Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

      vissza a napló oldalra

     Stuber Andrea honlapja

    vissza a főoldalra

 

2008. április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

 

 

 

 

1. kedd

Úgy éreztem tegnap, be kell mennem a Drogerie Marktba, hogy egy kicsit fontos legyek.

Mai:

A Hír6.hu békéscsabai portált olvasom. Ezt írja Bod Péter főszerkesztő-ügyvezető-színikritikus a Jó estét nyár… -ról: “üzenetéből (ha volt ilyen neki) az évek múlásával rohamosan vesztett.” (Lehet, már annyi sincs belőle, hogy üz?) Véleménye szerint a történet elválaszthatatlan a Kádár-korszaktól, annak bezártságától. “Ilyen körülmények között eshet meg elsősorban, hogy egy diplomata (még a nem valódié is) szerelme az életben adódó lehetőségek netovábbja lesz egy kapcsolatra vágyó és váró fiatal hölgy számára” – folytatja. Azt is megállapítja, hogy “a kutya nem olvas ma Fejes Endrét”. Presser dalait így minősíti: “Nem titkolhatóan nagy csalódás a darab zenei anyaga.” (Mondjuk ez utóbbit csak úgy tudom értelmezni, hogy korábban nem ismerte.)

No jó, akkor írjunk kritikát én is!

vissza a lap tetejére

2. szerda

Az utóbbi évek legörömtelibb POSZT-versenypogramja számomra az idei. Kukorelly Endre beválogatott egy sor olyan produkciót, amit nem láttam, pedig érdekel és szeretném megnézni.

Tegnap beugrottam zöld kártyát váltani a Generalihoz a Szakasits Etelénél. Kis egyszemélyes fiókjuk van ott, bár az egy személy épp nem volt sehol, csak egy kuncsaft üldögélt, aki idővel informált, hogy mindjárt jön a hölgy. Valóban megérkezett hamarosan, a kutyájával, tányérokkal, ételekkel. (Hihetetlen, hogy ilyen miliő még létezik szolgáltatásban, 2008-ban, az EU-ban!) Nekiállt a nő intézni a férfi ügyét, míg a töpszli kis kutya leült tőlem egy méterre, és elkezdett ugatni. Talán érezte, hogy ideges vagyok, sietek, mindenesetre konokul kipécézett: ugatott, morgott, hörgött rám egyfolytában. A nő, miközben dolgozott, olykor odaszólt a kutyának: Maradj csöndben, aranyos a néni! Mondjuk ebben súlyosan tévedett. Én épp arra figyelmeztettem szemmel az ebet, hogy ne hozza ki belőlem az állatot! Ha közelebb jön, akkorát rúgok belé, kirepül a csukott üvegajtón. De végül megfékeztem magam és nem haraptam.

Zalaegerszegre jöttünk, Tasnádi István Tranzit című új darabját nézni meg Bagó Bertalan rendezésében. Na jól kiszúrt velem Tasnádi, mert olyan a darabka, hogy legfeljebb annyit korrekt közölni róla, amennyit a színlap alapszituációként ismertet. Ha ennél tovább megyek, találgatni meg értelmezni kezdek, azonnal többszörös poéngyilkos leszek. Mármost akkor én hogyan és miről pampogjak a Revizornak 4000 leütést?!

Másrészt viszont hálatelt szívvel gondolunk Tasnádira, amiért igazi BL-darabot írt: ľ 9-kor már itt ültünk a szállodában a tévé előtt, amikor elkezdődött a Roma-Manchester meccsközvetítés.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

Kukucs! Itt vagyok! Megint. Most nem a már megszokott szobánkat kaptuk az ötödiken, hanem egészen másikat, ahonnan némiképp módosult a panorámánk. Jelenleg ez van balra, ez szemben, és ez jobbra.

A tegnapi ideút elkeserítően megerősítette azt a tapasztalatunkat, hogy lassan már egyáltalán nem lehet autózni Európában. Hat órába telt megtenni a Zalaegerszeg és Bled közötti, hozzávetőleg 300 kilométert. Ez idő alatt kínosan kimaradtam a munkából – mert a kocsiban internetezést még nem találtuk fel -, és ez súlyos fennakadásokat okozott a kultura.hu frissülésében. (Egyébként tegnap egy szokatlanul világos pillanatomban rájöttem, hogy mivel a kulturális minisztérium a fenntartója az én kenyéradó portálomnak, ezért számomra speciel nem előnyös előrehozott parlamenti választásokat tartani. Sőt talán ellentétes is az egzisztenciális érdekeimmel. Az sem lehetetlen, hogy kifejezetten fenyegető. Mindebből egyenesen következik, hogy előrehozott parlamenti választások lesznek.)

Itt most jó. Az idő is szép, bár én tulajdonképpen azt sem bánom különösebben, ha ki sem lehet menni a házból. Elég öröm kinézelődni az ablakon két cikk között, vagy lemenni az uszodába. (Kedves férjem halványan beúszik a képbe balról.)

vissza a lap tetejére

4. péntek

Errefelé is szeret az ibolya, és rögtön csokorban . Most lehet az esküvői szezon vadkacsáéknál, mert mind párban járnak. És vannak feketerigók, akik fényképezéskor abbahagyják az éneklést, illetve szemrehányóan néznek.  

Virginia állam Fairfax városából érkezett gratuláló olvasói levél. Egy magyar származású amerikai újságíró illeti szép szavakkal a naplómat.  Jóleső és megtisztelő.  Magáról is ír benne a férfi (akinek Victor Laszlós a mailje :-), korábban a UPI munkatársaként Broadway-színikritikákkal foglalkozott, majd a Washington UPI-iroda vezérigazgatója lett, utóbb a Szabad Európa washingtoni igazgatója, és világéletében érdekelte a magyar színház, film, kultúra.

Megjegyzem, szívesen nevezem magyarnak ezt az embert, aki gyerekként került az Egyesült Államokba, 44 éve él ott, de választékos és majdnem tökéletesen hibátlan a magyarul írt levele. Ugyanakkor igazi amerikai is. Amennyiben úgy érezte talán, hogy kapott valamit a naplómtól, és viszonozta evvel a bemutatkozó és elismerő gesztussal.    

vissza a lap tetejére

5. szombat

Ne legyünk ma se képtelenek! Ha az ember elszánja magát némi menésre, akkor a szokott szép tereptárgyak más szemszögből látszanak. Hátul havas. A vár fehér háttérrel.

Mai:

Nagy Endre Öregek kalauza című kis kötetét olvastam el ágyban heverészve. Megrázóan jó könyv! Kötelező! (Harminc éven aluliaknak csak negyven éven felüliek felügyelete mellett!) Sokkal inkább filozofikus, mint ironikus, de azért ezt hozom belőle ízelítőül:

„Hogy a természet mennyire nem törődik az öregséggel, annak legszembeötlőbb bizonyítéka az oroszlán és a gazella esete. Az oroszlán szimatja eltompul öregségében áldozatainak kikutatására, a gazelláé viszont a veszedelem megérzésére. Az oroszlán izmai megroggyannak az üldözésre, a gazelláé a menekülésre. Mármost ha föltételezzük, hogy az oroszlán szintén egocentrikus gondolkozású – és semmi okunk sincs arra a hitre, hogy az oroszlán lelkivilága fejlettebb az emberénél –, akkor az oroszlán joggal hiheti, hogy a gondviselés az öreg gazellákat az ő öregségének vigaszára alkotta. Igen ám, de minél öregebb az oroszlán, annál gyöngébb a fogrendszere, és minél öregebb a gazella, annál keményebb a húsa. Holott ha a természet igazán gondoskodni akart volna az öreg oroszlánról, úgy intézkedett volna, hogy fasírozott gazellák legeljenek a közelében.”       

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

A sziget (otok) máshonnan. Voltunk biciklizni és csónakázni nem egyszerre , odajött hozzánk egy magát ártatlannak tettető, vérszomjas fenevad és megtámadott, de aztán kedves férjem közbevetette magát és megmentett.

A napokban lezajlott egy konferencia is, de ami ott történt, az most már maradjon a távközlési szakemberek titka.

Most pedig elmegyünk haza.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

Munkahegyeket kell megmásznom. Legfeljebb annyit tudatni van időm s módom, hogy a kedvenc cseh nyelvű szóösszetételemet magam alkottam a vakond és a piac szavakból, jelentése ennek megfelelően, reményeim szerint: vakondpiac (ahol vakondokok képezik üzlet tárgyát), és úgy szól, hogy krtktrh.

vissza a lap tetejére

8. kedd

Elolvastam MGP-t a vígszínházi Figaro házasságáról, és több ponton megütközést keltett bennem. Például ahogy Anger Zsoltról ír, meg hogy ő Reviczky Gáborra osztotta volna a címszerepet. Hát mit vétett szegény Danis Lídia, hogy Suzanne-ként a hatvanéves Reviczkyhez kelljen akarnia feleségül menni?!

Asztalizenét néztem újra tegnap, mert jövő héten dolgom lesz vele. Jelentem, zsúfolt ház és tetszés. Nem egészen olyan az előadás, mint volt, lecsiszolódtak az érdességei. Valósabb, pestiesebb lett a játék, és Wéber Kata is belesimult az egységesebb hangba. Azt kicsit sajnálom, hogy ez a fajta fejlődés javarészt elnyelte a szöveg muzsikáját, és elmúlt az a különös, izgalmas életszerűtlenség, amit az előszöri nézéskor tapasztaltam.

Nagy Ervin előtt ismételten kalapot emelek. Azért Térey János darabjának szerepei inkább csak egy költő szócsövei. Legfeljebb stílusok, vázak. Ha egy papírgyanús figura mögé képes valaki ilyen erősen személyiséget odasugallani, mint Nagy Ervin, akkor az lenyűgöző. Hexameterekből megalkot egy keserű humorú, tragikus erejű, nyakas, vonzó és elviselhetetlen pasast. Az ember szinte látja maga előtt ezt a sebészt, hogy milyen magabiztos a műtőben és milyen béna otthon a konyhában, amikor nem találja meg a sajtot a frigóban.

(Beléptem a boltba alapanyagot venni kedves férjem esti salátájához, aztán csak úgy beleszórtam a zöldséget a táskámba. Amikor a Radnóti Színházban Tolmár Fanni elvette a kabátomat és nyúlt a sálamért, mondtam neki, a sálat megtartom, a táskámba teszem, legalább megvédi a paradicsomjaimat. Döbbenten kérdezte: Paradicsomot fogsz dobálni?)

vissza a lap tetejére

9. szerda

Alapvetően nem szeretem az olyan színdarabokat – vannak számosan –, amelyek a művészről szólnak, a zseniről, akit nem ért meg a kora és a környezete. Az efféle drámáknak elengedhetetlen része volna a művész zsenialitásának kifejezése, ámde az sajnos nem vihető színpadra, legyen bár festő, író, zenész, vagy akár színész az illető zseni.

Ehhez képest mégis tudom méltányolni Dunai Ferenc Van Gogh szerelme című művét – szakértői munka – és a tatabányaiak előadását a Thália Régi Stúdiójában, Simon Balázs rendezésében. Nem érdektelen produkció, tartalmas este. Négy (prózai) szereplő, egy énekes, egy zongorista, plusz a rendező – nagy odaadással a színen. Különösen a fiúk lelkesítettek: a törékeny, csupa ideg Van Goghot játszó Kovács Krisztián a málnaszín szájával, a Van Gogh testvérét jelesen megformáló, hosszúkás Horváth Sebestyén Sándor (utánanéztem, láttam már őt, de nem emlékeztem rá, no most jól megjegyeztem magamnak) és a képkereskedő barátot alakító Egyed Attila, akinek van egy döbbenetesen erős, sűrű monológja. Sárosdi Lilla játékát fogadtam kicsit tartózkodóbban, és evvel egyidejűleg megfejtettem, mit nem kedvelek benne: mindig nagyon agresszíven akar felszabadult lenni a színpadon.

Mai:

Ez a felirat állt a Globe Színház homlokzatán:

TOTUS MUNDUS AGIT HISTRIONEM (Amit úgy szoktak fordítani angolra, ahogy a méla Jaques mondja az Ahogy tetszikben: All the world's a stage, amit úgy szoktak fordítani magyarra, hogy Színház az egész világ. Bár a latin kijelentést – talán így: Az egész világ színészt játszik – ez nem pontosan fedi.)

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

A műselyemlány című egyszemélyes előadást láttam az Örkény Színházban. Tök érdektelennek találtam, erősen untam, és Hámori Gabitól ezúttal csak a vállrándításai tetszettek. Igaz, csökkentett értékű este volt, mert mindjárt az elején technikai gikszer támadt, alighanem a vetítő romlott el. Feltételezem, hogy más estéken több kép jut a nézőknek, mint nekünk tegnap.

Mégis delikátesz élményben volt részem. Úgy esett, hogy körülbelül az első öt perc ment le rendben, azután sötét, függöny, majd Hámori Gabi tudatta, hogy gond van. Vártunk öt percet, de a probléma súlyosabbnak bizonyult, kérték, menjünk ki a büfébe negyedórára, és végül félóra csúszással futottunk neki újra az előadásnak. Zene, kép, szöveg ismét. Hámori Gabi megint ugyanúgy ült a padon, ugyanolyan arcot vágott, ugyanúgy hajtotta félre fejét, ugyanúgy ivott az ásványvizes üvegből. Szerintem az történt, hogy a közönség ezt némi öntudatlan hökkenettel fogadta. Azt kérdezte magától csudálkozva és kicsit csalódottan a néző: Minden milliméterre ugyanolyan másodszorra is? Harmadszorra is? Holnap is meg egy hét múlva is? De hát hol van akkor a színház egyedi és megismételhetetlen, csak itt és csak most jellege? És aztán szerintem az történt, hogy Hámori Gabi megsejtette: a közönség épp most fosztódik meg valamiféle illúziótól. És akkor egyszer csak eltért a koreográfiájától. Előrehajolt, a térdére könyökölt, levette fejéről a kendőt, és innentől kezdve senki nem érezhette úgy, hogy a visszajátszást látjuk.

Ha mindez így volt, ahogy leírtam, akkor Hámori Gabi nemcsak fényes tehetséggel van megáldva, hanem ráadásnak valami megnevezhetetlen, zseniális érzékkel is.

vissza a lap tetejére

11. péntek

Narancssárga fényhasáb játszott velem a 14-es buszon. Egy lány haján mutatkozott, aki a mobilja monitorjába mélyedt, és én azt hittem, hogy a telefonképernyő fénye tükröződik vissza rajta. Aztán észrevettem a narancssárga fényhasábot egy fiú fején, aki szintén mobilozott, és arra gondoltam, hogy biztos a legújabb, legtrendibb készülékek tudománya ez. Végül felfedeztem a busz tetején, a vészkijárat piros üvegén egy kerek lyukat, azon hatolt be tréfás kedvűen a nap.

Mai:

Illetve még a múlt héten olvastam László Ferenc kritikáját az Abigélről a MaNcsban. Jóval kevésbé megengedő, mint én. Egy ponton meg kellett hajtanom a fejemet, sőt lehajtanom. Ezt írja:

“S fájdalom, nem okoz már meglepetést Miklós Tibor szövegírói működése sem, noha a 'Micike – viszi be' jellegű rímpárok, vagy épp az előadást záró, Eulenspiegelt, Robin Hoodot és Pimpernelt emlegető röhejes mondatok felhangzásakor mindörökkön a háborgó megütközés lenne az adekvát reakció.”

Hát igen. A magyar zenés színház évtizedek óta oktrojálja ránk dr. Miklós Tibor megannyi elfogadhatatlan dalszövegét, és lám, olyan eredményesen, hogy már el is felejtünk tiltakozni.

vissza a lap tetejére

12. szombat

Én már jobbára oda sem figyelek, mi folyik, így csak az iwiw üzenőfalán láttam, hogy tüntetésre hívnak. Akkor néztem utána, mi történt, és úgy éreztem, el kellene menni. De nem olyan könnyű emellett dönteni. Egyrészt látszott, hogy repülnek rá politikusok az akcióra, ami jelentős visszatartó erő. Gyurcsány Ferenc nemcsak beígérte magát, de még fel is kérte csatlakozni a többi politikust. Mintha legalábbis ő lenne a házigazda. Eszembe jutott, hogy annak idején részt vettünk a Kövér László “köteles” beszéde miatti tiltakozó gyűlésen. Azután évekkel később olvastam Debreczeni József könyvét, abban Gyurcsány büszkén mesélte, hogy ő és kicsiny stábja miként plankolta fel azt a szöveget és hogyan pumpálta üggyé. Manipulálva voltunk, nem vitás.

Na de az sem tetszett, hogy Sólyom László köztársasági elnök meg tegnap reggel ment oda a helyszínre, és fényképeztette magát a betört kirakatüveggel, mint valami katasztrófaturista. Délután nem mehetett, mert “kötött programja” volt. Van neki ez a két kötöttje, a kardigánja meg a programja. Vagy csak egyszerűen nem kívánt tömegbe keveredni, ne adj isten az ő népével együtt demonstrálni.

Másrészt viszont értettem, hogy bármennyire próbáljanak is ráakaszkodni az esetre a politikusok, itt most mégsem róluk van szó, hanem emberekről, akiket valóságos nácik fenyegetnek valóságosan.

Azután jöttek a cikkek csőstül délután, és egyre elérhetetlenebb messzeségbe tűnt a tüntetés.

De nem mondhatnám, hogy makulátlan a lelkiismeretem.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

Mivel az Állatkertben jelenleg átépítik a medvék lakóparkját, ezért az ottani mackók ideiglenes elköltöztek Verebeshez a veresegyházi medveotthonba. Meglátogattuk őket tegnap. Nem élnek rosszul. Ez a maci például kifejezetten élvezi az édes életet, száraz fürdőt vesz, nyújtózik, és testékszterként hordja a személyi számát. Ez a barlangi medve talán panelhez szokott. Ő a medvék Faria abbéja, aki alagutat ás a kerítés mellett, de most éppen munkaszünetet tart. Ilyen a páros medveélet, ez a medvekilövő készülék, ez független medvék kettőse, ez pedig csúcstalálkozó.

Nánay István Profán szentély című, termetes könyvét olvasom az Egyetemi Színpad történetéről, de nem könnyű így, hogy semmi közöm hozzá.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

Nemcsak hosszadalmas, de olyan bosszantó és idegesítő is ez a t-online-os história, amitől most bizonytalan a honlapom sorsa, hogy le sem írom.

vissza a lap tetejére

15. kedd

Most, hogy megnéztem tegnap a Szkénében A démon gyermekeit, kicsit meglepődöm, hogy Kukorelly Endre ezt választotta a POSZT-ra, nem Az őrült…-et, ami mégiscsak nagyobb merítésű és szélesebben átgondolt Pintér Béla. De nem tiltakozom, mert a normál élvezeti értéken túl kaptam még valamit ettől a produkciótól: a nemváltásból eredő színészi nóvumot.

Ha egy színész nőt játszik, a színésznő meg férfit, akkor óhatatlanul új arcot mutat. Mondjuk Szalontay Tündét kipipálhattuk már bajuszos férfiként (például a Gyévuskában), és Pintér Béla is biztosan túl van már nősködéseken, viszont Friedenthal Zoltánt még soha ilyen megragadónak nem találtam, mint itt Yamamoto Kovács Mónika szerepében. Túl a primér látvány meglepetésén (hogy milyen finom, kedves, ábrándos arcú lányka lett hosszú barna hajjal, és hogy a virgácsai is szinte jó női lábak) a rebbenékeny alakítása fogott meg. Ahogy felvette egy gátlásos, érzékeny, zsarnoki igába hajtott lány védekező testtartását, omlékony gesztusait, labilis lelki világát. Mert hát egy magát komolyan vevő színész/színésznő az ellenkező nemű alak ábrázolásánál nem a külsődleges nemi jellegből indul ki, hanem a karakterből. Ugyanilyen módon láttam nagyon szépnek Szamosi Zsófi vőlegény-alakítását. Hogy nemcsak az orra volt férfias, hanem az egész kiállása: a rosszallás a tekintetében, az aggodalom a homlokán, a menyasszonyát féltő szeretet az arcán.

Pintér Béla pedig egy elképesztő színészrihonya: pazarul játszotta Yamamoto Kovács Gézáné önkényúrasszonyt. (Ez a Pintér Béla-opus most a szülői példa erejéről szólt: gonosz despota mamának a gyerekei is gonosz despoták lesznek, mihelyst lehetőségük nyílik rá.)

vissza a lap tetejére

16. szerda

Annamarink ma húszéves. Küldtem neki Pécsre dísztáviratot tegnap, és azt éreztem a telefonos táviratfelvevő hölgy hangján, hogy talán én vagyok ebben az évezredben az első kuncsaftja. Nyilván a kutya se küld ma már táviratot. Olyan kedvesen fogadott, hogy kis híján beszédbe elegyedtem és majdnem megkérdeztem, itt dolgozik-e szemben, a Városház utcai posta második emeletén, ahol én is dolgoztam, amikor nyaranta ott dolgoztam, ahol ő dolgozik, telefonos táviratfelvevőként a 02-nél. (Akkor még 02 volt a telefonszám, most 192.)

A világ legunalmasabb angolóráira járok. Új csoport, új tanárnő, a tankönyvet vesszük végig feladatról feladatra. Mintha nem tehetné meg ezt ki-ki maga otthon. Nem mintha én megtenném magamtól itthon. Ha nem járnék angolórára, mást se csinálnék, csak felejtenék.

Mai:

A MaNcsban jelent meg Linder Bálint cikke a nemdohányzók védelméről hozott törvény készülő szigorításáról.

A TERVEZET SZERINT A SZÍNPADON CSAK AKKOR NEM BÜNTETENDŐ A DOHÁNYZÁS, HA EZ AZ ELŐADÁS NÉLKÜLÖZHETETLEN KIFEJEZŐESZKÖZE – A MŰKRITIKUSOKKAL PÁRBAN JÁRÓ ÁNTSZ-ELLENŐRÖKNEK FELTEHETŐEN A ROCKKONCERTEKEN AKAD MAJD A LEGTÖBB VITÁJUK.

Én előre kijelentem: meg fogom tagadni a párosodást az ÁNTSZ-ellenőrökkel!

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

Az Apáczai gimi humán tagozatos kilencedikeseivel és tanárokkal beszélgettem tegnap délután a Színházi Intézetben az Asztalizene előadásáról. Tetszett nekem az eszmecsere. (Bár utólag úgy rémlik, nem lehetetlen, hogy közben egyszer transzvesztitát mondtam travesztia helyett :-)

Este leellenőriztem magamat luluilag a Pesti Színházban. Nem szerettem a Lulut annak idején a Katona József Színházban Udvaros Dorottyával, nem szerettem a Radnótiban Hámori Gabival, és állhatatosnak bizonyultam, mert nem szerettem most Eszenyi Enikővel sem.

Bár arra azért nem számítottam, hogy ez a Forgács Péter rendezte verzió ennyire leegyszerűsíti (hogy ne mondjam: lebutítja) Wedekind darabját. A már-már bohózatilag előadott első jelenet – az egészségügyi főtanácsos halála – tapsot aratott. Aztán mégis sokan elmentek szünetben. Inkább velük éreztem.

Ezt még meg kell hánynom-vetnem, de momentán úgy vélem, hogy Eszenyiben volna… lenne… vagy lett volna egy Lulu.

vissza a lap tetejére

18. péntek

Nagyszerű újdonságok vannak: reggel becsöngetett az alsó szomszéd, hogy ázik a plafonja. Nem telt el fél nap, és máris itt álltunk három hasznavehetetlen helyiséggel. A vízvezeték-szerelő brigád nyilván külön értékelte, hogy akkor kerítettünk sort erre az incidensre, amikor a lift felújítás alatt áll, és ők gyalog mászkálhattak az ötödik (annyi mint hatodik) emeletre. A falat a közlekedőben bontották meg, hogy a fürdőszoba csempézését megkíméljék, de hiábavalónak bizonyult a tapintat: a fürdőszobát is szét kell verni, kádcsere szükségeltetik. Annamari szomszédos szobájáról pedig kiderült, hogy a plafonig érő szekrénye mögött derékig elázott a fal, és enyhén penészedésnek is indult. Ez tehát a megfejtése Annamari éjszakai allergiás tüszkölésének-köhögésének, amivel az utóbbi időben itthon küszködött.

Este a Történetek című előadáson jártam a Merlinben. Olyan színészek játékos munkája, akiket kedvelek és jónak tartok: Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid, Tamási Zoltán. Plusz Dióssi Gábor, akit – talán a színpadra kevéssé való hangja és beszéde miatt – menthetetlenül amatőrnek vélek (a menthetetlenül nem rá, hanem rám vonatkozik). Hát lehet, hogy más estéken tehetségesebb a csapat, de ezt a tegnapi produktumot én nagyon kevésnek találtam. Nem feccöltek ebbe eleget. Az improvizációs teljesítményük is igen harmatosnak tűnt.

Mai:

Ezt nem tudtam eddig, most olvastam a kultura.hu egyik cikkében. Állítólag Oscar Wilde-nak ezek voltak az utolsó szavai a halálos ágyán:

SZÖRNYŰ EZ A TAPÉTA! EGYIKÜNKNEK MENNIE KELL.

vissza a lap tetejére

19. szombat

Elolvastam Lévai Katalin Párnakönyv című regényét. Fúúú, de ciki...  Tizenhét éves, magányos, koravén, ábrándozó bakfisok írnak ilyet, nem pedig volt miniszterek, EU-parlamenti képviselők.

Toepler Zoltán Korpusz című rémdrámáját láttam tegnap a Stúdió K-ban. Játékos kedvű alkotók variábilis produkciója. A szerző a bemutatón még a nyomozót játszotta, most az ideálférfiút, szerepet cserélvén Géczi Zoltánnal, aki egyben a rendező is. Nincsen itten darab, nekem úgy tűnt. Az előadás is eléggé reménytelen, bár van benne igen rokonszenves becsvágy, valamint egy jól sikerült, mindentudó díszletelem. És megszólalt egy monológ, Janicsek Pétertől, halott asszonnyal a karjában.

Biztos az időjárás is, de masszívan lehangolt vagyok.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

Milyen különös ez, hogy felnőtt gyerekekkel vagyunk körülvéve, mikor pedig alig múlt pár éve, hogy minden új volt számukra. Emlékszem például arra, ahogy álltunk az utcán a kiskrampi Mátéval, távolról láttuk a HÉV pályáját, ő (természetesen) nagy érdeklődést tanúsított a sínekhez rendelt jármű iránt, és jó sokáig vártunk, míg felbukkant egy szerelvény. A HÉV ritkán jár – mondta kedves férjem, ezen Máté alaposan elgondolkozott, majd a kellő óvatossággal, megfontoltan megismételte: rit-kán… És tessék, máris meg volt tanulva. Egy szóval gazdagabb lett a gyerekvilág.

A mai kisgyerekek nyilván hamarabb megtanulják a ritkán szó jelentését, mert a BKV azóta már gondoskodott a ritkán nagyobb gyakoriságáról.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

Esküszöm, hogy régebben nagyobb lyuk volt a varrótűkön!

vissza a lap tetejére

22. kedd

Feküdtem a véremet hullatva az önkormányzatban – Ascher szemmel tartott –, bejött egy fiatalember, szintén vért adni. Nagyon rövid haja volt, bőrdzsekije, a vállán pityke, és arról hosszú, széles pántlikák lógtak le, egy piros-fehér-zöld színű és egy fekete. Egyfajta sajátos nemzeti zászló (plusz gyászlobogó) lifegett tehát ezen a férfin, amiből én arra következtettem, hogy neki valószínűleg nagyon erősek a magyar érzelmei. Hogy ez pontosan mit jelent nála, azt így láttamra nyilván nem lehet megítélni. De hirtelen kicsit zavarba jöttem, mert nem tudhatom, hogy ő vajon akceptálná-e a tőlem levett A Rh +, 37,5 százalékban zsidó vért.

Este a Vidéki Színházak Fesztiváljának nyitánya, zalaegerszegi III. Richárd, igazi Bagó Berci production. Markáns, feszes, szarkasztikus. Van stílusa és kordája, összeszedett látványvilága. Jól megcsinált előadás. (Bár a második részben kicsit már fogy belőle a rendezői szusz.) A címszereplő mögé odarendelt III. Richárd II. ugyan nem győzött meg a létjogosultságáról. Szerintem Szemenyei János egyedül is elbírta volna a feladatot. Jól ki lett ez találva, hogy eleinte semmi baja nincs – tán csak a fél szemöldöke hiányzik a tetterős fiatalembernek –, a végére lesz nyomorékká. Az alakítás Szegezdi Róberttel való bonyolítása nem térült meg eléggé, de ettől függetlenül mindenki tisztán és pontosan dolgozott.

Amikor Szemenyei epret falatozott, az jutott eszembe, vajon tudja-e, hogy a források szerint III. Richárd allergiás volt az eperre, amit szépen fel is használt céljaira. Nem egyszer beeprezett olyan tárgyalófelek társaságában, akiket aztán az allergiás kiütései megjelenésekor rögtön le is fogatott, mondván, hogy megmérgezték.

vissza a lap tetejére

23. szerda

Nem volt idő írni ma, de legalább azt megmondom, miről akartam. Egyrészt a múlt heti MaNcsban megjelent Alföldi-interjúról, másrészt Forgách András Zehuze című regényéről, amit éjszakánként olvasok. Talán majd máskor sor kerül rá.

Na, csak még egy viccet, amit kedves férjem, a hajléktalanok egyes számú olvasója célzásmentesen megjelölt nekem az újságjában.

A NŐ LEPARKOL A KOCSIVAL ÉS MEGKÉRDEZI A FÉRJÉT:

– DRÁGÁM, NEM ÁLLTAM TÚL MESSZE A JÁRDASZEGÉLYTŐL?

– MELYIKTŐL?

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

Ültünk Gabnai tanárnővel a Thália nézőterén az előadás előtt (meg aztán alatt is), és megállapítottuk, hogy Rostand Sasfiókját keveset játsszák nálunk, hiszen még egyikünk sem látta színházban. (Az imént megvizsgáltam ezt a kérdést: bő tíz éve ment a Madáchban és Szegeden, de ezekből kimaradtunk.) Most a debreceniek hozták, Vidnyánszky Attila rendezésében, négy órában, és már az első pillanatok is szépségesek voltak: egy triciklizált lovon kerekezve hozta be a reichstadti herceg a reichstadti herceget. Ez – látom én – úgy hat, mintha ironizálnék, de nem. Tényleg szép volt: hatalmas, virágzó lombkorona alatt, fehér falak között gördültek körbe, egy fiú meg egy kisfiú, minden fehér és arany, stukkó és rokokó.

Amennyire nem értettem, hogy mit keres Krisztik Csaba A királyasszony lovagjában Ruy Blas-ként, most annyira egyértelmű és kézenfekvő az első perctől az utolsóig, hogy a Sasfiók az ő szerepe és senki másé. Olyan volt, mintha lázban égne, szó szerint, minthogy Napóleon Ferencet tüdővész vitte el. (Annak idején nyilván nagy megkönnyebbülés volt egész Európa számára, hogy meghalt. Iszonyú kínos lehetett ez a helyzet, egy Napóleon-fi Habsburg-unoka.)

A tapsnál egy néző sajátos fordulattal autogramot kért az előadásban szereplő bájos és elfogulatlan kisfiútól. Így aztán a gyermekecske alig hajolgathatott, mert huzamos ideig rajzolnia kellett a betűket a néző füzetébe. (Remélem, könnyítésül legalább vonalas füzet volt.)

vissza a lap tetejére

25. péntek

(Elvileg ma van a felújított liftünk átadásának napja, de csak nap van, lift nincs.)

Zsúfolódtunk a Merlin Színház füstbüdös előterében, bebocsátásra várva. A közvetlen tömörülést alkotta Gazsó Gyuri, Varjú Olga, Zubor Ági, Fülöp Angéla asszisztens, a jobbomon pedig Mácsai Pál. Egymásnak örülés folyt éppen. Nahát, mondtam, exnyíregyi találkozó, épp csak Mácsai nem volt nyíregyházi, tettem hozzá kedvesen, mire Angéla még kedvesebben így biztatta Palit: de még lehetsz! :-)

A Fotel előadására nyomultunk. (Nyíregyháza hármat hoz a vidéki színházak fesztiváljára, én az Amadeust és a Peer Gyntöt már láttam hazai pályán.) A korábbi nyíregyi Bodó Viktor-projektek után, azokhoz képest nekem ez a Fotel meglehetős csalódás. Ha el kellene mesélnem, talán így szólna: életképek egy elmeotthonból, ahol megbomlott agyú színészek laknak. (Pregitzer Fruzsina csak látogatóba jött. Szép volt az a halk jelenet, amikor etette Fábián Gábort.) A leginkább Szabó Mártit élveztem. Azt, ahogy ő élvezte, ahogy sugárzott és ragyogott.

Mai:

Váratlanul újabb verzióval találkoztam Oscar Wilde utolsó szavait illetően. Kállai Katalin írja a Criticai Lapokban megjelent Bunbury-kritikájában.

AMIT (ti. a világot) A FÁMA SZERINT VÉGÜL A KÖVETKEZŐ MONDAT UTÁN HAGYOTT EL NEGYVENNÉGY ÉVESEN. „ÚGY HALOK MEG, AHOGY ÉLTEM, TÚLLÉPVE ANYAGI KERETEIMET”.

Lehet, hogy ez a szegény ember többször halt meg? Annyira sikeres volt az abgangja, hogy visszatapsolták?

vissza a lap tetejére

26. szombat

Bizakodón mentem színházba, mert becsülöm Vincze Jánost és Pécsi Harmadik Színházát. Ráadásul rendezett ő már egy jó Tótékot 1995-ben, amiért a Postást játszó, nagyszerű Barkó György díjat is kapott a színházi találkozón. Ehhez képest megrendítő erejű csapást mért rám a tegnapi vendégjáték, a pécsiek és a dunaújvárosiak közös Tótékja. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha ennél üresebb, hamisabb és trehányabb elővezetésben Örkény darabját. Jellemző, hogy még a margóvágás is hazug volt. Az első részben fullra kikészített kartonokból nyiszált le csíkokat az Őrnagy, a többre hivatott Fillár István, a másodikban pedig semmire nem jó íveket szabdalt, mert azokból már úgysem hajtogatott dobozt senki. Az előadásnak egyetlen, rendesen megcsinált jelenete volt, az idill a budiban.

Be kell vallanom, hogy a darabban fellépő hölgyeket sosem láttam még. Csudálkoztam is rajtuk, mert a megjelenésük kevéssé illett a figurájukhoz – ondolált frizurájú, zöldre festett szemhéjú, üvegszálas harisnyás Mariska és melírgyanús hajú, szedett szemöldökű, szájkontúros Ágika -, s a játékuk sem igazolta, hogy ebben a rangos, komoly szakmai múltú színházban épp utánuk kiáltana a szerep. Itthon aztán lekádereztem őket a neten, és azt találtam, hogy a Mariskát játszó Nagy Adrienne történetesen a felesége a színész és ex-főkonzul Márton Andrásnak, aki fideszes önkormányzati képviselő Pécsen, az Ágikát adó Rárósi Anita pedig Dunaújvároson kívül a Nemcsák Károlyné soproni színházában és Cseke Péter Turay Ida Színtársulatában szokott fellépni.

Óóóóóóóóóóóóóóóóóó… - gondoltam ereszkedő hanglejtéssel Vincze Jánosról, akit egyébként február végén neveztek ki a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program művészeti tanácsa tagjának. Néhány nappal később már meg is hirdette, hogy Határon Túli Magyar Színházak Monodráma és Stúdiószínházi Fesztiválját fog rendezni a színházában.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

Tanakodtunk nagyon a könyvesboltban, hogy mit vegyünk meg: Esterházy Pétertől a Semmi művészetet vagy Gesztesi Károly Bulik, balhék, sztorik című kötetét. Egy árban adták a két művet, nagyjából mindegy tehát, hogy az ember melyiket teszi a kosarába.

Este megnéztük a Ha eljön Joe Blacket. Kicsit giccses és nagyon hosszú, de szeretjük. Az ilyen nagy amerikai filmeknek a stáblistáját is végig szoktam böngészni az utolsó kockáig, mert bírom, hogy kiírják, ki volt a sofőrje Mr. Pittnek (vagy ahogy a kiskorú Annamária mondotta: Bred Prittnek), most például azt is megtudtam, hogy hívják Mr. Hopkins wardrobe-ját. (Öltöztető, talán kellékes, de én szívesebben gondolom, hogy ruhatáros, és amikor Mr. Hopkins színházba megy, akkor a ruhatárosát beadja a ruhatárba.)

vissza a lap tetejére

28. hétfő

Kaposvári Karnebál, vagyis Caragiale Farsangja, Parti Nagy Lajos csavaros fordításában-ferdítésében. Lassan közzé tehetjük a Világ vígjátékírói, egyesüljetek magyar nyelven, Parti Nagy alatt! jelszót. Hiszen oly egyformán beszélnek nálunk Moličre, Caragiale és Hanoch Levin hősei.

Nagyszerűen indult az este. Kelemen József mint sánta Iordache, a Figaró-ária hangjaira harcba szállt a csótányokkal, és a borbélyüzlet minden létező alkalmatosságát bevetette a csatában. De aztán a későbbiekben az előadás pont ilyen nem lett, mint amilyen az eleje volt: fergeteges. Ha a legjobbat kellene belőle kiválogatnom, hármat hoznék: Kelemen Józseftől ezt az áldozatos Iordachét, aztán Znamenák Istvánt, aki “jelentékeny színész komolyan komédiázik” benyomást keltett, és Márton Eszter lavinaszerű Micáját a Martin Márta-allúzióival.

Érdeklődött Koltai Tamás, hogy volna-e kedvem a Színháznak összefoglalólag írni a POSZT-ról, ahol most huzamosabb tartózkodást tervezek. Kérdeztem, hogy a versenyprogramról-e. Azt válaszolta, hogy ha akarom. De bármi másról is lehet, offról, beszélgetésekről, mindarról, amit érdekesnek vagy érdemesnek tartok. Ezt én úgy fordítottam le magamnak, hogy írjak naplót a POSZT-on, ám ez nem olyan egyszerű. Egy naplót már írok itt, és nem adhatom a Színháznak másodközlésre ugyanazt, mint ami ebbe a kockás füzetbe kerül. Viszont begubózó magamagamat ismerve – és azt is figyelembe véve, hogy Pécsen is csinálom majd a kultura.hu-t – aligha ér engem ott annyiféle élmény, hogy két beszámoló is kiteljen belőle. Úgyhogy ez most egy dilemma. De mondta Tamás, gondolkodjam rajta nyugodtan, ha nemet mondok, akkor nem lesz ilyen cikke, mert másra ezt nem bízná.

Nem kell az embernek mindig firtatnia, hogy mi mit jelent – néha elég, ha jólesik.

vissza a lap tetejére

29. kedd

Időben elindultam a Tháliába, mert a vidéki színházi fesztivál jegyei lassan szoktak osztódni, általában hosszú a sor a pénztárnál. Már a sarkon gyanút fogtam, hogy nincs tömeg a színház előtt, és valóban, eltévedtem: az egriek Emésztő tűz című előadása, amire menni véltem, nem itt szerepel műsoron, hanem a Nemzetiben. És mivel kültelki Nemzetink van, esélytelen odaérni.

Ne múljon el a nap színház nélkül, gondoltam, átsétáltam hát a Radnótihoz, avval a reménnyel, hátha a Rítus megy, amit még nem láttam. Esetleg A csodagyermek, amit láttam ugyan, de azóta átvette Csányi Sándor a Lengyel Tamás szerepét, és azt mondják, igen jó benne. De Az ideális férj ment, úgyhogy továbbsétáltam a Tivolihoz, és az lett a beugró. A kitaszítottat játszották, amely valójában az Uriel Acosta című Karl von Gutzkow-darab 1847-ből. Nagy, szenvedélyes, áradó tragédia, amiből itt Mészáros Tamás erős húzásában és rendezésében voltaképp csak maga a pőre konfliktushelyzet maradt meg, de önmagában az is kínál szellemi izgalmat. A színészek játszanivalója persze redukálódott: jutottak nekik az érvek, a heves és értelmes dialógusok. (Cs. Németh Lajosnak ez sem ment könnyen. Szörnyen kínos lehet párjelenetben színen lenni olyan partnerrel, aki küszködik a szöveggel, elfelejti, nem tudja, és harmadiknak beszáll folyton a súgó.) Közben végig törtem a fejem a főhősék csapdahelyzetén, hogy én mit tennék, vagy mit találnék helyesnek. Életkorfüggő is, azt hiszem. Húsz évvel ezelőtt nyilván úgy éreztem volna, hogy szembe kell szállni, az elvek, a meggyőződés és a szerelem jegyében. Ma meg azt gondolom, hogy mindenki csak a saját kontójára legyen hős, másokéra ne. És hogy nem sokra tartom azt a szeretetet és szerelmet, amelyből olyan gőgös, önző és felelőtlen viselkedés következik, mint amilyet a Szabó Margaréta játszotta Judit tanúsított.

vissza a lap tetejére

30. szerda

Tegnap az új liftünkkel jöttem haza! (Mára meg rossz.) Cseresznyefa színű a belseje, automata az ajtaja, és a dátumot meg a pontos időt is kijelzi digitálisan. Még valami hosszabb olvasnivalót – mondjuk szépirodalmat – kínálhatna a képernyőjén, hogy elüssem az időt, mert az új lift csigalassúsággal közlekedik. Vagy csak nem találtam meg a sebességváltóját.

Jelzem, azt tervezzük, hogy összeszokott kvartettünk idén júniusban is elvonul a kisvárdai színházi fesztiválra újságot csinálni. Már egy éve nem áltatom magamat avval, hogy visszavonulok, jóllehet beletanultak a kollégák (Papp Timi szerkesztő asszony, Jászay szerkesztő úr és Szemere Kata közlegényhölgy :-), és nyilván boldogulnának nélkülem is. De egyszer csak az jutott eszembe tavaly a Bástya panzióban, hogy ugyan mi a csudát csinálnék én Kisvárdán a fesztivál tíz napja alatt, ha nem lapot?! Strandolnék? Söröznék a büfében? Tököt termesztenék, mint egy Hercule Poirot?       

Mai:

Ez egy fogós-ravasz kérdés, a tüdőszűrő falán lógó tábláról olvastam le:

VAN-E KÖPET VAGY VÁLADÉKÜRÍTÉSE A NAPOK TÖBBSÉGÉBEN? 

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

Ilyen nap nincs is.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra