogy bekerült, kettő-háromról el sem tudom képzelni, hogy miért. De meg nem mondom, mit delegálnék helyettük. Nemrégiben hozzávetőleg három percet foglalkoztam a gondolattal, hogy én miket hívnék meg, és kis idő alatt négyig jutottam: Woyzeck, Peer Gynt, Az üvegcipő és a Vasvári Emese Íphigeneiája. (További percek alatt talán továbbiak is felmerültek volna.) Az első kettő ott lesz Pécsen. Érdekes, hogy öt versenyelőadásnak külföldi a rendezője. Máté levelet kapott Rogán Antaltól, ami rossz érzést kelt bennem. Hát szabad védtelen, tapasztalatlan gyerekeket csábítgatniuk a politikusoknak? (Ráadásul tegező modorban.) Egyáltalán: legálisan szerezte meg Rogán a Máté személyes adatait, korát, lakcímét? Lehet, hogy igen, de szerintem máris visszaélt vele. Nem tudom, miért (talán a tv2.hu-n indított blogjáról), de az jutott most eszembe, hogy amikor tíz évvel ezelőtt Verebesnél laktunk kölcsönben, feljött egyszer – alighanem öltönyt keresett magának a gardróbjában az esküvőjére, mert akkor házasodtak Fejes Ágival –, és nagy tetszéssel fogadta, hogy a még kisgyerek Máté és Annamária nem csókolommal köszöntek neki, hanem Jó napot kívánok!-kal. „Látszik, hogy Franciaországban nevelkedtek!” – mondta elismerően. (Mivel előző évben voltunk fél évet Párizsban.) Kinyitom a postaládát, ott áll benne egy hivatalosnak látszó levél, Máté a címzettje, piros betűkkel az van nyomtatva a borítékra, hogy behívóparancs, meg ügyiratszám, rubrikák, Katonai szolgálatra vonuljon be! Egy álltó helyemben kis híján rám tört a sikítófrász. Kiveszem a küldeményt, megfordítom, hát a túloldala kék, és rajta az SZDSZ ajánlgatja magát a gyereknek. Hogy ők voltak, akik szorgalmazták a sorkatonaság eltörlését, és Máté szavazzon rájuk, mert csak így lehet egészen biztos abban, hogy sosem küldenek neki behívót. Meg kell mondanom, hogy ez a kampányfogás is negatív hatást gyakorolt rám. Egészen pontosan az volt a spontán reakcióm, hogy „A Ti anyátokkal szórakozzatok!” Erzsi barátnőm jött fel, dumáltunk fél délután, és jóllehet mi politikailag egyáltalán nem vagyunk azonos platformon, sosem is voltunk, ezúttal mégis ugyanarra jutottunk; hogy ilyen nehéz még nem volt választani, mint most, április 9-én. Jártunk este a Duna-korzón, sosem láttam ekkorának a folyót. Emlékszem egy nagy árvízre a hetvenes évekből, de arra nem, hogy milyen volt akkor a Duna. A Leányfalun élő unokahúgom magasan lakik, azt mondja, szörnyű nézni, hogy a szemközti oldalon a kis házak ablakánál jár a víz. Azt is mondja, egyrészt sokan segítenek, másrészt vannak, akik fosztogatják a kényszerűségből elhagyott házakat. Mai: MI LESZ AZOKKAL, AKIK ITT ROSSZUL JÁRTAK, MI LESZ VELÜK, AKIKNEK A LÁBA ELŐL ELSZÖKÖTT AZ ÚT, AKIKNEK A SZÁJÁRÓL LEESETT A NEVETÉS, AKIKRE HIÁBA SÜT A NAP, MERT A LELKÜK MEGVAKULT, MI LESZ VELÜK, AKIK NEM TUDJÁK, MI LESZ VELÜK? (Szép Ernő) Nem tetszett nekem tegnap az apukám. (Pedig szép ember :-) Csillog a szeme, lázas lehet, gyenge, és tele vannak a hörgői. Anyukám sincs fényesen. Zrikálgattam apukámat (nagy mókamester vagyok ám én), nézett rám bánatosan. Mi van? – kérdeztem. Április negyedike – mondta, és komolyan gondolta. Úgyhogy gyorsan elénekeltem neki, allegro vivace, az Április négyről szóljon az ének refrénű dalt, hogy ne legyen olyan szomorú.
Vívódom.
Lehetne-kellene mennem idén is Kisvárdai Lapokat csinálni a határon túli
színházak fesztiváljára. Úgy festhetek, mint aki csak kéreti magát, pedig
valóban nagyon húzódozom, annyira nehéz, olyan kimerítő az a tíz Most nagyüzemi színházazás következik, indul a Vidéki Színházak Fesztiválja. Két hétig minden este színház. Na, nem mondtam, de gondolhatni, hogy Máté postájából nem maradt ki Orbán Viktor személyes üzenete sem, amely narancssárga borítékban érkezett. Az elmúlt 16 évben egyszer sem okozott gondot a szavazás. Nem mindig ugyanazokra voksoltam, de mindig egyértelműen kialakult bennem hamar, hogy kire, mire, és miért. Most viszont nehezen jutok dűlőre. Kérdeztem Annamarit – aki majd csak a második fordulóban jut szóhoz, mert addigra tölti be a 18. évét –, melyik pártra szavazna az első menetben. Mondta, melyikre. És miért? – kérdeztem. Mondta, mert elolvasta a programokat, és ezét találta a legszimpatikusabbnak. Milyen jó fej! Nekem ez eszembe sem jutott volna. Olyannyira nincs fényesen az anyukám, hogy kórházba kell mennie holnaptól. Azt álmodtam éjjel, hogy Mácsai Pál lett a köztársasági elnök, és publicisztikát írok ez alkalomból. Visszaemlékeztem a fiatalabb kori találkozásainkra, hogy személyes élményekből építkezzem a cikkben, de aztán ezt sem akartam beleírni, azt sem, amazt sem. Végül, gondolom, elkészültem vele, de ez már nem maradt meg az álomból. Ezeket a darabokat, mint a Nem félünk a farkastól (meg a Macska a forró tetőn, a Hosszú út az éjszakába stb.), az a színházi közhiszem tartja életben és műsoron, hogy jó szerepek vannak bennük. Legalábbis a színészek vágynak eljátszani. Emiatt a számomra történetesen érthetetlen kívánkozás miatt sújtanak engem ilyen esték, mint a tegnapi. Három, véget érni nem akaró felvonásban néztem lankadtan, ahogy Sztárek Andrea és Karczag Ferenc előadja Edward Albee Marthájának és George-ának mondvacsinált házastársi drámázását. Szolnoki vendégjáték, Szabó Máté rendezésében, ne többet erről. (Alighanem azért szerettem annak idején a Radnóti Színház produkcióját, mert ott más rétegét is látták a férj-feleség kapcsolatnak.) Mai: A Faustot olvasom, mindjárt megnézem Egerben. Nem repesek. Schillerista voltam világéletemben. Wagner mondja: Ó, JAJ, A LÉT RÖVID, ÉS HOSSZÚ A MŰVÉSZET! Színház előtt találkoztunk kedves férjemmel, meglátott esőkabátban és hátizsákkal, és azt mondta, szólhattam volna neki, hogy a vidéki színházak fesztiváljára vidékiesen kell felöltözni :-D A rózsa nevét láttuk a szolnokiaktól, és nem is volt rémes, főleg ahhoz képest, hogy milyen reménytelen vállalkozásnak tűnik színre vinni ezt a művet. (Emlékszem, nyíregyi dramaturg koromban olvastam, akkor már elég nehéz volt olyan könyvet találnom, amelyik benyel, hát ez olyan. Igen szerettem különben a nyíregyi könyvtárat, jó nagy, és nyitott polcos, sokat olvastam onnan.) Volt itt egy erős atmoszférájú díszlet, Horesnyi Balázsénak néztem, és tényleg az övé. Továbbá volt olyan jóleső színész, mint Karczag Ferenc, aki úgy gondolta, nem kell semmi különöset csinálnia, elég, ha ott van a színen, eszébe jutnak okos gondolatok, amiket elmond Vilmos testvérként, ettől máris érdekes lesz, és tényleg az volt. Aztán Szikora János, aki mindig sokat ad a vizualitásra – én ezt értékelem –, itt is igen szépen megrendezte a könyvtár leégését. Némi értetlenségnek csak amiatt adok hangot, hogy a legöregebb szerzetest Czapkó Antal játszotta, a felismerhetetlenség elmaszkírozva. Ez a fiatalember pályakezdőként megkapta Othellót, amely szerepre persze éretlen volt, de kellett a fizikuma a rendező Telihay Péternek. Most meg eldugják a külsejét egy vénember figurája mögé. Normál középutas színészi feladatot vajon egyáltalán nem kapott ez a fiú Szolnokon? A félig-meddig főszereplő – Szabó Máté játssza, jól fest, igazán – a melki apátságból érkezik a cselekmény helyszínére. Ezen mindig el kell mosolyodnom, mert eszembe jut a melki apátság. Párizsba menet a vonatablakból szépen látszik. A színikritikusok alvásszükségletének kielégítése azért fontos, mert igen kínos szakmai baki, ha az ember bealszik egy előadáson. Nekem az utóbbi napokban deficit halmozódott fel, így komolyan tartottam attól tegnap délután az Ódry Színpadon, hogy a Ruy Blas-vizsga közben leesik a fejem és elgurul. (Amivel persze nem szeretném a bemutatót minősíteni.) Végül is hősiesen megőriztem éberségemet, bár hozzáfűznivalóm a produkcióhoz nincs egyéb, mint hogy meglepő elgondolásnak találom Krisztik Csabára osztani a címszerepet. Nem igazán hősszerelmes alkat. Utána még elmentem az Aranykoporsóra a Tháliába, mivel soha életemben nem jártam a Budaörsi Színházban, és ennél nagyobb előzékenységet nem kívánhatok tőlük, mint hogy a Nagymező utcában lépnek fel. Legalább egy felvonást megszavazok nekik, gondoltam, a józan észt meghaladó vállalkozó kedvvel. Szünetig fel is élték a bizalmamat. Voltaképp különös, hogy Krisztus után 2006-ban még ilyesfajta színházat kínálnak a közönségnek. Az egyetlen érdemi történés az, hogy Koncz Gábor Diocletianus császárként fehér tógában színpadi szélhámoskodást visz véghez. Mai: Egy választópolgár Goethe Faustjából: ÚJ POLGÁRMESTERÜNK NEKEM SEHOGYSE TETSZIK! MIÓTA FENN ÜL, SZÖRNYEN RÁNK TELEPSZIK. A VÁROSÉRT SEMMIT SEM TETT, A HELYZET NAPRÓL NAPRA ROSSZABB. PARANCSOT OSZTOGAT NAPHOSSZAT, S A POLGÁR MIND TÖBBET FIZET. Mivel a szülői bizalom végtelen, ezért anyukám ugyanannak a kórháznak a belgyógyászatára vonult be, ugyanarra az emeletre, ahol apukámat leamortizálták. Pénteken délután még élvezte anyukám, hogy jól kipiheni magát. Most meg a neurológia intenzív osztályán fekszik. Egerbe volt menés tegnap. Az nagyon jó, hogy Csizmadia Tibor ilyen ambiciózusan nekiveselkedett a Faustnak, és láthatóan megdolgozott a társulat a grandiózus feladattal. Az is nagyon jó, hogy az egri emberek szépen felöltöznek, és szombat este elmennek a színházba Faustot nézni. (Meg délután is. Láttuk, ahogy a 3-kori előadás után kijöttek háromnegyed hatkor. Nota bene: egymás után kétszer lenyomni ezt a darabot, hát nem a könnyű pénzkereset kategóriája színészileg.) Épp csak az előadásban nem találtam nagyon sok jót. Kaszás Gergő féktelenül modoros játékát például biztosan nem oda sorolom, a nagyon jóba. Délután megyünk majd szavazni. Hát, kíváncsi vagyok, mire jut az ország. A prognózisom: kétpárti parlament lesz. (Mert az a fővárosi 10 százalék, ami az SZDSZ-t négy éve bejuttatta, bizonyára megcsappant.) Mint eddig mindig, úgy most is leváltják a népek a kormányon lévőket. Én még e percben is kicsit bizonytalan szavazó vagyok. Szerintem a választási kampány nyomdaköltségének töredékéből elő lehetett volna állítani emléklapot a négyszázötvenezer első szavazónak. Az meg egyenesen semmibe sem került volna, ha a szavazókörben a választási bizottság elnöke kezet ráz a mi első szavazónkkal, megköszöni az ő új, fontos, felelős voksát. De ilyen nem történt. Este a Merlinben Berlin, Greifswalder Strasse a kecskemétiektől. Én Schimmelpfennig túltermelési válsága eredményének tekintem, de Bodolay büszke, hogy ez a darab idén jelent meg egy német színházi folyóiratban, és Kecskeméten már játsszák is. Senyvedtem. Plusz még az a jellegzetes, bennfentes, demonstrálós drukkernevetés a nézőtéren, aminél kevés idegesítőbb dolgot ismerek. Ami a választásokat illeti, nem váltam be jósnőnek, de nem bánom. Egyrészt kis megkönnyebbülést érzek. Másrészt szeretném, ha nem olyan borzalmas két hét következne most, mint amilyet négy éve éltünk meg a két forduló között. Kokárdavizslatással, indulatos tömeggyűlésekkel, agresszív nyomulással, veszedelmes szónoklatokkal. Brrr… Pedig olyan lesz nyilván. Orbán Viktor már tegnap éjjel harci riadót fújt. És én értetlenül hallgattam. Például mi a csudát jelenthet az, hogy nemzeti politika meg nemzeti kormány, ami alatt magukat érti. Mai: A VÁLASZTÁSOK ALKALMAT ADNAK ARRA, RITKA ALKALMAT, HOGY ÍTÉLETET MONDJUNK A KORMÁNY FÖLÖTT, A KORMÁNYPÁRTOK MUNKÁJÁRÓL, ARRÓL, HOGY ELLÁTTA-E ALKOTMÁNYOS FELADATÁT AZ ELLENZÉK – mondta Sólyom László köztársasági elnök a szombati, kampánycsendes buzdításában. Nos, az ellenzék ellátta alkotmányos feladatát. Folytassa! Anyukámat kirúgták az intenzívről, lassan újra a régi. Négy nap alatt megfordult három osztályon, és mindenhol elég nehéz volt találni egy-egy orvost, akitől megtudok valamit arról, hogy mi történt és mi lesz. Talán ez a legborzalmasabb a magyar egészségügyben, az elveszettségnek és a kiszolgáltatottságnak ez a kétségbeejtő kombinációja. Új angoltanfolyam, új tanár, új csoport, és végre én vagyok a legöregebb! Friedrich Schillerben egyebek mellett azt szeretem, hogy csupa nagyszabás és áradás. Mint egy olyan zeneszerző, aki dalokat egyáltalán nem képes komponálni, csak szimfóniát. Az Alföldi rendezte kecskeméti Don Carlos javára írom, hogy kiderül belőle: jó a darab. Egy és más nem tetszett, számos részletet nehezen tudok értelmezni, több mindennel nem értek egyet, de azért formátumos vállalkozás ez, méltóságteljes produkció. (Hosszú, nehéz előadás. És mivel nagyon fáradt voltam, ismét laposakat pislogtam. Voltaképp csak azért nem aludtam el a második részben, mert mellettem egy nő egész idő alatt ropit rágcsált, és ahelyett, hogy hálás lettem volna neki ezért, legszívesebben a fején tördeltem volna szét nagyobb sós rudakat.) Érdekes lehet az, ha valaki – mint Kőszegi Ákos – pályája húsz éve során eljátszhatja e tragédia mindhárom jelentős férfiszerepét, Don Carlost, Posa márkit és most Fülöp királyt. Micsoda szerepek! Tegnap kisebb országjárás: fogorvos Várpalotán, érettségi tabló szállítása Tatabányára, majd szülők, sorban, Budán. Azután pedig a pécsiek Godspellje a Nemzetiben. Jóllehet Csengeri Attila szép és jó, ez nem menti az estét. Hihetetlenül hervadt, vérszegény előadásnak találtam. Fiatalok szokták játszani ezt a zenés darabot, és attól él meg, hogy a szereplők lendületesek, játékosak, olykor túlzóak is. Na itt ez nem fenyegetett. Jellegtelen figurák nagy semmittevésben bóklásztak a színpadon, és egyik szám pont olyan volt, mint a másik. A második részre kicsit erőre kapott az előadás, például akadt egy dal, amelynek volt némi svungja, és ez végül elégnek bizonyult a zajos sikerhez. Gyanakszom. Mert láttam már ilyen Balikó-rendezést, hogy az első rész ebek harmincadján, aztán végül hálás a közönség azért a csöppnyi kis felfutásért a szünet után. Horesnyi Balázs díszlete szerint valami aluljáróban, illetve metróállomásnál játszódott a darab. Amikor az előadás elején fény- és hanghatással jelezték egy szerelvény áthaladását, megszólaltam halkan: Jé, metró! De Máté határozottan rázta a fejét mellettem. Nem metró – mondta. Hogyhogy nem metró? – kérdeztem. A hangja alapján – felelte. – Vonat. Esetleg HÉV. De nem metró. Lám, az én saját közlekedési szakértőm haladéktalanul leleplezte a hangszekció mesterkedését :-) Mai: Kérdésre: a múltkori idézet Szép Ernő Emberszag című, 1944-ben írt regényéből való. Ugyanonnan: MOST IS, MINT A RÉGI HÁBORÚBAN, ELKÉPEDEK NÉHA: HOGY MERIK EZT CSINÁLNI, AMIT CSINÁLNAK, HOGY MERIK, MIKOR ITT VAGYOK A VILÁGON? HISZEN LÁTOK, HALLOK MINDENT. HOGY NEM DÖBBENTEK MEG, HOGYHOGY NEM SÜL KI SZÉGYENÜKBEN A SZEMÖK, HOGYHOGY NEM HAGYTÁK AZONNAL ABBA? Szegedi Szindbád lett volna nekem tegnap, de hát Annamarinak szintén zsúfolt a programja – a tavaszi szünete is telve előkészítőkkel –, úgyhogy csakis tegnapra lehetett összehozni a verőcei nagymama-látogatást, egyben ottani nagykorúsági ünnepi vacsorát. Jól sikerült, bár Frédike fújt a gyertyás tortára. Először fordult elő, hogy nem voltam kint a temetőben a lányom születésnapján. Nem tudtam kimenni. Mégiscsak az a helyes sorrend, hogy előbb az élők, azután a halottak. Most reggel utánanézni akartam annak, hogy májusban lesz-e végre Három nővér-bemutató a Kamaraszínházban, eredetileg ugyanis áprilisra tervezték. Ezt találtam a Kamaraszínház honlapjának főoldalán. Van okom komoly fenntartásokkal fogadni Szűcs Miklós igazgató véleményét – ebben az írásában is nem egy állítása minimum kétséges –, de ha az igaz, hogy Koltai Tamás kérésére foglalkoztatta a feleségeit és a fiát (én mindig úgy gondoltam, hogy ez Szűcs Miklós önkéntes stréberkedése), valamint, hogy a kritikaköteteinek kiadását finanszírozta, akkor szerintem itt nagyon súlyos etikai problémával állunk szemben. Nem érzem azt a harcias hangulatot a városban, ami négy éve volt. Úgy látszik, akkora rohamot még egyszer nem lehet vezényelni. Láttam Orbán Viktort a Népszabadság tegnapi címlapján, olyan a szeme a képen, mint aki egész éjjel sírt. Szinte megsajnáltam. (No nem eléggé.) Nem akarok megint nekiállni fanyalogni, de hát tegnap a Nemzetiben – ahol a színpadon ültünk, és jól hallottuk a kulisszák mögül az ügyelő hívását – ismét arra jutottam, hogy a Macska a forró bádogtetőn nemcsak rémesen elavult, de effektíve nem jó darab. Maggie-t például csaknem teljesen elejti a szerző az előadáskezdő hatalmas kvázimonológ után. És hát Brick sem lehet annyira nagyszerű szerep, ha mindig mindenki pont ugyanolyan benne: bambul viszkispohárral a kezében. Árnyalatlan a mű, és még árnyalatlanabb a győriek tegnap látott előadása. Volt viszont egy rendkívüli pillanat. Dósa Zsuzsa (Maggie) és Ungvári István (Brick) épp veszekedtek, amikor bejött az egyik nyakatlan gnómka, és pisztollyal hadonászott. Maggie kizavarta a kislányt, elvette a fegyverét és utána hajította. Mármost a pisztoly csővel előre repült az ajtó felé, lyukat ütött rajta és beleállt. Elakadt a szava mindenkinek. Felvonásvégig ott rezgett a pisztoly az ajtóban, mintha késnek képzelné magát. (Alighanem egyszerű identitászavar.) Mai: A Hírszerzőn olvastam: HA A FEKETE DOBOZ OLYAN ANYAGBÓL KÉSZÜL, AMI MINDENT KIBÍR, MIÉRT NEM CSINÁLJÁK ABBÓL AZ EGÉSZ REPÜLŐGÉPET? Csomi hazaérkezett Bogotából, ahol a Katona József Színház Ivanovja nagy sikert aratott, és újabb meghívásokat kapott a világba. Volt itt a Tanács Károly körúton egy bazársor, hosszú évekig készültek felszámolni. Végül is lebontották, és nemrégiben létrehoztak a helyén egy kis parkot. Ide építették fel a liberálisok a sátrukat a választásokra. Miután az lejátszott, mostanra egy sor fabódé termett a vásározók számára. Így jutottunk el a bazársortól a bazársorig. A békéscsabaiak Nine című Broadway-produkcióját láttam tegnap, és egészen rendben volt, bár a második rész leült kissé. Helyenként kifejezetten hatásos színházi, illetve revüpillanatokban volt részünk. Pl. Peller Anna szextelefon-gyakorlata, vagy Fésűs Nelly Folies Bergčre-száma – igen szép franciás, uvuláris r hangokkal –, és egy kézmozdulat Kara Tündétől. Az utóbbi eszembe juttatta Götz Annát, ahogy a nemzeti színházi István a királyban Rékaként lejött a díszletdombon, az egyik karját István felé emelve. Annyira szépen tartotta a kezét, olyat talán nem is tud más senki. A mai nappal elfogytak a kiskorúak a családban. Ez alkalomból felbontunk majd egy 1988-as tokaji aszút, amit vagy tizenöt éve tartogatunk erre az estére. (Nagyon patinás maga az üveg is, mert Verőcén a pincében várt a sorára, közben a cimkét ette a penész.) Feydeau fölöttébb népszerű, sokat játszott szerző, csak én vagyok egy olyan fogyatékos néző, aki viszonylag ritkán tud szórakozni a darabjain. Hanem tegnap még ez is megesett a Tháliában, az egriek A hülyéje (A balek) előadásán, legalábbis az igen jól sikerült első felvonáson. Öröm volt nézni azt a lendületet, játékkedvet és tehetséget, amivel itt Máté Gábor növendékei előálltak: Kovács Patrícia sikkes, gömbölyű finomságait, Mészáros Máté vehemenciáját (távolról nézve – távolról néztem, a 13. sorból – Feleki Kamillra emlékeztetett, és ez itt szuperlatívusz), és folytathatnám. A második rész lelapult, a harmadik le is lassult. Mégis a második, amúgy leggyengébb felvonásban volt egy szakasz, amiből megértettem, hogy még Feydeau-ból is kikerekedhet értelmes, sokszínű, gazdag színházi kaland, ha úgy játsszák, ahogy Anger Zsolt. Volt néki egy komikus beszorulása egy kínos, garniszállói szituációba, ami már-már a lét abszurditásáig tágult. Ahogy ő ott negyedórán át kétségbeesetten menekülni próbált a helyzetéből, az egyszerre volt halálosan mulatságos és szívszorítóan drámai. Mai: SZERETTEM VOLNA, HA ÚGY VAN. NEM VOLT ÚGY. KÉRTEM, LEGYEN ÚGY. ÚGY LETT. (Tandori Dezső: A puszta létige szomorúsága) A Vidám kísértet olyan, felnőtteknek való vígjáték, amit leginkább gyerekkorában élvez az ember. A tatabányaiak adták tegnap a Tháliában, mértékletes megvalósításban. Egyed Attila tetszett nekem, akit egy 1997-es kecskeméti Ványa bácsi óta tartok számon mint jó színészt. Elegáns és stílusos a főszerepben. Margitai Ágit kissé gyerekszínháziasnak találtam Madame Arcatiként: minden poénját túl lassan és túl nyomatékosan rakta ki. M.Simon Andrea megszólalásait gyakran hamisnak, amatőr ízűnek éreztem, Moldvai Kiss Andreát pedig általában olyannak látom, mintha énekesnő lenne prózában. Beszorult hangú, merev, arisztokratikus nő. Na, több most nem is jut eszembe erről. Majd hozzánézem még a hónap végén érkező Vidám kísértet-bemutatót a Vidám Színpadon, azután kipréselek magamból egy kritikát együtt a két előadásról. Valamelyik este elém állt a Tháliában Kapuszta Kati és Csizmadia Tibor, és megkérdezték, nem volna-e kedvem átvenni Katitól a válogatást a stúdiószínházi fesztiválra. (Ez az a fesztivál, amelyet Kati Gödöllőn indított be húsz éve, majd 2000-ben átköltözött a Bárkába, most pedig Eger az új helye.) Volna kedvem. A váltás időpontja ugyan cseppet sem ésszerű, hiszen november elején lesz a fesztivál, most meg már április végét írjuk. Nem mondhatom, hogy számomra megnyugtató mennyiségű stúdió-előadást láttam eddig a szezonban, emiatt tusakodtam kissé, mielőtt választ adtam a felkérésre. De leltároztam magamban, és arra jutottam, hogy három-négy meghívandó produkciót máris tudnék mondani, és még módomban áll vidékre mászkálni ez ügyben májusban és októberben. Úgyis csak az jön szóba, amit átvisznek a következő évadra. Tehát igent mondtam, és belehúzok. (Hadd szidjanak most már mást! – mondta megkönnyebbülten Kapuszta Kati :-) A politológusok a választásokat elemzik, én meg most a legutóbbi Megasztár-döntőt, amit megnéztem felvételről. (Szerintem egyébként nem lehetetlen, hogy ha Orbán Viktor fogott volna internetes naplóírásba, akkor most ő lenne elöl a célegyenesben. Talán nem túlzás – de, az –, hogy Gyurcsány blogja a legjobb dolog, amit magyar politikus az elmúlt 16 évben kitalált.) Egyebek közt azt élvezem a Megasztárban, hogy próbálom megfejteni és kiszámítani a hatásokat, amiket a versenyzők keltenek. (Szegről-végről rokonszakmaisággal.) Most nagyon jól alakult, hogy végül a két fiú került össze a párbajban, így a női lakosság eldönthette, melyikük kell neki. Az együttérzés győzedelmeskedett a tinilányok rajongása felett. (Ugyanakkor meggyőződésem, hogy Varga Ferenc a hangja nélkül még egyszer nem juthat tovább.) Úgy gondolom, Rúzsa Magdolna nemcsak azért fog győzni, mert a képességei és a teljesítménye erre predesztinálják, hanem azért is, mert egyszerű, tiszta, áttetsző, rafinériamentes lánynak látszik, ami a két kolléganőjéről kevésbé mondható el. Póka Angélánál gyakran rezeg a léc, és ebbe bizonyára belejátszik, hogy az ő erőteljessége túlhabzik a produkcióin. Az éneklésen kívül is minden megnyilvánulása drámai. Túl sok, amit csinál, ahogyan viselkedik. Szabó Eszter rezerváltabb, de a múltkori párbajban (amit a Bíborkával vívott), hirtelen kiviláglott a nyers, tapintatlan, kíméletlen akarása. Mértéktelenül túlnyerte magát a duettben. Ennek, lehet, meglesz még a böjtje a későbbi szavazásoknál. Mai: Hann Endre közvélemény-kutató esélylatolgat az ÉS-ben. NINCS BIZONYÍTÉKUNK ARRA, HOGY A NULLA VALÓSZÍNŰSÉGŰ ESEMÉNYEK NE KÖVETKEZHETNÉNEK BE. CSAK ÉPPEN NULLÁVAL EGYENLŐ A VALÓSZÍNŰSÉGÜK. Befejeztem a Faust-kritikát, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehetett Goethe és Schiller barátsága. Tudom, dolgoztak együtt, bírálták is egymás munkáit, de vajon egészen őszinték voltak-e egymáshoz? Konkrétan: mondta-e Goethének a zseniális színpadi érzékű Schiller, hogy „Barátom, színházi szerzőként dilettáns vagy!”? Vagy legalább annyit, jogos nagyképűséggel, hogy „Faustod, Clavigód, Tassód mint dráma, nyomába nem ér az én Don Carlosomnak, Ármány és szerelememnek, Stuart Máriámnak!”? Erről nincs irodalomtörténeti adat? Belevágván a stúdiószínházi válogatásba, Kaposvárra mentem tegnap, és emiatt sajnos két előadást is elmulasztottam a vidéki színházak fesztiválja zárónapján. De Kaposváron az évadban utoljára adták Eörsi István Halálom reggelén című darabját, gondoltam, meg kell nézni. Hát nem tetszett nekem, amit Eörsi István gondolt és megírt kedves Heinrich von Kleistem utolsó éjszakájáról, a gyilkossága-öngyilkossága előttiről, és nem tetszett a főszereplő Znamenák István sem. Nem látom benne a személyiség súlyát, erejét, aminek pedig – Znamenák pályáját, helyét, működését tekintve – bizonyára meg kell lennie benne, csak épp én látom. Lukáts Andor rendezte a produkciót, aki az első sorban ült, és öt-hat perc után leállította az előadást, mondván, hogy elromlott a számítógép (kicsit összekuszult a világítás), majd újrakezdette a játékot. Innentől kezdve azon izgulhattunk végig, nehogy még egyszer hibázzon a számítógép! Jó ideje nem volt már ilyen, hogy egy estét az olvasózugomban kucorogva tölthettem el. Tegnap végre. Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című monográfiáját olvasom. Az az alcíme, hogy kritikai életrajz. Remélem, ez valami irodalomtudományi terminus technicus, és nem azt jelenti, hogy szerzőnk majd jól megbírálja költőnk életét. Aki egyébként – ez egészen különösnek tűnik – tizenegy évvel volt fiatalabb nálam, amikor meghalt. Mit meghalt? Amikor megölték. Mai: Tőle, 1938-ból. BÉKE, BORZALOM
MIKOR KILÉPTEM A KAPUN, TÍZ ÓRA VOLT, FÉNYLŐ KERÉKEN PÉK SUHANT ÉS ÉNEKELT, GÉP DONGOTT FENN, A NAP SÜTÖTT, TÍZ ÓRA VOLT, HALOTT NÉNÉM JUTOTT ESZEMBE S MÁR REPÜLT FELETTEM MIND, AKIT SZERETTEM ÉS NEM ÉL, SÖTÉTEN SZÁLLT EGÉSZ SEREGNYI NÉMA HOLT S EGY ÁRNYÉK DŐLT EL HIRTELEN A HÁZFALON. CSEND LETT, A DÉLELŐTT MEGÁLLT, TÍZ ÓRA VOLT, AZ UCCÁN BÉKE LENGETT S VALAMI BORZALOM. A Halálom reggelénhez hozzáfűznék még annyit – amit kábé mondtam a telefonban tegnap, amikor felhívtak Kaposvárról és kérdezték, hogy tetszett –; nincs énnékem evvel bajom, megértem, sőt helyénvalónak tartom, hogy a kaposvári színház így tiszteleg. Magam is fejet hajtok mind Eörsi István emléke, mind a színház gesztusa előtt. Épp csak nem tartom jelentősnek sem a darabot, sem az előadást. Anyukámról. Szép kört leírván újra a belgyógyászaton fekszik, és néhány napon belül hazaengedik. Gyógyszeres kezelés következik most (véralvadásgátló beállítása), majd hat hét múlva ki fogják ütni defibrillátorral, mint a Vészhelyzetben. Azt mondja a doktornő, hogy ha valaki ennyire a korát meghazudtolóan kitűnő szellemi és fizikai állapotban van, mint az anyukám – a kórházban kapott stroke például meg sem kottyant neki, 24 óra alatt túljutott rajta –, érdemes megpróbálni evvel a módszerrel helyrebillenteni a ritmuszavaros szívműködést. Tegnap Annamarit és Béláját delegáltam a Vígbe a 100. Nórára (nagyon tetszett nekik), magam pedig a Don Cristóbal pályázatot néztem meg Szőke Szabolcséktól a Stúdió K-ban. Volt benne mindenféle viccesség, távolra asszociálva García Lorca Don Cristóbal és Dona Rositájától. Tulajdonképpen bírtam. Többműfajú, színesebb produkció, mint a tavalyi Csődcsicsergő. Akadt egy-két jó színészi pillanat, és egyszer mintha még mélysége is lett volna a dolognak. Döbbenten láttam a mai Népszabadságban ezt a léha című kis cikket két halottal. Amikor a Lomonoszov egyetem diákja voltam, akkor nem Sztálin-háznak hívták a főépületet, hanem Viszotkának (Magaskának) becézte az egész város. (Lakni nem laktam benne. Kosárlabdaedzésre jártam oda, olykor KISZ-gyűlésre, és a fényképen balra látható kollégiumi szárnyat is eléggé ismerem, jó párszor – khm – aludtam ott egy matek-közgazdász szakos aspiráns magyar fiatalembernél.) Nézem az egyetem honlapját, hát vicces-nosztalgikusnak mondanám a hangvételt, ha nem lenne tragikus. Azt írják a hírben, hogy rögtön jöttek a tűzoltók, nagyszerűen dolgoztak, kifogástalanul folyt az evakuálás, senki nem esett pánikba, remekül ment minden. Sajnos két embert nem tudtak kimenteni. Az egyetem a normális rendben üzemel tovább. A szabadkaiak Emma című produkciója igazán nem volt rossz tegnap. Csáth Géza írásokból készült, tehát éles, kegyetlen a történet, és erős atmoszférájú az előadás. Úgy képzelem, személyes közük van a szabadkai Csáthoz, Kosztolányihoz, sajátjuk nyilván. (Ma valami Kosztolányi-dolgot adnak majd elő a Thália Stúdióban.) Elámultam, technikailag milyen ügyesen oldottak meg stúdiókörülmények között, két nézőtértől közrevéve hihetetlen trükköket: szereplőkicserélést, ruhából eltűnést, állatakasztást. Egy negatívumot találtam mindössze, hogy az exnyíregyi Mezei Zoli hízni látszik. Az ilyen kisfiús képű színészeknek egyet nem szabadna csak: hízni. Mai: Eszembe jutott egy „kereskedelmi” csasztuskarészlet a moszkvai gólyabálunkról. Alighanem Tamássy Zoli, alias Tomato találta ki. Ő volt a legsziporkázóbb humorú fiú. VAN NEKEM EGY LÉVIS-EM, SEJ, MOSZKVÁBA LÉVISZEM. VAN NEKED EGY LEE-D, MEGVESZI EGY INVALID. Még ehhez a moszkvai borzalomhoz. Kedves férjem azt mondja, ha kegyetlenül hangzik is, de tűz esetében egy ilyen 10-13 emeletes épületszárnynál, 800 ember evakuálásánál, a helyi tipikus szervezettségi viszonyok mellett a két áldozat nem rossz arány. Amiről eszembe jut, hogy ennyien maguktól is haltak mindig. Magas koleszokat építettek arra, én mindig tízen- meg huszonvalahányadik emeleteken laktam. Nehéz helyzetben csábító lehet a mélység. Jószerével nem is volt olyan tanév, amikor egy-két szovjet diák le ne ugrott volna. De az ellen akkor is tiltakozom, hogy kollégisták szénné égjenek! A Csáth Géza még igen, a szabadkaiaktól, ez a Kosztolányi Dezsőről szóló meg már nem. Bár kicsit hasonlított egymáshoz a két produkció. (Mindkét írót a kellemes hangú Péter Ferenc játszotta, sokat dohányozva.) Azért azt kikérem magamnak, hogy nagy unatkozásomban azt várjam egy színházi előadáson, mikor hal már meg a drága Dezső! (Szabadka – milyen helyes helységnév! Azt jelenti vajon, hogy kicsit szabad városka, de nem eléggé?) Olvasom ezt a monográfiát, nagyon tudományos. Belátom, hogy ennek így kell lennie, de mégis, nem lehetne kicsit személyesebb? Írt ez az ember egy 750 oldalas könyvet Radnóti Miklósról és költészetéről, és nem fogom megtudni, melyik a kedvenc verse? (Különben azt valahogy nem gondoltam volna, hogy Radnóti jól focizott, és centercsatárt játszott a középiskolai csapatban :-) Olykor ebédet prezentálok hétvégén, ez sajnos elkerülhetetlen. Családom jogos igénye, hogy ilyenkor jelezzem előre, hánykor fogunk enni. Különös tapasztalati tény, hogy én ezt még soha nem tudtam eltalálni. Ha 1-re ígérem, 2 lesz belőle, ha 2 órára lövöm be, akkor 3. És ez teljességgel függetlennek látszik attól, hogy délben fogok hozzá az ebédkészítéshez, vagy reggel 8-kor. Gondolkodtam már, miért van ez így, és arra jutottam, hogy a tagadás szelleme vert tanyát a konyhánkban. Tegnap délután Az ajtót néztem a Magyar Színházban. Kedves regényem ez nekem, és már amikor először olvastam, akkor kiosztottam magamban Emerenc szerepét Törőcsik Marira. (De lehet, hogy valójában már ő is egy örökös, mert a legigazibb szereptulajdonos Sulyok Mária lehetett volna, legalábbis a mellettem ülő Gabnai kollegina szerint, és alighanem igaza van.) Nem volt különösebb bajom Csernus Mariannal sem, aki most játssza, annál inkább az írónőt megformáló Moór Mariannával. Ami Szabó Magda (valós) figurájában kecsesség, az nála pipiske, ami Szabó Magdánál kedvesség, az nála mórika, és ami Szabó Magdánál őszinte érdeklődés, az nála felületes póz. Pinczés István rendezte működőre az előadást, Kovács Yvette díszlete viszont minimum tapintatlan: rengeteg mászkálásra és különböző méretű lépcsőfokok folytonos megmászására kényszeríti a két, nem fiatal főszereplőnőt. Tornaórájuk van nekik. Mai: ISTEN ÁLTALÁBAN NEM FIGYEL RÁNK, HA KÉRÜNK VALAMIT, DE AMITŐL FÉLÜNK, MINDIG MEGADJA – mondja Emerenc a könyvben. Leadtam minden e havi leadandó cikket, úgyhogy most kis szusszanás jön. Tegnap megtettem ajánlatomat a Határon túli magyar színházak fesztiválja illetékeseinek a Kisvárdai Lapok ügyében. Ma hazaviszem anyukámat a kórházból. Más újság épp nincs. Ja, de. Nem szívesen vagyok Panasz Muki, de azt még elmesélem, milyen újabb merénylet történt ellenünk. Vannak egyszer az ablakunk alatt a hajléktalanok, immár három kutyával. Most meg a telefontársaság szemközti háza tetejére – nagyjából egyvonalban az erkélyünkkel – felszereltek két, mikrobusznyi méretű gépet, amelyet nagy teljesítményű motor működtet. Ezek a valamicsodák napi huszonnégy órában zúgnak, búgnak, morognak. Csukott ablaknál is zavaró, de jön a jó idő, a csukott ablak egyre kevésbé tartható. Most zajszintet fogunk méretni este. Ha meghaladja a megengedettet, akkor jelentgethetünk, huzakodhatunk, egyezkedhetünk vagy pereskedhetünk. De lehet, az fog kiderülni, hogy minden kifogástalan, és teljesen normális dolog, ha ezentúl olyan hangviszonyok mellett kell élnünk, mintha a közvetlen szomszédunkban éjt nappallá téve kisebb olajkutat fúrnának háztájiban. Mai: HUSZONKÉT ÉVES VAGYOK. ÍGY NÉZHETETT KI ŐSSZEL KRISZTUS IS ENNYI IDŐSEN; MÉG NEM VOLT SZAKÁLLA, SZŐKE VOLT ÉS LÁNYOK ÁLMODTAK VELE ÉJJELENKÉNT! (Radnóti Miklós: Arckép) Ez volt a „vallás elleni kihágás” vádpont tárgyát képező vers az 1931-ben hatóságilag elkobozott Újmódi pásztorok éneke kötetben. Talán a felkiáltójel miatt. Azt valahogy provokatívnak érzem. Azt hiszem, hogy ha a Vígszínház személyzetének be kellene ülnie csak egy órára a házi színpad zsúfolt nézőterére, utána lélekszakadva rohannának eladni a 60-80 kényelmetlen, keskeny, háthurkázó széküket, hogy vegyenek a helyükre 40-50 ülhetőbbet. Erre tegnap gondoltam a Haarmann alatt, de mindvégig. (Vonzó ember vajon ez a Marius von Mayenburg? Hogy mindig gyilkosságok foglalkoztatják mint drámaírót?) Amennyi az Új Színházban látott Turandotból megmaradt bennem plusz ebből úgy tűnik, hogy Forgács Péter formalista piros korszakát éljük. Szikár, szögletes, fegyelmezett előadás. Ugyanakkor az is mondható, hogy ez a Vígszínház férfisztárjának A kertész kutyájája. Vagyishogy ez a produkció meg Kern András alá van pakolva. És ő itt most erőteljesebb, koncentráltabb, mint az utóbbi években bármikor. A többiek igyekeznek úgy tenni, mintha színészi feladatuk volna. Ebben a bírónőt játszó Venczel Vera a legmeggyőzőbb, aki egyébként is szívszorító a 40 kilójával, 400 ráncával és a nagy, bánatos szemeivel.
Lakókörnyezetben,
éjszaka, 45 decibel a megengedett zajszint. Lemeóztuk éjjel a Matáv tetőgépei
által előállt új hanghelyzetet, és Máté szobájában – amely közelebb esik – 52-54
decibelt, a nagyszobában 48-50-et mértünk nyitott ablaknál. Most akkor
kíváncsi vagyok, mi van/lesz ilyenkor. Én úgy képzelném, hogy vagy kapcsolják ki
éjszakára a Párizsban Radnóti Miklós az Alliance Française-be járt nyelviskolába, a boulevard Raspailra. Én is. Milyen kár, hogy nem találkoztunk! Mai: DOBD EL A RÉMES ÚJSÁGOT, VIDÁM FEHÉR FELHŐT LENGET A NOTRE-DAME; NE GONDOLJ MÁSRA, ÜLJ LE, NÉZELŐDJ, FIGYELJ! MERT HOLNAP ÚGYIS NÉLKÜLED BOMLIK A TÉR FÖLÖTT A SZÜRKÜLET. (Radnóti Miklós Place de Notre-Dame című verse 1937-ből) Hát kell lennie ilyennek is. Kicsit kedvetlen lettem tegnap. Egyszer talán azért fogom befejezni a blogírást, hogy igazoljam, nem a napló van minden előtt. (Hanem a haza. Ha nem a haza, bármit jelentsen is ez, akkor a szerelem. Azt tudom mi.) Ami színházakat láttam a napokban – Nyíregyen is jártam –, most már maradjon az én titkom. Sok jót úgysem tudnék mondani róluk. Bezzeg rosszat igen. Bár a haldokló zebrákat egyszer majd úgyis elmesélem, mert az döbbenetesen erős kép volt a Tóth Miklós rendezte Liliom-előadásban. Holnaptól remélhetőleg visszazökkenek a kerékvágásba. Mai (kedves férjem találmánya): A TENGERPARTOT JÁRÓ KISGYEREK MINDIG TALÁL A KAVICSOK KÖZT EGYRE, MELY MINDÖRÖKTŐL FOGVA ÖVÉ, ÉS SOHA SENKI MÁSÉ NEM IS LENNE. (Pilinszky János: Egy szenvedély margójára) Hogy úgy van! (Ezt meg Bánk bán mondja a Tiborc monológjára. Ha az ember nem vigyáz, minden szava idézet. Esetleg vigyázva is.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
