Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2014. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     2013 utolsó rádiófelvétele elmaradt, mert vákuumba kerültem: sem az alany, sem a hangmérnök kolléga nem jött el. Lehet, nem volt jó ötlet december 31-re szervezni.

     2013 utolsó megjelent cikke az OZ-ról.

     2013 utolsó leadott cikke 21:48-kor a Heddáról.

     Éjfélkor az erkélyről hat irányban lehetett tűzijátékot látni.

     Statisztikában mostanra nagyon jólfejlett lettem, így láthattam: volt ember, aki az új év első perceit avval töltötte, hogy elolvasta a tegnapi posztomat. Köszönöm neki.

     Amikor Annamarink Floridában belépett a 2014-es évbe, mi már rég aludtunk. Eszembe jutottak a 30-35 évvel ezelőtti moszkvai szilveszterek. A kollégiumban annyiféle náció lakott, annyiféle helyi idővel, hogy a szilveszter éjszaka felét a lépcsőházban töltöttem: mentünk pezsgővel valakikhez, akiknek a hazájában mindjárt éjfél lesz épp.

     Boldogabb új évet kívánok, mint amilyen lesz! Ezt a mondást nem én találtam ki, csak egyetértek vele.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Volt a Film Színház Muzsikában szerkesztői üzenetek rovat, és úgy rémlik, ad hoc módon adták ki hetente a munkatársak valamelyikének, hogy válaszoljon az olvasói levelekre. Én igazán élveztem volna a dolgot, de sajnos csak egyszer került rám sor, és az a merítés semmi érdekeset nem tartalmazott.

     A Színházi élet egyik 1927-es számának szerkesztői üzeneteit hozom:

     Egy előfizető. Az eredményt a legközelebbi számban hirdetjük ki. Nagyon természetes, hogy a pályázatot megtartjuk. Tessék a következő számig türelemmel várni. – Imádom. A darab szerzője Hevesi Sándor. Bemutatója öt évvel ezelőtt volt a Magyar Színházban és Törzs Jenő játszotta benne a főszerepet. – Fogadás. Hagymássy Miklós a Vígszínházhoz szerződött, és Lukács Pál szerepeit fogja játszani. Első fellépése a „Zenélő órában” lesz. – Robur. Az első kérdésre nem válaszolunk. 2. Nem ment férjhez; ugyanez vonatkozik Vaály Ilonára is. 1901-ben született. – G.I. Meg lehet győződve arról, hogy ha a római külügyminisztérium titkárságához küldi levelét, kézbesítik ahhoz az államtitkárhoz, aki közvetlenül Mussolini miniszterelnök alárendeltje. – Nyáry Ferenc. Egyformán érdekel bennünket a magyar népdalkompozíció és a mondain táncszerzeménye is, ha jó. Ha ideje engedi, szombat délelőtti napon 10 óra körül jöjjön fel szerkesztőségünkbe, mikor is lejátszhatná azokat. – Paraszt. Versei érdekesek, de nem valók nekünk. Forduljon az Új Időkhöz.

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Tamási Zoltán volt a vendégem a rádióban. Nem nagyon akart jönni ez az ember, pedig én már a telefonbeszélgetésünket is igen bírtam, ahogy mondta, hogy ez nem neki való, meg ő túl negatív és ilyesmi. Azt feleltem, legyen nyugodtan negatív, majd jókat fogunk röhögni. De aztán a találkozásunk a rádióban, az inkább őt igazolta. Talán hiba volt, hogy nem beszélgettünk kicsit előtte, hanem rögtön betereltem a mikrofonok közé. De nem szeretem előre elbeszélgetni a témákat. (Amikor Martin Márta jött, összefutottunk a villamoson és rögtön dumálni kezdtünk persze. Aztán a műsorban visszautalt olyasmire, amit még a villamoson mesélt el.) Tamási Zoltánnal biztosan rosszul is indítottam, mindenesetre szóra sem tudtam bírni az első öt percben, és amikor először megszólalt, akkor azt mondta, hogy hagyjuk abba, álljunk le. Ebből kellett aztán kikecmeregni és felfutni. De a felvétel után már egész jól tudtuk elemezgetni a kudarcélményt. (Mindezzel a szombati adás iránti érdeklődést szerettem volna felkelteni itt :-)

     Este a Sufniban Bezerédi Zoltán Bagatellje. Két alapképem van Bezerédi Zoltánról. Elsőként a rendőrszázados a Te rongyos életből, az a briliáns alakítása. A későbbiekből pedig az, hogy vörös a feje és kiabál. Jólesett látni tisztán, egyszerűen, értelmesen verset mondani. Zömmel Petri Györgyöt és Háy Jánost. Világlátása van az estnek.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Mindig meglep, hogy vidéken nem mennek át a gyalogosok a piroson, pedig nagyon hosszúak a pirosok. De nem mennek át, akkor sem, ha héthatárban sehol egy autó. Nagy csodálkozásomban én sem megyek át, csak nézem őket, ahogy nem mennek át. Debrecen a helyszín, bár nem ezért jöttem, hanem Novemberi éjt nézni. Mezei Kinga rendezte, meghúzta, átdolgozta, díszletezte, és az iciripiciri néző meg nem értette. Így foglalta össze egy férfi egészen pontosan, a ruhatárnál, a végén: a keret és a koncepció világos, de a történet nem lett meg. (Elmondom: görög istenek kirobbantják és rendezgetik a lengyelek 1830-as szabadságharcát, abban a varsói parkban, ahol klasszicista görög szobrokként állnak, és ahol történelmileg ténylegesen elkezdődött.)

     Én az előadás elején kicsit úgy éreztem, akárha a hetvenes években ülnék színházban. Nem mintha másolni akarták volna azt a színházi korszakot, talán csak felfedeztek korabeli spanyolviaszokat. Artisztikus, költői szavalókórusokat például. Elszánt deklamálásokat. Mindenesetre elgyönyörködtem a Pallaszt játszó Szalma Noémiben. A fura műszempillájában, a kecses kézmozdulataiban, hangjának izgalmas tónusában és vérfagylalóan vijjogó csatakiáltásaiban.

     Bámulatosan figyelmesek és türelmesek voltak a nézők – össz-vissz ha négyen mentek el menetközben –, és a végén hosszan, erősen tapsoltak. Háromszor-négyszer is kihívták a színészeket, akik végül visszatapsoltak a közönségnek. Határozottan éreztem, hogy ez itt már nem a beregszásziaktól ismert protokoll, hanem spontán megnyilvánulás: a játszók köszönete és elismerése a ma esti különösen toleráns nézőknek. Jól szerepeltek.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Hedda Gabler

     Ahányszor az Aranykéz utcában járok – márpedig járok arra, mert van ott egy jó főzelékező –, mindig eszembe jut, hogy kellene lennie itt egy márványtáblának, amely megemlékezik az 1998-as bombarobbantás áldozatairól. Három ártatlan járókelő halt meg és egy bűnös maffiózó. (A konyhaablaknál álltam, előttem kistükör, pimpálózkodtam épp, másodika lévén ebédmeghívásom volt kedves férjemtől, hallottam-éreztem a detonációt. Látni nem láttam semmit, nem arra néz az ablak.) Hogy ez micsoda, kik rakták ki mikor, azt nem tudom, de nem ilyenre gondoltam.

     Nálunk a családban egyedül Máté kapta meg azt az elképesztő levelet Orb. Viktortól és Rog. Antaltól, hogy csatlakozzon a rezsicsökkentőkhöz a rezsicsökkentést a választásokon eltörölni akaró külföldi közműcégek és bankok elleni harcban. Meghívó, konkrét hely, időpont, telefonszám. Nem tudom másképp értelmezni, mint hogy besorozták a gyereket.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Va banque mentem tegnap délelőtt a Játékszínbe Süsü, a sárkányra, és kedves ismerőst találtam a jegypénztárban, egykori kamaraszínházas emberünket. Mondta, hogy pozitív fordulat lett ez az életében: jól megy a Játékszín, bejáratott színház, jön a közönség Gálvölgyire, Hernádira, Vári Évát is sokan keresik itt, azt meg magam is láthattam, hogy a Süsün a csillárra is szívesen felmásztak volna lógni a gyerekek. Pótszékre tudott beültetni, onnan fogadtam be az előadást.

     Itt tartottam reggel, amikor menni kellett, és most már ennyiben is marad mára. Illetve volt még egy pillanat közben, amikor megpróbáltam elképzelni az olvasómat Szaub-Arábiában talán egy olajsvejk , de nem sikerült.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Színház folyóiratnak vállaltam Szamosi Zsófi-interjút, és ha Színház, akkor az közben fotózásos. Mivel egyikünk sem vágyott arra, hogy nyilvános helyen kattintgasson mellettünk-körülöttünk Schiller Kata, így felhívtam hozzánk Zsófit, és alaposan elbeszélgettünk. Finom lány.

     Este a Tháliában a szabadkai Népszínház társulata az Übü királlyal, Dömötör András rendezésében. A hatodik percben úgy éreztem, hogy láttam öt percet, láttam mindent, és most már nem lenne ellenemre hazamenni. De nem tettem volna jól, utólag belátom. Ahogy Pesitz Mónika Übü mamaként menetközben egyre veszítette el a ragasztott szőröket a lábán és hónaljban (epillálódott mintegy), úgy hullottak el a kevéssé célirányos sallangok is. Jarry darabja eredetileg afféle diáktréfának íródott, és olyan is most itt a szabadkaiakkal, mint egy diákcsíny a mában. Nem áll közel speciel az én ízlésvilágomhoz, de humoros, csípős, eleven. Játékos és gyilkos. Plusz jó színészeket mutat, Pálfi Ervintől Kalmár Zsuzsáig. Különösen jópofa része az előadásnak a kamerával közvetített csatajelenet, maketthadsereggel. Ez a szcéna bájosan ötvözi Dömötör András kedves játékát – már A párnaemberben is használta a vetítéses miniatűrös módszert – a Mr. Bean Betlehemjével. (És a papírkorona az üvegalmáriumban. Zöld kandeláberemre, remek.)

     A produkció egy pillanatig sem hagyott kétséget az érintettségünk felől. Megkaptuk a magunkét a szabadkaiaktól, az biztos. Alighanem meg is érdemeljük.

vissza a lap tetejére

8. szerda

      Takács Kati lesz az e heti rádióműsorom, tegnap jött hozzám. Vele rutinos beszélgetők vagyunk (már csak a kisvárdai zsűrizés miatt is), könnyen és jól ment. Még azt a kitűzött részfeladatot is teljesítettem, hogy lehetőleg ne mondjak folyton névelőket a vezetéknevek elé.

     Este szabadkaiak a Thália Stúdióban, A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled). A második jelenet után megéreztem, hogy az a nő írhatta ezt, aki a Sáskákat is. (Szerettem a Katonában.) Talán a darab szerkezete vagy az életérzékenysége miatt gondoltam rá. És tényleg. A cselekmény fő vonalát G. Erdélyi Hermina és Szilágyi Nándor apa-lánya szála adta. Bevitte Hermina az apját a kórházba, aki meg is halt ott az előadás végére. Ha ez engem nem érintett volna – mint ahogy dehogynem –, akkor is szíven ütött volna egy mondatvégi „tudod?”, a Hermina hangsúlyával. Tévedhetetlenül felismertem: így beszél az ember az idős, beteg és szófogadatlan szülejével.*

     Egyszerűen, szépen volt rendezve és játszva az egész.

     Nem lehetetlen, hogy végül szabadkai hetet szervezek majd a kisvárdai fesztiválra.

*Tulajdonképpen örülök, hogy a szüleim nem így, nem kórházban fejezték be az életüket. Egyrészt mert ők maguk el akarták kerülni, és sikerült megoldanunk. Másrészt mert nem árván, családtalanul haltak meg, hanem volt szerettük a közelükben. Harmadrészt mert nem kerültem abba a helyzetbe, hogy kórházba bemenvén, avagy telefonon, egy hűvös egészségügyi szakember közölje velem szülőm halálát.

Viszont eszembe szokott jutni ennek a napnak a végéről az orvos. Az ügyeletes a neurológián. Este volt már, mire oda felkeveredtünk, és eleve ingerülten fogadott bennünket: nyilván hallotta, hogy problémás páciensről van szó. Itt tartja az anyukámat megfigyelésre, közölte ő. Hazaviszem, közöltem én. Telefonáltam már a bátyámnak, el is indult ide értünk – mondtam. Nagyon remélem, hogy az én gyerekeim nem ilyenek, mint maguk – mondta.

Vajon hosszabb távon hogyan állunk a versenyben a gyerekeivel – gondolom néha.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     A NKA folyóirat-kuratóriuma olyan kevés pénzt ítélt meg 2014-re a Spiritusz online-nak, hogy abból egyenesen következik: ahogy eddig nem, úgy ezután sem fogok egy fillért sem keresni a portál szerkesztésével. (Elsőül a szerzőket kell honorálni, hogy legyenek cikkek. De őket is félárbocra kell ereszteni, feleannyi cikket tudok majd megjelentetni, mint eddig.) Ha jobban belegondolok, örülhetek is, hiszen a Spiritusz szerkesztése legalább nullszaldós tevékenység. Dönthetett volna a kuratórium úgy is, hogy fizessünk be pénzt, nem? Ezzel  szemben a kisvárdai fesztiválogatás alighanem veszteséges lesz. Mivel szerintem az igényes válogatáshoz meg kell nézni mondjuk minimum negyven határon túli előadást.  És félő, hogy ennek puszta költsége (színházjegyek és utazás), több lesz, mint amennyit ezért a munkáért kapok majd. Jó, hát nem lehet minden rentábilis. Pláne ha semmi.

     Tegnap este véget ért a szabadkaiak pesti sorozata. Sőt nálam már előbb is véget ért, mint ahogy az este, mert erre a Hernyák György rendezte Kreón-előadásra nem voltam vevő. Mache művészkedésnek találtam. Nem is értettem például, hogy Pámer Csillát, akit elsőre megkedveltem még a Tapasztalt asszonyban, hogy tudtam most ennyire nehezen viselni.

     Amikor bementünk a Thália Stúdió nézőterére, mind kaptunk egy-egy fehér textíliát, abroszszerűt, úgy lehetett belebújni, mint egy tógába. Mondjuk autós tógába. (Mert rövid volt.) Kedves ötletnek látszott, de rögtön sejtettem, hogy semmi értelme nem lesz. Talán ha a magasból, helikopterről kameráznának bennünket. Akkor a fejünk fölé tarthatnánk, mint a futballstadionokban és fehérbe borulnánk gondoltam. De nem stimmeltek ehhez a méretek. Sem a magasság, sem a nézőtéri tömeg. Meg helikopter sem volt sehol.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Az esték mind foglaltak, úgyhogy délelőtt felé kellett terjeszkednem színháznézésileg. A Radnai Márk rendezte Párnaember fotós próbáján voltam a Jurányiban. (Mennyire sajnálom, hogy 011 Alkotócsoporték nem tudták összehozni azt A mizantrópot pár éve, Anger Zsolttal és Kovács Patríciával, amire készültek!) 6-8 fotós tevékenykedett a színem előtt, nem volt könnyű dolguk, tükröződő üvegfelületek zárt egységével. Akadt egy pillanat az előadásban, amikor eszembe jutott, mit kellene tudnia a szcenikának ahhoz, hogy lenyűgözzön vagy elismerő csettintésre késztessen a produkció – ahogy annak idején az egri bemutató –, de nem mesélem el, mert korai lenne napokkal a premier előtt kiadnom az előadást. Jankovics Péter Katurian-alakítását találtam élenjárónak.

     Este a Titkaink újranézése a Szkénében. Csak megerősíteni tudom: ez egy megrendítő tragédia, amin többet nevettem, mint bármelyik másik színházban egy komédián. Már azt meg sem tudnám mondani, ki most itt a legjobb: Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Szamosi Zsófi, Stefanovics Angéla vagy Csákányi Eszter. Thuróczy Szabolcs ziccer jellegű pincére a premieren jobban tetszett: akkor enerváltságra alapozott, most meg mintha túldolgozná: energiákat visz (megemelt hanggal, rekedtséggel) a figura undokságába. Néztem a történetfűzést, kerestem a helyét egy olyan jelenetnek – mert felmerült bennünk –, amelyben Balla Bán István arra próbálna menekülni, hogy bevallja Imrének: beszervezték és jelentéseket ír. De lehet, hogy kipróbálták ezt is, és talán nem működött.

     Tegnap este az utolsó vacsora jelenet volt a sírva-röhögős csúcs. Csodálatos előadás.

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Kassára tartva megálltunk Encsen, kipróbálni az Anyukám mondta nevű sztáréttermet. Nem volt könnyű megtalálni, mivel jó magyar szokás szerint az utcán nemigen akad utcanévtábla, a házakon meg házszám. Aztán egy hurokban egy parkoló mögött ott egy ajtó, és ha az ember belép, onnantól akárha nyugat-európai nagyváros éttermében lenne: a berendezés egyszerű, stílusos, a kiszolgálás kifogástalan, a konyha elsőrangú, kényes az anyagokra, amelyekkel dolgozik, az árak barátságosak. Mondjuk nekem hirtelen korrektúráznivalóm támadt, tehát tudtam, hogy nincs módom az evésre koncentrálni, így pizzát kértem – az is jóhírű ott –, de kedves férjem malacpofát evett paszternakpürével, és azt meózva meggyőzött az Anyukám mondta. Plusz a desszert.

     Kassának van egy alapos sétáltatója: hosszan elnyúló szép főtér/főutca mindennel, ami oda kell és illik. A Thália Színház kockaépülete kívülről lakóháznak hat, belül egyszerű, nem is tudom, talán 300 nézőnyi befogadóképességgel. Kárpáti Péter Akárkijét adták Czajlik József rendezésében, Márkus Judit korrekt, kissé színtelen főszereplésével. Igyekvő produkció. Ez, ugye, nem egy zenés-táncos bohóság, hanem ellenkezőleg. De még ezt figyelembe véve és elfogadva is, az előadás mintha nyomta volna lefelé a darabot (pl. a zenével is), a játék végestelen végig lent, lent, lent, lent…

     Hazafelé jövet éjjel a köd Szlovákiában, az volt eléggé nemkívánatos dolog.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     A Bihar Intercityről* jelentkezem, Kolozsvár az úticél. Kényeztetés gyanánt holnap Ványa bácsi-nézés – mos’mér’? az Ascherét is kétszer láttam! –, a következő estén pedig A földműves és a halál vár Mihai Măniuțiu rendezésében. És szép reményeim vannak arra, hogy mint az Ahol hely van – színházi belépő kintlevősége, csinálok egy rádióműsort Bogdán Zsolttal.

     Másik jó hír: április 3-7., Arany Maszk nevű színházi fesztivál Moszkvában, az én érdeklődő kritikusnézői részvételemmel. Két éve már kaptam meghívót erre az eseményre, regisztráltam is, de aztán anyukám betegsége miatt lemondtam. Hát akkor most. Végre.

     A három nővér a Három nővérben 11 éve vágyakozik újra Moszkvába. Leköröztem őket, mert én már 27 éve nagyon szeretnék visszamenni (kicsit).

     A jóéletű mindenségemet nekem, azt.

*Az Ady Endre járat délután megy, nyilván mert Ady Endre nem tud korán reggel felkelni.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     A vonat kifejezetten pontosnak és kényelmesnek bizonyult, utast alig láttunk a vagonunkban. Hanem az este. Az drámai volt. A színház előtt 19.15-kor elsétálva egyszer csak megállni és üveges tekintettel meredni a havi műsor plakátjára, amely szerint most megy épp az az előadás odabent, amiről azt gondoltam, hogy holnap megnézzük.

     Egy pacalleves fölött ültem háromnegyed órát összeomolva, hogy én ezt az egész kolozsvári kalandot félreszerveztem, öszvekutyultam, elszúrtam.

     A kedves színházi beengedő ember, aki nem engedett be bennünket, azt mondta, jöjjünk vissza fél kilencre, akkor van a szünet. Nem ígér semmi biztosat, de hátha be tud tétetni az ügyelővel két széket nekünk a második részre. Visszamentünk fél kilencre – addig a pacalleves –, eggyel beljebb várakoztunk. És akkor ott a benti plakáton azt láttuk, hogy Ványa bácsi 12-én és 13-án. Kijött az ember, elhaló hangon megkérdeztem tőle:

    – Holnap is lesz Ványa bácsi?

     – Igen.

     – De kint az épület homlokzatán 13-ai előadást nem írnak, csak 12-it! – rebegtem sikoltva.

     – Igen – felelte –, hibázott a munkatársunk, onnan lefelejtett egy dátumot.

     – Akkor majd holnap visszajövünk – mondtam.

      – De jegyük mára van, nem? – kérdezte. – A holnapira már elfogytak a jegyek.

      – A holnapira van jegyünk – vágtam ki az adu ászt.

A munkatárs hibájából számos hajszálam megőszült az este. Még szerencse, hogy nincs kifogásom a hajam színe ellen.

vissza a lap tetejére

14. kedd

    Van ez a szép, hosszú park a szálloda és a színház között, ott folyton fűhöz-fához szaladgálnak az emberek, sportos viseletben. Mászkáltunk, nézelődtünk: Mátyás király szülőháza, régi városháza, New York hotel, Rhédey ház. Ez utóbbi az a hely, ahol kétszázhúsz évvel ezelőtt az első magyar színtársulat fellépett. Van az épületen emléktábla, mutatom. Csak az nem világos, hogy miképpen szokták megkoszorúzni. Létráról, darus tűzoltókocsiról vagy célbadobással.

    Összeültünk egy csupafüst kávéházban kolozsvári kritikus kolléganőmmel, Köllő Katával. Ő ugyanis az én segítőm, előnézőm, konzulensem a kisvárdai válogatásban. Megtárgyaltuk, hogyan állunk a látott és nézendő erdélyi színházi bemutatókkal.

    Este Ványa bácsi, stúdió-előadás a színpadon. A 2007-es bemutató óta több ponton szerepkettőzés, illetve -átvétel történt, ami kissé összekuszálta az életkori viszonyokat és talán meg is bontott egyet s mást. Viszont közben épített új relációkat. Kézdi Imola Jelenájára például úgy emlékszem, hogy ő egy lusta ragadozó, egy nyújtózó nagymacska. Györgyjakab Enikő más: az ő Jelena Andrejevnája inkább csak gyakorolgatja a femme fatale szerepkört itt vidéken („Jelenetek a vidéki életből” – úgy értve), és ő maga is bizonytalan kicsit, nem fog-e belebukni. Viola Gábor amúgy fiatal Ványáját úgy látom öregnek és fáradtnak, hogy modorosságokat vett fel és már azokba is beleunt. Albert Csilla a Dada szerepét elhagyva lett jó Szonya. Bogdán Zsolt Asztrovja – mit is emlegessek fel. Talán a duzzogó arcát a negyedik felvonásból.

    Arra nem emlékeztem, hogy a játék több helyszínének, körbeülve kirándulósan nézendő díszletének egyik hátsó fala voltaképp egy galambtárfal. Tehát sok galamblelkű néző tekintette meg az előadást.

    A végén a (nemgalamb) nézők kórusban bravóztak. Én ugyan szemérmesen nem, de jó volt köztük lenni.

vissza a lap tetejére

15. szerda

     Megcsináltuk tegnap a rádiófelvételt. Eredetileg kicsit húzódozott Bogdán Zsolt, ami avval függ össze – ismerem ezt –, hogy mire eljutok egy befutott színészhez, már szerzett rossz tapasztalatokat újságírókkal, ezért nincs is sok kedve az interjúzáshoz. Külön hivatásomnak tekintem javítani az átlagot. A körülményekhez képest – miszerint nekem idegen volt ez így, stúdión kívül, ismeretlen hangfelvevő műszerrel kettőnk között – egész jól sikerült. Mondjuk a nézői rajongásom átüt a műsoron. Értetlenül hallgattam, amikor mesélte, hogy ő a maga százhetvenhány centijével, jelentéktelen külsejével nem mert felvételizni színésznek, amikor még csak 1-2 fiút vettek fel, magasat, szépet, jókiállásút. Kértem, hogy ne dezinformálja azokat a hallgatókat, akik még sosem látták őt, hiszen kifejezetten szép ember. („Azt mondtam neki: maga nagyon csinos, nemeslelkű, olyan gyengéd a hangja..." :-)

     A földműves és a halál alapművét valami 1400-ban írta Johannes von Tepl, mai tévéshow-vá transzformálta Mihai Măniuțiu. Főleg a forma markáns: dizájnos zöld-fekete tévéstúdió. Gyászrevüt adnak. A showman eltemette feleségét, és a műsor végén fogja eldönteni, hogy nyilvánosan utánahal-e. (Addig lehet igen vagy nem sms-eket küldeni.) Jó darabig megragadott, hogy éreztem a veszteségtudat erejét a produkcióban. Aztán ez kiszökött, akkor maradtak pillanatok, mozgások szépségei. A Lerongyolódott Halál, Györgyjakab Enikő (akit a Hedda Gablerben kedveltem meg) kifejező fetrengései a földön, vagy a Beszélő Néma Halál, Kézdi Imola pontos és kecses kézmozdulatai. A főszereplő Dimény Áron szemeiről nem is beszélve, amikkel talán nem is lehet nem bánatosan nézni. Az előadás végén még kicsit visszaköszönt a gyász poézise. Na pá.

     (A napi turistaprogramról majd holnap. Most csak annyit, hogy akinek gyerekkori műveltségéhez hozzátartoztak a csíkoskönyvek, az ismerőst is találhat a házsongárdi temetőben. Itt is sok a várólistás sírkő egyébként.)

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Kolozsváron evőspecialistává képeztem ki magam, amennyiben mindhárom napon pacallevest és túrós puliszkát ettem. (Bár éves viszonylatban ez még mindig csekély arány.) Az egyiket a Bulgakovról elnevezett kávéházban fogyasztottam el, amely Orbán János Dénes költő-író tulajdona. Kicsit izgultam, hogy az olyan egyetemistákat, akik efféle kevéssé hízelgő dolgozatot írtak a tulajdonos novellakötetéről, talán be sem engedik. De nem volt ellenőrzés. (Tarján tanár úr ötöst adott rá, és mondta, hogy a kurzust abszolváló diákok közül alig akadt néhány, aki pozitívan nyilatkozott a műről.)

     Egy román ajkú utcai antikváriusnál Galilei Párbeszédeket és Jósika Abafiját vettük meg nem sok mukiért. Az Abafit Margócsy tanár úr regénykurzusán tanultuk, és én valamely ifjúságiasított könyvtári példányát olvastam el akkor a regénynek, amelyből sajnálatosan kihagyták a fejezetek mottóit mint érdektelent vagy értelmetlent nyilván. Pedig azok pompásak. (Pl. „Ahol a veres ember.” Victor Hugo)

     De különben – stílszerűen – Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regényét olvastam Kolozsváron (és azóta), amely sok adatot és információt közöl a száz évvel ezelőtti Kolozsvárról.

     Hazafelé jövet a vonaton, félálomban eszembe jutott Ványa bácsi. De többfelől. Onnan is, hogy micsoda ragyogó jelenet volt az Aschernál, az ausztrál előadásban, amikor a negyedik felvonásban Jelena és Asztrov búcsúztak egymástól. Ahogy Cate és Hugo összeborulni készültek, de folyton hallottak valami zajt, amitől szétrebbentek, nehogy megint tetten érjék őket.

     Nagyszabású Ványa bácsi-tár van a fejemben.

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Elfelejtettem visszavinni a könyvtárba a Vas István-kötetet. Ráfizetek.

          Vas István: Csak ami van

          (részlet)

 

          A szerelem indít és elsuhan

          Fekete autó a sötétben

          Idegesen kereső sugarát

          Az eső meg a kanyar elnyeli

          Miért a szél a szél ahogy átfúj

          A kerten a szíven

          Az irdatlan hiány

          Csak ami van csak ami van

 

               Vas István: Mi is?

 

               Néha, egy-egy váratlan-éles

               Pillanatban

               Elgondolkodom, miért is élek

               S hogyan nevezzem

               Azt, ami ebben

               Kibírhatatlan?

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Dolog az lett volna a Süsü után is. Például a Szamosi Zsófi-interjú meg a jövő heti rádióműsorra készülés. Sőt – hogy el ne felejtsem teljesen az egyetemet –, kedden szóbeli vizsgáznom is kell egy tárgyból, egy tanárnál, amelyet/akit nem kedveltem meg. Ilyenkor, amikor sűrűsödnek a tennivalók, néha hajlamos vagyok lébecolni, munkakerülni, húzni az időt. Most például minden más helyett megnéztem-meghallgattam Beethoven VII. szimfóniáját, ahogy Leonard Bernstein vezényli a Bécsi Filharmonikusoknak (szeretem ezt a felvételt, olykor megnézem-meghallgatom), és megállapítottam, hogy képes lennék ezt a szimfóniát elvezényelni. Amivel nem azt akarom mondani, hogy tudnám és szeretném befolyásolni, hogyan játsszanak a muzsikusok, de nagyjából a megfelelő ritmusban bírnék sikktelenül hadonászni előttük.

     A Három nővér, gyere, nézd! – szólt ki kedves férjem. Mentem. A régi kabaréjelenetet ismételték ezredszer. Sosem tudtam betelni Haumann Péter Olgájának finomságával. Negyven évig nem találtam, kire emlékezet, de most megvan: Jack Lemmonra a Van aki forrón szeretiből. A méla ragyogás az arcán.

     Mai:

     Fodor Ákos: Axióma

      ki nem vigasztal

     meg, mikor megbántottad,

     az nem is szeret

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     Franz Kafkát gimnazistaként, vagy legfeljebb egyetemistaként – már úgy értem, a gyermeki egyetemista koromban – olvastam végig, és annyira elnyomasztott magától, hogy azóta hozzá sem nyúltam. Színházban olykor előkerül, nyomán-kapcsán-ürügyén, nem véletlenül. Most a Stúdió K-ban látható a Mélyen tisztelt K! című produkció, Fodor Tamás rendezésében. Nemigen hatott rám, talán mert titoktalan, sejtelmetlen előadás, amiben minden pont az, ami. (Például a szexjelenet egy kis asztal négy lába között szűken kalimpálva: színpadi ügyetlenség.) Ugyanakkor épp az előadás bizonyos földhözragadtsága hagyott rácsodálkozni a színészekre. Rácsodálkozni és elszomorodni. Hogy például Molnár Erika, aki remek színésznő, miért nincs gyakrabban színpadon? Miért, hogy alig láthattuk az elmúlt két évtizedben? Vagy Gyabronka József, aki feltűnően jó formában van, miért nem játssza egyik szerepet a másik után? Vagy legalább egyiket az egyik után?

     Majdnem itt is hagytam már ezt a posztot – megyek a Partiumba, tájelőadást nézni a szatmárnémeti színháztól –, de még akarok egy verbális simítást küldeni a többieknek is, a stúdió K-s színészeknek, Hommonaitól Nyakón át Spilákig. Meg Nagypál Gábornak persze, aki legalább kétszer megfagyasztotta a levegőt az este, amitől valahogy csökkenni éreztem a rezsimet pár pillanatra.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     Tasnádi-darabot Tasnádi-rendezésben Tasnádon nézni – azt hiszem, ennél komplettebben ezt nem lehet összehozni. A Finitót adták a szatmárnémetiek. Hát mit is mondjak. Gál Ágnes jó nő és stílusosan tigrisnikiskedett, a Blondin anyósát játszó Kovács Évának pedig kitűnő a ritmusérzéke.

     Újnak látszó művelődési házban játszottak, színpadtechnikailag értékelhetetlen helyen, 300 fős földszintes nézőtér, teltház előtt. Zömmel idős nézők, ünneplőben – kabátban-kalapban, bár nem volt hideg, de nincs ruhatár –, mind ismerték egymást. Enyhe, néma döbbenettel fogadták a darabot. (Rögtön az első jelenet, ugye: középkorú feleség a kiüresedett nemi életüket reklamálja férjének a budi mellett.) Kevéssé bizonyultak fogékonynak a szöveg humorára. Az előttem ülő, szervező funkciójú, házigazda mentalitású ember igyekezett fokozni a hangulatot, például nyílt színi tapsot kezdeményezett egy „Lófasz a seggedbe!” szövegrészre.

     Tasnádi Csaba rendező a jelenetek között átkötésként minden alkalommal beküldött a színpadra egy 7-8 év körüli bájos-szép kislányt fehér tütüben, aki szakszerűen tipegett-hajlongott, balettnövendék gyanánt. (Nem légből volt kapva egyébként, hanem Blondin Gáspár elbeszélése nyomán elevenedett meg.) A közönség minden egyes alkalommal biztatóan megtapsolta a kislányt.

     Nagyon bírom, hogy ilyen helyekre járok.

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Kosztolányi Dezső 1924 és 1926 között publikált a Pesti Hírlap vasárnapi számában foglalkozásportrékat. Vegyes műfajú írások ezek, interjú-portré-fikció, egyiknek-másiknak nyilván volt valós alanya, másiknak-egyiknek meg nem. (Egy biztos – mondom újságírószaktársi irigységgel –, igen jók a kérdései. Akár tényleg feltette, akár csak elgondolta.) Ezt a dialógust a Borbély címűből hozom:

     Mi lesz ezzel a sok hajnyiradékkal?

     A szemétre kerül, még tüzelni sem lehet vele, rettenetes bűzt terjeszt. Párnákat próbáltak vele tömni, de az emberi haj olyan, hogy kibújik a legsűrűbb szöveten, a legkisebb résen is. Haszontalan portéka.

     Az ember általában haszontalan portéka. Nézze: húsa nem ehető, a bőre még a könyvkötésre sem alkalmas, mert nagyon szakadós, csontjaiból egyesek makarónit készítettek, de a finnyásabbak tiltakoztak ellene. Csak eleven állapotban élvezhető, akkor se mindig.

     Utóbb azonban fejlődött a tudomány.

     (Kosztolányiné – Karinthy feleségével ellentétben – megúszta, nem került koncentrációs táborba. Később ott lakhatott valahol a környékünkön, a Damjanich utcában. Anyukám mesélte, hogy gyakran látta őt, amikor már öregasszony volt. Akkor talán én is láttam – 1967-ben halt meg –, csak nem tudtam.)

vissza a lap tetejére

22. szerda

     10 és 14 óra közé volt hirdetve a vizsga, délre mentem be, gondoltam, addigra már lezúdul az ár. Így is két órát vártam, mire a tanár színe elé jutottam. Nem olyan tételt húztam, amilyet szerettem volna (ti. kosztolányisat), de a kánon fogalmának újkori változásairól is eleget tudtam az ötöshöz. Sajnálattal állapítom meg, hogy ez volt az utolsó szóbeli vizsgám az egyetemen. Tavaszra már csak egyetlen kurzus maradt, fordítás tárgykörű, de azt a Három nővér fordításáról szóló dolgozattal fogom abszolválni. Fájdalom, elröppentek a diákévek. Még a diplomamunka-írás van hátra, aminek időben történő elvégzését, attól tartok, becseréltem a kisvárdai válogatásra, de majd legfeljebb némi halasztást szenvedek.

     Tegnap A Kék Angyal az Örkény Színházban. Ha valaki azt kérdezné: „Van kedved beszélni róla?”, azt felelném, nincs. Talán annyit, hogy a tapsnál Szandtner Annának és Gálffi Lászlónak volt egy nagyon kedves egymásranézése.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Az egészségügyi kűrt, amit mostanában futok, majd akkor mesélem el talán, ha már vége lesz, és pozitív eredménnyel zárul. (Ami alatt negatív leletet értek persze.)

     A revizorról volnék beszámolandó. Igazán készen álltam szeretni ezt a vígszínházi bemutatót, de nem mondhatom, hogy maradéktalanul eredményesnek bizonyultam. Nem is tudom… talán ha az előadás kevésbé lenne mohácsis, viszont erőteljesebben lenne bodós… Vagyis ha Bodó Viktor játékossága és szertelensége nem megcsappanni látszana a játék előrehaladtával, hanem fokozódna, netán valami őrületbe csapna át… Majd ezt valahogy kritikába kell fogalmaznom záros határidőn belül. Egyelőre annyit állíthatok határozottan, hogy Hegedűs D. Géza elsőrangúan adja a Polgármestert.

     Arra gondoltam közben egy pillanatig, istenem, hogy' rohanunk nem a forradalomba, hanem vissza az időben. Ez most a hetvenes-nyolcvanas évek (de leszünk még hátrább is), azt gondolni egy előadás közben, hogy ez milyen bátor!

     És ha rendületlenül megyünk vissza az időben, akkor előbb-utóbb aktuális lesz ez a vicc:

     Az ősember kisfia hazajön az iskolából bizonyítványosztás után. Nézi az apa a jegyeit: Vadászatból hármas. Hát jó, még nem bírod el a dárdát. Halászatból kettes. Tudom, víziszonyod van. De töriből hogy lehet megbukni?! Két oldal az egész!

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Szerettem volna betenni ide Váradi Béla emlékére valami bombagólt tőle, mert olyan lövései voltak, hogy ház összedőlt, ha eltalálta, de nem találtam. (I-vel írom a nevét. Egyszer régen kérdeztem tőle buszban, meccsre menet, amikor mellette ültem, hogyan is van, i-vel vagy ipszilonnal a neve, azt mondta, maga sem tudja már.) Ezt találtam viszont, egy belga oldalt. (Nyitok egy másik zárójelet a következő, barátságtalan gondolatomnak. Miszerint az nekem személyes pechem, hogy az akkori Vasasból egy ember maradt jelenlévő és látható a köz, a nyilvánosság számára azóta is, és az pont Zombori Sándor, az egyetlen, akit nem szerettem abból a csapatból. Plusz még előfordul Komjáti „Malac” András is, aki edző lett, és minden interjújában, amit sportújságírónak ad, folyton ősrégi sérelmeket emleget fel.)

     Bodor Johanna jött hozzám tegnap a rádióba, és nagyon jól beszélt. (Ő a jövő heti műsor lesz. E héten: Bogdán Zsolt.) Róla egyébként az az első, ami eszembe jut, hogy milyen gyönyörű volt ősz hajjal az Élnek még ezek? című előadásban a Kamrában annak idején. (Rémlik, hogy Tarján kolléga el is tévedt a kritikájában, amennyiben azt hitte, hogy Johannát porral őszítették be.) Mondtam is neki később (Johannának), mennyire sajnálom, hogy visszafestette magát barnára. Azt válaszolta, muszáj, mert a gyerekei – akik kicsik voltak még akkor – megijedtek tőle őszen. Talán azt hitték – gondolom –, hogy aki ősz, az öregasszony és korán hal.

     Ez a gyerekes olyan érv volt, ami előtt meghajoltam.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Kortárs tánc-, illetve mozgásszínházi előadástól nem várom el, hogy szabatos cselekménye legyen. Azt is csak mértékkel, hogy szóljon valamiről. De mondjuk azt mégis szeretném kérni, hogy akarjon valamit, és azt a valamit én megértsem, vagy legalább kapiskáljam. És azt is kívánatosnak tartom, hogy hasson rám a produkció. Bármivel. Egy zenei résszel, egy kifejező mozdulattal, egy velőtrázó tekintettel, egy effekttel, egy mozgássorral, mit tudom én.

     Tegnap a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Kecsevecse című előadását láttam a számomra több szempontból is markánsan kontextusos Bethlen téri színházban. (Szomszédos utcai lakos lévén elég sok időt töltöttem ebben a moziban gyerekként. És itt voltam színházban azon az estén, amikor apukám meghalt.) A Kecsevecsét Veres Nagy Attila vitte színre a Rendezd magad! mozgalom keretében, egy alacsony, pocakos, kopasz és egy magasabb, vékonyabb, hajasabb táncossal-színésszel. Nemigen jutottam a dologgal semmire.

     Előtte figyelmeztettek kint bennünket, hogy az előadás alatt állni kell, de csak 45 perces. Bementünk a nézőtérre, lépcsőzetes tribün, rajta jelzésszerű lábnyomok, ide kell állni. De mind, akik bementünk, nem sokan, pillanatnyi kétség nélkül haladéktalanul leültünk. Nem utasított rendre senki, nem állítottak fel bennünket. Nem kezdték el játszani a Himnuszt és nem jött be a miniszterelnök sem, akárha kormányülésre. Így aztán simán ültünk, nem kellett külön kiállnunk az ülésünkért. Ettől lett valami emberségessége, humanista fénye az estének.

     Most elrepülök Marosvásárhelyre. Majd lesz valahogy.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Összejöttünk itt mind, versenynézők: POSZT-osok, UNITER-esek és én. Ennek következtében valóságos kis fesztivállá kerekedett a program: a Tompa Miklós társulat,  a román tagozat, a Yorick és az Ariel munkáit is begyűjtve tegnap két előadást, ma és holnap hármat-hármat lehet megtekinteni. (A román produkciókat persze nem muszáj, de úgy vagyok vele: ahol színház van, ott színház van, ki nem hagyom. /Nem tudtam, hogy ez lesz itt. Azt hittem, napközben majd megírom a Revizor-kritikát. Ellenőrzést, remélem, nem kapok./)

     A marosvásárhelyi Nemzeti Színház 40 éve épült, nekem tetszik a ház, főleg a szerkezet, a változatos közönségforgalmi terek. Szocreál, de szépen, eredetien cizellálva. Maga a színházterem a soroksári Nemzetiére hasonlít, színei kék helyett bordó-mályva, 598 férőhelyes. Azért nem 600, mert akkor az előírások szerint kellene lennie vasfüggönynek is, de arra már nem volt pénz. (Hacsak nem azért nincs vasfüggöny, mert Horn Gyula ezt is lebontatta 1989-ben.) Az ülések fejrészén hímzett mintás rátét: kvázi védőhuzat. Jól néz ki az egész, a padlókárpit kopásfoltjaival együtt, amiket a nézők lába ültében csinált.

     Délután a Három pont című pinceszínházi előadást láttuk, kortárs román darab Bogdan Georgescutól. (Nehéz volt egyszerre követni a játékot és a szereplők mellé jócskán balra kivetített magyar szöveget.) Szikár, balladisztikus tragédia dokumentarista játékmódban. Egy férfi annyira beszorul, hogy fogja a két gyerekét és velük együtt lesz öngyilkos. Szinte érezni lehetett az örvényt, amely húzta le ezt az embert. Kerekeken gördülő fém bakok adták a díszletet-kelléket: a két gyereket is ilyen tárgyak jelölték, csak rájuk adtak egy-egy gyerekdzsekit. Küszködni kellett folyton, ráhúzni az elálló, ágaskodó fémrészre a dzseki ujját. Plasztikusan érzékeltette az örökös nyüglődést.

     Este a nagyszínpadon a Tarelkin halála, Tufan Imamutdinov rendezésében. Formaerős előadás, meglehetős erőfeszítéssel mérsékelten mulatságos. Galló Ernő színészi nagyságot mutat egy szánalmas-komikus kis alak szerepében.

     Hovatovább elegáns hotelben lakunk a város főterénél, közvetlenül a színház mellett. Jó életünk van, na.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     Délelőtt a Yoricktól a Szeretik a banánt, elvtársak? Monodolog, eredetileg rádiójáték, a BBC pályázatára írta Székely Csaba, nyert is vele, ez volt az első drámai műve. Sebestyén Aba Sorin Militaruval csinált belőle egyszemélyest, és most látom akkor, hogy Aba minden szakmai hájjal megkent, kitűnő színész.

     Azt még nem írtam, hogy mióta megérkeztünk, itt egyfolytában esik a hó. Már elég szép mennyiség hever belőle szerteszét, és amikor a román tagozat délután 4 órai előadására mentem, egy veszélyes gyalogos szakaszon nem láttam a hótól a csúszósát. Zsupsz, fenékre estem. Csak sajnos letettem közben a bal kezemet, amit aztán mozdítani sem tudtam utána. Nem mentem be az előadásra, hanem jött értem a színház kedves irodalmi titkára, és vitt az ügyeletre. Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok a vásárhelyi sürgősségi ellátásról – különösen az otthoni traumatológiákon a szüleimmel szerzett tapasztalatok fényében –, mert a 7-kor kezdődő Éjjeli menedékhelyen már ott ültem kézközépcsonttöréssel, friss gipszben. (Kedvesek voltak, célirányosak és gyorsak. Csupa román szakemberrel találkoztunk és mindegyikük magyarul beszélt velem. Hálánk kifejezéseként színházjegyeket kaptak és örültek neki.)

     Az Éjjeli menedékhely Keresztes Attila rendezése, meghúzott, meggyúrt, artisztikus előadás, vízzel, füsttel, szép képekkel és néhány érdekes ötlettel. A szünetben az egyik uniteres kolléga kérdezte, mi történt. Mondtam neki, szerencsés vagyok, mert ha a lábam tört volna, sokkal rosszabb lenne. Mondta, látja, nem idegen tőlem a Menedékhely Luka figurája.

     Arra jöttem rá az előadás végén, hogy tapsolni nem tudok most négy hétig.

vissza a lap tetejére

28. kedd

     Tegnapra 3,3 előadás jutott. Először az Ariel Színházban A Pentheszileia-program című produkció. Egy darabig úgy láttam, inkább irodalom ez, mint színház, de nem lett volna igazam: szerzői színház. A Berlinben élő, marosvásárhelyi Kincses Réka filmrendező írta és rendezte. Összefolyik benne családtörténet, nemzedékek, nők, szerelem, szex és egyfajta masszív, szinte örökletes boldogtalanság. Nem könnyű összerakni a történetet, de az az eset, amikor nem is kell. Inkább érzendő, mint értendő az egész. Kicsit bele lehetett kóstolni aztán a román tagozat nagyszínpadi A nők iskolájába, majd futás a főiskolára a Yorick Bucharest calling című előadására. Kortárs román dráma ismét (közérzeti jeleneteket írnak leginkább, úgy látom), Ștefan Peca dramaturg műve, Andi Gherghe rendezése, öt színinövendék játéka. Különösen a barna lány tetszett nekem, legyen bár a neve Bokor Andrea vagy Badics Petra.*

     Este a Nemzeti kistermében az Alkésztisz, Székely Csaba átiratában, Sorin Militaru rendezésében. Ó igen, ez szellemes és elegáns. Hogy Admétosz egy kortársi nagyember, egy gazdasági-politikai potentát (mondhatni, egy Simicska Lajos), és amikor becsönget a Thanatosz nevű halálipari nagyvállalkozó, akkor ezt az elviteli projektet megpróbálja okosba’ elintézni. És hát a színészek is igen, Bányai Kelemen Barnától Tompa Klárán át a többiekig. A végét még emésztenem kell, mert nem tudom, értettem-e.

     Az Arielben az előadás után benéztem B. Fülöp Bözséhez, aki elénekelhette volna nekem Acsitári hegyek alatt: kitörted a kezede-et, mivel ölelsz engemet. De azért találtam megoldást.

     Holnap majd elkezdem ismertetni az erdélyi egykezes eddig leszűrt tapasztalatait.

* Bokor Andrea. Örvendek.

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Háromórás havas autóút után a jelenlegi állomáshelyem Sepsiszentgyörgy. Este a Hamlet. Bocsárdi László rendezései engem hol erősen megfognak, hol meg nem. Most inkább az utóbbi eset van. Miközben az például egészen felvillanyozott, hogy hát tényleg, miért csak Hamlet apukájának szelleme jön vissza, más halottaké miért nem? Illetve miért is ne? De magát az egészet velőtlennek éreztem. Színészileg pedig, amennyire nagyra értékelem, hogy Bocsárdi Mátray Lászlót tudatosan építgeti (Bánk bánra két évre Hamlet – gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!), annyira nem győzött meg az alakítás. Talán valahol ott a gondom vele, hogy sem neki (Mátraynak), sem nekem nem sikerült elhinnem, hogy Hamlettel eddig még nem találkoztunk soha, ez a drámahős itt és most és kizárólagosan ő. Mintha minden szóhangsúlyával, minden mondatközi szünetével különbözni kívánt volna az eddigi Hamletek ezereitől.

     Azon tűnődtem el, mit gondol vajon Claudius (esetünkben: Pálffy Hobó) Dánia jövőjéről. Amikor legyilkolni rendeli az egyetlen törvényes utódot, a vér szerinti trónörököst. Arra aligha számíthat, hogy az ő halálát követően kitör majd a köztársaság. És mi lehet ugyanekkor Angliában, ha a király megkérhető arra az apró diplomáciai szívességre, hogy üttesse le a fejét Dánia leendő uralkodójának?!

     Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 1.:

     cipőfűzés.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     Randevúztam egy kedves budapesti ismerőssel, aki ideszakadt, és megcsodáltam az egyhónapos kislányának szépséges vonásait. Egy tökéletes miniatúrácska. (Már amennyi kilátszott a télies csomagolásából.)

     Este az M Stúdió Esetlenségünk krónikája című mozgásszínházi produkciója szerepelt a programban. Nem olvastam előtte ismertetőt, így utána lepődtem meg azon, hogy mi volt a tárgya. (Az esés, a gravitáció.) Előadás közben tévesen azonosítottam. Nekem arról szólt, hogy bénák vagyunk. Nem úgy, hogy eltörjük a kezünket, hanem a kapcsolatainkban, az érintkezéseinkben. Nagyobb tömegben még rosszabb a helyzet. Akkor különbözni nem akarunk.

     Francia rendező munkája, eléggé kifejező, bár nem mindig magával ragadó, lehetne talán rövidebb, sűrűbb. 11 szereplő táncol-mozog, magyarok és románok vegyesen. Nem egyformán hatottak érdekesnek. Némelyik vonzotta a szememet, másik nem. Alighanem a személyiségtől függ ez, de lehet, része van benne a színházi neveltetésnek is – melyikük milyen iskolán edződött.

     Szerencsére Sepsiszentgyörgyön nem először járok, így nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért az égadta világon semmit nem látok-nézek a városból. Sok a hó, esik egyre, dombon lakunk, csúszósak az utak, minimalizálom a kockázatot. Nem lehet több dobásom esésem – akár ezt is leszűrhettem az esti színházból.

     Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 2.:

     kézmosás.

vissza a lap tetejére

31. péntek

     Énszerintem a sepsiszentgyörgyi Akárki erőteljes, expresszív előadás. Nemrég láttam Kassán Kárpáti Péternek ezt a darabját, ott érzékeny, de egytónusú realista színházként adták, itt viszont egy színpadi vízió ez Radu Afrimtól. Nem is hogy danse macabre, hanem revue macabre, azon a metróállomáson, ahol Emma végül öngyilkos lesz. (Imádtam a díszletet. Az egész megbízási díjamat odaadtam volna, ha befut valahogy egy metrószerelvény-féleség, amikor az összes szereplő azt várja.)

     Pál Ferenczi Gyöngyi Emmája nem elnyűtt, nem elhanyagolt és nem fél! (Azért fogalmaztam így, mert egy darabismertetőben ilyesmit olvastam, hogy Emma elnyűtt, elhanyagolt és retteg a haláltól.)

     De most indulni kell, vissza Vásárhelyre.  

     Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 3.:

     alt-ctrl-del használata. (És a nagykezdőbetű sem könnyű.)

 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra