Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Egy elsőfilmes rendező azt találja ki, hogy Lajka kutya helyett valójában egy Lajkó nevű magyar cigánygyerek jutott el elsőként a világűrbe. Egészen pazar ötlet! Azt is sejteti, hogy történelmi szatíra lesz az ötvenes évekről, amire van egy kiváló példánk, A tanú. (Láttam a héten a Sztálin halálát is, annak feltehetően szintén történelmi szatíra a neve, de picit berzenkedem.) Szóval siettünk a Puksinba megnézni Lengyel Balázs debütálását: Lajkó Cigány az űrben.

     Jól indult voltaképp, az eleje bizarr is volt, morbid is, abszurdoid is. Hanem ahogy eltelt negyedóra-húsz perc, egyre kínosabban érződött, hogy nem fog ez a dolog felszállni. Valahogy hiányzik a szükséges üzemanyag, a tolóerő – most itt kókler mód dobálózni próbálok repülési szakszavakkal. Amikor az űrhajósjelöltek versenye lett bejelentve, akkor azt hittem, na, talán megérkeztünk, talán mégis kilő a film… de nem.

     Hogy mennyiben a forgatókönyv vagy a rendezés sara, azt nem tudom, de úgy éreztem, hogy minden téren alatta maradt a mű a saját lehetőségeinek. A látsziknál nem látszik beljebb jutni – különben jól néz ki a film (operatőr: Réder György) –, a belsejében űr tátong, úgy találtam. Például egy olyan zseniális, all-round színészből, mint Keresztes Tamás, annyit használnak, hogy másfél órán át fegyelmezetten néz, és szigorúan, lefelé szorítva tartja a száját. (Bár ha valaki erre azt mondja, hogy érdemes 90 percet várni Keresztes Tamás mosolyára/nevetésére, akkor azt duzzogva bár, de elfogadom.)

     Nemcsak maga az elképzelés és a vélhető szándék méltányolható ennél a nem igazán sikerült filmnél, de akadnak benne jó jelenetek, nagyszerű momentumok is. Például – bár ezt nehezen tudom megmagyarázni – Gyabronka József, vagyis Karmazsin Jenő, a Kunmadarasi Vörösiszap(!) Termelőszövetkezet elnökének frizurája hátulról. Ahogy az a haj ott tarkó fölött autentikus-archaikusan vágva van.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Ez volt tehát A halhatatlanságra vágyó királyfi részemről.

     Elutaztunk húsvétra! Lehet mondani. Bár nem nagyon messzire: másfél sarokra vagyunk otthonról. Itt szittelünk most két napig egy rokonkutyát. Luna a neve, spániel, és nehéz róla jó fényképet csinálni, mert csak fekete és fekete.

     Van egy kis Dunánk az ablakból, nem sok, de senkinek nincs több belőle az utcában, ez így igazságos. Le is megyünk egy nagyobb darabot befogni belőle a kutyával.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Amikor beléptem a Katona szétnyíló ajtaján, akkor ezt Luna kutya nem nagyon tudta értelmezni. Nem is akart távozni onnan, a maga módján hosszan magyarázta kedves férjemnek: nem mehetünk tovább, mert elvesztettünk itt valakit vagy elrabolták. Úgyhogy vissza is kellett jönni értem egy és negyedóra múlva. Ennyi a Holt lelkek a Sufniban, 70 perc.

     Beeresztve a nézőtérre, meglátva az emelvényen a zöld téglalapot, rögtön arra gondoltam, hogy ez (gomb)focipálya. (Volt ilyesmije Máténak, gombfociztak a fiúk a nagyszoba közepén, a kis Annamari közvetített, kiabálta, hogy „A kapus kirúgta a mezőbe a labdát.”) Terepasztalnak is bizonyult ez, színpadnak is, jelzésekkel a kormányzóságban.

     Örömömre szolgált egyébként, hogy húsvéthétfőn este eljött teltháznyi hetven ember a Sufniba Gogolra. Ráadásul már az első, ránk nézve adekvát poénnál azonnal vették a lapot.

     Úgy képzelem, hogy a színpadra tömörítő és rendező Dankó István bosszankodva ciccenhetett, amikor hírek jelentek meg arról, hogy kamu- és még kamubb pártok nagy mennyiségben kereskedtek halott választópolgárok ajánlásával. Sok, sok! – kiálthatta -, ez már túlzás, így rálicitálni a Gogolunkra.

     Az előadás szolidan utalásos. Szabatos, koncentrált, játékos munka. Fontos erénye, hogy a négy színész, Vizi Dávid, Lestyán Attila, Mészáros Blanka és Elek Ferenc minden bizonnyal élvezik. Debütáló rendezéshez képest elegánsan visszafogott az egész, főleg a humora. Az a híja, hogy nem fáj. Pedig úgy kellene fájnia, hasogatnia, mint egy gyulladt fognak. De csak annyi sajdult benne, ahogy ez a szép, bánatos, megnyúlt figura, a Lestyán Attila ügyésze diszkréciót és bűnbocsánatot kért attól, aki korrumpálta őt.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     De kicsit már kezdem azért unni ezt a sok nagyregényt a színházban – gondoltam tegnap a Katonában a Berlin, Alexanderplatz alatt. Ahol a nagyregénységnek például azt köszönhettük, hogy narrációs mondatokat vetítettek ki, idegesítően gomolygó betűkkel. Kovács D. Dániel filmes ihletettségű rendezésében képkivágatokat láthattunk, a legszellemesebb pillanat(ai)ban lassított felvételt is.

     Rengeteg igen jó színész tolongott a színpadon, a legtöbbje érdemi szerep nélkül, pusztán illusztratíve. Ez több mint luxus. (Vagy kevesebb.) Természetesen a Katona József Színház bármelyik bemutatóját be lehet válogatni fesztiválra, hiszen mindegyik magas színvonalú munka. De hogy speciel ez esetben mire haraphattak rá a POSZT-válogatók – ráadásul a válogatási ciklus utolsó napján, tehát nyilván átrendezve végül a meghívottaik listáját –, hát azt én el sem tudom képzelni. (Mészáros Béla nagyon fogas mosolyán túl Pálos Hannáról kellene-lehetne valami jó szót mondanom. Legyen ez: tiszta. Ha valahol megemelkedett az előadás, akkor Pálos Hanna és Keresztes Tamás forgószínpadi kettősénél, úgy érzem.)

     Elváltunk Luna kutyától, akit én a magam részéről átneveztem Pacának. Jó volt vele, kedves, simulékony, odaadó, tehermentes kutyának találtuk. Elindulás előtt olyan hangokon beszélget lelkesen az előszobában, mint egy csecsemő. Bejártuk vele az összes Frédi-helyet, és ha két nap alatt el lehet kényeztetni kutyát, akkor el is kényeztettük, amennyiben igen intenzív volt az együttlétünk, rengeteget sétáltunk és sokat foglalkoztunk vele. (Még a Budapest Bábszínházban is járt. Bár nem a nézőtéren, csak a titkárságon, futólag.) Majd rábíztuk a gazdáit.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Egy bukaresti csapat lépett fel a Trafóban tegnap, Gianina Cărbunariu Artist's Talk című produkcióját hozták. A cím: szakmai beszélgetés, közönségtalálkozó – vagy csak a legegyszerűbben, ahogy értem: művészek beszélnek –, és pont erről van szó. Öt vagy hat ilyen, nyilvános, megnyilvánulásos jelenetet tartalmaz az előadás. Az egyikben képzőművész mond beszédet egy street art alkotás felavatásán (a nyomornegyedet bekerítő falra festettek a művészek), a másikban filmfesztiválon kérdezi az újságíró a filmeseket, akik a „dokumentarista musical”-jük forgatásakor a tűzvészt is felvették, egyben meg is ismételtették a tökéletesebb hatás kedvéért, és így tovább. Mindegyik helyzet a művészet, a művészek felelőssége körül operál, sokkal inkább életszerűen, mint didaktikusan. Az egyik első jelenetnél majdnem felnevettem, mert eszembe jutott, hogy Cărbunariunak ez a produkciója szerepelt tavaly Temesváron a TESZT fesztiválon. Ott mindig van a fellépés után szakmai beszélgetés, és az Artist's Talk egyik jelenete úgy hathatott, mintha kicsit a tesztes szakmai beszélgetés paródiája lenne.

     Pontos, jó érzékű, visszafogott iróniájú színészek szerepeltek, három férfi, két nő. Nekem Gianina Cărbunariu mindig imponált: fiatal, szép, okos nő, aki a darabjai, a színháza alapján úgy van benne nyakig az életben, hogy közben tudja kívülről látni és láttatni. Lényeglátó alkotó. Ez a produkció is lenyűgözött (ha nem is nagyon, de eléggé), az élessége, a húsbavágósága, az analizáló hajlama, az objektivitása. Azon tűnődtem, ki csinálna ma nálunk bármi ilyesmit? Talán Schilling Árpád. Vagy Vajdai Vilmos jutott eszembe. De ő dühös lenne hozzá és nem nyelné le a dühét, úgyhogy a felelősségvállalás irányából a viccesség felé vinné, így képzelem.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Na, tegnap a határidőnek megfelelően leadtam a könyvet. Március hónapban ugyanis egy könyv szerkesztésén dolgoztam, amely könyvről okkal nem mondhatok most semmit. Mondjuk az kellemetlen meglepetésként ért, hogy az ilyen munkát is milyen nyomorúságosan fizetik – kb. egy minimálbér felét fogom kapni érte –, de jobb ötletem úgysem lett volna pénzkeresésre, úgyhogy szívesen és máskor is.

     Ha már a pénz jött szóba, megjegyzem, hogy a nyári AlkalMáté-sorozat szerintem már végigmegy, legfeljebb én nem tudom majd lekövetni. Valaha kétszer is megnéztem a kritikaíráshoz. Aztán már nem győztem fizetni az egyre drágább harmadik jegyet. A második jegyet mostanáig még fenntartottam nagy nézőmúltú partneremnek, de idén a második jegynek olyan teljes az ára, hogy le kell mondanunk róla. Megkezdem a lélekbeni felkészülést arra, hogy jövőre már a magam szakmai jegyét sem bírom majd megvenni.

     Update:  Soha nem írok be ide egészen meggondolatlanul, de előfordul, hogy mégsem elég körültekintően posztolok, avagy nem sikerül a lényeget kidomborítanom. A mai bejegyzés keltette reakciók kapcsán színházjegy ügyben vissza is meg előre is kell majd vonulnom holnap, azt hiszem.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Az első visszhang kedves férjem heves tiltakozása volt amiatt, hogy én az ő jegyét reklamálom. Voltak 2 tiszteletjegyes idők, de ő nem gondolja, hogy neki kedvezményt kellene kapnia. Ő inkább csak úgy járna velem színházba, ha rendes jegyet veszünk neki. (Általában úgyis én állapítom meg, hogy a második jegyre futja-e, vagy hogy megéri-e. És az is én vagyok, aki esetenként szomorkodom a nézőtéren, hogy nincs ott velem.)

     Aztán írt a mienknél jóval nehezebb helyzetű barátnőm, hogy ki szeretné fizetni ezt a jegyet. Na tessék. Kedves, de nem fogadhatom el. Aztán érkezett felajánlás az alkotók felől is. Na tessék. Kedves, de nem fogadhatom el. Aztán volt, aki súlyos felárral megvette volna tőlem a teljes árút, hiszen a produkcióra gyakorlatilag azonnal elfogytak a jegyek.

     Így jártam a bejegyzésemmel. Belátom: az szakmailag irreleváns, hogy lehet-e partnerem a színházban és mennyiért. (Legfeljebb a naplómban magamban sopánkodhatom, hogy alig. Már a Katonába is egyedül járok. Oda lenne 2 tiszteletjegy, de a másodikat nem vesszük igénybe tavaly tavasz óta, kedves férjem /fájó szívvel/ távol marad, így fejezve ki a kifejezendőinket.)

     Az alapproblémára szorítkozva: elmegy egy kritikus egy színházba, és a jegyért kifizeti a kritika honoráriumának negyedét-harmadát. Ez ellen keresnék rendszerszintű megoldást! Én számos kollégánál (pláne a fiataloknál) kedvezőbb helyzetű vagyok, mert jó néhány helyre ingyen beengednek. De így is gyakran okoz komoly gondot az egyre drágább jegyek félárú, vagy pláne 60-70%-os szakmai verziójának megvétele.

     Nem tudom, mi lenne a megoldás. (És még ki sem tértem arra, hogy a kritikusnak értelemszerűen nemcsak azt az előadást kell látnia, amiről cikkmegbízása van, hanem minden fontosat. /A kritikusdíj-szavazáshoz pl. 90 bemutatót évadonként./) Dacolva jelenünk általános kritikusellenességével, igenis olyan illuzórikus ötleteim vannak, hogy a színházak segítsenek! Pl. hozzanak létre pénzalapot kritikusok jegyeire. A vidéki színházak pedig benzinköltségre. Ha igénylik, hogy életben maradjon a kritika mint a művészetük írásos szakmai dokumentálása. (És ha nem érik be visszajelzésként ad hoc nézői blogokkal – ex-kluzíve az enyémmel.)

     Bocsánat, elfogyasztottam a mai papírt, így holnapra marad a Magyar nátha-beszámoló.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Szóval a Magyar nátha, amit a Jurányiban mutatott be Dankó István, Kocsis Gergő és Vinnai András, voltaképp jól elment választási komédiának. „Sci-fi” keretben vicces visszatekerés a magyar történelemben. Nem rosszul eső asszociatív előzményének tekintem például a Magyar vándort, vagy a nemzetet fertőző kór vonatkozásában a k2 fiúk Emberek alkonyáját*. A Magyar nátha ugyanis még súlyosabb, mint a spanyol: kiöli az emberekből a magyar érzést vagy gént, és drámai eleurópaiasodáshoz, végső soron nemzethalálhoz vezet. Három kopasz, bamba túlélő van csupán, őket látjuk (ráadásul az egyikük román). És akkor a laborban a sorsprés segítségével egy tudós keresi a… nemtommit, mindenesetre a múltba megyünk vissza, különböző korokba, változatosan humorossá fajuló jelenetkékbe, a hátrafelé nyilazóktól az álruházkodó Mátyás királyon át a hajától nem látó Rákócziig és sokkal tovább. Azt nem állítom, hogy az én, talán kényesnek mondható ízlésemnek mindenben megfelel az előadás, különös tekintettel a nyelvezetre és némely megközelítésekre. De a profanizálás nincs ellenemre, sok a szellemes ötlet, a három színész pedig kitűnő, úgyhogy többé-kevésbé jól mulattam. Egyik kedvenc színészi pillanatom az volt, amikor Dankó István várvédő egy derékig érő paraván mögött lement a csigalépcsőn, majd visszajött.

     Hanem Kocsis Gergőre, mint a produkció színészi világítótornyára (?), külön ki kell térnem. Játékának egyik pólusán az a nőies finomság, amivel eljátssza III. András király feleségét. A másikon pedig az a lehengerlő, gátlástalan ripacséria, amivel a klasszikus kabarettista színészet magasiskoláját mutatja be Dózsa, a paraszt képében egy füstölő trónon állva, minden mondata alanyává/tárgyává téve a nemi szervét mint szókincse és mondanivalója központi elemét. Kocsis Gergelyt a parlamentbe!!

* Direkt vadászom a hülye toldalékolást, ez egy jól sikerült példány.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Cserje Zsuzsa tegnapi halála. A választások eredménye. (Megérem-e én még a mentálisan és morálisan is pusztító Orbán-rendszer alóli felszabadulást?!) És mint akinek ez ne legyen elég, a bennem élő mazochista kötelességtudó szakmai érdeklődés elvitt este az Újszínházba az Ötödik Keresztény Színházi Fesztiválra, az egri Gárdonyi Géza Színház vendégjátékára, Legyetek jók, ha tudtok címmel, Moravetz Levente rendezésében. Színlap: „szülők és gyerekek kompromisszum nélkül megtalálják a maguk szórakozását”. 10-12 évesre saccolt iskolás osztályok a nézőtéren. Enyhén szólva is bizarr történet (papi pedofília, bíborosgyilkosság, akasztásos kivégzés stb.), nevetségesen huzigált díszlet, ősz haját befestett Úristen, aki egyben a pápa is, Vitéz Lászlóba oltott stüszi vadász Ördög, tucatnyi civil gyerek a színpadon. A főszereplő Rácz János szakmailag felvértezett, rokonszenves egyéniségű színész. Igényelne azért némi rendezői kontrollt a játéka, főleg a második részben.

     Mit mondjak még?

     Ápoljuk kertjeinket és ép elménket. Valamint foglalkozzunk remekművekkel.

     Tartozom a szombaton látott bemutatókkal, a Kolibriben a Repül az almával és az Átriumban Az öldöklés istenével. Majd megadom. (Nem remekművek.)

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Özönlöttek tegnap a naplómba az olvasók. Nem is értem ezt, megmondóember, remélem, nem vagyok. Talán vigaszért jöttek. De azom nincsen, pedig magam is rászorulnék. Mint arra tegnap már utaltam, avval szembesültem most, hogy a mi életünk erre már talán rámegy, mert nem biztos, hogy lesz időnk kibekkelni. Felnőtt évtizedeimnek már most is nagyobb részét töltöttem Orb. Viktor uralma alatt, mint Kád. János alatt!* Hat-hét év múlva érjük el a nyugdíjkorhatárt, és könnyen lehet, addigra az ezer stadion országa elbokáz minden pénzt, és pont miránk dől a nyugdíjrendszer.

     A Kolibri Színház Repül az alma-bemutatójáról nem nyilatkozom, megtartom a Spirinek. Az ez évi NKA-folyóirat-támogatásról változatlanul semmi hír. Minden szerzőnknek tartozunk, az a legkevesebb, hogy nekem a legtöbb-bel. Talán májusig még ki tudom húzni heti egy frissítéssel, ha szorgalmasan nézek gyerekelőadást és írok.

     Az öldöklés istene című Yasmina Reza-darab kapcsán soha nem értettem, hogy mit kell enni ezen. Most sem értem, amikor az Átriumban mutatták be Bereczki Csilla rendezésében. Ennek ellenére lenne néhány jó szavam az előadásról, pl. Szakács Ferenc díszletéről, vagy a színészekről: Herczeg Adrienn, Hevér Gábor, Péterfy Bori és Szikszai Rémusz. Egy-egy magas nő egy-egy alacsonyabb férjjel. Különösen a két színésznőnek örültem, akiket ritkán látni színpadon. Alapjában véve a mű humorára nem vagyok vevő. De azért emellett a kijelentésem mellett mérlegeljük azt is, hogy én azon nevettem, amikor Hevér, távol tartandó a feleségét az alkoholtól, feje fölé emelte a piásüveget, hogy Herceg Adrienn ne érje el. (Elérte.)

* Azért nem szoktam kiírni politikusok nevét, hogy ne jöjjön ide senki úgy, hogy rájuk guglizott.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Találkoztam valakivel, aki mesélte, hogy vasárnap este óta 15 búcsúbulira kapott meghívást. Nekem nincs széles ismeretségi köröm, de én is tudok valakit, aki felsővezető egy multinál, és most azt vizsgálgatja, hogy ha a házukat és a nyaralójukat eladják, tudnak-e venni egy kávézót Szlovéniában, oda költöznének. Nos, megértem, hogy a ner-etlenek közül megy, aki tud. A maradó lúzerek vagy beletörődnek, belesimulnak, vagy radikalizálódni fognak.

     Ami Cserje Zsuzsa elmenetelét illeti, két olyan nőt ismerek (Bársony Éva a másik), aki hetven fölött is megőrzött valamiféle gyermekiséget, ami alatt nem tudom pontosan mit értek, de az őszinteség, a rafinálatlanság feltétlenül összetevői. Közel állnak hozzám az ilyen típusú emberek. Ugyanakkor Zsuzsa gondoskodón anyai is volt, nemcsak úgy, hogy felnevelt két kiváló (színész)nő lányt. De például ő vitt el engem gyógytornászhoz, amikor eltört a kezem. Mivel a gyógytornász a szomszédjában lakott, ezért a kezelés előtt vagy után mindig bementem Zsuzsához, aki ilyenkor rendszeresen megetetett. Közvetlen, szívélyes és segítőkész viszonyban állt az emberiséggel.

     József Attila. (Töredékek a keltezetlen töredékekből.)

     Az én szivem sokat csatangolt,

     de most már okul és tanul.

     Aki halandó, csak halandót

     szerethet halhatatlanúl.

(…)*

     Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem –

     szavam szerelem kérte.

     Bocsássatok meg, hogyha jó a versem

     és szeressetek érte.

(…)*

     Nem találok szavakat magamra,

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     Belefogtam tegnap a Nemzeti Színház (200 milliós) nemzetközi színházi fesztiváljába, a MITEM-be. Zömmel oda fogok járni a következő két hétben, és itt majd szűkszavúan nyilatkozom róla, mert beszámolót írok a Színház folyóiratnak. Dacára annak, hogy 2016-ban elhagytam őket mint szerző. De nem vagyok egy megátalkodott nőszemély, kedvesen kértek, elvállaltam ezt most.

     A szentpétervári Alekszandrinszkij Színház Svejk. Visszatérés című előadásától ha valaki a Svejket várta, az nyilván csalódott, de a közönség zöme – a budapesti orosz kolónia – aligha a csalódással volt elfoglalva. Ez egy látványos-hallványos-bábos-háborús zarámbolás, fiatal, kitömött Svejkkel. Az előadás humortalansága átütő. A tapsnál, a taps után aztán lőttem ki, hogy odaérjek az Örkény Színházba a IV. Henrik szünetére. A második részt végignéztem, és sokkal elevenebbnek találtam, mint a premieren. A tapsnál Ascher Tamás váratlanul színpadon termett, és kis előadás keretében átadta Csuja Imrének az idei Gábor Miklós-díjat.

     Ez most szoros befutó volt egyébként, amint arra Ascher is utalt, a célegyenesbe még hárman fordultak: ifj. Vidnyánszky Attila Hamletként, Alföldi Róbert III. Richárdként és Csuja Imre mint IV. Henrik – Falstaff. Ő nyerte aztán a szavazást. Ott volt a díjátadón a Gábor Miklós-díj bizottságból az elnök Ascheren túl és rajtam kívül Spiró György és Nádasdy Ádám is. Helyes volt Csuja, felmutatta a plakettet, mint egy kupát, az első soros nézőkhöz még közel is vitte, odahajolva hozzájuk, hogy megnézhessék.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Az elmúlt két napban három előadást láttam (2,5-öt) – tegnap az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Woyzecket a Nemzetiben –, mindegyikben szerepelt kerekes szék. A kerekes szék az új… nemtommi. Bőrszerkó? Mobiltelefon? Vizes medence?

     A Svejkben az idősebb prostituált, a hidrogénszőke hajú, akinek a kontya úgy nézett ki, mintha átlátszó medúza lenne, egyszer azt mondta: этот трактир. Meglepő hatásként felnevettem ezen, mert használtam egyszer ezt a szót, és Szvéta megkérdezte, hogy… ááá, mindegy, hosszú, nem érdekes.

     Egyébként prostituált is szerepelt mindhárom előadásban, sőt leszámítva a IV. Henrik Sürge/Szapora asszonyát (az édes Pogány Judit), a három előadás női szereplőinek mindegyike prostituált. (Érdekes.) Barta Ágnes Marie-ját kb. minden Woyzeck-idők legócskább kis ribancának láttam. (A kurva az új kerekes szék.)

     Vecsei H. Miklós összezargatta a Büchner-drámát (drámatöredéket) mindenféle mai szövegekkel-utalásokkal, és a tévéből kijönnek a műsorok, mint A bajnokban. Több mint egy tucat szép, ügyes fiatal színész egy pici panellakásdíszletbe zárva, iszonyatos mennyiségű energiával megy a rendező után. Felteszem, hogy a fiatal nézőket nagyon viheti majd magával ez az erőteljes produkció. Ha vannak fiatal nézők a Nemzetiben. Mármint nem iskolás szervezésben, tanárnőkkel, mert úgy problémás.

     Nekem az tetszett talán legjobban, hogy a nézőteret is körülvevő panelfalak mögül kivehetetlen tartalmú beszéd hallatszott az egész előadás alatt. Milyen nagyszerű elképzelés ez! – gondoltam. Woyzeckék soha nem lehetnek sem magukban, sem csendben – a szomszédból éjjel-nappal áthallatszik a tévé. Aztán hazafelé megtudtam, hogy ott voltaképp a tolmács szövegelt, aki angolra fordította az előadást a külföldi fesztiválozóknak.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Még a Woyzeckre visszatérve, az Andrest játszó Herczegh Péter e. h.-ra figyeltem fel, az archaikus könnyedségére. A hetvenes évek végének bulijaiból emlékszem ilyen laza fiúkra.

     Tegnap az Oidipusz király („Cár Egyíp”) a moszkvai Vahtangov Színháztól, Rimas Tuminas rendezésében. (Közösködve a Görög Nemzeti Színházzal, amelynek színészei a Kart adták.) A színpad hátuljában keresztben hevert egy hatalmas, lyukacsos henger. Rögtön lehetett sejteni, hogy mit tud ez a díszlet – bár azt nem láthattuk előre, hogy majd nemcsak görög, de füstöl is, mint a gőzmozdony vagy a gyárkémény –, mindazonáltal a végén mégis váratlanul szép keretet kapott a történet. Oidipusz két kislányával, akiket ott hagytak áldozatul – legalábbis én így értettem a képet, amikor felfeszültek a hengerre és kiforogtak rajta a színről.

     Hanem az eleje és a vége között néha úgy éreztem magam, mintha évtizedeket mentünk volna vissza a színjátszás történetében. Már a hörgő-ordító-köpködő Teiresziászt is elhűlve néztem, aztán bejött Iokaszté. Kicsit úgy hatott, mintha vak lenne ez az idős díva, de talán a plasztikai sebészek úgy meghúzták a szemét, hogy a pislogás esik nehezére, a mimikáját is eléggé felehette a botox. (Kinéztem utóbb: 57 éve sztárszínésznője a Vahtangovnak, dédunokái vannak, pár éve kiadta az önéletrajzát Az én keserű, keserű boldogságom címmel.) Mindenesetre a játéka hozzávetőleg olyan, mint amit Jászai Mari nyújthatott ebben a szerepben 1891-ben.

     Mellettem a zsöllyében egy fiatal, csinos, elegánsan öltözött, szépen sminkelt nő bóbiskolt, akire már odafele menet a villamoson felfigyeltem, amikor azt mondta a partnernőjének: Elküldtem azt a faszt a kurva anyjába.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     A leghasznosabb színházi dologidőre eső tüntetés nem klappol sajnos, de azért egy kicsit megmártóztunk a gyülekező tömegben, kiolvasgattuk élvezettel a házilagos transzparenseket. Egyszer talán Békemenetre is el kellene mennem, biztosan ott is akadnak szellemes transzparensek. (Nem gondolom, hogy szellemes, bölcs és jó emberek csak az egyik oldalon vannak.)

     A MITEM-en a Berliner Ensemble A kaukázusi krétakör című előadása szerepelt tegnap, Michael Thalheimer rendezése. Olyan nagyon sok értekeznivalót nem hagyott maga után bennem, úgyhogy azt megtartom a cikknek. Talán csak annyit jegyeznék meg a formátumos produkció kapcsán, hogy a tapsnál, amikor végre felhúzták a fényt, alaposan megnézegettem Stefanie Reinspergert, hogy tényleg hasonlít-e a hosszú szőke copfjaival Körmendi János Irinájára a Három nővér-paródiából.

     A németek után ukránok adtak elő utcaszínházi Cseresznyéskertet a hajóorrban, látványosat, mozgalmasat és nem szövegeset. Eleinte azt gondoltam, hogy végignézzük, de fáradt voltam már eléggé, ezért végül nem vártuk meg, míg Ranyevszkaja távozik, inkább csak azt, hogy érkezik, aztán mi távoztunk.

     Azt még leszögezem az eddigi nagyszínpadi előadások alapján, hogy az orosz színészek – és a benyomás alapján a németek is – fényesen igazolták: egyáltalán nem szükségszerű, hogy a Nemzeti nagyszínpadán szereplőkre mikroportot kelljen adni ahhoz, hogy halljuk és értsük a szövegüket.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Visszatérve még, mert vissza szoktam térni, meglepett a német Krétakör-előadásban, hogy akit nálunk Szimon Csacsavának szoktak nevezni, azt ők Hahavának mondták. (Rögtön felmerült, talán köze lehet Sam Hawkinshoz, aki meg Hihihi.)

     Spontán tavaszi naplószünet indul hirtelen.

vissza a lap tetejére

17. kedd

    

vissza a lap tetejére

18. szerda

    

   

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

    

.vissza a lap tetejére

20. péntek

    

vissza a lap tetejére

21. szombat

    

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

23. hétfő

        

vissza a lap tetejére

24. kedd

    

vissza a lap tetejére

25. szerda

    

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

27. péntek

    

vissza a lap tetejére

28. szombat

    

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

30. hétfő

         

vissza a lap tetejére

31. kedd

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra