Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     Odakint a téren házat bontanak meglehetős zajjal 7-18 há között, heti hat napon, mert az önkormányzat a szombati munkavégzést is engedélyezte, fittyet hányva a lakosság érdekeire és jogára a heti két pihenőnaphoz. (Na nem is fogok rájuk szavazni még sohanapján sem.) A mi házunkban a lépcsőházat verik szét több hete, a villanyvezetékeket újítják fel meglehetős zajjal, azóta koszszőnyegen járunk. És ma bejöttek hozzánk a lakásba, szétvésni a villanyóra környékét. Ennél széleskörűbben emberre támadni nem lehet. Sarokba szorultam, bevackoltam Máté galériaágyára, onnan hadonászok.

     Viszont tegnap nem esett a hó, pedig Debrecenbe mentünk, a Papp Timi Alap keretében. Délután a Vojtina Bábszínházban láttuk a Szóló szőlő, csengő barack című, kis merítésű gyerekelőadást, este pedig a Három nővért a nagyszínházban. Majd ezekről írok egy-egy cikket, de azt most megmondom, hogy bár Ilja Bocsarnyikovsz Csehov-rendezése kétségkívül formátumos, nekem nem jött be. Az expresszivitásában sok mindent modorosságnak láttam (vagy nem értettem). Egy-egy részlet pedig kifejezetten bosszantott. Például Mása fekete ruhája, amiben a szép és izgalmas Sárközi Nagy Ilona kb. egy pedellusnak nézett ki.

     De különben nemcsak a színésznőket néztem élvezettel, főleg őket – Varga Klári, Sárközi Nagy Ilona, Szakács Hajnalka –, hanem az is kaland volt számomra, hogy Kozma András (nyilván új) fordításában adják a művet. És vannak igen jó mondások a szövegben. Például a „было шумно” esete. Amikor az első felvonásban Mása otthagyni készül a társaságot, felemlegeti, hogy az apjuk idejében névnapkor eljött 30-40 tiszt. „было шумно" – írta Csehov egyszerűen: „zajos volt”. A drága Dezső ezt odáig cifrázta, hogy "lármáztak, zsibongtak". Én sem bírtam alább adni annál, hogy „Tele volt velük a ház, lármáztak”. Kozma Andrásnál azt hallom: „Zengett tőlük a ház”. Ez kitűnő ajánlat szerintem.

vissza a lap tetejére

2. péntek

     Jövős-menős idők voltak, úgyhogy napok óta rá sem néztem a sasokra. Tegnap odaklikkeltem hozzájuk, és látom, amikor az anyasas felkel, hogy csak egy fióka van alatta. Rémülten váltok a másik kamerára, így fésülöm át a fészket, nincs a másik csibe sehol. Aztán utánanéztem és megtudtam, hogy valamelyik éjszaka kiesett a fészekből.

     Évek óta nézzük ezt a fehér fejű amerikai sasházaspárt. Február közepén szokott kikelni két fiókájuk, néhány hónapig tart a felnevelésük és szárnyra bocsátásuk. Még soha semmi gond nem volt. Most rossz a „szülői” lelkiismeretünk, hogy kicsit nem figyeltünk oda, és máris megtörtént a baj.

     A III. Richárdot láttam tegnap a Radnótin, Andrei Şerban rendezésében. Élénk, szórakoztató, minden értelemben színes előadás – mondom tartózkodóan. (Szürke-sárga-fekete, mint Sardar Tagirovsky Figarója a Nemzetiben.) Alföldi Róbert kapott egy pöttyös macskabőrös öltönyt és fiatalos, lófarkas parókát, amiben tulajdonképpen először látszik az arcán, hogy elmúlt a fiússága. Sokat áll lefelé áll a szája, az álla ilyenkor megereszkedik. Eleinte a hangja alatt beszél, avval a lassú, szép, értelmező precizitással, ahogyan Kézdy György beszélt. Azután zilálódik szétfelé. Ezt a pasast a királyi családban látványosan nem szeretik, és nem mérik fel jól, amikor eszükbe sem jut, hogy képes lesz elégtételt venni. Tud három és fél órán át elég érdekes lenni Alföldi Róbert figurájának jelenléte. És desszertnek ott van például László Zsolt vöröshajú királykisfiúja. És Shakespeare-je az Írnok szerepében. És Pál András csavaros tekintetű főtámogatója. És Sodró Eliza modern hisztériájú Lady Annája.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     A Légy jó mindhaláligról.

     A félkegyelmű a Pesti Színházban, ez volt még egy nagyon várt bemutató a szezonban. Rendezője az ígéretes ifj. Vidnyánszky Attila, a főszereplő hármas pedig ideálisnak látszik: Vecsei H. Miklós, Petrik Andrea, Orosz Ákos. (Petrik Andreára pár éve már kiosztottam Nasztaszja Filippovnát. Mondta aztán valaki, hogy ez a bejegyzés bántó lehetett, de én nem ismertem Petrik Andreát, tehát természetesen nem a privát emberi mivoltával, a személyiségével kötöttem össze a közönségességet, hanem a színpadi lénye, a színészete lehetőségével. Pl. Kovács Patrícia. Pl. Bozó Andrea. Ők is nagyon tudják játszani a közönségességet.)

     Szóval vártam ezt a bemutatót, amely egyébként két versenyző táncrendjében szerepel a Koltai Tamás kritikapályázat második fordulósai közül.

     Az előadás első része még jól vitt magával, trendinek találtam (nem sértésnek szánom) és érdekesnek (ezt sem). Petrik Andrea és Orosz Ákos beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet, ám Vecsei H. Miklós mindinkább hiányérzetet keltett bennem. A figura tisztasága nem fénylett fel. (Már az is, hogy az arca szőrmaszatos – nekem Miskin kívül-belül tiszta legyen!) Ugyanabban a szűk regiszterben beszélt, mint a József Attila-i sötét, zavaros lélek mélyén. Ebből én nem láttam kirajzolódni azt az egyszerű, cifrátalan glóriát, aminek pedig ott a helye a herceg feje körül.

     A második részben egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt Nasztaszja Filippovna, eltűnt Rogozsin. Maradt Miskin és mindenféle színészek-emberek és 13 kisgyerek és hangok és zenék. Az volt a benyomásom, hogy az alapműtől távolodva ifj. Vidnyánszky Attila azt a közös együttéletet szeretné megteremteni a színen, amit a beregszászi színház legjobb előadásainak volt sajátja. Csak hát ez itt nem olyan. Például a 13 pici gyerek. Ők nem a beregszásziak színházban cseperedő csemetéi, hanem civil lurkók, akiknek némelyike azt szereti nézni a színpadon ülve, hogy kik ülnek a nézőtéren.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Az Átrium tegnapi bemutatója, A Krakken művelet szintén benne van néhány kritikapályázatos versenyző programjában. (Mert nem ugyanazt a három premiert nézik meg mind a hatan, hanem különbözőkre mennek el, de mindegyiket látják és megírják legalább ketten.)

     Mózsik Imre és Bodó Viktor írták a fondorlatos cselekményű egyfelvonásost. Elektropszichothriller, közli a színlap, már ha jól értem, hogy mit kell egybeolvasni. Bodó Viktornak mindig volt egy egészen gátlástalan, mondhatni: pofátlan humora, amit én mindig szerettem benne, és ez most is így van. Csodálatos ajándéka az életnek és Bodó Viktor pályájának, hogy megcsinál egy ilyen szívderítő hülyülést (bizonyos szempontból persze lehangoló, amennyiben itt a valósággal való némely egyezésnek benyomása egyáltalán nem a véletlen műve), és viszi hozzá és megy hozzá Molnár Piroska, Lázár Kati, Bálint András. Darab ideig úgy néz ki, hogy Molnár Piroska meg Lázár Kati nem is fognak magyarul beszélni az előadásban, csak valami általam nem ismert nyelven, amely alighanem a halandzsa nyelvcsaládba tartozik. És jó, hogy együtt dolgoznak a színen ezek a fiatalok ezekkel az öregekkel.

     A magam részéről azt is értékelem, amikor színészeket olyan precizitással maszkíroznak el, hogy némi időbe telik felismerni őket. Az egyszerre kopaszodó és hosszú hajú Némedi Árpádot félsötétben még Máthé Zsoltnak tippeltem. Ahhoz is össze kellett szednem a szememet, hogy a barna hajú, barkós, melegítős sutyerákban felfedezzem Kurta Nikét. Ahogy Dékány Barnabás kitáncolt a színről, azt pedig kedvtelve végignéztem volna még tízszer.

     Röviden szólva elég jól szórakoztam. A mákett mákettjén például hosszan, hangosan röhögtem, és nem állíthatjuk, hogy ez mindenesti gyakorlatom lenne színházban.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     Régimódi történet Székesfehérváron. Felment a függöny, ott állt Rickl Máriaként Varga Mária sötét turnűrös ruhában, és nekem már jó volt. Három és fél órával később – ez a hosszú előadások hete volt számomra –, a végén is úgy éreztem, hogy kivételes egészestés pillanatban volt részem: láthattam ebben a szerepben Varga Máriát, azt a színésznőt, akinél ma közel s távol nem látok hivatottabbat arra, hogy eljátssza Rickl Máriát. Ez a szerep járt neki, nekem meg járt, hogy lássam.

     Tasnádi Csaba rendezte a produkciót, gördülékenyen – körgyűrű a forgószínpadon –, megragadó zenével, és a sok szerep zömére igen megfelelőnek bizonyuló színészekkel. (Úgy gondolom egyébként, hogy a Régimódi történet ügyesen megírt, jól működő darab, amiben egy sor remek női szerep van, és én speciel szívesebben nézem, mint mondjuk a Tennessee Williams-drámákat, amiket általában szintén a jó női szerepek miatt szoktak színre vinni.) Emmát-Lenkét a főiskolás Ballér Bianka játssza tisztán, svungosan. Hogy jók a fiatalok ( – a fiatalok is, mert az idősebbek, mint például Kuna Károly, tudják a stílust, a tartást, a járást), ezt mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy az ifjú Hoffer (Nagy Péter) búcsúlátogatása Lenkénél az előadás egyik legerősebb jelenete.

     Nem tudok most többet kisajtolni magamból, mivel néztem az Oscar-átadót fél ötig.

vissza a lap tetejére

6. kedd

     A tegnapi este nem volt fényes. Egyrészt a közönség sem volt sok, másrészt az sem, amit láttunk. Jurányi, A politikusok lelki világa, írók Vinnai András, Litkai Gergely, Znajkay Zsófia, rendezte Bánki Gergely. Nem is az, hogy sivár – ez elvégre adekvát –, és nem is az, hogy egyenetlen színvonalú az anyag. De mintha idő előtt hagyták volna abba a munkát. Nagyon sok jelenetet kellett volna írni, sokat próbálni nagyon invenciózusan, majd erősen szelektálni, húzni egy vonalat, ami az alatt van, azt mind kidobni, és ami így maradt volna, azt a másfél órát valószínűleg tudnám méltányolni.

     Közben a négy színésznek így is voltak jó pillanatai persze, Hay Anna, egy titkos jó színésznő, favoritom. Szabó Zoltán, akit a KV Társulat Földi paradicsomja eladott nekem, Egger Géza, akit ez idáig még nem vettem meg és Bánki Gergő, akit eleve rajongok.

     Deres Kornélia (fiatal költő és kolléga, színikritikus céhtag) Bábhasadás című verseskötetét olvastam. Figyelős, cizellált, míves, szép, de nem fogott meg. Hozok azért egyet mutatóba.

     Hidegsor

     A megrepedt harangok otthonában egy őrmester

     bolyong. Selymes lányok álmodják a sort,

     ahol lépked. Nem véletlen nevezik át évről évre.

     Ma éppen Hidegnek hívják. Lakói gyakran nem

     találnak haza, hiába gyertyák hada, sok kis lélek.

     Talán ez a sor nincs is.

     Őrmesterem szállásom alatt zizeg. Nevét utoljára

     egy kasszírnőnek árulta el, még hetvennyolc telén.

     Az cserébe átkot tett rá, szándékkal. Hangszálai

     így nyúltak méretesre, így font körbe velük sornyi

     házat, rég elzárt lányokat, A szél azóta katonanótát

     fúj a hegyen, mételyes parancsot. Sok kis lélek

     alszik el erre.

     A villanyrendőr álmában horkol egy kicsit.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Spiró György Széljegy című darabja  – szép a címe – Zsámbéki Gábor rendezésében. Új magyar drámáról jobb semmit nem tudni előre, ennek jegyében próbálok írni, de nem biztos, hogy eléggé sikerül. Mivel a Katona blogján megjelent Bányai Kelemen Barna-interjút tisztem szerint még kéziratban olvastam, így máris többet tudtam a kelleténél. És még azt tudtam, mert ezt ki is találhattam, hogy miként került Bányai Kelemen Barna a Katonába. Hát ezt kézen-közön Markó Robinak köszönhetjük, mert ő hívta meg A sütemények királynője vizsgaelőadásába főszereplőnek (alkoholista szerepben BKB verhetetlen, színpadon már bizonyította), azt a produkciót láthatta az egyetemen Zsámbéki Gábor.

     A színésznézés élvezetén túl a gyomromra is ült a Széljegy, ahogy kell. Figyeltem közben nagyon, van-e olyan pillanat, amikor Fullajtár Andreának észbe kellene kapnia, és úgy gondolom, volt. De az is jellemző, hogy az ember ezt csak kívülről látja vagy utólag jön rá.

     És az is jellemző, hogy ahonnan én nézem, onnan Bányai Kelemen Barna ingatlanosa felismerhető és megcímkézhető, a kezicsókolomjaival, de a Rezes Judit ügyvédnőjét nem tudom elhelyezni sehol.

     Természetesen nemcsak arról van szó, hogy ez egy eset. Tágabb méretekben ez a mai világunk. Amibe Fullajtár Andrea tartozik, az a mi filosz-kulturális-művészeti kreclink. A humán értelmiség – beleértve a politikusoktól és pénzosztóiktól függő színházigazgatókat és lapcsinálókat is –, a leértékeltség, a megvetettség, a sakkban tartottság, a lesajnáltatás, a sarokba szorítottság, a kihasználtság, a fenyegetettség és a kifosztottság különböző fokozataival. Nem tesznek feljelentést.

     Spiró azokat írta le, akik le vannak írva. Tehát nem pusztán je suis Fullajtár Andrea, hanem nous sommes Fullajtár Andreákok.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     A tegnapi győri túra kapcsán mélyen megdöbbentem, hogy az M1-es autópálya milyen borzalmas állapotban van. Nem egyszerűen kátyúk és lyukak, de kád méretű szakadékok tarkítják. Beleesel, megfulladsz. A külső sávban nappal azért nem lehet menni, mert ott szlalomoznak a kráterek között a kamionok, este meg a sötétben nem látni a balesetveszélyt, ezért inkább a kevésbé romos belső sávban haladtam, ahol viszont rám reflektoroznak, a hátsómba bújnak és leszorítanak a sietőbb autósok. Az út minősíthetetlensége miatt szinte végig 80-as sebességkorlátozás van – egy fizetős autópályán! –, és ki is állnak a rendőrök mérni. Úgyhogy talán gyorshajtás-büntetésem is lesz ebből, hogy százzal mentem a sztrádán, mivel toltak a többiek.

     Ezt leszámítva azonban tökéletes kis nap volt, a kedves vendéglátás és a meghitt családiasság jegyében, a Komédiás étteremtől kezdve a Vaskakas Bábszínházig. A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadást láttuk, két kritikusok. Szálinger Balázs írta, Markó Róbert rendezte. Megnyugtató produkció a tekintetben, hogy a győri gyerekek ezt kapják mint színházművészetet. (Többet majd a Spirire. Kocsis Rozi játssza a Halált, és épp elment a hangja. Ez a kritika írásakor csábítani fog A hallhatatlan halál címre, de majd ellenállok.) Bejártuk a színházépületet, amelybe két és fél éve költöztek, valamint meghallgattunk egy csomó helyes történetet a gyerekközönségről, mindez megerősítette azt az elképzelésemet, hogy jó lehet itt dolgozni, ebben a színes, derűs házban, kiskrampik rendszeres társaságában.

     Átmentünk aztán a Győri Nemzeti Színházba megnézni a Simon Kornél rendezte A vád tanúját. A Kisfaludy teremben megy, korrekt, jól működő, kellemes előadás Csankó Zoltán profizmusára alapítva, a közönség igen szerette. Arra gondoltam, hogy Szina Kingát a feltűnően szép bokáján kívül nemigen predesztinálja semmi Marlene Dietrich híres szerepére. De aztán mutatkozott az előadás során még két színésznő a színen, és az ő nehezen viselhetőségük mindjárt érthetővé tette, hogy a megbízhatóan szakszerű Szina Kinga a főszereplő.

     A hat esküdt helyén ülő öt statisztáról az jutott eszembe, milyen jópofa lenne az esküdteket mindig aznap esti nézőkkel játszatni. Hat jegy felemelt helyárral és az ígérvényükkel, hogy nem szólnak bele a játékba. Bírnám nézni.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     A Lucifer Show című darabot Verebes István és Nemlaha György írták/szerkesztették, és valamikor a kétezeres évek elején rendezte meg Verebes István Szolnokon. Most kapott a mű egy szellemes alcímet (Az XX. faktor), kicsit nyilván frissítették is, és a József Attila Színházban játsszák, tegnap este történetesen szűk háromnegyed ház előtt. (Kicsit meglepődtem, mert mi megy Angyalföldön telt házzal, ha nem ez a színes /sötét/, zenés?) Halvány emlékeim szerint annak idején Szolnokon színházibbra rendezte Verebes, most pedig revüsebbre. Ez a produkció tulajdonképpen olyan, mint az Össztánc, csak nem táncban mondják el, hanem dalban, a megfelelő korabeli slágerekkel Magyarország elmúlt száz évét. A történelmi pillanatok, a jelenetek, amikbe a dalokat belehelyezik, azok persze emblematikusak, tehát közhelyesek, és ezekre a közhelyekre pont szükség is van ehhez a félkomoly (nem komolytalan) vállalkozáshoz. Én már csak azért is voltam ott tegnap este, hogy drukkoljak Darvas Kristófnak a száz (nyolcvan? hatvan? sok) dal elzongorázásához. (Volt olyan szcéna, amikor a színpadon hárman imitálták a zenészeket, akik helyett a muzsikát Darvas Kristóf egymaga szolgáltatta.)

     Sok szereplő, fiatalok, jól éneklők, kevésbé, idősebbek. Hálás szívvel tudatom, ott volt köztük Kocsis Judit, akinek ez az egész műfaj a kisujjában van, és úgy jött ki a kisujjából, mint csillag az égen.

     Na, ez most már akármilyen is, így marad, mert megyek el Marosvásárhelyre miniévadot nézni.

vissza a lap tetejére

10. szombat

     Most Kolozsvárig repülővel jöttünk, onnan Vásárhelyre a kedves színház mikrobuszával, és voltaképp így is egész nap utaztam. Hiába no, nagy ország voltuk. (Épp a Lucifer Show-ban említette Schangler András, aki egy újságírót játszik, hogy a trianoni döntés 18 millió magyarból tízmilliót tett át másik országba. Beleborzadtam a gondolatba is. Ez kinek az ötlete volt, személy szerint? Kinek jutott eszébe egy ilyen, végtelenül emberellenes retorzió?)

     Gyűltünk ide a showkeysre magyarországi és itteni színházi újságírók, színházi emberek. Otthonról egy autóval jött három jelentős rendező, A-tól Zs-ig, gondoltam, az ilyesmit pl. a brit királyi családnál tiltják, hogy fontos emberek ugyanarra a repülőgépre üljenek fel.

     Viripajev Részegek című darabjának premierjét láttuk tegnap este Radu Afrim rendezésében, aki mind vizualitásban, mint kreativitásában, mind fantáziában, játékosságban erős, de mondjuk én, aki már harmadszor találkozom evvel a művel, még mindig nem igazán értem, mi benne a jó, pedig most majdnem négy órán át tartott az előadása.

     Tizenöt színész, plusz két zenész, plusz egy csodálatos énekesnő, aki dzsezzesített zenére, zenekíséretre énekelt népdalokat népdalosan. Ehhez a darabhoz sok jó színész kell, és itt van is sok jó színész, sorolhatnám eleve őket, és az elevéken túl van olyan is, aki vagy most lett az, vagy én most vettem észre, pl. Varga Balázs.

     Zavarosak az internetviszonyok és sűrű a program, úgyhogy csak átabotában naplózom vagy úgyse talán, elnézést.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Délelőtt szakmai beszélgetés Kozma András moderálásával. Délután Jon Fosse Szép című darabja egy fiatal román rendező munkájaként. Ez gyilkos dolog volt, főleg a komoly igénybevételnek kitett sorozatszínháznézők számára. Lassú, repetitív és (szerintem) semmitmondó. Két oldalról ültünk, közönség, és egymást szemmel tartottuk ébren. Ráadásul megtagadták tőlünk a szünetet – keményen bánnak errefelé a nézőkkel –, pedig bő órányi játékidő után egy közös gitározás valósággal ordított azért, hogy zenés finálé legyen belőle.

     No de ahol élő színész van, ott mindig jut jó is, pl. ahogy Korpos András azt mondta (kétszer persze), hogy „Olykor-olykor azért ilyen is”. No és hát Biluska Annamária, aki a fád, titokzatosan szomorú, modernül enervált hősök között olyan volt, mint egy életteli, érzelemgazdag, valóság nevű nagynéni. Pár órával később szinte rá sem ismertem, amikor ugyanő lenyalt hajú, aggodalmas, rossz előérzetű Berte cselédet játszott a Hedda Gablerék házában.

     A Hedda Gablert Keresztes Attila rendezte egy rózsaszín kiállítási szobában, az általam kedvelt és becsült Varga Andreával a címszerepben. Amikor bejött és megszólalt, azonnal nem értettem, hogy mi van. Olyan metsző gúnnyal, ki nem forrott belső dühvel, akkora robbanáskészséggel fogott bele Heddába a színésznő, hogy ha ő már ennyire van, akkor hogyan tarthatunk itt, ahol, a darabnak az elején? – kérdeztem magamban.

     Sok mindent nem értettem és kissé idegenkedtem is az előadás világától, a látásmódtól. Miközben egyébként értékelem például az olyan, gondosan felépített röpke poént, hogy Bartha László Zsolt részeg Tesmanja hosszan mesél töredezetten, szakadozottan, hogy egyszer csak azt mondhassa: Bach-anália. Meg hogy otthon Hedda egy lógós szürke pulcsit hord, amit akkora kötőtűvel köthettek, mint két, kihegyezett szekérrúd. Akarok ilyen pulcsit!!

     És volt valami, amire nekem most először adott magyarázatot egy Hedda Gabler-előadás. Hogy ugyanis miért ment a címszereplő hozzá Jörgen Tesmanhoz. Nos, itt Vásárhelyen azért, mert túlságosan közeli még a Lövborg-ügy. Nem lett lezárva, lerendezve, túlélve. Hedda az első férfihoz ment feleségül, aki szembejött és megkérte.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Délelőtt a szakmai beszélgetésről sajnálattal lemondva megnéztem az Ariel Bábszínházban a Fogadó a kíváncsi hörcsöghöz című előadást. Elég lehangolónak találtam. Mindenekelőtt az anyagon ütköztem meg: Zalán Tibor három mesét fűzött össze egy darabkává. Mindhárom mese az asszonyokról rántotta le a leplet. Az egyikben a férjnek a macska közbeiktatásával sokat kellett vernie lusta, pletykás feleségét, hogy végre visszavonuljon a háztartásba főzni és takarítani. A másikban a halász neje nagyravágyott, parancsolgatott és követelőzött, nem hagyta békén a férjét és az adakozó pontyot. A harmadikban a burkus király lánya prostituálta magát, hogy megszerezze a juhásztól az aranyszőrű bárányt. Hát azért kicsit talán tendenciózus a nőábrázolás – gondoltam. Azt hittem, ezen túljutottunk, 2018-ban reflektálatlanul már nem traktálják ilyesmivel a kisgyereknézőket. Négyen játszották az előadást, két fiatal színész és két idősebb. A két fiatal, ha akar, se tudhat áttörni az avíttas mórikálás stabilan álló falán, attól tartok.

     Délután a Nézd, ki van itt! című előadás szerepelt a Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata showkeys-ének programján. Egy bestseller dramatizációja; Hitler 2011-ben Németországban. A produkció kiemelkedő erénye Bíró József Hitler-alakítása. Nem pusztán a külsőségek (arckifejezések, gesztusok) tökéletes rekonstruálása, hanem mindenekelőtt arról győzött meg, hogy a pali fellépése erős, szuggesztív, szónoklása hatásos. (Ahogy megismerte és használatba vette az internetet, arról eszembe jutott, hogy én magam sokkal lassabban kapcsoltam annak idején. Talán írtam már, hogy az internettel 1995-ben? ’96-ben? találkoztam először kedves férjem munkahelyén, az egyetemen, ő mutatta meg, mi ez. Csak léptem linkről linkre tétován, és elsőre tulajdonképpen felfogni sem voltam képes az egészet.)

     Este a Macbeth Keresztes Attila rendezésében, a nagyszínpadon ülve. Az előadás furcsa keveréke a stúdiószínháznak és nagyszínpadi látványosságnak. Egyfelől amikor egy méternyi közelségben tekeregtek a hét vészlények, akkor zavart, hogy látok minden apró részletet: a kopaszparókájuk gyűrődéseitől a kezük vérmaszatjáig. Másfelől viszont a hatalmas, vízzel feltöltött színpad hátulja olyan messzeségben maradt, hogy nagyszabású víziónak mutatkoztak például a királyi vacsorák, a vizek és füstök mögül kibontakozva.

     Bartha László Zsolt idén Jörgen Tesmant és Macbethet játssza, érdekes összeállítás. Engem egyébként Kerekes Lacira emlékeztet valahogy a színészi lénye, olyan… védtelen. A fiatal, mérsékelten tapasztalt Kádár Noémi alakítja a Ladyt. Akár egy fehérrel írt felkiáltójel.

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Ezt írtam a debreceni Három nővérről.

     Hazajöttem Vásárhelyről, bár azt sajnálom, hogy így a lócsiszár virágvasárnapjáról lemaradok, de előtte két napig a Nyugalom és a Sirály megy, azt mindkettőt láttam.

     A Showkeys csinos kis programfüzetének adatai alapján összeszámoltam a játékidőt: öt előadást nézve 11 óra 35 percnyi színházban részesültünk, amiben egyetlen szünet volt! (Egyszer még színházi nézőtéri forradalmat fogok kirobbantani azért, hogy ne kelljen 120+ perces előadásokat egyben végigülni.)

     Eddig néztem és hallgattam, most írni kell.

     Ferihegyre menet erdős területek mellett haladt el a busz, és döbbenten láttam, mennyi fóliás-kartonpapíros hajléktalanviskó áll ott. Eddig a gyorsforgalmin autózva csak örültem mindig annak, hogy az út menti lámpák világítótestének farka van, amitől úgy néznek ki, mint megannyi felszálló repülőgépecske.

vissza a lap tetejére

14. szerda

     Nem adok idén Jászai Mari-díjat. Nem is készültem már rá, több különböző okból, amit most nem részletezek. (De valahol az MMA művészjáradéka is köztük van.) A döntő és igazoló tényező viszont az lett, hogy olvastam azoknak a színészeknek a listáját, akik államilag megkapták tegnap. Most nem is az, hogy hárman közülük Jászaim-Marim-díjasaim az elmúlt két év március idusáról. Hanem hogy hosszú esztendők óta nem láttam ennyire rendben lévő listát. (Az utóbbi években hét Jászai Mari-díjat osztottak ki, ezúttal nyolcat.) Nekem úgy tűnik, egyetlen engedmény, egyetlen alkutárgya kitüntetett sincs, mind érdemdús, díjazandó színészek. Tehát nekik maguknak sem kell elkapniuk a tekintetüket másik díjazottról: itt most mindenki rangot ad a többiek díjának is. Úgyhogy részemről tisztelettel és szeretettel gratulálok! 

     A nyolcadik díj jelmeztervezőé – ő szintén jeles alkotó –, de ez kicsit zavarba ejt. Bizonyára a színházigazgatója terjesztette fel, aki történetesen a férje, és egyben a Jászai Mari-díj bizottság elnöke. Már innentől kezdve el sem tudom képzelni az egészet. Gondolom persze, hogy a felterjesztő döntnök mint hozzátartozó, nem vett részt a szavazásban*. De talán jobb, ha én ezt nem is feszegetem, hiszen a bizottsági elnök az NKA-nak is vezetője, márpedig a színházi lapok számára egyáltalán ki nem írt folyóirat-támogatási pályázat helyett egyedi pályázat lesz majd, amin a Spiritusz pénzt remél az idei működéséhez.

     Az Érdemes és Kiváló művészek között is szinte nincs gyenge pont.

     Azt is lehet gondolni, hogy kompenzációs Jászai Mari-díjak ezek az elmútnyócév után, gyors pótlás, ki tudja, mit hoz a jövő, vagy hogy választási díjazási listák születtek. Az utóbbinak azonban ellentmond az a nagyon fájó, bántó, sőt sértő hiány, hogy határon túli színházi alkotó ismét nem szerepel rajtuk sehol.

*Az ember akkor se szavaz a sajátjára, ha szakmailag biztosan tudja, hogy nincs jobb senki. Ez nem szakmai, nem is jogi kérdés: így normális. (Ascher Tamás örökbecsű mondása a Gábor Miklós-díj bizottságban.)

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Érdekes ez, most, hogy meghalt Stephen Hawking, ez a zseniális, egzakt tudós – akinek nem olvastam végig Az idő rövid történetéjét, noha kedves férjem többször az orrom alá tolta –, úgy szeretik elképzelni az emberek, hogy beteg testéből kiszabadulva indul valahová. Pedig hát nem megy sehová. De marad.

     Tegnap baráti látogatást tettem a József Attila Színházban a nagyváradiak vendégjátékán. A mizantrópot adták elő Novák Eszter rendezésében. Hát nem nekem készült a produkció, ezt a feliratokból és a zenékből is lehetett tudni. De pörgős – mondták mögöttem nézők, és tényleg –, élvezhető, és Alceste emberiségmonológja az elején olyan, mintha az imént olvasta volna ki a napisajtót, szóval igazán könnyű rácsatlakozni.

     Én az Alceste-et játszó Dimény Leventét jól jegyzem, és ebben a szerepben – főleg mikor vizes és kibomlik a haja – szinte Jézus-asszociációt kelt, bónusznak. Amikor végül elmegy – élőlény társnak visz magával egy cserépből kitépett szobai fát, szeretem Novák Eszter humorát –, akkor senkinek esze ágában sincs utána menni.

     Tasnádi-Sáhy Noémit már sokszor láttam színpadon, de most tetszett legjobban, Célimčne-ként. Kicsit olyan, mintha Novák Eszter közvetítésével szert tett volna egy adag Tóth Ildikóra – beépült a puhaságába, a nőiességébe, a hangja tónusába.

     És még az Acaste-ot játszó Balogh Attilát tettem el magamnak a jóemlékezetembe.

     Alceste  (Petri György fordításában):

     Két seb a két szemem. Ez a világ rohad.

     Nem merek szétnézni, mert elhányom magamat.

     Kétségbeesek és beteg leszek,

     ha látom, hogy élnek az emberek!

     Gyáva hízelgés, jogtiprás, árulás,

     szennyes csalás, önérdek – amerre nézek!

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Úgy tűnik, Dörner György igazgatónak igen jó az érdekérvényesítő képessége – színháza két színésznője is Kossuth-díjat vehetett át tegnap.

     Én pedig a Magyar Kétfarkú Kutyapárt békemenetében masíroztam. Ezt a pártot nekem találták ki, az biztos. Nemcsak azért, mert még életemben ilyen vicces, sokatnevetős, szórakoztató demonstráción nem vettem részt. Hanem mert talán rájuk is fogok szavazni. A kormánypártokat én köszönöm, nem kérném. Ha pedig az derül ki, hogy az ellenzéki pártokat sem a közjó foglalkoztatja, akkor a kutyák biztosítják a menekülő útvonalat számomra. (És nem lepne meg, ha mások is erre jutnának.) Legalább gyilkoljanak a humorukkal a parlamentben, én majd velük nevetek és fizetek bele a büntetésekbe (csak nem tudom, mibűl), amiket a minősíthetetlen házelnök rendre ki fog szabni rájuk.

     Nemcsak az volt kedvemre való, hogy rengeteg szellemes transzparenst vonultattak fel a békemenők (ENSZek haza! Én hiszek a svéd nőnek! – csak kettő kedvenc azok közül, amelyeket nem láttam a felvonulásról készült fotókon.) Hanem az Oktogonon elhangzó beszédek is kiváló pamfletek. Profibb módon szónokoltak a fellépők, mint az ellenzéki tüntetéseken szokásos. A szövegek is pazarok voltak, a TÁP Színház Minden Rossz Varietéjának legjobb formáját idézték.

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Amikor több mint negyedszázaddal ezelőtt (!?! 1992, Népszava) láttam a Pesti Színházban a Dühöngő ifjúságot, azt már akkor sem nagyon lehetett érteni, hogy ez az Osborne-darab miért okozott földindulást az ötvenes években Angliában. De attól még az az előadás megélt – Rudolf Péter rendezte, Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Igó Éva, Szarvas József játszották –-, erőteljes, hatásos, emlékezetes produkcióként maradt meg bennem.

     Most, a Belvárosi Színház bemutatója láttán – Znamenák István rendezte, Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Járó Zsuzsa, Ötvös András játsszák – nagyon nehéz eldöntenem, hogy én pohosodtam meg ennyire, vagy a darab. De úgy érzem, hogy ennek nincs létjogosultsága, ilyen árnyalatlanul, kibontatlanul, mélyetlenül ábrázolni érzelmet, állapotot, kapcsolatot. Lehet, hogy tévedek. Hiszen most is jó színészek szerepelnek, bár Szabó Kimmel Tamásba én sosem láttam volna bele Jimmy Portert.

     Mondhatnánk talán azt is, hogy nem dühöngőek és nem ifjak, de evvel én nem értenék egyet. A dühöngés füstje megvan, és kicsit sem zavart, hogy nem huszonéves színészek játsszák a szerepeket, hanem harmincasok. Kovács Patrícia finom törékenységében, a kócosságában, az arcvonásaiban, a megviseltségében, a háziasszonyi ide-oda mászkálásában igenis megvan a tudás Alisonról.

     De az egésznek mintha semmi köze nem lenne hozzánk. Mintha a négy színész végigélt volna egy külön, zárt világot a próbaidőszak alatt, és azt viszik az előadás-sorozatba. Az egyetlen apró momentum, ami engem arra emlékeztetett, hogy itt és most vagyunk, az pont egy gúnyolódó mosolya Szabó Kimmel Tamásnak, amitől abban a pillanatban éppen úgy nézett ki, mint Láz. János, amikor sajtótájékoztatót tart. (Uristen, ez lehet, hogy sértő volt. Nem szándékos.)

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     Tulajdonképpen nem jutottam dűlőre tegnap, hogy a celldömölkiek Cigány-előadására akarjak menni a MU-ba vagy a Vallai-kertbe a Kövekre. Végül nem mentem sehová, úgy döntve, hogy egy folyton színháznézőnek néha lemondani is tudnia kell egy-egy estéről.

     Ezt írtam a debreceni gyerekelőadásról. Kész van a győri is, de a pénzhiány miatt ritkítottam a megjelenést a Spirituszon, így most nagyobb az átfutás, többet kell várni a cikkekre (ha vannak).

     Láttam A víz érintését. Gyarapítja azon filmek számát, amiknél nem értem, miért kaptak Oscar-díjat. (Ez így nem egészen pontos. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a rendező csapata összebrénsztormingolt egy nem rövid listát azokból a dolgokból, amikre az Akadémia várhatóan ráharap, és ezeket mind bele is építették a filmbe.)

     Azt akarom újságolni, hogy Annamari munkahelyén, akárcsak tavaly, most is márciusban zajlott a dolgozók értékelése. Kapott mindent, amit lehet, bónuszt, fizetésemelést és előléptetést. (Amit el is várt.) Senior Training Specialist lett, ami szerintem kicsit vicces, hogy még harmincéves sincs*, és senior, bár az elnevezésből semmi nem következik. Az sem, hogy én mögötte junior lehetnék. (Most azt nem tudom, hogy mire gondolok.) Mindenesetre hurrá neki!

*Hamarosan lesz egyébként, és Arizonában, a Grand Canyonnál fogják ünnepelni a születésnapot vőnk urunkkal és Szusi kutyával. Erre nyilván nem gondolt célzatosan senki, de Annamari a kifejezetten előnyös április hónapban született, ami nem zsúfolt turistaszezon, nem ünnep környéke, nem hideg tél. Egyszóval ünneplő kirándulásra ideális.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     Villamossal utazva Budán vetettem egy nosztalgikus pillantást az utca felé, ahová évekig jártam hetente egyszer rádióműsort készíteni. Amikor nemcsak Rádió Q volt még, hanem stúdiója is.

     A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába tartottam, a másodikos színész szakos diákok vizsgaelőadására. Először az lepett meg, hogy a 12 szereplő között négy a lány és nyolc a fiú – mintha csak a jelenlegi színiegyetemi osztályok nemi arány praxisát követnék. Pedig én valahogy úgy gondoltam, hogy egy ilyen középiskolában a gyerekeket nem konkrétan színésznek képezik, hanem jól kommunikáló, mozgó, stb., színházszerető fiatalokat nevelnek. De talán téves volt ez az elképzelésem. (Vagy valóban így van, csak kalkulálnak avval, hogy eleve több nő jár színházba, mint férfi.)

     Orwell Állatfarmjából csináltak előadást Somogyi Tamás rendezésében, bábosat, zenéset, koreografáltat – egyenként pontosan kidolgozta és végigvitte ki-ki az állatfigurája mozgását, járását. A bábok kézfejen hordott szép, mívesen lehasznált állatfejek. Sajnos akadtak olyan szereplők is, akiknek egyáltalán nem nézhettem meg az arcát (ez bosszantott), mert egész előadás alatt malacorrot hordtak, és még a tapsnál sem vették le.

     Az Állatfarm és a jelen korszakunk közti párhuzamok megrázóak. Az „elvtárs” megszólítás értelemszerűen kikopott belőle. Viszont benne van a mai hatalomnak szinte minden alkalmazott eszköze, az alaptörvény-módosításoktól kezdve a propagandán át az ellenségképzésig. Rá is erősítettek a játszók, vicces módon a konkrét egyezésekre itt-ott, pl. a konzultációval, a Hógolyó-bérencekkel vagy a Hajrá állatok!-kal.

     Nem, valahogy egyáltalán nem örültem ennek, hogy gimnazisták ilyet játszanak, ilyet kell ma játszaniuk, a szívükből, az eszükből (felteszem).

vissza a lap tetejére

20. kedd

     Az idei POSZT versenyprogramjából, Regős és Térey Jánosok ajánlatából csak két előadásért kell majd Pécsre utaznom, ha mindent látni akarok. (Mert addigra a többin már túl leszek. Még azt nem tudom, hogy mekkora a kívánkozási hajlamom a kolozsvári Rosmersholmra.) Az a szakmai véleményem, hogy ez egy határozott, izgalmas, vagány válogatás. Különös tekintettel az öt határon túli előadásra és a három Krétakörre.

     Persze van benne néhány olyan előadás, amit én személy szerint nem hívtam volna meg. És hiányolok legalább két produkciót, aminek a magam részéről valószínűleg helyet adtam volna a POSZT-on (ezeket azért megnevezem: a TÁP Utas és holdvilága és a Nemzeti Bánk bánja). De nem azt mondom, hogy a lista ezek nélkül kevésbé értékes, hanem hogy más. Nem pont olyan színházi (esetleg: világ)szemléletet vagy ízlést, igényt tükröz, mint az enyém.

     Na de engemet meg nem válogattak be. Még decemberben jelentkeztem a belvárosi önkormányzatnál az április 8-i választásokra szavazóbizottsági tagnak. Rágtam erősen a ceruzámat az adatlap kitöltésekor, mert kérdezték a foglalkozást. Ha újságírót írok be, az belátható következményekkel jár: elkezdik nézegetni, hogy az ő sajtójukban vagyok-e vagy máséban. Tehát inkább úgy töltöttem ki a rubrikát, hogy színikritikus. Bár ez sem olyan foglalkozás, amitől hivatalos (vagy akár színházi) személyek kifognák a lovakat a kocsiból lelkesedésükben. (Négy év múlva majd a „színházi szakíró” kifejezéssel próbálkozom.)

     Nem volt elég lovuk, úgy látszik, mert póttagnak azért megválasztottak, mint afféle csacsit. Ma megyek az önkormányzatba esküt tenni. A póttagság azt jelenti, hogy normálisan nem kellek, de ha bármi gondjuk, emberhiányuk támad, behívhatnak, akár a választások napján is. De lehet, hogy póttagból is lesz majd nálam kívánatosabbjuk, ha szükséges. Akkor csak a pótpóttagságig jutok.

vissza a lap tetejére

21. szerda

     BÁBU fesztivál a Budapest Bábszínházban, szakmai nappal indult tegnap. Összejöttek sok szakmabeliek, és vitaszínház formájában foglalkoztunk egy-egy jelenet kapcsán a gyerek- és ifjúsági színház téma olyan kérdéseivel, mint például: Alá kell-e vetni az alkotói szempontokat pedagógiai és pszichológiai szempontoknak? Vagy: Felelőssége-e a színháznak a saját hatásával foglalkozni? Vagy: Meg tudja-e mondani egy gyerek, hogy jó-e a neki szóló előadás? Ez jó volt. Azután Papp Timi pódiumbeszélgetést vezetett szakértőkkel, na ezt már kevésbé élveztem, minthogy ott ültem köztük, kínlódva szólalva meg. (Gyerekszínházkritikusnak lenni, korban sok évtizedes távolságban a célközönségtől, ez nem nagyon magabiztos státusz.) Attól is őskövületnek éreztem magam, hogy a mellettem ülő, gyerekjoggal foglalkozó nő oly újszerű szempontokat hozott be, amikre én sosem gondoltam volna.

     De az őskövületség is relatív. Amikor délután bementem az önkormányzatba esküt tenni, mondták, hogy a póttagok az utolsó sorban üljenek le a teremben. Előttünk 35-40 igen idős ember (legalább 90%-ban asszony) foglalt helyet. Jó néhányan bottal járók, egészen rozzantak. Megértettem tehát, hogy szavazatszámláló bizottsági tagnak még nem vagyok elég öreg. Az utalásokból és évődésekből megtudhattam, hogy sokan régi jó elvtársak motorosok lehetnek. Kiderült, hogy a választási bizottsági munkáért bruttó 30 ezer forintot fizetnek. (Afféle nyugdíj-kiegészítés.)

     Hosszan ismertették a teendőket, de még azelőtt megjelent egy alpolgármester fiatalember, begombolta a fekete pufimellényére felvett fekete zakóját, és elővezette az eskü szövegét. Mondjuk én kicsit szelektíven ismételtem utána, mert például az Isten engem úgy segéljen!, az nyilván fakultatív, a vallásos szaktársak számára.

     Este a Kísérteteket láttam a Centrálban, de ez most már hadd maradjon holnapra.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

     Elmondanám, hogy az Örkény Színház szervezésén jegyet véve át elismerően konstatáltam, hogy az ott dolgozó hölgy az Örkény Színház piros-fekete-fehér színeihez van öltözve-sminkelve. Értékelem az ilyen lojális eleganciát.

     Szóval a Centrál Színház, ahol hömpölygött a nézősereg, lent a nagyteremben Delila – azt is szeretném megnézni –, fent a kisteremben sűrű, sötét dráma, Alföldi Róbert rendezésében Ibsen Kísértetekje. (Kiss Mari! Kiss Mari!)

     Mondjuk azt nem értettem, hogy a Gáspár fivéreket miért kellett meghívni ebbe a darabba nem-testvérek szerepre. (Hiszen színpadon, egymás mellettiségükben különösen látszik, mennyire hasonlítanak egymásra.) Jól állt volna nekik A nép ellensége két Stockmannja, az Ahogy tetszik hatalmon lévő és száműzött hercege, de itt semmi közük egymáshoz, az egyik egy minden hájjal megkent, iszós, sánta asztalos, a másik pedig jólelkű, bár megkérdőjelezhető tisztességű, rezervált pap. Van aztán Ágoston Katalin, akit régóta figyelek: kicsi, törékeny, szőke lány egy nagy darab, barna nő erejével. Hogy villog a foga és a szeme fehérje Regineként!

     Az előadás Básti Juliért van. Alvingnéja mosolygós arcú, gyötrődő jóságosság. A modern vonalú fekete jelmezétől mint jelenség is befeketedik. Az ember kicsit gyanakodva nézi. Talán nem is hisz benne. Talán a fia sem. De megragadóak a kétségbeesett-elomló pillanatai.  

     Impozáns a fadíszlet Kálmán Esztertől, amely nagyvonalúan, egyben fenyegetően befogja a hősöket, majd kecsesen rájuk dől.

     Kicsit gyors, sietős az egész, mintha szűken szabott másfél óra alatt kellene egy tételt levezetni. Nincs megülés, elidőzés, szertelenség. Ez egy laboratórium, ahol fényekkel-árnyakkal, valamint egymással szemben leültetett, profilból láttatott szereplőkkel kísérleteznek.

vissza a lap tetejére   

23. péntek

     A zalaegerszegi Griff Bábszínháztól A 3 emeletes mesekönyv című előadást tudtam megnézni a BÁBU fesztiválon tegnap. Somogyi Tamás rendezésében Tóth Mátyás játssza egyedül, nagyon érdekes vegyületeként a modernnek és az archaikusnak. Nem is hogy vegyület, hanem kb. a színész derekáig tart az új technika (vetítés: az író animációs arckivágata, a szemöldöke, a szeme, a szemhéja, a pillantása és a pislogása, vagy a lépcsőkön haladás felfelé), derékon felül pedig a leghagyományosabb kesztyűs bábok, Vitéz Lászlóval bezárólag, aki maga a magyar történelem, ha jól értettem. Tóth Mátyás meghitten belakja az egészet, főleg pirosszemüveges tanító néninek elragadó.

     Kedves, okos mese ez (Darvasi László írta), legfeljebb az kérdéses, hogy a nézőtéren ülő gyerekek mennyit értettek belőle. Amikor a cigány szónál hangosan felnevettek, akkor kicsit szomorúan arra gondoltam, hogy talán túl keveset.

     Közeleg erősen a Gábor Miklós-díj. A tavalyi díj óta bemutatott, tucatnál több Shakespeare-előadás közül három olyat tippelek, amiből kikerülhet az idei győztes. Az egyik, a vígszínházi Hamlet még októberi, úgyhogy elmentem újra megnézni az elejétől a végéig, pontosabban – Király Dániel Horatiójának gesztusát tekintve – a végétől az elejéig. Ifj. Vidnyánszky Attila talán még elemébben van: csillogó/könnyes szemmel, nagy lendülettel, rengeteg energiával játssza be a színpadot. Tulajdonképpen erősebben játszik a nézőkkel – akár minden egyes nézővel –, mint a partnereivel. Kútvölgyi Erzsébet Sírásóként megrövidült, hiányzik a segédje, Venczel Vera, így a szövege is megfogyatkozott. Hajduk Károly most sallangosabban szavalta a Levegőt!-t, mint a bemutatón, de a hatás ezúttal is elementáris volt. Börcsök Enikő megúszta szárazon. Úgy értem, a premieren a számon kérő Hamlet becibálta a vizes medencébe, most meg nem.

vissza a lap tetejére

24. szombat

     A Koltai Tamás kritikapályázat hat második fordulós versenyzőjének programjában vidéki premier is volt. Hármukat Kecskemétre vittem az Übüre, másik hármukat pedig Miskolcra a Kabaréra tegnap.

     Mohácsi János rendezte, és ettől persze nem teljesen olyan. Hogy egy példát mondjak (ezt történetesen félnehéz sóhajjal): Sally belépőjéhez minden lehetőség adott a lépcsős Kit Kat Klubban (amely kb. úgy fest, mint a fehérvári Vörösmarty Színház büféje), kiváló forgószínpadot tervezett az előadáshoz Khell Zsolt, négy oldala van (a körforgó négyszögesítése) – a backstage-es falas oldal valósággal kínálja magát arra, hogy ott embereket verjenek, aztán nem, de nagyon elkalandoztam –, mégis úgy esik be Sally, slafrokban, sminktelenül, hogy semmi kedve fellépni; mogorván, dühösen, taszítóan énekli el a Mein lieber Herrt Czakó Julianna. (Megörültem Czakó Juliannának. Azt hittem, Radnay Csilla játssza Sally Bowles-t, akiről kábé el is tudom képzelni, hogy milyen-hogyan jó  lehet a szerepben.)

     Végeztek a Mohácsik dramaturgiai munkát, és ezt helyenként feltűnően eredményesnek találtam, például Sally és Cliff (Rózsa Krisztián) viszonyának dinamikáját illetően. Érvényesebbek lettek tőle bizonyos momentumok, pl. a Maybe this time dal helye. (Csapongok.) (Máhr Ági Schneider kisasszonyát nem említem, ne legyek itten elfogult.)

     Nehezen indult be az első rész. Voltaképp a második is. De azért ˝10 – ľ10 tájban már világos volt, hogy kiteljesedik és működik ez a produkció. A finálé ütős. (Fejre, gyomorra.)

     Mohácsi Kabaréja, ahogy értem, arról szól, hogy ha nem lépsz ki, akkor része leszel, akár akarod, akár nem. Lágyszívű a rendező, hogy végül elengedi Sallyt és Harsányi Attila rémületbe dermedt Konferansziéját. Azon az ajtón sunnyognak ki, amelyiken Sally nem vonult le diadalmasan az antréjakor.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

     Én persze az az ádáz ódon néző vagyok, aki bármikor boldogan megnéz egy Molnár Ferenc-vígjátékot jó színészekkel hagyományos stílben, klasszikus kiállításban, szakszerűen korrekt rendezésben. Szívesen el is képzeltem Csákányi Esztert hercegnéi dresszben, hiszen jó ideje tudtuk, hogy az Örkény Színház A hattyúra készül és várja vele őt. Később, értesülvén, hogy Polgár Csaba a rendező, óhatatlanul gabalyódtak az elvárásaim, mert azt biztosra vettem, hogy ez az izgalmas, tehetséges, művészileg egészségesen nagyszájú fiatalember nem az én ideáimból fog kiindulni. A próbafotók alapján (másikfél)nehéz sóhajjal búcsút is intettem az eredeti elképzelésemnek. (Harminc éve láttam ugyanitt, a Madách Kamarában a darabot, Varga Marika Alexandrájára és Horváth Lajos Ottó Ági Miklósára jól emlékszem.)

     A szó szerint szemkápráztató környezet, amit Izsák Lili színpadra teremtett – a falburkolat pont olyan, mint az új szőnyeg a szobámban, csak az Örkényben vetítéssel még úsztatni is tudják a foltjait –, két dologra biztosan jó. Egyrészt jópofán bizarr. Másrészt helyenként már-már az abszurdig is elhat – annál könnyebb és ironikusabb néha kibeszélni belőle hozzánkig, mai nézőkig. (Amit Für Anikó párducbundás hercegnője a kék kesztyűs kezében tart neszesszerszerűen, az nem egy Kossuth-díj?)

     Van az előadásban egyfajta vergődés, és az érezhetően kortársi. Ad is ez a színrevitel, el is vesz (tőlem). (Legalább kapott volna mindenki még egy rend ruhát az estélyre…) Azt hiszem, Csákányi Eszter, Tenki Réka, Für Anikó, Ficza István, Mácsai Pál talán pont úgy és pont annyira élvezik a szerepük eljátszását, mintha. Sőt, Tenki Réka csodálatos majorette-gyakorlata külön ajándék. De hogy az Ági Miklóst játszó nehézsúlyú kategóriás színész, Nagy Zsolt boldog-e, a szereppel-e, a feladattal-e, azt nem tudom.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

     Még nem tettem ide, hogy ezt írtam a marosvásárhelyi napokról. Hozzáfűzném, hogy Lady Macbeth engem régóta nyugtalanít. Túl a cikkben említett, „szoptattam csecsemőt” kitételen, a mellében lévő tejet is emlegeti egy helyütt, amiből arra lehet következtetni, hogy nemrég halt meg a gyerek. Macbeth „csak fiút szülj” felszólítása alapján úgy sejtem, hogy lány volt. Összefoglalva: a Lady nemrég veszítette el a kisbabáját, és feltehetőleg egyedül maradt a gyásszal, mert Macbeth kapcsán ilyesmi fel sem merül. Lehet, hogy ettől kattant be a nő.

     Megnéztem felvételről a szolnoki Szigligeti Színház Macbethjét, hogy tudjam, kecsegtet-e Gábor Miklós-díj-sanszos alakítással, kell-e odautaznom élőben látni. Már csak azért is érdekelt a produkció, mert a rendező Csiszár Imre egy interjúban az origo.hu-n ezt nyilatkozta a címszereplőről:  egy kellemes, kedves ember, aki remek barát, nagyszerű férj, és kiváló hadvezér. Aztán találkozik az általam csak „hírcsinálóknak" nevezett figurákkal, akik kezdik neki mondogatni: mi minden lehetne belőle, ha akarná. Olyan dolgokat fogalmaznak meg, ami eszébe sem jutott ennek a tiszta embernek, s talán nem is jutna.

     No, mindenesetre egyéni elképzelés, kicsit emlékeztet a közéleti korszellemre. Maga az előadás azonban a nevetségességig elavult, még ha hangos rockzene kíséri is a szereplők heves, kulisszahasogató, álszenvedélyes ordítozásait. Mesejátékba illő boszorkányok, akik bérgyilkosnak is beállnak, asszonyt, csecsemőt ölnek nyílt színen, majd végül ellenkirályt koronáznak. Lady Macbeth mint egy anya vagy tanítónő, úgy veri és fegyelmezi a férjét, aki brutális lesz vele, miután ő elszabadította benne az állatot. Macbeth pedig úgy hal meg végül, hogy a színpadi akció hallható röhincsélést kelt a közönség soraiban.

vissza a lap tetejére

27. kedd

     Szóval lett a közelünkben egy új, kedvünkre való hely, ahová színházba lehet menni, a Három Holló. Oda gyűltünk tegnap este, megnézni Nádasy Erika Ibusárját. Szerintem én ezt az egyszemélyes monodrámai zenés dalműt már kétszer láttam tőle, még ha most nem is találtam meg mindkét alkalmat a naplómban, csak az egyiket, arról viszont írtam is a Criticai Lapokban.

     Azon gondolkodtam az előadás után, hogy voltaképp miért nem, ha igen. Miért is nem éreztem most olyan elementárisnak, mint korábban. Egyfelől talán azért, mert sok mindent redukált benne a színésznő. Meg voltunk válva a minuciózusabb díszlettől és jelmeztől, kellékektől, szemceruzával rajzolt bajusztól és számos, szívderítő apróságtól. Korábban a mindennel való gazdag, részletes játszódás nyilván rengeteg színészi energiát igényelt, most az a mennyiség talán céltalan is lenne. Erikának egyébként jelenleg réz-light-mahagónivörös a hajszíne (próbáltam meghatározni a színt, nem sikerült), ami elsőre furcsán hatott, de idővel elfogadtam, hogy Sárbogárdi Jolán kívánkozik már feltűnőbb lenni annál, mint ha mondjuk egyszerű festett szőke lenne.

     Az időtényezőt több szempontból is elhanyagoltnak éreztem. Parti Nagy Lajos itt elhangzott szövegéből voltaképp talán csak a foximaxi (a marxista-leninista esti egyetem) utalt arra, hogy a hetvenes években vagyunk. De miért is ne lehetnénk ma? Nagyon is. Tele vagyunk Jolánokkal. Jolika simán Emőke is egyben.

     És van még valami: lehet, hogy bő tíz éve Nádasy Erika még nem tudott rendesen látszani – ahogy azt Jolán mondja. De ma, amikor szakmailag elismert, többszörösen díjazott színésznője az erős, rangos miskolci társulatnak, ma már tud. Ennyiben veszíthetett személyes erejéből a dolog.

     A közönség szeretettel fogadta az előadást.

vissza a lap tetejére

28. szerda

     Este van, este van, nem mentem színházba, kiki nyúgalomba.

     – Vettem egy kék cipőt, félárra akciózva, 39-eset, egy gyerekboltban.

     – Nagyszerű.

     – Egy rövid kék ballonkabátot is felpróbáltam, de az nem állt jól. Mondta az eladónő, hogy vannak ilyen kicsi, vékony alkatú nők, akik tudnak itt vásárolni, szerencsések. Mondtam erre, hogy mi veled 30 évvel ezelőtt hallgatólagosan megállapodtunk abban, hogy te nem kopaszodsz meg, én nem hízom el. És? – kérdezte az eladónő – Betartotta a férje? Igen – mondtam –, rengeteg haja van.

     – És az eladónő el volt hízva?

     – Hát, most, hogy mondod, azt hiszem, elég nagydarab volt.

     – És biztos kopaszodik a férje. Éles fésűt forgattál a szívében.

     – Óó… De nem előre megfontolt szándékkal.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

     FAQ Színház: Izland – Magyarország, ennek bemutatóját láttam a Jurányiban tegnap, Barcsai Bálint rendezésében. Bírtam. Ahogy most nézem a színlapot: „Az előadás szövege internetes fórumok, blogok, facebook-csoportok bejegyzéseiből, valamint Pereszlényi Erika által utcán, villamoson, buszon hallott és lejegyzett beszélgetések alapján áll össze.” Volt is benne minden, ahogy a cím sejteti, foci is, cset is (olykor esetleg a jacuzziban ülő szereplők között, díszletileg nem pénztelen a produkció), emigrálás. Továbbá több olyasmi is feltehetőleg, amit én nem ismertem fel, nem tudtam azonosítani (de például azt a tévéinterjút, amelyikben egy hepciás kormánysajtószolga a diákok képviselőjét gondolta leiskolázni, azt láttam akkor).

     Aha, szóval így csinálnak színházat virtigli függetlenek – zömükben egyébként színinövendékek a főiskoláról –, ilyen vagányul, figyelősen, patchworkösen, szarkasztikusan. Nézd legott komédiának s múlattatni fog – mondhatnám, de már rég nem lehet komédiának nézni.

     Elhangzott az előadásban, hogy Izlandon a parlament épülete előtt áll a polgári engedetlenség emlékműve. Valami olyasmi szöveggel (mondták, milyen szöveggel, csak nem tudtam megjegyezni), hogy a demokráciának ez fontos, nélkülözhetetlen, üdvözletes eleme. Nem találtam ezt meg a neten így sebtében, de azt látom, hogy egyébként az izlandi a világ legrégebbi országgyűlése. Na most például ez sem olyasmi, ami nálunk elképzelhető. Nem látom magam előtt, hogy ha állt volna valaha is a polgári engedetlenség emlékműve a parlament előtt, akkor bármelyik pártunk és kormányunk (plánefőleg a jelenlegi) rekonstruálni kívánta volna az 1944-es (!) állapotára helyreállított Kossuth téren.

vissza a lap tetejére

30. péntek

     2000-előfizetők voltunk, amikor pénzhiány miatt megszűnt a lap, aztán később újraindult – szeretem az új formátumát, a hosszában-széltében feleakkora méretet –, újrafizettünk, és most küldik egymás után a 2017-es számokat. A novemberiben van egy önéletrajzi jellegű szöveg Jan Tomasz Grosstól, egy előadása a Michigan Egyetemen. (Ott van a link is, amin meg lehet nézni, ez vicces, hogy a kis kezemmel kell bepötyögni a papírról, mint egy bonyolult, titkos kódot: https:www.youtube.com/watch?v=3VP7Kbw2uZ8. *) Gross az a történész, aki a jedwabnei pogromot kikutatta és megírta, megrengetve evvel  a lengyelek Holokauszt-narrációját. (Amelyhez visszatérni látszanak mostanában, nagy léptekkel.) Gross munkája volt a forrása Słobodzianek A mi osztályunk című drámájának. Május elején hozzák egyébként a tatabányaiak az előadásukat Pestre, a Szkénébe, jó szívvel ajánlom.)

     (Mondjuk ezt szeretem a naplóírásban, hogy amikor nem voltam színházban, akkor alapjában véve nincs mit írni, de ha mégis belefogok valamibe, akkor aztán kalandozok, mint a magyarok. Mármint a kalandozók.)

     Szóval azt írja Gross egyebek között (fordította: Barabás András), hogy „Tudom, ostobán hangzik, de tekintélyelvű rendszerekben, amelyek megtagadják polgáraiktól a szólásszabadságot, e szabadság védelme lényegében beszédaktusokból áll.” (Plusz Facebook, ha létezik.)

     De nem is itt álltam meg és estem gondolkodóba, hanem ennél: „A ’létező szocializmus’ időszakában az a gyerek, aki az állam politikai gyámkodásától viszonylag független pályát választott, nagy jót tett a szüleivel.” Hogy vajon van-e elég ilyen pálya ma?

* Erről jut eszembe, volt régebben a tévében valami autóreklám, aminek Lukács Sándor volt a hangja. Közölte az internetes oldal nevét is, mittudomén: www.valamilyenautomarka.hu, és a www-t úgy mondta, olyan körültekintő precizitással és lassúsággal: duplavé, duplavé, duplavé, mintha le kellene jegyeznünk, mintha életünkben nem találkoztunk volna még evvel a három betűvel ebben a formában. Az is vicces volt.

vissza a lap tetejére

31. szombat

     Drága jó Rákosi Mátyás !

     Sokáig töprengtem a címen – a formán – úgy a megszólításnál,mint levelem tartalmán. A megszólításnál ezt éreztem,a tartalma pedig – csak annyi, hogy fogadjon engem. Miért ? Nagyon szeretnék magához menni – nagyon szeretnék kérni magától valamit.Boldogtalan vagyok és én nem tudok boldogtalanságban élni. Kérem, kérem, fogadjon engem . Igaz szeretettel üdvözlöm

     1950. III.21. Bayor Gizi

     Az első férje özvegyének érdekében interveniált, akit három évre elítéltek rémhírterjesztéséért. Több levelet is írt a színésznő, és végül sikerrel járt, amennyiben megszakították az asszony börtönbüntetését.

     Azon tűnődtem, hogy a levelek érzelmes hangja, már-már tolakodó őszintesége, a szenvedélyes szeretet és bizalom, amit árasztanak, az vajon igazi vagy szerep? Előfordul, hogy ezt egy színésznél, a privát megnyilvánulásai kapcsán nem lehet biztosan eldönteni.

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra