Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Mondtam Nyíregyen Zappe kollégának, hogy innen hazaérünk, aztán én négy napig nem megyek színházba, ki se teszem a lábam otthonról, talán még a pizsamámat sem veszem le. De ezt nem sikerült tartanom. Főként mert kedves férjem már korábban jelezte, hogy szeretné megtekinteni a Hallgatni akartamot Hegedűs D. Géza előadásában. (Amikor a kritikusdíj oklevelek mappáiért mentem épp, összefutottam HD Gézával. Mondta egyrészt, hogy nézzem meg ezt az előadást szerinte, másrészt hogy már 10 kilót ledobott abból, amit egy filmszerep kedvéért fel kellett szednie. Már tíz kilót! Most így utólag remélem, nem azt válaszoltam erre, hogy 10 kilót? Nahát! Nem is látszik.) A Hallgatni akartam az a nem ritka eset, amikor pont azok nem olvassák, illetve látják, akiknek fontos lenne megismerniük. No, mindenesetre tegnap ott voltunk sokan, zsúfolásig megtöltve a Vígszínház Házi színpadát. Rájöttem, hogy ez a Márai-könyv (meg a Föld, föld!... is) annyira megragadt bennem, számos mondatot folytatni tudtam volna, miután HD Géza elkezdte. Nagyon erős szöveg ez. Annyira erős, hogy valószínűleg nem is igényli azokat a tevés-vevéseket, kabát le, föl, pakolás stb., amiket Marton László belerendezett az előadásba. Tökéletesen elég lenne számomra a színész eleganciája (háromrészes öltöny, kalap, kabát, sál), egy (vagy több, váltott) karosszék, esetleg még az írógép, de talán az sem, hiszen túl meghitt, nosztalgikus érzetet kelt bennem személy szerint. Ugyanakkor lehet, hogy a színpadi aktivitásra a színésznek van szüksége, például azért, hogy kössön ezt-azt az irdatlan mennyiségű szöveghez, amit megtanult. Ahogy állt Hegedűs D. Géza a falnál az előadás elején és a végén, eszembe jutott a fiatal, lobogó hajú, szőke, angyalarcú énje (ője). Milyen erős vonásokat vésett bele az idő mostanra. Életemben nem láttam még olyan férfit, akiről elhinném, hogy a nagymamájával beszélgetve minden mondatába beleszövi a „szívem” megszólítást – ezt gondoltam legelőször a Pesti barokk előadásán tegnap a Belvárosi Színházban. Más dolgok azonban ismerősek voltak, 1984-ből, amikor a darab játszódik. Felvonultattak hozzá mindenfélét, amit még találtak: tárcsázós piros telefontól Melódia csokin át Traubisodáig. Magaménak éreztem azt a részletet is, amikor a házigazda mindenhez instrukciót adott a vendégének: hogyan használja a vécét, mit kell csinálni a fürdőszobai bojlerrel, ilyesmi. Magát a kort, hogy a produkció visszaadta-e – kinek-kinek azt a korszakát –, nem tudom. Hogy ez szándéka volt-e Göttinger Pál rendezőnek és milyen szempontból tört volna erre, azt sem tudom. Mélyen biztosan nem ment bele, de ez szerintem nem számonkérendő egy ilyen típusú bemutatón. Ha igaz, hogy van az egészben valami keserédes, szomor-nyomor nosztalgia, az nem annyira a 80-as évekre vonatkozik, mint a viszonylagos fiatalságra. Bármire lehet nosztalgiával gondolni, ha az ember akkor volt fiatal. (Nem olvastam Dés Mihály regényét, amiből a színpadi mű készült.) Az előadás a legfényesebben és legmeggyőzőbben abban a műfajban bizonyít, amikor egy temetői látogatás során groteszk bohózattá fajul. Ekkor pompázik a Kern András – Mészáros Máté – Szabó-Kimmel Tamás családi hármas. Mészáros Máté különböző karakterjátékai virtuózak és gazdagok. Szabó-Kimmelben van valami átütő életerő a színpadon, valami energikus fesztelenség. Evvel dolgozik az utóbbi előadásaiban. Kern András Kern András. Nekem imponál, amit itt csinál. Láthatólag van kedve ehhez a 93 éves nagymamához, ugyanakkor száraz és szigorú: nem lő túl a célon. Saját hangja, saját modora, saját humora, saját haja – esszenciális Kern-nagymama. Ezek ilyen múltbavivős napok, úgy tűnik. Tegnap a Színiegyetemen láttam a Válogatás című előadást az ötödéves Máté Gábor – Dömötör András osztálytól, Kocsis Gergő rendezésében. 1970 talán az évszám, az amatőr beatzenekarok tobzódásának időszaka. Egy csepeli KISZ-titkár kooptálni és domesztikálni akar egy bandát a 95 jelentkező együttes közül. Ennyi a történet, foltokban a korabeli világ. Belenéztem este az alapanyagul szolgáló, azonos című, Gazdag Gyula készítette dokumentumfilmbe, és láttam, hogy a sok vicces hablaty, a nyelvtanilag körvonalazatlanul gomolygó mozgalmi szöveg, ami az előadásban elhangzik, mind szó szerinti idézet a dokumentumfilm szereplőinek szájából. Meg lett zenésítve, betétdalokkal ellátva. Van fodrászbúra, tréningruha, asztali ceruzahegyező, répanadrág (bár az későbbi szerintem), pöttyösblúz, cigarettacsikk kiló számra, és van a növendékek tehetsége, játékkedve, kreativitása, iróniája. (Kiss Andrea* milyen finom, puha, elragadó!) A legemlékezetesebb számomra Papp Endre, aki Szabó Ferenc KISZ-titkárt játssza. Épp csak egy csöppet rajzolja el, a tónusában árnyalatnyi idegenség. Épp csak egy icipicit bárgyú a mosolya, ahogy szétterül az arcán. Kisüt belőle, hogy ez az egyszerű vidéki fiú alapjában véve komolyan gondolja a dolgot. Nem a karriervágy, nem a megélhetés, nem a felfelé törekvés ambíciója, hanem az őszinte hit a KISZ feladatában. (Eszembe jutott róla Szacsvay László párttitkárja is a Te rongyos életből.) Na hát azok az idők elmúltak. Ma már nem ilyenek a mozgalmárok, a pártemberek. *új nevén: Waskovics Andrea Este tatabányai menet. A színház utaztatott nagyobb érdeklődő csoportot, és még soha ilyen gyönyörű, új, modern kisbuszt nem láttam belülről. Az előadás Kiss Csaba rendezésében a Nappalok és éjszakák című ősbemutató, Kiss Csaba írta, „sirály-játék” műfaji megjelöléssel. Szereplői Nyina, Trigorin, Arkagyina, Trepljov, Mása, Dorn doktor. Csehov Sirályának 3. és 4. felvonása között játszódik a darab. Megmutatja, mi történt Zarecsnajával abban a két évben, ami eltelt azóta, hogy Moszkvába szökött otthonról. Ez így első blikkre frappáns, szellemes ötletnek tűnt, de kibontva, a nézése közben kevésbé találtam meggyőzőnek, vagy legalábbis vetett fel bennem kétségeket. Játszották Tatabányán a Sirályt tavaly, és ahogy akkor Crespo Rodrigo igazgató adta Trigorint, úgy most is. Fájlalom, hogy Nyinát nem az akkori igen jó Nyina, Szabó Emília játssza, hanem Trokán Anna. Arkagyinaként Györgyi Anna vérvörösben úszó jelmezekben elegáns(…)ik – lehet valami egyszerű igét képezni az elegáns melléknévből? –, és persze nem ez az egyetlen jellemzője. De nem akarok többet erről, mert írom a Revizornak. A legnagyobb problémám a végiggondolással és a megírással az lesz, hogy nehéz elhelyeznem a darabot egy olyan néző fejében, aki nem ismeri Csehov Sirályát. Hogy az a néző vajon mit fog ebből fogni egyáltalán. November hónapban még csak hárman érkeztek ide keresőkifejezéssel, konkrétan ezekkel: Parsifal meztelen füge nyakazás csirkelábbal álmodni Köszönöm a figyelmet, ma ennyit akartam mondani. Szaladok is el itthonról, de aki nem szalad, az még esetleg elolvashatja, mit írtam tíz éve ezen a napon, remélem, érdekes. Ha írnék a Vígszínház A Pál utcai fiúk-bemutatójáról, azt a címet adnám a cikknek, hogy Bokák meztelenül. Jó szívvel gondoltam Benedek Mari jelmeztervezőre amiatt, hogy a Pál utcai fiúk zöme olyan kis zoknit hord, alig jön ki a cipő fölé. Kilátszik a csupasz bokájuk, ettől rögtön van bennük valami gyerekes esendőség. Már eleve azért érdemes volt színre vinni ezt a darabot, mert Király Dániel levágatta a szakállát Csónakos szerepéhez. Meg azért is, mert nagyon be fog ütni, hosszú sikerszéria lesz belőle. Én is jól el tudom képzelni, hogy elmenjek majd megnézni újra. A zene (Dés László) nekem bejött, a dalszöveg (Geszti Péter), hát az kevésbé. Marton László rendezésében külön értékelem azt, hogy zenés darab létére nem a technika, fények, effektek adják a produkció látványosságát, hanem a fiúk tömege, mozgása, dinamikája. (Koreográfia: Horváth Csaba. Ő az előadás egyik legfőbb erényfelelőse. Mármint úgy értem, hogy az erények jelentős része az ő munkájához kötődik.) Lendületes és felvillanyozó az osztálytermi kezdés. Bizonyos értelemben előzményének tudom be a tavalyi Nyilas Mihály-affért az Ódryn: ott éreztem ezt, hogy letombol a színpadról egy fiúosztály tavaszi zsongása, erőstül, vágyakozásostul, szagostul (ti. büdös kölykök :-) Érdekes, hogy a produkcióban milyen élesen kiütköznek a hatalmi harcok (Boka-Geréb, Áts Feri-Pásztorok), és milyen kellemetlen érzéseket kelt a pirosingesek paramilitáris serege a masírozásával és az indulójával. Na, közben rájöttem, hogy miért is ne írhatnék róla a Spirire? Írok. Összességében azt mondhatom, hogy szerettem ezeket a fiúkat, akik az előadást alkották, szerettem őket ezért. Főleg a Bokát játszó Wunderlich Józsefet, aki alighanem gyengém lesz nekem. (Azt is tudom, kire emlékeztet az életemből. Az ilyen lehetséges kritikusi elfogultságokat hová soroljuk be vagy hogyan zárhatnánk ki? – kérdezem költőileg.) Zeneművészetileg irreleváns a hozzászólásom, de én képzetileg soha nem tudtam elszakadni attól a nyurga, barna loboncos fiútól, akinek Kocsis Zoltánt zongoraművészként megismertük a hatvanas évek végén vagy a hetvenes évek elején, így szomorkodom most a halálán. Még A Pál utcai fiúkról azt akarom mondani, gondolkodtam a végén. Hogy amikor Józan László Áts Ferije a Nemecsekék előtt összetalálkozik Bokával, akkor már nem is az „egyenruhája” van rajta, hanem egy piros kardigán (talán nem ez a megfelelő elnevezés a ruhadarabra). Felteszem, mint háborút vesztett tábornokot, megpuccsolták a Pásztorok, akik revansisták lesznek, és Áts Ferinek talán nem is akad máshol helye, csak a Pál utcaiaknál. Vagy felhagy a bandázással. Most mindenesetre olvasom épp a regényt, hogy ellenőrizzem, milyenek is az eredetiben a Pásztorok vagy Geréb Dezső. (1998-as kiadású kötet, nem is értem, honnan, talán valamelyik gyerek miatt van ilyenünk. Móra Könyvkiadó, és azt írják „Molnár Péter rajzaival”. Azt nem írják, hogy az illusztrátor a filmből másolta ki a szereplőket. Helyenként ugyan elég bénák a rajzok, de azért okvetlenül felismerhetőek a színészgyerekek.) Volt a hétvégén egy nagy vállalkozásunk. Kedves férjem munkahelyi zöldnövénye annyira fejlődésnek indult, hogy mindenhová kitüremkedett már a nem kis cserepéből. Szakemberhez fordultunk, elvittük az illetőt kedves férjem virágosához, aki szétültette, mint a rosszgyerekeket, háromfelé. Nem volt egyszerű az anyapéldányt berakni a kocsiba, pláne aztán kivenni, fel is kellett öltöztetni, hogy meg ne fázzon, de végül minden rendben lezajlott, és most így ül a dolgozói mackó a zöldben. No, talán hogy nem bízzam nagyon el magam zsótérilag – mármint hogy most már mindenre vevő vagyok, amit csinál –, tegnap délután visszazökkentem. Fondor és szerelem címmel láttam az Ármány és szerelemet a Színiegyetemen, a negyévedes Zsámbéki-Fullajtár osztály előadásában. (A Várkonyi-teremben, 2 óra 20 perc egyben, főve, fulladozva.) Túl a kezdésen, a felcsigázó URH-számon, már az első jelenetben, a Millerék családi szcénája alatt percről percre keseredtem el. Se füle, se farka mondatokban beszéltek, gyakran ki sem tudtam hámozni, mit akar közölni a narancssárga Miller papa egyáltalán. (Mintásbélésű, kifordított zakóban.) Eszembe jutott, hogy láttam már Zsótértól Schillert, a Stuart Máriát, azt sem fogadtam jól, kiidegelt, lenyúzott. Nézőként azt sem éreztem most, hogy ez a produkció különösebben előnyös színben tüntetné fel a növendékeket. A Lujzát játszó Mészöly Anna tetszett. Nem mintha azt gondolnám, hogy bármely lány így viselkedik, amikor a szerelme apjával először találkozik. (A szerelme apját hol elnöknek, hol miniszternek nevezték, katonai egyenruhát hordott és Népszabadság volt a kezében, néha fel is olvasott belőle. Ami jelezte, hogy kb. a jelenben játszódunk, illetve a néhány hónapos közelmúltban.) De határozott hangja volt ennek a Lujzának, tartása, karakánsága. Bizonyos értelemben be is döntötte nálam az egész sztorit. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen tökös csaj ma biztosan találna más megoldást erre a szituációra, mint amit Schiller kifundált, hamis levéllel, gyilokkal. Elhatároztam, hogy írásban ezen majd nem akadok fenn, de mégis… Kardinális kérdésként teszem fel: Schiller Millerje mondhatja-e azt a feleségének a darab kontextusában és viszonyai között, hogy „vén síró kurva”. Szerintem nem mondhatja. És ehhez az utolsó csepp véremig ragaszkodni fogok. Este a Parasztopera az Átriumban. Arról majd holnap. Mostanában gyakran van az, amit nem hittem volna. Bízzunk abban, hogy az amerikai demokráciában működik a fékek és ellensúlyok rendszere. Mert ha ott sem, akkor miben bízzunk egyáltalán. Annamari meg, valamint az egész környezete, ismerősei, munkatársai… gondolhatni. Szóval a Parasztopera, amit pont Pintér Béláéktól nem láttam tavaly a Pariopi-fesztiválon, kedves férjem pedig még soha. Érdekes lehet olyan sorrendben nézni, hogy jóval későbbi Pintér Bélák után, talán nem is kifejezetten előnyös. De én szeretem ezt az előadást, és azt is szeretem benne, hogy számos pontján az eredeti szereplők játsszák most is, akik már rég nincsenek a társulatban. Szívesen nézem őket akkor is, ha egyébként láttam már Parasztoperákat némelyik szerepben jobb színészekkel, mint itt. (Friedenthal Zoltánhoz Kovbojként csak most volt szerencsém. Távolabbról nézve olyan, mint egy magasra nőtt bajuszos amerikai kínai.) Kedvenc pillanatom az volt, amikor a munkás-kezeslábasos mostohahúg, Enyedi Éva elkezdett tessék-lássék néptáncolni. Zsúfolt ház volt az Átriumban, fiatalok, idősek, Pintér Béla színháza nem-zedéki, hanem össztársadalmi. Írtam ezt. Mást most nem mesélek, bár volt tegnap egy érdekes, nem színházi estém, de meghagyom, legyen az holnap a ma tegnapja. Az IMO a Nemzetközi Kapcsolatok Egyeteme Moszkvában, ahol diplomáciát, újságírást és gazdaságot tanultak magyar ösztöndíjasok. (Ma meg nyugatiak ott a külföldi diákok.) Egyesületet alapítottak valamikor az ott végzett magyarok, és egy ideje az a szokásuk, hogy havonta egyszer találkozót tartanak egy budai étteremben, és nemcsak vacsora van, hanem „kultúrprogram”, meghívott vendég, előadás, kérdések, eszmecsere. Kettővel ezelőtt egy külpolitikai újságíró beszélt az amerikai választási rendszerről, most keddre meg engem hívtak, a Három nővér témájában. Körülbelül 25-en voltak, vegyes korösszetételben, csak hát fiatalok nincsenek, utánpótlás nincs az IMO-ról. A legrégebben végzett vacsoravendég 1968-ban diplomázott (nyugdíjas persze), a legfiatalabb 1990-ben. Akikkel ugyanarra az évfolyamra jártam, azokat ismerem, jóban vagyunk többükkel – vö.: augusztusi balatoni moszkovita találkozó –, de az idősebb meg fiatalabb újságírók közül is nem eggyel összehozott már a sors különböző napilap-szerkesztőségekben, ahol dolgoztam. Volt itt most olyan újságíró, aki épp a Népszabadság elbocsátó tárgyalásáról érkezett, meg volt miniszteri biztos is, bár az nem olyan nagy kunszt manapság, amennyi miniszteri biztos van, csillag az égen. Vagy legalábbis több, mint népszabis újságíró. Ami a kiselőadásomat illeti, elég jól sikerült. Felvillanyozó előnynek bizonyult, hogy az egész hallgatóság tud oroszul, tehát meg lehetett osztani velük a fordítási megoldásaimat, illetve problémáimat, amikről itt számoltam be, váratlan és kései egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően utólag mintegy zárókővel ellátva a 22 évvel ezelőtti hályogkovácsmunkámat. Már huzamosabb ideje az van, hogy álló nap ülök a gépnél (ami még mindig nem a Várja), és dolgozom. Nincs boldogság. Valamelyik színházban összetalálkoztam Benedek Marival, és kérdeztem tőle, gondolt-e arra, amikor a Pál utcai fiúkra a kis zoknit adta, hogy majd meghatódom a meztelen bokájuk láttán. Nem gondolt erre, mondta, de nincs ellenére. Arra gondolt, hogyan kösse kicsit korunkhoz a jelmezeket, és a hipszterek hordanak ilyen zoknit ma. Elolvastam egyébként a regényt, itt-ott meglepődve, és nem különösebben lelkesülten. Nem tetszik például, hogy Molnár Ferenc milyen lesajnálóan, vagy legalábbis szánalommal emlegeti folyton Nemecsek Ernőt. Szegénykézi rendszeresen. Arra nem emlékeztem, hogy a Geréb-féle árulás nem oly ádáz dolog, mint ahogy él bennünk. Éles, kibékíthetetlen ellentétnek játsszák a vígszínházi előadásban is. Pedig Geréb a könyvben megbánja tettét, megjavul, visszafogadják, a csatában a Pál utcaiakat erősíti, és ki is tünteti magát. (Bár az zavarba ejtő, hogy a visszakuncsorgásnál megint spicliskedéssel operál, akkor a vörösingesekről akar kémjelentéssel szolgálni.) A legbizarrabb azonban mégis az, hogy az igazán militáns, autokratikus hajlamú szereplőnek Boka János látszik. Hogy mást ne mondjak, a harci napon a grundon ellenőrzést végez: Az ötös erődben olyan nagy volt a „drukk”, hogy mikor a tábornok odaérkezett, a túlbuzgó tüzér rákiáltott: – Állj, ki vagy?! A másik oldalba lökte, Boka pedig rákiáltott: – A tábornokodat sem ismered meg? Te szamár! – Aztán hozzátette: – Az ilyet legjobb volna mindjárt főbe lövetni! Hát… Lelkem nem ily honos. Tegnap reggel az volt Budaörsön, hogy a két óvodás csoport közül, amelyik Az öregkisasszony autós meséi című egyszemélyes előadásra bejelentkezett, egyik sem érkezett meg. Márpedig gyerekelőadást nem tartanak meg öt felnőtt nézőnek. Így az öt felnőtt néző bánatosan elment az öregkisasszonyt (nem) játszó Takács Katalinnal rétesezni. Este a Trafóban a Csehov című előadás a Dollár Papa gyermekeitől. Elhagyták a kis termüket; ezt a nagyszínpad terében adják, a színpadi játszó tér helyén négy oldalról felállított pár sornyi tribün előtt. Ez nem feltétlenül előnyös nekünk nézőknek (leszámítva azt, hogy többen lehetünk, mint korábban), mert nem mindig hallani-érteni, amit a szereplők beszélnek, az éppeni elhelyezkedésük és pláne a felfelé nyitott tér miatt. Amit játszanak, az egyfajta Cs.Ö.R. (Csehov Összes Rövidítve), Ördög Tamás rendezésében. Igen szellemes mix, amely elindul a Három nővér első felvonásával – azon belül is a három lánnyal és Versinyinnel –, majd közbedenunciál Arkagyina, mert ezt a premiert valójában Trepljov rendezi, és így haladunk tovább, különböző darabok belekeveredésével. Van benne pici Ványa bácsi, pici Ivanov is, de alapvetően a Sirály és a Cseresznyéskert összeboronálása mentén halad. Frappáns és logikus szerepösszevonásokkal élnek – például Arkagyina-Ranyevszkaja Für Anikó* nagyestélyiben, vagy hogy a Másákok mindig Kiss-Végh Emőke –, és összeáll valamiféle érzékeny-vérzékeny valami. Sárosdi Lilla csodálatos. Ő játssza Olgát, Babakinát és Lopahin(á)t. A lila ruhája a csillanó cseresznyerátétekkel önmagában különdíjas. * Érdekes, ahogy ezen az őszön az Örkény középkorú színésznői kirajzottak szakmai tapasztalni. Für Anikó itt szerepel, Bíró Kriszta a k2-nél, Kerekes Éva a Madách Színházban. Egy nyugdíjas élete Hosszú sok munkámnak nyugdíj lett a vége, Amikor elértem, felnéztem az égre. Hála Istennek most már megpihenek, Nem parancsol senki, a magam ura leszek. Most, hogy benne vagyok, ezek a remények igen elapadtak, soványok és szegények. Sok éves vággyal elmaradt fogalom, de majd mindjárt elmondom, milyen a nyugalom. A férjem nem volt soha beteg eddig (dehogynem), Nem is mondta, hogy tán gyengélkedik. De most, hogy nyugdíjba mentem, Nagyokat nyögdécsel minden nyomon-lépten. Ezért kell hát nekem korábban felkelni, A pékhez, a Stedrához és a CBA-hoz menni! Ez miatt vár rám ezerféle dolog, Hogy a szemem is karikára forog! Mindennek ára van, igen nehéz vége, De majd, ha meghalok, megpihenek végre, Ám álmot láttam, ami megmutatta, hogy milyen boldogság vár ott fent egy nyugdíjasra. A mennyország előtt áll egy hatalmas sereg, Fele mérgelődik, fele meg kesereg. Megkérdek egy lelket, aki leghátul áll, Mondja meg kérem, ez a sok nép mire vár? Azt mondja a lélek, ez mind nyugdíjas, Pihenésre váró, kihasznált, foghíjas. Van itt olyan, ki több száz éve lődörög odakint, De ha előbbre jut, visszalökdösik. Ezért úgy gyűrd fel a nadrágod, nem most lesz az, amikor az Urat te meglátod, Mert ha van olyan, ki a kapuig el is ér, Visszaszól Péter: kend nyugdíjas, kend ráér… Elhangzott 2016. október 19-én az idősek napján a verőcei művelődési házban. Kicsit olyan volt tegnap délután a Radnóti Színház, mintha a kecskeméti fesztivál kihelyezett tagozata lenne: sok bábszakmabeli ült a nézőtéren. Michael Ende Ofélia árnyai című művének Kárpáti Péter készítette színpadi átirata ment Csató Kata rendezésében. Most megmondom: nálam elakadt. Tompa, kietlen, fád – ezt éreztem. Eszembe jutott közben, amit Jászay kolléga írt nekem a Spirire a kecskeméti fesztiválról: hogy a gyerekelőadások kerülik a valóságos világot. Lehet ebben valami. Itt kifejezetten életesen indult a dolog, avval, hogy egy gyerekszínházat bezárnak, a társulat szélnek ered. De innentől kezdve mese-mese-meskete folydogált kartondíszletben, színtelen fényekkel-árnyakkal. Másfelől viszont úgy is nézhető a dolog, hogy amit látunk, az az idős Ofélia – akit szép egyszerűséggel játszik Martin Márta – beszűkült belső világa a halála előtt. Van ez, anyukámnál láttam, az utolsó időkben már csak találgatni lehet, mire gondol vajon, hol jár, miben él. De mondjuk ez nem feltétlenül olyasmi, amit látni szeretek vasárnap délután családi színházként. Pláne ebben a megvalósulásban, amiben sem drámaiságot, sem költőiséget nem tudtam felfedezni, és a játékossága sem volt átütő. A varázs, az hiányzott. Vagy nem is így. A varázstalanság hatott rám lehangolóan. Nincsen idő írni, de nem is baj, mert az Iván, a rettenetet, amit a Radnóti Színházban láttam tegnap, úgyis szívesen átruházom másokra, fiatalokra. Menjenek csak a fiatalok és nézzék, minden bizonnyal élvezni fogják azt a lendületes kavalkádot, amit ifj. Vidnyánszky Attila és alkotótársai a színpadra vittek. Annyira saját szájra igazították a művet, hogy lekövetni is alig tudtam a darabot, amelyet egyébként ismerek. Nálam kontraproduktívnak bizonyult a felpörgetésnek, a fékezhetetlenségnek és a szelességnek ez a foka, meglepő módon mindkét rész közepén elkezdtem ásítozni kicsit, annyira ki- és lemerültem. De tudjuk ezt be hajlott koromnak. Az előadás tehetségességét, dolgosságát, elsöprő energikusságát maximálisan és globálisan elismerem. Kiemelendő, hogy Petrik Andrea milyen pompásan feltalálta magát a produkcióban. És azt is szerettem, ahogy László Zsolt komikusi vénát talált és paskolt magán, hogy jobban látsszon. (Mármint a véna. Mármint ahogy szúráshoz.) Plusz még a díszletet méltatom, a szédítő időalagutat például, és az utolsó képek jelentéses szépségét. (Ezt még akkor is elégedetten rögzítem, ha amúgy szemem nélkül jöttem haza, mivel kiégették szembereflektorral.) Az időskori hanyatlás napja volt tegnap. Nem halaszthattam tovább, elmentem új olvasószemüveget csináltatni. Egy dioptriát romlott a szemem a legutóbbi, a hat évvel ezelőtti szemüveghez képest. Mondták, ez normális, sőt, lassabb a szokásosnál. Legolcsóbb keret, legszimplább lencse – sajnos az Auchan-DM-stb szemüvegek nem alkalmasak, mert a két szemem közt van fél dioptria különbség –, hogy győzzem pénzzel.
Volt még nyolc, érintetlen, csiszolatlan Amikor a szemészt vártam, a rendelője előtt ülve az asztalra helyezett újságokat lapozgattam. Elolvastam egy Nők Lapját. Harminc éve nem volt a kezemben Nők Lapja. Hirdetési újságnak látszik, még ha nincs is odaírva a cikkek végére, hogy (x). Az apróhirdetések között találtam egy ilyet: 65 éves sportos fiú keresi 60-as sportos lány ismeretségét könnyű kapcsolatra. Mindig van, amihez az ember még túl fiatal. Átrium, k2 Színház, Cájtstükk. A darab, ami van is és nincs is, egyfajta kíméletből, nehogy drasztikusan megváltoztassák vele a mi életünket is, vagy esetleg kerülőúton mégis. A legkézenfekvőbb azt mondanom a produkcióról, hogy nincs valódi véleményem. Erre jutott ugyanis az előadásban szereplő Csáki Tamás (!) nevű kritikus is, amikor rendre szót kapott és az addig történteket (vagy inkább: elhangzottakat) bírálta hosszan és unalmasan. De az unalmasan szavam elemzendő, mert nem Horváth Szabolcs volt unalmas, ő igazán nem unalmasan adta elő a kritikusi eszmefuttatást. Meg nem is a szöveg volt unalmas. Benkó Bence és Fábián Péter szerző-rendezők kifejezetten nívós, könnyed és míves irályt valósítottak meg, énszerintem bármelyik szakorgánum szívesen fogadta volna, amelyik hosszabb dolgozatokat közöl. Csak semmilyen értelemben nem töltötte be az Átrium színpadát. És nem ez volt az egyetlen, ami nem. Tökéletesen érzékelni és érteni véltem az alkotók magabiztosságán túl a bizonytalanságát is. Az utóbbi volt a szimpátikusabb nekem. Valamint Piti Emőke a festékpatakkal az arcán-nyakán meg a lánykahangjaival. Mostanában már nem is a heti, hanem a kétheti rádióműsorért küzdök. Lovas Rozi járt nálam tegnap, aki minden értelemben tetszik nekem. Színpadon, civilben, a gondolkodása, a megfogalmazásai, még a finom kis sminkje is.
Este A tizedes meg a többiek a Magyar Színházban. Erősen retró. Amikor
harminc évvel ezelőtt a Pesti Színházban láttam, pont ilyen volt. Nem, nem igaz,
mert annak idején talán kicsit élénkebbnek, tempósabbnak, elevenebbnek bizonyult.
Itt a színészek gyorsöltözéseket és lassú játékot mutattak be. Végtelenül
passzénak hatott most ez az egész, az alakítások némelyikét is beleértve. De úgy
tűnt, hogy csak én nem oldódtam fel a színházi időutazás döbbenetéből, a többiek
elég jól szórakozni látszottak. Részint a közönség, részint pedig a színészek,
akik olykor röhögve beszéltek össze-vissza a szövegük pontos elmondása helyett.
Itt-ott kicsit meglepődtem, például amikor az Eperjes Károly játszotta Látom magam előtt ezt a cseppben a tenger jellegű egypercest a próbáról: Eperjes (aki kifejezetten fegyelmezett alakítást nyújt) odaszól a zászlósnak kissé túlkoros Fillár Istvánnak (aki korrekten hozza Darvas Iván karszéttárásait és hangsúlyait), hogy neki egy 20 éves Veuve Clicquot-t ajánl. Kaphatott ehhez a kezébe a kellékestől egy pezsgősüveget. Ránézett a palackra és azt mondhatta: De ez nem Veuve Clicquot. Nem számít – felelhették neki –, tekerd jól körbe az asztalkendővel, senki nem veszi észre, hogy más a címke. De. Én észrevettem a 13. sorból is. Cssss… precíziós munkát végzek épp. Annyira elrongyolódott már a buta mobiltelefonom cellux-ruhája, hogy muszáj új borítást ragasztanom rá körbe. Erről jut eszembe, valaki mondta, a generációs különbség ott van, hogy a fiatalok, akik folyamatosan lökik a sódert a mobiljukon sms vagy mail formájában, a két hüvelykujjukat használják írásra, és ezért a kapucsengőt is hüvelykujjal – a kiskori Annamária üvegujjnak nevezte – nyomják meg, míg mi, idősebbek, mutatóujjal. Ez azt hiszem igaz. Alessandro Del Piero Játsszunk még! című könyvét olvastam. (Amíg a szemem bírta.) Nagyon rokonszenves, egyszerű fiú. De valahogy nem erre számítottam, hogy egy focista a könyvében olyan előszeretettel boncolgasson lételméleti kérdéseket, mint Háy János falusi drámahősei (jó, náluk szofisztikáltabban), illetve hogy Oravecz Nóra-szerű életvezetési tanácsokat adjon. A barátság őszinteségének semmi köze nincs a látványos gesztusokhoz, a formalitásokhoz: a barátság lényege önmaga.
A Don Juanról volnék beszámolandó, ha nem maradt volna el tegnap a Pesti Színház előadása. Cserébe véletlenül megnéztem a Phillips kapitány című filmet a Tv2-n. Hát iszonyú sokáig tartott, míg kiszabadították Tom Hankset. Nem is tudom, vagy éjjel egyig, bár lehet, hogy a sok reklám miatt, amelyik mind úgy kezdődött, hogy Vajna Tímea bemutatja. Petőcz András Szerelmes vers (óda) című munkája az e heti ÉS-ből. Megpróbálom hozzávetőleg pontosan idézni. (Tipográfiai lehetőségeim szerint.) ˁ ˀ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ . ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ! ♥ ♥, ♥ ♥ ♥ … ♥ ♥ … ♥ ♥. ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ˁ ˁ ˁ ˀ ˀ ˀ ˁ ˁ ˀ ˀ ˁˀ ˁˀ ˁˀ ˁˀ ˁˀ! ˁˀ: ˁˀ ! ˁ ˁ ♥ ♥ ♥ ♥ ! ♥ ! ♥ ! ˁˀ ! ♥ ! (Befejezetlen.) (Részemről.) Nézegettem egy illusztris naplóíró kollégát, Széchenyi Istvánt, kereken kétszáz évvel ezelőttről. Március 15-ét még nem ünnepelte, viszont két nappal később ezt posztolta (Bécsben, 1816. március 17-én): Nemzetek és emberek hasonlítanak egymáshoz: ami kicsiben minden emberben zajlik, nagyban is végbemegy, összességükben. Az ember gyermekkorában merő sötétségben halad, anélkül, hogy felfedezné léte okát. – Ugyanígy van ez a népekkel! Azután valamiféle, de még nagyon korlátolt fejlettségre jut. Ugyanígy van ez a nemzetekkel! Szép lassacskán egyszercsak elérkezik a kamaszkorba, – innen kerül az életbe, onnan a kiteljesedésre, vagy a pusztulásra. Így van ez velünk! – de azzal a különbséggel, hogy az egyetlen emberélet rövid, és szakaszai gyorsan leperegnek; egy nemzet létezésének évezredekig, szakaszainak évszázadokig kell tartaniok – egy nép kamaszkora például 300 évre is terjedhet. Nagyon szeretném legalább azt tudni, mi hányadik esztendőnkben járunk! Tetszik Hozzászólás Megosztom Még soha nem volt ilyen hónapom, amire ennyire rányomta volna a bélyegét az el-, illetve lemaradásból fakadó színházhiány. Budaörsön a gyerekelőadás óvodásközönsége maradt távol, így nem láttam az Öregkisasszonyt. A Nemzetibe A krokodilusra elmenni kétszer is terveztem a hónap elején, azok az előadások szintén elmaradtak, nem közölt okból, ami azt szokta jelenteni, hogy nincsen rá néző. Don Juant betegség miatt váltották le, Kvartettet adtak helyette. Tegnap pedig beestem 7-re a Bábszínházba A képzelt betegre. Gyanús csend honolt az épületben, 6-kor kezdődött ugyanis. Már kevesebb volt hátra belőle, mint amennyi lement addigra. Volt egyébként a POSZT szakmai tanácsának ülése is tegnap. Egyszer, majd ha vége lesz (nem tudom, milyen lesz az és mikor, a vége), alighanem fogok mesélni az itt szerzett tapasztalataimról. Elkészült az új szemüvegem. Valóságos olvasásorgiát rendezek. (Igaz, belefájdul a szemem. Remélem, ezt a megszokás elmúlasztja majd.) Máshová meg annyian mennek, hogy már nem kapok jegyet. Konkrétan az Emlékezés a régi szép időkrere, tegnap. De nem maradtam színháztalan, elmentem a Pinceszínházba a Művészet előadására. Már mostanra, amikor kábé a negyedik bemutatóját látom, eldőlt, hogy szeretem Yasmina Rezának ezt a darabját. Emlékszem a Katona előadására is, de a legerősebben az a különös élmény ragadt meg bennem, hogy amikor az akkori köztársasági elnök felesége a színes bocskaikosztümjeinek sárga példányában eljött a szekszárdi német színházba megtekinteni az előadást, akkor a kérésére be kellett iktatni az egyrészes darabba egy szünetet, hogy ő akkor távozhasson. A Pincében Pajer Róbert rendezte szikáran, kompaktan. Egy fehér kanapé, a fehér kép (két, sínszerű fehér csíkkal), és a sarokban felnövő fehér szőnyegpadlószerűséggel. Az erre legmegfelelőbb pillanatban felismertem, hogy az voltaképp hó, amit oda fújt össze a szél. A három barát karakterében én ennél kicsit több lehetőséget, nagyobb gazdagságot és bonyolultságot érzek, mint amit a színészek eljátszottak, de ezt nem panaszként mondom, hanem másik lehetőségként. Egyszerű, szakmailag korrekt megoldásokat láttam. Megyeri Zoltán adja a szerethető, vicces Yvant, jó ritmusérzékkel és dinamikával, picit talán harsányan. Quintus Konrád kezdő sznobként fogja fel Serge-et, lehetne markánsabb. Tulajdonképpen csak Lux Ádám Marcjában zavart kicsit, hogy a felszínességet kárhoztatva is kissé felszínes maradt, mármint a figura ábrázolása. De voltak olykor remek arcai. A színészhármas passzentosan működik. Az előadás a sok fehér ellenére is színeket mutató, gördülékeny, élvezetes. Kifejezetten jól érezte magát a közönség, az első sorokban egy-két osztálynyi középiskolással. Jó este volt. Csiszolt fog és újabb kihúzott fog. Ne szóljatok hozzám. Mindazonáltal hiába hogy másfél órán át kellett araszolgatni autóval Budaörstől hazáig, ľ 7-kor mégiscsak kiszálltam a kocsiból és mehettem színházba. Biztatott hétfőn Mácsai Pál, hogy nézzek újra Három nővért az Örkényben. Terveztem ezt amúgy is, és az most különösen jó sansz, hogy kétszer egymás után ment az előadás, a második a tuti. Be is fogadtak engem a nézőtérre kedvesen. Ó, élveztem! Már volt képem arról, hogy az előadás milyen, úgyhogy lefoglalhattak a részletek. Változott is a bemutató óta, irányában is, konkrétan is. Bemelegedett a finom humora – főleg az első részben –, amire a közönség is igen érzékenyen, fogékonyan reagált. Volt például, hogy kinevetgéltünk Versinyint az udvarlásával. Felvillanyozva fogadtam, hogy a premier óta átpozicionálták Mása és Versinyin második felvonásbeli kapcsolatát. Visszamagázódtak! Vagyis a rendezés átdatálta a viszonyuk perfektuálódását: itt helyben, ezen a farsangos éjszakán történik meg az áttörés: Versinyin vallomása és hogy Mása megadja magát. Majdnem in flagranti érik őket az első csóknál, onnantól kezdve boldog, hitetlenkedő nevetgélés az egész este. (Legalábbis Tenki Réka Másája részéről. Mácsait ekkor nemigen láttam, mert szélen ültem.) Most összeállt nekem a jelenlétünk is, ahogy ülünk mi nézők a kicsit megvilágított nézőtéren és hozzánk fordulnak, beavatnak minket a játszók, Epres Attila Kuligin kikérdez bennünket latinból, vagy Nagy Zsolt Szoljonij előlünk is bújik medvefej belsejébe bőgni. Megrázóan, kopogósan kegyetlen a negyedik felvonás. Azt akarom még mondani, amit a premier után is említettem, hogy a szöveg, az kicsit „alapján”, alapjánom (mármint hogy a fordításomat tekintve), és néhányszor előfordult, hogy ajándékként éltem meg a számomra revelatív mást mondásukat. Mindenekelőtt az amúgy is nagyszerű Takács Nóra Diána iránt éreztem hálát, akinek Olgaként van ez a mondata az első felvonásban: Мне двадцать восемь лет, только... Ez nálam, pontosan, szó szerint: Huszonnyolc éves vagyok, csak…* Gondolkodtam annak idején, mit akarhat ez a „csak” a három ponttal, de nem tudtam megfogalmazni, meg nem is akartam, pusztán a mondatot tolmácsoltam. Nóra Dia szövege az előadásban ez: Huszonnyolc éves vagyok, és még… Azonnal értettük, mire gondol, mit nem fejez itt be. Olyan volt számomra, mintha megadták volna egy izgalmas rejtvény megfejtését. Hurrá nekik! * Kosztolányinál: Huszonnyolc éves vagyok, de… Kecskeméten tegnap a Katona József, avagy légy a pókok között fickándozik előadásának néhányadik percében azt hittem hirtelen, hogy nem most van, hanem pár éve. Amikor szintén Réczei Tamás írta darabon ültem ugyanott. Akkor is nagy színházi elődöket montíroztak későbbi korra. Akkor Kelemen Lászlót ásták ki munka közben, most Katona Józsefet. (Aki annak kapcsán kerül illusztratíve képbe, hogy Ruszt József 1976-ban Kecskeméten Bánk bánt készül rendezni Gábor Miklóssal a főszerepben.) Akkor is eléggé senyvedtem az előadás alatt, most is. Hozzávetőleg azonos okból: maga az írói ötlet sem drámailag, sem színházilag nem tűnik annyira kidolgozottnak, hogy el lehetne érni vele a színházjátszási, illetve -nézési ingerküszöböt. Kibontatlan figurák, felszínes helyzetek, ívesedésre képtelen jelenetek. (Azt külön sérelmezem, hogy Gábor Miklós felesége, a csak egyszerűen per „Éva” nevű szereplő mintha pusztán egészségügyi smasszer lenne a Madách Színházból szökött sztárszínész mellett.) A történet, felteszem, fiktív* (legalábbis nem tudunk arról, hogy Ruszt József a Bánk bánt megrendezte volna a 1996-os kamaraszínházi bemutatót megelőzően), bár biztos van valóságtartalma. Talán ez is része a problémának. Ha dokumentumdráma lenne, gazdag anyaggal, akkor több muníció lehetne benne. Ha pedig költői mű, akkor jót tett volna neki a tágabb fantázia. Az előadást Kocsis Pál rendezte, amit ki nem találtam volna, ha át nem tanulmányozom utóbb a színlapot. Két pozitívumot felhozok. A Gábor Miklóst játszó Dunai Tamás gondolkodó arcát, arcán az éveket. (Ez különben nagy disznóság, hogy egy viseltes férfiarcon sokkal izgalmasabbnak, szebbnek látszanak a ráncok, mint egy megkorosodott nő képén.) Másrészt Porogi Ádám tüzes, szúrós, kissé egzaltált tekintetét, amely egyébként nem ritkán használt színészi eszköze neki. * 1976-ban Téli regében játszott Kecskeméten Gábor Miklós, Leontest Zsámbéki Gábor rendezésében. Másnap: A kecskeméti produkcióhoz még információul itt van ez a hír. Bár az nem szerepel benne, hogy a bíráló-igazgató vezette színház a győztes darabot felolvasószínházként felolvasta, a művészeti vezető pénznélküli különdíjas darabját viszont műsorára tűzte. No comment. (A tegnapi bejegyzéshez tettem egy kiegészítést.) A holtomiglan-holtodiglan egy dolog, de itt más ígéretek is elhangzottak. Például hogy elviszem kedves férjemet a Nemzetibe a Galilei életére. Ez egy régebb óta húzódó, bonyolult projekt, Zsótér Sándor kedves közreműködésével, ami tegnap célba ért. A tavalyi évadból ez volt a katarzisgyanús élményem, és most is azt mondhatom, hogy remekül kigondolt, bravúrosan megkonstruált előadás súlyos társadalmi és személyes töltettel*, ezer erénnyel. Például hogy erős szellemi és fizikai munkában fog össze kaposvári és pesti fiatalokat idősebbekkel és Törőcsik Marival. Érdekes ez, ott van Törőcsik Mari a Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában, ahol a vezérigazgató három év alatt egy tucat előadást rendezett, és egyikben sem talált-kínált feladatot a legnagyobb színésznőjének. Viszont ajándékba adta neki Zsótér Sándort. És Zsótér csodálatos ajándék, mindenkinek, aki kaphat belőle. Ültek a nézőtéren színészek, ez így helyes, jönnek mindenfelől, megnézni ezt az előadást. Érdekes az is, hogy filmen is megcsinálták Törőcsik Mari hattyúdalát (Fazekas Csaba a Swingben), színházban pedig ez a Galilei az. (Mert ha még sok évig köztünk lesz Törőcsik Mari és játszik számos új szerepet, amit Isten adjon neki és nekünk, valószínűleg akkor is ezt fogjuk megőrizni búcsúként**. Ahogy áll a végén és a fekete ruháján még látszik a vetítés, amint megy el.) Van az a jelenet, amikor Trill Zsolt mint tanítvány átviszi az olasz határon a Discorsit. Egy láda a csomagja könyvekkel, a ládát Törőcsik Mari játssza. A határőrök kérdezik, hány könyv az. 82 – hangzott az utas válasza. Mire a láda a lehető legtörőcsikmarisabban felvihogott. Nyilván mert a rakomány most nőtt egy könyvvel. * Sokért nem adnám, ha Koltai Tamás láthatta volna idén tavasszal ezt a bemutatót. Mit írt volna róla? Elfogadta volna igazolásul? (Számon kérte cikkben Zsótéron, miért ment el a Nemzetibe rendezni.) ** A nagy I-t fogadja szeretettel, aki. Patkányok-premier a Fortétól a Szkénében, Horváth Csaba-rendezés, tegnap. Sem azért nem akarok sokat írni róla, mert kritikát vállaltam, sem azért, mert mennem kell calzonét sütni, születésnap, Máténk 30 éves. (Címszavakban élek ma.) Nem nagyon vettem meg egyébként a produkciót. Nehéz darab ez. Nem pusztán úgy, hogy nyomasztó tragédia, hanem nehéz benne összeapplikálni a drámaelméleti vitavonulatot a nyers valóval. Láttam pár éve az újvidékiektől Alföldi Róbert rendezésében, erős előadás volt, benne feszült a jelenkori emberi nyomorúságunk. Ebben a bemutatóban ezt nem éreztem. (Istenem… – gondoltam –, vajon fognak-e a fortésok életükben valaha is „rendes” jelmezt viselni /értsek is bármit a jelző alatt/, vagy mindig csak ezeket a szánalmas hetvenes évekbeli bizományi áruházas cuccokat?). Számosan jók, s köztük is Bajor Lili e.h-t igen figyelemreméltónak találtam. Amikor Gálffi-Csebutikin azt mondta a Három nővérben, hogy Balzac Bergyicsevben nősült, akkor egyszercsak összerándult a gyomrom. Rájöttem, hogy ezt soha nem ellenőriztem. Nem azt, hogy Balzac hol nősült, hanem hogy mi ennek a helységnek a neve. Ugyanis az orosz ragozásban nem mindig látszik a szótő. A Бальзак венчался в Бердичеве mondat alapján ez a Bergyicsev akár Bergyicsevo is lehet. Kihűlt ujjakkal kerestettem a Gugli vadászkutyával. Ukrajnában van, Bergyicsev – hhhhu –, és egy lengyel grófnőt vett itt el Balzac 1850-ben. Rákerestem aztán magyarul is, és ebben a cikkben emlegetik, A komisszár című filmmel összefüggésben. Érdekes, hogy így összehozták egy cikkben személyes szálaimat, ugyanis ott voltam azon a moszkvai filmfesztiválon 1987-ben (bár esküdni mernék, hogy nem májusban, hanem júliusban zajlott), ahol Robert de Niro elnökölt, és az elhallgattatott rendező a nyilvánosság elé lépett az elhallgatott munkájával, és a filmet is láttam akkor. Nem az, hogy kicsi a világ, de nagy az internet. Ha rápillantok az asztalon heverő Élet és Irodalomra, és az Újabb nyelvi genocídium címet véletlenül Újabb nyelvi gecinóvumnak olvasom, az nem feltétlenül az én hibám, ebben bízom. Nemrég, amikor megemlékeztek Bódy Gábor születésének 70. évfordulójáról, olvastam róla egy cikket. (Nincs meghatározó élményem Bódy Gábor munkásságáról, bár láttam a filmjeit. A Psychét a maga idejében a Puskinban, az Amerikai anzixot és A kutya éji dalát később, tévében vagy dévédén.) A cikkben elhelyeztek egy dokumentumfilmet, Nyom nélkül címűt, a Tv2 csatorna produktumát, azt eltettem magamnak és megnéztem valamelyik este. Bódy Gábor életét, titkos ügynöki életét és rejtélyes halálát boncolgatta a riport. Barátok, ismerősök, kollégák, tisztelők beszéltek róla. Nem mostani a film, az világos, mert több olyan riportalany is megszólalt benne, aki már nem él. (Petrovics Emil vagy Vészi János.) Egykori barát, Csaplár Vilmos mondta a számomra legmeggyőzőbb dolgokat, és egyszer csak felemelte a hangját, indulatba jött. Annak kapcsán, hogy törvény van rá, hogy mi ne tudjunk meg semmit. Bódy Gábor tartótisztje él, mondta is a nevét – kisípolták –, megkereste ő is meg a tévések is, mondja el, miként szervezték be Bódy Gábort és hogyan működtek együtt. Az az ember meg csak vonogatta a vállát, hogy ő ugyan nem mond semmit. Először éreztem át ennek kapcsán a tehetetlen dühöt. Sokakét, valószínűleg. Hogy úgy halunk meg – úgy haltak meg hányan csak e film óta is –, hogy soha nem fogjuk megtudni, megérteni, ki jelentett rólunk, másokról, miért és hogyan, mi történt egy-egy baráttal, kollégával, rokonnal, aki ebbe belekeveredett. Ez a mocsok itt maradt, tisztázatlanul, felsikálatlanul. Nem is kellett volna büntetni, csak feltárni. Hogy ki-ki elvégezhesse a morális elszámolást, ott, ahol kell. Az elmúlt 26 év magyar politikusainak közös bűne ez. (Talán akkor kezdődött, amikor Antall József eltett magának egy borítékot Torgyán Józsefről, hátha jó lesz valamire.) Megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen. Nekünk ki kell halnunk, hogy társadalmilag megszabaduljunk tőle, de lehet, hogy az is kevés lesz hozzá. Szegény Criticai Lapoknak az volt az erénye régen, hogy rövidebb átfutással jelent meg, mint a többi havilapok. Most meg hozza tegnap a postás, kibontom a borítékot, az van ráírva 2016./9-10. szám, és Mészáros Béla grimaszol rajta a címlapon, a július végi AlkalMátéból. Enyedi Éva jött rádióműsorilag. Gördülékenyen, szabatosan beszélt, és miután lekonferáltam, utána még legalább annyi ideig folytattuk. Ebben a fel nem vett részben már meg is mertem kérdezni ezt-azt. Este a Galériában nemzeti Textúra. (Minden fellépő piros-fehér-zöld jelmezt kapott.) Azt hiszem, most voltam ilyenen utoljára. Eleve rosszul kezdődött, nem engedtek be a válltáskámmal, amiről azt állították, hogy hátizsák. – Nem, ez válltáska, az előírt 30x40 cm-es méret alatt. – Hátizsák. – Válltáska. – Hátizsák. Mindenesetre utólag szégyelltem, hogy felbosszankodtam és huzakodtam ezen. Zsúfoltság és lárma. Mihelyst az emberek felálltak egy műsorszám mellől, képtelenek voltak csendben közlekedni. Most sem szabadott némán bóklászni (az első ilyen alkalomkor még lehetett), csak tömegben fogadtak bennünket, és hajtottak a kijelölt útvonalakon, mint egy csordát. Úgyhogy én hamar redukáltam a programot. Kiválasztottam szerzők, színészek és képek alapján, hogy mi lesz az a néhány, amit megnézek. Mondjuk csábító volt a kínálat. Stefanovics Angéla egy létrán, Csontváry mellett. (És Valló Péter rendező megint odaállt vetíteni, mint tavaly, hogy idegesítsen.) László Zsolt, Rakovszky Zsuzsa, Gulácsy társaságában. Tóth Krisztina Mária és Erzsébet találkozását fogalmazta oda M.S. mester mellé, akinek festménye tulajdonképpen olcsó reprodukció gyanánt lógott egy szülész-nőgyógyász magánrendelőjének falán. Az est fénypontja ez a kettős Balsai Mónitól és Trokán Annától. Mondjuk tutibb dolog eleve, hogy partnerük van. Balsai Móni lenyűgözött. Ahogy próbálta elképzelni a dolgot. És Lovas Rozit is megnéztem mint rőzsenyakú lányt, Munkácsynál. Milyen erős. Milyen tiszta. Ez a nap nincs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|