Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2006. november:
Napló: Az úgy volt, hogy Tolsztoj megnézte színházban a Ványa bácsit, nagyon felháborodott rajta (jóllehet Csehovot kedvelte, míg Dosztojevszkijt például egyáltalán nem), s utána rögtön nekibuzdult befejezni az Élő holttest című „vígjáték-drámáját”. Ebben egy züllött, alkoholista férj otthagyja a családját, majd elhíreszteli, hogy vízbe fulladt, így nyújtva lehetőséget feleségének az újbóli házasodásra. Zajlott akkoriban egy kicsit hasonló bírósági ügy, s az abban főszereplő férfi és fia meg is kérték a szerzőt, hogy ne publikálja a művet. Pedig hát ez a színdarab voltaképp nem róluk szól, hanem a nagy tolsztoji vágyról: a szökésről. A saját élet otthagyásáról. Amit Lev Nyikolajevics utóbb végre is hajtott, amikor 82 évesen meglépett Jasznaja Poljanából. (Mondjuk az akcióját kicsit trivializálja, hogy egy kibírhatatlan feleség elől menekült el.) A Tivoli Színház Élő holttest-előadása sajnos minden színészi jószándék és igyekezet ellenére is sivár, üres. Miközben szomorú és nehéz is nézni, mert az ember egyfolytában érzi, hogy ha Bertók Lajos játszaná Fegyát – ahogy tervezték – , mindjárt lenne erő, energia és élet a játékban. Persze szegény Bertókot nem kérhetjük számon szegény Rátótin. Találkoztam vele Bertók búcsúztatásán, váltottunk két szót – mozdulatra emlékszem, valahogy megsimítottam a karját –, akkor még biztos nem is tudta, hogy abból a vízbefúlásból neki ez a vízbefúlás következik majd. Este az Asbóth utcában megtudtam Várnagy Lacitól, hogy december 20-tól itt fogják játszani a pécsi Harmadik Színház Kvartettjét. Ennek megörültem. Végre lesz valami igazi dolog a Kamaraszínházban, ahol legtöbbször kötelességtudó álszínházat adnak. Mint most is. Idén 1956 ugyebár fáradhatatlanul ihlette megfelé a színházi alkotókat, ennek keretében láttam most az Angyal és Kádár című művet. A Kornis Mihály által feldolgozott Kádárné-interjúból, Angyal István vallomásából és kihallgatási jegyzőkönyveiből, valamint Eörsi István tanulmányából applikálta össze Sólyom András, s ő is rendezte az előadást. (Amikor Pap Vera bejött Kádárnéként, s szétrámolt egy kordont, valamint felszámolt három foglalt ülést, elhúztam lelki számat. Ezt rögtön hamisnak találtam.) Néztünk hol jobbra, ahol az asszony monológja folyt, hol balra, ahol a férfi (Varga Zoltán) kihallgatása. Meg kell hagyni, hogy a színészek szépen és megadóan dolgoztak. Mindenekelőtt Pap Vera. Néha szinte nem is őt láttam, hanem Tamáska Máriát, a néhány ismert fényképe alapján. Semmit nem vittem magammal a színházba, csak egy ezerforintost. Azt mustrálgattam hazafelé a liftben. Hökkenten állapítottam meg, hogy a pénzen látható Hunyadi Mátyásnak tisztára Orbán Viktor-szeme van. Mai: Azt írtam A lelkész lánya című Orwell-regényről a múlt héten, hogy érdekes. De ha az érdekes, akkor mit mondjak Viktor Jerofejev A jó Sztálin című regényére, amit most olvasok? Nagyon érdekes. A SZÜLŐK MOSOLYA, AMIKOR ELHAGYJÁK A SZÜLÉSZETET, OLYAN BAKLÖVÉS, AMELYÉRT FIZETNI KELL. A GYERMEKEINK NEM VESZIK ÉSZRE AZ ERŐFESZÍTÉSEINKET – EZZEL A NYILVÁNVALÓ TÉNNYEL KELL EGYÜTT ÉLNÜNK. Arra gondoltam A nagy Sganarelle és Tsa bemutatója láttán, hogy pályája legelején Bodó Viktor eljátszott egy nagyon nem neki való szerepet egy nagyon nem neki való filmben (A Jadviga párnájában), és talán így vezekel, ilyenfajta produkciók létrehozásával. Mert Bodó zömmel egyféle előadásokat csinál, ami alatt persze nem azt értem, hogy egyformákat. (Üdvözlöm egyébként, hogy főként a Katona József Színházban zajlik ez, mert Bodó biztosan ébren tartja a színészekben a komikusi vénát – tetszik ez a képzavar, az ébren tartott komikusi véna, amely különben álmos és ásítozik nagyokat –, a játékoskedvet, a termékeny infantilizmust.) Ami A nagy Sganarelle-t illeti, az első rész elég élvezetes – épp csak a Don Janit játszó, fényes tehetségű Hajduk Károlynak nincs szinte semmi, de semmi játszanivalója benne –, de nem felfelé visz, hanem lefelé. A második rész nagyot esik, és csak a vége fut fel. A befejező öt-tíz perc szép és erős. Van az első részben egy rendkívül mulatságos jelenet, amikor a háztetőn bokszmeccset vív Nagy Ervin Keresztes Tamással. És mivel a legfelső lakó panaszkodik a zajra, tapintatosan lábujjhegyen küzdenek meg egymással. Ekkor arra gondoltam, bárcsak Keresztes Tamás a TÁP színházi magánszámát is előadná! Miért is ne? Igaz, hogy ez a mű többé-kevésbé Moličre Don Juanjának nyomvonalán halad, de annyi marhaság van benne, hogy amellett igazán elférne Günther és Schultz is. Mai: NINCS VESZÉLYESEBB EGY FÜRGE VAKNÁL – mondja a Sganarelle-t játszó Kovács Lehel, aki megnyerő, széles kedvű, felszabadult ifjú színésznek mutatkozik. Az Aranytíz Teátrumba mentem tegnap Gellérthegyi álmokat nézni. Egyrészt mert megjött a kedvem Simon Kornélhoz, másrészt mert ezt az előadást még Márton András ajánlotta a figyelmembe tavaly, amikor színházban olykor egybevetettük a tapasztalatainkat. Ami Karinthy Ferencet illeti, a’sszem minden teljesen törvényszerűen történt. Az is, hogy író lett (igen termékeny író), meg az is, hogy a művei nemigen élték túl őt. (Lehet, hogy ezt az állításomat még majd megvizsgálom. Van legalább harminc centinyi Karinthy Ferenc a könyvespolcon, csak végig kell olvasni újra.) Most, hogy ránéztem az életrajzára, meg is lepődtem, hogy 1992-ig élt. Magamtól arra tippeltem volna, hogy ennél legalább tíz évvel korábban meghalt. (Pedig, jut eszembe, olvastam a halála után kiadott, háromkötetes naplóját.) Mindenesetre a kétszemélyes darabjai – mint a Dunakanyar, a Bösendorfer –, bár némiképp eljárt felettük az idő, nem hasznavehetetlenek. Színészileg játékosak. Az 1970-ben írt Gellérthegyi álmokat – amelynek fiú és lány főszereplőjét nagyjából a vén, kávéházi írók műveltségével, szórakozásaival és szokásaival látta el Karinthy –, alaposan meghúzta Szabados Mihály, s úgy vitte színre az Aranytíz hideg, modern, hodály termében. Drajkó Júlia és Simon Kornél adják elő. Kedvesek. Simon Kornél nagyon rendben van. Mai: Anyukámat regisztráltam egy kajarendelőnél az interneten. Kérdeztem, mi legyen a jelszó. A JELSZÓ: MINŐSÉG! – mondta. Tetszett. A National Geographicban olvastam cikket a dikikai gyermekcsontvázról. 3,3 millió éves afrikai lelet, s komoly következtetéseket lehet levonni belőle arról, hogyan is festett a majomhoz még nagyon hasonlatos ősi ember, az Australopithecus afarensis. Az egyik legfontosabb jellemzője a nagylábujj állása. A csimpánznál a nagylábujj a többi lábujjra merőlegesen áll, s ennek köszönhetően a kölyök nemcsak a karjával, hanem a lábával is kapaszkodni tud az anyjába. Az A. afarensiseknek a két lábon járás következtében beigazodott a nagylábujjuk a többi mellé. Innentől kezdve a kicsi többé nem képes megbízhatóan csimpaszkodni az anyjába, ezért a mama kénytelen ölben hordani. Ez viszont korlátozta a nő mozgását, táplálékkeresését, menekülését. Fél kézzel önellátási nehézségei támadtak. Segítségre szorult, s meg is kapta társaitól a támogatást. Ennek következtében a kezdetleges embercsoportoknál nem úgy alakult a helyzet, mint a majmoknál – hogy a domináns hím háremet tart –, hanem egyesével és monogám módon „bútoroztak össze” az őrző-védő-kisegítő férfiak és a gyerekkel bajlódó nők. Íme, a párkapcsolat, ha ugyan nem egyenesen a szerelem kezdete az emberiség hajnalán! Hat hét, hat tánc – ügyes dolog, bomba siker. Egy amerikai lelkészözvegy és a házhoz jövő olasz származású tánctanár barátsága, plusz táncok. (Majdnem Maude és Harold. A férfinak itt az a specifikuma, hogy meleg.) Nincs még egy olyan hatvanhat éves színésznőnk, aki ezt Vári Éva színvonalán el tudná játszani. De negyvennégy évest meg ötvenöt évest sem tudok, aki így utánacsinálná. Törékenység, érzékenység, elegancia. El voltam ragadtatva tőle. Hanem Kulka János nem tetszett. Virtuóz szakmai bemutatót tart, de emberi esendőség nincs benne egy csöpp sem. Már a harmadik héten tudtam, hogy legszívesebben Nagy Ervinre cserélném le. Neki jobban állna a figura faragatlansága is. Kulkában van valami alkati finomság, úriemberség, amitől nekem túlságosan durván és idegenül hatnak tőle a trágárságok. (Még ha privátim esetleg éjjel-nappal lófa...ozik is. Nem ismerem őt.) Ezután elmentem Kecskemétre, Bereményi Géza és Horváth Károly Laura című musical-operájára. Amikor tavaly előzetest írtam az ősbemutatóról, elolvastam a darabot, majd beszéltem Gézával, és azt mondtam neki, hogy olyan, mintha nagyon fiatal ember műve lenne. Ami voltaképp annak finom megfogalmazása volt, hogy nem értem, egy ilyen korú, érzékeny, tehetséges ember hogyan írhat ennyire differenciálatlanul és sematikusan a rendszerváltás koráról. Ez utóbbit éreztem az előadás láttán is. Az 1988-ban játszódó első részt talán ahhoz az opushoz tudnám hasonlítani, amelyben a Te rongyos élet Sziráky Lucyje elénekli az Én vagyok a traktoroslány, engem küldött hozzátok a Párt! kezdetű harcias belépőt. Jó, persze, más kor, más sablonok. (Az például sehol nincs benne, hogy nekem 1988-ban dőlt el az életem, pozitívan! :-) Viszont Csetamást láttam viszont a színpadon, felvételről, kivetítőn. Ő kommentálja kedvesen, ironikusan a játékot. Rosszul néz ki. (Tudom, beteg.) Az előadás előtt és a szünetben csetamások szóltak. Sok ismerős, rég hallott dal. (Az is, amelyiknek a születésénél ott voltam. A debütálásánál is, pár nappal később a Várszínházban, Csetamás-esten. Belesült a szövegébe. Majdhogynem súgtam a lépcsőről.) Csetamásilag nagy, felkavaró hatással volt rám az este. Tegnap délután a Színházi Társaság küldöttgyűlésén elfogadtuk az átalakuló szervezet új alapszabályát, és Halasi Imre, Szűcs Katalin Ágnes, valamint Jordán Tamás személyében megválasztottuk a jelölőbizottságot a két hét múlva rendezendő közgyűlésre. Hamar végeztünk. Pedig azt hittem, órákig fogok ott ülni csekély haszonnal, és ezt bemelegítésnek tekintettem az esti Akropolisz-előadáshoz. A darab egyik felét Zsótér Sándor rendezte, a másikat Balázs Zoltán. Úgy képzelem, veszekedhettek a sorrenden, és vagdoshatták egymás fejéhez, hogy „De ha te kezded, akkor mire az én részem jön, addigra elmennek a nézők!” És mindkettőjüknek igaza lehetett – csipkelődöm. Részint a Bárka tere (főleg a hangosítás következtében űrbe szállt szavak), részint a játszók azon zöme, amelyik nem jól beszél és jelentéktelen színész, részint pedig a rendezői önismétlések – mindezek ahhoz vezettek, hogy voltaképp egyetlen mondat sem jutott el hozzám a csodálatra méltó műből. 1904-ben írta egy krakkói festő, Stanisław Wyspiański, akinek valahol az volt az ambíciója, hogy Wagner-operákat alkosson prózában. Mai: Kiolvastam A jó Sztálint. Ambivalens érzéseket keltett bennem a szerző iránt, de nagyon tanulságos könyv. OROSZORSZÁGBAN HOSSZÚ IDEIG KELL ÉLNI AHHOZ, HOGY AZ EMBER MEGÉRJEN VALAMIT. A mai bejegyzést vegytintával írom. Forró vasalóval tehető láthatóvá.
A Pán Pétert láttam tegnap a Vígszínházban. Nincs panaszom, Méhes László és tsai rendesen megcsinálták az előadást. (Bizonyára nemcsak beéneklés van előtte a szereplőknek, hanem berepülés is.) Csak ez az egész nem esetem. Túl disneylandes. Túl színes. Pán Pétert a végzős Vári-Kovács Péter játszotta, akinek olasz focista-feje van, kedves és energikus. Mai: Akkor most Viktor Jerofejev Az orosz széplány című regényét olvasom (Bratka László fordításában), egyelőre a 70. oldalnál járok. Hát, azért ez nem egészen az, amit én szépirodalomnak nevezek. Bár vannak benne nagyon jó mondatok. NEMEGYSZER ESTEM POFÁRA ESTÉLYI RUHÁBAN, NEMEGYSZER ÍTÉLTEM MAGAM GYALÁZATRA, ÉS KIVEZETTEK, DE NEM ÁM VALAMI KOCSMÁBÓL, MINT EGY PÁLYAUDVARI KURVÁT, HANEM A KONZERVATÓRIUMBÓL, AHOL KIÚTTALAN HELYZETEM MIATT NARANCCSAL DOBÁLTAM MEG A NAGYBRITÁN ZENEKART. Délután egy háznyi tűrhetetlen tizenéves társaságában megnéztem a Kolibriben a Csatárok című előadást. Ugyanaz a szerző és rendező, aki a Kövek esetében (Stefo Nantsou), ugyanaz a játéktechnika, közel ugyanazok a szereplők (Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid, plusz itt Megyes Melinda), úgyhogy ez a produkció minden szempontból második helyezett csak. (Kéne írnom egyszer egy szaktanulmányt, amelynek az lesz a feltehető végkövetkeztetése, hogy a gyerekszínházi színészek házassága hosszú, békés, boldog. Aki ugyanis napi rendszerességgel bírja türelemmel és toleranciával az ilyen közönséget, az tréningben van a házasság jó néhány lehetséges nehézségéhez.) Este a Bárka Fesztivál keretében a rigaiaktól a Jég, egészen más megközelítésben, mint ahogy Krétakörék interpretálják. A lett színészek az előadás elején színes albumokat osztottak ki a nézőknek, tele fotókkal a jelenetek „valós” helyszínéről és „igazi” megtörténtéről. (A szaftosabb részeket nem is fényképekkel, hanem rajzokkal, grafikákkal illusztrálták.) Ezek után helyben, előttünk már inkább csak felidézték, stilizáltan eljátszották az eseményeket. Evvel aztán jelentős mértékben mellőzték a naturalizmust. Például egyetlen pucér popsit sem láttunk élőben. Vagy: az ejakulációt annak nyomán kellett elképzelnünk, hogy egy csinos, ruhás szőke lány a felöltözött fiú fölött széken ülve szabadon eresztette egy felrázott ásványvizesüveg tartalmát. És sikerült! (Elképzelnünk.) Játékossága és humora lett a műnek a rigaiak előadásában. Viszont a Krétakör produkciójának talán nagyobb a nyomatéka. Ha már össze kell hasonlítani a kettőt. De persze egyáltalán nem kell, csak rájár az agyam(ra a rúd). Találtam az erkélyen egy darab ismeretlen, elnyűtt férficipőt. Nagyon megörültem, hogy láb nem volt benne. Mai: (tegnapról) Jó késő volt már, lefeküdtünk, villanyt oltottunk. KOSA PÉVE KÁROGÓ VARJÚ – mondta bele kedves férjem hirtelen a sötétbe. És akkor villanyt kellett gyújtani, hogy megnézzük, Ojo Kolca állítja ezt vagy kicsoda. Láttam lelki szemeimmel Annamarinkat a finoman felhúzott szemöldökével. Hát nem mindig könnyű velünk. Győrbe mentünk a Büszkeség és balítélet premierjére. Nem voltam felajzva, mert bár Jane Austent nagyon kedvelem, de a produkció nem tűnt különösebben ígéretesnek. Mindössze annyit találtam némiképp reménykeltőnek, hogy Mr. Darcyt Vasvári Csaba játssza. (Jóllehet azt persze nem várhatjuk senkitől, hogy majd olyan lenyűgözően fest pro primo durcás szájjal, pro secundo vizes ingben, mint Colin Firth a tévésorozatban.) Végül is a dolog felülmúlta a várakozásomat, egész kellemes este volt, bár hosszabb a kelleténél. (Fél tizenegyig eltartott.) Hanem a Budapesti Nemzetközi Vásár Kis Mihály a Győri Nemzeti Színház előteréhez képest. Motorkiállítás, függönybemutató, kézművesbolt kirakat. Mindehhez valami eltévedt vécéillatosító-szag. Brrr… Egyszer beszélgettünk Verebessel az új Nemzeti Színház épületéről. Azt mondta, nem mindegy, milyen? Úgyis leoltják a villanyt. De nem, nekem nem mindegy, honnan lépek be a nézőtérre. Ez a győri üzletház jelleg talán még rosszabbul esik, mint a Nemzeti Színház tiranai Hotel Sheraton arculata. Mai: Mr. Bennet mondja a Büszkeség és balítéletben: ÉN BIZONY NEM FÉLEK A BŰNTUDATTÓL – ÚGYIS ELÉG HAMAR ELMÚLIK. A kolozsvári Woyzecket nálam nemigen lehet überelni, de méltányoltam a lengyel Bogusławski Színház előadását, amely tegnap szerepelt a Bárka Fesztiválon. Szemlátomást erős vizualitású rendezőnővel volt dolgunk, és a két főszereplőt – Woyzeck fodrász, illetve Marie esküvői ruha-kölcsönző-alkalmazott alakítóját – figyelemreméltó színésznek találtam. Volt egy-két gyönyörű jelenetük a reménytelenségről és a kétségbeesésről. Fáradt vagyok, kicsit rosszkedvű, elég gondterhelt, és raklapnyi cikket kell megírnom a héten. Lehet, hogy ide már nem jut majd szavam. Még a hétvégén láttam Hegyi Rékánál ezt a weboldalt, és persze rögtön nekiálltam megnézni a képem különböző változatait. Ez a Botticelli-féle verzióm, és állítólag ilyen nem túl bizalomgerjesztően festenék magamkorú férfiként. (Az utóbbi kép szerintem megdöbbentően hasonlít Lenkei Gábor nevű unokabátyámra. A kék fülbevalót és a frizurát leszámítva.) Mai: Kedves férjem el szokta olvastatni velem a szaktanulmányait. Nem mintha kukkot is értenék belőlük, de korrektorszemem van, kiszúrom a sajtóhibákat. (Előbb-utóbb általában a saját tévesztéseimet is észreveszem. Bár biztos nem mindegyiket.) S mivel sok szakszövegén vagyok túl, már nem idegen számomra a terminológia, legalábbis nem húzom alá pirossal az ismeretlen szavakat. Tegnap este egy 95 oldalas munkán rágtam át magam, s találtam benne érdekességet: ÉRDEKESSÉG, HOGY AMÍG A PONT-PONT WDM ESETBEN AZ 1+1-ES VÉDELEM 4.3-SZOR TÖBB OPTIKAI MULTIPLEX SZAKASZT IGÉNYELT A NEM VÉDETT ESETNÉL, ADDIG A TISZTÁN OPTIKAI MEGVALÓSÍTÁS CSAK EGGYEL KEVESEBBET, MINT A NEM VÉDETT ESET KÉTSZERESE. Elég jól haladok, már három cikk megíródott. A Vidám Színpadra mentem volna tegnap New York-i komédiákat nézni, de aztán mégsem. (Majd máskor.) Hívtam fél hétkor a pénztárat, mert olyat soha nem tennék, hogy a színház nyakán hagyjam a jegyemet. Ami jegyet kérek, azt vagy átveszem, vagy lemondom, hogy még eladhassák. Csakhogy nem vették fel a telefont a pénztárban. Hívtam a portát, mondtam, a pénztároshoz szeretnék eljutni, de nem veszi fel. Erre azt válaszolta a portás teljes komolysággal, hogy biztos telefonál. Háromnegyed hét előtt öt perccel végre felvette a pénztárosnő, ám egy jóestétnyi időt sem hagyott, rögtön rám kiabált, hogy neki most nincs ideje telefonálgatni, előtte sorban állnak a jegyet akarók, hívjam hét után, és evvel a maga részéről be is fejezte a társalgást. Valahogy az a benyomásom – és ugyanerre gondoltam múlt héten, a győri színház titkárságával történő kontaktálás után is –, hogy a színházi személyzet mostanában egyáltalán nem jár tánc- és illemtanárhoz. Később megnéztem a Filmmúzeumon a Dalok a második emeletről című svéd filmet. Felvillanyozóan különös volt. A nyomasztó keveredett benne az abszurddal. Originális koktélt alkotva. Mintegy. Tulajdonképpen szeretem azt a mogorva pasast, Thomas Bernhardot. Bár színházban általában nem leányálom. (Fiúálom esetleg.) Pisztrángötöse – korábban: A szokás hatalma – sem az a zajos sikerdarab. A Kamra előadása úgy indult, hogy Takátsy Péternek volt egy bő negyedórás kvázimonológja. Azt nem sikerült átvinnie a túlpartra, és innentől kezdve el voltunk veszve. Semmi nem bírt ébresztőleg hatni. Sem Bezerédi Zoltán pufogásai, sem Szacsvay László hallgatag bohóckodása, sem Pálmai Anna mélakórja, és még Mészáros Béla sem, aki pedig evett, ivott, köpködött. A szünetben effektíve sor állt a ruhatárnál. A maradványközönség zöme is értetlenkedni és szenvedni látszott. Magam is rég unatkoztam ilyen kiadósat. Mai: Thomas Bernhardtól: A SZÍNHÁZ UGYEBÁR FÁRADSÁGOS, JELLEGTELEN DOLOG. Ottília nevű autónk biztosan nem romlott volna most el, ha tudta volna, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban teszi. Egyrészt anyagilag meg vagyunk rendülve, másrészt jövő héten megint Bledbe megyünk konferenciázni. De hát nem tudta szegény Ottília, mivel elmulasztottuk beavatni a család ügyeibe. Így aztán vontathattuk tegnap szervizbe. Délután csekély részvétel mellett ülésezett a Színikritikusok Céhe. Egyebek közt meghallgattuk Jászay Tamás kolléga beszámolóját a fiatal kritikusok vilniuszi szemináriumáról. E pillanatban bizonyára szorongva ül a számítógép előtt, hogy talán pikírt szavakat ejtek itt a fellépéséről, de ugyan mi rosszat mondhatnék erről a rokonszenves fiatalemberről?! :-D Lehetséges, hogy a homokszín unatkozó korszakomban leledzem, de tegnap este az az érzés lett úrrá rajtam a Nemzetiben Az ötödik pecsét premierjén, hogy kár a gőzért. Nincs itt szó semmiféle művészi szándékról. Egy nagy társulat van, tekintélyes fizetésű színészekkel, akikre legalább évadonként egyszer ki kell szignálni valami szerepféleséget, és ahogy az lenni szokott, a direktor áldozatosan magára vállalja a rendezést. (Még súlyosabb helyzetű színházakban ilyenkor a fordítói, adaptálói, átírói munka terhe is az igazgatóra hárul. Nem is biztos, hogy a tanítók a nemzet napszámosai!) Evvel aztán a dolog hozzávetőleg el is intéződött a felek között. Ki-ki tisztességgel ledolgozza a munkaidőt. Én meg szolgálok közönségdíszlet gyanánt. (Végezetül a szintén elgyötört Nánay díszlet- és kritikuskolléga kedvesen hazahozott kocsival.) Amúgy Rátóti és Csankó Zoltánok tetszettek. Vagy talán csak jobban kedvelem őket a többieknél. Miklós Marcellt meg túl soknak találtam, de nem hányom szemre. Fiatal, pályakezdő színész. Milyen legyen, ha még sok se? (Ottília megkapta a zárójelentést és gyógyultan távozott a szervizből.) Kicsit csodálkoztam, hogy Az ötödik pecséten mennyi üres szék kéklett a nézőtéren, de már tudom az okát. Azok hiányoztak, akik nem tudtak megállni. Például Zappe kolléga, aki egészen negyed nyolcig sorakozott autóval a Művészeti Tömlöcnél, hogy bejusson a garázsba, azután feladta és dolgavégezetlenül hazahajtott. Tudniillik a parkolót, amelyet a Nemzetihez építettek, eltörölték, mivel oda is házat húznak fel. Egyszóval a mi pusztai Nemzeti Színházunknak nincsen parkolója. Érdemes elolvasni, mit ír erről a honlap, mert egyszerre röhejes és felháborító. Tegnap a Csongor és Tünde bemutatója kapcsán gyűltek oda a szerencsésebb BKV-utasok, köztük én is, aki sajnos semmi jót nem tudok mondani a premierről. Azt ugyan díjazom, hogy most megpróbálták újféleképpen hasznosítani az adott csökött színházi teret – a plexivel lefedett teljes zsöllyerészen folyt a játék, kétoldali közönség előtt –, de ez az akusztikai gondokat nem enyhítette (sőt), viszont a látvány lehetőségeit erősen korlátozta. Ráadásul senki nem győzött meg semmiről. Érteni vélem, hogy Valló Péter nagyon mai, nagyon értelmiségi Csongort akart Kulka János személyében, de hát ennek szerintem nincsen létjogosultsága, mert Csongort semmi nem menti és magyarázza, csak az, hogy fiatal. Ha középkorú, akkor egyszerűen – hülye. És miért gondolnánk, hogy Kulka párja lehet Sipos Vera nagyon ifjú, nyers hangú, semmilyen szempontból nem elég felkészült Tündéje? Amikor a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós képében bohócként vonultak be Gazsó, Spindler és Blaskó művész urak, nagyjából akkor vetettem keresztet az egészre. Modern színház, ahogy azt Valló Péter elképzeli. Hogy legalább mákszemnyi kedvet csináljak: Schell Judit pótfenekű Ilmájában, aki úgy fest, mintha kabinosnő lenne a női fürdőben, van élet. Amikor Puskás Ferenc hetvenéves volt, akkor – úgy rémlik, valami huzakodások közepette – meccset és ünnepséget rendeztek tiszteletére a Népstadionban. Ausztráliát fogadta a magyar válogatott, és szégyenszemre kikapott 3-1-re. Már nem emlékszem, miért is mentünk mi ki oda, de ott voltunk. (Kedves férjem kérdésemre azt feleli, bizakodtunk, hogy ez alkalommal hátha felidéződik a régi Stadion-hangulat: közös Himnusz-éneklés, közös szurkolás, közös öröm – hiú reményekre adott okot, hogy az ausztrálok az ellenfelek –, hadd lássanak ilyet a gyerekek, gondoltuk.) A mérkőzés előtt köszöntötték Puskást a pályán, körbehurcolták nyitott autón a rekortánon. Úgy maradt meg bennem, hogy nem igazán jól sikerült, szegényes, kispályás parádé volt ez. Amikor véget ért, Puskás egyedül távozott a színről, de nem a főbejárat (főkijárat) felé hagyta el a pályát, hanem valami egérúton – arrafelé, ahol mi is ültünk. Ahogy kisétált, a környékbeli nézőgyerekek odaszaladtak a rácshoz, nyújtogatták a praclijukat, és Puskás mindegyikükkel kezet rázott. Annamária (akkor még: Nyunyinger Stefánia Vagdalt) szintén odafutott hozzá. Úgyhogy Annamarink keze őrzi az Öcsi bácsi kézfogását. Csak nem lesz könnyű berámáztatni. Most olvasom, hogy a Bazilikába temetik. Így legalább nemcsak a Szent Jobb lesz ott, hanem a Szent Bal is. A Vakrepülést néztem az Ódryn, és úgy fest, hogy ez a végzős zenés színész-osztály valahogy nem kínál mondandót nekem. Becsülöm a munkát, amit itt elvégeztek, de ahhoz, hogy önmagukból csináljanak darabot, színházi előadást, így huszonévesen talán nem elég érdekesek még. Különben pont ilyesmit gondoltam Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című regénye kapcsán is, amit most olvastam. Persze az évek múlása sem garancia semmire. Én speciel ezeknél a fiataloknál kettőször idősebben sem vagyok annyira izgalmas személyiség, hogy betöltenék egy regényt vagy egy egész (színházi) estét. Előadtak egy szép etűdöt zongora- és hegedűszóra, az hatással volt rám. És külön köszönetem a Volt egyszer egy vadnyugat-betétért, amiben remekeltek a fiúk. Egyébként épp a másik véglet jegyében telt a délutánom. Elvittem apukámat a nővéréhez, kinek nyolcvanadik születésnapja alkalmából ünnepi zsúrt rendezett a család. Négy nyolcvan körüli ember, meg a fiatalabb rokonság társasága. Egyszerre bámultam, mulattam és viselődtem meg lelkileg. Mai (vigasztalásul): MERT AZ ÖREGEDÉSÉRT VALAMI KÁRPÓTLÁS IS JÁR, GONDOLTA PETER WALCH, AHOGY, KALAPJÁVAL A KEZÉBEN, KILÉPETT A REGENT’S PARKBÓL, MÉGHOZZÁ EGYSZERŰEN EZ: A SZENVEDÉLYEK MEGŐRZIK HAJDANI EREJÜKET, DE – VÉGRE – AZZAL A CSODÁLATOS KÉPESSÉGGEL PÁROSULVA, AMELY LÉTEZÉSÜNK TALÁN LEGFINOMABB FŰSZERE: NEVEZETESEN, HOGY AZ EMBER KÉZZELFOGHATÓAN ÉREZHETI ÉLMÉNYEIT, IDE-ODA FORGATHATJA, MUSTRÁLGATHATJA ŐKET A FÉNYBEN. (Virginia Woolf) Bár elkeserítő, de arra már csak legyintek rezignáltan, hogy Kapuszta Kati többfelé nyilatkozta a sajtóban: ő meg én megnéztük a tavalyi évad stúdió-előadásait, és ketten válogattunk az egri stúdiószínházi fesztiválra. Tanulság: látványosabban kell elhárítani, ami vállalhatatlan. Nem olyan diszkréten, ahogy én tettem: tapintatos levelet írva az illetékeseknek. De nem is erről akartam, hanem arról, aminek hallatán elképedtem. Lezajlott rendben a stúdiószínházi fesztivál Egerben, Szűcs Kati, Koltai Tamás és Szabó István zsűrizése mellett. Történetesen egybeesett a Bárka Fesztivállal, ahol több előadáson is láttam Koltai Tamást. Csak utólag tudatosult bennem, hogy vajon az egyszerre két helyen történő tartózkodás esete forog-e fenn, de aztán értesültem, hogy nem. Még a stúdiószínházi fesztivál gödöllői korszakában lett elfogadott gyakorlattá Koltai és Nánay zsűroroktól, hogy azokra az előadásokra nem mentek ki Gödöllőre, amelyeket már láttak. Szerintem lehetne tovább egyszerűsíteni a dolgot. A zsűri sokat látott kritikustagja ne is tegye be a lábát a fesztiválra. Épp elég, ha kiküldik neki a díjakat, aztán ő majd szétosztja. Jobb ötletem nem lévén világgá mentem Bledbe. Már besötétedett, mire ideértünk, úgyhogy csak találgathattam, mi van a szállodai szobánk üvegfalú oldalán túl. (Most nem abban a tóparti hotelben lakunk, ahol a múltkor, hanem fölötte egy másikban.) Reggel, amikor felszállt a hajnali pára, nyugtázhattam, hogy minden ott van kint, aminek lennie kell. Látom a tavat, a szigetet, a várat, sőt még azt a libegős hegyoldalt is, ahol májusban fent ragadtak a boldog vagy boldogtalan bledi birkák. Esik az eső, de nem bánom. Milyen jó lesz itt színikritikát írni holnap! Mai (hétvégéről): Nem mintha apukám sokat járna el hazulról – olyankor is kocsival visszük –, de a múltkor elvesztette valahogy a kabátját, ott felejtette egy étteremben, ahol gimnáziumi osztálytalálkozón vett részt. Nekibúsult, hogy így megöregedett, hogy ilyesmi történhet vele. Mondta: MÉG SOHA ÉLETEMBEN NEM FELEJTETTEM SEMMIT SEHOL. Majd önkritikusan hozzátette: DE LEHET, HOGY IGEN, CSAK ELFELEJTETTEM. Az a helyzet, hogy a szálloda legalul egy többszintes, tágas uszodakomplexummal rendelkezik. Csupa üveg az oldala és a teteje, kopog rajta az eső, belül még vízesés is zuhog. Négy vagy öt medence van, némelyik egészen zegzugos úszású, az egyik kivezet a szabadtérre. Akad több pezsgőfürdő, ahol akkora buzgárok bugyognak, hogy a tetejükön nem is ringatózni lehet, hanem rángatózni. És egy hosszú vízicsúszda is tekereg, azt meglátván átmenetileg félretettem a koromhoz illő szolid visszafogottságot. Egyszer elállt az eső, akkor elhagytuk az épületet és sétáltunk kicsit. (Közben egyébként Máté levizsgázott autóvezetésből. Hiphiphurrá!) Ez pedig még a múlt heti MaNcsban jelent meg, de ki kellett várnom a linkelhetőségét. (Félix Péter írta, aki évfolyamtársam volt az újságírósuliban, és azóta sem láttam, de látom magam előtt a húsz évvel ezelőtti énjét, vagyis őjét.) Amikor elolvastam a cikk alsó felét – a Sólyom László és az alkotmány című betétet –, arra gondoltam, nem kizárt, hogy a morális válság előbb elérte Sólyom László köztársasági elnököt, mint az országot. Kisütött a nap! Hogy kiderült, kiderült, hogy porcukorbevonatú hegyek is vannak körülöttünk. Most is süt, ragyog a fény. Miután mindent magamra szedtem, amit ruhában hoztam (plusz néhányat a kedves férjeméi közül), kiültem az erkélyre dolgozni. Az ötödiken lakunk, alattam egy kis ház barátságosan füstöt ereget a kéményéből. Előttem a tó és járulékai. Igazán sajnálom, hogy a kedves olvasók nem látják, amit én! (Azt a körülményt is beleszámítva, hogy a homeless-t, akinek most kinézek, szerencsére nem látom. Viszont az uszodában, felfeküdve a vízre, felfedeztem magamat a tetőben, fölöttem a kék éggel.) Olykor valami távoli, dallamos hangot hallani a szobában. Először azt hittük, hogy bálnákat tartanak fogva a padláson, és az ő szomorú énekük ez a rabságról, de aztán rájöttünk, hogy a lift csinálja induláskor és érkezéskor. Délután a szobánkban ücsörögtem, néztem a felhőket és a napot, hogy lemenve a hegy mögött, hogyan fest az égre ezernyi színt, percenként változó árnyalatokat. Mindig úgy szoktunk utazni, nyaralni menni, hogy szombatra érjünk haza. Mert jól jön az a vasárnap a pihenés fáradalmainak kipihenésére. Hanem ennyire kellemes, ejtőzős, kikapcsolós napokban, mint ezek a blediek, talán nem is volt még részem. Mai: Jane Austent olvasok, A klastrom titkát. Nagyon bírom a nőt. Mrs. Allen: REMÉLEM, MR. ALLEN FELVESZI A NAGYKABÁTJÁT, HA ELMEGY, BÁR ALIG HISZEM, HOGY FELVENNÉ, MERT MINDENRE A VILÁGON HAJLANDÓ VOLNA INKÁBB, MINT NAGYKABÁTBAN ELMENNI; NEM ÉRTEM, MIÉRT IS NEM SZERETI, PEDIG BIZONYÁRA IGEN KÉNYELMES. Hazaértünk. Meglett egyébként az apukám kabátja. Ha nem kellett volna megszorító intézkedéseket bevezetni itthon, akkor szívesen mennék saját kedvemre megnézni az alábbi vidéki előadásokat: Fehérváron a Malom a pokolban, Miskolcon a Cseresznyéskert, Szegeden a Mechanikus narancs, Szolnokon az Elnöknők, Veszprémben az Ígézet című Sultz-bemutató. És persze érdekelne a kaposvári Három nővér, függetlenül attól, hogy már a színlapot is kifogásolom. Irina Szergejevna Prozorov, Mása Szergejevna Prozorov, Olga Szergejevna Prozorov – így ismerteti a szereplőket. Mármost Mása aligha Prozorov, hiszen Kuligin felesége. Sőt, Irina és Olga is aligha Prozorov, mert az oroszoknál az olyan nőnemű leánygyermeket, akinek Prozorov az apukája, Prozorovának szokták hívni. Bódis Kriszta Kemény vaj című regényét olvasom, de nem egykönnyen. Mai: Hát nem tudom. Bizonyára nehéz körülmények között működik a Kritika folyóirat, de akkor sem értem, hogyan jelentethet meg olyan írásszínvonalú interjút, mint amilyet Kővári Orsolya készített Csákányi Eszterrel. Így kezdődik az első kérdés: MAGAM RÉSZÉRŐL A PÁLYÁJÁT AZ EGYIK LEGNAGYOBB MAGYAR SZÍNÉSZNŐ-SIKERTÖRTÉNETEK KÖZÖTT TARTOM SZÁMON. Elmentem tegnap az Asbóth utcába Maude és Haroldra, mert valakitől azt hallottam, most mutatkozik meg igazi valójában a darab, amikor Bertók helyett Kolovratnik Krisztián játssza Haroldot. (Mondjuk a darab éppúgy lapos, akár a Kisalföld, mint eddig.) Annak idején Erzsi barátnőmmel láttam az előadást, akinek ekkor volt először szerencséje Bertókhoz. Mesélte utána, hogy amikor Bertók levette a parókáját (az első jelenetekben össze-vissza hosszúságú, szénfekete parókát hordott az ő Haroldja), akkor végtelenül fájt neki, hogy sosem fogja többé ilyennek látni ezt az embert, pedig nagyon tetszett neki avval a sajátos hajzattal. Kolovratnik Krisztián Haroldjában van egy kis affektáltság, némi nyegleség és sok báj. Mindez jól áll a figurának. Elképzelhető, hogy Kolovratnik inkább illik Vári Évához. Meglehet, hogy Bertók olyan volt, mint valami nehézfém. (Na nem mérgező, vagy ilyesmi :-) Mindenesetre Vári Éva Maude-ja könnyedebbnek és csábítóbbnak hat evvel a fiúval. Gyöngéd, erotikus viszony lett közöttük. Meg jól is mulattak mint partnerek. Például amikor elkésett kintről a füttyszó, amit Maude-nak kellene saját szájúlag előállítania a színen. Szerethetőbb, sikeresebb produkciónak tűnt ez most, mint egy évvel ezelőtt. De ha én lennék Rácz Erzsi, a darab rendezője, akkor a filmvászonra vetített táncba talán belevágtam volna egy keveset a Bertók–Vári páros táncából. Megemlékezésül. Hogy ne olyan legyen az este, mintha Bertók Lajos soha nem is létezett volna. Persze tudom – a mű szerény szelleménél maradva: – az élet megy tovább. De akkor is... Torokszorító belső igényem támadt volna arra, hogy Bertók legalább ebből az őt túlélő előadásból ne nyom nélkül tűnjön el. Amikor a kilencvenes években kedves férjemmel létrehoztuk a családi kényszerbéténket (lakásunk telephellyel), természetesnek tartottuk, hogy a meglévő egyéni telefonvonal mellé rendelünk egy közületi előfizetést. Hiszen így a legegyszerűbb módon szétválaszthatóak az üzleti és a magánbeszélgetések. A hivatalt azonban a legkevésbé sem érdekli a mi korrekt eljárásunk, tudomást sem vesz róla. Hanem eleve feltételezi, hogy mindenki simliskedik és költségként számolja el a privát telefonálásait. Erre való tekintettel bevezette, hogy a telefonszámla áfájának csak egy részét lehet visszaigényelni. Most szeptembertől pedig azt léptették életbe, hogy vagy minden hónapban tételesen okadatolni kell a telefonszámlát (ami pénz, idő és macera), vagy pedig – 20 százaléknyi magánhasználatot feltételezve – a számla húsz százalékát be kell fizetni a cég számára, vagyis jövedelemként kell elkönyvelni. Tehát oda jutottunk, hogy már nemcsak a bevételünket adóztatják meg, hanem a kiadásunkat is! Eltelt három hónap e méltánytalan sarc jegyében, s mostanra elegem lett. Úgy döntöttem, hogy majd’ negyedszázadnyi közös múlt után megválok az egyéni telefonvonaltól. Ezentúl majd mindenkit a bt-készülékről hívunk, az APEH várakozásainak megfelelően. Erős lelki szükségletünk a tisztességesnek levés, de a világ gőzerővel dolgozik ellene. Huszadik szülinapi sonkástésztát alkottam tegnap, számottevő eredménnyel. Este megnéztem a Filmmúzeumon a Coen tesók Az ember, aki ott se volt című filmjét. Jaj, nagyon élveztem! (Lehet, hogy az amerikai film-noir-ba kellett volna beleszületnem nézőnek.) Frances McDormandet kedvelem a Fargo óta, ezt a Billy Bob Thorntont viszont csak futólag láttam eddig, és afféle markáns arcú, gonosz szerepkörű hollywoodi niemandnak gondoltam. Hát súlyosan tévedtem. Nem akármilyen színész a pasas. Egy hallgatag, fád figurát ilyen érzékenyen, gazdagon, lenyűgözően eljátszani! Rendkívüli teljesítmény. Mai (szeretemvers): KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZERELEM EMLÉKSZEL-E MÉG ERRE? LÁNGOLÓ FEJJEL, LÁNGOLÓ KARRAL, LÁNGOLÓ LÁBBAL ROHANTÁL AZ ÉJSZAKÁBA, KIGYÚJTVA AZ EGET, GYALOG ÉS KOCSIKON, A TALÁLKA HELYÉRE, SOKKAL ELŐBB, MINT Ő JÖHETETT VOLNA. MÉGIS JOBB VOLT OTT. ÉGNI, EGYEDÜL IS, MINT ELEVEN FÁKLYA. OTT VALAMI ÉRZETT BELŐLE, ÍGÉRET, AZ A JÓ JÖVENDŐ, MELY MAJD ELJÖN ODA, S A SEMMISÉG, ÜRESSÉG, MINDEN, MI KÖRÜLVETT, AZ IDEGEN VILÁG IS, Ő VOLT MÁR. OTT VOLT MÁR AZ Ő TÁVOLLÉTE. Vidám Színpad, New York-i komédiák, zsúfolt ház, siker. A két egyfelvonásos közül a második voltaképp ugyanarról szól, mint a Vidám Kisszínpadán látható Closer, de mennyivel jobb az utóbbi! Talán mert az – a Closer – valahogy az életet látja, ez meg csak a poénokat. Woody Allen írta. Kicsit sem igazságosan. Fogalmam sincs, mely színésznőnek szánhatta azt a szerepet, amit itt Nagy-Kálózy Eszter játszik, de feltűnően méltánytalanul bánt vele. Ha végignézek a Nemzeti társulatának jelentős kihasználatlan erőin, azt mondom, szerencsénk, hogy van ez a Vidám Színpad, ahol legalább Básti Juli kiélheti színészi energiáinak és játékkedvének egy részét. (Pártolnék egy Több színésznőnek több színigazgatóférjet! mozgalmat.) Szeretem Básti Juli humorérzékét, a nőiesen vehemens komédiázását. Mai: Akkor most Karinthy Ferencet olvasok, a Marich Géza utolsó kalandját, talán mert küllemileg ez a leggusztusosabb kötet az összes közül. A címadó elbeszélés főszereplője Krétán tölti a tavaszt. NAGY, FEKETE FOLT, PUCERÁJ LEGYEN A TALPÁN (ITT A TISZTÍTÁST KATHARSISNAK NEVEZIK, JÓ, MI?), MELY MAJD KIVESZI. Csakhogy nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||