Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2005. november:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

 

 

 

 

Napló:

1. kedd

  A kulcs című Forgách András-darab első fél-háromnegyed órája alatt kicsit úgy éreztem magam a Kamrában, mintha egy viszonylag érdekes rádiójátékot néznék. Azután kitágult a dolog, és frappáns vígjátéki helyzetek álltak elő. A végére ismét elbizonytalanodtam. Néhány dolgot nem értettem. Például hogy ha itt olyan testvérekről van szó, akik gyerekként együtt másztak be a kisablakon, akkor hogy lehet, hogy felnőttkorukra lett közöttük az a 18 évnyi korkülönbség, amely láthatóan is fennáll Fekete Ernő és Máté Gábor között. Végtére is nem olyan társulattal van dolgunk, amelyben mindössze két jó színész akad, és muszáj minden jelentősebb szerepet nekik játszaniuk. (Ha csak nincs mélyebb értelme ennek a differenciának. Mondjuk hogy Máté Gábor fejezze ki egyben a rendszerváltás előtti múltat is. Remélem, ilyen kulcsa nincs a darabnak.) A végén pedig zavarba ejtett a szülők (Lázár Kati és Szacsvay László) felbukkanása, különösen annak fényében, hogy Máté Gábor az elején a halott anyjukat emlegette. Ráadásul a világon semmi értelme és funkciója nem látszott a bejövetelüknek, azon kívül, hogy egy újabb megválaszolatlan kérdést vetett fel: mi baja Máté Gábor figurájának az apjával? Ha nem a realista Ascher rendezte volna az előadást, azt is latolgatnám, egyáltalán valós volt-e a szülői pár vagy csak egy jelenés.

  Jók a színészek persze, főleg Máté Gábor, Vajdai Vilmos, Fullajtár Andrea. Fekete Ernőnek meg nyilván programszerűen rá kell éheznie minden előadásra, annyi az enni való ennivalója. Csak el ne csapja a hasát!

vissza a lap tetejére

2. szerda

(Olyat tettem, amit még soha. Sült tököt „főztem”. Szerény étek: nem igényelt tőlem szinte semmit, az eredmény viszont önmagáért beszélt.)

Hétfőn este a Kamrában jelen volt Jakupcsek Gabriella a családjával. Elnéztem, hogy Máté Gábor kisebbik fia hajszálra és mozdulatra olyan, mint az apja volt fiatalon. Különös lehet ez, ha az ember folyton szembenéz az egykori önmagával, bár nem kizárt, hogy ezt az azonosságot a kívülálló jobban látja, mint a belülülő. Igaz, egy színész nyilván sokkal inkább tisztában van a maga külső képével, mint más. Végtére is ő avval dolgozik.

 Mai:

KÉT BAJ EGY HELYETT. DE NEM VAGY EGYEDÜL. EZ A SZERELEM – mondta Jean Reno A nagy kékségben, amit tegnap éjjel adtak az RTL Klubon kis részletekben, nagyobb reklámblokkok között.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

Trill Zsolttal akadtam össze a Jégbüfében, akinek csinos bajusza van épp, s ez már voltaképp a Pityu bácsi kelléke. (Hétvégén lesz Trillnek premierje a Thália Stúdióban, Háy János: A Pityu bácsi fia.)

Mentem a Kamrába a kecskeméti Adrienne-re, mivel vétkes mulasztásom ez nekem az előző évadról. Most, hogy abszolváltam az előadást, legalább megnyugodtam kicsit: nemigen számíthatott volna a voksaimra, ha látom tavaly. Alapvetően az unalmas és modoros zsótérságok közé sorolom, még ha mondjuk Balogh Erikának meg is van a tartása, az eleganciája és a fanyarsága ehhez a játékmódhoz. (A szereplők idejük jelentős részében bőrfoteleken ülnek, előre merednek és szordínóban mondják a szöveget.) Mások viszont – Szarvas Attila vagy Fazakas Géza – annak az alapkövetelménynek sem tudnak megfelelni, hogy jól beszéljenek. Pedig az nem volna nagy ördöngösség, én annyival is beérném, ha a rövid szótagot röviden ejtenék, a hosszút meg hosszan. Megállapítottam, hogy Börcsök Enikő MINDIG nyerő, Makranczi Zalán nem tehetségtelen, és szépszeműekben dúskál a produkció. Az első rész alatt eleget láttam, miközben levegőből meg hiányt szenvedtem, úgyhogy a szünetben békésen hazabaktattam.

vissza a lap tetejére

4. péntek

Tanácskozáson voltam tegnap délután: Játék-elméletek, a színházkritika iskolái és hatása Magyarországon. Szerep-körök – a „guru”, a „mediátor” és a „kívülálló”. Kritikusok, művészek és gondolkodók párbeszéde: meghatározó színházkritikai hagyományokról, a kritikaírás módszereinek és szerepének megközelítési lehetőségeiről. Felkért hozzászólók: Fodor Géza, Sándor L. István, Koltai Tamás, Csáki Judit, Szabó István, Szűts Miklós, Schilling Árpád. Moderátor: Tompa Andrea.

Ez, amit fentebb kimásoltam a meghívóból, annyira kimerítő, hogy egyebet már nem is bírok mondani róla.

Este a Maude és Harold alatt arra a kínos felismerésre jutottam, hogy kívülről tudom ezt a darabot. (Dramaturgja voltam tíz éve Nyíregyházán.) Az összes lapos közhelye, sekélyes konyhafilozófiai mondása bevésődött. Amit ebben a harmatos, ámbár működőképes giccsben rendezőileg meg kellett oldani, azt Rácz Erzsi elvégezte, a filmes ötleteivel ügyesen áthidalta az áthidalandókat. Hanem egészében az előadás sem költőiséggel, sem romantikával, sem iróniával nem fogott meg. Az volt a benyomásom, hogy túl erős ide a két főszereplő. A delejes, démoni Bertók meg a tündéri, csupa temperamentum Vári Éva (milyen édesen lógázza a lábait!) akármilyen szeretettel nyúlnak a darabhoz, az nem bírja el, összetörik, szétmállik, megsemmisül a kezeik között. Mint ha egy szobrásznak márvány helyett szappanbuborékkal kellene dolgoznia.

Meglehet, bajaim gyökere az volt, hogy a fagyhalál kerülgetett. Az Asbóthban így november elején nem hogy nem fűtenek, de a légkondicionálót járatták.

Mai:

Elővettem a nyíregyi példányt, Tolnay Klári fordítását. Ízelítő Maude-tól:

SÍROK AZ EMBERÉRT, HA MEGBÁNTJA TESTVÉRÉT… SÍROK, HA MEGBÁNJA ÉS BOCSÁNATOT KÉR… HA NEM BOCSÁJTANAK MEG NEKI… VAGY HA MEGBOCSÁJTANAK. VAN, AKI SÍR ÉS VAN, AKI NEVET. CSAK EGY A FONTOS, NE FÉLJÜNK EMBEREK LENNI.

vissza a lap tetejére

5. szombat

(Telefonszervizbe tartván végigslattyogtam egy budai utcán, amelyiknek nincs tömegközlekedése. A 86-os házszámtól az 1-3-ig mentem. Ez elég sok sarok, és nem hogy színház nem esett útba, de még bolt vagy presszó sem. Az egyetlen közületi dolog, amit láttam, egy kutyakozmetika volt. Na ezért nem szeretnék én Budán lakni.)

Elképesztően jól kezdődött a Katonában a Troilus és Cressida bemutatója. Amikor abban a sötét katonakórházban (vagy laktanyában) előkászálódtak az ágyakból a harcosok és megfújták a trombitájukat, az ereim is kitágultak. Később nem volt mindig spiritusz a jelenetekben, de változatosan színeződött a játék. Hol kísérteties az előadás (például amikor Rezes Juditnak vér folyik a csapból), hol mulatságos (mint Hector és Ajax párbaja egymásnak rontó emeletes ágyakon, botra szerelt hokikorcsolyával), hol átmeneti (egyiktől a másikig). Miközben nem akármilyen társulati felvonulás ez: szinte az összes jelentős (férfi)színészi erő megmutatkozik. Ez a jó ebben a furcsa, sötét, nehezen magyarázható darabban, hogy mindenki kell neki. Haumann Péter kék szemére csodálkoztam rá, továbbá megállapítottam most már a többedik katonás produkció alapján, hogy Hajduk Károly alakításaiban valósággal sugárzik az értelem.

Máté e pillanatban írja a fizika érettségit.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

Az Új Színház Turandotja az a fajta előadás, amit alighanem elővigyázatosságból játszanak egy részben, nehogy a szünetben kiürüljön a nézőtér. A színpadon ruhabemutatót tartanak és távol-keleti gesztikus színjátszást imitálnak. (A dobos helyét azonosítottam a japán bugakuból.) Hihetetlenül érdektelen. Bár én némi emócióig eljutottam: iszonyú dühös lettem Turandot belépője láttán. Forgács Péter rendező ezt oly módon oldotta meg, hogy leszedette a bútorhuzatot Nusikáról. (Így hívjuk itthon Györgyi Annát. Nem a nexusunkból kifolyólag, csak úgy, szeretetből.) Már jó régen bent volt ugyanis a színpadon vörös drapéria alatt, és amikor eljött az ideje, az udvarhölgyei lerántották róla a leplet. Ez aztán az antré! Kicsomagolták. Hogy így bánjanak egy hercegnővel, címszereplővel, vezető színésznővel…! Botrányos szerintem.

A színészeket oly mértékben eltakarja a smonca, hogy felismerni is nehéz őket. Nem lehetetlen egyébként, hogy a Kalafot adó Kovács Krisztián kifejező arccal játszik. Csak én – szokatlan módon – egészen hátra kaptam jegyet, odáig már nemigen látszott el. Viszont módomban állt észrevételezni, hogy az előadás végén Márta Pista az utolsó sor mögül maga igyekezett vastapsot gerjeszteni. Sikeres igazgatónak bizonyult, mert kifejezetten hosszú taps lett.

 Mai:

Végére értem Németh László regényeinek. Nem tudom, szeretem-e Németh Lászlót. Nagyon laboratóriumi író. Mintha gombostűvel feltűzött embereket analizálgatna hűvösen és okosan. De erősen olvastatja magát, velem legalábbis. Az Emberi színjáték maradt zárásnak.

MIT AKART AZ ÉLET ANNYI FIATALSÁGGAL, HA EZ A VÉGE?

vissza a lap tetejére

7. hétfő

Megnézegettük hétvégén a Vigadó tér sarkán a görbelábú Shakespeare-szobor névkiegészítését. Hipp, be csúf! Úgy képzelem, pályázat útján választották ki a legkontárabb sírkövest. Ráragasztott az eredeti lapra egy vastag takaróelemet, amelyre kissé eltérő festékkel és betűtípussal odarótta, hogy LÓS, UPOR PÉTER, SINKOVITS IMRE, BESSENYEI FERENC. Azért LÓS, mert az előző, minden lehetséges módon elütő sorba az van írva, hogy GÁBOR MIK-

(Apropó pályázat. A Vigadó épülete ugyancsak ily módon kapta nevét. További helyezettek voltak a versenyben: Búfúdda, Gondilla. Mondjuk nálam az utóbbi nyert volna.)

Most Hans Fallada Aki egyszer rabkoszton élt című regényét olvasom, de tudom ám, hogy a napokban egy 1500 oldalas új Nádas Péter-művel fogok gyarapodni! Várom szeretettel. Az Emlékiratok könyve – nemhiába szerepel a top tízemben – fontos számomra. Abból is, mint annyi másból, két példányunk van. Miután 1986-ban megjelent és elolvastam, vettem belőle még egyet, hogy ha egyszer majd újra találkozom kedves (akkor még nem) férjemmel, neki adjam. Nem sejthettem, hogy a későbbiekben úgyis egymáséi lesznek a könyveink.

Mai:

MINT MINDEN PILLANAT, MELYET IGAZÁN JELENTŐSNEK SZERETNÉNK TUDNI, EZ IS JELENTÉKTELEN, SZINTE ÉSZREVEHETETLEN, MINTHA UTÓLAG KELLENE FIGYELMEZTETNI MAGUNKAT, HOGY AMIRE ENNYIRE VÁRTUNK, ITT VAN, IGEN, SEMMI NEM VÁLTOZOTT, MINDEN MARADT, EGYSZERŰEN ITT VAN, VÉGE A VÁRAKOZÁSNAK. (Nádas Péter: Emlékiratok könyve)

vissza a lap tetejére

8. kedd

Megláttam a plakátot a metróban: Megjelent ! Bakacsi Béla: Nélküled hol lennék…, és rögtön az jutott eszembe, hogy biztos (Bakacsi) Alizkára gondol, a Pesti Színház kedves művészeti titkárjára :-)

A Városi Színház tegnap esti bevétele 2000 forint volt, és ennek a fele tőlem származott, miközben megoldhatatlan feladat elé állítottam az intézményt, mert számlát szerettem volna kapni a jegyről. Kilencen ültünk aztán az ötvenfős nézőtéren, és nem tudom, ki volt a másik fizetős kakukktojás. Tennessee Williams Üvegfigurák című művét láttuk, és meglepő módon valóban azt. Úgy értem, semmi avantgárd alternativizmus nem ütközött ki az Utolsó Vonal előadásán. (Szerintem Asbóth utcai telt házak vagy Madách Kamarából elszokott, mély érzésű nézők csapatostul mehetnének rá, élveznék. Már ha nem hangzik ez sértőn Utolsó Vonalékra nézve.) Felhőfi-Kiss László jó kézzel meghúzta és fazonírozta a darabot, meg volt rendezve és el volt játszva. Úgy vették komolyan T. Williams giccsét, hogy egy halvány árnyalatnyit azért mulattak rajta. Rendben volt az egész. Bede Fazekas Annamária a Bede Fazekas Szabolcs anyukáját játszotta, kéjjel, pontosan és ismerősen, helyenként talán egy cseppet túlzón. Szabolcs remek volt: van benne valami feszes irónia, szögletesség és hidegszeműség, amiből nagyon szépen tud olykor ellágyulni. Álmosd Phaedra és Róbert Gábor a másik két szereplő, és imádtam a sűrűn váltogatott jelmezeiket. Hol találtak vajon ennyi friss, közönséges hetvenes évekbeli cuccot? Az a virágos frottír otthonka a mamán… És egyszer csak megjelent Laura az én rövid ujjú, gépikötött, műanyag pulcsimban! (Meg is súgtam rögtön a kedves székszomszédomnak.) Sárga alapon vastag fehér és fekete csíkok keresztben. Hát ez volt tizenegy-két éves koromban a legmenőbb holmim! Minden bizonnyal ezt viseltem, amikor Vidáts Csabától a bókot kaptam.

vissza a lap tetejére

9. szerda

(Az is milyen, hogy a Nemzeti Színház villamosmegállójának Vágóhíd a neve?!)

Én voltaképp csöppet sem bántam, hogy a Nemzeti nem kapta meg a Godot-ra várva előadásának jogát, mert ki nem állhatom azt a darabot. Így, hogy a parafrázisfélesége született meg, mégiscsak várhattam tőle valamit, még ha – adekvát módon – a hiábavaló várakozás lett is a nézői alapélményem a produkcióról. Érteni vélek ám sok mindent, amit Verebes István gondol Básti Juliról, Csoma Juditról, Koós Olgáról, Szabó Mártáról, Trokán Péterről – őt alighanem a színei juttatták a szerephez, az őszülése, a pasztellje –, a kettejük (hármójuk-négyük) helyzetéről, kapcsolatairól. De ezek a gondolatok vagy nem elég bátrak, határozottak és mélyek, vagy nem eléggé akarnak felszólalni, mindenesetre az volt a benyomásom, hogy hallgat a mű. Esetleg elhallgat.

Márti szép, fájdalmas arca hogy betöltötte a színpadot! (Csak ordítoznia ne kellett volna…) Mennyivel exkluzívabb és izgalmasabb a külseje evvel az őszes hajjal, mint a festett szőkeségével! Koós Olgát akkora öröm volt látnom! (Olga szerintem isteni Miss Marple lenne. Mondtam ezt Nyíregyházán Verebesnek, de nem harapott rá, nem szereti a krimit.) Ami pedig a két főszereplőt illeti, ha színészpárbajnak tekintjük a fellépésüket – és van talán némi okunk, hogy ezt tegyük –, akkor egyértelműen Csomi a győztes.

(A Márti ősz parókáját akarom a fejemre, de azonnal!)

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

(Lehetséges volna, hogy a hétfői Üvegfigurák-előadásnak minden nézője blogger volt? :-o )

Akartam írni, hogy azon a kritikáról szóló beszélgetésen Tompa Andrea említett egy felmérést, amelyben arra kértek választ fiataloktól, hogy mi az a tíz jó tulajdonság, ami legyen meg a színikritikusban, és mi az a tíz rossz, ami meg ne legyen meg. Nem mondta el, mi volt a pontos eredmény, csak azt, hogy az elvárt tulajdonságok között nem szerepelt sem a műveltség, sem az írni tudás, sem az érzékenység. Az elvetettek között pedig első helyen állt az arrogancia. Mármost én nem gondolom, hogy a kritikusokon pontosan ugyanazokat a lajstromba szedett tulajdonságokat kellene számon kérni, de még végére sem ért Tompa Andrea a mondatnak, máris az jutott eszembe: nyitottság. Talán azért épp ez, mert szerintem ebből bennem nincs elég. Van viszont valamim, amit szintén szükségesnek tartok, de talán az sem került be a top tízbe: a morális érzék. (Egy Bástya elvtárs veszett el bennem, bár néha megkerül. „Ha van valami, amit szeretek magamban, az a szerénység.”)

Öthetes lottózunk, tegnap váltottam meg az esedékes szelvényeket. Volt némi nyereményke, egy hármas a hatoson és egy kettes az ötösön. Kifizettem az újakat, s a visszajáró 210 forintot csupa tízforintosban kaptam meg. Benéztem a fülkébe, egy sápadt, festett szőke nő ült ott összeszorított szájjal. Nem szóltam semmit, csak bosszús arcot vágtam. Gondoltam, ennyi öröme-elégtétele hadd legyen neki. Ő biztos nem nyert.

Mai:

Na, megvan az új Nádas Péter. Nehéz szívvel leperkáltam érte a havi villanyszámla kétharmadát. Ez az első mondata:

MÉG ABBAN AZ EMLÉKEZETES ÉVBEN, AMIKOR A HÍRES BERLINI FAL LEOMLOTT, NEM MESSZIRE LUISE KIRÁLYNŐ ELSZÜRKÜLT MÁRVÁNYSZOBRÁTÓL HULLÁRA BUKKANTAK.

vissza a lap tetejére

11. péntek

Különös dolgok ezek. Volt a Scapin furfangjai tegnap a gyergyóiaktól a Tháliában. Helyesen elhetyegnek ott a Moličre-darabbal. (Ez az a komédia, amire Boileau kolléga azt mondta a szerzőnek, hogy ez már gagyi, és hogy aláfeküdt a közönségízlésnek.) Akadnak az előadásban nehezen tolerálható színészek, mint Veress László és Boros Mária, akadnak megbízhatóak, mint Salat Lehel és Szabó Tibor, s egyszer csak megjelenik a sepsiszentgyörgyi Kozma Dávid mint Szilveszter, és abban a minutumban érződik, hogy itt most vagy bejött valaki, vagy készen van. Tehát hogy Kozma Dávid megcsinált egy figurát – kompletten összeállította testtartásból, mozgásból, arckifejezésből –, ez a figura kirobbanóan életképesnek bizonyul a színen, és rögtön lendületet, átütőerőt, magabiztosságot ad magának a színésznek is. (Ráadásnak fejileg egy picike hasonlatosságot Vincent Casselhez.) Nem tudom pontosan, hogy a munkát vagy a tehetséget ünneplem most, de vivát!

Más. Találtam egy tévénoteszt 1990 júliusából. (Az Esti Hírlapban volt ez a rovat, az előző esti tévéműsort kritizáltuk vagy tettük jegyzet tárgyává, nagyon szerettem.) Jesssszus, hát én felfedeztem a nálunk akkor még nem létező kereskedelmi típusú televíziózás társadalmi funkcióját!

vissza a lap tetejére

12. szombat

Bár még nem minden tiszta, mert össze-vissza kell számolgatni, először a pontot százalékra, azután majd a százalékot pontra, és a szóbeli hátra van, de Máté írásbeli fizika érettségije számottevően jobban sikerült a májusinál.

Ez a Pityu bácsi fia című Háy János-darab olyan, mint a Herner Ferike faterja. (Vajon meddig lehet egyforma darabokat írni? Bár ezt biztos Goldonitól meg Scribe-től is kérdezték.) Még abban is hasonlítanak egymásra, hogy ott voltaképp a Herner Ferike volt a Herner Ferike faterja, itt meg alkalmasint a Pityu bácsi a Pityu bácsi fia. Trill Zsolt játssza. Olyan, hogy az első falusi jelenetben ölbe kellene venni és megbabusgatni. Azután a pesti részben meg lecserélni őt az ölünkben Szűcs Nellire. Beregszászi bemutató ez a Thália Stúdióban, Bérczes László rendezte. Nem haszontalan este.

© © ©

A blog nyilvános, bárki számára hozzáférhető. A szabadon olvashatóság azonban nem egyenlő a szabadon felhasználhatósággal. Helytelenítem, hogy a szinhaz.hu fórumjában a naplóbejegyzéseimmel traktálják az olvasókat. Barátságos levélben megírtam az Isthy fedőnevű személynek, mely megfontolásokból tartom elkerülendőnek, hogy ezt tegye. Nehezményezem, hogy nem is válaszolt, csak folytatta eddigi gyakorlatát. Ha már – szándékom ellenére – rendre szerepel a fórumban a személyes véleményem, remélem, legalább ez a passzus is oda lesz citálva. (Másnap: Vagy mégsem. Nem isthy, hanem ishty, én címeztem rosszul a levelet, így nem kapta meg. Sajnálom.) Üdvözletem.

Mai:

NEM MÉRHETJÜK MINDEN TETT IGAZÁT

AZZAL, HOGY MINT FORMÁLJA A SIKER

(Shakespeare: Troilus és Cressida, Szabó Lőrinc fordítása)

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

Amikor találkoztam az utcán az üvegcipős plakáttal – nem a cipősüvegessel, az nagyon jópofa, hanem a korábbival, szereposztásossal –, nekikeseredtem. Hogy lehet Gálffi a Sipos? (Én már azon is csodálkoztam, amikor Petruchiót láttak belé.) Gálffi kitűnő színész, de a Sipos savanyú, sápadt, kemény és merev. Gálffi meg édes, piros, puha és laza. Ha már muszáj Örkényéknek Üvegcipőt játszani – és Hámori Gabi miatt tényleg muszáj –, miért nem Széles László? Ő sem ideális szerintem, de mégis szálkásabb, érdesebb, mérgesebb pasas. Azt is sérelmeztem már előre, hogy az előadásból kiirtották Popovics Jánoskát. Miért? Hogy ne kelljen gyerekszereplővel vesződni? Nem joggal várom el Az üvegcipő-előadástól a Lilike huszárt is? Lilike fehéregeresítésének súlyos következményei vannak: Irma nem félbolondnak látszik, hanem egésznek. Hámori Gabi olyan felfokozottan egzaltált, hogy voltaképp úgy kellene kezdődnie az előadásnak, hogy Irma nincs is. Már évekkel ezelőtt kiküldték Budaörsre mint veszélyes őrültet.

Eleinte sokalltam Hámorit, túlzónak találtam. Amikor a felsált tálalta, ott történt meg az áttörés. Onnantól lenyűgözve néztem. Most voltaképp nem is a bájával dolgozik, hanem a szenvedélye erejével. Fantasztikus teljesítményt nyújt. Tán csak egyszer láttam valakit így játszani: Nedvedet egy Juventus-meccsen. Amikor közelről mutatta a kamera, látszott a szemén, hogy szinte transzban van.

Gálffi a harmadik felvonásban végül is tetszett. Hiszen ott már a Sipos sem igazán Sipos: megborult. Apátia és önirónia. Für Anikó alakításában azt értékeltem, hogy először látok olyan Adélt, akiben pislákol némi anyai szeretet Irma iránt. És az is rendben van, hogy épp Császár Pálnál veszem észre: Czukor Balázsnak griberlis a bal arca.

Az előadás ritmusa kifogástalan, viszont Mácsai Pál jó néhány rendezői ötletét elengedtem volna. Összességében örülök, hogy lesz végre a Madách téren egy egyértelmű siker, és hogy bőven van mit taglalni az előadásról írandó kritikában.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

Tegnap vasárnap jellegű nap volt, még ebédet is főztem (tünk). Ma elkezdek angol tanfolyamra járni – hétfőn, szerdán –, azután egy váratlan fordulattal elutazom Nyíregyházára. Két este, két előadás, majd jelentkezem.

Mai:

Kedves férjem mutatta meg Koppányi Szabolcs Hírközlési jog az Európai Közösségben és Magyarországon című könyvét, annak első mondatát, amely nagyon tetszett neki:

DRÁGA ÉDESANYÁMNAK ÉS ÉDESAPÁMNAK!

vissza a lap tetejére

15. kedd

Megrázó élményben volt részem a nyíregyházi stúdiószínházban a Móricz szerelmein. A helyi Vasvári Gimnázium bérletes növendékei voltak (tanár nélkül) a nézőtársaim, akik szemernyi esélyt sem hagytak az előadásnak. Az első pillanattól az utolsóig dumáltak, vihogtak és mobiltelefonoztak. Engem a düh vetett szét. A körülöttem ülőkre rászóltam, de ők lassanként sorjában elhagyták a nézőteret. (Játék közben persze.) Jószerével csak a túloldali góc maradt bent, amelyik folyamatosan dumált, vihogott és mobiltelefonozott. Gáspár Tibor, Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia nyilván a félbehagyást latolgatták, de végül hősiesen és fegyelmezetten lebonyolították az előadást. (Arról majd máskor, hogy Forgách Andrásban mennyivel több empátia van Móricz Zsigmond magánember iránt, mint bennem!) A végén Gáspár – aki ez idő tájt Békéscsabán próbál, vagyis délutánonként és éjjel nagyokat autózik egy ilyen 1 óra 50 perces megaláztatásért – mondott egy kis beszédet. Nem is bántotta a diáksereget, lényegében elnézést kért azoktól, akik maradtak és figyeltek, hogy ilyen körülmények között nem kaphattak százszázalékos előadást. Ezekről a gyerekekről azonban minden lepergett, ez is. Végül dumálva, vihogva és mobiltelefonozva távoztak. Egyenként szerettem volna huszonötöt verni a fenekükre.

vissza a lap tetejére

16. szerda

Tegnap délelőtt bónuszként Vackort adtak a színházban. Határozottan jópofa. Maga a musical kifejezetten szellemes és ügyes (zene: Szemenyei János), az előadás is színvonalas (rendező: Horváth Patrícia). Tizennégy változatos/egyenetlen gyerekszereplő és néhány felnőtt. (Sándor Julcsi helyett Gosztola Adél. Egyszer majd Julcsit elmesélem talán.) Azon mosolyogtam, hogy a Vackort játszó egyik kisfiú nemcsak piszén pisze, de pöszén pösze is.

Délután dolgoznom kellett volna, de sztrájkoltam, és kibuszoztam az Állatkertbe. Majdhogynem egyedül voltam az állatokkal. Ők összebújhattak egymással hideg ellen, én meg nem. Kiderült, hogy szeptemberben nem láttam a teljes utánpótlás-gyűjteményt oroszlánból. Most hét darab kisebbfajta kutya méretű kölyök játszott kicsi a rakást az egyik nőstényen. Barnamedve barátomat meg épp kizárták a lakásából, amíg odabent takarítás folyt. Iszonyatos erővel verte az ajtót, hogy engedjék be. (Épp csak nem kiabálta: Vilmaaaa!) Jártam aztán a kedvenc antikváromban is, de annyira még az sem jó hely, hogy megkaptam volna náluk Rousseau-tól az Új Héloďse-t, amit épp keresek.

Este a Vörös bálon a nagyszínházban megint kifogtam félháznyi éretlen gimnazistát, akit kicsit zavart szórakozásában az előadás. Ideje hazamennem. Még néhány ilyen élmény itt, és elvesztem a hitemet. És mit szóljanak a színészek?! Azt mondják egyébként, hogy azért ez nem általános, egyszerűen pechem volt.

Telihay Péter másfél órában elintézte Németh Ákos darabját. Talán hogy senkinek ne kelljen többet szenvedni. Viszont Horváth (Lackót) László Attilát rég nem láttam olyan erőteljesnek, mint most. Az a Kun Béla, akit játszik, mintha orvosi értelemben is vak lenne.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

Tisztára tyúkól a nyelvtanfolyam. Nemcsak a mi csoportunkban, de az egész folyosón a tantermekben mindenki nő. (A fiúk a bányában dolgoznak. Vagy már tudják az idegen nyelveket.) Kicsit tartottam attól, hogy majd nemcsak a legöregebb leszek, hanem a leggyengébb is, de egyik sem.

Úgy a 300. oldal környékén már halkan elárulhatom, hogy némileg küszködöm a Nádas Péterrel. Ekkora regényfolyamot nem lehet egyvégtében elolvasni, a szerző meg nemigen segíti a darabolást. Állandóan újabb szereplőkre vált, szemszöget változtat folyton, és minden alkalommal, amikor kézbe veszem a könyvet, vissza kell lapoznom két-három oldalt, hogy most mi is van, ki is van? És az is kezd már csöppet zavarni, hogy a hősök meghatározó élményei mind testiek.

Mai:

Nem mai, de tartogattam. Részlet Faragó Tamás bűbájos nyilatkozatából, amellyel januártól lemond a női vízilabda-válogatott szakvezetéséről:

HÁRMAS IKREINEK NEVELÉSE MELLETT EDDIG IS CSAK AZÉRT TUDTA ELLÁTNI A SZÖVETSÉGI KAPITÁNYI TISZTET, MERT FELESÉGE ARÁNYTALANUL SOKAT LEVETT A VÁLLÁRÓL. MOST, HOGY HITVESE VISSZATÉR A SZAKMÁJÁBA DOLGOZNI, RAJTA A SOR, HOGY SEGÍTSE ŐT. EZÉRT KÉPTELEN A KÜLÖNÖSEN A NYÁRI ÓVODAI SZÜNETRE ESŐ EDZŐTÁBOROZÁSOKON, NEMZETKÖZI TORNÁKON OLYAN INTENZITÁSSAL DOLGOZNI, AHOGY AZ EGY SZÖVETSÉGI KAPITÁNYTÓL ELVÁRHATÓ.

vissza a lap tetejére

18. péntek

Közben az jutott eszembe, hát hiszen én újságíró vagyok. Írtam tegnap egy kis nyílt levelet a Vasvári gimi bérleteseinek, elküldtem a Kelet-Magyarország napilapnak mailben. Mára válaszolt a szerkesztő, hogy hétfőn leközlik, engedelmemmel a gimnázium nevét kihúzzák belőle. Hát hogyne, ha így találják jónak.

Empedoklész a Bárka Színházban. (Hölderlin. Aki élete második felét eszét vesztve morzsolta le. Ekkor már nyilván egy kukkot sem értett volna az Empedoklészéből.) Ahogy beléptem a terembe és megláttam az eszcájgot, tudtam, milyen esténk lesz. A’sszem eljutottam arra a pontra, amikor már elég csak minden harmadik Balázs Zoltán-rendezést megnéznem. Úgyis meglehetősen egyformák. Azt gondolom egyébként, hogy ehhez a fajta színházhoz az összes szereplőnek komolyabb mozgáskultúrával és/vagy sugárzóbb személyiséggel kell rendelkeznie. Dévai Balázst jól el tudtam nézegetni, ahogy koncentráltan és sikkesen terített.

Itt hívnám fel a Bárka Színház figyelmét, hogy immár második éve birtokol egy igen jó színésznőt Varjú Olga néven. Miután betanított munkásként többször alkalmazták Csányiék, most már esetleg szerepet is adhatnának neki.

vissza a lap tetejére

19. szombat

Pannit és barátnőjét elvittem A Mester és Margaritára a Nemzetibe. Úgy látszik, ez az előadás valóban jól megy. Dugigház – ellentétben mondjuk Az élet álommal –, a lányoknak már csak a lépcsőn jutott hely, de még a párnákért is harc dúlt. (Én szereztem egy széket. Amikor Az Operaház fantomját néztem lépcsőről és utána napokig tartott helyreállítani megroggyant egészségemet, abból leszűrtem, hogy kiöregedtem a lépcsőzésből.) Azért ez a Metró+Mester+Margarita jó kitalálás volt Szász Jánostól, lefoglalja a nézőt. Sokat erről a produkcióról most nem tudok mondani, épp csak összeállt a kép (tavasszal a második részt láttam), Panni lázas volt, szünetben hazajöttünk.

Jálics Kinga telefonált, mesélte, hogy nagy kedvvel rádiózik, a katolikus rádióban van szabad kezes kulturális műsora, ma délután 16.34-kor beszélget félórát Bérczes Lászlóval (szintén kolléga volt a Film Színház Muzsikánál), középhullám 810.

Mai:

SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG! – KÍVÁNCSISKODOTT A BÉKA – mondta kiskorában a Hernádi Judit lánya, mint azt egyszer rég a Heti hetesben elmesélte az anyuka. És mi nemcsak a saját pipijeink helyes mondásait idézzük szívesen, de olykor még a másokéit is. (Évek óta nem láttam Heti hetest. Múlt héten viszont igen, az kellően elriasztott, hogy évekig ne nézzem megint. Úgy 80-85 százalékban Bajor Imre vitte a szót, ami, hogy úgy mondjam, erősen behatárolta a témákat és a poénokat.)

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

Az ismeretlen szombat-vasárnap ez.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

El akartam mesélni, hogy tegnap a dunakeszi Auchanban nagybevásárlás keretében 17716 forintot fizettem négy darab sajtos pogácsáért. Miután kiszúrtam a számlaslejfnin az elütött kódot ("fifi bébicsőssz 4x"), húszperces tortúrába került tisztázni a pénztáros kis tévedését és visszakapni a pénzt. Ám ez az idő kevés volt ahhoz, hogy beleférjen részükről egy „Elnézést kérünk!” Egyáltalán, sokkal kedélyesebben fogták fel a dolgot, mint például én.

De most inkább azt részletezem, hogy este megnéztem a tévében a Körhintát. Jó régen láttam, lehet, hogy csak gyerekkoromban, alig emlékeztem belőle valamire. Hát ez egy remekmű! Hihetetlenül izgalmas film, szinte minden jelenete tökéletesen van. (Talán csak a bombasztikus zenék rínak ki.) Hogy Törőcsik Mari elbűvölő, azt tudtam, de nem gondoltam, hogy ez a helyes, nyikhaj forma fiú, Soós Imre ennyire érzékeny és ilyen hatalmas erő feszült benne! Minden további szereplő élményszerű, a legcsipcsupabbakig. Nemcsak az gyönyörű, ahogy a táncnál Törőcsik a Soós Imre vállára teszi a kezét. (Nemrég olvastam, hogy Truffaut erről a mozdulatról tanulmányt akart írni.) Hanem ahogy Farkas Antal egy simítással megfésülködik, mielőtt elindul lekérni a Marit. Vagy ahogy a Mari apuka, Barsi Béla tekintete köröz a táncoló pároson. Vagy hogy az egyik legdrámaibb jelenet hátterében keresztülvándorol egy malac. Az volt a benyomásom, hogy a vurstlizenének ugyanaz a motívuma, mint ami a szintén Fábri Zoltán rendezte Pál utcai fiúk verklijéből szól. Visszaigazolja ezt valaki?

 Mai:

AKI NEM LÉP EGYSZERRE, NEM KAP RÉTEST ESTÉRE! Nagy zavarban voltam evvel kiskoromban, mert nem tudtam, hogy a többiekhez kell igazodni. Én egyedül próbáltam egyszerre lépni, de az sehogy sem sikerült.

vissza a lap tetejére

22. kedd

Nyilván nem mindenki megy el az Örkény Színházba Az üvegcipőre, és akik elmennek, nem mind veszik meg a műsorfüzetet. Van abban egy kis összeállítás Az üvegcipő kritikai visszhangjáról. Abban egy hosszabb részlet az 1924. november 15-i vígszínházi ősbemutató (Darvas Lili – Hegedűs Gyula, Varsányi Irén, jegyzi a szereposztást a korabeli Molnár-kötetem, „két szegény ember” – már csak őket nem tudom, kik játszották) egyik kritikájából, amely a Magyarság nevű lapban jelent meg, abból idézek:

„A magyar cselédlány pedig marólúgot iszik bánatában, vagy leugrik a harmadik emeletről, de semmi esetre sem szalad nyilvánosházba. Ezt a szerepet keresztény nőnek nem is lehetne eljátszania, annyira messze esik a keresztény lélektől ez a megoldás. És aki azt hiszi, hogy a férfiszereplők különbek, nagyon csalódik. Asztaloslegények és aranyművessegédek, házmesterek és rendőrök maszkjában nyüzsögnek a színpadon, ahol minden kis zsidó fertelmesen és véglegesen zsidó, olyannyira, hogy aki végigszenvedi ezt a darabot, azzal a kábulattal jön ki, hogy tulajdonképpen a magyar népet már a világháború előtt legyőzték, mert egy zsivány banda elrabolta nyelvét, s a rablott kinccsel bizonyos palotákat ékesít fel, amelyeknek homlokán ugyancsak magyar nyelven ez a szó terpeszkedik: kultúrintézet.”

Hogy ezt, hogy így, nem gondoltam volna… Budapest, 1924, Horthy-korszak.

vissza a lap tetejére

23. szerda

Kábé féléve háztömbhossziglan felszedték előttünk a járdát. Egy-két napig dolgoztak a munkások a lenti csöveken, majd betemették az árkot és távoztak. Úgy hagyták itt földesen, piszkosan, hepehupásan a terepet. Azóta hordjuk a cipőnkkel szanaszét a koszt mindenhová, világba, lakásba. El voltam keseredve emiatt, de végül is megértem, ha a belvárosi önkormányzatnak ilyesmire nincs gondja, ideje, pénze, hiszen képviselőinket teljes mértékben lefoglalja, hogy puccsolják egymást és annektálják a kerületi újságot. Az utóbbi időben hetente egy napra megjelent a környéken egy aszfaltozó brigád és megcsinált tízméternyi járdát. Gondoltam, bizonyára egy hétig gyűjtögetik az aszfaltot, hogy aztán egy kis darabot letehessenek belőle nálunk. Tegnap elértek a kapunk közepéig. Halleluja!

Görgey Gábor Tükörjáték című darabja az Asbóth utcában. Milyen érdekes, itt van ez a művelt, kulturált, elegáns ember, aki egész életében írt – leszámítva azt az átmeneti időszakot, amikor miniszter volt –, és nem hinném, hogy volna olyan műve, amelyik majd túléli őt. Ez a Tükörjáték például kész klisékiállítás. Rendezte a régi barát a perifériáról, Sándor János. A női főszerep meg történetesen egy hobbiszínésznőnek, Iván Ildikónak, a szerző énekesnő feleségének jutott. Levajazott tavalyi bemutató. Már azt viszont nem tudom, ki volt az a néhány helyes, kacagóáriás nő a kényelmes, levegős, zsúfoltságmentes nézőtéren.

Mai:

PROXIMUS SUM EGOMET MIHI. Magamhoz állok a legközelebb – mondta Publius Terentius Afer.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

Mégis meglep, hogy a Népszabi kultúrrovata ott tart szakmailag, hogy a tegnapi születésnapi Törőcsik-interjú szerzője (sosem láttam még a nevét) sosem látta tán Bertolt Brecht nevét, mert Bertoldnak írja, és ez így akadálytalanul meg is jelenik. Arra is gyanakszom, hogy elfekvő anyag lehetett, és épp csak frissítettek rajta néhány igeidőt (például a László Zsoltot emlegető mondatban). Úgy ítélem meg, hogy a Népszabadságnak nem sikerült méltó módon megemlékeznie legnagyobb élő színésznőnk hetvenedik születésnapjáról.

Elmentem a Nemzetibe a gálaestre, gondoltam, a rajongókat pótszékre csak beeresztik! De adtak rendes jegyet is. Sokan érkeztek virággal, amit a pultnál begyűjtöttek, azután nyilván talicskával hátratoltak a címzettnek. (Úgy gondolom, hogy a magyar kulturális és művészeti élet színe-javának jelen kellett volna lennie, és például Sólyom László köztársasági elnöknek is, hogy ő képviselje az embereket, akik értelemszerűen nem lehettek mind itt, pedig talán szívesen jöttek volna.) Kényes dolog egy ilyen gálaest, számtalan módon tud félresikerülni, de ez nem sikerült félre. (Adjam meg, ami jár: Jordán Tamás rendezte.) Törőcsik a családjával az első sorban ült, nézte a műsort, gyakran mutatták közben az arcát avval a sajátos mosolyával, amelyből mintha bármelyik pillanatban sírás lehetne.

Jól szerkesztett és szeretetteljes program volt Psota Iréntől Gregor Józsefen át Román Sándorékig. Oláh Ibolya Hamvadó cigarettavéget énekelt, Básti Juli pedig – mintha csak az én szívem hő óhaját teljesítené – előadta a Galóczából A nőnek lelke vant. (Csámpit hiányoltam mellőle. Pártos Erzsi szülinapján még együtt nyomták. Családunk beszélt nyelvének egyébként része a „pöörimitív”, Básti Juli Ankicájától.) A végén felvonult a színpadra egy csapat színész, Törőcsik Mari mindegyiküknek játszotta anyját vagy nagyanyját. A Nemzeti Színház ajándékául Vasziljevet kapta az ünnepelt. Az est elején és a végén beadtak egy-egy felvételt, úgy negyvenesként énekelte Törőcsik az Ez csak színházat és a Micsoda útjaimat. Hát igen…

vissza a lap tetejére

25. péntek

Végre volt szerencsém a Nagy Könyvben a Micimackóhoz. Többé-kevésbé élveztem. Szélsőséges teljesítmények születhettek itt, úgy látom, mert A Pál utcai fiúk-film nagyszerű volt, A kis hercegé viszont pocsék. Nyilván az utóbbiba is rengeteg pénzt öltek, pedig már az első öt percben látszott, hogy felesleges.

Azon tűnődtem, hogy ha a születésnap kapcsán cikket kellene írnom Törőcsik Mariról, miről szólnék. (De nem kell cikket írnom. Most, hogy a heti zsöllye olyan, mintha nem volna, lassan zavaróan kevés kezd lenni a csupa havilapos munkám.) Biztosan felemlegetném a Csütörtöki hölgyeket, amelyben elképesztően változott egyik pillanatról a másikra hol kamaszlánnyá, hol középkorú nővé, hol meg idős hölggyé. Elmesélném a Csirkefejet is, amit – mint tudjuk – Gobbi Hildának írt Spiró György. Aztán amikor Gobbi már nagyon beteg volt, Zsámbéki Gábor Törőcsiknek adta át az Öregasszony szerepét. Amikor Törőcsik játszotta, én akkor értettem meg, hogy ez egy öregasszony. A Gobbié egy öreg ember volt. Nem azt akarom mondani, hogy Gobbi férfinak tűnt, és pláne nem a színésznő nemi orientációjára gondolok, hanem azt szögezem le, hogy Törőcsik játékában felderengett az asszonyi múlt. Egy volt nő tragédiáját láttam, és ez engem jobban szíven ütött, mint Gobbi amúgy nagyszerű alakítása. Aztán felidézném a kalickában gubbasztó madárkát is, aminek Törőcsik a Szent György és a Sárkányban mutatkozott a Katonában.

Nem ismerem őt, talán kétszer csináltam vele kicsi interjút, az egyiket telefonon. Annyi közöm van csak hozzá, hogy egyszer azt mondta nekem Fejes Endre, két olyan nő mellett ült autóban, aki remekül vezet, az egyik Törőcsik Mari, a másik én :-)

Mai:

Így a második kötet után most pihen kicsit a Nádas Péter, mert elragadott Stephen Greenblatt Shakespeare-könyve, a Géniusz földi pályán. Azt mondja az amerikai irodalomtudós:

FÉLELMETESEN KÖZEL VANNAK HOZZÁNK AZOK, AKIKET MESSZIRŐL NÉZÜNK.

vissza a lap tetejére

26. szombat

Két előadás a miskolciaktól, Szép kilátás és Agyő Európa, elég kevés néző előtt. (Ez a zegszegi előzménye a rendező Paolo Magellinek. Kaszás Gézát megtartotta.) A másodikat találtam érdekesebbnek, bár október 23-i ünnepi emlékműsorhoz hasonlított kicsit. Van némi nézői rutinom, ezért színpadi effekt ritkán lep meg, az mégis váratlanul ért – frászt hozta rám, de nem bántam –, amikor itt vagy hat asztal és kétszer annyi szék zuhant a színpadra.

Más. Igyekeztem tapintattal és elszánt kedvességgel kiigazítani mailben egy fiatal kollégát (nem a Papp Timit), aki sajtóanyagként küldött egy interjút, amelyet riportnak nevezett. Két teljesen különböző újságírói műfajról van ám szó! Megmutatom az utóbbit, a lehető legszerénytelenebbül a saját anyagomon. Énszerintem ez volt a legjobb riport, amit életemben írtam. (Kár, hogy csak a szöveget tudom visszaadni, két oldalon jelent meg, jó fotókkal.) Ehhez el kellett tölteni három-négy napot a forgatáson, mindenkit megszólítani és kérdezgetni – ami biztosan nem ment nekem könnyen –, és még azt is tudom, hogy Máté Gáborral ma tegeződnénk, ha akkor ott kevésbé magasan hordott orral járkált volna. Arra is emlékszem, hogy Oleg Jankovszkij amolyan „bohém művészember vagyok én” modorban minden nővel kikezdett, még velem is. A Gellértbe hívott el, ott lakott, de hát én öt év Moszkvával a hátam mögött ab start taszultam az orosz pasiktól, különben is azon vigyorogtam magamban, hogy mit akar itt nekem a Mihalkov után? (Zu Mihalkov-kép: nem hamisítvány ez? Hihetetlen, hogy beach-es, napernyős inget hordtam 1987 nyarán!? Még jó hogy nem pálmafák!)

A felvételről meg Koncz Zsuzsa jut eszembe, akit nagy tisztelettel felkértem mint a legjobb színházi fotóst, hogy fényképezze az esküvőmet. És pontosan úgy, ahogy elképzeltem, voltaképp egy fekete-fehér képriportot készített az eseményről. Itt van például a Kedves férjem nem szívesen bár, de tüzet ad nekem a felállványozott házasságkötő-terem előtt című darabja, szerintem simán lehetne a francia újhullám valamelyik filmjének egy kockája!

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

Eddig nem volt érkezésem bejegyezni, de láttam minap A fény ösvényei című Mispál Attila-filmet. A megégett topmodell és a megvakult ötvös találkozása a boncasztalon parkban. Mint filmrendezői munka, nagyjából rendben van. A lány, Cseh Annamária érdekes szépség, hanem a profilja meglepően nem jó. Czukor Balázs tetszett.

Más. Egy kedves és értékes olvasói levél kapcsán jut eszembe, hogy a Nemzeti Színház igazgatója egyszer berendelte magához a Népszava kultúrrovatát. Épp csak a szülőket nem hívatta be Ablonczy László direktor. Ő nekem jó kollégám volt a Film Színház Muzsikánál, nyugodtan megkereshetett volna, ha beszéde van velem, ezen az alapon közöltem a rovatvezetővel, hogy nem megyek. Mire főszerkesztői utasításba kaptuk, hogy meg kell jelennünk a Hevesi Sándor téren, főszerkesztő-helyettessel és rovatvezetővel együtt. Hát jó. Ott ült az igazgatói irodában a Népszava ellenséges főnöksége, plusz Ablonczy meg egy számomra ismeretlen nevű és arcú munkatársa. Az utóbbiak sértetten felemlegettek különböző dolgokat, amiket írtunk, az előbbiek meg szúrósan néztek ránk. (Szerintem mind el voltak tévedve. 1993 júniusát írtuk.) Én nem kívántam hozzászólni az eszmecseréhez. Végül az a nem tudom kiféle ember arra kért bennünket, hogy szeressük a színházat! Ezt már nem álltam meg szó nélkül. Mondtam: volt nekem egy kritikuskollégám, Ablonczy László nevű, ő írta egy cikkében, én pedig megjegyeztem, mert annyira jónak találtam: hogy gondolhatja bárki, hogy nem szereti a színházat az, aki a fél életét sötét színházi nézőtereken tölti?! (Talán életemben először és utoljára voltam élőben frappáns.) A hattyúdalom lett egyébként, mert másnap elbocsájtottak a Népszavától, bár annak ehhez aligha volt köze.

Mai:

Azt írja Greenblatt, hogy Shakespeare összes műveiben mindössze két jó házasság van, az egyik Mr. és Mrs. Macbethé, a másik a Gertrud–Claudius páré a Hamletből. Erre még sosem gondoltam, de tényleg így van. Szegény Shakespeare bácsi… (Amikor a gyerekek kicsik voltak, nekik mondtuk így: Shakespeare bácsi és Csehov bácsi.)

vissza a lap tetejére

28. hétfő

Rejtő Jenő regényeit állítólag még soha nem sikerült meggyőző eredménnyel színpadra vagy filmre adaptálni. A néma revolverek városa, amit tegnap láttam a Magyar Színházban, szintén ezt igazolja. És akkor nagyon finoman írtam körül azt a két és fél órát. Annyi jópofaságot találtam az előadásban, hogy Végh Péter kapott egy hajas is, kopasz is parókát, hogy hasonlítson a főszerepet játszó Cserna Antalra, aki egyébként nem volt rossz. És hát olykor besétált végtelen bájosan Kállai Ferenc, hogy Cödlingerként mondjon valami teljesen oda nem illő szöveget, akár bármit, ami épp eszébe jut. Ez nagyon tud menni neki! És még Gera Zoltánt is jó volt viszontlátni a színpadon.

Megnéztük este videón a Szerelmes Shakespeare-t, mert passzol az aktuális olvasmányomhoz, és mert nagyon kedveljük. Szeretem elképzelni a négyszáz évvel ezelőtti Londont olyannak, amilyennek ebben a filmben látszik.

Most már elárulom, van a színikritikusnak levésnek egy előnye (több talán nincs is), és az nyelvtanuláskor mutatkozik meg. Hogy ugyanis ez a téma valahogy még mindig érdekli az embereket, még ha mára erősen be is szűkült a színház ügye. Így például amikor a Francia Intézetben kisebb DELF-vizsgákat tettem, a szóbelin a többieknek mindenféle hülye témákról kellett beszélniük, engem viszont a munkámról kérdezgetett a felcsillanó szemű bizottság.

vissza a lap tetejére

29. kedd

Máté születésnapjára calzonét sütöttem – a huszadik évébe lépett a gyermek, éljen! –, ami félnapos elfoglaltság, de megéri. (Már számos pizzériát megtanítottunk arra, hogy különösen a többsajtos pizzákat calzoneként érdemes sütni, hogy szépen összeérjen-süljön-főjön benne a sok jó sajt.) Igaz, a felnőttekét doboz-összecserélésből kifolyólag nem tejfölösen, hanem joghurtosan alapoztam, de nagyon finom lett. (Nem lehetetlen, hogy a váratlan szakácsremeklések zöme így születik: tévedésből.) Közben az ünnepelt szóbeli érettségizett fizikából. Utána órákig váratták őket az eredményre, majd bejelentették, hogy nem tudják közzétenni, mert gondjuk támadt a számítógéppel.

Máté születésnapjáról jut eszembe, hogy épp egy éve halt meg Bubik. Ez alkalomból most itt publikálom a nekrológot, amit a Zsöllyének írtam, és azóta várja a megjelenést.

Mai:

Talán egyedül vagyok evvel, de azt gondolom, hogy mielőtt az ember olyan látványosan, címlapos publicisztikával lép ki a MÚOSZ-ból, mint Kovács Zoltán, rendezze a tagdíjhátralékát. (Jelentős évi összegről lévén szó, magam is mindig súlyos vívódások után szoktam befizetni.) Megfeledkezni az elmaradásról azért nehéz, mert a MÚOSZ-igazolványt a perkáláskor szokták az adott évre érvényesíteni. Vagyis Kovács Zoltán újságíró-igazolványán momentán annak kell szerepelnie jól látható számokkal, hogy 2001. De ezt csak mellékesen jegyeztem meg, mivel hogy az ÉS-ből idézek ma, Bódis Kriszta Burjánzó szavak című verséből:

TÉL VAN ÉS PREVENCIÓ ÉS TERÁPIA

A TÓ JEGÉN A HATTYÚFÉSZKEK KÖRÜL

TOJÁSHÉJ SZILÁNKOK

vissza a lap tetejére

30. szerda

Erzsi barátnőmmel megnéztük a reklámplakát-kiállítást (1885-1920) a Nemzeti Múzeumban. Egy teremke az egész, de jól látszik, 35 év alatt mennyit fejlődött a műfaj. Régi fényképeket is vetítettek, és megállapítottuk, hogy el tudnánk képzelni az életünket úgy 1865 és 1935 között. Az az időszak sem fenékig tejföl, de hát nemigen tudok a magyar történelemben hetven évet találni, amikor nem történt olyan rossz, amibe bele lehetett keveredni.

Este a Tháliában a temesváriak Lila ákáca annyira lehangolóan indult, hogy például Schilling Árpád, aki a mögöttem levő sorban ült, húsz perc múltán már nem volt sehol. A szünetben pedig sor állt a ruhatárnál a kabátokért. (Emlékszem, az Arany János Színház Holdbeli csónakos-bemutatóján történt hasonló. MGP meg is írta kritikájában, amely valahogy így végződött: „Először az asszonyokat és gyerekeket mentsétek!”) Egyrészt erősen lehetett idegenkedni attól a rideg, modern, csiricsáré konzumvilágtól, amelybe Verebes István belehelyezte a darabot. Másrészt nem nagyon sikerült a szereplőknek természetesen szólni és viselkedni, s gyakran nem is segítette őket ebben semmi. (Tóth Manci megjelenése: koszos-festékes műanyagszéken ül a lány, úgy saccolom, épp melírozzák a fodrászatban, de kiderül, hogy ez már maga a ligeti viháncolás. Csacsinszky pedig atlétatrikóban érkezik, arra húzta a zakót.) A második rész jobban ment – vagy megszoktuk egymást –, de sajnos nem tudott eleget javulni az este.

Mai:

KINEK AZ IDEÁJA VOLT, HOGY ÉN ITT ZSIDÓ LEGYEK? NEKEM BIZONY ESZEM ÁGÁBA SE VOLT, HOGY ZSIDÓ LESZEK MAJD, HA MEGSZÜLETEK. ITT VÁRT A VILÁGON EZ A BUTA MEGLEPETÉS, MIKOR KISZÁLLTAM. NEKEM ITT ZSIDÓNAK KELL LENNI. MIÉRT? – egy efféle monológot kapott az előadásban a virágárus (emlékeim szerint ez nincs a darabban, hanem a Szép Ernő-regényből való), és ez fontos, de ez se volt jól elmondva.

vissza a lap tetejére

31.  Ilyen nap nincs is.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra