Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2009.  április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

A kiskutya utcai nőt csinált belőlem. De legalábbis benevezett az Ismerd meg a Belvárost! mozgalomba. Nélküle biztosan nem mászkálnék naponta másfél órákat a környéken.

 A Váci utcai népesség jól körülírható. Vannak a divatos eladó lányok és a nagydarab palik, akik futtatják őket. Vannak aztán az eladólányok, akik kijárnak cigizni a boltok elé. Van egy lófarkas szőke fiú, aki reggelente kirakatüveget mos. Van egy másik fiatalember, akinek éjjel kell kint posztolnia, ő odaáll egy kivilágított kirakat elé és könyvet olvas. Van egy szakállas öreg, aki az egyik Váci utcai telefonfülkében lakik. Ott tölti az éjszakákat, fején fülhallgatóval, rá-rágyújtva a pipájára. Napközben egy kartondobozokkal megpakolt bevásárlókocsival közlekedik, és egy Pilvax közi padon alszik délutáni álmot. Tanakodtunk azon, hogy vajon hová teszi a kocsiját, mert az éjszakánként nincs nála. Kedves férjem szerint beáll vele a parkolóházba.

Tegnap Frédike – aki imád lábak között szlalomozni a tömegben, s előszeretettel halad el szerelmespárok egymást fogó keze alatt – szokás szerint csatlakozott egy járókelőhöz. Hosszan baktattam mögöttük, míg végül odaszóltam a férfinak:

  – A kiskutya rosszul lát, rosszul hall, simán elmegy önnel, de megkérem, ne vigye magával haza őt!

  – Á, neeem, kocsival vagyok.

       A szüleimhez mentemben végre tavaszszagot éreztem. A környékükbeli kis kertekben mindenféle virágocskák nőnek. Lesz tavasz idén is, állítólag ez már biztos. 

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

Tegnapra előállt a POSZT-program. Trendi program, Horváth Csaba-, Mohácsi-, Zsótér-, Balázs Zoltán-rendezésekkel. (Mélyen fájlalom, hogy a beválasztott két Mohácsi közül egyik sem a kaposvári A helytartó, amit nem láttam, és ilyenformán úgy tűnik, végleg lemaradtam róla.) De ha már flikkflakkmentes jó előadások is bekerültek (mint például a Barbárok vagy a szabadkai Gézagyerek), akkor hiányolom a Sáskákat, amely nálam mindenképpen versenyben lenne. 13 előadást láttam a 18-ból (igaz, a sepsiszentgyörgyiekét csak tévében), plusz kettőt még megnézhetek nyárig Pesten, és kettőt célzok meg Pécsen: a zegszegi Hamletet és a nyíregyi Ödön von Horváthot. (Kérem egymás utáni napokra szervezni! Köszönöm.)

Este Wedekind Luluja, románoktól, a szebeni Nemzeti Színháztól, Purcarete rendezésében. Erőteljes hatások: élő zene (Kovács Márton-os ízzel), szalmaszag, vérfoltok, távoli sikolyok. Egy Verebes alkatú, markáns doktor Schön. Egy közönséges nevetésű, festett szőke Lulu. Olyan, mint egy kölyökállat, aki máris tüzel. Kétségkívül magas színvonalú produkció.

Néztem, ahogy nézte Udvaros Dorottya, aki játszotta Lulut majd’ húsz éve a Katonában. Közben biztos eszébe jutott a szöveg, meg hogy mit csináltak a partnerei (Csákányi László!), és egyáltalán, az akkori énje és élete. Neki lehetett a legérdekesebb.

vissza a lap tetejére

3. péntek

Hogy már itt a naplóban is hogy rohan az idő! Tessék, nemrég ünnepeltük (2005-ben) a kétszázadikat, most meg a 250. lett esedékes. Ajándékot is kaptam. Ugyanis amikor kedves férjem a sportfelszerelését pakolta össze, váratlanul talált a szekrényében egy üveg Limoncellót, amit karácsonyra vett, csak elfelejtette. Örömének adott hangot, hogy nem bontott csirkét szánt nekem karácsonyra, én pedig osztoztam az örömében.

A jubileumi másodikára való tekintettel kirándultunk Veszprémbe. Sajnos a kedvelt Villa Medicink nem fogadott bennünket kutyástul, így a szomszédjukba jöttünk, ahol szívesen látják a két felnőtt + egy háziállat kompániát, amely egyébként a kocsi csomagtartója alapján 6-8 fősre saccolható.

Családi házasok lettünk itt, különálló, kertes házban szállásoltak el bennünket, a kerítésen túl patak, parkerdő, és elég nyilvánvalónak látszik, hogy Frédike szeret kirándulni a zöldbe. (Éltes, de előnyös, ami ritka a drámairodalomban.)

Kedves férjem meglepett a számadattal, hogy mi már vagy egymillió forintot elvacsoráltunk ünnepélyesen. (Nem bánom, jó helyre ment.) Mindenesetre úgy jön ki az átlag négyezer, hogy a nyolcvanas évek végén még 1500 forintból is kitelt, úgy emlékszem (például a Kecskeméti utcai Alföldiben), most meg örülhetek, ha a számla összege közelebb van az ötezerhez, mint a tízhez. Volt másodika Kisvárdán és New Yorkban, Visegrádon és Párizsban, Verőcén és Bécsben, Kaposváron és Deguban, és még ki tudja, hol, merre. Örülök, hogy már milyen régóta vacsorázunk együtt, és mostanra sem fogytunk ki a szóból, kedves férjem pedig osztozik az örömömben.  

vissza a lap tetejére

4. szombat

Együtt reggeliztünk a spanyol kézilabdacsapattal. Nem tudni, ki evett többet. Arra gondoltunk közben, hogy ha kedves férjem feltűnően felállna és megmutatná a magasságát, valamint a labdától mindörökre ferdére bicsaklott kisujját, akkor a spanyolok – akiket délután sajnos nem sikerült elég sok góllal megverniük a veszprémieknek – biztosan felismernék benne a valahai sporttársat.

Veszprémből hazafelé jövet ellátogattunk Isztimérre, ahol Józsi doktor szabadidős földbirtokos lett. A testvéreivel és még egy családdal összefogva nagy udvarházat is építettek, 12 fős istállóval a lovaknak, hátul juhok – megbóbiskáltam egy bakfis jerkét, erre rám mosolygott, és elcsodálkoztam, hogy milyen szép, rendezett, emberiszerű az alsó fogsora, pedig őt Józsi doktor vélhetően nem kezeli –, és vannak nyulak is, de velük nem találkoztam.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

A The Black Rider című Budapesti Tavaszi Fesztivál-bemutató fél-felolvasószínházi produkcióját semmi pénzért nem hagytam volna ki, mivel ez énnékem a kedvenc Tom Waits-cédém, a The Black Rider. (Bár a kedvenc cédém kedvenc száma, a Russian Dance nem hangzott el az előadásban. Ott Tom Waits mindig megmosolyogtat avval, hogy „ágyin, dvá, tri, csitíri”-t kiabál bele, „ráz, dvá, tri, csitíri” helyett. Ami olyan, mint ha magyarul valaki „egy-két-há” helyett „egy-kettő-három-négy”-gyel akarná megadni az ütemet.)

Élveztem a dolgot. Ascher Tamás rendezte, szemmel láthatólag el nem szakadva még az Örkény színházi Jógyerekek képeskönyvétől. Jóleső érzéssel láttam szépen játszani két elbocsátott színészt, Mertz Tibort és Szalay Mariannát, akiknek semmit nem hozott az Alföldi-szezon (és akkor még enyhén fejeztem ki magamat, tekintve, hogy a direktor Szalay Mariannát hazahívta külföldről, rábízta a Francia királylány szerepét a János vitézben, bár ez a feladat nyilvánvalóan meghaladta a színésznő énekesi képességeit, s így lett Szalay Marianna már a próbaidőszakban megbuktatva), de búcsúzóul legalább kaptak egy jutalomjátékot: Ascherral dolgoztak.

A Falábként fellépő Básti Julit évek óta nem éreztem ilyen magabízónak, felszabadultnak, csillogónak. Úgy képzelem, nem kellett félnie, izgulnia, bizonyítgatnia, hiszen Ascher személyében olyasvalaki rendezte őt, aki nyilván ismeri és elismeri az értékeit, és ettől az ember simán kivirágzik. Azt hiszem, ilyen az, a maga teljes fényességében, amikor a rendező szereti a színészét/színészeit.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

(Azt elfelejtettem tegnap írásba foglalni a Black Riderről, hogy Kovács Márton zenei vezetőt, fúvonós prímást külön élmény volt nézni.)

Kedves férjem tegnap Verőcén járván aranyesőt hozott fényképen. Anyósom ültettette a bokrot pár éve kedvesen, mert szeretem az aranyesőt, a nevét is, és még az Aranyeső című csíkoskönyvet is, Janikovszky Éva lányregényét.

A Pál utcai fiúkkal zártam tegnap a fesztivált, lengyelek hozták, gyenge félház elé a Nemzetibe. Én rögtön nagyon érdekesnek találtam, hogy „lenyúlták” Molnár Ferencet, honosították maguknak. (Úgy kezdődött a történet, hogy miután Áts Feri elvitte a grundról a Pál utcaiak zászlaját, kiderült: a Csele nővérének nincs több zöld anyaga, és ezért hőseink egy szép nagy piros-fehér zászlót varrattak, majd lengettek.)

Nemecsek kivételével javakorabeli férfiak játszották a szerepeket – visszaemlékezve az ifjúkorukra, évtizedekkel később, amikor már ezerfelé szóródtak a világban. Ugyanakkor a társulat az előadás elején elmesélte, hogy bezárják a színházukat és szupermarketet építenek a helyére, ami ugye a grund esete, de ez már a harmadik féle megközelítése a műnek, és mindez együtt kicsit soknak és széttartónak bizonyult. Ám alapjában véve tetszett a gondolat: a Pál utcai fiúk egyéni értelmezése. (Utóbb megtudtam Szűcs Katitól, hogy ő nem először látott ilyesmit, mert a kilencvenes években Pécsen játszottak egy Pál utcait, amelyben „osztálytalálkozó” keretében flashbackeltek a felnőtt szereplők.)

vissza a lap tetejére

7. kedd

Megdöbbentő az OTP-alkalmazottak precizitása. Pénzt tettem be egy számlára. Kérdezte a hölgy:

– Befizetőnek milyen nevet írjak?

– Jakab.

– Pontos j-vel?

(Megpróbáltam elképzelni ly-nal, de nem ment.)

Leonce és Léna a Maladype Színháztól a Thália stúdiójában. Formás kitaláció: a díszlet, a jelmez és a koncepció, miszerint több verziójuk van a jelenetekre, és ad hoc módon, illetve nézői kívánságra választják ki az eljátszandót. Azt most ne firtassuk, hogy az előadásból egyáltalán összeállítható-e úgy-ahogy maga a Büchner-darab. Értékelem az ötletet, a produkció játékosságát, mindazonáltal nemegyszer éreztem közben, hogy ez inkább csak az ő játékuk (az előadóké), mint a miénk, nézőké. Olykor kifejezetten zavarónak találtam, hogy Balázs Zoltán rendezőként bele-beleinstruál működő jelenetekbe, csak hogy még egy kicsit cifrázza a dolgot. (De az az igazság, hogy én könnyen hűlő néző vagyok, és komoly érdemeket tud szerezni a lefagyasztásomban például egy ismeretlen székszomszéd, ha a legközönségesebb dolgokon hahotázik a legközönségesebben.)

Nyilván folyamatosan változik az előadás, tegnap ľ 11-ig tartott. Volna még mit optimalizálni rajta szerintem. A szereplők közül rendkívül jó benyomást tett rám Orosz Ákos, Simkó Katalint meg valahogy eleve szeretettel néztem.  

vissza a lap tetejére

8. szerda

Tavasz! (Ha ugyan nem egyenes nyár.)

Szégyenszemre elkullogtam a könyvtárba visszavinni öt könyvet, a felét sem volt időm elolvasni. (Ha így haladunk, műveletlen terület maradok, de legalább egészséges életet élek a sok sétával.) Két könyvet mégis ki akartam venni, az egyik Müller Péter Szeretetkönyve, mert azt László Ferenc egy színikritikájában úgy emlegette, hogy „Müller Péter megkerülhetetlen Szeretetkönyve”. Hát, ha megkerülhetetlen (gondoltam), akkor nekimegyek. A másik Márai Sándor utolsó Napló-kötete. Márai – akinek én a fiatalabb kori naplóit olvastam – Bagossy Lacival került szóba, amikor a múltkor beszélgettünk. Olyasmit mondott, hogy az utolsó kötet dermesztő, az ember szinte várja, hogy lője már agyon magát ez az ember.

Egyik könyv sem volt meg a könyvtárban, de hát úgysincs időm olvasni, mint azt az idézetek feltűnő megritkulása is sejteti.

Egy empirikus megfigyelésemet azért megosztanám ma az olvasókkal: minél nagyobb egy posta, annál kevesebb ablaknál dolgoznak benne. (Ám a leglassúbb kezű nőket mégsem a postán alkalmazzák, mint azt feltételeznénk, hanem a BKV-pénztárakban.)

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

A könyvelőtől jövet beléptem a West Endbe, és a kajasoron vettem magamnak ebédre egy kis adag magyaros csirkemájat rizibizivel. Az eladófiú olyan hatalmas porciót pakolt be a dobozba, hogy itthon azonnal alaposan szemügyre vettem magamat a tükörben, nem úgy festek-e, mint egy erősen megrendült szociális helyzetű ősz asszony.

Este a Lila története című darab a Kolibri Pincében. Nagyon, nagyon nehezemre esett. Kültelki párizsi sztori, ismeretlen francia szerzőtől. Egy gyönyörű lányka, aki 60 percen át másról sem beszél, mint a szexről (de azt már-már pornografikus részletességgel), plusz néhány trágár, mihaszna fiú, és a végén tragédia. Nem láttam a dologban sem művészetet, sem reményt, sem útmutatást, sem semmi egyebet a borzasztóságon túl. Jóllehet maga az előadás igen tisztes munka (rendezte: Vidovszky György), és lenyűgözött a Lilát játszó Simon Lea: szép is, szexis is, rafinált is, végtelen természetességgel adta a hamvasban a romlottat.

Bonyolította az estét, hogy már az előadás előtt tudtam, ki a középiskolás közönségben a legjelentősebb kockázati tényező. A tanárnő egy Áron nevű fiúnak mondogatta nagyon az előcsarnokban – még hogy előcsarnok a Kolibri Pincében! Hihi! –, hogy rendesen viselkedjen majd, ne dumáljon, és eleve mellé üljön. Ám Áronnak esze ágában sem volt követni a pedagógust a széksorok túlsó végébe, hanem rögtön mellettem talált helyet magának. De az most már maradjon a mi titkunk, hogy mi történt az előadás alatt a sötét nézőtéren Áron és köztem :-)

Miután hazajöttem, megnéztem a Barcelona – Bayern Münchent, mintegy kárenyhítés gyanánt. Elégedett voltam vele. Bár azt csalódással fogadtam, hogy már nem Rijkaard a Barcelona edzője. Kedveltem őt játékosként a maga idejében, azt meg különösen szerettem nézni, ahogy a Barcelona edzőjeként a pálya szélén állt. Szép és elegáns volt mindig.

vissza a lap tetejére

10. péntek

Van a Nemzeti Színház épületének némi szovjet stichje. Négy széles üvegajtó díszíti a bejáratot, de tényleg csak dísz, hiszen hármat zárva tartanak. Az egyetlen nyitva lévőn tömörülve-nyomorulva kell bearaszolgatni. Ha bejutottunk, ugyanez a szorongás vár ránk, mert kordonokkal szűkítik a járást a ruhatár felé. Igazán csak az üvöltöző bábuskák hiányoznak.

Racine Atáliáját láttam, Valló Péter jól szabott rendezésében. (A kar zenés betétjei alatt pihentem.) Antal Csaba elegáns díszlete olyan benyomást keltett, mintha közvetlenül a nagyszínpad alatt, az emelő-süllyedő szerkezetek között lenne a játéktér. (Egyszer a Vígben láttunk egy Sötétség délbent ilyen helyen, a nagyszínpad forgója alatt.) Kétemeletnyi piros helyiség, sok fém oszlop és szép, harmonizáló fémtárgyak. Az oszlopok gyakran egész embereket kitakartak ugyan, de amúgy nem idegenek a dologtól, mert olvastam, hogy a szolgálatban lévő leviták a templomot körülvevő oszlopsorokon és folyosókon laktak. Júda királyságában vagyunk, Jeruzsálemben, az időszámítás előtti IX. században, ott zajlik a véres hatalmi-politikai-családi dráma. A zsarnok nagymamival – nagyon bírtam a címszereplő Molnár Piroskát! – leszámol az unoka. Megjegyezném, ami a darabban már nincsen benne: az új király, Joás (Mátyássy Bence) harminc évvel később majd leöleti gyerekkori pajtását, Zakariást (Földi Ádám), hiszen így kerek a világ.

vissza a lap tetejére

11. szombat

Az úttest felét már vagy egy hete lezárták csak úgy, de tegnap aztán a fúrógép ünnepélyes hangjaira elkezdték előttünk a bontást. Sétálóutcásítás lesz, a Kálvin tértől a Szabadság térig, ha jól értettem. Megkérdeztem az önkormányzatot, hogy lesz ez, merről jöhetünk majd haza és hová tehetjük az autót. Azt a nagyon baljós választ kaptam, hogy egyrészt ez még nincs pontosan kidolgozva, másrészt kapunk kedvezményt a környékbeli mélygarázsokba. No, képzelem azt a kedvezményt. Igaz, ha valami biztatót mondott volna az illetékes, az sem jelentene a világon semmit. Hiszen azt is állította, hogy hétvégén, pihenőnapon nem folyik majd munka, aztán mégis dübörögnek-döngnek ma is egész nap a gépek. Jó kis év áll előttünk. 2010. májusra ígérik a belvárosi Főutca elkészültét.  Állítólag megnő ettől a lakás értéke, de mit számít, ha nem akarjuk eladni, viszont alkalomadtán kocsival szeretnénk hazajutni. Bár az vitathatatlanul előny, hogy nemcsak mi nem fogunk tudni idejönni, hanem mások sem. Például a rengeteg többi autó, vagy a motoros felvonulók. Jó, hát majd megpróbálok a pozitívumokra koncentrálni.

Mai:

Márai Sándor naplójából (mert ha az utolsó kötet nem is volt meg a könyvtárban, de azért az 1976-1983-as időszakot kivettem):

A SZOMSZÉDOS TEMPLOM UDVARÁNAK KERÍTÉSÉN TÁBLA, AMELY FIGYELMEZTETI A HÍVEKET, HOGY A PARKOLÓHELYRE TILOS KOCSIVAL BEHAJTANI, CSAK „A PÜSPÖK ÉS A SEGÉDPAP PARKOLHATNAK A KERTBEN”. JÉZUS KRISZTUS EZT NEM ÍGY GONDOLTA.

(Ezt egyébként San Diegóban írta, ahol a Balboa park mellett lakott, amely persze csupa sétatér.)

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

Ha Peter Brook jön Pestre a színházával, attól az ember óhatatlanul is sokat vár: minimum fenekestül fordítson fel mindent, mint tette ezt harminc-negyven évvel ezelőtt, a Royal Shakespeare Company Shakespeare-előadásaival. Most viszont nyolcvannégy évesen búcsúzófélben van a párizsi színházától, és Beckett-töredékeket, dirib-darabkákat hozott a Trafóba. Azt láthattuk, hogyan lehet játszani három nagyszerű színésszel.

Színházi értelemben a színésznő (Hayley Carmichael) monológját, az Altatódalt találtam megragadónak. Azt sem rögtön, de annál idővel átbillentünk, mint egy hintaszék. Ott született valami megnevezhetetlen színpadi csoda. Egyébként színészileg arra emlékeztetett az este, mintha a három szereplő 400 méteres futóversenyét látnám. Nem egy vonalról startoltak el. A kopasz, szakállas színész (Antonio Gil Martinez) indult legelölről, aztán mire az egyenesbe értek, kiderült, hogy a két másik (César Sarachu és Hayley Carmichael) már elhagyta őt.

Érdekes, hogy Beckett a kis apróságaihoz részletesen és szigorúan mellékelte, minek milyennek kell lennie. Szinte mérnöki rajzokban adott utasítást még arra is, hogy például az utolsó etűdben Flo, Vi és Ru miként fogják meg egymás kezét. Aprólékosan leírta azt is, hogyan kell kinéznie a hintaszéknek az Altatódalban. És lám, mégis az volt a legszebb az egészben, hogy (és ahogy) egyáltalán nem is volt hintaszék. Azt hiszem, csak úgy érdemes színdarabot írni, ha az ember nem zárja ki annak lehetőségét, hogy esetleg az előadóknál van a varázspálca.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

Egyszer régen egy színházi bemutatón összefutottam Szabó Magdával. Beszélgettünk kicsit, kérdezte, hogy vagyok, s valami olyat találtam mondani: borzalmas napom volt. Mire ő: az csak természetes, hiszen nagypéntek van. Ezen magamban elcsodálkoztam, mert nekem eszembe nem jutott volna ilyen összefüggés, de az ember sosem tudhatja.

Húsvéti reggeli.

Sétálnivaló Duna-part helyett ez van most Verőcén.

Apukám telefonon locsolt meg ma reggel. Ő mondta „locs-locs!”, én mondtam: „toj-toj”.

Mai:

Máraitól (aki egyébként felbosszantott kissé avval, ahogy Thomas Mannról nyilatkozik a naplójában).

SALERNÓBAN. ITT LEGALÁBB NINCSEN PROLI. VANNAK SZEGÉNYEK, NAGYON SZEGÉNY EMBEREK. DE PROLI NINCS. A LEGSZEGÉNYEBB EMBER IS TUDJA, HOGY VAN EMBERI DIGNITÁS. ÉS Ő, SZEGÉNY, MEGENGEDI MAGÁNAK, HOGY UDVARIAS LEGYEN, MERT VELESZÜLETETT EMBERI RANGJA VAN. MÁSFELÉ MÁR RITKA AZ ILYESMI.

(És mit mondhatnánk arról, aki azt sem tudja, mi az a dignitás?! Megnéztem: méltóság.)

vissza a lap tetejére

14. kedd

Amióta tudom, hogy Indiában kiadtak egy Háy János-kötetet (dráma és novellák), és ennek a hindi nyelvű válogatásnak az a címe, hogy Gézababua, azóta Frédibabuának hívjuk a kiskutyánkat.

Ő az egyik legszebb szemű férficeleb. Már csak azért is celeb, mert szerepelt a televízióban, mint arra kedves férjem egy váratlan kurjantással felhívta a figyelmemet egy vasárnap délután. A Pestbeszéd című műsort nézte épp (mármint nem a kiskutya), és abban bukkant fel egy percre Frédike, vidáman sétálgatva a Váci utcában. Ez még február 21-én történt, én azóta várom, hogy felkerüljön a műsor az internetre, és fel is tették minden más adásukat, csak pont ezt nem. Mailben is hiába reklamáltam, elveszett az örökkévalóság számára.

Mai:

Thomas Bernhard Kioltás című bomlásregényét olvasom (Hajós Gabriella fordításában). Annyira túl van írva szerintem, hogy az már ostorozás.

MI KÉSZTETHETI AZ EMBEREKET ARRA, AKIK FÉNYKÉPEZTETIK MAGUKAT, HOGY A FÉNYKÉPEN MINDIG BOLDOGNAK AKARJANAK LÁTSZANI, VAGY LEGALÁBBIS NE OLYAN BOLDOGTALANNAK, AMILYENEK?

vissza a lap tetejére

15. szerda

Nagyon halk, apró, megkönnyebbült sóhajjal fogadtam, hogy a kulturális miniszter maradt. Ezt halvány reménynek veszem, hogy még egy évig esetleg kitart az állásom a kultúra.hu-nál. Ami a kormányváltást illeti, ez alkalomból leszögezném, hogy csalódtam Gyurcs. Ferencben. Valaha azt hittem, van elképzelése arról, hogy mi legyen evvel az országgal. De mint kiderült, inkább csak megmenteni akart bennünket Orb. Viktortól, ami azért minimálprogramnak is kevés. Bár lehet, hogy most Orb. Viktor is el van kedvetlenedve, mert neki meg alkalmasint a Gyurcs. legyőzése volt a legfőbb ambíciója. Meg vagyunk áldva velük, annyi biztos. Áldottak vagyunk tehát.

Hallom, hogy igen sikeres a Vígszínház Augusztus Oklahomában-előadása. (Az például külön csapás, hogy a díszlet magassága miatt a produkció nem fér be a pécsi nagyszínházba, így a POSZT-on a kamarában kell eljátszani, ahol csak 250 néző nézheti meg egyszerre.) Siker volt tegnap is. Amolyan klasszikus vígszínházi este, három és negyed órán át megfogott és megrendülni kész nézőkkel, lelkes tapssal a végén. Hiánycikk ez: középfajú (bulvár)dráma, rendezőileg jól működésbe hozva, színészileg jól eljátszva.

Szívbéli örömömre szolgált, hogy Pap Vera végre magáénak tudhat egy csinos főszerepet, és szép személyes sikerrel formálja meg. Mindazonáltal úgy tűnt nekem, hogy az előadás súlyát Börcsök Enikő nyomja ki és tartja meg a feje fölött. Börcsök olyan, mint egy kariatida, fehér márványból. (Elképzelem a súlyemelő kariatidát, odáig rendben, de hogy teszi le?!)

Epres Attilát emlegetném még, aki egy kis szerepben remek megint, és jókat mosolyogtam Hegedűs D. Gézán, ahogy az amerikai üzletembert elképzeli. A gyermekded hanghordozásából már az első jelenetében sejteni lehetett, hogy ismét pedofíliába fog keveredni.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

Tegnap, amikor a kiskutyával a Városháza parkban sétáltam, rám jöttek a bringazzmunkaba.hu agitátorai. Zavartan mosolyogtam csak a szövegükön, inkább nem mondtam, hogy én otthon dolgozom, mert hátha erre az a válaszuk, hogy arra való a szobabicikli.

Ma meg elkövettem azt a hibát, hogy térdig érő fehér inget vettem fel és úgy vittem anyukámat orvosi vizsgálatokra, azért aztán egy csomó pácienst kellett diagnosztizálnom.

Mai:

Vicc a hajléktalanújságból, de valószínűleg utoljára, mert kedves férjemet elveszítették mint olvasót, konkrétan a Civilek a Hősök terén című vezércikkük miatt.

KÉT ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ BESZÉLGET.

– TE FIZETSZ AZ EMBEREIDNEK?

– NEM.

– ÉN SEM. ÉS BEJÁRNAK?

– BE.

– AZ ENYÉMEK IS. TE, NEM KÉNE EZEKTŐL BELÉPŐDÍJAT SZEDNI?

vissza a lap tetejére

17. péntek

Elég hamar arra jutottam magamban tegnap, Csákányi Eszter és Kulka János estjének premierjén, hogy nekem az kevés, ha két jó színész dalokat ad elő. Ezért aztán ezer dologra gondoltam közben. Az elején meglepődtem, amikor elénk vetítették egy régi, felteszem, kaposvári produkció táncos-énekes betétjét, ahol két főszereplőnk együtt ropta. Attól tartok, nem láttam Csákányi Esztert ebben az időszakában, amikor filigrán volt. Azután eszembe jutott, hogy voltam már egyszer régebben kettejüknek egy másik műsorán, abból az maradt meg, hogy Kulka elénekelte a Ne me quitte pas!-t (Ne hagyj el!), és ezt most is megtette. (Így csinálja más, egy nagyfülű, nagyfogú, nagykezű francia pali, fejét rázva szinte végig – kétségkívül nagyon van benne valami.) Majd pedig jóleső érzéssel elmerültem annak emlékében, hogy milyen volt Csákányi Eszter a Magyar a Holdon című Tasnádi-darab főszerepében, frissen frizurázottan, közvetlenül egy vidéki fodrász archaikus boltjából érkezve. Oldalán a férje, Mucsi, a munkanélküli munkásember. Házasságuk alapvonása az, hogy a diplomás tanárnő asszony tapintatosan vigyázza a férji önérzetet, és többé-kevésbé eredményes önfegyelemmel igyekszik nem érvényesíteni a saját szellemi fölényét. Ez egy állandó önkontrollt igénylő, feszes tartású libikókázás, és nem hiszem, hogy bármely más színésznő akár csak feleolyan zseniálisan eljátszaná, mint ahogyan Csákányi. Ezzel szemben önironikus dívaként tehetséggel énekelni, azt biztos többen is tudnak. (Jó, persze nem baj, hogy énekelnek, hadd szóljon.)

vissza a lap tetejére

18. szombat

Érdekes összevetni a Vígszínház és a Pesti Színház legújabb bemutatóit. Úgy látszik belőlük, mintha az Augusztus Oklahomábant szerző Tracy Letts jobb író lenne a Chioggiai csetepatét jegyző Goldoninál. Jóllehet ez biztosan nem így van. Csakhogy Eszenyi Enikő rendezőként többet hozott ki az előbbiből, mint Forgács Péter az utóbbiból. (Nekem ez a Chioggiai-szövegváltozat sincs ínyemre, pedig milyen sokan dolgoztak rajta a színlap szerint.) Ráadásul a Goldoni-darab szereplői nem ragadták meg az alkalmat annak meggyőző bizonyítására, hogy azért ők nem a második vonalat képviselik a Vígszínház társulatában.

Első pillantásra biztatónak látszott a dolog: Füzér Anni díszlete száradó ruhákból lengett össze, és ez valahogy rögtön megágyazott egy levegős, napsütötte, szeleverdi előadásnak, de aztán pont az a könnyedség, amit a díszlet ígért, az nem volt sehol. Olyan benyomást keltett bennem a játék, mintha sárban járnának a szereplők, kilós koloncokkal a cipőjükön.

A szünetben elkaptam egy nézői félmondatot: „Börcsöknek való”. Nem tudom, miről volt szó, de rögtön csatlakoztam magamban. Valóban, talán ha Börcsököt bekötnék az előadás leragadt szekere elé, képes lenne elhúzni, de momentán máshol vontat.

Szabvány alakítások születtek, Borbiczki Ferenc a korrekten megcsinált Fortunatójával annyiban kiemelhető, hogy jól áll neki a hadarós ziccerszerep. De igazán dicsérni csak Juhász Istvánt tudnám, mert ő hozott némi pluszt a jegyző figurájához: a bumfordi bájon túl valami légies líraiságot és gyermeki elvarázsoltságot.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

Roppant sajnálatos, hogy a húsvét miatt nem volt teljes a munkahét. Ha az lett volna, minden bizonnyal új kultúra.hu munkarekord született volna, napi több mint 51 cikkel.

A szolgáltató hétvégére eltüntette a teljes honlapot, és a vállát vonogatja. Majd kivizsgálják, mondja a telefonban, félórás zenélés és billentyűnyomogatás után. Úgyhogy lehet, hogy amit itt most írok, nem látom viszont soha a naplómban. 

Ma megérkezett a POSZT versenyprogramja: a Hamlet és a Kasimir egy napon, egymás után. Nagyon szépen köszönöm!

Egy kedves ismerős elküldte a linket, megnéztem az új világhódítót a brit tehetségkutató versenyen. Egyszerűen szépítje a világot, hogy ilyen diadal van, lehet. Nekem a legjobban az tetszik az egészben, hogy a közönség – amelynek, úgy tűnik, van füle – nem habozott egy percig sem, hanem már fél sor után látványosan revideálta a véleményét a hölgyről.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

Az Amadeus Bagó Bertalan rendezésében, a címszerepben: Szemenyei János, Salieri: Kőszegi Ákos – ezt elég megindítónak találtam ahhoz, hogy meginduljak tegnap Kecskemétre (és elhaladjak egy teljes szivárvány mellett az M 5-ösön). Aztán az előadás némi csalódást okozott. Mindjárt az elején nem sikerült markánsan elkezdeni. Kőszegi Ákos hálóinges monológja totyorgásnak és motyorgásnak hatott a munkafényben. Később feltornázta magát, de akkor meg jött Szemenyei Mozartja, és nem konveniált nekem. Persze az egy előny, hogy Szemenyei muzikális és szépen énekel is komponistaként, de nem egyszerűen infantilisnak vagy idétlennek mutatta Mozartot, hanem egyenesen idiótának, debilen visító nevetésekkel. Sajnáltam.

Hanem az előadás utolsó előtti vége, Mozart halála és temetése, az igen szép. (Gyengém nekem az ügyesen kivitelezett színpadi csapadék: eső, hó.) És még a női ruhák susogását szerettem. Ennyi. 

Ott volt, nézte Bodolay Géza, kérdeztem, hogy ez a produkció még az ő tervezése-e, mondta: ááááá, ugyan, az ő komplett évadtervét kidobta az új vezetés.  

vissza a lap tetejére

21. kedd

A rendes tavaszi véradásom közepette megállapítottam magamban: valószínűleg három szakiskolában tanítják azt, hogy okvetlenül társalgást kell ráerőltetni a kuncsaftra. Az egyik az, ahol a vidéki taxisokat képzik. A másik a fodrászati. A harmadik a véradásnál szolgálatot teljesítő nővérek oktatási intézménye lehet. (Ránéztem Ascherre és megadtam magam.)

 A héten megírandó egy szubjektív évadbeszámoló a Jelenkor című folyóiratnak, és kitűnő érzékkel úgy gondoltam, hogy nekem ahhoz még meg kell néznem mucsiilag a De Sade pennája-előadást a Bárkán. Húúú, de bírtam! Szellemes a darab (Doug Wright a szerző, úgy képzelem, ennél korábbi A magam asszonya vagyok című munkája, és igen szép a fejlődés), szellemes a rendezés (Szabó Máté forgószékekre ültetett bennünket, hadd tekeregjünk a körülöttünk zajló színpadi események felé), jók a színészek. Seress Zoltán élvezi ezt a nyomorult elmegyógyintézet-igazgatót. (Ismerjük a helyet, a charentoni diliházat a Marat/Sade-darabból, és ismerjük a Spolarics Andrea játszotta Sade-nét is, Mishima Sade márkinéjából. Csak ezt a történetet nem ismertem, már ha tényleg így volt, hogy a márkit apró darabokra kellett szeletelni, hogy végre sehogy se írjon rémes történeteket.) Telekes Péter persze nem annyira profi, mint a többiek, de épp az esendősége megragadó, a Lila ákác óta nem lehetett látni semmit a színészetéből, most végre igen, örömmel néztem. Hát a Sade-ot játszó Mucsi Zoltán meg egyszerűen csúcson van.

Találkoztam az előadáson egy egyetemi kori ismerősömmel és hozzátartozójával. Őket kicsit megrázta Mucsi természetesen viselt mezítelensége, amire én rá se rántottam. Jah, kérem, aki rendesen jár színházba, annak régi ismerőse az összes volt krétakörös színész anyaszült mivolta.

vissza a lap tetejére

22. szerda

Arra jöttünk haza a sétából, hogy nincs villany a házban, tehát lift sincs, ami nem nagyon szívderítő egy bice-bóca kiskutya és a gazdája számára. Nekiláttunk az ötödik – valójában hatodik, mert fél is van – emeletre történő felmászásnak. Hol én vittem Frédikét. hol ő engem. A másodikon, ahol épp én cipeltem a kiskutyát (aki sem nem kicsi, sem nem könnyű), összefutottunk egy fiatalemberrel, felajánlotta a segítségét. Hogyan képzeli? – kérdeztem. Mondta: háát, vigyük ketten, kétfelől. Ezt nagyon kedvesnek találtam, egyben kivitelezhetetlennek. Van ugyan a kiskutyán két fül, de félő, hogy az nem fogantyú.

Azután elmentem Miskolcra színházba. Munkanapon a vidékre utazás úgy fest, hogy kábé fél nappal előbb el kell indulni. Beülök a kocsiba, megyek, megyek, megállok, cikkeket csinálok, megyek, megyek, megállok, cikkeket csinálok. Az élet mint olyant tekintettem meg, még tavalyi bemutató, a Máhr Ági miatt már régóta akartam megnézni, mégis nehezen szántam rá magam, mivel a Pesti Színházban meglehetősen elrettentődtem a darabtól is. Nos, ez a miskolci interpretáció számomra sokkal fogyaszthatóbbnak bizonyult. Lévay Adina rendező eltartotta és megemelte kicsit a dolgot – például egy mellénk ülő muzsikusnő hegedűfutamaival, árnyékokkal, laboratóriumi jelleggel és enyhe cirkusziassággal, mindezekkel sikerült távol tartania a kabarészerűséget –, és ez szerintem jót tett a műnek. Sőt az is, hogy négyfelől ültük körbe a magasított játékteret, láthattam nézőnőket, akik olykor a könnyeiket törölgették.

A férjet Bősze György játszotta, akinek, amióta nem láttam, tisztára Kállai Ferenc-fizimiskája lett, kerek világos szemekkel, fittyedős szájjal. A feleséget alakító Máhr Ágiban pedig mindig van a színpadon (is) valami megnyugtató és megtartó erő.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

Az Apacsok a Radnótiban voltaképp nem is annyira színház, mint inkább film. Csak hát ebben a nem hagyományos moziban végig kell ülnünk azt is, hogy két snitt között folyton bejönnek a díszletmunkások kicserélni a hokedliket és a csillárt. Ez a sűrű hurcolkodás jó darabig idegesítően hatott rám, de idővel hajlamos lettem iróniaként megélni. 

A mű a magyar indiánosba helyezett ügynöksztori, Bereményi Géza és Kovács Krisztina tollából, Török Ferenc rendezésében. (Ami meg a valós tényeket illeti, az indián, akit 1962 elején letartóztattak, mert „alaposan gyanúsítható a Magyar Népköztársaság államrendje ellen kezdeményezett összeesküvés bűntettének elkövetésével", az Úttörőszövetség Tábortűz című lapjának munkatársa volt, pedig hát ilyet mondjuk Tasnádi István találhatna csak ki…)

Azt a jelenetet, amikor Szervét Tibor beszervezi Csányi Sándort ők ketten az előadás legjobbjai , különösen szorongatónak találtam. Annyira meggyőző volt Szervét, kénytelen vagyok némi rossz érzéssel biztosra venni, hogy én is aláírtam volna neki.

vissza a lap tetejére

24. péntek

Négy évvel ezelőtt mutatta be az Artus Társaság a Rókatündérek című, sikeres táncprodukcióját. Tegnap és ma tartják az utolsó előadásokat belőle. Megragadtam a soha vissza nem térő alkalmat, kivillamosoztam Budára a csarnokukba. Látom én, hogy komoly munka ez, de nem voltam fogékony rá. (Az egyik szép táncosnőjüknek mézszőke a haja. Jólesett nézni, ritka ma nőben a természetes szőke.)

Elolvastam a Literán a drámastafétát. (Az első két szakaszt már korábban.) Mintha túlságosan meg lett volna kötve a tolluk. Nálam Erdős Virág nyert.

Mai:

A Litera-darabból, Háy Jánostól, egy kedvesen jellemző:

ERIKA: ÚGY LÁTSZIK, ÉN OLYANOKBA SZERETEK BELE, AKIK NEM TUDNAK LEVÁLNI A FELESÉGÜKRŐL, MEG A CSALÁDJUKRÓL. BIZTOS PONT AZT SZERETEM BENNÜK, HOGY SZERETIK, HOGY NEM OLYAN FELELŐTLENEK, HOGY EGY ÚJ NŐ MIATT MINDENT DOBJANAK. MERT TUDAT ALATT ARRA GONDOLOK, HA OLYANOK LENNÉNEK, HOGY DOBNÁK A RÉGIT EGY ÚJ NŐÉRT, AKKOR ENGEM IS DOBNÁNAK, HA ENGEM VÁLASZTANÁNAK. ÉRTED? CSAK PERSZE EBBEN AZ ESETBEN ÉPP ÉN VAGYOK AZ ÚJ NŐ, SZÓVAL PONT ÉN VAGYOK A KÁRVALLOTTJA ANNAK, AMIT SZERETEK BENNÜK.

SZILVIA: EZ TÉNYLEG MEKKORA SZÍVÁS, HOGY AZT SZERETED BENNÜK, AMI NEKED NEM JÓ.

vissza a lap tetejére

25. szombat

G. B. Shaw: A hős és a csokoládékatona a Katonában. Jó (lesz) ez. Szépen és méltán beáll majd közönségsikernek A talizmán helyére. Szerelmes háborús dalmű, balkánias élő zenével. És a bolgár hősnők egyikének sincs összenőtt szemöldöke meg bajusza.

Nagy Ervin vagy Haumann Péter otthonos élvezet, de azt ki gondolta volna, hogy Kocsis Gergő ilyen elegánsan és fádul szívtipró tud lenni? Máté Gábor gondolta, nyilván. Amikor a Lárifári hadnaggyal rendezőnek indult, még egészen más volt. Szeretem, amilyen rendezővé alakul.

De most nincs idő itt trafikálni, egyrészt a Jelenkor-cikk miatt, másrészt mert – ezt még nem mondtam, de miután valamelyest magunkhoz tértünk a tavaly nyári-őszi verőcei anyagi sokkból, most belevágtunk a zuglói lakásfelújításba, és ma csempét meg padlólapot kell elejtenünk a város környéki bevásárlóközponti sztyeppéken.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

Valamiért hosszú cikket kell írni a Jelenkornak, a fele sincs meg még, ez behatárolja a hétvége lehetőségeit.

Megnéztem a Mázli című magyar filmet, korrekt és ihlettelen.

A 29 éves ukrajnai Pása Kornyev csillagos ötöst adott a fényképemre. Ugyanis a volt egyetemi csoporttársam behívott a wiwhez nagyon hasonló, „osztálytársak” nevű orosz portálra. Bár ha tudtam volna, hogy már a zaregisztrirovaty után eleve pénzbe (sms-be) kerül aktyiviroválni, biztosan nem csatlakoztam volna. (Az én koromban az ember lánya már úgyis nehezen talál magáról olyan fényképet, amelyik tetszik neki. Bár a digitális fotózás igazán gálánsan felkínálja a végtelen számú próbálkozást.)

A korosságomról meg Roman Polanski Őrület című filmjének egy kedves jelenete jut eszembe. Emmanuelle Seigner viszi a kocsiján Harrison Fordot, közben szól az autórádió. A csaj megkérdezi a pasast – aki némiképp zaklatott, hiszen elrabolták a feleségét –, hogy milyen zenét szeret. Mondja erre Harrison Ford, hogy a régit. Erre a lány felhangosítja a rádiót: akkor ez biztos tetszeni fog! Mire Harrison Ford kérdezi ingerülten és utálkozva, hogy „Ez?!” Seigner pedig kissé sértődötten azt feleli, hogy ez a szám legalább négy éves.  (No persze amikor ők adják elő a filmben, az jobb.)

vissza a lap tetejére

27. hétfő

Nézem a 12 című filmet, miután megkaptam DVD-n (köszönöm, Zsuzsa!) Ez az az orosz Tizenkét dühös ember-verzió, amelynek alapján a nyíregyháziak a maguk Tizenkét dühös ember-előadását csinálták. Nos, ebben a 2007-es filmben Moszkvában játszódik a történet, egy csecsen fiú a vádlott, megölte azt az orosz tisztet, aki a nevelőapja volt.  Még nem néztem végig, de elejétől fogva nagy zavarban vagyok. Zavarom oka az, hogy egyetlen fiatal ember sincs az esküdtek között, mind legalább annyi idős, mint én, de zömmel jóval öregebb. Ez pedig azt jelenti, hogy abban a Szovjetunióban nőttek fel és éltek felnőttként, amelyet én is ismertem. Elfogadom, hogy Nyikita Mihalkov jobban tudja, milyenek ők – ő rendezte, sőt játszik is benne, a 2. esküdtet (megöregedett…) –, mégis úgy érzem, hogy lehetetlen rájuk adaptálni ezt a dolgot. Ezeket az embereket évtizedeken át megalázták úton és útfélen, hivatalban, postán, étteremben. Ők voltak azok, akik sorba álltak bármiért – de hiszen mi szórakoztunk Moszkvában néha avval, hogy négyen-öten sort alkottunk, és perceken belül mögénk álltak tucatnyian, meg sem kérdezték, hogy mit fognak itt árulni, csak annyit: „Kto paszlédnyij?” (Ki az utolsó?), mert nem tolakodtak, korrekten kivárták a sorukat. Ezek az emberek voltak azok, akik a petróleumot is megitták alkoholtilalom idején, akik behúzták a nyakukat az ordítozó gyezsurnaják előtt, akik a mentőautóba is felvettek pár rubelért, ha nem jött taxi. Elképzelhetetlen számomra, hogy avval a szocializációval most szuverén, öntudatos polgárként szabadon, függetlenül és felelősen ítélkezzenek egy esküdtszék keretei között. Majd ha ezek a mi nemzedékeink kihaltak, akkor, talán, a következők.

vissza a lap tetejére

28. kedd

Rosszul lett tegnap a kiskutya. Egyensúlyi problémája támadt, dülöngélt, botladozott, majd elöl hányt egy kicsit, hátul bepisilt, s közben percekig tartottam őt, hogy fel ne boruljon, mert nem állt meg a lábán, ugyanakkor leülni vagy lefeküdni sem volt képes. Azután elmúlt. Másodszor történt vele ilyen, az első alkalom után elvittük az orvoshoz, aki mondta, hogy idős kora miatt előfordulhat efféle agyi vérellátási zavar, adott rá egy injekciót.

Amikor először tört a kiskutyára ez a roham – bő egy hónapja –, akkor kedves férjem volt vele. Most egyeztettük a tapasztalatainkat. Nála Frédike kétségbeesetten kepesztett, míg tartotta őt. Nálam férfiasan viselte: egész idő alatt csóválta a farkát, hogy én ne legyek annyira megrémülve. (Apja fia. Gazdája kutyája.)

Mire elmentünk délután a doktorhoz az injekcióért, már kutya baja sem volt. A rendelő várójában ült négy kutya ölben, mindegyik reszketett, félt az orvostól. Frédikének, a bezzegkutyának mindenkihez volt egy jó szava (pedig nem is ugat), majd a farkával vezényelve boldogan bejárta az összes termeket. Már ott őt merőben öncélúan kezelik, mert sokáig szeretnék még vizitben látni.

vissza a lap tetejére

29. szerda

Nyilván ki kell húzni a slamasztikából a csődbe jutott sztárépítészt, és ennek a sok-sok pénzen kívül az lesz még az ára, hogy megszűnik az egyetlen olyan park a környékünkön, ahol legális a kutyasétáltatás. (Persze tudom, a kutyások zömét egyáltalán nem érdekli, hogy szabad-e a parkba kutyát vinni vagy sem, beviszik. De mi meg olyanok vagyunk, hogy nem. Ha látjuk a fűbe szúrt, áthúzott kutya táblát, akkor mindig elmagyarázzuk Frédikének, hogy ide csak áthúzott kutyák mehetnek be, márpedig ő nem az, így hát továbbállunk.) A Városháza park nem tiltott terület a kutyások számára, de nem is nagy öröm, mert a pihenni és szórakozni vágyó fővárosiak az itt elfogyasztott alkoholok üvegeit helyben szokták komposztálni. Ettől aztán egy merő üvegcserép és szilánk az egész terület, ami veszélyes a mezítlábas állatokra nézve.

Frédikétől függetlenül is meglepetten szoktam észlelni a parkba járók italozási szokásait. Például hogy fényes délelőtt jól öltözött, csinos fiatal nők ülnek ott a szálkás fa puffokon kettesben, hármasban, kezükben dobozos sörrel vagy borosüveggel, meg-meghúzzák, adogatják egymásnak. Én még soha életemben nem éreztem akkora szükségét a szeszfogyasztásnak, hogy bort ittam volna üvegből, műanyag pohárból, bögréből, korsóból. Hiszen az ember a bort nem azért issza, mert szomjas. Egy pohár bor élvezetéhez hozzá tartozik a pohár is. Talpas üvegpohárnak kell lennie, hogy már a kézbe vevésének is módja és kelleme legyen.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

Este a Kamrába tartva a Felszab térnél szembejött Fekete Ernő, s ettől meglepetten konstatáltam, hogy ő érdekes módon nincs benne a Katona József Színház egyik új bemutatójában sem.

Az Éhség-előadás, amit láttam, nagyon-nagyon nehéz volt nekem, mert éppen erősen volt mihez kötnöm, pont volt kit akaratlanul is belelátnom Hajduk Károly figurájába – jelentős színészi teljesítmény a Hajduké –, akinek kapcsán szintén felvetődik az önérzetesség önértékének kérdése, és ettől az érintettségtől különösen megviselt és szétzilált engem az első rész. De olyannyira, hogy nem figyeltem fel arra, kik ülnek mellettem a nézőtéren. Csak a szünetben, amikor én az utcán telefonáltam, a székszomszédaim pedig sietősen távozva elmentek előttem, akkor jöttem rá, az utolsó pillanatban, hogy a férfi a 32 évvel ezelőtti kosárlabdázó szerelmem. Közel harminc éve nem láttam, azóta nem tudok róla, és ez így is marad, mert nem jöttek vissza a szünet után a feleségével. Én szeretnék visszamenni most a Kamrába, megnézni ott mellettem, hogy tényleg-e, és egyáltalán.

vissza a lap tetejére

31. péntek

Jé, nincs ilyen nap ebben a hónapban.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra